Ezt kérdezték tőlünk utunk során többször is a helybéliek, miközben az Óbükk, illetve a Heves-Borsodi-dombság, avagy a Vajdavár-Homokkővidék településein haladtunk végig. Ezek a megnevezések mind a Mátrától északra, a Bükk-hegységtől északnyugatra elterülő vidéket hivatottak jelölni. Eme ismertebb megjelöléseken kívül még számos néven illetik e tájat, melynek mind kiterjedése, mind domborzati besorolása vitatott. Nem csoda hát, hogy turistákkal is ritkán találkozni errefelé, pedig számos különlegességet, érdekességet rejt e táj akár néprajzi, kulturális, geológiai vagy állat- és növényismereti vonatkozásban. Az Országos Kéktúra is elkerüli, viszont van saját jelvényszerző túramozgalma kettő is. Az ismertebb a 117 km hosszú Kohász kék, mely Salgótarjántól Diósgyőrig kalauzol e vidéken, a rövidebb a Hangonyi-tótól Borsodnádasdig vezető 21 km-es Partizán út.
Már csak azért is érdemes felkeresni ezt az országrészt, mert Budapestről kényelmes közvetlen távolsági járat visz mintegy 2 óra alatt olyan településekre, ahonnan elindulva több, igazán nem mindennapi látnivaló kereshető fel egy egynapos túra során. Néhány héttel ezelőtt Nemti mellett tekintettük meg a Sárkány-sziklát, a Kőleányt és a Morgó-gödröt, majd innen a majkász-völgyi, valamint a gyulaaknai riolittufa képződmények érintésével jutottunk az ismertebb, Kazár mellett lévő ún. „magyar Kappadókiához”.
Most két megállóval odébb, Ivádon szálltunk le. Madár alakú ablakkal ellátott kedves kis buszmegálló, valamint hívogató táj fogadott minket a főúton, ahonnan a piros turistajelzés a falu bekötőútjára kanyarodik. Alig tettünk meg néhány száz métert, máris egy aranyos templomra, egy 56-os emlékműre és egy kiállított régi tűzoltókocsira bukkantunk, így sűrűn kattogtak a fényképezőgépek. Némi előzetes kutakodással megtudtam, hogy a körülbelül 400 lelkes Ivád község (nem túl meglepő módon) tulajdonképpen az Ivádiaké - a falu lakosságának túlnyomó része ugyanis ezt a vezetéknevet viseli. Ennek következtében a faluban sok a rokonházasság, melynek tényét antropológusok is vizsgálták a 30-as években. A kutatások szerint a belterjes házasságok nem vezettek genetikai torzulásokhoz. A kiterjedt családfával rendelkező Ivádi családnak van egy Ivády nevet viselő nemesi ága is, melynek kastélya a falu központjában található. A helyzetet mi sem bizonyítja jobban, hogy a kocsmában a következő beszélgetésnek voltunk tanúi:
- Meghalt az Ivádi Margit.
- Melyik?
A kastélykert kapuja tárva-nyitva állt, így körbejártuk az úszómedencés kertet és a jó karban lévő épületet.
Az Ivády családnak volt egy jeles képviselője is: Ivády Sándor, olimpiai bajnok vízilabdázó, akinek emlékműve a polgármesteri hivatal kertjében áll, valamint a falu „főtere” is az ő nevét viseli. A hivatal kerítésére kitett táblák alapján megtudhattuk, hogy a faluban népkonyha üzemel és számos pályázaton sikerült pénzt szerezni a falu szebbé-jobbá tételére, például az orvosi rendelő, vagy a kastély felújítására és a nemzeti és helyi identitástudat erősítésére. Az utóbbinak egyébként élő tanúi voltunk, hiszen aznap is éppen az ivádi kulturális és sportnap rendezvénye zajlott, melynek előkészületeit később láttuk is a sportpálya szomszédságában. Az ivádi polgármesterek rátermettségét az is bizonyítja, hogy a falu játszóterét egy internetes csereberén szerezte, melynél a kezdő tárgy egy asztali zászló volt, valamint egyikük olyan akciót indított, hogy a faluban egy bizonyos összeg fejében bárki elnevezhet utcát. Fura nevű utcára nem bukkantunk, azonban a takaros játszóteret mi is láttuk egy szintén rendezett sportpálya és egy napelempark szomszédságában. A sportpályával szemközti téren egy kemence közelében egy viszonylag barátságos, de meglehetősen büdös bakkecske legelészett. Miután megsimogattam, a többszöri fertőtlenítés ellenére is órákig bűzlőtt a kezem, továbbá minden tárgy, amit megfogtam.
