Nagy rohanás a Mátrában

 - Hova utazik?

- Fallóskútra.

- Akkor Ön a mi emberünk, mi is oda megyünk. Mit tud róla?

- Hmmm... hát van ott egy kegyhely templommal, meg volt valami remete is... Meg valami látomásai voltak egy nőnek...

A beszélgetés ezen pontján kicsit elgondolkoztam, hogy felmondjam-e a turistakalauz ide vonatkozó részét vagy tulajdonképpen mit is szeretne tudni tőlem a két idősebb hölgy. Mivel úgy tűnt, hogy szükségük van némi támogatásra az útitervükkel kapcsolatban, letelepedtem szépen mögéjük a buszon, miután határozott kívánságukat fejezték ki ezt illetően.

- És mit csinálnak Fallóskúton?

- Meg szeretnénk nézni a vízeséseket. 

- Hát azok azért kicsit odébb vannak - már amennyiben a Mátrakeresztes mellettiekre gondolnak.

- Oda tartunk, ha sikerül megjárni. És maga?

- Elfutok Galyatetőig.

- Az szép.

A hölgyek szörnyülködéssel vegyített csodálattal nézték a mögöttük ülő kissé ifjabb hölgyeményt, aki tetőtől-talpig futószerelésbe bugyolálva szándékozott meghódítani egyedül a Mátrát. Azaz mondva csak néhány, szám szerint 5 darab mátrai csúcsot meg kettő kötelező szakaszt.

- Talán sikerül elérnem a 15:15-ös buszt Galyatető előtt, az közvetlen. Persze ha nem érem el, akkor sincs gond.

- Mi nem igazán tudjuk, hogy fogunk hazajönni. Gondoltuk, majd a buszon vagy a faluban megkérdezünk valakit.

- Hát, ami azt illeti, 3 óra tájban megy a közvetlen busz innen fentről, de van több busz is, csak átszállással. Tulajdonképpen Mátrakeresztesről is van busz, csak valószínűleg arról is át kell szállni. Talán többször is. Ha szeretnék, meg tudom nézni a telefonomon. Egyébként ha már ott vannak Mátrakeresztesen, a Csörgő-szurdokot is érdemes megnézni.

- Sajnos rossz a térdem, nem tudok sokat gyalogolni. Mennyire meredek arra a terep?

- Emlékeim szerint a Felső-vízesés nem gond, de az alsóhoz elég meredeken kell lemenni. Ott van a Vidróczki-barlang meg a Lyukas-kő is. Vagy Likas.

- Nem biztos, hogy bele fog férni. Kilométerben mennyi is lenne?

- Körülbelül olyan tíznek néz ki oda-vissza. Már ha direkt mennek. Turistaúton kerülővel azért több lesz talán. (Közben bőszen silabizáltam a Locust azon merengve, vajon a hölgyek milyen térképpel, helyismerettel és tájékozódási készséggel lehetnek felvértezve.)

- De ugye nincs benne meredek?

- A Mátrában? (WTF??? (Itt nem az azonos nevű futóversenyre gondoltam...) - Ott csak meredek van, olcsón nem nagyon lehet megúszni, én ma kb. 1000 méter szintet fogok menni... azaz futni... De ettől a véleményemtől inkább megkíméltem a kirándulni vágyó hölgyeket.)

Ahogy felfelé kanyarodtunk a mátrai szerpentinen, mutattam a látnivalókat: 

- Nagyjából itt jön fel a Galyavár-gerinc, itt fogok felszállni a buszra, ha minden jól megy. Ez itt a Vörös-kő, nagyon szép onnan a kilátás. Itt is meg fogok fordulni ma.

- És a Vörös-kő az meredek? Az hány kilométer lenne?

A sípályánál a maradék utas mind leszállt négyünkön kívül. Én meg csak folytattam, pedig a Mátrában nagyon nem vagyok otthon. Ha gyerekkoromban a szüleimmel mentünk valahova, akkor a Börzsöny után mindig egyenesen a Bükk jött. Tulajdonképpen olyan 10 éve kezdtem a felfedezését ennek a hegységnek, leszámítva két röpke osztálykirándulást, és a java még mindig hátra van. Soroltam azért szépen tovább, mit is látunk éppen:

- Ez a templom a három falu temploma. (Közben felkínlódtam valahogy a futókamáslim, mert úgy láttam, az északi oldalakon elég rendes hómennyiség várható.)

- Kiről van elnevezve? 

- Azt pontosan nem tudom, talán valami magyar szent lesz. (Közben együtt kiokoskodtuk, hogy Szent István lesz a védőszentje ennek a templomnak.)

- Az meg ott a Vidróczki csárda. Ez itt a Bőgős-rét, itt is el fogok futni, aztán itt meg kéne lennie egy forrásnak valahol jobbra, ezt is meg szeretném nézni ma. Már itt is vagyunk Mátraszentimrén, ez itt meg Bagolyirtás (ahol valóban baglyokat irtottak - de ezt nem részleteztem), mindjárt leszállunk. Már itt meg is érkeztünk Fallóskútra... (egyébként Vállós-kút, de a szudétanémetek képtelenek voltak a V betűt kimondani...)

Erre a tényre a buszvezető is figyelmeztetett minket. Abbahagytam az ismertető monológot, lekászálódtunk a buszról. A két hölgy elment megnézni a szemben lévő megállóban a buszcsatlakozásokat én meg elbúcsúztam tőlük, mondván, hogy a visszaút miatt sietnem kell. Reménykedtem, hogy csak összedobják a túratervüket, ha eddig nem sikerült, és sikeresen visszajutnak egy látványos túra után Budapestre (még aznap). Hogy ebben segíteni nekik mennyit tudtam, arra nem derült fény. 

Ami az én útvonalamat illeti, abban szerencsére csak kevés fehér folt volt, azok is leginkább a tervezett átvágásoknál mutatkoztak. Hogy kockáztatom-e az iránymenetet, az sok mindentől függ majd: pillanatnyi fáradtság, az előttem lévő szakaszon mutatkozó szintek és a növényzet sűrűsége. Sokszor csak a térkép alapján nehéz kisilabizálni, pontosan mi vár az emberre. Így tehát általában ezek teljesen ad hoc döntések szoktak lenni. Például az is a helyszínen szokott eldőlni, az egész útvonalból mennyi lesz a futás összességében. A távot megbecsülve úgy számítottam, hogy egy erősebb gyalogtempó is elég lenne a teljesítéshez ebben az esetben is. De hát én közel maximalista vagyok... Ezeket leszámítva szinte mindent megterveztem előre - azt, hogy milyen jelzéseken, utakon fogok haladni (egyes helyeken azért hagytam magamnak némi szabadságot), milyen látnivalókat fogok megnézni és milyen lehetőségeim lesznek a visszajutásra, illetve ha a közvetlen buszt lekésem (amire azért van jó esély), hol fogom eltölteni ezekben a mínuszokban a következő járatig való időt. Tudtam azt is, körülbelül mekkora távra és szintre számítsak, milyen idő várható, hány buszjárat van visszafelé, tájékozódtam a galyatetői Turistacentrum étlapja felől is. Illetve terveztem még egy plusz utat is magamnak Mátraházáig, ha netán kilométerhiány mutatkozna a lábaimban, hiszen onnan lényegesen több járat van Budapestre. És ha bármi okból hiba csúszna a haditervbe, akkor is ott lapul a zsebemben egy kisebb tudástár egy telefon formájában.

