A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szív trail. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Szív trail. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. február 17., kedd

Szívkitörés

 💘Avagy egy nap, két túra💝


A fenti MI-vel közösen alkotott kép sok mindenről szólhat, de igazából a szombati (és vasárnapi) programjaimat szerettem volna leképezni egy alkotásban. Bár sokan gondolják, hogy a mesterséges intelligenciával képet alkotni nem nagy művészet, egyébként valóban nem is az, ha a születendő mű művészi értékét nézzük, viszont ha az ember tökéletes eredményre törekszik, akkor ez egy felettébb időigényes szórakozás. Erre kezdek rájönni. Ez egy kölcsönös oda-vissza folyamat, alakítgatjuk egymás elképzelését, mígnem olyan eredmény születik, amivel elégedett vagyok. És apró hibák még így is becsúsznak, mert hiába magyaráztam a sokadik körben a Gemininek, hogy a piros csészegombának nincs tönkje, mégis ilyen kocsányon csüngő csészéket tett a bal sarokba. A kép egyébként, a teljes benne rejlő potenciál felsorolása nélkül, szólhat a szerelem erejéről, hiszen mindkét szombati túra Valentin napon indult, vagy a tavasz és a tél találkozásáról, amit, aki ott volt mindkét túrán, premier plánban tapasztalhatott. Egyelőre ugyan a tél győzedelmeskedett, de remélem, nem sokáig tart már az uralma.

A kép bal oldala a szombat délelőtti programomat jelképezi, ami nem volt más, mint egy részvétel a Szív trail félmaratoni távján Petivel párban. Csak a félmaraton volt ezúttal esedékes, mert Petivel mentem és nem akartam rögtön 42 km-rel sokkolni a szezon kezdetén, másrészt oda kellett érni a délutáni Kitörés emléktúrára, amit – biztos nehéz volt kitalálni – a kép jobb oldala képvisel.

Azt nem mondhatja senki, hogy szívtelen vagyok

Valentin napi szív alakú Szív trail, kedvezmény pároknak, valamint szívecskés ruhákban érkezőknek: tehát kiöltöztem, mint Sz@ros Pista Jézus neve napjára: túrtam egy éppen vállalható szívecskés polárt, ami eredetileg, megboldogult lánykorában, még a ködös Albionban pizsamaként való használatra rendeltetett, készítettem szívecskés fülbevalót, valamint felvettem a legromantikusabb, Titanic nagyjelenetet ábrázoló pólóm két cirmossal a főszerepben. És persze, hogy minden szép kerek legyen, a fejemre biggyesztettem egy szintén turkálóban talált szívecskés sapkát. Aztán kézen fogtam életem párját és meg sem álltunk Fenyőgyöngyéig, hiszen párosan szép az élet, mint ahogy a túrázás is.


Bár attól a ténytől valószínűleg én voltam a boldogabb, hogy mehetek megint neki a nagyvilágnak, azaz jobban mondva a Szív trail felének. (Remélem, nem utoljára.) Most csak dióhéjba csomagolok egy beszámolót, mert múltkor már elég bő lére eresztve öntöttem ki a 💗em. A rajtban Rakk Gyula fotózott, illetve az asztalnál Rita fogadott, aki eddig egyedüliként már megtette azt, amire én most még csak lélekben készülgetek. Ha jól állnak a csillagok, akkor hamarosan el is indulok életem eddigi leghosszabb útján, körözve itt a Szív trailen. 

A rajtban (fotó: Rakk Gyula)

A tervezett 8 óra helyett fél 9 után tudtunk nekivágni a Fenyőgyöngye utáni kaptatónak, egyelőre kicsit felemás érzések közepette, mert fogalmam se volt, hogy rendeztem-e előzetesen a túra anyagi részét. Mint utólag kiderült nem, így hát pótoltam. Néhány ismerőssel menet közben egymásra köszöntünk itt a túra elején. Leginkább az volt a meglepő, milyen gyorsan haladunk. Peti hajtott rendesen, bosszúból amiatt, mert mertem neki megjegyzést tenni arra induláskor, hogy ne húzzuk az időt mindenféle molyolással, például ruhák eltevésével, mert azon már indulás előtt túlesik egy rutinos túrázó. Nekem ugyanis időben kell végeznem, hogy még a Kitörésre is odaérjek. Szóval nem nagyon volt megállás, sorra hagytuk el az embereket. A túra azonban nem csak emiatt tűnt haladósnak: a múltkori teljesítésemkor a nehéz télies terepviszonyok jócskán lelassítottak, most meg minden teljesen ideális volt ebben a kora tavaszt idéző időben. 

Fenyőgyöngyétől felkapaszkodtunk az Árpád-kilátóhoz

Innen leereszkedtünk az Apáthy-sziklához

A Napraforgó utcában néhány Bauhaus házat is megcsodálhattunk kutyafuttában

Mivel a tájékozódásra nem kellett energiát pazarolnom, találtam egy új hobbit a túrával kapcsolatban: szívecskéket keresgéltem úton-útfélen. Találtam is mindenfélét: kőszívet, faszívet, földszívet, festett szívet, faragott szívet, karcolt szívet, kötött szívet, graffiti szívet, sőt még néhány természet alkotta szívet is. Készítettem belőlük egy kis gyűjteményt.


Később, a Normafa felé kapaszkodva már nem siettünk annyira, inkább próbáltunk egy igen zajos társaság elé vagy mögé kerülni. Sajnos véglegesen elhagyni őket sehogy se tudtuk, minden igyekezetünk ellenére, mert eléggé egy tempót mentünk. Mikor éppen elkavartak, egy időre sikerült hallótávolságon kívül kerülni. Így drukkoltunk, hogy minél többször megtörténjen ez. Az emelkedő végén találtunk még egy kevéske műhavat is mutatóba, de a télből mostanra csak ennyi maradt. A szívecskés sapka és a polár is már rég lekerült rólam. De mihelyt elindultunk Makkosmária felé, hirtelen átkerültünk a hűvös oldalra, megint öltözködni kellett. A makkosi ponton kedves ismerős család pontőrködött: Kovács András, Almádi Nóri és a babájuk, mint a legifjabb pontőr. 

A Tündér-szikla mellett elhaladva értünk fel a Normafához

Disznóság, hogy így néz ki a Disznófő!

A szív turistajelzésként is megjelenik itt és ott, például itt a Normafánál ez egy szívbarát turistaösvény

Makkosmária ismerős pontőrökkel

Mire leértünk Budakeszire, kezdtük felélni folyadéktartalékainkat, így ellátogattunk a kínai boltba a buszvégállomásnál. Azt nem is sejtettük, hogy hamarosan mindent pótolhattunk volna busásan a Mamutfenyőknél. Itt elég komoly EP volt, hiszen ez volt egyben a negyedmaraton végállomása is. Gyula itt is lesben állt a fényképezőgépével és készített rólunk is pár fotót. A ponton volt nagyon finom sajtos tallér is, aminek a receptje kerestetik.

Majdnem, hogy mindegy, hogy egy mamutfenyő vagy Peti mellé állok, így is, úgy is törpe maradok.

Vándorkígyó őrzi a szívet

Finom sajtos tallérok

Meglepően hamar elértünk Ökörapátihoz a zöld kereszten, majd később kimásztuk a Katonasírokhoz vezető, kellemesnek nem mondható, hosszú emelkedőt is. Mindenen sokkal gyorsabban túl voltunk, mint amikor egyedül caplattam itt a nagy hóban még január elején. Vagy legalábbis úgy tűnt nekem. Mindez valószínűleg a jó táraságnak is köszönhető, nemcsak a száraz időnek. 

A Katonasírok már az esti program közeledtét jelzik

A hangulatos Sisakvirág tanösvényen ereszkedtünk le a célba

Már hunyorognak a kisvirágú hunyorok

Amikor felértünk a Kopasz-erdő-tető és a Nagy-Kopasz közötti hágóba, már csak egy feladatunk volt: legurulni Nagykovácsiba a lejtőn, egészen a célig. Közben a szép tiszta időben megszemélhettem, hova kell még ma éjjel felmásznom. Bár túl elgyötört a megtett közel 25 km-től nem voltam, azért kezdett kerülgetni az általános fáradtság és az álmosság. A kellemes félmaratoni távért járó díjazás átvétele után így nagyon gyorsan a buszmegállóba irányultunk és úgy döntöttünk, hazamenetel közben a Móriczon megebédelünk a töröknél. Aztán ha lesz még idő, próbálok kicsit aludni vagy legalább beütemezek egy csendes pihenőt, aztán lehet menni kitörni. Petinek is volt délutáni programja, ahova kell a koncentráció, így neki is hasonló tervei voltak. 

Hoppá, oda ma még fel kell menni!

Így is lett. Gyorsan megszabadultam a tarkabarka szívecskés jelmeztől, mielőtt ez az esti menetben valakinek szemet szúrna és provokációnak vélné, és sötétebb árnyalatú ruhákat öltöttem magamra, ami méltó a megemlékezéshez. 

24,58 km már a cipőben, lehet menni kitörni

Amíg az ágyban fetrengtem pihenést imitálva, már érkezett is az üzenet Imitől, hogy ők hamarosan találkoznak a Moszkván. Azaz a Széll Kálmán téren, mert az ő szóhasználatukban ezt a helyet így hívják. Igen, Z generációsokkal fogok indulni ezen a túrán, fiam cserkész barátaival. Vannak félelmeim, hogy túlzottan boomer leszek a számukra, bár igazából X-es lennék. Már rövid ideig eddig is volt alkalmam hozzám képest igen fiatal tízen-huszonévesekkel túrán együtt haladni, akik akár a gyermekeim is lehetnének, és nagyon pozitív élményeim voltak velük kapcsolatban. Egyik legnagyobb rádöbbenésem az volt, hogy az egyik szimpatikus fiatal srác, akivel a Vadrózsa végén összebandáztam, a fiam gimis osztálytársa volt! Erre már csak a BHMTCS eredménylistájának böngészése után jöttem rá, ahol szintén megtaláltam a nevét. Szóval emberek figyeljetek, mert jön fel a Z generáció! Bár lustának mondják őket, mégis szivárognak befelé a túrázás világába, elszántak, céltudatosak, kitartóak, és megcsinálják, amit kell. Ha nem is a saját gyermekeink (pl. az én fiamtól elég távol áll a teljesítménytúrázás világa, minden előzetes miliőhöz való szoktatás ellenére (pl. pontőrködés) kötéllel se lehetne elvonszolni egy túrára, és tapasztalataim alapján tényleg az a ritkább, ha saját gyermekeink viszik tovább a stafétabotot), de ott vannak a haverjaik, osztálytársaik, évfolyamtársaik, barátaik, barátnőik, akiktől és akikről egyre azt hallom, hogy foglalkoztatja őket például a Kinizsi 100 teljesítése. Én pedig drukkolok nekik, legyenek ők azok a digitális bennszülöttek, akik hátrahagyva az online világot, átveszik tőlünk, (lassan) veteránoktól a túrabotot! Bár az is lehet, hogy a mostani 30-asok is majd megérkeznek szépen lassan, miután kibolyongták magukat az élet útvesztőiben. Egykori lelkes huszonéves önmagamat látom most bennük, persze még tele gyerekbetegségekkel, hiszen egyelőre a sikeres teljesítéshez kell a hét váltózoknival teletömött hátizsák. De majd a túrák és az évek során minden szépen kiforrja magát, hiszen a felszerelés, frissítés és a rutin is folyamatosan alakul a tapasztalatok mentén. És mindenre bőven van még idejük! Ha idén nem sikerül, akkor majd jövőre. Kicsit irigylésre méltó ez, azt tekintve, hogy engem és sokunkat elég hamar eltaszított a való élet zűrzavarossága a túrázástól. Persze ez egyben természetes is, hiszen ha ez nem így lett volna, utánpótlás se érkezne a túrázás világába.

Szóval gyorsan összekapva magam, egy fél órás késéssel igyekeztem Imiék után, már egyenesen fel a várba, hogy megkeressem őket a hatalmasra nyúlt sorban. De mire nagy nehezen megtaláltam a feljárót, addigra ők már éppen sorra kerültek, hiába loholtam végig a várfal alatt. Szerencsére a kódomat megadtam nekik, így át tudták venni az itinerem. Tehát miután megtaláltam őket, azon nyomban indulhattunk kitörni a várból. A csapat tagjai: fiam három cserkésztársa, Imi, Andris és Kozsó, akit meg se ismertem, mert utoljára még kopaszon láttam, most meg nagy haja és szakálla van, illetve erősítve a női nemet, Imi barátnője is velünk tartott. Fiatalos lendülettel haladtunk át a Bécsi kapun, a rendőrök sorfala mellett. Idén ellentüntetőket nem láttunk, mindenki fegyelmezetten haladt előre az útvonalon. Nem voltunk kevesen, több, mint 3000-en érezték fontosnak, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról.

A Széchenyi-emlékműnél lévő oroszok ügyesen kezelték a pecséteket

Bár pogácsa nekünk már nem jutott, a Bűnvadászok rögtönzött frissítőpontján kaptunk egy kis plusz lendületet a Diós-árok megmászásához a hangszóróból szóló katonadalok által. „Százados úr sej, haj, százados úr, ha felül a lovára...” - utoljára pont egy cserkésztáborban énekeltem ezt a nótát jómagam is, és most ifjú cserkészekkel indulok erre az embert próbálóan hosszú útra. Szemükben én talán egy példakép vagyok, a flúgos anyuka, akinek ma már lábában van 25 km bemelegítésként és jó eséllyel gond nélkül, flottul, náluk gyorsabban le fogja tudni a maradék közel hatvanat is. Mindezt úgy, hogy a szüleik korosztályába tartozik. Ugye azért nem ez a megszokott, jegyezzük meg halkan. De az általános magyar körképre az itt haladók közül igen sokan tudnánk rácáfolni. Kicsit elhúzok az árok végén a fiataloktól, akik egyébként nagyon jó tempót vettek fel és ügyesen haladnak, csak én még érzem azt a szükséges pluszt magamban, ami egyre visz előre, egyre gyorsabban. Azért becsületből az árok végén megállok, hogy bevárjam őket. De ebből már nem lesz semmi, mert íme rám köszön valaki, aki szintén két Z generációs csemetét nevel, akiknek talán sose lesz köze a túrázáshoz, holott az apuka sem semmi sportember. Régi kedves túracimborám, a Pálos 100 óta nem látott Bognár Laci az. Ahelyett, hogy tovább várnék, még sokkal erősebb tempóra kapcsolunk máris, megörülve kölcsönösen a másiknak. Wehner Gézának, aki mellett a Svábhegy megálló előtt elrobogunk, csak úgy lobogtatja a kabátját a menetszelünk. Nem is vesszük észre, úgy kell ránk köszönnie. Olyan jó látni, mennyi embert mozgat meg ez a túra. A Kárpátosok még külön koszorúval és készültek a megemlékezésre.

Ez a koszorú került az egyik katonasírra

Kocogunk végig a hegyháton, majd le a Csacsi-rétre, közben kivárva a már nem túl hosszú és gyorsan haladó sort a Széchenyi-emlékmű előtti lépcsőn, menet közben megosztva egymással örömeinket, bánatainkat és terveinket az elkövetkező évre. A réten a szanitécek újabb pecsétet nyomnak az itinerünkbe, és máris kocoghatunk lefelé a Virág-völgyben. Mivel, egyszemélyessé szűkül az ösvény, a lendületünk hamarosan feltorlódik a messzire kígyózó menetsor hátán, előzni már csak a János-hegynek felfelé tudunk. Felérve sajnos egy hosszabb sort kell kivárnunk. A várakozási időt vizslasimogatással próbáljuk elütni. Miután kézhez kapjuk a csokinkat és a pecsétünket, megmásszuk az emelkedő maradékát a János-hegyi kilátóig, majd újból kocogásra váltunk hegynek lefelé. Mivel nem kispistázunk a kanyarokat levágva, nehezen szabadulunk meg a nemzeti rock harsogásától. Néhányan nehezményezik a tempónkat, de mint tudjuk, sokféle embert vonz ez a túra, köztük a terepfutókat is, akiknek táborát erősíteni (vagy gyengíteni) próbáljuk jelen esetben. Megható, ahogy a Hárs-hegy köves kaptatóján küzdve visszapillantok a János-hegy irányába, és azt látom, hogy mint rajzó szentjánosbogarak az éjszakában, lámpák sora imbolyog lefelé. 

Három katona sírja a Csacsi-rét felett

A Kaán Károly-kilátónál újabb pecsétet kapunk, aztán leóvatoskodunk a köveken a Bátori-barlang mellé. Innentől megint futásra kapcsolunk, egészen Hűvösvölgyig, ahol tényleg igen hűvös lesz hirtelen. Sebaj, máris kimelegít úgyis hamarosan a mászás fel a Vadaskerti-hegy oldalában. A Közép-úton lévő katonasírnál ismerős MKE-tagok osztják a pálinkát, amiből mi nem kérünk, hanem inkább sietünk felfelé a hangulatosan mécsesekkel kivilágított lövészárkok és bunkerek mentén. Átbukunk a nyergen a másik katonasírhoz, majd kezdődik az út egyik legkeményebb kaptatója fel az Újlaki-hegyre a sárgán. Ilyen jó terepviszonyok közepette a kimászása nem okoz túl nagy gondot, még a felfelé igyekvő tömeg ellenére sem, így viszonylag hamar meg is szerezzük fent a pecsétünket. Indulunk tovább, de hiába a sokéves rutin, már megint nem sikerül bevenni balra a kanyart a sárga kis ösvényén, elmegyünk kék körözni mások után. Mihelyt meglátom az első hibásan követett jelzést, szólok Lacinak, hogy hátraarc, és figyelmeztetem erre a többieket is. Sikerült magunkkal ragadnunk egy félkatonainak tűnő, zászlóval felszerelkezett igen népes menetoszlopot is, akik szigorúan vezényszavakra közlekednek. Igyekszünk eléjük kerülni, hogy mi lehessünk az elsők a sziklás single tracken, ami nekünk már nem okoz meglepetést, de nekik viszont esélyes. Hallok olyan beszélgetésfoszlányokat, hogy „inkább feladom huszonötnél, mert nagyon csúszik a terep”, meg látok máris néhány furcsa járást a minisztériumból. Sokan járnak így, akiket inkább a lelkesedés hozott ide, mintsem a kiapadhatatlan túrakedv. Akiket viszont végig visz csupán az előbbi, azok előtt le a kalappal! 

Szanitécek osztják a pecsétet a Csacsi-réten

A Virágos-nyereg előtt csodák-csodája, sincs számottevő sár, az út egy részét meg frissen felszórták valami murvaszerűséggel valakik meglepetésünkre. És máris búcsúzhatunk el egymástól, mert Lacinak idáig szólt a küldetése. Illetve vannak még tervei, hogy majd hazagyalogol innen. Pecsétszerzés és táplálkozás közben próbálom kideríteni, mi újság a fiatalokkal. Menet közben már többször értekeztünk, de most kiderül, hogy ők még csak Hűvösvölgy előtt tartanak, ami Laci szerint is minimum egy órányi hátrányt jelent. Úgy terveztem, hogy nagyjából negyed órát hajlandó lennék várni rájuk, de ez már túl sok. És az olló még csak nyílni fog, annak ellenére is, hogy innen Solymár felé csak nagyon kényelmesben nyomom. Csak semmi előzgetés az egyszemélyes ösvényen, a Kötők-padjánál kialakult sort is türelmesen kivárom. Csak a Kálvária-hegy alatt, a Jegenye-völgy előtt kiszélesedő úton kezdek el kocogni és előzni. Idén nem törekszem rekordra, bár egyszer szeretnék majd egy 10 óra alatti időt ezen a túrán, de annak nem most van itt az ideje. Ez itt és most a túrahalmozás kipróbálása, amit csak óvatosban tolunk. Az igazi nagyágyúk reggel rögtön negyvenest mentek és már bőven előttünk vannak. Vagy mögöttünk, de be fognak érni. 

A Határ-nyereg katonasírjánál (fotó: Bognár Laci)

Sörbicikli (nem az, amit a körúton látunk)

Erich Kammerer sírja

Solymáron a Horthy-szobros ponton újabb pecsét a menetlevélbe, aztán végigkanyargok a Les-hegy alatti Jegenye-völgyben. Átkelek a solymári műúton a völgy folytatásába, ahonnan hosszú kapaszkodásba kezdek, fel a Zsíros-hegyre. Egyedül vagyok a tömegben, mindent úgy csinálok, ahogy nekem jó. Ez bizony luxus. Nem szakítom szét magam felfelé, mégis ismerősökre bukkanok a Muflon itatónál. Először Lévai Évit veszem észre, majd Ballay Orsit is meglátom. Nagy örömmel üdvözöljük egymást. Kiderül, Átol Csabi és Cser M. Zoli is társaságukban van, valamint még két másik rutinos túrázó, akiket nem ismerek. Én leszek az új csapattag, hiszen máris nagyon örülök, hogy nem egyedül kell megtennem az út innentől még igen hosszú hátralévő részét. Kétségkívül menne úgy is, de sokkalta jobb így, jó csapatban. Similis simili gaudet, az őrült százasozók nagyon is jól megférnek egymás társaságában. Mindenki ecseteli a nagyratörő és őrültebbnél őrültebb terveit, közben Csabi igen húzós tempót diktál a csapatnak nagy veteránként. Jó beszélgetések közepette másszuk meg a Nagy-Szénást, észre se vesszük a kilométerek szaporodását. 

A solymári EP

Lámpák sora a Nagy-Szénáson

Ez a pont számomra mindig megható: a kereszt tövéből figyelni a vonulaton végigkígyózó lámpasort. Rövid fotószünet után megyünk is tovább, átbukva a Kutya-hegyen, le a forgóajtóhoz, az ottani katonatáborhoz. Itt leülünk pihenni egy szusszanásnyit. Eljött az ideje az evésnek-ivásnak, szerelvényigazításnak és az öltözködésnek. Lefelé már nem fűtenek az emelkedők, a Szerdahelyi-vágás kopáros részein rendesen támadni szokott a hideg, mint ahogy a szellős Malom-földeken is. És milyen jól tesszük, bár még nem fázunk igazából és nem ismerjük az időjárási fejleményeket. Inkább ötletelünk, hogy lehetne csinálni rögtönzött BHTCS-t például extra csúcsok felkerésével, beiktatva például a Meszes-hegyet is. Nem is bánnánk, pedig Zolinak és nekem is a túra végére ki fog jönni mintegy 85 km. Amit így esetleg ki lehetne pótolni egy bűvös 100-asra. Zoli más taktikát választott, ő megcsinálta a teljes Szív trail maratont, viszont csak a 35-ös távhoz csatlakozott a Kitörésen. De vannak olyanok, akik mindkét túrát teljes távon megcsinálják. Éppen emlegetjük közülük Bévárdi Gábort és Horváth Verát, tanakodva azon, hogy vajon merre járhatnak, mikor hátulról egy hang odaszól, hogy itt van Gábor személyesen. Jót röhögünk a vicces szituáción és elengedjük a gyorsléptű Gábort. Közben Zolit megtámogatom egy energiaitallal, mert kezd kijönni rajta a fáradtság és a néhány doboz sör hatása, amit elfogyasztott.

Pihenő a Szerdahelyi-vágásnál

A Malom-földek patakja kiszáradt, így nincs gond az átkeléssel. Újabb pecsét az itt posztoló katonáktól, majd irány Perbál és a Kis Kaiser söröző. Itt újabb pihenőt engedélyezünk magunknak. Mindenki vesz teát és elintézi a szükséges dolgokat, kinek mi legyen az. Újult erőre kapva megyünk ki a sötétbe, hogy letudjuk az utolsó 11 km-t is Szomorig. Már csak két mászás, egy kisebb és egy nagyobb, kellemetlenebb. Ahogy másszuk a Nyakast, meghatározhatatlan dolog kezd hullani ránk, egyre intenzívebben. Egyszer-kétszer az irányt is elvétjük, korrigálnunk kell, mert későn fogok gyanút. Pedig már mehetne csukott szemmel is az iránytartás így ötödszörre a hatvanason. Igen, pont félúton járok a vaskereszt megszerzéséig. Anyácsapusztánál bevárom a csapatot, mivel kicsit hamarabb érkeztem a pontra, köszönhetően annak, hogy nem fordultam vissza a helyes útra, tudva azt, hogy a rossz irány is bevisz a bekötőútba, majd megkocogtam a szerencsére most sármentes lejtőt. 

Kár, hogy sosincs idő megnézni ezt a kiállítást

Amíg érkeznek a többiek, odaállok melegedni a tűzhöz, mert egyre cudarabbra fordul az időjárás. Hirtelen jeges szél támad, arcunkba söpri az esőt. A hideg szembeszélben igen kellemetlen menetelni a nyílt terepen. Arcunkba húzzuk a kapucnit és a csősálat, összébb szorítjuk a fogainkat. A ritka teljesítések egyike, amikor szinte már várom, hogy elérjük a sűrűbb növényzettel borított Kakukk-hegyet és a rettegett emelkedőt, ahol végre nem fogunk fázni. De még előtte át kell vergődnünk egy rövid saras szakaszon a pataknál. Pedig eddig megúsztuk tiszta cipővel, megint a végén sarazzuk össze magunkat. A lámpám is vacakol, Évié is, reméljük, hogy még kihúzzák az utolsó kilométereket a közvilágításig, és nem kell akkut cserélni. Évi furán működő órája egyébként néha a frászt hozza rám, amikor téves riasztásokat ad ki jó hangosan. 

Korabeli Zündapp járgányok

Zoli mondja, hogy a hegy négy szakaszból áll, amiből a második a leghúzósabb. És valóban. Szerencsére viszonylag gyorsan letudjuk mindet, és már nem is fázunk, mire megkapjuk fent a pecsétet. Nem lennék itt most pontőr! Húzunk is be gyorsan az erdőbe, hogy leküzdjük magunkat a kálváriához. A lefelé vezető út ugyanis ugyanolyan küzdelmes, mint a felfelé vezető... Szerencsére a faluban nem annyira érezni a még úton lévő kitörőket sújtó hidegbetörést. Sokat gondolok a hátrahagyott fiatalokra, vajon mi lehet velük, hogy viselik a megpróbáltatásokat és főképp merre járhatnak. Vajon mind célba érnek? Van közöttük kettő, akiknek első Kitörése ez. Egynek ez az első hosszú túrája is. Nagy vállalkozás! És érdemes visszagondolni arra, hogy én is ugyanígy kezdtem sok-sok évvel ezelőtt. Mikor Anyácsapusztánál járok, ők még csak a 42. kilométerükön vannak túl. Mint sejtettem is, tovább nyílt az olló. De mielőtt beleesne az ember a fellengzés és a nagyképűség bűnébe, érdemes elgondolkozni azon, honnan indultunk. Vajon az akkori önmagam mit szólna ehhez a fain kis szélviharhoz?

Orsival végigcsevegjük a tornacsarnokig vezető utat, mintha nem is gyalogoltunk volna le 60 km-t az éjszakában. (Igen, az ő nagylánya is szívesebben jár Dzsúdló koncertre, mint TT-zni... De hát mi baj is van ezzel?) Azaz részemről összességében 83-at. Igen, ami régen az éves csúcsterhelés volt, mostanra edzőtávvá zsugorodott. Ha a fiatalok kitartanak a határaik feszegetése mellett, meg fogják tapasztalni ők is ezt a valahol jó érzést, akármennyire őrült dolognak is számítson mindez. 


Átvesszük a díjazást, jó túrázószokás szerint körbegratuláljuk egymást, illetve az összes hirtelenjében felismert ismerőst a teremben (nincsenek kevesen), majd próbálunk ülőhelyet találni. Újfent megállapítom, hogy a katonaruhás németek egy része egy külön állatfajtát képez, nehéz velük megértetni, hogy Orsinak le kéne ülni, mert nem érzi jól magát. Bár az is igaz, hogy az évek során már igen megkopott az egykori jó nyelvtudásom gyakorlat híján. De azért kerül ülőhely, meg kimondottan finom virsli is mustárral. 

A boldog és büszke csapat (Zoli már távozott köreinkből, mire a képet összehoztuk)

Peti, bár éjjel sokáig billiárdozott, jön értem, nem kell a hidegben tolongani a busznál. És legalább Lutring Márkot is haza tudjuk vinni, aki nemrég a közelünkbe költözött. A hazaúton be-be alszom, bár a semmiből hirtelen az autóútra berepülő fenyőmúmiát nem álmodom, az valóság, bármilyen valószínűtlen is. Mi kitörtünk, a hideg meg éppen betör, nem ette még meg a kutya a telet, bármennyire is szeretnénk azt hinni. Egyelőre győzedelmeskedni tűnik, de úton már a tavasz, délelőtt ennek láttuk elég markáns jeleit. És mennyire szép, hogy mindegyik túra neki illő időjárási körítést kapott, a reggeli egy szívet melengető tavasziast, az esti pedig a végére egy embert próbáló téliest. Pont úgy, ahogy az előzetesen létrehozott képen szerepel. És hamarosan ez a nap is, első túraduplázásom története is emlékké fakul. Szokás valószínűleg nem lesz belőle, bár valószínűtlenül könnyedén átvészeltem.


A fiatalok is derekasan helyt álltak. Egyedül az elsőbálozó srác szállt ki 45 km-nél, a többiek mind beértek 9 óráig. Gratulálok mindegyiküknek, Andrisnak is, akinek elsőre a 45 km is komoly teljesítmény, főleg ilyen körülmények között. 

Strava linkek:

Szív trail félmaraton:


Kitörés:

2026. január 13., kedd

Csak egy átlagos 💘kór (vagy kör?)

💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕

 Akinek a 💓e a teljesítménytúrákért dobog, nem mehet el szó nélkül a 💔Szív Trail Instant💔 mellett, annak ellenére, hogy egy viszonylag új instant kihívásról van szó. Főleg, hogy hamarosan teljesítménytúrát is szerveznek belőle, mikor máskor, mint a szerelmesek ünnepe 💕, azaz Valentin nap alkalmából. Ennek a túrának kapcsán a nem 💗bajos ultrások 💔e is szaporábban dobog, mivel létezik belőle egy 84 km-es Chili🌶 változat, valamint egy igen erősre sikeredett 210 km-es, öt körös Ultra változat is.


Engem is 💘en talált a legújabb őrület, így 💖es örömest vállalkoztam a teljesítésre. Azonban bánatos 💗vel szemléltem az időjárás alakulását: hó, hó és még több hó a héten, mellette sarkvidéki hideg. Lassan már az ember 💙e is jégből lesz... Egyik szemem sír, a másik nevet: ugyanis 💗ből szeretem az igazi téli havas időt❄, de egyben tisztában vagyok avval, milyen nehézségeket hoz magával, ha a túrázást nézzük. 🐰💛ű Berninek azonnal a gatyába került a 💜e, nem is jelentkezett a keményvonalas túraarcok igazi hétvégi kihívására, a Téli Ország közepe 120-ra. Pedig ahogy a mellékelt ábra mutatja, az se volt lehetetlenség, voltak teljesítők. 

Úgy gondolkodtam, hogy igazán nem 💚sebészet egy maratoni kört menni a Budaiban, ha más 🦁💗ű túrázók tudnak egy 120 km-eset is gyalogolni lenn az Alföld tengersík és eléggé fagyzugos vidékén. Mint tudjuk: Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista. Úgyis vannak még terveim evvel a körrel kapcsolatban, az időjárás 💗e meg úgysem fog megesni rajtam se most, se máskor. 

Innen indul a mai móka

Addig kapacitáltam tehát magam, amíg pontban 7 óra 10 perckor ott találtam magam szombat reggel a Hűvösvölgy Nagyhíd villamosmegállóban és éppen az órámon készültem megnyomni a Start gombot. Kardio💗 edzésre fel, indulás! Egyelőre egy sárga pehelykabátban, állig becipzározva, hiszen keményen röpködtek a mínuszok. 💔esen visszaszálltam volna a villamosra, hogy inkább visszadöcögjek vele a jó meleg lakásba, de innen már nem volt hátraarc: 42 kilométer, emelkedők-lejtők sorra egymás után, mint a szinuszgörbe egy EKG-n💝. Elvégre ez a 💔 Trail, legyünk hűek a névhez. 

A villamosmegállóval szemben egy karácsonyfa fogad

Fájó 💔vel nekiveselkedtem tehát a görbe egy felszálló ágának a Szerb Antal utcában, a zöld turistajelzést követve. Felérve a görbe első magaslatára a jelzés elhalad a Szent Ferenc 💔kórház közelében, ahol kardiológiai betegek rehabilitációját végzik. Pár éve 💔beteg édesapám is itt lábadozott, akit talán az utolsó pillanatban mentettek meg az orvosok. Mindenféle vegyes érzések keringtek bennem, amikor nehéz 💔vel elindultam a Gyémántos lépcsőn lefelé. 

Gyémántos lépcső

Már nem sokáig haladhattam kövezett utcákon, a hárshegyi Béke Gyermekotthon, valamint a Ferenc-halom szomszédságában ugyanis bevetettem magam az erdőbe egy kis időre. Szerencsére kis ösvényt tapostak a hóba az arra járók, annyira nem volt nehéz előre jutnom. Hamarosan aszfaltra válthattam. Ezen a szakaszon egyelőre még a felszerelésem alakítgattam. Mit hova tegyek, hogy ki ne essen a téli zsákomból, ami egyébként nem a 💗em csücske. 

Béke Gyermekotthon

Szép épület a Dénes utcában

A Tündér-szikla

Disznófő étterem volt valamikor

Kis hóember köszönt rám 💗élyesen

Mire felértem a Dénes utcán és átkeltem a forgalmas fűúton, rájöttem arra is, hogy a pehelykabát bizony hosszú távon biztosan rám hozza a 💗infarktust, ha végig viselni akarom. Így hát begyömöszöltem a táskám egy megfelelő rekeszébe. Innentől szerencsére minden a helyére került és könnyű 💗vel haladhattam tovább az útvonalon, ha azt leszámítjuk, hogy a túraútvonalat ábrázoló grafikonnak megint egy felívelő ágához volt jó sokáig szerencsém. Felkapaszkodtam a Tündér-szikla mellett, áthaladtam a Libegő alatt, majd a Tücsök-rét szomszédságában, ahol csodák csodája, senki se szánkózott. Szomorú 💗vel szemléltem meg a szebb napokat látott Disznófő-forrást és az egykori éttermet, valamint a feljebb lévő állatos kunyhót. Az Anna-rét környékén már nagyobb volt a jövés-menés az eddigieknél. Az első szánkózók ugyanis már kirajzottak a lejtőkre. Ugyan ez a sport már gyermekkoromban belopta magát a 💗embe, most fájó 💗vel el kellett búcsúznom ettől a kellemes helytől, anélkül, hogy egyet is csúsztam volna. 

💗esen csúsztam volna egyet

Makkosmária felé vettem az irányt kocogva. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez a túrának azon szakasza, ahol még tudok valamicskét hozni az időmön. Már induláskor voltak olyan kétségeim, hogy a terepviszonyok miatt esetleg kicsúszhatok a 11 órás szintidőből vagy talán nem is fogom tudni befejezni azt. Menet közben 💗élyesen üdvözöltem a szembe jövő túrázókat, itt már voltak páran. A kegytemplom mögött jobbra kanyarodtam, majd a zöld keresztről a Szent Jakab zarándokútra váltottam. Vagy nem is, mert az már egy ideje együtt haladt az előbbi jelzéssel. Házak között szlalomoztam lefelé, hogy kilyukadjak ahhoz a körforgalomhoz, ahol egy nagy Lidl is van. Ami a 💗emen, az a számon: nem titkolt szándékom evvel a bejárással, hogy feltérképezzem az útvonal infrastruktúráját: merre találok boltokat, pékségeket, éttermeket, falatozókat vagy alkalmas depó- és alvóhelyeket egy majdani ultra teljesítéshez. Itt Budakeszi vonzáskörzetében rengeteg alkalmas helyet találtam ezen a nagy szupermarketen kívül is, rajta az útvonalon. 

A váltóállítóknak nehéz dolga van most

Makkosmária

Ha eddig nem tudtátok volna... 💗esen!

A buszállomáson áthaladva végigmeneteltem a falu széléig, egészen a Mamutfenyőkig a zöld kereszten. Ez a barátságos helyet például jó 💗vel tudom ajánlani alvásra és depózásra. Repesett a 💗em örömében, ahogy elnéztem a felakasztott etetőre szálló kis madarakat: itt rájuk is gondoltak. Jöttek kis cinkék és nagyobb szajkók is. A fákon mókusfészkeket is felfedeztem. A kedves kis képekkel illusztrált tanösvényről a lovarda felé vettem utam. Ahogy elértem a  TV-s sorozatból ismert „Ökörapáti” magasságát, kezdett egyre viszontagságosabb lenni az út a kitaposottság csökkenésével arányosan. De egyelőre helyén volt a 💗em: küzdöttem magam derekasan előre az egyre magasabb hóban. 

Mamutfenyők

Kis parkos rész a Mamutfenyőknél, ami akár pihenésre is alkalmas lehet

Kezd aggasztó lenni a hóhelyzet

Igazán vészes csak a műútátkelés után kezdett lenni a helyzet. Innen jóformán már emberi nyom se akadt. Talán mindössze egy ember haladt erre, ő is még a pénteki havazás előtt. Állatnyomok voltak viszont bőségesen, csak éppen sokat nem segítettek. Szóval nem volt valami 💗melengető a helyzet innentől. Nem is beszélve arról, hogy megint egy hosszas, elég 💗ós emelkedő várt rám. Elég nagy 💛ás volt itt felmenni. Ahonnan kezdve az utolsó nyomok is eltűntek meg úgy 💜tam, mint a torkosborz. Vele nem találkoztam, csak egy dámszarvas bikával, ami szintén jól meg💛atott, egyem a 💗ét: mire előkaptam a telefonom, már csak a popóját sikerült lencsevégre kapnom. Amire rázoomoltam, már csak a hűlt helye maradt. A legnagyobb 💜atás ebben a szűzhavas történetben az volt, hogy hiába volt rajtam vízhatlan zokni és kamásli, a lábam eddigre csuromvizes és fagyos volt. Jól jött volna valami 💗melegítő most. De egyelőre csak azt remélhettem, hogy inkább utóbb, mint előbb, felérek majd a Katonasírokhoz, ahol véget ér az emelkedő. És hátha egy kicsit többen jártak ott előttem – ha máskor nem, a múlt heti BHTCS-n. Persze akkor negyedennyi hó sem volt. Ezen a szakaszon most simán a bokám fölé ért a hóréteg. 

Lovarda a műút mellett

Katonasírok behavazva

Egy nagy kő leesett a 💗emről, amikor odaértem a sírokhoz és láttam, hogy erre a legutolsó havazás óta is jártak emberek, ha nem is sokan. Később még 💗derítőbb lett a helyzet: megjelent a turistaúton egy autónyom. A nyomvályúban az előbbiekhez képest egész gyorsan tudtam előre haladni. Kicsit vidámabb lett a hangulatom és valamivel több reményt fűztem a teljesítéshez, mint nem sokkal ezelőbb. Élmény volt szemlélni a szép havas napsütéses, ámde néptelen tájat. Az első túrázók a Nagy-Kopasz közelében jelentek meg, amikor a (már) nem létező kék keresztről a zöld háromszög jelzésre váltottam. Innentől megint 💚tam a fogamat, mert bár jártak erre emberek, az út mégse volt rendesen letaposva. Szerettem volna belekocogni a lejtőbe, de sajnos nem volt haladós a művelet. Annyira nem, hogy egy alattomos árokban orra buktam. Mögöttem meg éppen érkezett egy gyorsabb és ügyesebb terepfutó srác, aki biztos jót mulatott rajtam, ahogy élő hóangyalként elterülök az úton. Szerencsére nem vettem a 💗emre a dolgot, hanem igyekeztem tovább Nagykovácsi irányába. A faluba érve egy kis frissítőre fájt a 💗em, mivel nem volt kedvem megállni a 💗dermesztő hidegben, hogy a jéghideggé vált elemózsiámból szemezgessek. Inkább egy jól fűtött cukrászdát vizionáltam forró kávéval és francia krémessel. De sajnos a Kovács cukrászdát nem találtam nyitva és a főtéren is minden zárva volt. Éppen egy autóból kiszálló ember is engem kérdezett, nem tudok-e valami jó kis cukrászdát errefelé. Hiába esett meg rajta a 💗em, nem tudtam semmit se ajánlani, hiszen magam is hasonló gondban voltam. Sajnos a főutcán semmi alkalmas helyet nem találtam, viszont beugrott, hogy a BHTMCS-n mintha egy bevásárlóközpont mellett mentem el volna a református templom és a temető vonzáskörzetében. Emlékeim nem csaltak, a komplexum tényleg ott volt. Hamar rá is találtam egy kis francia kávézóra, az á tablera. A disznótorost ajánlgató szomszéd étteremmel szemben hamar el is csábította a 💗emet, így hát betértem. Csupa külföldi vendég ücsörgött bent és ennek megfelelően az árszabása is kicsit a 💗embe markolt, de a muszáj nagy úr, így hát rendeltem két muffint és egy melange-ot. Ugyan elvből nem szoktam pénzt kiadni olyan süteményekért, amit saját magam is megsütök könnyedén, de szerencsére a muffinok nem okoztak csalódást, igen kedvesek voltak a 💗emnek, nemkülönben a finom mézes kávé.

Nagykovácsi templomtere

Egy nem túl💗barát 💗erősítő, ami nélkül nehéz lett volna folytatni

És az étlapon is megjelenik egy 💗...

Vérzett a 💗em, hogy ki kell mennem a zord mínuszokba megint, miután jól átmelegedtem. Sajnos az elázott lábamon már ez sem segített. Tűrnöm kellett a hideg és nedves érzést és az egyre az ujjaim alá gyűrődő zoknim által okozott kellemetlenséget. A jól ismert zöld jelzésről a kálváriánál a lila Mária útra váltottam, ahol még sose jártam. A Mária út elvezetett az Országos kékre, ahonnan megint ismerős volt a terep. A 💙 Trail azonban nem volt irgalmas 💗ű: most jött az igazi mumus szakasz, a Remete-szurdokba vezető lejtő. A 💗bajt hozta rám, amikor egy meredekebb szakasznál sikerült megint talajt fognom a hómacska ellenére is. De végül szerencsésen lejutottam. A máskor oly sok fejfájást okozó patakátkelésnél nem voltam 💗bajos: mivel be volt fagyva a patak, egyszerűen csak átlépkedtem rajta.

Kálváriatemplom: itt kell jelzést váltani

Kis 💗derítő momentum

Remete-hegyi kilátás

Most már Budaliget és Máriaremete utcáit tapodtam. A kegytemplom parkján átvágva a kék kereszt jelzésre nyergeltem át, aminek ezt a részét szintén nem ismertem eddig. Újdonság volt a francia iskola, az uszoda, majd később a Klebelsberg Kultúrkúria utáni Mosbach park is, most már Pesthidegkúton. Innentől már a kilométerek nyomasztó súlya se nyomta a 💔emet annyira, mert már kevesebb volt belőlük 10-nél. És még bőven világos volt. 💗emet szintén vidította a kis mulatságos hóember, ami az egyik porta kapujában csücsült. A Nóra utcában is találtam egy kis éttermet, így tulajdonképpen elmondhatom, hogy az urbánus részeken szinte mindenhol tudok találni frissítést majd. 

Aranyos betlehem Máriaremetén

A máriaremetei kegytemplom

Sarlós Boldogasszony templom Pesthidegkút Ófalu részén

Klebelsberg kúria

A Gazda utcán elhagytam a települést és Gercse öreg temploma felé irányultam. A templomnál avval szembesültem megint, hogy mivel mindenki inkább a műemlék épületet nézné meg, senki se halad a nekem előírt kék kereszten. Megint 💗óágra kerültem. Ez azt eredményezte, hogy kitehettem a 💗emet-lelkemet, mégse haladtam előre elég gyorsan a magas hóban. 

Két szembe jövő kutyasétáltató szerencsére megnyugtatott, hogy hamarosan elérem azt a részt, ahol az autók már lenyomták a havat a turistaúton. 💗ből jövő hálát rebegtem. Innentől már hóakadály nem hátráltatott, elég volt így is a sok meredek emelkedő a Hármas-határ-hegyig a Vihar-hegyen keresztül. Szerencsére friss emlékeim voltak: egy hete sincs, hogy bejártam holdvilágnál ugyanezt a szakaszt csúcsokat keresgélve. 

Vidám hóember Pesthidegkúton

Oda még fel kell menni!

És még mindig világos van...

Mivel még mindig bőven világos volt, mire felértem, nem hagytam ki, hogy körülnézzek a Guckler-kilátóból is. Vérzett a 💗em, hogy nem csatlakozhatok a kilátó körüli lejtőkön ródlizókhoz. Lefelé megint kocogó üzemmódba kapcsoltam, hogy gyorsabban fogyjanak a hátralévő kilométerek. Fenyőgyöngyénél egy helyes hólányt formáztak ügyes kezek egy padra, ami egészen meglágyította kő💙emet. Már csak át kellett buknom az utolsó magaslaton, a Látó-hegyen, hogy beérjek a célba. Az Árpád-kilátónál is vetettem egy pillantást a városra. Itt majdnem sikerült rossz irányba folytatnom a vándorlást. Remélem, Sanyi nem lesz szőrös 💙ű, és elnézi nekem az apró úttévesztést. Végül rátaláltam a zöld jelzésre és lekocogtam a 11-es busz végállomásához, majd folytattam utamat az Apáthy-szikla felé. Itt ha működött volna, kipróbálhattam volna az itteni legújabb főattrakciót, az ide tévedő turistákat tiltott helyen tartózkodásért hatósági 💙óskodással riogató reflektort és hangosbemondót. De be kellett érnem a puszta panorámával, aminek megcsodálását tiszta 💗vel tudom ajánlani bárkinek. 

Fent a Hármas-határ-hegyen

Itt is sokan szánkóznak

💗döglesztő hóasszony

Az Árpád-kilátóból is kinéztem

Most már csak le kellett óvatoskodnom a havas-jeges lépcsőkön, hogy a célként szolgáló villamosmegállóhoz érjek. Rendesen dagadt a 💗em a büszkeségtől, hogy ilyen nehéznek számító körülmények között sikeresen a végére jutottam ennek a kalandnak, ráadásul még sötétedés előtt. Visszahúz ide a 💗em, így hamarosan olvashattok többet is a 💗 Trailről a tollamból. Hiszen mindig 💗esen kiöntöm a 💗em a túráimmal kapcsolatban.

Az Apáthy-szikláról is megcsodáltam a kilátást

A villa, melynek tulajdonosának 💗ügye borsot törni a túrázók orra alá

Egyetlen nagy kő nyomja csak a 💗emet: jövő szombaton hasonló körülmények között kell teljesítenem a 60 km-es gerecsei LeFaGySz-ot is. Azt hiszem fel lehet kötni a fehérneműt és ha csak rágondolok, máris nyúlhatok a 💘gyógyszeremért...

És körbeértem: meglett a 💗 forma

💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕


💗 küldi 💗nek 💗esen a tracket, ami egészen 💗 alakú: