A solymári Jegenye-völgy rejtett látnivalói

A kőfejtő, vagy a gyerekek kedvenc mászóhelye az Alsó-Jegenye-völgyben

Családosok által kedvelt kirándulóhely a főváros határában hangulatos patakvölggyel, a patakon átívelő hidacskákkal, megmászható sziklákkal, vízeséssel, forrással, pihenőréttel, melynek közelében egy vár is található. Hol járunk?

Erre a találós kérdésre valószínűleg a legtöbb természetbarát rögtön rávágná a választ. Hát persze, hogy a Solymár melletti Jegenye-völgyben vagyunk. Ha azonban azt hangsúlyoznám ki, hogy ezen a kirándulóhelyen kaptárkövet, barlangot, ill. kis szerencsével még szalamandrát is láthatunk, valamint, hogy a II. világháború előtt egy népszerű fürdő is üzemelt itt, esélyes, hogy sikerülne elbizonytalanítani a válaszadókat. Pedig mindez ugyanúgy igaz a méltán népszerű Jegenye-völgyre, ahol a Paprikás-patak folyik.

Az egykori fürdő gátja

Kis sziklamászó

Magam is számtalanszor megfordultam itt gyermekkoromtól kezdve, hiszen közelben laktak a rokonok, ezért szüleim is előszeretettel vittek minket kirándulni ide. Élvezettel másztam meg a kőfejtő dolomitszikláit és ittam a Rózsika-forrás vizéből. Később túrát vezettem erre, majd évente több teljesítménytúrán is erre vitt az utam. Ennek ellenére a másodjára említett látványosságok közül egyedül a fürdőről olvastam, ill. hallottam nagymamámtól, aki lány korában szívesen járt ide. Még az is lehet, hogy hitetlenül csóváltam volna a fejem, ha elhívtak volna ide kaptárkövet vagy szalamandrát nézni.

Induljunk tehát útnak, és keressük fel ezeket a kevésbé ismert látnivalókat. Hogy merre is kezdjük az utunkat? A legtöbb ember busszal vagy autóval érkezik Budapestről, induljunk hát mi is a benzinkútnál lévő buszmegállóból (Kökörcsin utca), idáig még kiegészítő jegy sem kell. De ne a megszokott, jól ismert irányba haladjunk a sárga jelzésen, hanem menjünk át a főút túloldalára és tegyünk meg vagy 200 métert vissza a főváros irányába. A patak vashídján való áthaladás után forduljunk hirtelen jobbra az erdős területre a járdáról. Meg is érkeztünk a szalamandrák birodalmába.

A túra kiindulópontja itt keresendő

Jobbról mellettünk kis vízfolyás csörgedezik, a budaligeti források összegyűjtött vize torkollik itt hamarosan a Paprikás-patakba. Rövid ideig meredeken emelkedik az ösvényünk, majd átkelünk egy újabb vas hidacskán és immár a patak a bal oldalunkra kerül. Jobbról egy kerítés szegélyezi utunkat. Miután a kerítés véget ér, egykori hétvégi kertek maradványait láthatjuk a hegyoldalban, néhol még a lépcsőfokok, kerítésmaradványok is látszanak és egyes helyeken sajnos a szemét is emlékeztet a múltra. Ha nyár elején érkezünk, kis szerencsével cigánymeggyet, szamócát is találhatunk a valamikori kertekben – legalábbis tízen- huszonéves koromban még lehetett.