Hogy mindenre gondoltam-e, azt nem tudom, például betehettem volna még egy izolációs fóliát is a hideg miatt, ha bármi gond történne. Azt viszont elmondhatom, hogy általában a fent leírt alapossággal szoktam megtervezni a kiruccanásaim, előtte hetekig különféle térképeket és turistakalauzokat, menetrendeket és egyéb hasznos oldalakat böngészve. Biztos túravezetői szakmai ártalom, de így azért kevésbé érhetnek meglepetések, ha már egyedül vágok neki a rengetegnek, főleg egy olyannak, amiről kevés ismeretem van. Azt azért nem mondanám, hogy ez a recept az egyedül üdvözítő megoldás, bizonyos spontaneitás sokszor jól jön, sőt egyenesen üdvözlendő a túratervezés és -vezetés során is, de mindent a vakszerencsére bízni...

Welcome to Fallskut

Ezeken morfondírozva döcögtem felfelé a fallóskúti szentkút irányába tartó emelkedőn. Az első érintendő pontom a kegyhely feletti Som-tető magaslata volt, de előtte feltétlenül szerettem volna szétnézni a templom környékén. Még sosem jártam erre és a bejárandó útvonalamból is mindeddig csak a Vörös-kő kilátóját és a Bőgős-rétet érintettem. Ritkaság, de ugye ez a Mátra, a számomra még nagyobb részt ismeretlen hegység.

A fallóskúti Béke királynéja templom

Csatlakozom a hálaadáshoz.

Ez a szobor kivételesen tetszett

A kegyhely előtti ütött-kopott bazársornál egy igen hiányos feliratú tábla fogadott. Welcome to Fallskut. Először nem is értettem, hogy mi akar ez lenni, valami baljós hangulatú, borongós skandináv helyre asszociáltam meg vízesésekre, de aztán az agyam nagy nehezen helyére tette a művirágokkal dúsított feliratot. Lehet, hogy a buszon való órákig való tespedés után túl gyorsan jött ez az emelkedő és máris kezdek megborulni? A (kicsit giccses) szobrokkal teli templomkertben rajtam kívül csak egy idősebb házaspár őgyelgett, próbálva szóra bírni egy nyomós kutat, amiből valószínűleg a csodatévő forrás vize folyhat. Víz nem jött, így távoztak a szobrok irányába, én meg bekukkantottam a kulcsra zárt kápolnába az ajtó üvegén át, meg fotózgattam kicsit. Közben elmormoltam egy imát a kalandom sikeressége érdekében - biztos, ami biztos. Majd sietősen távoztam az immár kék színre váltott kör jelzésen, hiszen vár a Som-tető. És esetleg a közvetlen busz is Galyatető előtt... 

Budi a bekerített területen - sajnos nem volt időm körülnézni

A magaslatra való feljutás képezte tervem egyik gyenge pontját. Ugyanis feljuthatok ide az ún. Ágasvári útról is, ami megkerüli ezt a hegyet, de sokkal egyszerűbb lenne felmenni azon az úton, ami majdnem közvetlenül a csúcs alá vezet és amit teljes egészében csak a papír alapú Cartographia térkép jelöl. Az. ún. Gubolaházak magasságában indul az út és néhány online térkép is mutat itt egy rövidebb útkezdeményt. Az volt a kérdés, hogy vajon a valóságban is létezik-e ez az út? Mivel a Cartographia térképem lassan muzeális értékű (2006-os), ebben nem voltam annyira biztos. Még jobban elbizonytalanított a valóság, egy omladozó házikókkal teli bekerített terület a hegyoldalban. Hogy jutok akkor én itt fel és hol az az út? Próbálkoztam itt-ott, aztán végül elindultam a kerítés mentén. Hirtelen egy útra bukkantam, innentől végre tudtam érdemben futni is. Először azt hittem, visszajutottam az Ágasvári útra, de szerencsére nem, ez volt az az út, ami a helyes irányba vitt! Mikor már a csúcs közelében voltam, úgy döntöttem letérek és direkt közelítem meg a csúcsot. A csúcson tartottam egy kis szerelvényigazítást, mert kiderült, hogy annyira azért nem veszélyesek a mínuszok, mint ahogy beöltöztem - lekerült a legfelső réteg, egy kapucnis pulcsi. Visszafelé már hamarabb megtaláltam az utat, bár egy helyen kidőlt fák miatt kerülni kellett. Kellemes volt futni rajta, vitt a lejtő, így a házikóknál sem álltam meg körülnézni, pedig némileg izgatták a fantáziámat. Talán ezek lehettek a Gubola-házak? Majdnem egészen Mátraszentimréig vitt a lendület, amíg nem jött egy kis emelkedős szakasz. Tiszta örömfutás volt utam eleje, igen valószínűnek tűnt, hogy a nehezét megint a végére sikerült hagyni. De evvel ekkor még nem gondoltam. 

Ötházhutai-rét

A táborhely mementója

Vadászház a Kis-Átal-kő alatt

Hamarosan kiértem az Ötházhutai-rétre, ahol árválkodik egy világháborús emlékmű éppen a temetővel szemben, majd továbbhaladtam a piros jelzésen a Kis-Átal-kő, a következő pontom irányába. Közben üdvözölhettem egy kollégát, aki valószínűleg szintén ugyanazokat a csúcsokat kereste, mint én, csak az ellenkező irányból. Előtte azonban volt még egy kis feladatom - egy valamikori úttörőtábor feltérképezése. Természetesen ezt az információt is a Cartographia térképen találtam, és mint esetlegesen szóba jövő cserkésztáborhelyet, fel akartam deríteni. Sasoltam nagyon a jobb oldalon, hátha látok valami táborozásra utaló nyomokat, de egyelőre csak néhány romszerűséget és egy lazán odavetett ajtót láttam. Ez annyira nem lesz jó nekünk, gondoltam. Továbbhaladván azonban egy csálén düledező padokkal, asztalokkal övezett betonépítményre lettem figyelmes, odébb pedig néhány budi várta jobb sorsát. Szóval valószínűleg ez lenne az a híres hely a Nagy-Átal-kő alatt, ahol egykor vidám úttörők vándortáboroztak. Odébb egy faházikó állt, amit sietségem okán nem mustráltam meg közelebbről, úgy tűnt, nincs is nagyon köze a táborhelyhez. Gyorsan átszaladtam a műút túlsó oldalára, ahol egy másik házikó, egy csinos vadászház várt a Kis-Átal-kő szomszédságában. Agyalnom sokat nem kellett, merről közelítsem meg a hegytetőt, mert a hóban számos ösvény rajzolódott ki az eddigi peaks teljesítők nyomán. Gyors csúcshódítás után eldöntöttem, hogy nem megyek vissza a piroson, mert az ugye most már emelkedő lenne, inkább a gazdaságosabb (és gyorsabb) változatra szavaztam a műúton haladva. Már csak amiatt is, mert a műút mellett található a Nagy-Átal-kői-forrás, ami valószínűleg egykor a tábor lakóit szolgálta ki, és egy mostani táborhelykeresésnél is fontos súllyal nyom a latba. Már ha működik. És bizony folyt, azaz inkább gyengén csörgedezett, így elképzelhető, hogy nyáron nincs itt semmi vízvételi lehetőség. 