Hamarosan kijutottunk a faluból, és egy murvás úton haladtunk az első felkeresendő attrakció, a Nagy-Lyukas-kő homokkő sziklái felé. Balról ligetes rétek sorozata mellett haladtunk el, ahol barna tehenek legelésztek, jobbról erdős dombok kísértek. Egyikükön, a Remete-tetőn egy földvár is állt valaha, de ezúttal a várlátogatás elmaradt. Csiperke észrevett az erdős részek közötti egyik kis réten egy gombagyanús foltot, mely közelről megszemlélve egy hatalmas kalapú példányokból álló nagy őzlábgomba-kolóniának bizonyult. Sajnos a gombák némileg el voltak ázva, így csak párat vittünk el belőlük, már csak azért is, mert szinte még az egész túra előttünk állt. A Kis-Lyukas-kő oldalában megcsodálhattuk közelről is a 23-19 millió évvel ezelőtt, a miocén kor elején képződött, úgynevezett pétervásárai homokkő formációt, illetve annak cipóköves szerkezetét, meg-megtapogatva az egyes „cipókat”. A kőzetpadok peremén ugyanis zsákra, cipókra emlékeztető dudorok sorakoztak. Az erősen összecementált homokkőfoltokat külső pusztító erők (eső, szél, fagy) preparálták ki lazább környezetükből.
A Nagy-Lyukas-kő alá érve tanakodni kezdtünk, hogyan is tudnánk a sziklák közelébe, vagy még inkább föléjük jutni. Úgy tűnt, sehol sincs egy felfelé vezető ösvény. Ahol nekiindultunk, bozót, majd meredek sziklafal állta volna utunkat. Valószínűleg célszerű lett volna valamilyen úton a hegyre felbaktatni, majd onnan kimenni a sziklákhoz, de nem ismerve a lehetőségeket, úgy döntöttünk, hogy inkább a hegy oldalánál próbálkozunk a feljutással. A görgeteges oldalban sikerült is a sziklák alá érni, de a sima falon lehetetlen volt biztonsággal felmászni. Fogás, lépés nem nagyon akadt a néhol mohával benőtt köveken. Így tehát a sziklaperem alján egyensúlyoztunk olyan részt keresve, ahol esetleg magasabbra tudnánk jutni. Mivel a csapat nagy része inkább az idősebb korosztályból került ki, végül csak ketten vállalkoztunk a sziklamászásra. A mindent felülmúló látvány azonban megérte az előzetes megpróbáltatásokat. Sikerült megtalálni a Sirok melletti Törökasztalhoz hasonló, sziklába vájt ősi áldozóhelyet is. Nem csoda, hogy a sziklaformációt rejtő völgyet Szent-völgynek, a sziklát magát pedig Táltos-sziklának is hívják.
A kövektől vissza kellett fordulnunk a piros jelzésen, hogy elérjük a Kápolna-völgy bejáratát, amit sikeresen el is vétettem, így egy csúszós, agyagos kaptatón másztunk a völgy fölötti Ropó-bérc magaslatára. Innen tulajdonképpen párhuzamosan haladtunk a völgy fölött a következő célunk, a Fehérszék irányába, csak éppen jókora szintkülönbséget magunk mögött tudva. A megpróbáltatásokat némileg feledtette az út mellett itt-ott felbukkanó szeder, valamint a sűrűből előbukkanó őz és a Mátra vonulatára táruló panoráma. A gerincről később sikeresen lejutottunk a völgybe, csak sajnos itt jobb lett volna az ellenkező irányba fordulni és kijárt utakon eljutni a riolittufa formációhoz, mintsem a másik irányban újabb kaptatón, majd iránymenettel megközelíteni. Igaz, a telefonom erre is jelzett ösvényt, ami a valóságban sajnos nem nagyon létezett. Nagyon is valóságos volt viszont a csúszós hegyoldal, ahol sikerült kétszer is elesnem, ebből egyszer rábuknom a gombákat rejtő szatyromra, és a gombákat rövid úton pürésítenem. Így tehát búcsút mondhattam a másnapi rántott őzlábnak, viszont szereztem újabb barna foltokat a nadrágomra és a pólómra.
Szerencsére ott, ahol a rengetegből egy szekérútra bukkantunk, már egész közel voltunk a Fehérszékhez. Így hívják a Mátranovákhoz közeli, különleges formavilágú felszíni riolittufa-képződményt. A fehér színű tufa különösen jól harmonizált az éppen színesedni kezdő környezettel, így remek fotókat készíthettünk. Közben csak arra kellett vigyáznunk, hogy hanyatt ne essünk az alattomosan csúszós dombocskákon. Miközben a tájat csodáltuk, Anikó egy zöld gyíkra bukkant, mely előszeretettel fotóztatta magát. Mikor megunta, néhány másodpercre odébb illant, majd újból kijött a napra pózolni.