A szalamandrák élőhelyét meghatározó patak gátja

Minket azonban inkább az út túloldala érdekel, konkrétabban a patak völgye és az azon túli erdős terület: itt él ugyanis a Budai-hegység egyetlen foltos szalamandra populációja. Talán nem is gondolnánk, de korábban a Budai-hegységben a foltos szalamandra gyakori fajnak számított, azonban a város terjeszkedése, a környezetszennyezés és az élőhelyek tönkretétele kiszorította ezt a kétéltűt e térségből. Mindössze ezen az aprócska területen maradt fenn egy elzárt, szigetszerű populáció. 2008-ban lett figyelmes egy itteni lakos a kertjében egy állatra, majd jelentést tett az illetékes hatóságoknál a megfigyeléséről. 2008 és 2014 között folyt az állomány feltérképezése, melynek során mintegy 3500 egyedet sikerült megfigyelni. Tehát viszonylag kis területen egész nagy populációt; melyet ennek köszönhetően egyelőre nem fenyeget a beltenyészet. Sokkal inkább a lakóövezet terjeszkedése és az erdőben hagyott hulladék jelent veszélyt az állományra. A közelmúltban is történtek építkezési célú felmérések a területen, én is ennek kapcsán lettem figyelmes tiltakozó cikkekre.

Sajnos a völgy e részére jellemző a szennyezés

Mivel a zavarás egyáltalán nem tesz jót ezeknek a kétéltűeknek, semmiféleképpen nem ajánlom, hogy tudatosan keressük őket, közben esetleg élőhelyüket feldúlva. Ha mégis szeretnénk megpillantani egy-egy példányt, legjobb, ha ősszel vagy tavasszal járunk erre esőzés után, ekkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy szerencsével járjunk.

Ha megtörtént a szalamandramustra, gyorsan forduljunk is vissza, és keljünk át a sárga jelzésen az országút túloldalára, a völgy leginkább ismert részére. Következő állomásunkat nem lesz nehéz megtalálni, mivel a lezuhogó víz csobogása már messziről hallatszik. Kb. 10 perc séta után megérkezünk a Paprikás-patak vízeséséhez.

A két világháború között itt üzemelt az ún. Sziklafürdő, sok környékbeli lakos kedvence. Manapság már csak a mintegy 100 m hosszú medence máig látható betongátja utal az

A sziklafürdő korabeli képe

emberi beavatkozásra. Pedig a 30-as évek végétől egészen a II. világháború közepéig (1938-1942) nagy élet folyt itt a nyári kánikula napjaiban. Gyalogos szerpentinen lehetett lejutni a fürdő területére a mai Rózsika utcából, ahol egy napozótisztás is létesült fából készült öltözőkabinokkal. A patakmedret mesterségesen kiszélesítették és a zsilippel ellátott gát segítségével felduzzasztották a Budai-hegység legnagyobb vízesésének számító zuhatagon keresztül ide folyó vizet. A mély völgyben elhelyezkedő fürdőnek mindössze annyi hibája volt, hogy csak a legmelegebb nyári napokon tudott kellemes hőmérsékletűre melegedni, mivel a keleti és déli oldalon lévő hegyek beárnyékolták a területet. Dr. Tarpay Nagy Miklós, községi orvos, akinek kezdeményezésére ez a fürdő is épült, egyébként még egy solymári fürdő létrehozásában szerepet játszott: a Mátyás király utca 51. alatti telken Milbich Mihállyal egyetemben létesítettek egy strandot a 20-as években. Ez a fürdő főleg a fővárosiak körében volt kedvelt.

A mai napig fürdenek itt - akár februárban is

A múlt század viszontagságai azonban véget vetettek a solymári fürdőéletnek; az erdei fürdő gátját találat érte a II. világháborúban, így használhatatlanná vált, a faluban elhelyezkedő strand pedig a gazdasági világválság áldozata lett.

A 60-as években felmerült, hogy újraépítik az erdei fürdőhelyet, ennek azonban a hideg víz mellett a rossz vízminőség lett az akadálya. A természet azóta pedig szépen visszahódította a területet.

Ha kigyönyörködtük magunkat a vízesés megkapó környezetében, menjünk tovább az erdei turistaösvényen a gyerekek kedvelt mászósziklái mellett elhaladva Rózsika-forrás irányába. A forrás közelében egy kis tölgyfa és egy kő őrzi Kremzer Ferenc, az Olajipari Természetbarát Sportegyesülete 2016-ban elhunyt túravezetőjének és elnökének emlékét. Majd induljunk tovább ismét a völgyben.

Kremzer Ferenc emlékköve és a Rózsika-forrás

Mikor utunk enyhén balra kanyarodik, megérkeztünk a Paprikás-üreg alá. Ez egy kicsi, kb. 194 m tengerszint feletti magasságban elhelyezkedő sziklaüreg, melyről sajnos nem túl sok információt találtam és még magam sem kerestem fel.

Paprikás-üreg a geocaching oldalról

Innen északnyugati irányban, a hegyoldalban kissé alacsonyabban találjuk az Alsó-Jegenye-völgy kaptárkövét. Számomra talán ez az attrakció volt a leginkább meglepő, akkor bukkantam a nyomára, amikor az érdi kaptárkövek felkeresése kapcsán kutattam irodalom után. Mivel közben érlelődött bennem a Budai térképkör szakaszokban való bejárásnak gondolata is, a közelmúltban sikerült is megtalálnunk. Amennyiben nem a barlangtól, hanem a völgytalp felől, az eddig követett irányból érkezik az ember, érdemes a Millenniumi réthez viszonylag már közel, felfelé pillantgatni a jobb oldali hegyoldalra. Ha meglátunk egy lapos tetejű sziklát, akkor helyben vagyunk, és kezdődhet a mászóka az igencsak meredek hegyoldalban.

Az ún. kaptárkövek olyan sziklák, melyekbe mesterséges fülkéket, ill. egyéb mélyedéseket vájtak. Magyarország területén igen gyakoriak, legtöbbet közülük a Bükk-hegységben találhatjuk, de a Pilisben és a Budai-hegység területén is akad közülük néhány. A tudósok előtt a mai napig talány, mi célt szolgálhattak a sziklákon található fülkék. Egyesek szerint a méhészkedés egy ősi formáját szolgálták, és kaptárokat helyeztek beléjük, innen a közismert nevük, ill. a népies köpüskő elnevezés, mások szerint viszont emberi hamvakat tartalmazó urnákat tettek az üregekbe. A harmadik elmélet szerint szakrális áldozatok helyszínei voltak ezek a sziklák. Ezt az elméletet támasztják alá egyes népies elnevezések, mint pl. a bálványkő.

A Jegenye-völgy kaptárköve

A kaptárkő pontos helye

A Jegenye-völgy sárgás-vöröses színezetű hárshegyi homokkő szikláján két fülkét figyelhetünk meg. A kőzet durva, szemcsés mivolta miatt a keskeny, hosszúkás fülkék is durvább kidolgozásúak a máshol megszokottaknál. Lehetséges, hogy a szikla lapos teteje is mesterségesen lett kialakítva. Érdekesség, hogy a faragott fülkés sziklát csak 1989-ben fedezték fel, tehát nem csoda, hogy nincs a köztudatban. Mivel a kaptárkövek védett, különleges természeti és kultúrtörténeti értékek, elővigyázatosan közelítsük meg a helyet, vigyázzunk a sziklára!

A fülkék közelről

A túra után megpihenhetünk a solymári majálisok helyszínéül is szolgáló Millenniumi-réten, vagy ha további látnivalókra vágyunk, ellátogathatunk a solymári Szarkavárhoz.

A rét a lovasok körében is kedvelt

A könnyed felfedezőtúra hossza a várig kb. 4 km hosszú 100 m alatti szintemelkedéssel, tehát kisgyermekesek is bátran vállalkozhatnak rá.

A solymári vár

Szomoron ne szomorkodjunk

Végre valahára elérkezett a kitörés délutánja. Húgommal rohamra készen baktattunk fel a várba, az egyelőre csak homályosan meghatározott starthelyre, amit majd a Kapisztrán téren súgnak meg nekünk. Kissé úgy éreztem magam, mintha belecsöppentem volna a két világháború közti illegalitásba kényszerülő munkásturisták szerepébe, vagy ezt később a kommunizmus alatt felelevenítő úttörők játékába (melyről itt olvashattok bővebben) – igaz, ellentétes előjellel. Sajnos idén a média még intenzívebb sortűz alá vette a túrát, és pár nappal a rendezvény előtt kellett indítási helyszínt változtatni a szervezőknek, mivel állítólag nem volt területfoglalási engedélyük a Kapisztrán térre, ill. ott most egy egyébként pont a Budapest ostromáról megemlékező kiállítást szerveztek, ami miatt nem lehetett innen indulni. 

Ádáz „szélsőjobbos” különítményünk

Velünk szemben már özönlöttek a várból kitörő túratársak, nem kevesen, pedig a meghirdetett időre jöttünk. Ezt annak tudtam be, hogy valószínűleg szükséges volt a rengeteg résztvevőt korábban elindítani a tervezettnél, hogy eloszoljon a tömeg, illetve a helyszínváltoztatás is zavart okozhatott az erőben. Az ellenszél dacára ez Magyarország egyik legnépszerűbb teljesítménytúrája, több mint háromezren indulnak el, sokan messze földről érkeznek, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról. 

Kígyózó sor a  Budapesti Történeti Múzeum előtt

A Kapisztrán téren valóban megmondta egy srác, hova menjünk: idén a Történeti Múzeum elől indulhattunk. Ott már szinte kilométeres sor kígyózott a sétányon. Vegyesen túra- vagy katonaruhában, de mindenki türelmesen, békésen várta, hogy sorra kerülhessen, pedig nem keveset kellett ácsorogni a 60-as távon indulóknak. Húgom nem nevezett, ennek ellenére kivárta velem, míg megkapom a papírjaim. Miközben vártunk, megpillantottam Aszút, odaköszöntem neki, pár szót váltottunk. Reménykedtem, hogy a túra során még találkozunk. Hamarosan sikerült beregisztrálnom. A tömeg és a hirtelen változtatás ellenére minden nagyon flottul és rendezetten ment, több asztalnál is lehetett regisztrálni. Egyedül a váltásruhámat nem sikerült leadni, de ezt inkább a saját bénázásomnak köszönhetem.

Amíg sorban álltunk, ezt a kilátást élvezhettük

Sorban állva

Pár perccel 5 óra előtt sikerült útra kelnünk a Bécsi kapu irányába, ahol az antifasiszta tüntetők idén a kitörők számára is oly kedves Cseh Tamás számmal, a Széna térrel vártak. Egyik srác fel is kiabálta nekik, hogy ezt mi is szeretjük. Ennél durvább szóváltás nem történt, csak az jelezte, hogy ebből a túrából sajnos sokan politikát csinálnak, hogy a városi szakaszon, ami kb. a Diós árok alját jelenti, egyre felsorakozó rendőrcsoportok mellett haladtunk el. A villamosfordulónál az aszfaltra festett antifasiszta jelképeket is láttam. Innentől azonban a túra teljes útvonalán semmi más zavaró tényező nem volt.

Itt, a Diós árok alján hirtelen ráköszönt a húgomra az egyik régi cserkésztársa, aki szintén a 60-as távra nevezett a haverjával. Együtt morzsoltuk fel a Normafáig hátralevő tetemes szintet és vártuk ki a sorunkat a Széchenyi emlékmű ellenőrzőpontjánál, ahol már a lépcső közepétől sorakoztak a túrázók, hogy vagy negyedórás várakozás után ellenőrzőfüzetükbe kerülhessen a sarló-kalapácsos pecsét. Bár korábbi évekről is emlékszem sorban állásra pl. a Muflonnál, de ilyen torlódást még soha nem tapasztaltam. Ahol a 25-ös távval együtt haladtunk, az embertömeg minden egyes pontnál feltorlódott, pedig a pontőrök készségesen tették a dolgukat. Ezúton is köszönet a türelmükért.