Esőház a Nagy-Átal-kői-forrás mellett

A forrás és környékének szemrevételezése után nekivágtam a Bagolyirtás és Mátraszentimre közötti műútnak. Izé, ez a peaks sorozat egy terepfutó kihívás lenne ugye... De hát néha egyszerűbb a könnyebbik végét megfogni a dolgoknak. A falu határáig csak 5-6-szor kellett félreugranom az itt közlekedő autók elől, ezután úgy gondoltam, a faluban csatlakozom inkább a piros turistaúthoz, amin a Bőgős-rétig tudok haladni. Kemény emelkedőkön igyekeztem felfelé, közben a falu kóbor kutyái kerülgettek. Nekik meg se kottyant egy-egy ilyen szintű emelkedő. Szerencsére hamarosan átlendültem a gerincen és a rétig már lejtőn futhattam. A rét hangulata most is megragadott, készítettem pár fotót - sajnos nem annyira szépeket, mint tavalyelőtt decemberben, egy remek Imi túra keretében. 

Csendélet a Bőgős-réten

2020. december 16. - inverziós jelenségek a Bőgős-réten

A réttől már megint egy országút volt a legészszerűbb döntés, egészen addig, míg elérem a kék keresztet, amin megkerülhetem a Narád, azaz a Kút-hegy tömbjét. Felkocogtam a Szent István templomig, amit most láttam először, emiatt feltétlenül erre szerettem volna vezetni a trackemet. Csak az előtérbe lehetett belépni, de így is bensőséges hangulatot árasztott a picike templom, a három egykori hutatelepülés temploma. Szemben rálátás nyílt a sípályára, ahol egész sokan csúszkáltak, ahhoz képest, hogy hétköznap van. 

A három falu temploma

Továbbindultam a jelzésen, hamarosan elértem Mátraszentlászló utcáit. Kis idő múlva ott álltam a Vörös-kő alatt, amit előbb még a szemközti hegyoldalról fotóztam. A rövid kaptató közben rádöbbentem, hogy bizony kopog a szemem az éhségtől, hiszen eddig elfelejtettem enni-inni a nagy sietségben. Ennyit a konzekvens frissítési tervről! Természetesen a sótablettáról is megfeledkeztem. Felmásztam a kilátóra, hogy legalább szép helyen kezdjek neki a magammal hurcolt szeletek és a vízkészlet pusztításának. Közben persze körbefotóztam a panorámát is, beleértve az Alacsony-Tátra csúcsait, melyek a telefonos fotón kevésbé érvényesültek.

Vörös-kő a Narád oldalából

Mátraszentlászló harangja

Ebben a hidegben jól jönne egy kupicával

Tényleg vörös...

Mikor elkészültem, konstatáltam, hogy itt nem lesz iránymenet, elég meredeknek tűnt a hegyoldal a Szántás-bérc irányába. A szerpentinen terveztem lemenni oda, átvágva egy-egy nagyobb kanyart. Mivel átkerültem a sötét északi oldalra, visszakívánkozott a pulóverem. Emelkedők ide vagy oda, többé már le se került. A tartalék pehelykabátra szerencsére ezúttal nem volt szükség. Kicsit kavarogtam a szerpentin körül, mire végre megtaláltam, merre is mentek a korábbi vállalkozók. Az első adandó alkalommal rátértem a sárga jelzésre, hogy rövidítsek. Nos ennek az lett a vége, hogy egy nyomon maradva avval szembesültem, hogy sehol a jelzés, előttem meg egy több méter magas, majdnem vízszintes partfal szakad le a lentebbi erdészeti útig, amin el kéne érnem a következő csúcsot. Vettem egy nagy levegőt és hopsz! Félig fenékféken, félig szabadesésben értem el az útfelületet. Kicsit fázós volt a hangulatom, így igyekeztem, hogy a kanyar napfényes részére kerüljek. Innen megint követni lehetett a korábbi nyomokat egészen a 3. csúcsig.

Anzix a kilátóból

Kicsit megpihenve a csúcshalmon, a bánya fölött, vontam egy fácitot. Eddig 3 csúcs kipipálva, hátra van még kettő, plusz a két kötelező szakasz. Lehet, hogy kilométerben jól állok, de tulajdonképpen még a felénél se járok a teljesítésnek, és a szintesebb részek is előttem vannak mind. Rögtön itt az orrom előtt az első, vissza a Vörös-kő alatti felsőbb erdészeti útig. Láttam, hogy simán lejöhettem volna itt is, se a növényzet, se a meredekség nem akadályozott volna. Így felfelé már direktben mentem. Felérvén az útra próbáltam futásra váltani, de eszembe jutott, hogy a sótablettáim még mindig a kis fémdobozban klepetálnak. Gyorsan lenyeltem egyet, kell majd a Galyavárra az erőutánpótlás. Most egy kis ízelítőt kaphattam belőle, milyen is lesz. 

Kilátás a Szántás-bércről

Erdészház a Vörös-kő alatt

Kopjafa az útelágazásban

Megkerülve a Vörös-kőt elhagytam egy erdészházat, majd egy kopjafát is. Innen egy kis jelzetlen ösvényen közelítettem meg a kék kereszten haladó Smiró Feri útját. Hogy ki is volt az a Smiró Feri? Többféle mendemonda kering, egyesek szerint udvarolni járt át a hegyen keresztül Mátraalmásról a szomszéd faluba, Mátraszentistvánra, mások szerint meg dolgozni. Lényeg az, hogy sportember lehetett az öreg, mert az úton számos elég emberes kaptató található. Én is éppen nekikezdtem volna a Sebestyénvár előtti meredélynek, mikor arra lettem figyelmes, hogy néznek. Méghozzá egy őz figyel. Mikor nekiindultam, ő is eliramodott. Ha megálltam, ő is megállt. Egy darabig ezt játszottuk, majd úgy döntöttem, nem pocsékolom tovább a drága időmet, kipipálom végre a közeli Sebestyénvárat is. Ekkor az őzike szépen átszaladt előttem szintén a Sebestyénvár irányába. A csúcson már nem kereszteztük egymás útját, valószínű, hogy mire odajutottam, már árkon bokron túl volt. Ez most egy könnyű csúcstámadás volt, szinte alig kellett másznom a turistaútról.

Erdő mélyén őzike...

Csúcskő a Sebestyénváron

Innen láttam, hogy bár távolságban a következő teljesítendő szakasz, az Orosz Mátyás várától a Gyökeres-tetőig terjedő gerinc közel lenne, de odáig meglehetősen nagy meredélyeket kell leküzdeni lefelé és felfelé is. Így inkább a szintben haladó erdészeti utat választottam, ami ugyan megkerüli a Legyendi-patak völgyfőjét, így lényegesen hosszabb. Viszont a patak után lecsatlakozik az útról egy ösvényke a keresett gerinc irányába. Úgy láttam a nyomok alapján, mások is hajlottak efelé a megoldás felé. Én valamit nagyon elronthattam, mert hiába pásztáztam a bal oldali lejtős oldalt ösvény és nyomok után kutatva, semmit se vettem észre. A GPS alapján elindulva meg nem volt semmi nyom. Ennyi gond legyen, mentem hát irányba. Hamarosan meg is találtam a sporttársak nyomát a hóban, ahol persze sokkal gyorsabban lehetett volna haladni az általam bemutatott botorkálásnál. Elérve a gerincet majdnem el is robogtam a kötelező Gyökeres-tető mellett, így fordulhattam vissza, ha ezt a helyet is ki akartam pipálni. Aztán futottam tovább a jól kitaposott ösvényen egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt előttem a hegyoldal. Én csak álltam és néztem döbbenten. Ereszkedjek vajon popsira, vagy szedjek elő egy ejtőernyőt? Mivel az utóbbi nem volt nálam, próbáltam bízni első körben a cipőm tapadóképességében. Szerencsére egész jól viselkedett, miközben leóvatoskodtam a sziklás oldalban. A következő megpróbáltatás egy sűrű bozótos volt, amin áttörve már ott is állhattam Orosz Mátyás valamikori sáncvárában. A kilátás egész lenyűgöző volt - körülölelve hegyektől, mély patakvölgyektől, sziklás bércektől álltam egymagam. Valószínűleg az ilyen élményekért vállalja az ember a hasonló megpróbáltatásokat. 

Gyökeres-tető

Csak álltam a leszakadó hegyoldal előtt...

Ezekből is még hátra volt a legkeményebb, a Galyavár meredeken felfelé ívelő, kihívásokkal teli emelkedője. De hogy odajussak, először vissza kellett másznom az iménti sziklás ösvényen, majd vissza kellett ereszkednem a Smiró Feri útjára a völgybe. A kék kereszten kanyarogtam források mentén, néhol kisvasúti töltésen egészen a piros háromszög elágazásáig, ahonnan kezdődött a nagybetűs hegymászás. Az elején még csak úgy módjával adagolva, majd később úgy rendesen telibe. Eddig csak hírből ismertem a helyet, hallottam, hogy van itt valami lökötteknek való teljesítménytúra, amin például a Csipi szokott ezen az úton körözni, amennyiszer csak bírja. Na nekem ebből egy is elég volt. Legalábbis mostanra. Néhol fákba kapaszkodva, fújtatva araszolgattam felfele, el-el hagyva egy-egy látványosabb sziklacsoportot. Közben nézegettem az órámat, hogy pont le fogom késni a közvetlen buszt, ha ilyen csigamódra mászom felfelé. De hát ez van, itt nem lehet, azaz nem tudok sietni. Ha elmegy a busz, hát elmegy, majd akkor kárpótlásul eszem egy jót a Turistacentrumban. Vagy iszom egy jó kávét. Próbáltam magam vigasztalni. Az emelkedő meg csak nem akart elfogyni. Legfeljebb csak egy kicsit enyhébbre váltott. Már ez is sokat jelentett, mert ugyan futni továbbra se tudtam, de egy kicsit tempósabban haladhattam az eddigieknél.

Valószínűleg nem sánc, hanem kisvasút töltése a kék kereszten - bár annak meg elég keskeny

Eye of Mátra

Sziklák a Galyaváron

Végre elértem egy táblát, ami azt mutatta, hogy kb. 1 km innen Galyatető. Akkor a busz sincs messzebb az ellenkező irányba haladva. De sajnos még mindig felfele megyek. Mikor jön már az a műút? Már csak tíz perc van, már csak öt. Végre lejtő! Vajon tudok-e olyan gyorsan futni, hogy még elérjem a buszt? Tulajdonképpen csak egy fél kilométer lehet az egész táv a megállóig, hát hajrá! Legfeljebb stoppolok, ha látom a buszt.

Emlékhely

Egykori sánc a Galyaváron - itt a Sebestyénvárral ellentétben valóban lehetett valamilyen erősség

Futottam ahogy a csövön kifért, a busz szerencsére sehol egyelőre. Menet közben oldalra húzódtam néhány autó elől. Végre megpillantottam a megállót - még addig kell kitartani. Gyorsan lenyomtam a Stravat és előkotortam a maszkom, amit üggyel-bajjal próbáltam a meglehetősen kacska fülemre biggyeszteni. Ekkor tűnt fel a kanyarban a busz... A pénztárcámat már nem volt időm előásni a táskám mélyéből a szétfagyott ujjaimmal, így a jegyvétel a szokásosnál kicsit több időt vett igénybe. De ekkor már semmi sem számított, csak az, hogy elértem, feljutottam ... és megcsináltam a mátrai peaks epizódot is. Ráadásul többnyire azért futva. És van egy szép kerek, hibátlan Strava trackem, mert ez is kell hozzá. 23,69 km és 999 m szint - nem hiányzik már az a levezetés Mátraházáig. Körülnéztem a buszon, a reggeli hölgyeket sehol sem láttam... Kicsit aggódva gondoltam rájuk.

Ez lett a vége

Most már 2 napja nem futok. Undorral gondolok rá. Semmi indíttatásom hozzá. Miért kell egyáltalán futni, mire jó, hogy csak strapálja magát az ember? Mikor virrad fel az a csodálatos nap, amikor, mint egy rossz álomból ébredve rájövök, hogy már nem kell többet futni? Lehet, hogy pont ma van az?

Azért tegnap elkövettem egy gyanús cselekedetet, vettem egy új terepfutó cipőt. Egy Goretexes Salomon Speedcross Vario 2-t. Azzal az átlátszó indokkal, hogy mindkét terepcipőm beázik, a harmadik szintén nem túl vízhatlan meg külhoni küldetésen van Moravicán. Nyakamon a Kitörés túra, ott meg cudar terepviszonyok szoktak lenni. Addig még be kéne törni is, 60 km nem vicc. Gyanús vagyok magamnak, felettébb gyanús. Lehet, hogy ma este mégis ki kellene mennem futni egyet?

Strava track:

 

Képek: Peaks of Mátra album

Egyszer ez is egy megkopott emlék lesz...

Kosárka

Egy igazi ünnepi kedvenc a családunkban ez a sütemény. Nem az a hipp-hopp összedobható fajta, elég pepecselős az elkészítési folyamata, de megéri, mert mindig nagyon kapós. Én nem a hagyományos diós töltelékkel készítem, így kevésbé elálló, de nem kell félni attól, hogy ránk romlik. Mivel legtöbbször karácsony és húsvét táján készítem, mindig kerül a süteményre valamilyen, az ünnephez kötődő díszítés.

Talán amiatt ragaszkodom ehhez a pudingkrémes töltelékhez, mert első találkozásomkor egy zarándokvendégségen én is egy ilyet kóstoltam meg. Természetesen diós, vagy más egyéb (pl. lekváros vagy főzött) krémmel is ugyanúgy tölthető. Például tervben van nálam egy datolyalekváros verzió kipróbálása is.

Tészta: 

240 g margarin (vagy 190 g zsír)

1 tojás sárgája

20 g porcukor

1 csomag vaníliás cukor

360 g liszt

Ezeket a hozzávalókat sima tésztává gyúrjuk, majd a tésztával vékonyan kibélelünk kb. 24 db kosárkaformát. Addig sütjük, amíg barnulni nem kezd a tészta 180 °C-on.