A következő célpontunk Mátranovák volt, melyet csak éppen érinteni terveztünk, hogy majd főképp jelzetlen utakon elérjük a csipán-tetői kilátót Mátracserpuszta határában. Azonban úgy tűnt, elég hadilábon állunk az idővel ehhez. Így a faluszéli nyomóskútnál megpihenve, a gombapürétől megszabadulva újraterveztem a hátralévő kilométereket. Annyi időnk még volt, hogy a falu határában álló, a térképeken is jelölt romos fakápolnát megnézzük, így a Déryné utcán szándékoztuk elhagyni a falut az eddigi terveknek megfelelően. Az utca egyik háza előtt elhaladva ismét elhangzott a címben is szereplő ominózus kérdés: „- Merre lesz a séta?” Miután a kérdezősködő bácsinak megmondtuk, hogy egy a falu szélén lévő fakápolnát szándékozunk felkeresni, ő csak szomorúan ingatta a fejét, hogy nem ismer ilyet. Kicsit el is bizonytalanodtam, mivel a kápolna akár össze is dőlhetett már a térkép készítése óta.
Sajnos messzire nem is jutottunk, mert kiderült, hogy Kati a kútnál hagyta a botját, így vissza kell mennie érte. Addig a többiek legalább egy kiadósat napozhattak az októberi nyárban. Miután a bot is, Kati is megkerült, továbbindulhattunk egy újabb kaptatón. Hamarosan elértünk egy széles, murvás utat, amin elindulva olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre se vettük, hogy le kellett volna térnünk a kék négyzet jelzésre. Közben még egy kis méretű, a fején fekete foltot viselő sikló (vagy kígyó) is lencsevégre került, ami szintén elterelte a figyelmünket. Szerencsére nem mentünk túl messzire az elágazástól, amit, még ha figyelünk, se nagyon vettünk volna észre, pedig a gerincre vezető keskeny utat még kőlapok is fedték helyenként. Az ösvényen emelkedve hamar elértük a jobb oldalon, egy magaslaton álló fakápolnát, mely nem is tűnt romosnak. Sőt, a tetejét viszonylag újonnan fedhették be. A kápolna melletti kellemes réten némi kilátás reményében felkapaszkodtunk. Nem is kellett csalódnunk. Egészen a Karancsig elláttunk, sőt még a Salgóvár sziluettje is kirajzolódott előttünk a közelebb legelésző tehenekkel egyetemben.
Csiperke még prédikált volna nekünk a kápolna tornyából, de mivel semmi felekezetre utaló jelzés nem volt az épületen, nem igazán tudta, mi is legyen a szentbeszéd tárgya, így végül inkább újból Mátranovák felé vettük az irányt. Útközben újabb meglepetések értek: először egy turista bivakhelynek vélt építményre bukkantunk, ami közelebbről megszemlélve inkább egy remete vagy egy hajléktalan nyári szállásának tűnt. Mivel jelenleg már hidegebb napok járnak, a lakó már elhagyhatta erre a szezonra otthonát. A kikövezett ösvény átvezetett egy szélesebb murvás szerpentinen, ahol előbb egy rendszám nélküli Trabant, majd terepmotorosok elől kellett félreugrani.
A faluban betértünk az első nyitva lévő kocsmába, az Aladdin presszóba, mely a felirat szerint konyhát is üzemeltet. Ennek ellenére még a kávéba se volt tej vagy tejszín, és cukor is csak mutatóba akadt, és minden egységesen kétszáz forintba került. Az ivóban otthonosan mozgó helyiek kissé tolakodóan érdeklődtek, honnan-hová megyünk, és egyre arra a konklúzióra jutottak, hogy kár ennyit gyalogolni, hiszen ezekre a helyekre busszal is el lehet jutni. Úgy tűnik, a Trianon évfordulóról a kazári kocsma után itt is megemlékeztek egy sajátságos plakáttal, és feltűnt az is, hogy a hátsó bejáratnál a kocsma a Bika bár nevet viseli - ami az igazat megvallva talán jobban is passzolt a hely szelleméhez.
A túra további része aszfaltozással telt: először Mátranovákról átgyalogoltunk a vele szinte összenőtt Mátraterenyére, melynek határában megnéztük Homokterenye Szent Márton tiszteletére szentelt, román kori temetőkápolnáját. Innen Nádújfalu felé, a buszhoz siettünk. Sajnos az érdekes bányászemlékművet, a felszedett vasútpályát, a kertek végében lévő barlanglakásokat, valamint a nádújfalusi templomot és fa haranglábat már csak messzebbről sikerült szemügyre vennünk, de talán majd egy következő túra során sikerül ezeket is behatóbban tanulmányozni. Mert az biztos, hogy jövünk még erre a turisták által méltatlanul mellőzött tájra. És az is lehet, hogy a közeljövőben lesz talán a látogatószámban is némi változás, hiszen megújul hamarosan a Kohász Kéktúra, ami számos túrázni vágyót vonzhat erre a vidékre.