A város fényei a Széchenyi emlékműtől

Sajnos már a Normafánál jutott eszembe, hogy otthon hagytam a mécseseket és a gyufát, pedig egész nap az járt a fejemben, hogy rakjam be a zsákomba. Így részemről csak egy rövid imára és főhajtásra futotta minden katonasírnál, de talán ez is megteszi. A Csacsi-réten rövid várakozás után megkaptam a második plecsnit a magyar katonáktól, majd tömött sorokban ereszkedtünk a Virág-völgy irányába a sárgán, hogy majd felkaptassunk a piroson a János-hegyre. Ezen a szakaszon mindig csodálattal tölt el a fejlámpáknak a kopár fák közt messziről előtűnő fénysora előttünk és utánunk is, ahogy kígyózik felfelé a szerpentinen. Rengetegen vagyunk, az biztos! Talán az idén szinte ideális terepviszonyok is sok túrázót csábítottak a rendezvényre. Ilyen még soha nem volt, amióta indulok a túra különböző távjain, hol jég, hol hó, hol sár, hol meg egyszerre mind nehezítette a haladásunkat az elmúlt években. Nemhiába éjszakai extrém teljesítménytúra szerepel a kiírásban. Idén azonban a hideget leszámítva semmi különös nehezítő tényező nem akadt.

Megemlékezés a Hűvösvölgynél

A János-hegy csúcsa alatt újabb sort kell kiállnom, húgom úgy dönt emiatt, hogy inkább továbbindul a csúcs felé. Így is várnia kell rám, pedig jóval erősebb tempót tudok menni nála, amit most meg is teszek, és sorra hagyom el a felfelé igyekvő csoportokat. Itt az első 18 kilométeren, amíg elkísér, azonban visszafogom magam, hogy mindenkinek jó legyen. Néha azonban piszkál a kisördög és a kaptatókon előremegyek, hogy aztán fönt bevárjam őt. Arra gondolok, hogy szegény még a nyakunkon ragadt váltócuccomat is cipelheti, mivel az az én zsákomba már nem fér bele. De így se vagyunk lassúak, 9 körül már a Hárshegyet is elhagytuk, pedig itt kellett a legtöbbet várakoznunk a német katonák által osztogatott pecsétre. Itt felbukkan egy horogkeresztes zászló is, de tetszik, vagy nem tetszik, véleményem szerint ez is a történelmi hitelességet szolgálja.

A németek hadiszállása a Virágos-nyeregben

Miután a villamosnál elbúcsúztunk egymástól, kezdődik számomra a kemény menet Szomorig. Sokkal gyorsabb tempóba kapcsolok és a Vadaskerti-nyeregig tartó emelkedőn próbálom sorra kielőzni a számomra lassú túracsapatokat, hogy egérutat nyerjek a tömegből. Ahol lehet, futok is ennek érdekében. Most nem törekszem semmi rekordra, hiszen ennek számomra nincs realitása ezen a távon. Csak a szintidőn belüli teljesítés a tét, hogy ne kelljen szomorkodnom Szomoron. Szerencsére az Újlaki-hegy kegyetlen meredeksége se visel meg különösebben, és úgy tűnik, az oroszok által megszállt ponton is kisebb sort kell már kiállni, mint idáig bárhol. Ahogy felfelé igyekszem, egy lány kérdezi tőlem angolul, miért jönnek annyian egy másik irányból. Gyanítom, hogy német, így szorgalmazom, hogy váltsunk nyelvet, hogy mindketten jobban járjunk. Rövid beszélgetés után megérkezik a lejtő, így futásra váltok és amennyire lehet, próbálom kielőzni az előttem haladókat. Itt még elég széles az út, így ez többé-kevésbé sikerül is. Hamarosan zeneszó üti meg a fülemet, és már ott is vagyok a Virágos-nyereg német támaszpontjánál.