Töltelék:

1 csomag vanília (vagy bármilyen más) puding

400 ml tej

2 ek cukor

A pudingot a csomagoláson feltüntetett leírás szerint készítjük el, lehetőleg kicsit sűrűbbre főzve. A pudinggal megtöltjük a kisült és a formából óvatosan kiszedett, tálcára helyezett kosárkákat. Általában egy tasak puding nem elég az összes kosárhoz, kétféle pudingot szoktam főzni. 

Bevonat:

400 g étcsokoládé

kicsi olaj

Vízfürdő felett az étcsokoládét kockákra törve felolvasztom kicsi olajjal. Simára keverem és a kosárkák tetejét egyenletesen bevonom a csokoládéval. Tetszés szerint díszítem szórócukorral. A húsvéti változatra mini cukortojások is kerülnek.

Karácsonyi és húsvéti változat

Peaks of Gerecse kétszer

 Egy (részben) párban, egy egyedül. Egy felváltva futva és túrázva, egy szinte végig futva. Egy hétvégén, egy hétköznap. Egy hóban, sárban, egy fagyban. Egy autóval, egy tömegközlekedéssel. Egyszer Hoka Speedgoat, egyszer On Clodultra. Egy kör-, egy lineáris útvonal. Egy sikertelen, egy sikeres teljesítés. Közös nevező a tardosi kezdőpont, négy az öt felkeresendő csúcsból, a kötelező szakasz végigjárása, illetve a futó személye. Kulisszaként mindkét alkalommal a Gerecse télies ruhába öltözött kanyargós völgyei és sziklás bércei szolgáltak.

Fel a Nagy-Gerecsére első alkalommal

Néha még a rutinrókák is hibáznak. Hiába a sok térképböngészés, útvonal-tervezgetés, a helyismeret, ha az ember egy olyan banális banánhéjon is el tud csúszni, hogy nem olvassa el elég pontosan a kiírást. Ami ugye annyiban trükkös, hogy a térképen szinte minden kötelező csúcsból, sőt még a tiltott területből is van kicsi és nagy is. És van amiből mindkettő kötelezően megkeresendő a teljesítés során. Kis-Gerecse, Nagy-Gerecse, Kis-Eménkes, Nagy-Eménkes, Kis-Pisznice, Nagy-Pisznice, Kis-Teke-hegy, Nagy-Teke-hegy. Egyedül szegény Margit-tető árul petrezselymet a képzeletbeli hegyek bálján, hiába van szépen felcicomázva fenyőkkel és magaslessel. Annyira azért őt sem kell sajnálni, mert szívesen elrabolja a kérők szíve helyett az ember fele kesztyűjét és a Strava nyomrögzítését. Így tehát hiába túráztam/futottam az első körben is szinte 30 km-t, a rögzített útvonalból kimaradt saját hibámból a Nagy-Eménkes, valamint a Strava hibájából a Nagy-Teke-hegy is, pedig ott valójában jártam. A Kis-Eménkesen viszont megfordultam, bár ott nem kellett volna... Valamiért az maradt meg bennem, hogy a nyári cserkésztábor feletti hegyet kell megmásznom, az pedig ez a csúcs lett volna. Pedig a Nagy-Eménkesről szebb is a kilátás, meg valamivel nagyobb kihívás a megmászása is. Ezenkívül több lábnyom is vezetett fel rá, de ez a mellékes körülmény elkerülte akkor a figyelmemet. Nem is vesztegetek sokkal több időt az első, sikertelen Peaks of Gerecsém beszámolójára, amit egyébként nagyon élveztem teljesítés közben. 

Érdekes sziklaformációk a Kis-Eménkesen (mindenkinek, aki kimaradt belőle)

Igyekszem röviden összefoglalni: Tardosról a kötelező szakasz végéig együtt túráztunk Petivel, közben kipipálva a Nagy- és Kis-Gerecse csúcsát is. Szerettem volna neki is egy szép részt mutatni a hegységből, a Nagy-Teke-hegy és a Titkos-fal-ösvény, a kötelező szakasz között hezitáltam. Pont ezek a helyek voltak számomra is már egy ideje bakancslistásak. Végül arra jutottam, hogy a kötelező szakaszt tudom neki kihozni több érdekességgel és körtúraként viszonylag kevés kilométerből. Miután elváltunk a Mária kegyhely felett, nyakamba szedtem a lábam, hogy benne legyek a 6 órás időkeretben. Peti meg ment vissza a kék jelzésen Tardosra. A nagy sietségben elhibáztam az egyik csúcsot, elhagytam a fele kesztyűm (ami aztán egy kedves peaksező lánynak hála megkerült elég gyorsan) és a rögzítés is átkapcsolt Batman style-ra egy nyílegyenes vonalat húzva valahonnan a Hajós-völgytől, vagy egy másik névtelen párhuzamos völgytől egészen Tardosig. 

Batman style on! - az első trackem (a fényképek mutatják hellyel-közzel, hol jártam valójában)

És a második...

Pedig felettébb kíváncsi lettem volna, pontosan merre jártam első alkalommal, mert eddig nagyrészt ismeretlen helyeken futottam-gyalogoltam végig, jóformán megérzésekre, ad-hoc döntésekre alapozva. Annyi előnyöm volt, hogy nem először járok már a környéken, igaz a helyismeretem nagyrészt az aszfaltos bekötőútra, a jelzett turistautakra és pont a tiltott területre (ejnye-bejnye!), valamint Alsóvadácsra és Bikolpusztára korlátozódik. Így legalább az alapvető irányokkal tisztában voltam, tehát mertem bátran letérni az útról, irányt váltani, ha így ítéltem szükségesnek. 

Leírom röviden a kalandozásom, ha már térképen csak részen tudom megjeleníteni, már csak amiatt is, mert az érintett utakat is nagyjából csak a Cartographia turistatérképe jelöli, az online elérhető térképek nem: A Margit-tető nyiladékán nyílegyenesen futottam le egy erdészeti útig, ahol úgy érzékeltem, hogy a szemközti oldalon áthatolhatatlan bozót vár rám, így inkább elindultam jobbra az úton. Ez az út viszont később visszacsatlakozott a gerincen vezető erdészeti útba. Az első adandó alkalommal a völgy irányába kanyarodtam. Egy etetőnél vettem észre, hogy hiányzik az egyik kesztyűm, így egy darabig visszafutottam, de mivel sokáig kellett volna még visszamennem, ráadásul emelkedőn, addig a pontig (kb. a Margit-tetőig), ahol még tudtam, hogy hiánytalan volt a felszerelésem, így inkább haladtam tovább, mert az idő és a sötétedés is sürgetett. Az etető után majdnem fennakadtam egy kerítésen, ami az utamat állta, de szerencsére észrevettem, hogy mintha lenne egy alig látható balra vezető csapás. Így elindultam ezen és csodák csodája, pár méter megtétele után egy völgy irányába kanyarodott a kerítés, mellette meg folytatódott az alig látható ösvény. Hamarosan a völgy jobb oldalán vezető gerincen ereszkedtem egy szép vadcsapásszerű ösvényen. Hamarosan az eddigi irányomra merőleges szekérútra bukkantam, amin, a térkép alapján balra volt tanácsos elindulnom, így hamarosan lejuthattam a Vadak útjára (azaz a völgytalpon vezető aszfaltos útra). Az út előtti réten felfedeztem egy korábbi cserkésztábor helyét tábori kereszttel ─ felvettük a potenciális táborhelyek listájára. Innen egy jó darabon futottam az aszfalton. Közben bal kéz felé egyre mustrálgattam az erdőt, hol vezet be ösvény a szemközti oldalra. Sajnos a térképen jelzett ösvényt nem leltem, így egy szimpatikus helyen beereszkedtem a patakvölgybe, átkeltem a vízfolyáson és felkapaszkodtam a közeli meredek nyiladékon. Feljebb egy a vadak útjával párhuzamosan haladó útra találtam, amin felfedezni véltem egykori talpfák nyomait a hó alatt. A kisvasút nyomvonalán futottam pár száz métert, majd egy újabb merőleges meredek nyiladékon másztam fel Alsóvadács irányába a Csemetekert oldalában. Hamarosan újabb kerítéssel szembesültem, így egy darabig az erdőben haladtam tovább a süttői országút irányában, aztán hamarosan észrevettem, hogy már vezet út a kerítés mellett, így áttértem erre. Egy, az erdészeti telep feletti magaslatra jutottam, ahonnan nyílegyenesen lefutottam a bozótos domboldalon a telepre, majd hátulról kerültem fel a Nagy-Teke-hegyre, ahonnan a látványos gerincúton ereszkedtem le a piros kereszt jelzésre. Közben persze ünnepeltem egyet a nagy-teke-hegyi vadászlesen, mert ekkor még azt gondoltam, hogy sikerrel letudtam a gerecsei Peaks epizódot is. Majd turistaútvesztés folytán a műúton, majd egy réten keresztül és némi viszontagságos négykézlábas árokmászással jutottam vissza a piros keresztre, amin visszakanyarogtam Tardosra az autónkhoz, az egykori kisvasút nyomvonalán, ahol már várt rám Peti. 

Hó is, sár is fogadott a Gerecsében december 18-án, az első próbálkozásomkor

Kisvasút nyomvonalán

Csak otthon jöttem rá orbitális tévedésemre a Peaks hozzászólások böngészése közben. Ugyan talán a Nagy-Teke-hegy érintését fotóval még le tudtam volna igazolni, de a Nagy-Eménkest semmivel se. A Kis-Eménkesen készített érdekes sziklafotóim ugyanis semmit se értek... Bosszúsággal vegyes első csalódottságomban azt gondoltam: ennyi volt, legfeljebb majd visszamegyek az open peaks körben próbálkozni. De hamarosan már azon agyaltam, hogy mikor adódik a következő alkalom, hogy visszajussak a Gerecsébe. Jönnek hamarosan az ünnepek, a megelőző héten dolgozom végig, meg utána is két napot, azután meg rögtön elutazom a párom szüleihez, hogy náluk töltsem a szilvesztert és az újévet. Talán január első hetében sikerül egy nap szabit kivennem még a tavalyi maradékból... Időpontot találni még egyszerűbb is lesz, mint megszervezni a tömegközlekedéssel való lejutást.

A Gerecse-projekt legcélszerűbb kezdőpontja egyértelműen Alsóvadács. Esetleg még Bikolpuszta, Tardos és Pusztamarót jöhetnek szóba. Mezei busszal-vonattal közlekedő turistának, futónak azonban leginkább Tardos a célszerű kiindulópont ─ az is legalább 1-2 átszállással és necces átszállási időtartammal közelíthető meg a menetrendek.hu alapján. Lehetne még Héregről, Süttőről, netán Bajnáról is elstartolni, de ezek a kiindulópontok se jelentenek könnyebb odajutást a legtöbb esetben, vagy ha igen (pl. Bajna vagy Héreg esetében), akkor jelentős többlettáv jön össze. Szóval alaposan feladták nekem a leckét a gerecsei csúcsok, terveztem ezernyi útvonalat és állítgattam ide-oda a menetrendek.hu-t. Végül arra jutottam, hogy a Tardos - Dunaszentmiklós útvonal még a legmegúszósabb ─ már ha sikerül odajutnom reggel valahogy Tardosra. Busz ugyan jár oda, csak éppen a budapesti vonatok nem annyira passzolnak hozzájuk. Például a Romániából érkező Dacia expressz elég megbízhatatlan, hiába érném el vele a buszt elméletileg Tatabányán. Maradt az a lehetőség, hogy végigzongorázom a tardosi buszok vonatközelben lévő megállóhelyeit, milyen pesti vonatot találok ezekhez egyenként. Mert egynél több átszállást semmiféleképpen sem szerettem volna. Cserébe viszont hajlandó vagyok többet gyalogolni vagy akár futni, mint az ott megadott maximális átszállási távolság. A rostán fennmaradt egy 6:02-kor Kelenföldről induló vonat alsógallai, elég necces átszállással, ahol mindössze 17 percem van arra, hogy eljussak a mintegy másfél kilométerre fekvő buszmegállóba. A magamfajta futónak ez nem lehetetlenség. A másik eshetőség egy tatai átszállás lett volna, ahol Tóvároskertből kb. 3/4 órám volt eljutni az Angolkerten keresztül a Volántelep nevű buszmegállóig, ami kb. 2 km-re van onnan. Ilyen átszállásokat azonban nem dob ki a menetrendek.hu, akárhogyan állítgatom is. Ehhez képest a visszaút Dunaszentmiklósról már gyerekjáték lesz ─ innen szinte óránként van busz tatai vonatcsatlakozással.

Figyelnek!

Már csak a csúcstámadás napját kellett kiszemelni: január első hetében a csütörtöki vagy pénteki naposabb és szárazabb időjárás ígérkezett kedvezőnek, végül a pénteki nap mellett döntöttem, mert sejtettem, hogy a fagy a talajviszonyokat is futóbaráttá teszi.

Csodás reggeli fények Tardoson

Az odautat az automatás jegyvásárlás, a vonat minimális késése és a buszmegálló keresése a hajnali sötétben tette izgalmassá. De végül minden összejött, és már jó öt perccel ott álltam a busz érkezése előtt a megállóban, miután futottam egy rövid versenytempót így napkezdésnek. 

Ezzel a hajnali busszal Tardosra utazni egy igazi múltidéző: miközben megjártuk Tornyópusztát, Tarjánt, Vértestolnát, és összeszedtük és leraktuk az iskolába, óvodába és munkába igyekvő embereket, felvillantak bennem a kéktúrázás, a Kinizsi 100, a Gerecse 50, valamint megannyi barátokkal megtett gerecsei túra emlékei is. A nap első fényei pont bevilágították a Pes-kő sziklafalát ─ nemrég mutattam meg a barlangot és a sziklaösvényt, ezt az igazán lenyűgöző helyet, a szüleimnek, ami egyben a tavalyi Peaks of Gerecse egyik célpontja is volt. Akkor még kimaradtam a buliból sajnos, mivel nem éreztem még késznek magam a feladatra, sőt magáról a kiírásról se nagyon hallottam. De idén, ugyan osztályismétlőként, itt vagyok!

A Nagy-Gerecse tetején

Harc- és menetkészen pattantam le a buszról, lehet, hogy kicsit túl korán, mert az tovagördült pont abba az irányba, amerre indulni szándékoztam. Ahogy a 8 órai harangszó mellett felfelé tempóztam a bánya-hegyi emelkedőn, egyszer csak jött is szemben a busz ─ egyedül megállót nem láttam sehol. De esélyes, hogy megspórolhattam volna pár száz méternyi emelkedőt az útból még itt az elején. Kezdeti lendülettel futottam csak egyre felfelé, egymás után hagytam el az utolsó házakat, a múltkori parkolóhelyünket, majd rátértem a Peti által "lafancos útnak" nevezett bekötőútra, ami a bányához vezet. Itt nagy meglepetésemre percenként félre kellett ugranom egy-egy kamion vagy személyautó elől. Szerencsére lafancnak nyoma sem volt, mert mind csontkeményre fagyott (legyen az bármi is...). A lendület az első komolyabb emelkedőig tartott, innentől sétatempóra váltottam. A csúcsra vezető kék háromszög meseszép sziklás völgyében haladtam, mikor egyszer csak mozgást észleltem magam előtt. Egy csapatnyi muflon szeretett volna áthaladni előttem tisztes távolságban. Személyem jelenléte, úgy tűnik, mégis akadályozta őket ebben a műveletben, mert meg-meg torpantak. Végül az egész nyáj úgy döntött, hogy jobb lesz mégis csak fentről, az oromról szemlélni az idegent, aki fújtató vaddisznó módjára igyekszik felfelé. Úgy tűnik, ebből a távolságból már nem is tűntem annyira félelmetesnek, mert a modellt álló muflonokat még megörökíteni is bőven volt időm. Az is simán lehet, hogy a mufloncok már megszokták a peaksezőket. Ilyenkor sajnálom mindig, hogy futáshoz nem tudok normális gépet vinni ─ de mindent ugye nem lehet egyszerre. A muflonfotózás így is belerondított a szegmenseredményembe ─ de hát francba most a szegmensekkel, csak működjön ezúttal rendesen a Strava, és bírja szuflával a telefonom is. Mikor felértem a lapályra, újból belekezdtem a futásba, közben néha megálltam fotózni itt-ott. Összességében az út során rengeteg képet készítettem, az albumba végül 169 kép került. Az első útvonalamon mindössze annyit változtattam, hogy a régi, megszűnt jelzésen mentem fel a geodéziai toronyig, és a kitaposott, jelzetlen úton a Kis-Gerecsére, ahol egy újabb mufloncsapatot véltem felfedezni a bozót takarásában. 

A Kis-Gerecse felé

Hegyek sziluettjei kísérnek

Hamarosan jött a kötelező szakasz az összes csodájával: zsombolyok, felhagyott kőfejtők tarkabarka áthajló sziklafalai, mohos kőrakások, egyre csodásabb kilátóhelyek mellett robogtam el, de azért arra is ügyeltem, hogy a nagy sietség közepette mindent megörökítsek. Az ösvény hol kiszélesedett, hogy egyemberesre szűkült, a végén annyira meredekké és sziklássá vált, hogy be kellett lassítanom. Az OKT-ra való kikapaszkodást végül egy kötélhágcsó is segítette, amit nem kellett igénybe vennem. A kéktúra egyik legszebb gerecsei szakasza, a sziklák közepette megbújó Mária kegyhely mellett vitt el az utam, majd leérkeztem a Vízválasztónak nevezett nagy útkereszteződéshez, ahol a P/K jelzésen Pusztamarót irányába fordultam. Majd innen jelzetlen utakra váltottam, hogy a P jelzésre rövidebb úton vághassak át a Kis-Pisznice oldalában. Múltkor egy másik, talán kicsit hosszabb egérutat választottam, amit a nagy sár is nehezített, egyszer el is vágódtam. Most szerencsére csak éppen olvadni kezdett a csonttá fagyott sár ott, ahol kellő szögben sütötte meg a nap, elég jól lehetett haladni, ahol éppen nem késztetett gyaloglásra az emelkedő. Illetve megállásra egy hatalmas, gyönyörű agancsú szarvasbika, amit sajnos már az utolsó utáni pillanatban pillantottam meg, ahhoz, hogy lencsevégre kaphattam volna. Csak áhítattal néztem az erdő királyaként tovasuhanó óriási fenséges állatot.

A Titkos-fal-ösvény csodái

Hamarosan ott találtam magam a piroson, a kereszteződésnél, ahol le lehet fordulni az Eménkesek irányába. Ha már itt vagyunk, ne hibázzuk el a helyes csúcsot megint, inkább nyelvészkedjünk kicsit. Olvastam, hogy állítólag az eménk szó a török adószedő neve volt, illetve, hogy számtalan helynév tanúskodik az itteni törökökkel vívott véres, csúnya vereséggel végződő ütközetről. Ilyen például a Hajdúugrató, Asszonytemető, Leány-vár, Törökös-bükk és talán az sem véletlen, hogy ennyi település van itt a Gerecse vonzáskörzetében, melynek nevében benne találtatik a "baj" szó: Bajót, Bajna, Baj.

Mária kegyhely az OKT útvonalán

Kis hódara mutatóba

Kilátás a Nagy-Eménkes oldalából

A Nagy-Eménkes előtt találkoztam az első két emberrel, ők szintén a csúcsokat jöttek begyűjteni, csak az ellenkező irányból. A Margit-tetőig nem variáltam a korábbi útvonalamon: végig a piroson, majd tovább a tetőre vezető útra. Még csak fél 11 és már 4 csúcs és a kötelező útvonal is ki van pipálva ─ nem rossz. A csúcsfotó elkészítése után lerobogtam a nyiladékon, de ezúttal a szemközti bozót se állított meg. Még a Peaks of Budai kapcsán az egyik közösségi oldalon összeismerkedtem a Tapolcai Trappolók egyik oszlopos tagjával és azóta sokszor együtt ötletelünk a peakses trackeken. Tőle kaptam sok jó tippet ehhez az úthoz, köztük azt is, hogy nyugodtan vessen bele magam ebbe a susnyásba, ártani nem fog, sőt hamarosan járható, sőt jól futható terepre érkezhetek. Így hát nagyjából nyílegyenesen haladtam a Vadak-útja felé, először egy árok bal oldalán, majd egy oldalárok fölé érve átkapaszkodtam azon és a túloldalon felmászva hamarosan ott is találtam magam a térképen is jelzett úton, ami levezet az aszfaltos útra. Pont ott, ahol bejuthatok a szemközti erdőbe egy másik erdészeti úton, amin egészen Alsóvadácsig kanyaroghatok. Közben még alkalmam nyílt egy szarvasünővel való versenyfutásra is. Töredelmesen be kell vallanom, hogy nem én kerültem ki győztesen. 

Itt is Gerecse, ott is Gerecse - irány a Vadak-útjának a túloldala

Fafiú... és ...

falány
(a kevésbé szalonképes elnevezéseket a fantáziátokra bízom)

Ha a vadakat, a Nagy-Gerecsére vezető völgyet és a kötelező szakasz szépségeit nem számítjuk, most érkeztem el utam legélvezetesebb szakaszához. Azt hittem, hogy ugyan az előző verziómtól eltérő utakon fogok haladni, nagy meglepetés már nem érhet, de annyi minden látnivaló várt rám ezen a pár kilométeren, hogy sok lenne sorolni is. Először apró csörgedező patakocska jégtábláit fotóztam, majd rábukkantam egy frivol fahölgyre és pár méterre annak aktusra kész párjára (de tényleg!), majd egy korabeli kisvasúti töltés nyomaira. Miután felkapaszkodtam a dombhátra, előbb csak jobbra, balra láttam rá nagyobb rétekre és vadföldekre, szántókra, majd egy házrom mellett futottam el. Visszapillantva elém tárult a Pisznice és a Nagy-Gerecse tömbje. És ez a látvány még semmi sem volt ahhoz képest, amikor teljesen nyílt terepre értem és rétek láncolatán haladhattam a következő célpont irányába, mely már felsejlett a láthatáron. A fél Gerecsét beláthattam innen. Ennél már csak az utolsó rét lejtője volt élvezetesebb. Miközben nem győztem kapkodni a fejem, végre rendes tempót is futhattam. Egy rövidebb erdős szakaszon áthaladva szinte még megkapóbb látványban volt részem: egyszer csak szemben találtam magam egy az egyben a Nagy-Teke-hegy sziklás hegyhátával, ahol nemsokára fel kell kapaszkodnom.

Kunyhórom

Határtalan élvezkedés - végtelen mezők sora amerre csak látok

Előtte azonban még majdnem megtapasztaltam, milyen is lekorcsolyázni egyenesen a völgy aljára egy majdnem hetvenezres cipőben a megolvadt hegyoldalban. De résen voltam, így kitértem az út szélére a kritikus helyeknél. Azért bosszantó, hogy a Cloudultra talpa nem tudja kezelni ezt a fajta terepet. Ezen az egy ponton kívül semmi zokszót nem ejthetek rá, kitűnően tette a dolgát. Még volt egy rövidke kitérőm a lombkorona-tanösvényhez, amit tavaly tavasszal ugyan kipróbáltam már, mikor a környéken medvehagymáztunk öcsémékkel, de ugye nem lehet elégszer megnézni ezt se. Az alsóvadácsi erdész szelíd vaddisznó pajtásához szerettem volna még egy kanyart tenni, de mivel annyira adta magát a szemközti gerinc, meggondoltam magam. Úgyis barátkoztam már a komával a múltkori alkalommal, még a sörtéit is hagyta megvakarni.

Íme a Nagy-Teke-hegy!

Kőfejtő

Lombkorona-tanösvény

Volt robbantóház

Nekiduráltam magam a gerincnek, egy kis szakaszon még le is vágtam a meredeken. Pozitívan csalódtam, azt hittem, sokkal nehezebb lesz. Még egyértelmű utacska is vezetett rajta. Rémlik, hogy múltkor ugyanitt jöttem le, de ezt azért 100 százalékkal nem állíthatom. Mászás közben nézegettem megint az órámat, dél körül jár, hamarosan akkor meg is vagyok, bőven belefértem a 6 órába. Természetesen minden kiszögellésnél újabb és újabb képeket gyártottam, és a fotóskedvem a csúcsra felérve se hagyott alább. A magasles páholyát ezúttal se hagytam ki, megpihenve kiittam a maradék isot és lenyomtam néhány szeletet és szaloncukrot ─ megérdemeltem.

Bikolpuszta kastélya

Egyre csak tárul a láthatár a gerincen haladva

Az utolsó csúcs is terítéken

Irány akkor az ismeretlen Dunaszentmiklós! A hegy másik oldalának kaptatója most szerencsére lejtővé vált. A piros kereszt eleinte réteken át vezetett matuzsálem korú faóriások árnyékában, majd egy legelő sarkát érintve egy bekerített területhez érkeztem, ahol különös fenyőfélékre lettem figyelmes. Néhol egy-egy kis pad is volt a benti út mellett. Vajon mi lehet ez? Egy vadászház kertje? Hamarosan választ kaptam a kérdésre, mert a terület bejárata mellett volt egy ismertető a Neszmélyi arborétumról. Hát erről a létesítményről se hallottam még soha, csak az agostyánit ismerem a közelben. Nemsokára egy kettős kereszttel díszített emlékművet láttam jobbomon. E szomorú mementót második világháborúban itt meggyilkolt környékbeli hadifoglyok emlékére állították. Egyre kíváncsibb lettem az aprócska falura, ami feltűnt a szemben lévő domboldalban. Mielőtt hirtelen kibukkantam a falu egyik utcáján, először még el kellett kanyarognom egy békésen legelésző tehenekkel teli domb alatt is. Idilli kis település bontakozott ki előttem rendezett házakkal, adventi koszorúval és betlehemmel, valamint takaros neogót templommal a főtéren. Kis hidacskán jutottam a tájház elé, ahol az ultramodern digitális kijelzővel ellátott buszmegálló is állt. Lenyomtam a Stravat, ami a számláló szerint jó 30 km-t nyomott le a torkomon. Szerencsére elég jól viseltem, nem feküdte meg túlzottan a gyomromat. 5 óra 14 perc telt el a kezdetektől, még így is simán belefértem a szintidőbe, de ha mondjuk egy 4 órás maratoni célra gondolunk (amit feltehetően még nem idén fogok megfutni), nem nagyon lehet ezzel az idővel dicsekedni se. Persze ez terep, meg sok volt a pihenő és fényképezés is, szóval ne elégedetlenkedjünk.

Famatuzsálem a piros kereszten

Különleges fák az arborétum kerítésén belül

Szomorú mementó az erdőben

Dunaszentmiklós határában

Kis pihenő után fedezzük fel inkább a sváb falucskát, hiszen majdnem egy óra van még a buszig. Az útmutató tábla szerint van itt pincefalu és kilátó, meg temető, sőt még holland wellness üdülőfalu is, mind csupa nekem való dolog. Meg aztán kezd hideg is lenni, hol is az a pehelykabát? Ha már eddig hurcoltam a saját zsebébe hajtva a futómellényemben, ideje felvenni. Apropó futómellény: ezen az úton egy Columbia Caldorado 7 literes mellényt teszteltem, amit még karácsonyra kaptam. Remek darabnak bizonyult, kényelmes, nem csúszkál, így nyakig beöltözve esélye sincs dörzsölni, valószínűleg sokáig lesz még társam. Az összehajtott pehelykabát mellett belefért még 2 db 2,5 literes softkulacs, néhány sótabletta, futókamásli, ami végül nem kellett, számos mindenféle szelet és gyümölcspüré, banán, egy fél liter iso és egy csere csősál is. Vetkőzni az út során nem nagyon kellett, így nem tudtam meg, hogy lett-e volna még kapacitása. Szerencsére a hálós része a kisebb bozótharcot megúszta, azért én is próbáltam vigyázni rá. 

Zárásként egy kis kedvcsináló minialbum Dunaszentmiklós felfedezéséhez:

Tájház

Betlehem a főtéren

Pincesori hangulat

A kilátóból fotózva

A takaros neogótikus templom

Retro

Jó napom volt! Minden jó, ha vége jó :-)

Strava linkek:

1. próbálkozás:

  

2. próbálkozás:

Felfedezni vélek némi hasonlóságot ☺