A harmadik láthatatlan

 (Avagy novemberi mezőnytourné a Mecsekben) 

Közeledik az év vége és a bajnokság is mindjárt véget ér az idei utolsó futammal, a Mecseki láthatatlanok nyomában százassal (MLNY 100). Sok túratársamnak újdonság erejével hat ez a túra a listán, de nem úgy nekem, aki immár harmadik alkalommal vesz részt rajta. Bevallom, nagy kedvencem lett az évek folyamán, pedig a szervezésnek eddig voltak hiányosságai, de mindezt bármikor tudta feledtetni a csodaszép őszi Mecsek és a forradalmi történések helyszíneit egy szép útvonalra felfűző emléktúra jelleg.

Így aztán „tapasztalt teljesítőként” nagyon szívesen adtam információkat a túratársaknak, akik kértek, és én is csak a segítségnyújtás során döbbentem rá, hogy idén végre javították a tracket, ami eddig a legtöbb galibát okozta, főleg a második, éjszakai szakaszon. Mivel itinert még mindig nem olvasok, csak azt sikerült megállapítanom, hogy idén a GPX nagyjából egyezett a tavalyi itiner szerinti hivatalos útvonallal, amerre mennünk kellett (volna). Állítólag kisebb anomáliák még mindig akadtak, de ezek mértéke már elenyésző volt, és többen is megállapítottuk, hogy az idei szervezés egészen méltó volt a 70. évfordulóhoz. Az biztos, hogy a három rendezés közül, amin sikerült eddig részt vennem, ez volt a legjobb minden téren.

Petivel egy hosszú hétvégét szerveztünk rá a túrára, így keddig még áztattuk magunkat a környékbeli gyógyvizekben. Ez így a túraszezon vége felé ránk is fér, főleg, hogy Peti is benevezett ismét az 56 km-es távra. Kicsit aggódtam is miatta, mert idén nem sokat (teljesítmény)túrázott és féltem, hogy nagy falatnak bizonyul számára a táv, annak ellenére, hogy tavaly már megbirkózott vele egyszer. De teljesen hiába mondtam neki, hogy nekem nem kell bizonyítania és nyugodtan nevezhet rövidebb távra is, mégis ezt választotta. (Jó, hát értem én, magam se csináltam volna máshogy...)

A Szántó 200 után elég gyorsan regenerálódtam szokás szerint, a futásokat se vittem túlzásba mostanában, a bringát pedig már eltettem télire – inkább a sötét mint a hideg miatt. Szóval viszonylag már kipihenten indultam útnak a szombati nap didergős hajnalán, nagyjából fél 7 előtt 5 perccel (egyelőre még) Peti társaságában. Messzire együtt nem jutottunk, mert az életveszélyes komlói főúton való átkelés után beért Vera és Gábor, akikkel Peti biztatására elfutottam. Verának még volt valami tétje az utolsó fordulónak, így ő sietősre vette a figurát, Gábor gondolom meg a hajcsár szerepét játszotta. Én meg egy darabig asszisztáltam ehhez, egészen addig, míg annyira sikerült meglódulnom, hogy szereztem még hozzájuk képest is némi előnyt. Ez körülbelül pont addig tartott, amíg nem csatlakoztam a Szilágyi Erzsi, Maku Laci, Láng Rita trióhoz. Erzsivel annyira belefeledkeztünk az eszmecserébe, hogy Vera és Gábor csak úgy elsuhant mellettünk a ma már egyetlen állandó lakossal se rendelkező Vágotpuszta irányába. Többé már utol se értem őket.

Vágotpuszta a Láthatatlanok főhadiszállása volt

Ezen a túrán nem nagyon sikerült eldöntenem, mi legyen a cél, szaladjak-e vagy megálljak. Így aztán lett minden is belőle: amikor kedvem volt, kocogtam, ha találtam túratársat, beszélgettem, ha szembe jött egy fotótéma, nem voltam rest megállni. Nagyjából végig is turnéztam így a fél százas mezőnyt teljes léleknyugalommal, mert tétje ennek a futamnak, nekem, a női mezőny örökös és abszolút sereghajtójának, már semmi se volt. Úgy tűnik, idén is sikerül megvédenem ezt a címet. 

