Akinek a 💓e a teljesítménytúrákért dobog, nem mehet el szó nélkül a 💔Szív Trail Instant💔 mellett, annak ellenére, hogy egy viszonylag új instant kihívásról van szó. Főleg, hogy hamarosan teljesítménytúrát is szerveznek belőle, mikor máskor, mint a szerelmesek ünnepe 💕, azaz Valentin nap alkalmából. Ennek a túrának kapcsán a nem 💗bajos ultrások 💔e is szaporábban dobog, mivel létezik belőle egy 84 km-es Chili🌶 változat, valamint egy igen erősre sikeredett 210 km-es, öt körös Ultra változat is.
Engem is 💘en talált a legújabb őrület, így 💖es örömest vállalkoztam a teljesítésre. Azonban bánatos 💗vel szemléltem az időjárás alakulását: hó, hó és még több hó a héten, mellette sarkvidéki hideg. Lassan már az ember 💙e is jégből lesz... Egyik szemem sír, a másik nevet: ugyanis 💗ből szeretem az igazi téli havas időt❄, de egyben tisztában vagyok avval, milyen nehézségeket hoz magával, ha a túrázást nézzük. 🐰💛ű Berninek azonnal a gatyába került a 💜e, nem is jelentkezett a keményvonalas túraarcok igazi hétvégi kihívására, a Téli Ország közepe 120-ra. Pedig ahogy a mellékelt ábra mutatja, az se volt lehetetlenség, voltak teljesítők.
Úgy gondolkodtam, hogy igazán nem 💚sebészet egy maratoni kört menni a Budaiban, ha más 🦁💗ű túrázók tudnak egy 120 km-eset is gyalogolni lenn az Alföld tengersík és eléggé fagyzugos vidékén. Mint tudjuk: Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista. Úgyis vannak még terveim evvel a körrel kapcsolatban, az időjárás 💗e meg úgysem fog megesni rajtam se most, se máskor.
Innen indul a mai móka
Addig kapacitáltam tehát magam, amíg pontban 7 óra 10 perckor ott találtam magam szombat reggel a Hűvösvölgy Nagyhíd villamosmegállóban és éppen az órámon készültem megnyomni a Start gombot. Kardio💗 edzésre fel, indulás! Egyelőre egy sárga pehelykabátban, állig becipzározva, hiszen keményen röpködtek a mínuszok. 💔esen visszaszálltam volna a villamosra, hogy inkább visszadöcögjek vele a jó meleg lakásba, de innen már nem volt hátraarc: 42 kilométer, emelkedők-lejtők sorra egymás után, mint a szinuszgörbe egy EKG-n💝. Elvégre ez a 💔 Trail, legyünk hűek a névhez.
A villamosmegállóval szemben egy karácsonyfa fogad
Fájó 💔vel nekiveselkedtem tehát a görbe egy felszálló ágának a Szerb Antal utcában, a zöld turistajelzést követve. Felérve a görbe első magaslatára a jelzés elhalad a Szent Ferenc 💔kórház közelében, ahol kardiológiai betegek rehabilitációját végzik. Pár éve 💔beteg édesapám is itt lábadozott, akit talán az utolsó pillanatban mentettek meg az orvosok. Mindenféle vegyes érzések keringtek bennem, amikor nehéz 💔vel elindultam a Gyémántos lépcsőn lefelé.
Gyémántos lépcső
Már nem sokáig haladhattam kövezett utcákon, a hárshegyi Béke Gyermekotthon, valamint a Ferenc-halom szomszédságában ugyanis bevetettem magam az erdőbe egy kis időre. Szerencsére kis ösvényt tapostak a hóba az arra járók, annyira nem volt nehéz előre jutnom. Hamarosan aszfaltra válthattam. Ezen a szakaszon egyelőre még a felszerelésem alakítgattam. Mit hova tegyek, hogy ki ne essen a téli zsákomból, ami egyébként nem a 💗em csücske.
Béke Gyermekotthon
Szép épület a Dénes utcában
A Tündér-szikla
Disznófő étterem volt valamikor
Kis hóember köszönt rám 💗élyesen
Mire felértem a Dénes utcán és átkeltem a forgalmas fűúton, rájöttem arra is, hogy a pehelykabát bizony hosszú távon biztosan rám hozza a 💗infarktust, ha végig viselni akarom. Így hát begyömöszöltem a táskám egy megfelelő rekeszébe. Innentől szerencsére minden a helyére került és könnyű 💗vel haladhattam tovább az útvonalon, ha azt leszámítjuk, hogy a túraútvonalat ábrázoló grafikonnak megint egy felívelő ágához volt jó sokáig szerencsém. Felkapaszkodtam a Tündér-szikla mellett, áthaladtam a Libegő alatt, majd a Tücsök-rét szomszédságában, ahol csodák csodája, senki se szánkózott. Szomorú 💗vel szemléltem meg a szebb napokat látott Disznófő-forrást és az egykori éttermet, valamint a feljebb lévő állatos kunyhót. Az Anna-rét környékén már nagyobb volt a jövés-menés az eddigieknél. Az első szánkózók ugyanis már kirajzottak a lejtőkre. Ugyan ez a sport már gyermekkoromban belopta magát a 💗embe, most fájó 💗vel el kellett búcsúznom ettől a kellemes helytől, anélkül, hogy egyet is csúsztam volna.
💗esen csúsztam volna egyet
Makkosmária felé vettem az irányt kocogva. Volt egy olyan sejtésem, hogy ez a túrának azon szakasza, ahol még tudok valamicskét hozni az időmön. Már induláskor voltak olyan kétségeim, hogy a terepviszonyok miatt esetleg kicsúszhatok a 11 órás szintidőből vagy talán nem is fogom tudni befejezni azt. Menet közben 💗élyesen üdvözöltem a szembe jövő túrázókat, itt már voltak páran. A kegytemplom mögött jobbra kanyarodtam, majd a zöld keresztről a Szent Jakab zarándokútra váltottam. Vagy nem is, mert az már egy ideje együtt haladt az előbbi jelzéssel. Házak között szlalomoztam lefelé, hogy kilyukadjak ahhoz a körforgalomhoz, ahol egy nagy Lidl is van. Ami a 💗emen, az a számon: nem titkolt szándékom evvel a bejárással, hogy feltérképezzem az útvonal infrastruktúráját: merre találok boltokat, pékségeket, éttermeket, falatozókat vagy alkalmas depó- és alvóhelyeket egy majdani ultra teljesítéshez. Itt Budakeszi vonzáskörzetében rengeteg alkalmas helyet találtam ezen a nagy szupermarketen kívül is, rajta az útvonalon.
A váltóállítóknak nehéz dolga van most
Makkosmária
Ha eddig nem tudtátok volna... 💗esen!
A buszállomáson áthaladva végigmeneteltem a falu széléig, egészen a Mamutfenyőkig a zöld kereszten. Ez a barátságos helyet például jó 💗vel tudom ajánlani alvásra és depózásra. Repesett a 💗em örömében, ahogy elnéztem a felakasztott etetőre szálló kis madarakat: itt rájuk is gondoltak. Jöttek kis cinkék és nagyobb szajkók is. A fákon mókusfészkeket is felfedeztem. A kedves kis képekkel illusztrált tanösvényről a lovarda felé vettem utam. Ahogy elértem a TV-s sorozatból ismert „Ökörapáti” magasságát, kezdett egyre viszontagságosabb lenni az út a kitaposottság csökkenésével arányosan. De egyelőre helyén volt a 💗em: küzdöttem magam derekasan előre az egyre magasabb hóban.
Mamutfenyők
Kis parkos rész a Mamutfenyőknél, ami akár pihenésre is alkalmas lehet
Kezd aggasztó lenni a hóhelyzet
Igazán vészes csak a műútátkelés után kezdett lenni a helyzet. Innen jóformán már emberi nyom se akadt. Talán mindössze egy ember haladt erre, ő is még a pénteki havazás előtt. Állatnyomok voltak viszont bőségesen, csak éppen sokat nem segítettek. Szóval nem volt valami 💗melengető a helyzet innentől. Nem is beszélve arról, hogy megint egy hosszas, elég 💗ós emelkedő várt rám. Elég nagy 💛ás volt itt felmenni. Ahonnan kezdve az utolsó nyomok is eltűntek meg úgy 💜tam, mint a torkosborz. Vele nem találkoztam, csak egy dámszarvas bikával, ami szintén jól meg💛atott, egyem a 💗ét: mire előkaptam a telefonom, már csak a popóját sikerült lencsevégre kapnom. Amire rázoomoltam, már csak a hűlt helye maradt. A legnagyobb 💜atás ebben a szűzhavas történetben az volt, hogy hiába volt rajtam vízhatlan zokni és kamásli, a lábam eddigre csuromvizes és fagyos volt. Jól jött volna valami 💗melegítő most. De egyelőre csak azt remélhettem, hogy inkább utóbb, mint előbb, felérek majd a Katonasírokhoz, ahol véget ér az emelkedő. És hátha egy kicsit többen jártak ott előttem – ha máskor nem, a múlt heti BHTCS-n. Persze akkor negyedennyi hó sem volt. Ezen a szakaszon most simán a bokám fölé ért a hóréteg.
Lovarda a műút mellett
Katonasírok behavazva
Egy nagy kő leesett a 💗emről, amikor odaértem a sírokhoz és láttam, hogy erre a legutolsó havazás óta is jártak emberek, ha nem is sokan. Később még 💗derítőbb lett a helyzet: megjelent a turistaúton egy autónyom. A nyomvályúban az előbbiekhez képest egész gyorsan tudtam előre haladni. Kicsit vidámabb lett a hangulatom és valamivel több reményt fűztem a teljesítéshez, mint nem sokkal ezelőbb. Élmény volt szemlélni a szép havas napsütéses, ámde néptelen tájat. Az első túrázók a Nagy-Kopasz közelében jelentek meg, amikor a (már) nem létező kék keresztről a zöld háromszög jelzésre váltottam. Innentől megint 💚tam a fogamat, mert bár jártak erre emberek, az út mégse volt rendesen letaposva. Szerettem volna belekocogni a lejtőbe, de sajnos nem volt haladós a művelet. Annyira nem, hogy egy alattomos árokban orra buktam. Mögöttem meg éppen érkezett egy gyorsabb és ügyesebb terepfutó srác, aki biztos jót mulatott rajtam, ahogy élő hóangyalként elterülök az úton. Szerencsére nem vettem a 💗emre a dolgot, hanem igyekeztem tovább Nagykovácsi irányába. A faluba érve egy kis frissítőre fájt a 💗em, mivel nem volt kedvem megállni a 💗dermesztő hidegben, hogy a jéghideggé vált elemózsiámból szemezgessek. Inkább egy jól fűtött cukrászdát vizionáltam forró kávéval és francia krémessel. De sajnos a Kovács cukrászdát nem találtam nyitva és a főtéren is minden zárva volt. Éppen egy autóból kiszálló ember is engem kérdezett, nem tudok-e valami jó kis cukrászdát errefelé. Hiába esett meg rajta a 💗em, nem tudtam semmit se ajánlani, hiszen magam is hasonló gondban voltam. Sajnos a főutcán semmi alkalmas helyet nem találtam, viszont beugrott, hogy a BHTMCS-n mintha egy bevásárlóközpont mellett mentem el volna a református templom és a temető vonzáskörzetében. Emlékeim nem csaltak, a komplexum tényleg ott volt. Hamar rá is találtam egy kis francia kávézóra, az á tablera. A disznótorost ajánlgató szomszéd étteremmel szemben hamar el is csábította a 💗emet, így hát betértem. Csupa külföldi vendég ücsörgött bent és ennek megfelelően az árszabása is kicsit a 💗embe markolt, de a muszáj nagy úr, így hát rendeltem két muffint és egy melange-ot. Ugyan elvből nem szoktam pénzt kiadni olyan süteményekért, amit saját magam is megsütök könnyedén, de szerencsére a muffinok nem okoztak csalódást, igen kedvesek voltak a 💗emnek, nemkülönben a finom mézes kávé.
Nagykovácsi templomtere
Egy nem túl💗barát💗erősítő, ami nélkül nehéz lett volna folytatni
És az étlapon is megjelenik egy 💗...
Vérzett a 💗em, hogy ki kell mennem a zord mínuszokba megint, miután jól átmelegedtem. Sajnos az elázott lábamon már ez sem segített. Tűrnöm kellett a hideg és nedves érzést és az egyre az ujjaim alá gyűrődő zoknim által okozott kellemetlenséget. A jól ismert zöld jelzésről a kálváriánál a lila Mária útra váltottam, ahol még sose jártam. A Mária út elvezetett az Országos kékre, ahonnan megint ismerős volt a terep. A 💙 Trail azonban nem volt irgalmas 💗ű: most jött az igazi mumus szakasz, a Remete-szurdokba vezető lejtő. A 💗bajt hozta rám, amikor egy meredekebb szakasznál sikerült megint talajt fognom a hómacska ellenére is. De végül szerencsésen lejutottam. A máskor oly sok fejfájást okozó patakátkelésnél nem voltam 💗bajos: mivel be volt fagyva a patak, egyszerűen csak átlépkedtem rajta.
Kálváriatemplom: itt kell jelzést váltani
Kis 💗derítő momentum
Remete-hegyi kilátás
Most már Budaliget és Máriaremete utcáit tapodtam. A kegytemplom parkján átvágva a kék kereszt jelzésre nyergeltem át, aminek ezt a részét szintén nem ismertem eddig. Újdonság volt a francia iskola, az uszoda, majd később a Klebelsberg Kultúrkúria utáni Mosbach park is, most már Pesthidegkúton. Innentől már a kilométerek nyomasztó súlya se nyomta a 💔emet annyira, mert már kevesebb volt belőlük 10-nél. És még bőven világos volt. 💗emet szintén vidította a kis mulatságos hóember, ami az egyik porta kapujában csücsült. A Nóra utcában is találtam egy kis éttermet, így tulajdonképpen elmondhatom, hogy az urbánus részeken szinte mindenhol tudok találni frissítést majd.
Aranyos betlehem Máriaremetén
A máriaremetei kegytemplom
Sarlós Boldogasszony templom Pesthidegkút Ófalu részén
Klebelsberg kúria
A Gazda utcán elhagytam a települést és Gercse öreg temploma felé irányultam. A templomnál avval szembesültem megint, hogy mivel mindenki inkább a műemlék épületet nézné meg, senki se halad a nekem előírt kék kereszten. Megint 💗óágra kerültem. Ez azt eredményezte, hogy kitehettem a 💗emet-lelkemet, mégse haladtam előre elég gyorsan a magas hóban.
Két szembe jövő kutyasétáltató szerencsére megnyugtatott, hogy hamarosan elérem azt a részt, ahol az autók már lenyomták a havat a turistaúton. 💗ből jövő hálát rebegtem. Innentől már hóakadály nem hátráltatott, elég volt így is a sok meredek emelkedő a Hármas-határ-hegyig a Vihar-hegyen keresztül. Szerencsére friss emlékeim voltak: egy hete sincs, hogy bejártam holdvilágnál ugyanezt a szakaszt csúcsokat keresgélve.
Vidám hóember Pesthidegkúton
Oda még fel kell menni!
És még mindig világos van...
Mivel még mindig bőven világos volt, mire felértem, nem hagytam ki, hogy körülnézzek a Guckler-kilátóból is. Vérzett a 💗em, hogy nem csatlakozhatok a kilátó körüli lejtőkön ródlizókhoz. Lefelé megint kocogó üzemmódba kapcsoltam, hogy gyorsabban fogyjanak a hátralévő kilométerek. Fenyőgyöngyénél egy helyes hólányt formáztak ügyes kezek egy padra, ami egészen meglágyította kő💙emet. Már csak át kellett buknom az utolsó magaslaton, a Látó-hegyen, hogy beérjek a célba. Az Árpád-kilátónál is vetettem egy pillantást a városra. Itt majdnem sikerült rossz irányba folytatnom a vándorlást. Remélem, Sanyi nem lesz szőrös 💙ű, és elnézi nekem az apró úttévesztést. Végül rátaláltam a zöld jelzésre és lekocogtam a 11-es busz végállomásához, majd folytattam utamat az Apáthy-szikla felé. Itt ha működött volna, kipróbálhattam volna az itteni legújabb főattrakciót, az ide tévedő turistákat tiltott helyen tartózkodásért hatósági 💙óskodással riogató reflektort és hangosbemondót. De be kellett érnem a puszta panorámával, aminek megcsodálását tiszta 💗vel tudom ajánlani bárkinek.
Fent a Hármas-határ-hegyen
Itt is sokan szánkóznak
💗döglesztő hóasszony
Az Árpád-kilátóból is kinéztem
Most már csak le kellett óvatoskodnom a havas-jeges lépcsőkön, hogy a célként szolgáló villamosmegállóhoz érjek. Rendesen dagadt a 💗em a büszkeségtől, hogy ilyen nehéznek számító körülmények között sikeresen a végére jutottam ennek a kalandnak, ráadásul még sötétedés előtt. Visszahúz ide a 💗em, így hamarosan olvashattok többet is a 💗 Trailről a tollamból. Hiszen mindig 💗esen kiöntöm a 💗em a túráimmal kapcsolatban.
Az Apáthy-szikláról is megcsodáltam a kilátást
A villa, melynek tulajdonosának 💗ügye borsot törni a túrázók orra alá
Egyetlen nagy kő nyomja csak a 💗emet: jövő szombaton hasonló körülmények között kell teljesítenem a 60 km-es gerecsei LeFaGySz-ot is. Azt hiszem fel lehet kötni a fehérneműt és ha csak rágondolok, máris nyúlhatok a 💘gyógyszeremért...
És körbeértem: meglett a 💗 forma
💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕💖💗💘💙💚💛💜💝💞💟💔💕
💗 küldi 💗nek 💗esen a tracket, ami egészen 💗 alakú:
Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