Nem vagyok különösebben éhes, így pecsételés után nem állok sorba a szendvicsemért, inkább csak benyomok egy proteinszeletet és már indulok is tovább. A futásnak ezen a szakaszon igen kevés az esélye, mivel sok az ember és keskeny az út, ami annak ellenére, hogy nincs jég, itt-ott még ki is csúszik a lábam alól. Észreveszem, hogy lámpám nagyon gyengén pislákol, de szerencsére a telihold egész jól bevilágítja az erdőt. Úgy döntök, várok a cseréig, amíg lehet. Az előttem haladó túratárs ugyanígy járt a lámpájával és láthatólag sokkal jobban megviseli a nehezebb terep, botjai ellenére ide-oda csúszkál, esik-kel. Kielőzni nem tudom, mögöttünk meg már egy egész katonaruhás német menetoszlop sorakozott fel. Szegény ipse egy nagyot esik és aztán szerencsére elenged minket, így a németektől is van esélyem elhúzni valamelyest, bár egyáltalán nem zavart a beszélgetésük, csak az, hogy az egyik srácot – német szakos diploma ide vagy oda – nem igazán sikerült megértenem.

Az ösvényen van egy sziklalépcső, ami előtt újabb sorállás következik – van akinek leküzdése nehézséget okoz. Mikor sorra jutok, megmutatom, hogyan kell ezt, evvel a huszárvágással újabb egérutat nyerek. Futni nem igazán van kedvem és még mindig túl tömött sorokban halad a rengeteg megelőzendő ember. Hirtelen szláv szó üti meg a fülemet, és ahogy jobban fülelek, megállapítom, hogy orosz beszélgetést hallok. Ez az, jöjjenek csak ők is, hiszen nekik is vannak itt halottaik a Budai-hegységben. Elférnek itt a többi túrázóval az erdőben, senki egy rossz szót nem is szól hozzájuk. Hamarosan egy lengyel zászlót is meglátok egy túrázó hátizsákján. Talán a legendás lengyel-magyar barátságból fakadó szolidaritás példáját láthatom. Ezen örömködve érem el a solymári ellenőrzőpontot, ahol viszontláthatom a Horthy szobrot a magyarok asztalán. Itt sokan megállnak pihenni, így inkább azt a stratégiát választom, hogy továbbhalogatván a lámpacserét, gyorsan elindulok a Rózsika-forrás irányába. A múlt heti túrán tapasztalt itteni sárnak semmi nyoma, a szél már felszárította teljesen. Nem szaladok, de azért tempósan menetelek és a műút utáni emelkedőn igyekszem ezt megtartani. Nyomomba szegődik egy fiatal srác, aki egy messzi észak-magyarországi településről érkezett, mint kiderül, miután beszédbe elegyedünk. Jó nyúl vagyok számára, mely segít abban, hogy elérje a hajnali buszt, mivel még túra után dolgozni kell mennie elméletileg 7 órára. Ő is tudja, hogy kicsi a realitása annak, hogy beérjen, de azért megpróbálja. Már elértük a hegytetőt, mikor kiáll pihenni – lehet, hogy mégis túl gyors voltam neki? Pedig ügyesen tartotta a tempót... A Muflon felé tartva újabb beszélgetőtársra akadok, majd sikerül a teljes útvonal egyetlen pocsolyájában egy hátast dobnom. Pont a fájós kezemre esem, néhány pillanatig csillagokat látok, de menni kell tovább. A kesztyűm használhatatlanná vált, de idén okulva a tavalyi esetből, hoztam cserét.

A Muflonnál csak pár embernyi a sor, viszonylag gyorsan a füzetembe kerül a pecsét. Bent sok az ember, így tehát inkább a kapu előtt ülök le kicsit pihenni és enni-inni. Az emelkedő meghozta az étvágyamat, így gyorsan bendőmben landol egy Bounty. Megkeresem a másik lámpát és kesztyűt, aztán már indulok is a Nagy-Szénás felé. Kicsit izgulok, nehogy csússzon a csúcsra vezető meredek rész, de nincs semmi gond szerencsére a kritikus szakasszal. Megint bámulattal tölt el a panoráma és a felfelé kígyózó lámpasor – idén szerencsére nincs semmi köd. Ennek a hegynek van egy sajátos mikroklímája, néha csak itt fúj a szél, vagy csak itt van köd, mikor máshol a környéken semmi ilyesmi nem tapasztalható.

A Nagy-Szénás tetején

Eljönnek azok az utolsó percek, amikor még van kedvem folyamatában futni, hiszen erre csábít a csúcsról levezető lejtős szakasz. A lendületem a sokadik réten meg is törik. A Fehér-út ellenőrzőpontja után már csak az előzés miatt futogatok, pedig tavaly nagyon vitt itt a lendület a 35-ös távon. Be kell vallanom, hogy fáradt, álmos vagyok, a gyomrom is egyre hangosabban korog. Hiba volt kihagyni a fasírtot a Virágos-nyeregben, a proteinszeleteket és a csokikat meg már a pokolba kívánom. Oly távol van még Perbálon a Kaiser söröző, de egyre többször vizualizálom magam egy pogácsa, egy ropi vagy akár egy szimpla kifli társaságában a kellemes melegben. Sajnos még egy hibát elkövettem, nem öltöztem fel eléggé. A tavalyi öltözékem idén kevés, mert jóval hidegebb van, mint akkor. A futást azért is kell mellőznöm, mert fáznak a karjaim az intenzívebb menetszélben a 3 vékony réteg alatt. Bár lehet, hogy ez csak kifogás. 

A nehezen múló percek végül elvisznek a következő ellenőrzőpontig, majd onnan az aszfalton mégiscsak lekocogok a főútig, hogy hamarabb ott legyek a sörözőnél. A pultnál meglátok egy rakás lila hagymás zsíros kenyeret. Gyengébb idegzetűeknek és dietetikusoknak nem ajánlottak a következő képsorok, amikor a colitisben szenvedő leányzó diétáját félretéve jóízűen elfogyasztja a fent említett fenséges eledelt egy cukros tea és némi izotóniás ital társaságában. Szerencsére a kenyér teszi a dolgát, elfoglalja a gyomromban keletkezett űrt, és máris jobb lesz a közérzetem és kedvem. Hogy kint röpködnek a mínuszok, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy kisebb jégréteget szopogatok le az izotóniás italom szívókájáról. Sokat nem szeretnék itt elidőzni, tehát szedem a cókmókom és elbúcsúzom a rögtönzött asztaltársaságtól. Ahogy kifelé igyekszem, olvasom a feliratot, hogy Kis Kaiser söröző, ellenőrzőpont. Uhh, elfelejtettem pecsételni! Akkor még egy kör a kocsmában a pulthoz. De a pecsét nem itt van, hanem egy észrevehetetlen asztalnál, ahova visszairányítanak. Eközben a pultnál régen látott, ismerős arcot pillantok meg, Kálmán az Szombathelyről, akit még a Tónival a kéken akcióból ismerek. Gyorsan váltok vele pár szót, majd kölcsönös reményünket fejezzük ki, hogy Szomoron még találkozunk. Nincs már messze a vég, persze pozitív értelemben. 

Most hogy az erő a folytatáshoz újból megvan, nekivágok a hideg éjszakának a szomori pincesoron keresztül. Fejlámpák fénye világítja meg az utat előttem-utánam, ahogy emelkedünk a Nyakas-tető lankáin. Szinte már unalmas motívum, hogy ismét elcsodálkozom az elém táruló látványon - idén minden olyan tiszta, egész messzire ellátni. Silabizálom, melyik fényes folt melyik települést jelentheti. A távolban feldereng a Nagy-Gerecse tömbje is. Először életemben örülök ennek az emelkedőnek, mert legalább kicsit kimelegszem. Meglepően sima úton érek az anyácsapusztai ellenőrzőpontra, ahol várnak a tavaly részletesebben megismert Zündapp motorok. 

Egy a legendás Zündapp motorok közül

Lekanyarodván az aszfaltos útra merészebb tempóra váltok, melyet megirigyel néhány székely legény is, akikkel ennek kapcsán beszélgetésbe kezdünk. A Kakukk-hegy előtt ők pihenőt tartanak, én viszont inkább szeretnék gyorsan túl lenni rajta, így kapásból nekiindulok az egyik legkellemetlenebb szakasznak. Mire úgy igazán kezdene elegem lenni belőle, már fent is vagyok a pontnál. Bekerül füzetembe az utolsó pecsét, irány Szomor! Azaz egyelőre csak szeretném, mert az előttem igyekvő túratársakat igencsak megfogta a Kakukk-hegy meredek lejtője, így csak araszolgatunk lefelé. Előzni meg hiába is próbálnék a keskeny ösvényen. Az utolsó pár méteren mégis sikerül meglépnem. Nekivágok tehát az utolsó rohamnak, hagy nyerjek még néhány percet. A tornateremig lefutom a maradékot – meglehetősen jó tempóban. Ez igen, mondják a szembejövő teljesítők. 

Tornatermi csendélet

Hála Istennek, van még kraft, ugyanúgy, mint a Pálos utolsó etapján októberben. 12 óra 40 percet mutat a GPS-em, mikor lenyomom a tornateremben. Ez sokkal jobb idő, mint az előző 60-asomé 2017-ben, ahol a nettó mozgási időm volt ugyanennyi, a bruttó időm 14 óra 45 perc volt. Tehát van ok örömre és nincs ok a szomori szomorkodásra. Az érkeztető személyzettel nem sikerül kialkudnom a tavalyi téves díjazásom cseréjét, így tarsolyomba kerül a harmadik (jogosan csak második) felvarróm is. Nem is akarom a hosszú sort feltartani mögöttem ezzel. A tornaterem már most, 6 óra előtt, dugig tele van, sokan a földön elfeküdve próbálják kiheverni a túra fáradalmait. Még egy sort kell végigállnom a virslimért, aztán nincs már több sorban állás mára, gondolom naivan – azaz mégis, a buszsofőr talán kis híján szívinfarktust kaphatott, mikor meglátta, mennyien akarunk felszállni a 6:48-as budapesti járatra. De addig még én is lecsücsülök kicsit pihenni a terem padlójára egy édesdeden alvó túratárs mellé. Van alkalmam gratulálni Aszúnak és Kálmánnak is, akik hamarosan megérkeznek. Aszúék félelmetes nettó időt mehettek, ha máris itt vannak, és közben még beültek pár helyen kocsmázni is. Bár az én eredményem 9 perccel mégis jobb összességében. De mindez nem számít most, mindenki fáradt, de boldog pillanatokat él át, keresi az új ismerősöket, régi barátokat. A nemek aránya erősen felborult, alig lézeng pár nő a sok férfi között, így talán még egy ok van az örömködésre.

És lenne még egy, ha végre eljutnánk oda, hogy sikerülne mindenkinek feldolgoznia, helyretennie a múlt eseményeit, és ezt a túrát nem a politikai indíttatású csatározás, tüntetések és ellentüntetések kísérnék, és nem azt kellene megtudnom a rendezvény után, hogy három békés szándékú túratársunkat megtámadták a Városmajorban. Mindezt véleményem szerint az segíti elsősorban, ha próbálunk minél többet megtudni Budapest ostromáról és magáról a kitörésről többféle forrásból, nézőpontból. Emiatt meg fogom nézni a Kapisztrán téri kiállítást is.