Kereszt a vágotpusztai erdei temetőben

Siményi Miki még időben figyelmeztetett, hogy ha leragadok nála a vágotpusztai temető körbefotózása után, soha nem fogok beérni, így aztán megint felvettem a nyúlcipőt és hol Ritát, hol Erzsiéket, hol pedig a Juli, Évi, Feri hármasfogatot szórakoztattam. De azt hiszem, az utóbbi tevékenység főleg a zúzmarabevonatos növények közös fotózgatásában merült ki.

A tél már mutogatta a foga fehérjét, legalább is az árnyékos helyeken még elég jól tartotta magát az éjjeli fagy jeges hozadéka. Ez erős kontrasztot képzett a napsütötte foltok őszi színkavalkádjával, így nem mindennapi felvételeket lehetett készíteni, ahogy haladtunk a Sikonda előtti tágas mezőkön. Mielőtt leértünk volna a fürdőjéről híres településre, a turistaútnak nyoma veszett, helyette frissen kivágott fák törmelékén kellett átbukdácsolnunk Feri nagy bánatára, aki hatalmasat esett. Török Dani ért utol, akinek gyorsan megmutattam a jobb szélen az egérutat. Danival pár szót váltottunk, majd elengedtem, hiszen ő nem csak amolyan döcögős futásra képes, mint jómagam. A sikondai sétányon aztán meg is untam a rohanást, inkább fotózgattam ezt-azt: volt mit bőven.

piros-fehér-zöld

A település szélén, a szokásos helyen lévő ellenőrzőpontot hamar elértem és vételeztem némi enni- és innivalót. Új túratársakra is leltem Gabi és Norbi személyében. Norbit is eddig csak a közösségi felületről ismertem, no meg látásból, így örültem, hogy vele is közelebbi ismeretséget köthetek. És ma nem ő volt az utolsó a túratársak közül. Mint ahogy később Violának elemeztem, pont ez a teljesítménytúrák nagy előnye a futóversenyekkel szemben, hogy itt sokkal mélyebb, hosszabb, tartalmasabb beszélgetéseket lehet folytatni, illetve a tájból is talán többet meríthet az ember. Emiatt is „fekszik” nekem sokkal jobban ez a műfaj. (és persze a gyatra tempóm miatt, amivel már egy Piros 85 teljesítése is komoly gondot okozna a mostani szintidőkkel.) Együtt másztuk ki a hegyhátat, majd kanyarodtunk ismeretlennek tűnő területekre, hűen követve a pirost. Kicsit meg is ijedtem, amikor eddig sosem látott panelok mellé vezényelt a jelzés. Azt hittem, talán el is tévedtünk, de kiderült, hogy csak a jelzést vagy az útvonalunkat terelték el a kerítéses-feszületes rétről, ahol meglepő panoráma tárul az ember elé, ha nincs éppen köd. Hirtelen most is azt hittem, hogy eddig csak amiatt nem láttam a közeli épületeket, mert mindig ködben evickéltünk errefelé. Hát nem... az új útvonal már-már karnyújtásnyira érinti Komló legfiatalabb városrészét, a 80-as években épített körtvélyesi lakótelepet, amit eddig csak a dombhátról csodáltunk.

Ultrások a panelok árnyékában

Gabiék bánatára, valamint az én örömömre lejtősre váltott a terep, így megint elrohantam. Most a lendületem egészen Mecsekjánosi határáig, jobban mondva Violáék csapatáig tartott. Ezen a szakaszon ez már a 3. útvonal csak amióta részt veszek a túrán: emlékezetes, hogy az első évben betévedtünk a track szerint egy családi ház udvarára is. De fő a változatosság, egyáltalán nem bánom, ha új dolgok is akadnak egy túra útvonalán. 

Violával megörültünk egymásnak, mert végre alkalom nyílt beszélgetni kicsit, hiszen vele is eddig csak nagyjából a Facebookon voltunk ismerősök, holott mindig is sejtettem, hogy sok közös dolgunk lehet. Most erre fény is derült. Jókat beszélgettünk, miközben elhaladtunk Mecsekjánosi ominózus múzeumba illő sorompós vasúti átkelőjén, majd Lenin talán egyik utolsó megmaradt hazai szobra mellett, akit egy gyárudvarra száműztek. (Egyik ismerősöm szerint dolgoztassák is rendesen, látástól Mikulásig.) Aztán a barna tehenek karámja mellett vitt az utunk, de most teheneket nem láttunk, csak a kanyarban egy sérült nagy madarat, ami nem tudott elmenekülni közeledtünkre, hanem beült a bozótba gubbasztani. 

