2018. november 6., kedd

A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév


Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára
6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:



  • 1       Futni tilos!
  • 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
  • 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély


Pecsét mellé panoráma
A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.


Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál
Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé
Még a fa is pirosba öltözött!
Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.


Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája
Őszi panoráma
A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén
Bükki-puszta egykori tavacskája
Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást



Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében
A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe
Őszi színpompa
Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc
Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.
Klastromkert
Pilisszántó a távolból
Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út
A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!


Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.


Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.
Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

2018. október 10., szerda

Hegyen-völgyön járogatok vala

A blog címadó dala egy moldvai népdal. Íme egy feldolgozás Sebestyén Márta előadásában az 1985-ben megjelent Szerelmeslemezről:


2018. október 9., kedd

A negyedik

A város felett

Vajon mi ösztönzi az embert arra, hogy újból és újból nekivágjon minden évben ugyanannak a túrának? A kedves szervezőgárda? A testi és lelki táplálékot egyaránt nyújtó frissítőpontok? A táv, melynek teljesítése bármikor kihívást jelent számomra? A rutin, mely egyszerűbbé teszi a felkészülést? Ezek a kérdések és válaszok motoszkáltak a fejemben, mielőtt negyedszerre is beneveztem a Pálos 70 teljesítménytúrára.

A felkészülés ugyan idén sem volt zökkenőmentes: nyáron ízületi problémákkal küszködtem, de szerencsére ezek őszre megszűntek. Az idő is ideálisnak ígérkezett, így minden akadály elhárult az indulás elől. A pálos szerzeteseknek egész biztosan jó égi összeköttetéseik vannak – ezt minden évben megállapítom – hiszen idén is ragyogó idő fogadott minket 20 fok fölötti hőmérsékletekkel.

Csak az volt a kérdés, milyen felállásban induljunk: Peti is kacérkodott a 70-es távval, én viszont szerettem volna, ha van biztos hazafuvar, meg egyébként is aggódtam, hogy a teljes táv sok lesz neki, így a tavalyi konstrukciót választottuk idén is: korai, 5 órás indulás Petinek a 35-ös Virág Benedek túrán, nekem pedig a 74 km-es egynapos teljesítménytúrán. Mint minden évben, a családból húgom is indult a 22 km-es távon.

Idén is párban, indultunk neki
Az indulásnál nem volt semmi fennakadás, még nagyobb tumultus sem, bár a kivilágított város látványának idén sem tudtam nagyon ellenállni – annak ellenére, hogy tudom, hogy gépem nem alkalmas ennek rögzítésére. A rövid emelkedő szakasz és a lábtörő lépcsők után ismét futótempóra váltottunk egészen a víztározóig. Idén már Peti is megfelelően öltözött és nem zavarta a sok ruha és az izzadás. A felszerelését is sikerült egész ügyesen a feltétlenül szükségesre optimalizálni, sőt még én is könnyítettem egy kabáttal a szokásos cókmókot és ez meg is látszott a tempón. Valamint az is, hogy nyáron több magashegyi túrán is részt vettünk, és néhány méter híján első 3000-esünket is tarsolyunkba tehettük. Hátizsákunk fizikai tartalma ez volt, és hogy lelki téren mit tartalmazott, az felkerült a molinóra a víztározónál.

Ébred a város

Felváltva sétáltunk-futottunk egészen a meredek Diós-árokig. Errefelé olyannyira kihalt volt a környék, ráadásul szalagokat is alig láttunk, hogy tanakodni kezdtünk, nem vezették-e másfelé idén a túrát. (Így jár, aki csak rutinból megy és nem olvassa az itinert…) De nem, mert még az ominózus Kútvölgyi kápolnához vezető lépcső előtt újból megpillantottunk pár szalagot, így némileg megnyugodtunk. A kápolnában frissítő forrásvizet kaptunk az első pecsétünk mellé. Ahogy fölfelé kúsztunk a kaptatókon egyre világosodott, sőt még egy kakas is kukorékolt az elegáns villákkal szegélyezett utcákhoz kevéssé illően. De mivel többször is hallottuk mindketten, kétség nem férhet hozzá… Mindenesetre nagyon meglepő volt.

Napfelkelte a Normafán – egy évben egyszer megéri érte felkelni

Már-már elértük a Normafát, mikor majdnem keresztülgázoltam egy elhagyott itineren. Gyorsan felkaptam, hogy majd leadom a következő pontnál, vagy ami elég esélyes: utolérem a tulajdonosát. A normafai napkelte idén se maradt el szépségben az eddigi évektől, viszont a résztvevők számát igen csak keveselltük. Az Anna kápolna környékén mindig nagy szokott lenni a nyüzsgés, idén alig lézengett egy-két ember a pont környékén, a tea és kávé is elmaradt. L Ezt kárpótolta egy zseniális pogácsa (ha valaki ismeri a receptjét, akkor küldje már el J). A pontőrök szerint azonban idén is vannak annyian, mint az előző években – lehetséges, hogy éppen rossz ütemet fogtunk ki. 

Csendes elmélkedés a Szent Anna kápolnánál

A pontőrök idén is kitettek magukért
Mindenesetre megtudjuk, hogy néz ki az elveszett itiner tulajdonosa, akinek hamarosan nyomába eredünk, majd a Libegő után meg is történik az átadás. Szépen lefutunk egészen a következő pontig, a budaszentlőrinci romig, bár Peti továbbra se kedveli a köves lejtőket. Elég jó időt megyünk, meg is dicsér a pontőr minket. A továbbiakban sokszor Peti biztat futásra, miközben én lazsálnék, néha meg fordítva, ennek következtében tényleg jól haladunk, sorra marad el a kisvasút sínpárja, a Hárshegy, a Tótasszony, a retro vidámpark a Nagyréten. A remetei aszfaltos szakaszon végül én fogom vissza Petit és várom Csipit, mikor hagy el minket. De nem jön. Mi viszont beérünk a következő pontra, a máriaremetei templomhoz, jókat beszélgetünk miközben a tempóra is figyelünk, csak az útra nem, így a mögöttünk jövő társaság figyelmeztet egy kanyarra.

Csodálatos őszi színek Solymár felé haladva

A solymári Szarkavár kapujában

Törpék...
és óriások rulez!
A kötelező solymári óranézés csaknem negyedórás előnyt mutat minden eddigi legjobb időmhöz képest, sőt innen jön még a java: megállás nélkül futunk egészen a Szarkavár aljáig. Azért a várba vezető kaptatót mi se bírjuk, így azt gyalog tesszük meg. Itt vár minket az újabb pecsét egy-egy Sport szelettel kiegészítve. Úgy döntünk, kicsit fotózkodunk a várban, ha már ilyen jól jöttünk, majd továbbfutunk a vasútállomás irányába. Itt egy fél pár futókesztyűt találok, és bár teljesen nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy túratárs hagyta el, továbbviszem a következő pontra leadni. Idén egy levágott kukoricásban törjük magunkat előre a Kevélyek felé, mivel a szokásos ösvényt eléggé benőtte a dzsindzsa. A 10-es úton való átkelést kis híján úszom meg, majdnem elcsap egy motoros, de szerencsére Peti figyelmeztet. Ahogy futásba kapcsolunk a nyaralókhoz vezető lejtőn, szinte nyúlként száguld el mellettünk Csipi, még oda is köszön – pedig mi is tempózunk – csak éppen kényelmesen. Ennyit a terepfutói ambícióimról. J Hullámvasút a Solymári-fal alatt, majd a nemszeretem emelkedő a Kevély oldalába és már el is érkezett az elválás pillanata – de előtte még gyorsan csinosítok egyet neon kompressziós szár-szoknyanadrág-neonpóló kombóba, mert búcsúzni is tudni kell. No meg kellemesebb is így, ha már így felkúszott a hőmérő mutatója. Peti szerencsére már tudja, hol a cél, így kevésbé aggódok miatta, inkább a térdem fájdogálása bosszantó. De szerencsére kisebb megszakításokkal a Szentkútig megy a tempózás.

A solymári állomás őszi pompában


Kukoricaföld a közeledő Csipivel

És a Kevélyek távolodó Csipivel – esélytelen utolérni...

Itt elválik az utunk

A csobánkai temető, az örök fotótéma
Valószínűleg nem a szervezők tehetnek arról, hogy az itteni elemózsiafelhozatalt idén elég gyérnek találom az előző évekhez képest. De azért panaszra nincs ok így se, ott van idén is a különleges narancssárga zsíros kenyér, ami már magában is elég lenne, és akinek ehhez nem fűlik a foga, más csemegékből is választhat. A Szentkúttól felfelé a kaptatón biciklisek jönnek szembe szép számmal, de ügyesen kikerüljük egymást. Kiderül, Peti is szerencsésen beért a célba, ráadásul első teljesítőként. Bár a pomázi busz az orra előtt megy el… Később értesít, hogy sikerült stoppolnia Pomázig, így viszonylag hamar hazaér és van ideje pihenni az esti fuvarig.


A Hosszú-hegy most is nagyon hosszú, bár meredekségben sehol sincs pl. a Zugspitzéhez képest. Azért a tetején jó egy pillanatra megállni megcsodálni a kilátást. Hirtelen rám köszönnek: a húgom két néptáncos társa igyekszik szintén a 40-es távon Márianosztra felé. Egy jó darabig együtt megyünk, de aztán elbúcsúzom tőlük és felveszem a nyúlcipőt, mert messze van még Márianosztra, és nem szeretnék sokat sötétben gyalogolni. Ráadásul az én lábamban már benne van egy 40-es... Megállapítom, hogy időben még sose álltam ilyen jól és ebben az is megerősít, hogy éppen csak megkezdem a szántói műút utáni emelkedőt, amikor arra leszek figyelmes, hogy mintha hangszóróból beszélne valaki. Ez pedig azt jelenti, hogy hamarosan utolérem a zarándokokat. Még Klastrompuszta előtt – ilyen még sosem volt! Szépen kielőzöm őket, ők meg udvariasan elengednek – közben köszöngetünk meg jó utat kívánunk egymásnak. 

Jönnek a zarándokok – idén már Pilisszántó határában.
Szénégető-kút

Őszi kikerics
Megpróbálok futni, pedig ezen a szakaszon sose szoktam, hogy kicsit egérutat nyerjek, de sajnos szomorúan konstatálom, hogy a futásnak innentől kb. game over, annyira fáj a jobb térdem külső oldala. Még bepróbálkozom vele a Klastrompusztához vezető lejtőn, de olyannyira nem esik jól, hogy az sem zavar, hogy a mögöttem jövő pár simán beelőz. Sajnos a ponton kapott magnézium se segít, a sportkrémet meg lusta vagyok elővenni. Megállni se nagyon akarok, így vízvétel nélkül, egyből nekimegyek a Pilis-nyeregnek, végül is síkon meg emelkedőn nem fáj, csak lefelé, de akkor nagyon. Idén különösen nem lettem barátja ennek az emelkedőnek, főleg a Kapisztrán-kunyhóig tartó résznek, onnan azonban már gyorsan fent vagyok a nyeregben. Futnék lefelé, de a fájdalomtól nem tudok, pedig szeretnék minél távolabb kerülni az imént megelőzött harsány triumfeminátustól. Azért a kikericses rétnél már jócskán egérutat nyertem, így nyugodtan készítek pár képet a virágokról. A faluig azon tűnődöm, hogy tavaly is ilyen keserves volt-e ez a lejtő… Aztán Pilisszentlélek első házainál síkra érve megnyugszom és a térdem is fellélegzik.

A csodálatos kikericses rét Pilisszentlélek előtt

Amióta Pajkaszeg néven elhíresült a település, úgy tűnik, turisták áradata önti el hétvégente – legalább egy busznyi ember bolyong a TV-ből ismerős házak után kutatva az utcákon. Én is kikutatom a gulyáshoz vezető utat, melyhez idén is jár bor, sőt még bónuszként házi kompót és a csángó nénik által hozott kozonák (azaz diós kalács) is. Ebéd közben a húgomat is próbálom felhívni, aki innen indul, hátha összefutnék vele. Nem túl meglepő, hogy nem járok sikerrel (hmm-hmm, családi vonás?).

Azoknak, kik nem tudnák, milyen is a kozonák - belülről
és kívülről (és bárhonnan is kezdünk neki, nagyon finom!)
Pilisszentléleki, alias pajkaszegi vityillók


Kicsit küzdök a kompót iránt ellenállhatatlan vonzalmat érző darazsakkal, miközben a kolostorrom felé veszem az irányt, de végül a kitűnő eledel az én gyomromban landol. A kolostorromnál megint rám köszönnek – kísért a túravezetői múltam. Pocsék arcmemóriámnak köszönhetően nehezen tudom beazonosítani az úriembert, de végül beugrik az ominózus közös túra. Innentől együtt megyünk majdnem egészen a basaharci révig, jókat beszélgetve. Náluk mondhatni még jobban működik a családi Pálos teljesítés, mint nálunk: 11 és 16 éves gyerekei feleségével együtt a 70-es távon indultak, jómaga meg a 40-esen. Talán meg is van a legfiatalabb teljesítő cím birtokosa…

Őszi színek a kolostorromnál és utána

Nem hajt a tatár, úgy tűnik kényelmesen meglesz a 17:50-es komp, így elcseverészünk a kedves Szent Jakabosokkal, meg fotózom is a gerincen párat. Hol az elmélkedést segítő mondások, hol a búbánat-völgyi kilátás és a képesfa késztet megállásra és kitérőre. Úgy tűnik, így is jó tempót megyünk, de amikor kiderül, hogy csak 20 perc, de még több mint 3 km van a kompig, gyorsan felül kell írnom minden eddigi tervemet és a térdfájásomat is, mely még gyalog is néha bicegésre késztet. A futást ezek szerint idén sem úszom meg. Gyors búcsú az ismerősömtől, majd villámgyors(?) térdgyógyulás és összeszorított foggal, eltorzult arccal rohamtempóban irány a komp. Soha nem akar vége lenni ennek a szakasznak, sőt még az utolsó métereken is kétséges, hogy elérem-e a kompot. Csak akkor tudok fellélegezni, mikor meglátom a révet és még a távolban lévő hajót. A pontőrök is megnyugtatják a lélekszakadva rohanó leányzót, hogy ez a komp már megvan, kezébe nyomják a jegyet és a Pálos csokit. Még fotózásra és ivásra is van idő, sőt még repetára is a vízből, ami nagyon jól esik.

Kilátás a Búbánat-völgyre

Idei kedvencem - ajánlom gyakorló túravezetők figyelmébe

Kompra várva
A kompon kicsit nyújtok és sokat fotózok, ennek ellenére helyettem egy robot száll le Szobon. Ezt nem csak én látom így, hanem pár túratárs is, aki tréfás megjegyzéseket tesz a mozgásom (és saját mozgásuk) láttán. Az elszámolást folytatva viszont előny, hogy hólyag most nem vagy csak enyhén érlelődött a sarkamon – gyorsan fel is jegyzem a Benger zokni-Karrimor cipő kombót a kötelező listára. Pár méter után már egész olajozottan előzgetem a túratársakat és csak a Sukola-keresztnél kell lámpát gyújtanom. Idén először veszem észre, hogy balra gyönyörűen kirajzolódnak az esztergomi bazilika fényei. Képet persze már nem tudok készíteni róla, mivel "erőst szürkül bé". Az eddig mindig köves-göröngyös utat némileg kijavították, és bár még nem tökéletes, de azért sokkal jobb haladni rajta. Mondanom sem kell, egyszer csak a semmiből előtűnve Csipi (nem vánszorog, fut!) szembe. Én meg folyton nézegetem a telefonom, hogy mennyi van még hátra. Mikor balról feltűnnek Márianosztra fényei, szinte szárnyakat kapok. Hihetetlen, hát meglesz a negyedik is! Ráadásul megint egész jó, 14:30 körüli idővel az előző két évhez hasonlóan!

Rendhagyó naplemente némi giccsrontó elemmel
Na azért egy giccseset is...

Az utat hangulatos mécsesek szegélyezik és egy-egy kisfiú biztat az út széléről vagy rolleron gurulva, hogy hajrá, meglesz. Le a kalappal a szervezők előtt idén is!

A templomkert kapuja egyben az út végét is jelzi – ebben is némi szimbolikát látok felfedezni, ahogy Istentől, Istenhez térünk meg. A célba beérve újabb meglepetésember fogad: a nyári Tátra túráról Vazul, aki mellett a buszban ültem, méri le az utolsó időeredményemet. 14:36 – bár ha belegondolok, az indulás elhúzódása miatt leszámíthatunk pár tétlen percet, így akár 14:30 is lehet a valós eredmény. (Lapzárta után érkező hír, hogy ez az eredmény idén 26. helyet ért. Peti meg saját számában 3. lett.) Gyors gratulációs, oklevél- és jelvényátvevős körök után letelepedem falatozni a rögtönzött sátorban, közben felhívom Márkot, hátha ideértek már. Éppen ők is most futottak be az autóval, de kiderül, hogy a húgomra még vagy 2 órát kell várni, míg beér. Sőt lehetséges, hogy Szobon még az egyik néptáncos srácot is fel kell vennünk.

A nosztrai Szűz Mária

Így benézünk a templomba, ahol az egyik pálos atya kisebb előadást tart a templomról, és sok minden másról. Az előadás után alig tudom kivonszolni elgémberedett tagjaimat a padból. Még benézünk a suliba egy kis borsólevesért. A kedves lányok még a kísérőimnek is adnak, pedig nekik nem járna. Még mindig kell várni valamennyit a húgomra, nekiesünk hát a hozott nasiknak. Majd kiderül, hogy már itt jár Márianosztrán, nem bírom ki, hogy ne menjek elé. Mozognom kell, különben lemerevednek a lábaim óhatatlanul. De most olyannyira flottul masírozok, hogy úgy érzem, simán legyalogolnék Szobig is.

Most így a negyedik teljesítésem után már-már presztízskérdés, hogy az ötödiket is teljesítsem a következő évben. Így aztán, ha Isten is úgy akarja, előbb-utóbb csak-csak összejön egy tízes sorozat.

Úton a másik part felé

Összes képem itt látható