Nagypénteki keresztút

Régi vágyam volt eljutni az Orbán Imre féle Nagypénteki keresztút teljesítménytúrára. Idén úgy alakult, hogy a túra se maradt el és én is ott tudtam lenni. Ilyenkor mindig időszűkében vagyok egyéb teendőim miatt, így hát kisebb szerencse volt, hogy idén nem a Bakonyban került megrendezésre a túra, hanem a Budai-hegység távolabbi részén, tehát nagyon messzire se kellett utazni érte. Három község kálváriáját érintette a jól kitalált, látványos, egyben könnyű közlekedést biztosító, mintegy 17 km-es túraútvonal, mely vasútállomástól vasútállomásig vezetett. Először Piliscsaba, majd Pilisszentiván, majd legvégül Pilisvörösvár keresztútját tekinthettük meg, de olyan sziklaformációk sem maradtak ki, mint a Gomba-szikla, az Ördögoltár, valamint az Ördögtorony.  

Jutott néhány geológiai érdekesség is az útvonalra

Talán vallásos neveltetésemből kifolyólag is vonzódom ezekhez a kultikus helyekhez, túravezetőként is előszeretettel terveztem túrát keresztutakat érintve. Így megszólítva éreztem magam mindig is a kiírás által, amióta rendszeresen ránézek a TTT túranaptárra. Nem is voltam rest, felkerekedtem e szép ünnepi napon, mint sok más túrázótársam, és elvonatoztam Piliscsabára. A bordó Suzukinál gyorsan elvégeztem a formaságokat, aztán illa berek, nádak erek, nekivágtam a track felgöngyölítésének – lehetőleg minél gyorsabban, mert a mai nap 3 órakor még várt egy keresztút, ezúttal Kelenföldön a templomban. A túra élmezőnyét Pilisszentivánig előzgettem, így az első szakaszon még gyakran találkoztam más túrázókkal, akik között valószínűleg sima kéktúrázók is voltak. 

Piliscsabáról indultunk, ahol sváb lakossággal is rendelkező falu lévén szintén áll a mesterségek fája (Tschawa)

A falu délkeleti végében elhelyezkedő piliscsabai kálváriát a vasútállomástól a kék négyzet, az országos kék, majd a kék kálváriakereszt jelzésen közelítettük meg. Ez a kálvária az 1800-as évek közepén épült közadakozásból, de a II. világháború szinte teljesen elpusztította. 1991-ben és 1994-ben újították fel. A stációk képeit a Klotild-ligeti művész, Bognár Béla rézdomborművei díszítik. A kálváriatemplom elől kifejezetten szép kilátás nyílik a környékre.

A feladat itt az volt, hogy számoljuk meg a stációkat. Mint a legtöbb kálvárián, összesen 14 stációt sikerült itt is összeszámolni. Míg korábbi időkben a keresztutak állomásainak száma nem volt kötött, a ma is használatos 14 stációs keresztutak a barokk korban kezdtek kialakulni. A stációk a következők:

Egy kálvárián általában 14 állomás, más néven stáció van

1. Jézust Pilátus halálra ítéli.

2. Jézus vállára veszi a keresztet.

3. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt.

4. Jézus találkozik anyjával.

5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet.

6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak.

7. Jézus másodszor esik el.

8. Jézus szól a síró asszonyokhoz.

9. Jézus harmadszor esik el.

10. Jézust megfosztják ruháitól.

11. Jézust keresztre feszítik.

12. Jézus meghal a kereszten.

13. Jézust leveszik a keresztről.

14. Jézust sírba helyezik.

A hívek minden egyes stációnál megállnak, imádkoznak, énekelnek, valamint rövid elmélkedést hallgatnak az adott állomás történéseivel kapcsolatosan. 

Szép kilátás nyílik a kálváriáról a falura

De egyáltalán hogy alakult ki, honnan jött a keresztútjárás hagyománya? A középkorban három fontos zarándokhely létezett, amit előszeretettel kerestek fel a messze földről érkező zarándokok: Róma, Santiago de Compostela és Jeruzsálem. Jeruzsálemben a Via Dolorosa, azaz a szenvedés útja volt az egyik fő zarándok célpont. Itt először Szent Ilona állíttatott egy kápolnát 320-ban, majd egyre szaporodtak az emlékhelyek. De mi volt azokkal, akik nem tudtak elzarándokolni a messzi Szentföldre, viszont szerették volna átélni Krisztus szenvedését? A hagyomány szerint egy Alvarez nevű szerzetes a XV. században úgy vélte, szülőföldje igen hasonlít Jeruzsálem hegyeihez és akár itt is meg lehetne építeni a szentföldi szent épületek másolatait ájtatosságok céljából. Így hát nem kellett sok pénzt felemésztő módon messze földre gyalogolni (csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak a ló- vagy szamárháton vagy más módon való utazást), kiállni rablók vagy vadállatok támadásait, csalók pénzszerzési kísérleteit, netán kalóztámadásokat, nem fenyegetett a rabszolgaság vagy a prostitúció réme (igen, a női zarándokoknál ez is felmerült, ha valami útközben félrement). Egyébként ha már a középkori zarándokoknál tartunk, ők nem voltak extrém teljesítménytúrázók, akik egyhuzamban gyalogoltak le több száz kilométereket amolyan vezeklésképpen. Mai turista szemmel is normálisnak mondható 20-30 km-t tettek meg naponta. Először a zarándoklatra szóló ünnepélyes fogadalmat tettek (ld. nevezési díj) és útjuk végeztével jelvényt is szereztek ők is (általában kis ólomból vagy öntvényből készült, az adott zarándokhelyet szimbolizáló jelvényt, pl. kagylót Compostelában, amit később a táskájukra, kalapjukra vagy ruhájukra varrtak). Ez bizonyította, hogy eleget tettek a fogadalmuknak. Még külön érdekesség, hogy ajánlott volt a cserecipő és a felhajtható karimás, filcből készült zarándokkalap, hegyes vasvégű bot, a fedeles zarándoktáska (a fedélre rá lehetett tűzni a meglévő jelvényeket is), amibe belefért az alamizsna, a második pár cipő vagy egy kisebb edény, valamint az egyéb szükséges felszerelések. De mindezek beszerzését és a sok fáradságot meg lehetett spórolni avval, hogy nem is kell feltétlenül elutazni az ájtatosság elvégzéséhez. Így aztán Európa-szerte elterjedt ez a keresztútjárás szokása, majd nálunk is meghonosodott, írásos források hazai kálváriákról 1660-tól vannak. 

A kálvária szó a a latin „calvaria” szóból ered, ami az arám „golgota” (koponyahely) fordítása.

Gomba-szikla

A kálváriát elhagyva megcsodáltam a Gomba-sziklát kis kitérővel, majd a track kivitt az Ördög-oltár impozáns sziklatornyához is. Majd átnyergeltem az országos kék jelzésre és a Csaba-hegyet megkerülve máris a Bükkös-árokban találtam magam. Mivel az árok csak szép komótosan emelkedik hosszasan, egész sokáig sikerült tartanom a futólépést. Tulajdonképpen csak az utolsó két meredekebb kanyart sétáltam ki. Ettől fogva már a piros keresztet kellett követnünk be a Köves-árokba, ahol talán még nem is jártam. Egy gyors pillantást vetve a kerítéssel szigorúan elzárt Ördög-toronyra, hamarosan a kiszáradt Jági-tó nedves partján kuruttyolhattam, mint döglött béka. Innen már csak pár száz métert kellett megtenni a következő kálvária becserkészéséhez Pilisszentivánon. 

A kiszáradt Jági-tó

Ördögtorony

Az igen tetszetős kálvária az 18. század végén épült Metzger Márton jóvoltából a templommal együtt, ekkor helyezték át az addig a templom kertjében lévő keresztutat ide. A stációk többsége a zsámbéki Nyakas-hegy mészkövéből készült. Korábban az oszlopok a déli oldalon, egy vonalban sorakoztak. 1904-ben történt egy felújítás, melynek során a kidőlt stációkat pótolták, valamint azok új elrendezést kaptak. Több esetben korábban képoszlopként (ld. német Bildstock) használt oszlopokat állítottak be. A keresztet Gabeli József (Josef Gabeli) és Marlok Franciska (Franziska Marlog) adományozta – ezt amiatt fontos megemlíteni, mert az volt a feladat, hogy írjuk le a kereszten található neveket. A stációk képet egy helyi festőművész, Pittner Ágnes alkotta. A képeken magyar és német felirat is van a helyi sváb hagyományok ápolása végett. 

Pilisszentiváni kálvária

A régi kőoszlopokhoz jól passzolnak a színes képek magyar és német felirattal

Zur Ehre Gottes gewidmet von Josef Gabeli und Ehegattin Franziska Marlog 1904 (Isten dicsőségére adományozta Josef Gabeli és felesége Franziska Marlog 1904)

Innen átnyergeltem a sárga jelzésre (volt egy kis Sárgarigó 100 feeling), amin megmásztam a templom melletti lépcsősort, majd a vasutat keresztezve, köszöntve pár szembejövő turistát, majd ellenállva két cukrászda vonzásának is, próbáltam megtalálni az átjárót a főútról a Kandó Kálmán utcába, ami csak sokadik próbálkozásra sikerült. Aprócska kitérőt tettem a Segítő Szűz Mária templomhoz, mivel az is a tracken volt. 

Bányászati emlékmű Pilisszentivánon

Kilátás a falura és a Szénásokra a lépcsősorról

A Kálvária utcán végighaladva kocogtam, majd később már csak sétáltam a Kálvária-hegy irányába. Most szerencsére több időm volt körülnézni itt, mint a Sárgarigón. A kápolnához is felmásztam és leírtam, milyen évszám van a XIV. stáción (1901).

Segítő Szűz Mária kápolna

Nekem ez a kálvária amiatt tetszik különösen, mert több stáción még megvannak az eredeti német gótbetűs feliratok (ha már a szakdolgozatomhoz is valamikor ilyeneket gyűjtögettem a közeli Solymáron). A vörösváriak először ugyanezen a helyen építettek kálváriakápolnát 1710-ben, ahol könyörögtek az akkor dúló pestis járvány elmúlásáért. 1840-ben a kálvária már romos állapotban volt. A jelenlegi stációkat a feliratok tanúsága szerint 1901-ben emelték, majd ezeket 2000-ben felújították. Az első és az utolsó stáción található meg az évszám. Itt a 14 stáción kívül van egy kezdő és záró stáció is.

Gewidmet von Georg und Anna Manhertz geborene Klinger in Jahre 1901 (Adományozta Georg és Anna Manhertz, szül. Klinger, 1901)

Diesen Kreuzweg haben aus Lieb und Dankbarkeit zu den göttlichen Erlöser errichtet. Matthias Kniel (?) und seine Ehegattin Barbara Krubb in Jahre 1901 (Ezt a keresztutat szereteből és hálából az isteni megváltónak állíttatta Matthias Kniel (?) és Barbara Krubb 1901-ben)

Majd a Sárgarigón megpróbálom kibogarászni rendesen az adományozó férfi nevét, ha lesz erőm hozzá. Innen aztán Szabadságliget utcáin jutottam el a vasútállomásra, érintve még egy vallási nevezetességet, az Erdei Szent Flórián kápolnát.

Erdei Szent Flórián kápolna

Túra közben telefonon még egy kálváriákkal kapcsolatos feladatot kaptam az öcsémtől: ajánljak neki egy olyan Budapest közeli szép, lehetőleg erdei kálváriát, ahova elmehetnének keresztutat járni pár ismerős családdal, de nincs olyan nagy tömeg, mint Pesthidegkúton szokott lenni nagypénteken. Az első ötletem rögtön egy olyan kálvária volt, amit nagy valószínűséggel csak a legelvetemültebb túrázók, terepfutók és a helyiek ismernek a Nagyszénászugban. Mivel ezt a kálváriát tényleg nehéz megtalálni a meredek hegyoldalban, voltak kétségeim, hogy ez lenne a legmegfelelőbb a kisgyerekes családoknak, tekintettel a görgeteges hegyoldalra is. Így adtam még pár alternatívát: Sóskút, Törökbálint Ófalu, Budaörs, Budakeszi, Üröm, illetve még a mi 3 kálváriánk, ahol az egyiken se volt nagy nyüzsgés, annak ellenére, hogy most lenne ennek itt az ideje. De hát az öcsém nem véletlenül az öcsém, természetesen a legmeredekebb helyre mentek el, amit pici telefonos segítséggel ügyesen meg is találtak.

A svábok életében mindig fontos szerepet játszott a katolikus vallás (Pilisszentiván, betelepülési emlékmű)

Az innen nem messzi solymári kálváriát nem említettem, pedig családilag leginkább ahhoz kapcsolódunk. Solymárnak két kálváriája is van, az új a Szélhegyen (ami alatt a vonat is elhalad), illetve a régi, már csak romjaiban fellelhető, a Templom tértől a Kálvária utcán és folytatásában. Maga a régi kálváriakápolna majdnem nagymamám egykori kertjének a végében volt. Ez a liturgikus útvonal a családi legendáriumba is bevonult. Édesapám Gyuri nevű bátyja volt megbízva a család tehenének a legeltetésével, és mint afféle falusi fiú, összebandázott pár hasonkorú cimborával és nekiálltak focizni, a tehenet meg kikötötte az egyik kereszthez. Egy idő után a tehén már nem talált füvet és kénytelen volt odébb keresgélni. Igyekezete egyben a kereszt sorsát is eldöntötte, szó szerint. Kapott is otthon verést, mert a sváb családoknál a vallást és a gyereknevelést is szigorúan vették.

A Budai hegyvidék (Budaer Bergland) sváb nyelvjárásai még az irodalmi németet beszélők számára is nehezen érthetők

Gyerek- és kamaszkoromban még több stáció megtalálható volt, egyesek beépítve például kerítésekbe. Még a 40-es, 50-es években is használták az útvonalat, nagypénteken 3 órakor indult az ünnepélyes processzió fel a hegyre. Rossz időben a templomon belül tartották meg a keresztutat. Ekkorra a stációk éhes tehenek nélkül is elkezdtek kifelé düledezni, mert a víz erősen kimosta az utat alóluk. Nagyszombat éjjelén még voltak akik kivonultak lámpásokkal és gyertyákkal imádkozni a kálváriahegyre, annak emlékére, hogy a szent asszonyok elmentek a szent sírhoz, de azt üresen találták. Ez a szertartás teljes némaságban folyt. Egyébként évközben is jártak ki imádkozni ide, ha egy családnak volt valami fontos kérése Isten felé, egy ilyen esetet írnak le a „Solymári történetek” című könyvben, ahol egy mérgezést szenvedő kislány életéért könyörögtek a kálvárián a szülei. Aztán a keresztút a kommunizmus alatt teljesen tönkrement, sok évig Solymáron nem volt kálvária. Mígnem a keresztút korábbi helyén, a Szélhegyen létesítettek régi-új kálváriát, amit 1999-ben szenteltek fel és most is használnak.

Egykori üregeket rejtő bányák a Kálváriahegy oldalában

Miután célba értem és átvettem a kitűzőm és az oklevelem, visszasétáltam a vörösvári kálváriahegyen keresztül a pilisvörösvári vasútállomásra, azzal a sanda szándékkal, hogy nagypénteki böjt ide vagy oda, megkóstoljak valamilyen süteményt az Emil cukrászda kínálatából. Mindez jó alkalom volt arra is, hogy végig nézzem a még úton lévő mezőnyt és köszöntsem a szép számban jelen lévő ismerősöket. Egyik vicces történés evvel kapcsolatban az volt, hogy már odafelé a Kálvária utca egyik portája előtt megláttam egy kint az utcán felejtett 6-os Almdudler csomagot, amit igen szívesen megkóstoltam volna a túrának ezen a pontján, de sajnos a „kamerával megfigyelt terület” feliratot is észrevettem a kapu fölött. Visszafelé menet a csomag itóka még mindig ott volt, nem kelt lába, pedig addigra már sok szomjas túrázó elhaladt mellette. Mutattam is Ács Gábornak, hogy senki se meri elvinni. :-)

A megfáradt túrázó jutalma végül ez lett (az ingyen Almdudler helyett)

Végezetül jöjjön egy apokrif szenvedéstörténet egy archaikus népi imádságból:

Strava-link:

A téma a lábunk alatt hever

 

Gyerekkoromban, majd később is gyakran kirándultunk Budaörs környékén, és emlékeim szerint többször is elhaladtunk egy-egy pinceszerű nyílással rendelkező, földbe vájt üreg mellett, melyekről édesapám magyarázata, vagy éppen a turistakalauz leírása alapján megtudtam, hogy piktortégla üregek. Esetleg még elhangzott annyi plusz információ, hogy valamilyen festékanyagot bányásztak ezekben a lyukakban, és ennyi ki is elégítette gyermeki, majdan felnőtt érdeklődésemet. Aztán később megtörtént, hogy be is merészkedtem egyik, a turistaút mellett lévő üregbe, de lámpa, bátorság, vagy éppen a túratársak érdeklődése híján éppen csak a nyílásába sikerült bemászni, így aztán fel se tűnt, hogy a járat bizony folytatódik tovább, és nem ér véget a szemközti falnál.

Mint a lyukas ementáli sajt...

Minderre nemrég, a közösségi média böngészése közepette kellett rádöbbennem, mikor két ismerősöm is szinte egyidejűleg posztolt képet az üregekről, az egyikük igen izgalmas belső képeket is. Ezek olyannyira felkeltették érdeklődésemet, hogy Zolival meg is beszéltük, hogy egyik nap megmutatja nekem az általa is frissen felfedezett járatot. Közben lázas kutatásba kezdtem, hol lehetne még más, bejárható üregeket találni, hogy több legyet is üthessünk egy csapásra, sőt egyik hétvégén, futás közben nekiálltam vaktában keresgélni a térkép alapján az erdőben. Sajnos mondanom sem kell, szó szerint lyukra futottam, azaz ugyan mindenféle, már betemetett, vagy spontán betemetődött egykori bányát tényleg találtam, nem is egyet, de olyat, amibe be lehetne menni, sajnos nem. A tényleges üregvadászat mellett a virtuális térben is kutatni kezdtem, mivel úgy éreztem, elég hiányos a tudásom ezekről a járatokról, és legtöbb embertársamnál csak annyival tudok többet, hogy legalább ismerem a nevüket és a rendeltetési céljukat. De ennél semmivel se többet...

Mivel a Budaörs fölötti, az agyagbányászat emlékét őrző erdőnek egyes részei olyanok, mint a lyukas ementáli sajt, a balesetveszély miatt sok üreget betömedékeltek, egyes üregek viszont spontán feltöltődtek avarral és földdel. Emiatt, ha például gombászás miatt elhagyjuk a turistautat, főleg ha ránk sötétedik, vagy például a maihoz hasonló ködös időben, rossz látási viszonyok mellett, érdemes a lábunk elé nézni. Egy ismerősöm mesélte, hogy a férje tájfutás közben majdnem kitörte a lábát egy ilyen félig betemetődött lyuk miatt.

Sok az alig látható, félig-meddig eltömődött üreg

Közben a másik, bejárhatónak tűnő pinceszerű üreget posztoló ismerősömmel is felvettem a kapcsolatot, de ő sajnos pontosan nem tudta megmondani, merre találták az üreget. Mindenesetre kiderült, hogy másik járatról van szó, mint amit Zoli ismer, így a meglévő információk alapján addig böngésztem az összes hozzáférhető térképet, míg nagy valószínűséggel sikerült megállapítani a pontos helyét, ami az ismertebb üregektől meglehetősen távol helyezkedik el.

Rétegek a föld alatt - néhol a növények gyökerei is látszanak

Korhadt támasztékfa

Csütörtökön tehát felkerekedtünk Zolival - mekkora mázli, ha az embernek a szomszédban laknak a túratársai - azzal a céllal, hogy újból megkeressük és bejárjuk az általa fellelt üreget, és esetlegesen új bányákat is találjunk. Azonban senkit sem szeretnék arra buzdítani, hogy kövesse példánkat, mert sajnos az efféle, ártalmatlannak tűnő "barlangászás" nem várt veszélyekkel is járhat. Mivel rég nem használt járatokról van szó, a bolygatás miatt lehetséges az omlásveszély, főleg a nagyobb termek esetében, ahonnan sok anyagot kitermeltek. Néhol látszanak a fa alátámasztások is, melyek mostanra szinte kivétel nélkül elkorhadtak. Vannak emeletes üregek is, ahol bizony akár le is lehet pottyanni egy alsóbb szintre. Sok a szinte függőleges járat is, melyek egy része kb. 50 cm átmérőjű szellőző volt, ezek különösen balesetveszélyesek. Sok lyukat különböző állatok, rókák, borzok, denevérek is használnak téli vagy akár állandó vagy ideiglenes szállásul, őket se illik zavarni pihenésük közepette. Viszont vigasztalóul fellelhető néhány videó a világhálón, melyek lehetővé teszik több üreg egész alapos virtuális bejárását is. Persze az üregvadászat e módja kevésbé kalandos, de azért így is meglehetősen érdekes. Kisgyerekesek figyelmét szeretném felhívni arra, hogy hamarosan egy nagyon szép mesekönyv is megjelenik Álomvölgy legendája címmel, melyben szintén helyet kapnak a piktortégla üregek. (Időközben elérhetővé vált a könyv, valamint a piktortégla bányákkal kapcsolatos történet videóváltozata is.) 

Sok az omladékos, szűk üreg

A fentiek miatt nem is írom le pontosan, merre találtunk olyan bányajáratokat, amikbe most is be lehet mászni vagy menni. A lényeg az, hogy a csütörtöki napon összesen 3 járatba jutottunk be, melyekből kettő kifejezetten hosszúnak és izgalmasnak bizonyult, míg az ezektől távolabb fekvő, amire általános iskolai osztálytársam képei és instrukciói alapján bukkantam, viszonylag rövid volt a másik kettőhöz képest. De ennek közelében is találtunk egy vasráccsal lezárt, izgalmasnak tűnő másik üreget is. Az interneten tovább böngészve újabb információkat találtam az üregekről és fellelhetőségükről, így vasárnap újabb vadászatra indultam, immár egy futóedzés keretében, és sikerült egy másik, közepes hosszúságú járatot, illetve egy kisebb pinceszerűséget is bejárnom. Találtam még egy üreget, amibe ugyan be lehetett volna mászni, de elég omladékosnak tűnt, így egyedül, felszerelés nélkül a bejárásnak semmiféleképpen nem láttam tanácsosnak hozzálátni.

Mivel állítólag több mint 100 üreg létezett, így valószínű, hogy lenne még bőven felfedezni való - nem tudom, hogy barlangászok, ill. helytörténeti kutatók mennyire foglalkoztak a témával, mert sajnos számszerű adatokat tartalmazó felméréseket, illetve pontos adatot az üregek számáról nem találtam. Friss: Utólagosan ezt az előbbi állítást némileg revideálnám, mert minap találtam egy egészen friss, 2020-as oldalt, ami elég sok üreget lajstromba vesz és ezeket a leírások alapján barlangászok be is járták. Íme a jegyzék. Elég informatív, hiánypótló és sok-sok érdekes képet és túrajavaslatokat (bejárható üregekkel) is tartalmaz. Egyikük az alább látható (a barlangászok által Henci névre keresztelt).

A szépen kivájt  járatok sokszor meglehetősen izgalmas képet mutatnak

Az rendben van, hogy meglehetősen izgalmas dolog földalatti üregekben barangolni, illetve kúszni-mászni, de még mindig alig tudtunk meg valamit arról, mi célból létesültek, pontosan kik, mikor és mit bányásztak bennük. 

Többszintes piktortégla üreg

Tehát pontosan merre is találhatók a piktortégla üregek?

Az agyagképződés a Budai-hegység déli vonulatánál, az ún. Csíki-hegyeknél volt a legerőteljesebb. A földalatti feltárásokat végigkövethetjük egészen a Törökugratótól a Huszonnégyökrös-hegyen, Csík-hegyen, Ló-hegyen, Szállás-hegyen, egészen a Frank-hegyig mintegy 750 méter hosszúságban. A Ló-hegyen és az odvas-hegyi kőkapunál vörös, hematittartalmú festékföldet bányásztak a felszínen. A legtöbb földalatti fejtést a Kisfaludy utcától északnak tartó piros jelzés jobb oldalán, az Odvas-hegy vonulatától északra, illetve a jelzéstől egyenesen északi irányba, az egykori vitorlázórepülőtér épülete felé  továbbhaladó út jobb oldalán, valamint a piros jelzésből jobbra kiágazó sárga körjelzés mentén találhatjuk.

És kik voltak a bányászok és mit bányásztak?

A piktortégla-bányászatot az 1880-as évektől kezdve, de egyes források szerint már korábban is űzték a budaörsi kisiparos családok egészen a múlt század közepéig. A kőhegyi kápolna történetével szorosan összefonódó Wendler család egyik felmenője, Wendler Ferenc is csodás módon túlélt egy agyagbányaomlást 6 társával együtt 1853. július 15-én. A bányászat folyamatos meglétét bizonyítja, hogy Borovszky Samu is beszámol 1910 körül a Magyarország vármegyéi és városai sorozatának Budaörsről íródott cikkében arról, hogy "a község határában agyagbányák és keserűvízforrások vannak". A földalatti tárók mellett a mai napig megfigyelhetünk külszíni fejtésű agyagbányákat is például a piros turistaút mellett is. 

Külszíni fejtés nyomai a P turistajelzés mentén

Nagyrészt a Szakály, Zirkelbach, Herczog, Mayer, Dörflinger, Wendler, Busch, Huber és Eppich családok foglalkoztak a piktortégla-kifejtéssel. Többféle anyag után is kutattak a korabeli bányászok. Tűzálló agyagot és úgynevezett festékföldet is kerestek, mely a hőforrások tevékenysége során a márgából képződött. A kibányászott anyagokat többféleképpen hasznosították. Elsőként Busch Károly, szobafestő készített a fehéragyagból festőtéglát, azaz piktortéglát. A piktortéglát (más néven festőtéglát, vagy budai földet) a házak meszelésénél használták alapozásként, illetve hozzákeverték a mészfestékhez, hogy elősegítse a festék megtapadását a falon. A piktortégla a házak építéséhez használt agyagtéglánál finomabb szemcsézetű, fehéres, szürkés, vöröses vagy sárgás agyagból készült, melynek homoktartalma nagyon alacsony. Ha lemerészkedünk az üregekbe, a felszínre jőve a ruhánkon is megfigyelhetjük, pontosan milyen is ez a ragaszkodó természetű budai föld.

Az agyag alatti rétegként megjelenő dolomitot is fejtették, amit súrolóporként használtak fel. A vasoxidos elszíneződésű agyagot festékanyagként hasznosították. Az üregekből az agyagos budai földet kosárral vagy "svinge" névvel illetett talicskával hordták ki. A fenti képen a Luncz kocsma melletti piktortégla-készítő telep munkásai láthatók, a férfiak kezében az agyag forgatására használt kapa, a nők kezében a formázó látható. 

Hirdetés a Festék Újságban  (1934-08-31 8. szám)

A piktortéglát következőképp állították elő: A kibányászott agyagot szekérrel hazaszállították, szétválogatták, összezúzták, vízbe áztatták. A vizes agyagkeveréket megkeverték, majd négyszögletű fasablonokba öntötték és a napon megszárították. A kész festőtéglákat kocsin szállították a rendelést feladó festőnek, illetve üzletnek. A piktortéglás speciális szállítóalkalmatossággal, a hátán cipelte fel a téglákat - összesen akár 50 darabot is - a rendelés helyére, gyakran a felsőbb emeletekre is. 

Piktortéglákkal nem csak Budaörsön foglalkoztak, hanem például a pilisvörösvári svábok között is elterjedt volt ez a szakma. Bányák itt a mai Szabadság út Pilisszántó felé kanyarodó részén, illetve a Kálváriahegy környékén voltak. A bányászat megszűnéséhez nagy részben hozzájárult a német ajkú lakosság második világháború utáni kitelepítése, valamint a modern festőanyagok használatának előtörése.

Maga a piktortégla szó részben sváb eredetű - a festőket ugyanis "Piktor" névvel illették. (Sváb nyelvjárásban (Pilisvörösvár - a nyelvjárás falunként elég eltérő volt) Piktortsiegl, vagy Moolatsiegl (Malerziegel - vagyis festőtégla).