Ezen kívül talán már csak a Mementó Park előtt látható Vlagyimir Iljics

Engel Adolf, a komlói szénbányászat zsidó származású, mérhetetlen szegénységből feltörő megalapozójának jobb sorsra érdemes kastélya körül valami mozgolódás látszott, éppen a csatornákat javítgatták. Hátha egy felújítás veszi végre kezdetét... Aztán szép lassan kikanyarogtunk Jánosipuszta szélére, ahol tarka kecskék és lovak bámultak minket. Felkapaszkodtunk a dombhátra, ami mögött az egy utcás Kisbattyán bújik meg, ahol a februári LeFaGySz alkalmából megszálltunk egy remek helyen. Jó érzés, amikor az ember már azt is tudja, pontosan mi rejlik a következő völgyben, képzeletbeli térképre kerülnek a tereptárgyak és a látnivalók, és a Mecseknek ez a része már nem egy nagy ismeretlen katyvasz számomra. Nekem egyféle térképagyam van, emiatt is tudok viszonylag jól tájékozódni, úgyhogy számomra elengedhetetlen tevékenység a portyázás mindenfelé és közben minden apró-cseprő dolog felderítése az erdőben. 

Engel Adolf kastélya

Ráfér a felújítás

A kisbattyáni vadászháznál ismét egy csoki ütötte markunk, majd haladtunk tovább a Márévár irányába jókat beszélgetve. 

A taknyos lóval inkább nem barátkoztunk közelebbről

A meglepő panorámák Komló környékén később is visszaköszönnek

Végigkanyarogtunk a hangulatos szintösvényen, ami így őszi ruházatban kimondottan az egyik legszebb és legélvezetesebb része az útvonalnak, legalábbis onnantól, amikor az ember már elérte a megfelelő magasságot. A várnál meglepetésünkre most emberes pont volt némi ellátmánnyal. Víz se itt, se Kisbattyánban nem volt, aki szerezni akart, annak le kellett ereszkednie a vár alatti kúthoz. Szerencsére nekem még volt valamennyi kólám, azzal kihúztam Kisújbányáig, ahol viszont muszáj lesz majd nekem is itóka után néznem. Viola kicsit tovább időzött a ponton, így Gabiék nyomába eredtem, akik időközben utolértek és el is hagytak. A sárga kereszt cudar emelkedőjén behoztam a lemaradásom. Ez a legnagyobb mászás az első körön, ami elég kíméletesen bánik a szintekkel, azaz inkább velünk. Persze nyilván minden túrába beleteszik ezt a szépséget: a LeFaGySz Mecseken is műsoron volt, a Mecsek 100-on pedig ellenkező irányból kapjuk. Egyetlen szerencséje, hogy viszonylag rövid és általában jó passzban szoktam elkapni, ráadásul ismerem már mint a rossz pénzt, így pontosan tudom, hogy a nagy kanyar után már csak kicsit kell szenvedni.

A kisbattyáni vadászházban is rejtőztek a Láthatatlanok az ottani erdésznek köszönhetően

Egy éles balkanyarral a zöld jelzésre váltottunk és végighullámoztunk a gerincen a kék keresztig, érintve a Lakkeri-fenyvest, aminek neve a térképen nekem mindig olyan finnesen hangzik, holott az egykori tulajdonosról, a Lakker családról nevezték el (lásd a névmagyarázatot itt). A Cigány-hegyet mellőzve ereszkedtünk le Kisújbányára, ahol ismét elég nagy volt az élet, csak úgy hemzsegtek a turisták. A pontunkat bezzeg alig találtuk meg, ami a haranglábhoz volt kifüggesztve egy sárga-zöld lap formájában. Mielőtt betértem volna a Terike boltjába, alias Nimród büfébe, még volt dolgom egy cirmossal, ami majdnem hozzánk szegődött. Valószínűleg megneszelhette, mi várna rá társaságunkban, így gyorsan odacsapódott egy seregnyi turistához.

