Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: 

Palitól Pálosig

A Pálos 100 volt számomra idén az a túra, amire leginkább várakozással tekintettem. Ebben az évben már 15. alkalommal rendezik meg ezt a teljesítménytúrát és olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, hogy ebből a 15 alkalomból 9 alkalommal én is elzarándokolhattam valamelyik távon Márianosztrára – 7 alkalommal a klasszikus 70-es túrán, 1 alkalommal a 40-es távon, most pedig a kibővített 100 km-es távon. 

Cél nélkül nehéz haladni, a teljesítménytúrák világában is pont így van ez

Ez a túra nem csak a szép útvonala miatt vonzó, hanem amiatt is, mert lelki útravalóval is felruházza a hosszú vándorútra indulót. Ezenkívül a pontőrök kivétel nélkül mind kedvesen és lelkesen kínálják a túrázókat a rendkívül változatos frissítő italok és eledelek garmadájával, így erre a túrára tényleg csak vész esetére érdemes bármilyen eledelt hozni. További különlegessége, hogy a Duna alatt immár második alkalommal a közműalagúton kelhetünk át Visegrádnál a szervezők jóvoltából. Ez egy olyan nem mindennapi lehetőség, ami a nagyközönségnek csak évi egy alkalommal biztosított, az is előzetes regisztrációval, amire villámgyorsan betelnek a helyek. Mi, hosszú távokra vállalkozó túrázók meg két egymást követő hétvégén is olyan mázlisták vagyunk, hogy megspórolva 5000 Ft-ot átkelhetünk a Nemzeti Összetartozás Hídján, majd egy hétre rá itt az alagúton is a Duna alatt. 

Minden évben most már hagyományosan nem csak én indulok a családból ezen a túrán, hanem más családtagok is, „beosztva” különböző távokra. Enyém általában az aktuális királytáv, párom most már simán megbirkózik a Csobánkán kezdődő „maratonnal”, miután sikeresen belevittem őt is a teljesítménytúrázás világába. Húgom és férje barátaikkal a 21 km-es távon indultak Visegrádról. Számomra pedig mindig egy kihívás, hogy vajon utol tudok-e érni közülük valakit. 

Az együtt túrázáshoz kell a kompromisszumkészség

Idén nem egyedül vagy a párommal, Petivel indultam, hanem Bognár Lacival, akit a teljesítménytúrázók között ismertem meg. Már az előző beszámolómban is kitértem rá, hogy milyen áldás az, ha valakivel képes egy tempót menni az ember. Azt hinnénk elsőre, ez egy pofonegyszerű dolog, de 100 km-en együtt maradni, ugyanazt a tempót tartani, akár két embernek is, nagyon nem kézenfekvő. És bizony nem is könnyű megtalálni az ideális túratársat. Mostanra már nagyon sok túrázót ismerek, rövidebb távosokat, ultratávosokat vegyesen, mégis alig tudnék említeni valakit, akivel úgymond kényelmes túráznom. Laci pont ilyen. Nagyon jól tudunk együtt haladni, akár hosszú távon is, többször túráztunk együtt, de azért összeszokott párosnak nem neveznénk magunkat. Ne gondolja senki, hogy ez nem jár munkával, sok alkalmazkodással, türelemmel és lemondással mindkét fél részéről, hiszen nincsen két egyforma képeségekkel rendelkező ember, akinek minden mindig ugyanúgy klappol: a forma, az edzettség, az egészségi állapot, vagy akár a koncentráció, lelkiállapot, ami lehetővé teszi az előbbit például. Nem mellesleg az ultratávok teljesítése inkább szól az egóról, a teljesítményről (hisz a neve a sportnak is teljesítménytúra) és az önmegvalósításról mint az alkalmazkodásról. Pont olyan az együtt teljesítés mint egy párkapcsolat. Ezért legtöbbször sok ember nem is megy párban (bár vannak összeszokott párosok, sőt csapatok is, de sokszor ezeken belül is változnak időről-időre az erőviszonyok), hanem inkább választják a „nyitott házasságot” – mindig ahhoz társulunk, akivel az adott pillanatban jól együtt tudunk működni. A teljesítménytúra világában minden múlandó, nincsenek, vagy legalábbis igen ritkák az örökre szóló ígéretek és a hosszú távú elköteleződés. Az ismerősökkel elbeszélgetünk egy ideig, aztán a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbaktól elbúcsúzunk. „Intsél búcsút a lemaradóknak...” – ez egy alapszabály itt, ha szeretnél jól, a saját tempódban haladni. A saját tempó meg kulcsa a sikeres teljesítésnek. Nagy kincs az, ha valaki itt megtalálja a párját az ultrák sokszor igencsak kegyetlen világában, meg kell becsülni. Ez nem könnyű feladat. Mert bár jól tudunk együtt haladni, mégis rengeteg dologban különbözünk már a túrázáshoz kardinálisan szükséges területeken is, más a dinamikánk: Lacival ugyan hasonló a nagy átlagban nézett gyalogtempónk, de ez például a futótempónkra már egyáltalán nem mondható el. Laci ugyanis jóval gyorsabb nálam, én amolyan kocogó vagyok a hétköznapi edzéseken is, főleg az ilyen extrém távokon. Aztán a gyaloglást nézve se egyformán jön ki az átlag: Laci nálam erősebb az emelkedőkön, én viszont kompenzálni tudom ezt kitartó kocogással, ha lemaradnék. Hosszú távon meg nálam van a több rutin és talán a nagyobb kitartás is, talán mivel én teljesítettem a több százast (de sokszor ez se jelent semmit). Így én például a végén se lassulok már be feltétlenül nagyon és később, akár egy százas táv legvégén is tudok még kocogni akár. Egy szó mint száz, még két egymással egy tempót tartani tudó ember is nagyon különböző sok paraméterben, és ez azt eredményezi, hogy rengetegszer kell a sikeres együttműködéshez kompromisszumokat kötni.

Az úton mindig sok csoda vár, ez az egyik vonzereje ennek a sportnak

Bizony elég sokszor könnyelmű ígéretnek bizonyul egy olyan kijelentés, hogy „Persze, együtt megyünk!” (részemről feltétlenül, aki olvassa rendszeresen a blogomat, tudja miről beszélek...) Ez a túra most nagyon is jó alkalom volt arra, hogy fejlődjek, ha hajszálnyit is, ezen a téren. Sokszor nehéz félretenni az eredményt, az egót és a pillanatnyi célokat és lemondani egy jobb időeredményről és a másik ember érdekeit előnyben részesíteni. Ha máshogy nem működik valakiben ez a készség, talán sorsszerű, hogy olyan dolognak kell történnie, ami tanítja erre. 

Az egyik útravaló idézet, amit húztam, talán nem véletlenül ez volt: „Tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen.” (Iz 49,16) A lelki útravalókat mindig csak a túra után olvasom el (úgy mint az itinert is), és utána próbálok elmélkedni rajta, mi mondanivalóval szolgálnak számomra az adott túrával vagy élethelyzetemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez volt az egyik idézet, ami megszólított. 

Lacival a Normafán

Abban egyeztünk meg, hogy én leszek a „főnökasszony”, én mondom meg, mikor, milyen tempót menjünk, mivel én ismerem az útvonalat. Lassan mint a tenyeremet, amin most Lacit kell hordoznom. Én leszek ugyanis a navigátor is. A főnök szerepkör nem azt jelenti, hogy muszáj mindig futni, ha mondom és a másik nem javasolhat például futást vagy gyaloglást egy adott szakaszon. Mindig az adott pillanatban gyengébb félhez kell igazodni. Időtervünk nem volt, bármi jó volt a nagyon megengedő szintidőn (26 órán) belül, de nyilván örültünk volna mindketten, ha egy jót megyünk. Peti előző nap levitte az autót, hogy legyen mivel hazautazni, de tervezni mégse nagyon tudtunk, mivel fogalmunk se volt, ki mikor végez majd a népes csapatból a nagyon különböző távokon. Mondtam neki, hogy nincs harag, ha nem tud megvárni, esetleg majd konzultáljon a húgomékkal is, hátha tőlük tud inkább majd valakit hazahozni. Mivel esőt mondtak a meteorológusok úgy nagyjából éjféltől, tudtuk, hogy jó lenne minél kevesebbet ázni, de ehhez a tempót is meg kell pörgetni és nem árt korán elindulni se.

A Laci & Sons taxiszolgálat 4:50-re jött értem, így igazán úri dolgom volt. 5 óra 2 perckor meg már rajtoltunk is célcsomagot leadva, pólót felvéve: ez mutatja azt, hogy milyen kiváló csapatot és rendszert hoztak össze a szervezők. (Meg azt is, hogy ez az a teljesítménytúra, aminek a rajtja a legközelebb van a lakásomhoz.) Az első egy kilométeren a túlélés és az akklimatizáció a cél, csak semmi futás, küzdjük fel magunkat a lépcsőkön és a sötét, kanyargós ösvényeken a Gellérthegy oldalába a zöld jelzés mentén a Sziklakápolnától. Lacinak kiadtam az ukázt: futásról csak onnan lehet szó, miután leértünk a foghíjas, hosszú lépcsőn. De utána a Diós-árokig meg sem állunk. Nem véletlenül terveztem így, még óvatosan lépegetve is majdnem sikerült rajta hanyatt esnem. Később is csak módjával kocogtunk, ami nem volt véletlen: itt nagyon figyelni kell a kiálló kövekre az előttünk haladók kerülgetése közben. Laci le is maradt, mivel egy elbotlott lánynak segített. Semmi baj, én addig legalább fényképeztem egyet. Mindenkinek megvan a maga „faxnija”, az enyém ez a fényképezés, de Laci szerencsére ismer már és nem vette zokon. A strigulázást most kihagytuk, a sor is hosszú volt a molinónál, meg túl hosszú lett volna a felróni való. Majd cipeljük magunkkal a terheinket és adott esetben megosztjuk a másikkal, erre is jó egy túratárs. Mert a közös menetnek nem csak nehézségei és árnyoldalai vannak. 

A Vérmező felé haladva ismerősökre köszöntünk rá, Láng Ritával egy jó darabon együtt is kocogtunk. Aztán, mivel mi kicsit gyorsabbak voltunk, elköszöntünk. Lacinak már előzetesen is ecseteltem a haditervet, hogy csak a János kórházig futunk, mihelyt megkezdődik az emelkedő, sétára váltunk. Igaz, én ezt az emelkedőt most már tudom futni, de erőlködni fölösleges. Ez még csak a túra eleje és több mint 90 km van hátra. Így is tettünk. Felkapaszkodtunk a Kútvölgyi kápolnához, ahol kaptunk pecsétet és merítettünk a szentkút vizéből. Aztán neki az emelkedő maradékának a Normafáig. Előzetesen Laci megkért, hogy legyek guide is, azaz szolgáljak rövid ismertetőkkel a látottakról. Így (nagyon) röviden, címszavakban meséltem Regőczi István atyáról, az Isten vándoráról és az engesztelő kápolna építéséről is az Anna-réten. Itt várt minket a következő pont, ízletes, puha pogácsákkal és forró kávéval. Nagyra értékeltük. Innen aztán kocogtunk újból, mivel a terep megint futóbaráttá vált. Igaz, előtte kicsit már neki kellett vetkőzni, mert végre eljött az idő, hogy soknak bizonyult az eddig viselt 3 réteg. Kezdett kiengedni a hajnali 0 fok közeli hideg, ahogy ébredezett a nap is. Legurultunk a Szépjuhásznéhoz, a kolostorhoz, azaz csak én, mert Lacinak útközben nyoma veszett. 

Vártam Lacira a budaszentlőrinci kolostor romjainál

Vártam és vártam, kérdezgettem a beérkezőket, nem láttak-e egy ilyen és ilyen fickót. De Laci csak nem érkezett meg. Pedig a zebrán való átkelésnél még ott volt mögöttem, csak látta, merre kanyarodtam és ugye szalagok is voltak. Bár ez az egyik hely a túrán, ahol könnyű téveszteni. Végül csak elővettem a telefonom és rácsörögtem. Kiderült, hogy már odébb jár, mivel benézte a szalagokat és ment egyenesen tovább. Én meg kicsit lassabban, indultam tovább. És már jött is Laci, majd könnyedén utolért még a Gyermekvasút kereszteződése előtt. 

A Nagyrét idén is deres

Talán Vékony Gyuri, vagy a pontőr volt az, aki mondta, hogy Botos István és Tarnai Máté valamivel előttünk van. Így hát a következő célunk az volt, hogy utolérjük Istvánt, ha Mátét nem is. Kocogtunk végig a Tótasszonyi oltár előtt, át a hűvösvölgyi Nagyréten, ami idén is deres volt, majd a kedvenc virágárusom előtt, ahol még csak ekkor húzták fel a rolót. Ez ugye egyet jelent: nagyon gyorsak vagyunk, nem volt arra még példa, hogy ilyen korán ideérjek. Előzgettük sorra a csoportokat a Zsíroshegyi úton, mígnem megláttuk azt, akit kerestünk. Elég déjá vu érzésünk volt, hiszen egy jó fél éve ugyanígy haladtunk itt hárman a BHTCS alkalmából, igaz akkor valamivel, de nem sokkal hidegebb és sötét volt. Máriaremetén is pecsételtünk (azaz én pecsételtettem) és ettünk-ittunk egy jót, majd igyekeztünk tovább Solymár irányába. Itt elbúcsúztunk Istvántól, mert megint kocogásra váltottunk még az erdő előtt. 

Tökfejek vigyorogtak ránk az éppen kinyitó kedvenc virágosomnál

Eljött a pont a Solymár táblánál, ahol mindig órát nézek: 3 és fél óra telt el indulásunk óta. Sosem voltam itt ilyen gyorsan. Lám-lám, a kooperáció nem is olyan rossz dolog. Egyedül biztos hamarabb feladtam volna a kocogást és nem lettem volna ilyen kitartó. Vagy a másik véglet: nyomtam volna mint hülye a csengőt aztán jó hamar kicsengettek volna. Ráadásul Laci még néha ki is igazít, például amikor valamiért rossz felé akarok kanyarodni a Jegenye-völgy helyett. Cserébe mesélek neki az itteni gyerekkori sziklamászós élményeimről, a régi fürdőről a vízesésnél, valamint megmutatom a kaptárkövet is az útról. Hipp-hopp ott vagyunk a vár alatt, szinte repül az idő a jó társaságban. A vár előtti pontnál kis szerelvényigazítós szünetet tartunk, aztán indulunk tovább az állomás felé. Éppen érkezik a solymári vonat, amíg tovaszáguld, addig pont megtaláljuk az átjárót. Kocogunk tovább, egészen a Háziréti-tó előtti földekig. Még egy kis hullámzás a Solymári-fal mentén, majd a kellemetlen mászóka a Kevély oldalában és lassan odaérünk Csobánkára. És még csak fél 11 múlt. Soha ilyen korán nem voltam itt. Most bent van a kastélyban a pont, aminek az az előnye, hogy kulturált WC-t is találunk. Ki kell használni. És nem szabad kihagyni azt a sok finomságot, pl. a pálos túrák emblematikus narancssárga zsíros kenyerét, a fehérjével teli mungóbabcsírát vagy a különleges lekvárokat se. Kenek is egy mézeskalácsra a narancsos-sütőtökösből. Ez nagyon finom! Sőt még azt is megtudom, hogy Peti nincs nagyon sokkal előttünk, még akár be is érhetem Visegrádig.

Szántókon igyekszünk a Háziréti-tó irányába

Mindenki kedvenc vizslája

Most egy forgalmas autóút majd hosszú mászás jön, egy időre fel kell függesztenünk a futkározást. A Gyopár-forrás mellett, a Nagy-Csikóvár alatt kapaszkodunk a Karolina-árok mellé, majd még meredekebben fel a Bölcső-hegy alá. A végét meghúzom kicsit, majd lekocogok a Lajos-forrásig. Laci megint lemarad. Közben egy ismerős, a kirobbanó formában lévő Cser M. Zoli szalad el mellettem, üdvözöljük egymást. Az egykor szebb napokat látott Ságvári Endre turistaház árnyékában megvárom Lacit. Addig legalább megeszem végre a Szépjuhásznétól idáig cipelt almám. Aztán ereszkedni kezdünk a kék kereszten egészen a Bükkös-patak-völgyéig. Hol nekiiramodunk, hol kicsit belesétálunk, éppen ahogy kényelmes. Egy talányos patakátkelés után egy rétre érünk, ahol éppen többen is piknikeznek. Mondom is Lacinak, hogy most mennyivel több kedvem lenne itt szalonnát sütögetni, mint menetelni még mintegy 60 kilométert. Ő is leheveredne itt inkább. De nincs apelláta, most mászni kell megint felfelé a Kis rigó étteremig. Mi akartuk... 

Gyönyörű ló Pilisszentlászlón

Ahogy futok lefelé Pilisszentlászló szerpentinjén, konstatálom, hogy Laci nincs mögöttem már megint. Az országos kéken vagyunk, csak megtalálja merre kell jönni. Ahogy rákanyarodok a zöldre a főtértől, mintha látnám is mögöttem az óriási tömegben, ami valószínűleg a Spartacus-ösvény felé masírozik vagy éppen ezen a túrán van. Kicsit megiramodom, mert egy túrázóban messziről Petit látom felfedezni, de sajnos csak optikai csalódás volt. A templom előtti kis közben bal oldalt egy pompás muraközi jellegű lovat fog gazdája egy szekér elé, készítek pár fotót, mint ahogyan a szomszédos háznál a fák alatt pihenő vörös-fehér cicákról is. A templomnál kérek pecsétet, majd mixelek egy magnéziumos italt. Laci csak nem érkezik, viszont jó lenne haladni tovább. Nem is tétovázom, de amikor elindulok, felhívom a biztonság kedvéért: kiderül, hogy megint benézett valamit és már kifelé tart a faluból. Nem esik jól neki, hogy vissza kell jönnie. Megyek tovább, de nem találkozom vele. Útközben találok magamnak egy másik Lacit Pécsről.😄Bár az új Laci mondja, hogy kezd az ereje végére érni, ennek ellenére majdnem végigkocogjuk az Apátkúti-völgyet. Közben beszélgetünk a Mecsek szépségeiről, a futócipőkről, az itteni gyönyörű tájról, a Spartacus-ösvényről és az ide közelebb eső testvéreiről, amiket oly kevesen ismernek. Az aszfaltra kiérve már a második Laci is elmarad mögöttem, rendesen fogyasztom őket. (Remélem, sikerült neki ez a túra.) A Pilisi Parkerdőgazdaság turistaszámláló biztosának csak odakiáltom, hogy Pálos 100, aztán robogok is tovább. Hangos hűha hangzik utánam. Tavaly is pont így volt, csak akkor Pálos 70-et mondtam és bár ugyanígy futottam, korántsem voltam ennyire jó állapotban mint most. Megy a futás, vágyom a tempót, feljebb kapcsolom még a decibelt az aszfalton. Tetszik, ahogy maradnak el mellettem a turisták, boldogan mosolygok a szembejövőkre. Süt rólam az örömmel vegyes nagyképűség, én vagyok most a menő ultrás, aki élvezi is, amit csinál, mások csak szörnyülködjenek a távokon, amiket magunk mögött hagyunk hétről hétre. Addig futok, amíg meglátom azt, akit már nagyon régóta szeretnék. Ott ballag előttem Peti. Nyomok egy sprintet és orvul „hátba támadom”. Mindketten boldogok vagyunk, hogy végre egymásra találtunk, pont most, az ebéd előtt, amit így együtt fogunk elkölteni.

A túra egyik legszebb szakasza az Apátkúti-völgy

És egy valódi költő is kerül mellénk, Peti régen látott haverja, Költő Balázs személyében, aki szintén a 40-es távot morzsolja. Micsoda találkozások adódnak mindig ezen a túrán! Petivel a kifejezetten finom gulyás elfogyasztása után még megiszunk egy eszpresszót, aztán útnak indulunk a közműalagúthoz. Találgatjuk, mikor lehet vezetés. Úgy saccoljuk egészkor és félkor, így mikor ereszkedni kezdünk, kiszámolom, hogy én még elérhetem az egészkor induló csoportot, ha felveszem a nyúlcipőt innen. Így elbúcsúzom Petitől. 

Őszi kikericsek sorakoznak a réteken

Kár volt a sietségért. Ugyan odaérek még bőven egész előtt, de a vezetett csoport már elment, következő vezetés csak nagyjából fél óra múlva indul. Vigasztalhatom magam addig az újabb Pálos csokival, amit itt kapok, valamint a pilisszentlászlói rendkívül édes almával. Vagy barátkozhatok a kerítés mögötti birkákkal (némi hasonlóság van úgyis köztünk). Mindenki jól jár végül. A birkák kapnak almacsutkát és simogatást, én időt szakíthatok a kerítésre felragasztott idézetek olvasgatására, és még a vezetés előtt felbukkan Peti, Balázs és Laci is, így együtt mehetünk át az alagúton. Az alagút előtti szakaszon nehéz volt követni a szalagozást, így csekkolom a telefonom, megvan-e a track. Sajnos nem töltöttem le, mivel bíztam az útvonalismeretemben és a jó szalagozásban. Ez Kóspallagig rendben is lesz, de mi lesz éjszaka a nagyrészt ismeretlen kiegészítő szakaszon? Miközben hallgatjuk a vezetést, azon idegeskedem, hogy a track nem gpx, hanem xml kiterjesztésű (gyakori hiba), nevezhetem át, közben a telefon nem talál alkalmazást, ami megnyissa. Pedig máskor minden megy, mint a karikacsapás. De ha ideges az ember és nagyon kell valami, akkor biztos nem sikerül. Végül nagy nehezen kibányászom a jó gpx-et a Messenger üzeneteim közül, amit Lacinak küldtem. Mert neki már korábban megcsináltam ugyanezt. Az alagútban persze nincs mobilnet, így csak a menet legvégén kerül fel a telefonomra a track. Megnyugodhatok. 

Menő ultrásként szintén a kikericses réten

Ki a nagyobb birka?

Most már élvezhetem a sétát a partmenti sétányon, gyönyörködve a szemközti hegyekben, a büszke fellegvárban, a csendes víztükörben. De aztán rádöbbenek, hogy még tulajdonképpen sehol sem tartok, még jó 40 km hátra van nekem, nem sétálgathatok csak úgy Petivel és Balázzsal, hiába kellemes a társaság. Futok előre a hosszúra nyúlt menetoszlop mellett, felfedezem Lacit, aki éppen egy 19 éves srác társaságában halad kicsit tempósabban. Máskor, a 70-es távon itt már belátható távolságra van az út vége. 20 km sincs a célig, emelkedő már alig, azok is rövidek, hamar túl vagyok rajtuk. Az utóbbi időben úgy Törökmező felé kezdtem el érezni lábaimban a hosszú út súlyát egyáltalán. Most viszont még egy maraton van a célig. Egy nagybetűs maraton, a végén a meglepetés szakasszal, aminek egy részét ugyan visszafelé bejártam a Ba-DI-n, de vajon milyen lesz a maradék? 

A Duna alatt

Visegrád a túlpartról

A Pálos 70 (ami mostanra már majdnem 80-ná hízott) a gyakorlottabb túrázók szemében nem számít nehéz túrának ami a terepet és a szinteket illeti. De nagyon nem sejtettem, mit tartogat a Kóspallag utáni mintegy 30 kilométer számunkra, amit ráadásul már sötétben kell megtennünk és lehet, hogy ázni is fogunk közben. A Börzsöny ugye nem viccel, mondják. No majd meglátjuk, mit hoz a sors, addig is haladjunk, ahogy tudunk. Egyelőre csak kapaszkodunk felfelé Nagymaros utcáján, le is maradok a fiúktól, mert gyakran kattan a fényképezőgépem. Az ifjú titánunk a laposabb, őszi kikericsekkel pettyezett réteken búcsút int, mert futna. Kicsit később mi is rávesszük magunkat Laci javaslatára a kocogásra. A laposakat és a lejtőket ki kell használni, amíg van rá energia. Majd sötétben már nem erőltetjük a futást, de a napnyugtáig még jókora szakaszt elfogyasztunk a maradékból, ha minden jól megy. 

Mászunk a Köves-mező felé Nagymaros utcáin

Itt mindig vannak cicák

Hosszan elnyúló réteken Törökmező felé

Elérjük Törökmező komplexumát. Egy régi motoros, Szarvák Szabi van telefonban, kérdezi, hol járunk. Ő is elismerően bólint, hogy jól megyünk. Amit tudunk megfutunk, ha van kedvünk, szinte csak felfelé gyalogolunk. Amint letérünk az aszfaltról a piros leágazására, ahonnan olyan szépen látszanak a Magas-Börzsöny csúcsai, meglepetésünkre a fiatal srác ott gyalogol előttünk. Beértük tehát, nem jutott messzire. Elmondása alapján mostanra fogyott el az energiája. Igaz, neki innen már valóban nincs sok hátra, mindössze nagyjából egy 10-es, azzal meg már csak meglesz valahogy. Drukkolunk neki, majd elbúcsúzunk tőle, tovább kocogva. 

Egyik legszebb kilátás Törökmező előtt nyílik

Ezeken a hosszú távokon a fiatal korosztályból alig vannak képviselők, főleg a 20 alattiak ritka madarak. Így hát csodájára járunk mindenkinek, de tényleg. Szerencsére az elmúlt pár túrán találkoztam pár fiatallal, akikből remélhetőleg jó utánpótlás nevelődik majd ki ehhez a szép, de igen küzdelmes sportághoz. Ráadásul nem egy közülük a százasok irányába (is) szeretne kacsintgatni. 

Toronyalján újabb terített aszal némi müzliszeletekkel és szőlőcukorral, de sokáig nem időzünk, mert most már tényleg lassan sötétedik, és addig jó lenne legalább Kóspallagig eljutni. Kiderült, húgoméknak is a nyomában vagyok most már eléggé, talán néhány kilométerrel járnak előttünk. Mostanra mi se nagyon hajszoljuk a tempót, még egy-két lejtőt megkocogunk a falu előtt, aztán ezzel mára (majdnem) bezárult a futóláda. Így valószínűleg elkerüljük egymást húgomék csapatával. 

Toronyalja utáni rét - már lefelé megy a nap

Ahogy alábukik a nap, kezd az idő is hűvösre válni. Lassan felkívánkozik a pulóver és a lámpa is. Azon imádkozom, hogy ne kelljen felmenni a kóspallagi kálváriára, mert az nekem is egy kisebb keresztút lenne. Szerencsére nem kell, de a sárga az Érsek-tisztás felé se egy kímélő útvonal, de nem ám! Persze ez csak menet közben derül ki. Először egy laposabb úton bekanyargunk az erdőbe beetetésként, aztán elszabadulnak az indulatok. Csak megyünk és megyünk felfelé. Hol lankásabban, hol meredekebben. Mivel ismeretlen a szakasz, azt se tudjuk, hol járunk, hova érünk ki és nagyjából mikor. Ez a legrosszabb, ilyenkor könnyedén erőt vesz az emberen a csüggedés. Semmi mást nem akarok, csak érjünk már oda Nagyirtáspusztára. Lehetőleg minél hamarabb. 

Kóspallag után besötétedett

Amíg ez megtörténik, beér és elhagy minket egy túrázó. Aztán végre rákanyarodunk az aszfaltra és figyelem, mi ez a sok repkedő bogár a lámpám előtt. Hát nem bogarak azok, hanem esőcseppek. A műúton strázsáló róka is jobbnak látja, ha beszalad az útmenti bozótba az egyre sűrűbben hulló eső elől. Szerencsére már közel a pont, pislákoló mécsesek sora vezet oda. Különben nem lenne könnyű megtalálni. (Igaz, a BaDi-n is ugyanebben a turistapihenőben volt az EP.) A pontőr fiúk meleg tésztás zöldséglevessel és kávéval tudnak szolgálni, valamint nem túl forró teával. Ez pont az a menü, ami újból lelket tud önteni belém ilyenkor, hogy kimenjek az esőbe és még megmásszam a Nagy-Koppányt, aztán Letkés után a Piribék-tisztást is, megtéve még vagy 20 km-t. A ponton beér minket Márton Dani és Botos István is, aki elmondása szerint már a kezdetektől fogva lábfájdalommal küzd. Ahhoz képest nagyon szépen halad. Mesélem neki, hogy most én lettem Laci Istvánja, aki bizonyos időközönként örömteli bejelentéseket tesz, hogy ne üljön le a hangulat. Az imént léptük át a félmaratoni küszöböt, aztán most meg már csak 10-essel kezdődnek a számok. Ilyenkor minden ilyen apróságnak örülni kell (azaz kéne, ha még fel tudja dobni az embert).

Daniék még időznek, mi nekiveselkedünk a Nagy-Koppánynak. Teljesen kiesett a Ba-Di óta az az állati meredek, de rövid szakasz, amit meg kell mászni. Egy a szerencsénk: annyit még nem esett, hogy csússzon. De mi lesz a mögöttünk levőkkel? Mi még nagyjából az első 20 százas beérkező között vagyunk itt. A többi kanyargás a csúcsig szerencsére inkább csak hosszú, de nem meredek. Most sajnos nem élvezhetjük innen a kilátást, csak azt látjuk, hogy igen felhős az ég, kaphatunk még az égi áldásból, ami mostanra szűnni kezdett. Megkezdjük az ereszkedést. 

Lacinak már belengettem, hogy van még egy Sákola-tetőnk is Letkésig. Mikor alá érünk, furcsa dolgot tapasztalunk: a track felmegy a csúcsra, de a szalagozás elvezet alatta. Egyszer vissza is megyünk, mert azt hisszük, elrontottuk az irányt. De nem, mert a szalagok ezen a széles úton vannak. Ennyi gond legyen! Viszont sokkal nagyobb baj történik. Már egy ideje tapasztalom, hogy Laci nem jön annyira, valamivel le van maradva mögöttem. Most mondja, hogy álljunk meg kicsit, mert szúrást érez a mellkasában. Ha ő mondja ezt, az nem vicces, egy éve volt stentbeültetése. Elgondolkodom, mit tudnék csinálni, ha nagy baj van. Valami halvány fogalmam van az elsősegélynyújtásról, de az egy infarktus esetén sajnos édeskevés. Még az is lehet, hogy itt fent térerő sincs, hogy felhívjam a 112-t. Ráadásul ide maximum a Börzsönyi Hegyimentők tudnak kijönni, az meg rengeteg idő, amíg riasztják őket és kiérnek. „Ne félj, csak higgy! Megmenekül.” (Lukács 8,50) Vajon miért húztam pont ezt az idézetet?

Szerencsére Laci picit később mondja, hogy bár fáj még mindig a szívénél, de valamivel jobb lett, tehát menjünk, csak lassabban. Közben Istvánék utolérnek. Mondom nekik mi van, nem árt, ha tudnak a dologról ők is. Lacinak meg azt mondom, hogy nem szégyen feladni ám Letkésen, ha úgy érzi, hogy gáz a helyzet. Közben reménykedem, hogy épségben elérünk addig. És a terep nem könnyű: meredek hegyoldalban le, alig látható letérés vezet oda, aztán több bozótoson kell átcsörtetni keskeny vágaton, árkok fölött egyensúlyozva. Mezők, ahol nincs igazi út, de annál több a gödör és a bucka. Csak érjünk le biztonságosan! Egy futó lány el is kavart jó sokat előttünk, így csak most előz le. Igen, hiába volt ott egy halom szalag, azt a keskeny kis ösvényt mi is majdnem benéztük. Laci biztat, hogy menjek nyugodtan én is, ha akarok, de nem hagyhatom egyedül.

Egy különleges élménynek vagyok tanúja. Valami narancssárga, talán egy szempár világít előttem az úton. Vajon egy kis állatka? Ahogy közelebb megyek, nem mozdul, így most már inkább arra gondolok, hogy valaki elhagyott egy fényvisszaverő alkatrészt. Már egész közel értem, amikor az égő narancssárga folt egy madár kontúrjával körülvéve hirtelen felröppent az út közepéről.

Figyelek mindig hátra, Laci stabilan jön mögöttem. Beérünk Letkésre. Egy utcát eltévesztünk, de így is odajutunk az étteremhez, aminek hátsó traktusába a pont költözött. Daniék és az eltévedt lány éppen indulóban vannak. Itt vár az egész túra egyik legfinomabb eledele: a kenyérlángos. Sajnos Laci nem bír enni belőle, az ő adagját is megkapom. Nekem inkább arra kell koncentrálnom, hogy hagyjak a többi beérkezőnek is. Kínálnak itt is kávéval, de úgy érzem, a maradék 10 km-re már megleszek nélküle is. Ó bár ilyen ellátás lenne minden túrán! 

Az utolsó pont a távozó Daniékkal

Laci mondja, hogy induljunk. Nem tétovázom, megyek a nyomában. Egy kis kutya megkerget minket a kivezető úton. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy játszani, barátkozni vagy támadni akar. Lehet, hogy ő is... Szerencsére Laci jó tempót megy még így is felfele, nem egyszerű követni őt a sok helyen süppedős, feltúrt, fatörmelékes úton. Néhol még kidőlt fák is nehezítik a dolgunk. A hágó előtt meg hirtelen még az eddiginél is jobban emelkedni kezd az út. Az tartja bennünk a lelket, hogy ez már az utolsó mászás és a Börzsöny azért csak nem a Himalája. Egy darabig nyugi van, de miután elhagyjuk a Piribék-tisztást, ahonnan még kb. 5 km van hátra, megint rákezd az eső. Úgy tűnik, most nem csak incselkedni akar velünk. A terep se kímél: megint kisebb mászások jönnek, pedig meg voltam már győződve arról, sőt Lacit is azzal biztattam, hogy most már csak lefelé megyünk. Igen ám, de amikor végre lejtésbe kezdünk, abban semmi köszönet nincs. Ágas-bogas bokrok között, szűk ösvényen kanyarog lefelé az út, szerencsére a szervezők alaposan kiszalagozták, így nem tudunk eltévedni. Néha nézek hátra, követ-e Laci lámpája. Megint lemaradt tőlem, remélem, nincs baj. Szaporázom a lépteim, amennyire tudom, mert egyre jobban esik. A bozótosba vágott zergecsapás meg egyre jobban lejt, majd kikanyarog egy meredeken leszakadó rézsűs patakpartra. Ezer szerencsénk, hogy itt a talaj még nem ázott fel. Hogy mi lesz itt a később érkezőkkel? Az Úr legyen hozzájuk irgalmas! Az ösvényke átvág a patakon és felmászik ugyanolyan magasba, ugyanolyan dőlésszöggel a másik oldalra, szóval semmi se lesz ezzel jobb, maximum a másik oldalról gurulhatok bele a mély árokba, ha nem vigyázok. Nagy sokára kiérek egy széles útra, de ennek se kell örülni: csak a reményeim közepette járható jobban az előbbieknél. Ugyanis a sűrűn hulló eső kezdi feláztatni az agyagos talajt, aminek a következményei a cipőn gyűlő sárkoloncok, majd később az ide-oda korcsolyázás. És én ma nem a műjégpályára készültem cipővel. Itt bizony minden perc számít, így ahogy tudom, nyomom a tempót, de a falu távoli fényei alig közelednek. Laci innen már csak letalál, de néha azért hátra nézek. Nem látom a lámpáját, aztán később is csak igen távol. De jön legalább.

A sárban fetrengést megúszom, és a majdnem vadiúj cipőm pont itt az utolsó kilométereken kap tetemes sárpakolást. Kissé DBV feelingem van... Meg Palipista, ahol szintén az utolsó kilométerekre jut egy jó adag szívatás. Apropó, új cipő: nem tudtam ellenállni a közelmúltban leárazott Salomon Ultra Flow 2-nek, meg a csajos színeinek, így került egy a cipősszekrényembe. Amit egy csöppet se bántam meg, mert talán még az előbbi írásomban agyondicsért New Balancenál is kényelmesebb. Majdnem ez volt az első útja rögtön és azt kell mondanom, nagyon közel van a számomra tökéletes cipőhöz.

Egyre közelebbről villog a kisvasúti átkelő lámpája, ami egyben jelzi, hogy beértem a faluba és végre aszfalt kerül a lábam alá. Már nem érdekel semmi, nem akarok tovább ázni, be akarom fejezni az egészet minél hamarabb, így futásra váltok. Még mindig megy... 

Persze, hogy két fiú pont a templomkapuban akarja elkészíteni élete célfotóját. Tőlem csinálhatják, csak egy lépéssel jó lenne beljebb fáradniuk, hogy elsurranhassak a hátuk mögött a célnak otthon adó épület esőtől védett melegébe 19 óra 16 percnyi vándorlás után. Nem vagyok különösen büszke magamra, főleg a türelmetlenségemre. Meg leginkább arra nem, hogy nem vártam meg Lacit, hogy együtt érjünk célba. 

„sírásra görbült a szánk / mikor a legszebben akartunk énekelni

gyáva lett bennünk az öröm / ahogy boldogok akartunk lenni

induljunk szívünk dzsungelében / az embert megkeresni

a jóságot még ma / el kéne kezdeni

óh bennünk fénylő csillag / merj már megszületni” (Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag - ezt is kihúztam)

Már átvettem a díjazásom, amikor megérkezik Laci is. Nálam sokkal jobban kész van, de beért ő is egyben és épségben és ez a legfontosabb. Engem ez a túra most nem viselt meg annyira és ez jó jel a folytatáshoz. Tulajdonképpen az utolsó három túrámon egyre jobb formát tudok felmutatni és ez biztató életem eddigi legnagyobb távja előtt, ami majd október végén következik. Ez pedig a Szántó 150B lesz, ami tudom, tök lúzerség, mert csak sima 100-asként tudom elszámolni a bajnokságban. De az óvatos duhajoknak nem jár több.

Annyira érdekes dolog, hogy a legutóbbi százas túráim között mindig van egy kapocs. Pont olyan, mint egy láncszemekből álló hosszú láncolat. A Kohász kéket a Bazalttal összekötik a közös szakaszok. A Bazalt és a Palipista között nehezen találok kapcsolatot, de ha nagyon erőltetjük a dolgot, legyen az, hogy mindkettő helyszíne vulkanikus hegység. És akkor jön a névmisztika: Palipista, utána Pálos – ezt szerintem nem kell magyarázni. Majd Pálos után Szántó. Mennyire szép párhuzam, hiszen a pálos rend első kolostora Pilisszántón volt.

Peti rendes volt, megvárt minket, pedig ő is jól elfáradt. Még azt is kivárja, hogy vacsorázzak egyet az iskolában. Aztán hazaviszi a társaságot. Lacinak jár annyi, hogy házig fuvarozzuk, hiszen annyiszor vitt már mindenhova, sőt még el is viselt az egész úton.

Vezet
A fény
Éltet
Minket a remény
És még
Hisszük
Hogy figyel ránk az Ég
Ó, de várom
Igen, várom
Hogy véget érjen az álom
Hogy végződjön a kezdet
Kezdődjön
A vég

Refr.: Coming around, coming around
A change of heart is here as the lights go down
Coming around, coming around
As soon as the lights go down

Tudom
Hogy fáj
Magadhoz térsz
Ismeretlen a táj
De még
Hiszed
Hogy figyel rád az Ég
Kicsit félek
Kicsit fázom
Az utunk végét látom
Hogy végződik a kezdet
És kezdődik
A vég

(Bonanza Banzai: Coming around)

Az idézeteim és a díjazás (a legfelső is nagyon a szívemhez szól)

Strava-link: