2019. december 10., kedd

Fekete-fehérben az Isten háta mögött



Az egész úgy kezdődött, hogy félálomban vaksin rámeredtem a távolból sötétben előderengő órára. Majdnem szívinfarktust kaptam a lassanként kibontakozó látványtól: 6 óra múlt néhány perccel. És 7:15-kor legkésőbb ott kell lennem a Stadionoknál. Mellettem Peti békésen alszik – neki meg már most a nyomdagép mellet lenne a helye. Nyilvánvaló, hogy az a fránya telefon nem csörgött… 

De mindennek végiggondolására nincs idő: rohamtempóban keltem Petit és kapkodom magamra a kikészített ruhákat. Szerencsére a zsákomat már előző nap összepakoltam, mindössze „csak” a szendvicseket kell elkészíteni, teát kell főzni, gyógyszereket bevenni és bekeverni… nem is sorolom. Így leírva is egyből látszik, hogy erre negyedóra nem elég –annyi lenne még a tervezett indulásig. Peti ugyanilyen gázban és rohanásban van és felajánlja, hogy elvisz autóval a Stadionokhoz, már neki úgyis mindegy. 

Így egy órával a busz indulása előtt érkezve még híre-hamva sincs egyik túratársnak sem, de legalább nyugodtan meg tudom venni a jegyem a pénztárban. Alig látok ki a fejemből, így úgy döntök, hogy megszegem a szigorú diétámat és megiszom végre egy rendes kávét a közeli pékségben, hozzá meg bekapok egy túrós rétest – a diétás verzió már úgyis átment a rostán. Kávé ennyire már régen esett jól (pláne, hogy jó régen is ittam), pedig még tejet se mertem bele kérni. Mire felébredek a kómámból, befutnak lassan a túratársak: Anikó, Márta és a meglepetésember, Robi. Avar Lacira viszont hiába várunk. Sikerül mindenkinek jegyet venni, majd lassan kikecmergünk a buszhoz a hidegbe. Kis talány, hogy a két hasonló irányba induló busz közül melyik a mienk, de szerencsére a járatszám mindent eldönt, és így néhány perc múlva már gurulunk is úti célunk, Pásztó felé.

Pásztón néhány perces várakozás után befut a csatlakozás Ecsegre. Egy fél óra múlva máris azon tanakodunk, merre induljunk Buják irányába. Avagy jobban mondva merre korcsolyázzunk a felfagyott utakon. Szerencsére a GPS-jel és a jelzés megkerül előbb-utóbb és már nem csábítanak a téves irányok és a rögtönzött garázsvásár se többé.

Ecsegi falukép

A kegyhely
A faluszéli kegyhelyig számos orra bukást és hasra esést sikerül ügyesen kivédenünk, innentől azonban sokkal biztonságosabb havas talajt tapodhatunk. A kegyhely, ami egy barlang és egy számunkra láthatatlan forrás kombinációjából áll, rövid pihenőre csábít. Hamarosan egy kanyarral egy kaptató következik, de ezt jelzés nem mutatja, csak a GPS. De mi résen vagyunk. Az emelkedőről egyre jobban kibontakozik előttünk a ködbe vesző falu. Színek alig vannak, csak a fekete és fehér különböző árnyalatai. De ennek is megvan a maga hangulata. Egyszer csak egy árokban véget ér a szekérút, amin eddig jöttünk. Az árok mögött egy végeláthatatlan hómező – leánykorában szántóföld lehetett. A GPS szerint egyenesen tovább. Lehet, hogy beszántották az utat? Sebaj, toronyiránt merészen nekivágunk a kissé süppedős terepnek. Teljesen olyan, mintha valahol a havas tundrán törnénk előre. A szántó túloldalán meglesz az út és később a jelzés is. Ezután már viszonylag egyértelmű minden egészen Bujákig. A falu határában egy pléhkrisztus áll. Robi meséli, hogy ezeket a kereszteket mindig arccal a falu felé helyezték el, így ami a kereszt háta mögé került, az már úgymond az Isten háta mögött van. Tehát mi valóban az Isten háta mögül jöttünk… és valóban úgy is érezzük magunkat ezen a kietlen, kihalt tájon.



Bujákon ismét kezdődik a csúszkálás első célpontunk, a kálvária irányába. Látunk egy fura rigós szobrot, melyet azért állítottak, mert a falu határában sok a sárgarigó és éneküktől hangos az erdő (feltehetően nem most…). Emiatt szerepel a rigó Buják címerében is.

A kálvária felé menet elhaladunk egy szép pincesor mellett, majd elhagyjuk a falut, és egyre kíméletlenebbé válik a kaptató. Nagy szuszogva felérünk. Már itthon kinéztem, hogy ez a kálvária egészen különleges: a kápolna mellett egy dombocskán áll bekerítve a három kereszt és a stációk is eme udvarban vannak elhelyezve. De sajnos úgy tűnik, ezt a kálváriakertet nem biztos, hogy látni fogjuk. A kerítés kapujáig leküzdhetetlennek tűnő tükörjeges lépcsősor vezet. Elő tehát a hómacskákkal – van kettő is a társaságban. A csapat női tagjai tehát felváltva, nagy óvatoskodva, négykézláb feljutnak. Azért kettőnknek kijut így is egy kisebb esés, de a látvány megérte a szenvedést.

A bujáki kálváriáról:


A falu melletti Kálvária-dombon áll a Szent Anna kápolnából, az ún. "remetelakból", valamint, magából a kálváriából álló épületcsoport. Pontosan nem tudjuk, mikor létesítették a kálváriát. Egy 1790-es feljegyzés szerint fából faragott három kereszt állott a Kálvária dombon. A fakereszteket vihar döntötte le és ezek helyébe kőkereszteket állítatott a saját költségén az akkori bujáki mészáros. De a szépen felújított Kálváriát 1801. január 30-án, ismét hatalmas viharos szél rongálta meg, amely ledöntötte Krisztus keresztjét és az egyik lator keresztjét is, a többi szobor épségben maradt. 1802-ben mindent újraépítettek, ekkorra készült el a barokk stílusú kápolna is, valamint a remetelaknak nevezett kis lakás. Ide a falu szegénye költözött. Ő gondoskodott a kápolna őtzéséről, a harangozásról, ill. misék alatt az orgona fújtatásáról. A bujáki hívek adományokkal gondoskodtak róla ennek fejében.  A Kálváriát 8 sarkos kőfallal vették körül amibe, boltozatos fülkéket készítettek a stációképek számára. Sajnos a kálvária történetét sorozatos rongálások, betörések és természeti károk jellemzik, melyről itt találhattok több információt. A legutolsó felújítás 2014-ben történt. 


A kálvária után a következő célpontunk a bujáki vár. Valaha, jó 10 éve, jártam már erre, de most semmi sem rémlik már abból, hogy is nézett ki . Az emelkedő itt is megszuszogtat minket. Egészen elámulunk, mekkora alapterületű erődítményről van is szó. És ráadásul a vár alatti táblán lévő leírás alapján a története is igen kalandos. Kár, hogy nem újították fel a hollókői várhoz hasonlóan, pedig ez egykor tervbe volt véve.


Alaposan bejárjuk a várudvarokat, majd a várlátogatás után elbúcsúzunk Anitól, aki úgy dönt, neki elég volt ennyi a téli Cserhátból és inkább visszatérne Bujákra. Bár még messze a 16:00-ás busz indulása, de úgy tűnt van a faluban egy kisvendéglő, ahova a busz indulásáig be lehet húzódni a hideg elől. Viszont számomra egyre inkább körvonalazódik, hogy veszélyben a tervezett terényi érkezésünk a buszhoz, ami ott egyben az utolsó járat. Tehát muszáj lenne elérnünk, vagy valami más alternatíva után kell nézni. Nézegetem a térképen, hogy Szanda valamivel közelebb van, aszfaltos úton lehet lejutni oda – ami ugye ebben az időben lutri – vagy nagyon jól járunk vagy nagyon rosszul. Elodázom a döntést a kilátóig, közben bőszen nézegetem a menetrendeket. Szandán ugyanazt a buszt érhetnénk el, mint Terényben, de pár perccel korábban, Béren esélytelen, hogy bármit is megcsípjünk, viszont ha Bujákra visszamennénk, ott van egy 7 óra előtt induló busz. Ugyan azzal jó későn érnénk haza, de legalább tutira elérnénk. Ilyen ez az Isten háta mögötti Cserhát közlekedése…

Dióhéjban a vár történetéről:

A bujáki várat pontosan nem tudni, mikor építették, de nagy valószínűséggel a tatárjárás után emelték falait. Forrás először 1303-ban említi. Először királyi tulajdonban volt a XIV. sz. elején. Az Árpád-ház kihalása utáni trónviszályok során Csák Máté ostromoltatta a várat Ibur fia István fegyvereseivel, míg meg nem érkezett Dénes fia Pál mester felmentő serege. Később a vár a Garaiak, Cillei Borbála királyné, majd a Báthoriak birtoka is volt. 1551-ben Báthori András itáliai hadmérnökök tervei alapján megerősítette a várat. Ennek ellenére 1552-ben a vár öt napos ostrom után török kézre került. A várat csak 1593-ban sikerült visszafoglalni V. Báthori Istvánnak. Az 1606-os bécsi béke értelmében Buják visszakerült Habsburg I. Rudolf kezére, azonban továbbra sem számított jelentős erősségnek, fenntartására és falainak helyreállítására nem sok pénz jutott. Mikor a Báthory család Báthory Gábor halálával fiúágon kihalt, a vár a Várday család és Bosnyák Tamás füleki kapitány kezébe jutott. 1663-ban a törökök újra elfoglalták Bujákot és ötven főnyi őrség posztolt a várban. 1665-ben Balassa Imre gyarmati kapitány körülzárta a várat, melyet a törökök szabad elvonulás fejében feladtak. A hajdúk azonban az elvonuló katonákra támadtak, nagy részüket meg is ölték. Ugyanebben az évben Martuzán aga ostromolta ismét a várat. Az ostrom során szinte hajszálpontosan megismétlődtek az események, csak fordított előjellel. A vár végzete 1666-ban következett be, mikor is a törökök végleg elhagyták az erősséget és falait puskaporral felrobbantották. Bővebben itt olvashattok a vár történetéről.


Közben három főre apadt csapatunk egy szép patakvölgyben haladgat a kilátó felé. Útközben mintha vékonyodna a felhőréteg és néha előderengene némi napsütés. Éppen a kiflimet majszolgatom, amikor hirtelen észreveszünk egy villámsebesen felénk tartó barnás foltot, ami egyre inkább egy növendék vaddisznóként körvonalazódik. És a disznócska éppen felénk tart óriási elánnal – hm, vajon a kiflimet akarja? Még megijedni sincs időm, mikor az állat hirtelen derékszögben irányt vált és hanyatt-homlok menekülni kezd felfelé a hegyoldalon. Sajnos fotót se sikerül készteni róla, olyan gyorsan elinal, mint amilyen sebességgel érkezett.


Fellélegezve, hogy megúsztuk a vaddisznókalandot megyünk tovább a Sasbérci-kilátó irányába. Elérünk egy eszményi kis pihenőhelyet a Selyem-rét szomszédságában, mely ígéretes cserkésztáborhelynek kínálkozik. Rögzítem is a memóriámban, meg az SD-kártyámon. Az út egyre inkább emelkedik és a hóréteg is vastagszik, Mártának meg fájni kezd a dereka és jócskán lemaradozgat. Robival be-bevárgatjuk, közben azon morfondírozok, hogy a szandai buszra villámsebesen fogy az esélyünk. Egyfolytában nézem a GPS-t, már csak 1 km, már csak 50 m, már csak pár 100 m a kilátó, de még mindig nem értünk oda, a kaptató meg nem akar szűnni. Hirtelen azonban megjelenik előttünk az impozáns épület sziluettje, és ni csak, nem is vagyunk egyedül az erdőben! A kilátó előtt két vadászruhás úriember üdvözöl minket és beszédbe elegyedünk. Kiderül, ők autóval jöttek fel a kilátó alá, azon az úton, amin úgy gondoltam, lejuthatunk Szandára. Sajnos hamar lelohasztják a reményeimet: az út rettentően csúszik, tiszta tükörjég. Még bízom abban, hátha vállalkoznának egy szandai fuvarra, de sajnos ez a tervem is rövid úton megdől: két személyes terepjárójuk van.

A Sasbérci-kilátóról:


1920 körül építette gróf Poppenheim Szigfrid erdőtulajdonos feleségének, gróf Károlyi Erzsébetnek. Szűk két évtizedig használták az emeleti részt vadászatok alkalmával. Az alsó szinten egészen az 1950-es évekig erdész család lakott, az emelet szobáit vadászatok során használták vadász pihenőként. 1930-ban megszűnt vadászati funkciója, és az új tulajdonos, nem törődött a toronnyal. A lakatlan torony állapota lassan, de biztosan romlott, majd az Erdőgazdaság 2002-ben pályázatok révén támogatásokhoz jutott. Azóta az újraépíttető erdőgazdaság kilátóként üzemelteti a helyet hétvégenként.
Így csak egy lehetőségünk maradt: vissza Bujákra. Azért picit megvariálom az útvonalat, nehogy már ugyanarra menjünk vissza, mint amerre jöttünk. Érdekesség, hogy idefelé végig egy zöld levél, majd Z betű jelzésű úton haladtunk, amit egész jól lehetett követni, annak ellenére, hogy a turistautak.hu alapú GPS-térképemen csak szakaszosan volt ez az ösvény kijelölve. Viszont a visszafelé utat végig zöld tanösvény jelzéssel kijelzettnek mutatja a GPS, ennek ellenére egy fia jelzést se látunk, valószínűleg nem azért, mert egyre jobban sötétedik.

Szerencsére a lejtős, majd szintben haladó kényelmes úton Márta is újból fel tudja venni a tempót, ráadásul amúgy sem kell sietnünk, mert a buszig még bőven van időnk. Egy pillanatra érdekes, megmagyarázhatatlan dolgot élünk át: mintha valaki felkapcsolta volna hirtelen a lámpát az erdőben – egy különös, alig látható, meleg fényű derengést észlelünk. Lehet, hogy a lemenő nap sugarai világítanak át a megvékonyodott felhőrétegen? Biztos magyarázatot nem találunk a jelenségre.
Valamennyi idő elteltével már a falu hangjai is észlelhetőek: kutyaugatás, motorzúgás – és nemsokára ismerős épületek tűnnek elénk: itt jöttünk fel a kálváriához. Szerencsére a jégréteg jól megolvadt, így egész biztonságosan tudunk lejutni a faluközpontba. Nem is sejtve, hogy az igazi kaland még csak most kezdődik…

csak nem úgy, ahogy a kép sejteti...
Buszra várva
Minden ott indult, hogy meg szerettük volna nézni a kisvendéglővel szemben lévő megállóban, hogy ki van-e írva a buszunk. Azt tudtuk, hogy Hatvanba megy a menetrendek.hu alapján. És akkor jött a döbbenet a köbön: a célállomások között nincs kiírva Hatvan. Se 18:59-es indulású busz nincs a táblán. De pánikra még semmi ok: menjünk be a vendéglőbe, úgyis ránk fér egy kis melegedés, vagy egy forró leves és ott biztos mindent tudnak az induló buszokról is. Mikor beléptünk, akkor láttuk, hogy itt leves nem lesz, legfeljebb kis túlzással nyakleves, ha nem vagyunk szimpatikusak a törzsközönségnek. Tehát próbálkozzunk inkább a buszok iránti érdeklődéssel. A kocsmáros néni és a fizimiskája alapján egyértelműen a törzsvendégek sorába tartozó bácsi teljesen egybehangzó válasza alapján majdnem lehidaltunk: nincs 7 órási busz Hatvanba és máshova se!!! Tehát ha nem tudunk sürgősen valami fuvart keríteni magunknak, akkor itt ragadtunk Bujákon. Közben betért egy harmadik vendég, aki szintén alátámasztotta az előbb elhangzottakat. Ketten már telefont is ragadtak, hogy segítsenek a bajba jutott turistákon. De sajnos úgy tűnik, senkinek sincs olyan ismerőse, aki jó pénzért elfuvarozna minket Jobbágyiig, ahol gyakran jár Pestre busz. Nekiindulni meg semmi értelme a 20 km-es útnak. Közben eszünkbe jut Imi, aki itt lakik 2 falunyira és autója is van, de aztán rádöbbenek, hogy éppen Bécs környékén vezet túrát. Közben már a kocsma padlásrészét is felajánlják szállásnak, bár ott nincs fűtés. Gondolok egyet, felhívom Petit, hajlandó lenne-e eljönni értünk autóval, igaz, tudom, hogy jó eséllyel a haverokkal való biliárdozását szakítom félbe. Nem túl hálás feladat. Úgy van, ahogy sejtettem: bár nagyon nem fűlik foga az egészhez, mégis hajlandó kocsiba ülni és elfurikázni értünk, ki tudja hova, az Isten háta mögé, téli gumi nélkül is. Közben újabb telefonálás zajlik az ügyünkben, így visszahívom Petit, ne induljon még el. Ő ül az autóban és vár addig is. Egyszer csak azt halljuk, a kisvendéglőnek titulált kocsma elé befut egy busz. Márta meg én gyorsan kiszaladunk, hátha a sofőr tud valami bennfentes infót vagy legalább valahova el tud minket vinni. A busz sajnos becsukja ajtaját és tovagördül, mielőtt odaérünk. De hirtelen mégis megáll és kinyitja az ajtót. Kétségbeesetten kérdezgetjük a sofőrt, tud-e valamit tenni érdekünkben. Válaszát már el se akarjuk hinni: ne aggódjunk, van 7 órai busz. Mi hitetlenkedve tovább firtatjuk, de ő mondja csak, hogy higgyük el, ő maga lesz a sofőr, itt fog megállni abban a megállóban, ott szemben (ahol nincs kiírva ez a járat).

Futunk befelé, hogy Robival is tudassuk a megváltó hírt: hazajutunk ma még! A kocsmáros néni csak csóválja a fejét: szerinte a faluban 10 emberből 10 azt fogja mondani, hogy nincs ilyen busz. Közben rendelünk kávét, teát, sört és elővesszük a hazait, hogy most mér ne csak nyugodtan, hanem kellemesen is teljen az idő a busz érkezéséig.
7 előtt 5-10 perccel azért kiállunk szépen a megállóba, biztos, ami biztos. Már a hetet is elharangozták, de busznak se híre, se hamva. Átmegyek az út túl oldalára, ahonnan jobban belátni az utat, hátha ettől feltűnik a buszunk. De csak az ellenkező irányban látok egy egyre inkább távolodó utasszállító járművet. Balsejtelmeim vannak, annak ellenére, hogy a sofőr egyértelműen állította, hogy innen indul. Az érkező járművek sorra csalódást okoznak, közben már fontolgatom, vajon lenne-e esélyünk a stoppolással. Ekkor azonban feltűnik a láthatáron egy méretesebb, buszszerű jármű: megmenekültünk!

Cserhátgyöngye kisvendéglő - nem az utastájékoztatás gyöngye, az biztos

Végre buszozunk!!!
Valóban a mi buszunk érkezett, a hatvani járat, vezetőülésében a sofőrünk személyesen! Boldogan szállunk fel a szinte üres buszra, ami felettébb gyanús. Útközben se nagyon száll fel senki. A menetrendben jelzett időpont előtt érkezünk Hatvanba, így van kicsi esély, hogy esetleg a korábbi vonatpótlót is elérjük az állomásnál. Totálisan tájékozatlanok vagyunk a jegyvétellel és minden egyébbel kapcsolatban, így gyorsan odamegyünk egy várakozó buszhoz és a kalauzoktól megkérdezzük, mikor indul, és hol kell jegyet venni. Mondják, hogy 2 percünk van indulásig. A pénztárnál csak nekem adnak jegyet, de a kiegészítőt már a kalauzoknál kell megvennem. Szerencsére a kalauzok a többieknek is adnak jegyet, így egy órán belül már Budapesten vagyunk is a szinte üres vonatpótlóval. Talán nem véletlenül mindannyian úgy érezzük, hogy kisebb csodát éltünk át, pedig csak egy bő 20 kilométernyi kellemes túrát tettünk. Igaz, a Cserhátban, az Isten háta mögött.



2019. december 3., kedd

Diétás kőrözött

Hozzávalók:


  • 450-500 g sovány tehéntúró
  • néhány evőkanál joghurt
  • csemege őrölt paprika
  • őrölt fűszerkömény
  • snidling
  • kapor
  • borsikafű
  • egyéb fűszerek ízlés szerint
  • só ízlés szerint


A túrót villával összetörjük majd összekeverjük a joghurttal, ill. a fűszerekkel.

Egyszerű, de nagyszerű. És úgy látszik, a túróval se lesz gond. :-)

2019. november 29., péntek

Csirke cukkinivel és édesburgonyával párolva

Colitis diétám első kísérlete ez az eledel. A mennyiség 1 főre, egy ebédre elég – már ha az ember jó étvággyal bír, ami ennél a betegségnél azért nem mindennapos.

Hozzávalók:

1 db csirkemell filézve
1 db nagyobb édesburgonya
1 közepes cukkini
fűszerek: bazsalikom, borsikafű, kakukkfű, kis só

A csirkemellet megmossuk, majd levágjuk róla a zsíros részeket. A cukkinit meghámozzuk és kockákra vágjuk. Így teszünk az édesburgonyával is. Egy jénai tálba kis vizet töltünk, majd belehelyezzük a mellet és mellé tesszük a felkockázott zöldségeket. Ezután fűszerezzük. Sütőben alufólia alatt kb. 3/4 órán át pároljuk, majd levehetjük a fóliát és még egy kicsit sütjük. A végén akár sajtot is olvaszthatunk rá.

Diétás pizza


Sajnos nálam is colitist diagnosztizáltak, így most szigorú diétára vagyok fogva. A dietetikus javaslatai alapján azzal kísérletezgetek, hogy lehet nagyon szűk számú alapanyagból olyan ételeket készíteni, melyek diétás voltuk ellenére mégis ízletesek. Úgy gondoltam a Crohn és colitis nyavalyákkal küzdő sorstársaknak is hasznos lehet, ha megosztom egy-két jól sikerült étek receptjét.

Az egyik ilyen a tegnap sütött pizzám, aminek a tésztájában nincs olaj és feltétnek is csupa olyan összetevőt használtam, amit ehetek. Természetesen a fiúk más feltéttel kapták, mint én, de a diétás változatot is szívesen megették.

Tészta:

500 g liszt
1 tasak porélesztő
1 kk cukor
1-1,5 kk só
kb. 200 ml langyos víz (lehet egy kicsit több)

A tésztát összegyúrjuk, kidagasztjuk és kb. 1 órán át meleg helyen kelesztjük.
A mennyiségből két tepsi pizza lesz, a tepsiket nagyon vékonyan megkenjük olívaolajjal és míg kel a pizza előkészítjük a feltéteket, melyek a következők:

Feltétek:

joghurt, kakukkfű, bazsalikom, oregánó
csirkemellsonka
főtt tojás
tonhal (olaj nélküli)
trappista sajt

Mikor a tészta megkelt, 200 °C-ra előmelegített sütőben elősütöm, hogy ropogós legyen, majd utána kenem rá a joghurtot, melyet megszórok a fűszerekkel. Ezután jön a többi feltét, majd a pizza visszakerül a sütőbe, mindaddig, amíg a sajt enyhén rá nem olvad a pizzára és már tálalhatjuk is.

A feltéteket lehet tovább variálni a diéta szigorúsága és egyéni ízlés alapján, nekem még szóba jöhetett volna a pl. a cukkini vagy a csirkemell is. Egészségesek természetesen bármilyen más feltéttel elkészíthetik, a fiúk most fűszeres, fokhagymás paradicsomszószt kaptak, feltétnek meg különféle sonkákat, lila hagymát, paprikát, kukoricát és sajtot.


A tonhalas változat


2019. október 8., kedd

Pálos ötödszörre is



Immár az 5. pálosomra indultam szombat hajnalban. Sosem látott sor fogadott 5 órakor a templomkapu előtt. Elképzelhető, hogy a beígért eső miatt mindenki ilyen korán szeretne indulni? Vagy ennyire népszerű lett a túra a megnyert díjnak köszönhetően? Ezeken töprengve ácsorogtam mintegy 20 percet, mire végre beregisztrálhattam. A sorállás úgy tűnt, nem az indító személyzetnek róható fel, mert ők igen flottul és pörgősen végezték munkájukat. Ekkor még nem sejtettem, hogy ennek a 20 perc várakozásnak lesz még jelentősége a történetben, ráadásul pozitív kicsengéssel…

5 óra 20 körül végre nekivághattam a Gellérthegy kaptatójának. Ötödszörre kis túlzással elmondhatom, hogy szinte minden szeglete a túraútvonalnak ismerős, pontosan tudom, hol jön egy kisebb kaptató, hol vált az út aszfaltról földútra, hol zavarja sziklás szakasz a haladást stb. A tájékozódással tehát nincs semmi gond, a Tabán fái között ennek ellenére idén se sikerül belőni egyértelműen az ösvényt, de mivel errefelé futva közlekedem, nem okoz gondot az esetleges időveszteség. Innentől fogva viszont semmi kavarás nem történt, pedig 2 helyen is beiktattak aprócska, de ésszerű változtatásokat az útvonalban. Mindez a pontos és gyakori jelzőszalagoknak is köszönhető volt.

Itt már szemerkélt az eső

Sajnos az előre jelzett eső se sokáig váratott magára, már a víztározó előtt elkezdett szemerkélni és ettől fogva az út végéig elkísért kisebb szünetekkel és változó intenzitással hullva. Próbáltam késleltetni a magammal cipelt esőponcsó elővételét, ennek köszönhetően azonban a ruhám nemcsak belülről, hanem kívülről is fokozatosan nedvesedett, a zsákomra akasztott felsőm meg teljesen elázott. A ruhadarab a hűvösvölgyi Nagyréten véglegesen előkerült a zsákból az egyre intenzívebben hulló csapadéknak köszönhetően. A rétig azonban történt egy s más: sikerült sorban kipipálnom a Kútvölgyi kápolna és az Anna-rét, valamint a budaszentlőrinci kolostorrom ellenőrzőpontját. Ahogy fölfele kúsztam a kápolnától a Normafa irányába, egy helyen a házak melletti nagyobb zöldterületről éktelen sivalkodás ütötte meg a fülemet. Nehéz volt eldöntenem, hogy éppen a párzási viadal, vagy maga az aktus, vagy esetleg a mostanában terjedő sertéspestis végstádiumának hangjait hallom-e vaddisznóéktól. Csak imádkozni tudtam, hogy olyan gyorsan elhagyjam a helyet, hogy ne történhessen velem semmi disznóság.

A hegyek idén felhőkbe burkolóztak

Az Anna-réten
Budaszentlőrinci kolostorrom
Őszi virágok útközben
A napfelkelte a Normafánál idén vagy el is maradt, vagy későbbre időzítették, csak a felhőkben úszó Budai-hegység és város derengett elő a hegyoldalból. Idén nem vittem fényképezőgépet, mivel az új telefonom elég használható képeket készít – tehát evvel próbáltam ügyeskedni a látvány megörökítésekor. A szokásos szakaszokat felváltva gyalogoltam és futottam és ennek köszönhetően igen jól haladtam. A pontőröknek sok helyen még az infrastruktúrát se sikerült beüzemelniük, mire odaértem. A Hárshegytől egészen Máriaremetéig közel-távol nem bukkant elő túrázó, elkezdtem töprengeni azon, hogy lehet, hogy a mezőny legelején haladok? Vagy ennyire meglépett az eleje és lemaradtak az utánam jövők? Mindeközben szörnyen küzdöttem az álmossággal, szervezetem egy újabb kávé után kiabált – de erre nem volt semmi reményem, vagy csak időveszteség árán. A pontokon az eső ellenére a megszokott ellátás fogadott: a Kútvölgyi kápolnánál víz, az Anna-réten kétféle, nagyon finom pogácsa, Remetén pedig sütemény. Itt beért 2-3 futó túratárs és jól el is hagytak, miközben én a park szépségeit fényképeztem és a cókmókommal molyoltam.





Valami ésszerűsítést ki kell találni majd a telefon-fényképezőgépnek, melyet jobb híján a nadrágom és a pulcsim közé csúsztatva viseltem, hogy mindig kéznél legyen és a poncsómat is folyton le kellett venni a pontoknál, hogy előhalásszam a pecsételőfüzetet, mely már ekkorra egy ázott salátává vált. A solymári várban újabb csoki és almalé várt a korábbi túrákról megismert lelkes pontőr családdal. Idén mintaszerűen kitáblázták ezt a helyet, így az elsőbálozók is biztosan feltaláltak a várba a ponthoz.
A sorban második útvonal-ésszerűsítés a solymári állomásnál történt egy körforgalmon keresztül (az első meg a Budaszentlőrincnél – így kevesebb eséllyel hagyták ki a kolostorban lévő pontot).

Néhai nagypapám rá se ismerne őrbódéjára

A Kevélyek alatti szántóföldnél újabb futók értek utol és hagytak el, köztük egy hölgy is – emelkedőnek felfelé. Bár azt hittem, vele szemben semmi esélyem, előrehozom, hogy vele még fogunk találkozni a Basaharci kompnál. A táj látványa sajnos nem volt annyira bravúros, mint az elmúlt években, de azért igyekeztem megtalálni, és lencsevégre kapni az apró szépségeket. A Solymári-fal tövében felváltva futottam-gyalogoltam, de hamarosan megakasztott a Kevély meglehetősen cudar emelkedője. Csak az vigasztalt, hogy nem tart sokáig, miközben pihegve araszolgattam felfelé. Van itt egy kisebb sziklalépcső, ha ezen már túlértem, tudom, hogy hamarosan vége a kaptatónak és elérem a széles csobánkai utat. Még nem volt 11, mire ide felértem. A kötelezőket (Oszoly, csobánkai temető, színes fák) a rossz idő ellenére idén is megörökítettem, közben meg majdnem elcsapattam magam egy autóval a csobánkai országúton.




Útban a Kevélyek felé

Temető Csobánka határában

A szentkútnál éppen egy mise közepére sikerült berobognom. Szinte szó szerint, mert a pontőrök az eső elől a templom előterébe menekültek. Nem tudom, mennyire zavarhatta a misén résztvevőket az ellátmányt rágcsáló, ide-oda tébláboló túrázóhad. Én mindenesetre elég kellemetlenül éreztem magam, hogy egy szentmise közben majszolom az idén is verhetetlen zsíros kenyereket. Még fokozta ezt az érzést, hogy közben éppen hívott a húgom. Most se derült ki miért, mert a telefonba nem szólt bele (én meg csak hallóztam bőszen), csak sejtettem, hogy most indulhattak a 22-es távon. Végre a mikor túlértem a szentkúti kaptató nehezén, sikerült felhívnom. idén is biztosítottam őket, hogy sajnos esélytelen utolérnem a társaságukat, hacsak nem szárnyaim nőnek. De nem szoktak…

Szentmise a csobánkai szentkútnál

A Hosszú-hegy nem viselt meg különösen, de sajnos idén a csúcsáról csak a felhőfoszlányok mögül előderengő hegyeket lehetett látni. Innen kisebb megszakításokkal loholtam lefelé a szántói polgármester almái felé, melyek kedvesen mosolyogtak rám. Míg felértem a Pilis alá, el is fogyasztottam egyet. Aztán innen megint nyakamba szedtem a lábam és egészen a Csillagösvényig futottam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem itt-ott kisebb kellemetlenségeket, de szerencsére idén nagyobb fájdalom nem akadályozott. Néha elhagyott egy-egy futó, de én ezt nem nagyon bántam. Ezzel a Pilisszántótól Klastrompusztáig tartó viszonylag lapos, de meglehetősen alattomos szakasszal úgy vagyok, hogy sokat kellene fizetni nekem, hogy itt futómozgást imitáljak. Egyszer meg kellene néznem, hogy mennyi szint van benne felfelé és lefelé, de állítom, hogy az előbbi fog nyerni.

„Kilátás” a Ziribárra

A zarándokok egyelőre sehol se voltak, pedig tavalyi tapasztalataim és az időm alapján hamarosan találkozni kellene velük. Már közel voltam Klastrompusztához – bár ezen az egyhangú szakaszon az ember ebben sose lehet biztos – mikor feltűnt egy zászlót vivő fehér csuhás barát egy zarándok társaságában. De sehol senki más! Lehet, hogy az eső elől mindenki megfutamodott? Vagy csak szétszakadt a csapat? Ezt nem sikerült megtudnom, csak azt, hogy a fehér csuha saras időben egész biztosan nem a legpraktikusabb viselet… Még elhagytam egy jó csapatnyi embert, mire lefutottam Klastrompusztára, de nem úgy tűnt, hogy ők a zarándokokhoz tartoznának. Az ő csapatjuk már bevonult a kolostorrom védelmébe, szóval megint itt sikerült utolérnem őket. Pecsét és pezsgőtabletázás után gyorsan neki is indultam, mert a zarándoklatot vezető barát bejelentette, hogy a csapat 10 perc múlva indul. Arról szó se lehet, hogy mögéjük kerüljek a kaptatón, mert kielőzni őket elég szép mutatvány, és nem a lassúságukról híresek. Végre sikerült beüzemelnem az összecsukható Jägeres poharam, ami már a túra első párszáz méterén okozott némi csalódást, mivel csörömpölve lebucskázott a Gellérthegy lépcsőjén, miután szétvált a tokjától. Így szigorúan csak zsebben tartandó portékaként viendő további túrákra. Másik hátránya, hogy nem véletlenül töményekhez van méretezve, így pl. egy pezsgőtabletta-oldat is elég töményen hat belőle… De ez végül is nem baj a nagy emelkedő előtt.
A zarándokok utóvédje


Idén végre megnéztem, merre megy fel a standard útváltozat eleje, mellőztem az egyéni egérutamat, ami se nem rövidebb, se nem hosszabb, csak talán kicsit vadregényesebb a másiknál. Most már azt is tudom, hogy az kaptató neheze a Kapisztrán-kunyhóig tart. Talán a nyári magashegyi edzéseknek köszönhetően, idén hipp-hopp felértem ide, aztán innen a nyeregbe. Lefelé nagyban előzgettem a túratársakat, míg egy meglehetősen szűk helyen egy lány került elém, akit csak a műúton tudtam lehagyni. Egészen a kikericses rétig megtartottam az előnyömet, de ugye a virágok iránt még mindig ellenállhatatlan vonzalmat érzek… A kikericsfotózás kapcsán elkezdtünk beszélgetni, és ezután majdnem a basaharci leágazásig együtt haladtunk útitársammal, akiről kiderült, hogy élsportoló kajakos volt. Nagyon kellemesen eldiskuráltunk, a pilisszentléleki gulyást is együtt fogyasztottuk el, mely idén, nem csak a hűvös idő miatt, nagyon-nagyon jól esett. A szakácsok szerintem idén nagyon kitettek magukért. Közben forralt borral is kedveskedtek nekünk, ez bombaötlet volt! Indulás előtt még gyorsan felvettem a száraz felsőmet, mert a másik már – poncsó ide vagy oda – csuromvizes volt.


Zarándokkereszt
Egyik kedvenc házikóm Pilisszentléleken még mindig áll
Szentléleki kikericsek

Szivárvány a gerincről
A szentléleki romoknál meg süteményhegyek vártak, egyik csoda finomabb a másiknál, de nálam a mézes bizonyult nyerőnek, ebből kettőt is vettem. A szőlőt már meg se kóstoltam, hanem iparkodtunk tovább. Latolgattuk a kompesélyeinket, de majdnem egyértelműnek tűnt, hogy csak a 18:50-es lehet meg. Ez ugye eggyel későbbi a szokásosnál, tehát eddigi eredményeimhez képest hátrányba kerültem volna. Juditnak, az útitársamnak viszont ez az utolsó komp, ami jó volt még, mert ő Szobon szeretett volna kiszállni, és vonattal még haza kellett utaznia egészen Győrig. Hogy elérje ezt biztosan, diktáltam neki a tempót, miközben jókat beszélgettünk. Sorra maradtak le a gerincen haladó túrázók. Az Enyedi-halálát észre se vettük, hogy elhagytuk, a képesfánál viszont megnéztük a kilátást Esztergom felé. A másik oldalon pedig egy reménykeltő szivárvány bukkant fel az égen, talán nem véletlenül. Hamarosan elértük azt a táblát, mely szerint még 4,5 km a basaharci rév. Órámat nézve láttam, hogy 40-45 perc lenne még a 17:50-es kompig, ami futva egész biztosan teljesíthető, gyalog azonban semmi esetre sem. Így idén se maradt el a sprint a komphoz, miután búcsút vettem útitársamtól.





Ez a lefelé szakasz meglehetősen kellemetlen volt – idén nem a fájós térdem – hanem a nagy sár miatt, melyben ide-oda korcsolyázott még a Speedcross talpa is. Apropó Speedcross! Végül is ebben indultam el reggel az eső miatt, és bár eddig csak 35 km-re volt hitelesítve nálam, és sok reményt nem fűztem a hosszabb távok együttes megtételéhez párnázatlansága miatt, a cipő kitűnően vizsgázott. Nem ázott be, jól fogta a talajt és 0 hólyaggal úsztam meg a kalandot, ami a szokásos Karrimornál nem mondható mindig el. Szóval ezentúl csakis ebben vetem be magam a teljesítménytúrázás világába, amíg szét nem szakad. De szerencsére eddig nyomát se mutatja az elhasználódásnak, bár sokan panaszkodnak erre a konstrukcióra.

Egy túrázó bácsi kérdezett engem, miközben elrobogtam mellette, hogy nem csúszkálok-e. Hát hogyne csúszkálnék én is, azért kell némi ügyesség, hogy ne bukjon orra, vagy huppanjon fenékre az ember, miközben lefelé vágtat a sáros, fatörmelékkel nehezített úton Basaharc házai felé. Már azt hittem, idén a szent Jakabosok megfutamodtak az eső elől, de nem, itt Basaharcnál „bújtak el”. Sajnos a sietségemben éppen csak egy idézet és egy szőlőcukor vételezésére futotta. Mire a főúthoz értem, láttam, hogy olyannyira már sietnem se kell, így miután a komp célegyenesébe fordultam, sétára váltottam. Közben hívott a húgom, hogy célba értek. Mondtam neki, hogy nekem még másfél-két óra kb. innen a cél.


Azért a komppara idén is megvolt: mindig az utolsó percekig izgulni szoktam, feljutok-e, még így is, hogy minden esély megvan rá. Az idei időzítés tökéletes volt, volt idő pecsétre néhány (feles) pohár teára is bőven, meg fényképezgetésre, de éppen csak az ehhez kellő idő telt el és már itt is volt a komp.


A túlparton meglehetősen jó állapotban sikerül leszállnom, robotmozgás sehol, bár az első lépések azért fájnak kissé, mire belelendültem újra.
Rátapadtam egy nagyon jó tempót nyomó párosra, melynek hölgy tagja az volt, aki még a Kevélyek előtt lehagyott. Csodáltam is, hogy még csak itt tart, illetve azt is, hogy a Sukola-kereszt után egyre erősödő eső ellenére nem vett elő semmilyen esőkabátot – lehet, hogy nincs is neki? Furcsa, a legtöbb futó nem használ ilyet tapasztalataim szerint, pedig pl. a poncsó ugyan hosszú, de nem fülled bele az ember és a mozgásban se akadályozott túlzottan. Szinte már szakadt, egész úton nem esett ennyire, miközben kapaszkodtunk felfelé a dombhátra, le is maradtam tőlük kissé. Mikor azonban felértem, nekiiramodtam, egész jó tempót sikerült felvennem, így sorra maradtak el a túrázók, egyesek meg is lepődtek, hogy lehet még 74 km-el a lábamban is futni. Pedig lehetett, idén, semmi akadálya nem volt ennek szerencsére.


Szob temploma
Húgomék elém jöttek a buszmegállóhoz és az utolsó métereken végigkísértek a célig. Mondták, hogy még így 70 km-es távval a lábamban is nehéz velem lépést tartani. Minden eddiginél korábban, 19:15 körül be is értem, köszönhetően annak, hogy az utolsó 1-2 km-en jó tempóban futottam. Az összidőm viszont 14 óra sem lett, tehát jó fél órát vertem az eddigi legjobb eredményemre, köszönhetően annak, hogy később indultam és mégis elértem a szokásos kompot. Idén ez az eredmény 16. helyet, ill. női mezőnyben 2. helyet ért (amennyiben ez verseny lenne, de hát nem az... mérés ellenére igazából magammal versenyzem).

Tehát azon felül, hogy úgy nézhettem ki, mint egy ázott kutya (meg valószínűleg olyan szagom is volt) remekül sikerült minden. Vazullal a célban idén is összefutottunk – úgy látszik, minden évben van itt egy-egy ismerős. Hamarosan Petiék is megjöttek az autóval és hazaindultunk. Útközben találkoztunk jó pár meglepetés őzzel a nosztrai rétek mentén - de szerencsére nem közelebbről.

Eddig ez volt a leggyorsabb pálosom
Idén mondhatni nem volt regenerációs szakasz se, másnap is egész szépen olajozottan mozogtam az eddigiekhez képest, sőt még futni is tudtam. Hogy ezt a cipőnek köszönhetem, vagy a proteinitalnak, amit a túra végén még gyorsan megittam, vagy egészen másnak? Sose fog kiderülni, mint az se, mi lett volna, ha elérem az eggyel előbbi kompot végre. Majd jövőre talán… mert eldöntöttem, hogy nekivágok a 10-es sorozatnak. Az ötödik teljesítés alkalmából egy Pálos 70 pólóval leptem meg magamat.

Készítettem egy apró statisztikát is, mert mindig kíváncsi voltam, voltaképp mekkora részét is teszik ki a teljes útnak a futott szakaszok. Kiderült, hogy csak az út 1/3-át futom le, ami összesen 25 km, a többi 49 km-en gyaloglok. A Huawei szerint a pálos napján 9 hamburgernyi kalóriát égettem, ebből kb. hármat rögtön meg is tudtam volna enni. :-)