Később a főhadiszállást Kisújbányára helyezték, mivel a szovjetek felfedezték, hol rejtőzködnek

A cirmos rájött, hogy sok lesz neki a maradék táv (még az első körből is)

A büfében kicsit hosszabb ideig lebzseltem a többieknél, mert szűkös készpénzkeretemből kellett vennem valami itókát az útra, valamint egy kávé is jól esett volna. Végül is nagyjából 1000 Ft-ért szereztem vizet és egy eszpresszót, amit ott helyben meg is ittam. Végül Ritával indultam útnak az egykori üveghutás falucska (melynek német neve is Neuglashütten) feletti Miske-tető irányába. Ritának sajnos eléggé rendetlenkedett a gyomra és később emiatt fel is kellett adnia a túrát Árpádtetőn. Régi jó szokásom, hogy itt mindig beugrok a különös hangulatú elhagyott erdei temetőbe fotózgatni, így elpártoltam Ritától egy darabig. 

A falu a 70-es évek elején néptelenedett el nagyjából 2 év alatt a szocializmus kistelepüléseket elsorvasztó politikájának köszönhetően, miután megszüntették az iskolát és a boltot, a falut megközelítő aszfaltutat meg nem építettek. A lakosok nagy része Hosszúhetényben kezdett új életet.

Kisújbányát elhagyva csökkenni kezdett az erdei népsűrűség máris, jobbára magára maradt a túra 56-os és a 100-as mezőnye. Kicsit izgultam Peti miatt, hogy boldogul a vízszerzéssel, így folyamatosan közvetítést tartottam a források és boltok elérhetőségéről. Kiderült, máris nagyjából 7 km-es, azaz 2 órás előnyt vertem rá. Egy későbbi ponton jól rám is ijesztett, mert küldött egy pozíciót Magyaregregyről, ahol egyáltalán nem kellett volna lennie. Azt hittem eltévedt, vagy rosszabb esetben fel is adta a túrát és buszra vár a faluban. Már jóval később derült ki, hogy csak a telefonjának a GPS-e szórakozott vele folyton fals pozíciókba rakva őt, holott a megfelelő utakon járt.

A túra egyik legszebb pontja a Miske-tető Kisújbánya fölött

Rita gyomorpanaszain sajnos én sem tudtam segíteni, így tovább kocogtam Püspökszentlászló irányába az éppen csordogáló Diós-kút érintésével. A faluban ismét utolértem Évikéék csapatát, így aztán együtt fotózgattuk a takaros épületeket és környezetüket. Itt is találtam egy temetőt az elapadt Hetyey-forrás közelében, ahova eddig még nem tértem be. Különös, szinte egyforma sírokra lettem figyelmes, amikre elsőre azt hittem, hogy talán katonasírok, de kiderült, hogy női nevek vannak rajtuk, így arra tippeltem, helyesen, hogy apácasírok lehetnek. Az itteni kastély egy ideig ugyanis szeretetotthonként működött számukra és 1950-től temették ide a nővéreket. 

A domboldalba felkúszó temető apácasírokkal

Az elapadt Hetyey-forrás, ami már tavaly se működött

Itt is van kis harangtorony, mint oly sok mecseki faluban

A falu határában áll egy kereszt Zichy Gyula püspök emlékére (Egyébként az itteni forrás is egy pécsi püspök, Hetyey Sámuel nevét őrzi), ezt most vettem észre először, nem úgy mint a Mária-képoszlopot a kék négyzet elkanyarodása előtt. Tóth Feri vezényletével felkúsztunk a kék négyzet kissé kellemetlen emelkedőjén a műút Pap-rétnél való keresztezéséig. Itt aztán Juli felbiztatott, hogy fussak előre. Én aztán meg sem álltam a zobákpusztai palacsintákig. Mielőtt nekiestem volna a finomságoknak, szemet vetettem néhány felvágottas kenyérre, így aztán a Jenő által nekem készített friss palacsintát átengedtem az éppen érkező Norbiéknak. Összesen 2 kenyér és két palacsinta vált áldozatommá, de az utánam sorra érkezők is bőszen pusztítottak a készletekből.

Nem vártam meg, hogy végezzenek, hanem egyedül indultam tovább az ide-oda kanyargós, mindkét irányból jól ismert kék jelzésre. Ez már az ötödik alkalom, hogy végigmegyek rajta a Köves-tető - Árpádtető szakaszon. És az ötödik alkalom, hogy sötétben fogom (nem) látni a Jakab-hegyet. Kicsit felturbóztam a tempót, hogy még világosban odaérjek a Tepsifüles étterembe, úgy mint tavaly. A Medve-tavon, kevésbé költői nevén Iszapolón kívül sok látnivaló úgy sincs erre, ami meg van, azt már láttam párszor ugye.

A tempóváltásomnak köszönhetően kerek 10 óra alatt be is értem az étterem árkádjai alá, ahol kaptam egy köztes időmérést és egy bónt a bent felszolgált gulyáshoz. A már egy ideje bent ücsörgő Vera és Gábor odainvitált az asztalukhoz. Velünk eszegetett még egy srác és Vári Gábor is. Latolgattam, mit lesz majd érdemes felvenni a turistaházban eldepózott csomagomból éjszakára. Amíg eszegettem és megittam a kávémat, meg is szültem a tervet. Így aztán viszonylag gyorsan, de már szürkületben tudtam nekiindulni a második, rövid, de combosabb körre. Még informátorként előzőleg avval fenyegettem a hozzám fordulókat, hogy erre minimum annyi idő kell, mint az elsőre, hiába a mínusz 12 km. És egyébként tényleg... Itt bepótoljuk az összes mászást, ami az első körből hiányzik, kezdve a Misina-tetővel. De addig még kell egy keveset bukdácsolni az éjjeli erdőben. Hiába még csak 5-6 óra, ekkor novemberben már öreg este van. A Kantavár felé haladok, az erdőből egy csapatnyi világító szempár figyel, mikor elharangozzák a lenti városban 6-ot. Később meg a 7-et, ahogy a Misina-tető szerpentinjén kacskaringózom felfelé. Latolgatom, Peti vajon mikor ér be. Igazából jobban izgulok miatta, mint magam miatt. Már túl van a palacsintákon, de a célegyenes neki nagyon lassú és keserves a fájó lába miatt. Engem a track új utakra vezényel, hiszen tavaly elblicceltem a zöld keresztet, amerre csak az itiner vezetett, amit ugye nem olvasok. Most is sikerült elbliccelni belőle pár száz métert véletlenül, de a felfelé tartó ágát megtaláltam a sípálya után. 

Mókusok itt is: A Mókus-tanösvény jelzése Árpádtetőn

Nos akkor lássuk az újdonságokat, ezért vagyunk itt! Egyelőre nem annyira tetszik, hogy mászni kell, de legalább az állatkert túlsó oldalát is megnézhetem, illetve átléphetem Magyarország legrövidebb kisvasútjának a pályáját (kb. 570 m hosszú a pályája). 

A zöld kereszt végül a körív alakú Málics Ottó utcába torkollott (mint tudjuk, ő is a Láthatatlanok egyik csapatának vezére volt és hősi halált halt egy rendőrörsön való rajtaütéskor), ami egészen a Kikelet hotelig (egykori Üdülő szállóként a forradalmárok egyik szakaszának állomáshelye volt). Szóval nyugtáztam, hogy jól ki van találva ez a számomra új rész és újult erővel kocogtam lefelé a lejtős aszfaltcsíkon, egészen a lépcsőig, ami rávezetett a már ismert, rettentően köves útra. Szerencsére innen már elég gyorsan ott találja magát az ember a Mecsek-kapunál, ahol a forradalmárok egy tankot lőttek ki. Itt nekünk is le kellett olvasni egy kódot, amit most az épület belsőbb részére helyeztek. Innen aztán kezdetét vette a mászóka a Misina-tető TV-tornyához. Egy darabig számolgattam a kanyarokat, aztán feladtam és inkább az egyenletes haladásra koncentráltam. Néha azon tűnődtem, hogy a körülöttem érezhető dögszag egy a környéken elhullott állatból, vagy netán belőlem árad-e. Elég kemény ez a mászás, na de ennyire? Aztán rájöttem, hogy az állatkert túlsó felén vagyok, ahol a Mapy szerint például a pumák és leopárdok ketrece van. Vagy éppen a vörös variké, bár ők nem tudom, mi fán teremnek és esznek-e egyáltalán dögöket. 

Mérgesen néző vörös vari a Gemini által kreálva

Mindenesetre belőlem nem fognak enni, az szent, így aztán elbukdácsoltam a köves úton az újabb műútátkelés felé, hogy letudjam még a maradékot a szerpentinből. Egy dolgot nem találtam meg a szokásos helyen, a kódot. Épp azon tűnődtem, hogy vajon ennyire vaksi voltam, hogy nem vettem észre a szokásos fán, mikor érkezett szembe egy lámpafény és vele együtt egy sapkáját kereső srác. Úgy tekintettem rá, mint a megmentőmre, hiszen tudta, merre a kód. Én sajnos sapkával nem tudtam szolgálni számára, illetve tudtam volna a sajátommal, de azt nem akarta elfogadni. 

A kódot valószínűleg hosszabb keresés után se leltem volna meg, még így útbaigazítással se volt sima menet. Sikerült a fehér épület egy nem szemben lévő fehér falára ragasztani a fehér A4-es lapot. Trükkös partizánmegoldás. Azt saccoltam előzőleg, hogy Peti idén is akkor ér majd célba, amikorra felérek a TV-toronyhoz, de ez most nem jött be. Eleve előrébb is voltam időben valamivel a tavalyihoz képest. Így hát iszogattam a jutalomkólámból és mentem egyenest tovább a Tubes felé. Menet közben elhagyott egy terepfutó, aki nem tudom, hogy csak úgy futogatott-e vagy a túrán volt. Most nem kerültem a Rotary-sétány felé, hiszen a track egyértelműen felvitt a Kis- és Nagy-Tubes csúcsára. Rettentően sajnálom, hogy ezek a valószínűleg igen látványos szakaszok mindig éjszakára esnek. Jó lenne felmászni a kilátókba, de így nincs sok értelme. Később útba esett még egy kilátó a Sós-hegyen, ami nem rémlett a korábbi évekből. Persze, hogy nem, hiszen itt mindig a sárga kereszt/zöld kereszt kombináción jutottam el a Remete-rétre.

A réten most is messziről hívogatott a lobogó tábortűz. A párnázott karos székben való melegedés közben lehetett különféle kenyereket is majszolgatni. Igazi keleti kényelem! Ráadásul ekkor kaptam a nagy hírt, hogy Peti beért a saját távján. Vári Gábor is éppen itt pihengetett. Megbeszéltük, hogy a túra végéig már együtt maradunk. Ebből a találkozásból mindenki profitálhatott valamit: például Gábor nem fog menet közben bealudni, én meg talán valamivel gyorsabban és kevésbé nyűgösen tudok haladni (Gábor meg lassabban). Felfelé a Jakab-hegyre ki is veséztük a geodéziai torony kódolvasás rejtelmeit, lefelé meg a német 600-asok világát. Szóval ha egyszer ilyenre adnám a fejemet (soha nem mondd, hogy soha), akkor most rengeteg infóhoz jutottam. Mint kiderült, Gábor az általunk éppen művelt műfajt ugyanis nem kicsiben űzi. 

A petőczpusztai aszfalt előtti rét megint igencsak zizegős volt, érezhetően fagypont alá kúszott a hőmérséklet. Ez amolyan fagyzugos rész a Mecsekben, itt mindig alaposan megvacogtatnak minket. Idén pont azon filozofáltam, hogy szegény forradalmárok is mit összeázhattak-fázhattak, és nekik még Gore-texes kabátjuk és cipőjük se volt PrimaLoft technikával ellátva. Itt egyébként maradt egy hiba az itinerben, mert az aszfaltra balra kell lekanyarodni, nem jobbra, ha Petőczpusztára szeretnénk jutni. Annak ellenére, hogy ez egy lélekölően unalmas és hosszú szakasz szokott lenni, hamar túljutottunk rajta és szerencsére nem csalt az emlékezetem, hogy a pirosról le kell térni a falu előtt. Még világítottak is nekünk, így gond nélkül eljutottunk a pontra, ahol nagy meglepetésünkre meleg sült szarvaskolbásszal vártak minket. Kár, hogy csak kevés csúszott belőle a túrának e késői pontján, mert tényleg finom volt.

Innen aztán a kék négyzetet követtük egészen a sárga keresztezéséig. Néha nehéz volt eltalálni a folytatást, de a térkép mindig segített. A sárgát viszont könnyebb volt követni, mint emlékeimben. A Gubacsos háznál most nem volt pont, mint ahogy a később a Lóri kulcsosháznál se. Személy szerint nem bántam, hogy kivették ezeket, mert az éjjeli körön, főleg köd esetén könnyű volt ezeket kihagyni, amúgy meg semmi szükség nincs rájuk. Elég valószínűtlen, hogy valaki pontról pontra utazgatna az éjjeli kihalt és közlekedésmentes Mecsekben. 

A Lóri után kicsit benéztük a zöldet és először egy jelzetlenen próbálkoztunk felfele, de aztán korrigáltuk a hibánkat. Igaz, az az út is bevitt volna szépen a jelzésbe, de legalább közben megelőzött a sapkaelvesztős kolléga. Ő már nagyban bent ücsörgött Jenő fűtött lakóautójában Vágotpusztán, mire felértünk. Továbbindulni azonban nem nagyon akaródzott neki, így aztán mi hagytuk ott előbb az autó melegét. Ideje továbbmenni, vár a csodás Kecske-hát! Mivel idén nincs sár, talán annyira húzós nem lesz a túra végső 7 km-es szakasza, ami tavaly mintegy kegyelemdöfésként ért. Így is ez a menet legtechnikásabb része, köszönhetően a meredek lejtőnek, majd a számtalan patakátkelésnek. 

Az előbbiekben Gáborral éppen könnyű és nehéz százasokról beszéltünk, ami egy Kinizsit éppen teljesítőnek kb. értelmezhetetlen kategória. Besorolásunk szerint a Mecseki Láthatatlanok Nyomában az előbbiek körébe tartozik. Igen ám, de abból nem a lebecsülendőkébe, mert ugye ott az a második kör, ahol kevesebb távra jut több szint mint az elsőben és ott az az utolsó 7 km, ami a túrának a legnehezebb szakasza, főleg, ha sár is van. Szóval a láthatatlanok nem adják magukat ingyen, meg kell küzdeni azért, hogy az ember teljesítő legyen. 

Ezen morfondírozva néha majdnem elvétjük a kék négyzetet, hiába, hogy már harmadszorra vagyok itt. A jelzésfestők úgy gondolták jónak, hogy a település közeli sok kereszteződéses részt kár négyzetekkel ellátni, bezzeg a jól követhető erdei szakaszon rájuk jött a festegethetnék.

Mi azonban már a nehézségek ellenére úton vagyunk a siker felé és ügyesen kikerüljük a mocsarat, éppen ott, ahol a Mecsek 100-on Palival is megtettük, majd abszolváljuk száraz lábbal az összes patakátkelést. Csak az a végtelen hosszú emelkedő a Petnyák-völgyön keresztül ne lenne a Tripammer-fáig! Az idén is elég idegőrlő. Ezt az is bizonyítja, hogy Gábor kezd egyre fárasztóbb szóvicceket gyártani például arról, hogy melyik érintett településen voltak lapos disznók. Szerencsére Gábor szigorúan rám szól, hogy ne nézegessem a telefont, az nem visz előre. És milyen igaza van! Cserébe az Árpádtetőig lévő másfél kilométeres kéken meg ő kezd bealudni, neki is megy egy fának. A figyelemnek még egy tucatnyi percig ki kell pedig tartania, főleg, mert ott a veszélyes útátkelés, ami jöttünkre hirtelen hajnali 2 után is képes autópályává válni.

Szerencsésen megtaláljuk a turistaházat, ahová a cél átköltözött. Megkapjuk az okleveleket és a kitűzőket, sőt finom bolognai is jár a teljesítés mellé. Nem akarom Petit felverni, biztos még az igazak álmát alussza a szállásunkon, így kibekkelem az időt reggelig az egyik emeletes ágyon, bár aludni nem tudok hol ezért, hol azért. Így aztán inkább visszaülök az ebédlőbe üdvözölni a beérkezőket. Még akkor is jövögetnek, mire Peti felér Árpádtetőre. Úgy sejtem, idén jó időt mentem és a Strava nem is csal: valóban ez a leggyorsabb teljesítésem a 3 közül. A szervezőket búcsúzóul jól megdicsérjük, mert tényleg kietettek magukért. Ajánljuk, hogy jövőre esetleg érdemes lenne megfordítani a menetirányt, hogy egyszer a sötétben érintett részeket is végig lehessen nézni. Sajnos belengetik, hogy részükről ez volt az utolsó rendezés, hiszen a csúcson kell abbahagyni, meg ők se lesznek fiatalabbak. Bár fontolgatják, hogy jövőre megkérnek majd más egyesületet, a Mecsek 100-at is rendező HOTE-t, hogy segítsenek be a szervezésbe.

Lassan nemcsak a bajnokság, hanem az idei százas szezonom is véget ér: már csak az Iszinik vár rám jövő héten. Addig meg lehet kicsit áztatni magam a környékbeli gyógyvizekben.

Strava-link: