Zötyög a HÉV a félig éjszakában bele a csillaghegyi hajnalba. A ködből elődereng az Egészségház épülete. Majdnem már 25 éve, hogy innen elindulva egy jóval melegebb és világosabb májusi hajnalon ráléptem egy útra, egy igen hosszú útra, ami a jelenig kígyózik és még ki tudja, hova, merre visz. Ma éppen a Pilisbe szólít a sportág, amit teljesítménytúrázásnak hívnak. Aminek űzése, most már kimondhatom, hogy nem csak az ismerőseim szerint, már-már egy függőséggé kezd alakulni bennem. De talán ez a függőség más, mintha az alkohol, drog, cigaretta vagy esetleg a szerencsejáték rabja lennék. Csak merem remélni, hogy ez egy egészséges függőség, hiszen rengeteget ad és talán kevesebbet rabol és rombol bennem és a környezetemben.
Indulásra várva
Szóval ma a Pilisbe utazom, hogy egy csapásra gyalogoljak vagy fussak, vagy precízebben szólva futókiránduljak 27 km-t. Ma csak ennyi fér bele, mert azért (még) van életem a túrázáson kívül is: most egy gimnazista osztálytalálkozóra vagyok hivatalos délután. Szóval bele kell csapnom a lecsóba rendesen, hogy időben végezzek. De addig is éljen az önbecsapás: csak az erdő van, meg én, és ez az igazi élet, az igazi valóság. Lehet, hogy ez is egyfajta autizmus, hogy én itt funkcionálok rendesen, úgy igazán. Ha már a való életben néha igencsak elveszettnek érzem magam. Néha úgy gondolom, jó lenne véglegesen kivonulni, elvonulni, keresni egy kunyhót az erdőben és tojni az egészre, ami odakint rekedt. De most csak pár órám lesz, hogy megvívjam az aktuális harcokat magammal, a világgal, a Pilissel és mindennel, amivel éppen kell. Aztán gyerünk vissza a realitásba.
Kilátás nélkül
Megérkezett a pomázi busz, hosszan kígyózik a sor a dobogókői Báró Eötvös Loránd turistaház előtt. Ezek szerint rajtam kívül jó páran még gondolták úgy, hogy itt van dolguk ma reggel a Pilisben. Talán mégse vagyok annyira alien az emberek között. Most is a kis távok tartják el a hosszabbakat: szinte mindenki csak 18 km-t vállalt a sorból, alig vagyunk páran, akik mehetnek máris előre a hosszabb, azaz 27 és 38 km-es távok asztalaihoz, mert ott nem áll sorban senki. Gyors lepapírozás után már indulhatok is. Annyira nem sietek, hogy ne tegyek egy rövid kitérőt a kilátóhelyre a Téry Ödön emlékműhöz. A kilátás elmarad, pedig lenne érdeklődő rajtam kívül is, így próbálom annyiban hasznossá tenni magam, hogy a két másik túrázólányról készítek egy közös képet. Aztán már csaphatok is bele a közepébe, neki a kék keresztnek, el a csapás sújtotta Nimród szálló szomorú képet nyújtó torzója előtt.
Csónakkal ne!
A sípályán csónakkal lecsúszni még mindig tilos, pedig izgalmas mutatvány lenne a jelenlegi ködtenger hullámainak hátán. Inkább maradok a biztonságos vizeken, máris kis csapásra kalauzol a kék kereszt. Sorra előzgetem a túratársakat, az út szélén kis hóember integet. Mire lezúgok a piros háromszög legaljára, alig marad előzni való. Elkocogok a Király-kúti kunyhó mellett, majd jön a Király-patak meredek árka, sok-sok csúszós lépcsővel. A macskátlan túratársak előre engednek, viszonylag biztonságosan, de óvatosan letipegek az árok aljára. Látom, hogy ha jót akarok magamnak, vissza kell engednem magam elé a sporttársakat, mert ennyi ruhában majd nem tudom megelőzni őket újból az emelkedőn. :-)
Sípálya
Szerencsére gyorsan végzek az öltözködéssel és a pakolással és a visszaelőzés is hamarosan megtörténik, így két legyet ütök egy csapásra. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, hogy a nem túl komótosan haladó túrázócsapat látó-és hallótávolságon kívül kerüljön. Meglepően gyorsan sikerül eltűnni előlük az Akasztó-hegy kellemesnek nem mondható emelkedőjén. A Varga-Lósztól már szinte csak enyém a világ és a havas lejtők fenegyerekének érezhetem magam. A nagy havazás óta is hullott egy kis porhó, így friss réteget taposnak a macskakarmos lábaim. A havas-ködös erdőnek is van egy varázslatos, meséket idéző hangulata. Nem a tündérmeséké, hanem inkább a baljós, balladaszerű műfajoké. Mennyivel másabb volt itt azon az ezer színű, ragyogó október végi reggelen Verával lekocogni. Bár az is némileg nyomasztó élmény volt a derűs idő és a viszonylagos csalóka frissesség ellenére is, ismerve azt, hogy ezen a ponton a távnak talán még az egynegyedénél se tartok. Most sokkal frissebbek a lábaim és a hóakadály ellenére fürgén visznek, hiszen nem kellett megmásznom a Vadálló-köveket sem, mint a 38-asoknak.
Király-kúti kunyhó
Sokkal rövidebb időnek tűnik, ami alatt elérem a Kis Rigót és ezzel az első ellenőrzőpontunkat. Bent vár számtalan finom falat és forralt bor. Mellé kolbász és töpörtyű, sós és édes falatok, gyümölcsök. Veszek egy kis csokit, sós perecet, aztán a forralt bor után jól esnek a hentesáruk is. Innen már jóval kevesebb emberrel találkozok, hiszen a rövid távosok majd mind más irányba kanyarodnak a Bükkös-patak völgyében, mint mi. Szinte teljesen egyedül kocogok az Öreg-nyílás-völgyben, a kéken és ez teljesen a megelégedésemre szolgál. Az aszfaltút mellett nem lőnek, a zöld kereszten meg nem is tudom, mikor jártam utoljára, talán még gyerekként valamelyik plébániai kiránduláson. Annyi biztos, hogy a Páloson mindig csak pár lépést teszünk meg rajta. Mindenesetre a völgy szépségei az újdonság erejével hatnak rám, mint ahogy a bányászathoz kapcsolódó eredetű Dömör-kapui-barlang is.
A Kis Rigóban
Kezd beérni a futómezőny, legyen az bármelyik távé is. Egy srác máris elém került, együtt tévelygünk, keresve a zöld háromszög felívelését. Egy romos házikó mögött, amit az imént pont lefényképeztem, megtaláljuk a meredek hegyoldalba vezető keskeny csapásunk. Zihálva kapaszkodom egyre magasabbra, hallom, hogy újabb futócsapat van nyomomban. Egy a bánya feletti hosszabb egyenesben a Kőrösi Csoma emlékmű felé elengedem őket. Erre is nagyon régen jártam már, csak halovány emlékeim vannak, azok is kimerülnek az emlékmű és a meredekség ismeretében. Némi küzdelem árán azért elérem Lajosforrást.
Körösi Csoma Sándor emlékmű
És még csak most jön az igazi emelkedő, fel a Bölcső-hegyre. Megint előjönnek a viszonylag friss Szántós emlékek: kis csapatunk, küzdve az álmossággal kapaszkodik felfele hullafáradtan, bár töretlenül a sötét éjszakában. Most világos van, közel 100 km sincs a lábamban, mégis nehéz a mászás. Vannak emelkedők, amik sosem szelídülnek meg – ez is ilyen. Mindig az biztat, hogy egyszer majd túl leszek rajta. Most is ez történik. Nincs semmi kilátás, mégis felmegyek a kilátóba. Nem bánom meg, mert felülről nézve egész szép mintázatot adnak a zúzmarás fakoronák, a kilátó faszerkezetét is millió jégvirág fedi.
Egy kutyás kirándulócsapat nyomait követem lefelé, amit rosszul teszek, mert ők nem a túrán vannak, ergo mennek a nagyvilágba. Így beleteszek az útvonalamba pár száz méter pluszt, szerencsére nem sokat. Fordulhatok vissza, hogy megkeressem a nekünk előírt Lom-hegy alatt vezető piros keresztet. A jelzésfestők itt valószínűleg bolondjukat szerették volna járatni a turistákkal, mert ugyan van egy széles, egyenes, szintben haladó erdészeti út, de a turistaösvény dafke nem azon megy, hanem közvetlenül alatta halad, hepehupás, fel-le kanyargó ösvényen. Amíg a hóbuckákon botladoztam, azon tűnődtem, micsoda istencsapása, hogy az ember annyira becsületes, hogy még kispistázni se hajlandó egy ilyen helyen, ami úgy adná magát. Csak egyre reménykedtem, hogy a piros kereszt is majd átcsap előbb vagy utóbb a széles útra. Erre sajnos igencsak sokáig kell várni. Már kezd végleg elmenni a kedvem a futástól, de a lejtős úton megint kedvem támad hozzá, egészen addig, amíg a piros kereszt bele nem csatlakozik a piros jelzésbe.
Pilisszentkereszti szentkút
Innentől ismét a Szántó útvonalát rovom és megint bepróbálkoznak az emlékek: zombik hada nyüglődik az éjszakában, be- bealszunk a sárgán Adrival, úgy tűnik, alig haladunk előre a kövek garmadáján, amit úgy hírlik, Gyula szórt ki elénk. A jelen se szólt a gyors haladásról, hiszen futni már csak elvétve volt kedvem, ahhoz meg kivártam a lejtőt. Két gyorsabb lábú futólány elől menekültem, a Szentkútnál udvariasan magam elé engedtem őket: inkább nézzem én a hátukat, mint ők az enyémet. Innen egy csapásra ott voltam a Felső kocsmánál Pilisszentkereszten, ahol újabb pecsétet nyomtak a füzetembe és végzetes csapást mérhettem pár pókformájú gumicukorra.
Még délelőtti kép a Zsindelyesnél
Villámcsapásként ért a felismerés, hogy innen már csak felfelé megyek egészen a dobogókői célig, ami ugyan már csak 4 kilométerre van innen. De az a 4 kilométer végig emelkedni fog, nem is kicsit. A két lány még a kocsmában maradt, két másik sporttárssal haladtunk fej-fej mellett, az egyikkel nem sokáig, mert jól belehúzott a kaptatóba. A másikat meg amiatt nem értem utol, mert a falu szélén megállított egy kedves fiatal lány, aki nem tudta, hol van, azt meg végképp nem, hogyan mehetne vissza Dobogókőre más úton. Bár nem szoktam érteni ezeket a túrakoncepciókat, mégis szívesen adtam neki tanácsot. Megtudhatta, hogy Pilisszentkereszt szélén van, ha egyenesen lemegy az úton, máris a központban találhatja magát és ha egy kicsit tovább megy, az Országos kéket is megleli, azon pedig egyenest mehet vissza Dobogókőre a Zsivány-sziklák érintésével. Ennél egyszerűbben követhető útvonalat nem tudtam javasolni, talán látványosabbat se.
Az előbb leelőzött túratárssal szemben tetemes hátrányt szereztem így, de legalább segíthettem és azt mindig szívesen teszem, legalább hasznosítom valamire túravezetői tudásomat. A piroson haladva felfelé egy kanyar után megláttam az előttem bandukoló sporttárs hátát, ami száz méterről száz méterre egyre közelebb került. Végül már Dobogókő határában sikerült megelőznöm, amikor éppen azon filozofáltam, hogy mennyivel jobb, hogy Gyula kövei most hó alatt vannak mind. Mert a Szántón ez a szakasz nagyon keserves volt.
Innen egyszerűen, mint a karikacsapás, odaértem a célba. 5 órán belül: túrának nem rossz, futásnak meg... azt inkább hagyjuk.
Az Alba Túrakör megint remek túrát hozott össze érdekes és nem túl könnyű útvonallal. Egy padon megmacskátlanodtam meg leültem kicsit pihenni és táplálkozni. Mellém telepedett az imént leelőzött túratárs és micsoda mázli: kiderült, hogy ő is a kerületbe tart és el is tud vinni. Így bőven lesz még időm készülődni a mai második felvonásra, az osztálytalálkozóra.
A kutyától félek, a vértől hányok,
Mindig lenéztek engem a lányok.
Nem vagyok senki, űzöm a vadat,
Másoknak hajtok, mások hajtanak.
Nem győztem soha, most sem nyerek,
Nem tudok ölni, de nem is merek,
Járom az erdőt, vadakra lesek,
Csak hajtó vagyok - Ne lőjetek!
Bár a gimis osztályom, bevallom, nem volt a kedvencem, mivel nem nagyon találtam benne a helyem nagyon visszafogott, gátlásos, szolid kamaszként (ilyen adottságokkal hol is találtam volna?), azt kell, mondanom, hogy elég szépen kirúgták magukat az akkoriban nem annyira kedvelt osztálytársak (és valószínűleg én is) és egész jó kis találkozó kerekedett megint. Az összeröffenésen részt vevők között magam igazán szerencsésnek mondhatom az eddigi sorsommal, bár nem csináltam se hatalmas karriert, nem gyűjtöttem vagyont, nincs jól fizető külföldi állásom vagy cégem, esetleg Balatonon ringatózó vitorlásom, nem ért utol a midlife crisis csapása (vagy éppen a teljesítménytúrázásba fojtom azt), nem váltam el méltatlan körülmények között (mert meg se házasodtam...), nem kerülgetett halálos betegség (életfogytig tartó igen, de még avval is egész jól megvagyok másokhoz képest), élnek még a szüleim (bár itt is rezgett a léc egyszer), van jó párkapcsolatom. Most soroljam? Négy fiúból már csak három van. Van akinek a férje lett öngyilkos, aki szintén osztálytársunk volt (gimis szerelem), éppen akkor, amikor a negyedik gyerek volt úton és van olyan is, aki három gyerek megszülése és felnevelése után jött rá, hogy mégis a saját nemét szereti. Volt két kisemmiző válás, egy rákbetegség (szerencsére gyógyulással végződő), gyerek szülő ellen fordítása, tőzsdei veszteség, testvér elvesztése, munkahelyi kiégések sorozata. Micsoda csapások! És ez csak azok a dolgok, amiket elmondtak a többiek. Kellett hozzá bátorság, nem kicsi. (Én például a betegségemről hallgattam...) És emellett megvannak mind, túlélték és tudnak beszélni róla könnyek nélkül. Mindemellett pozitívum, hogy azért össze tudnánk rakni egy maraton váltót vagy egy UB csapatot a gimis osztálytársakból és olyan is van, aki családjával hódol a túrázás szenvedélyének. Mindösszesen 3-an vagyunk lányok, akik saját hajszínünket viseljük. Igen, már sokszor megállapítottuk mi túratársak magunk között, hogy a túrázás fiatalon tart... jó, persze ehhez kellenek a szerencsés gének is. És mindannyian, minden tragédia ellenére megmaradtunk ugyanolyan lököttnek, mint a gimis évek alatt voltunk – ez a legfontosabb.
És jöjjön még egy érdekes megállapítás a végére: a héten nekiálltam böngészni a Kinizsi 100 statisztikát és különös következtetésre jutottam. A túra célközönsége ugyanis az idők folyamán az egyre idősebb korosztály. Nem vagyok statisztikus, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket pusztán ezekből a számokból, de mégis érdekes az a tendencia, hogy ez a túra a kezdetekben, még akkor is, mikor 2001-ben huszonéves ifjú titánként indultam rajta, legjobban a saját korosztályomat vonzotta (pluszban még a harmincasokat). És ez most is elmondhatom: ez a százas mostanra a negyvenes-ötvenes korosztályé leginkább. Ha megnézzük egy-egy százas mezőnyét, ugyanezt láthatjuk: főleg a már nem olyan fiataloké az ultrázás. Talán mindannyian megöregedtünk, akik akkor ifjoncként a hegyek hosszú útjait róttuk? Nem, mi sose öregszünk meg, a túrázás fiatalon tart. Lélekben biztosan. Bár sokszor úgy érezzük, szeretnénk úgy hinni, hogy szuperhős ultrásként legyőzhetetlenek vagyunk, már-már halhatatlanok, az sajnos mégsem igaz, hogy sose halunk meg.
Tardos a Panenka Mária kegyhelyhez vezető emelkedőről
Újabban lámpalázas vagyok. Lehet, hogy velem van a baj, mert túl nehéz túrákat vállalok be (ld. BHMTCS, illetve a mostani LeFaGySz 60, amiről írni fogok), de ez nekem is egy új jelenség. A LeFaGySz-tól már akkor elkezdtem parázni, amikor múlt szombaton a Szív Trail Instantot teljesítettem, és már nagyjából fele távnál tele volt a hócipőm az egésszel, illetve a latyakos hótól beázott vízhatlan zoknimmal. Ekkor komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy akarom-e ezt a legf@szább gyerekeknek való dolgot jövő hétvégén és az egyáltalán való-e az nekem (vagyok-e elég faszagyerek mindehhez). Tavaly is elcsesztem a dolgot a túlöltözéssel, idén meg a pálya is rohadt nehéznek ígérkezik, nem beszélve az igencsak télies terepviszonyokról.
Parázó túrázók hanyatt-homlok menekülnek a Gerecse viszontagságos terepén az egyébként barátságos jeti elől (nagy nehezen összehozta az AI)
Pont valami ilyesmiről álmodtam (a szövegen még kicsit dolgozni kéne az AI-nak)
Aki túrázik ezen a szinten, biztos szembesült már avval a jelenséggel, hogy álmában is gyakran valamilyen túrán van, ahol tuti biztos, hogy valami félremegy. Kovács Andrással útközben meg is beszéltük, mik a tipikus jellemzői ezeknek a rémálmoknak: hiányzik valami felszerelés, lekési vagy nem találja az ember a rajtot, nem leli meg az igazolópontot, útközben kiderül, otthon hagyott valami kulcsfontosságú dolgot a sikeres teljesítéshez, eltéved, kispistázik véletlenül, aztán fél, hogy ez kiderül, illetve van még ezernyi változat. Nos én már a jelen túra előtt jó pár nappal elkezdtem álmomban is „készülni”. Jeti talán nem üldözött éjjelente, de legutolsó éjszaka tisztán emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy az volt a feladat a túrán, hogy az út mellett oda nem illő elég bizarr objektumokat kell keresni. Illetve voltak valami mókusos pecsétek, amiket be kellett gyűjteni. (Jó, ez nem is hangzik annyira rémségesen...) Az objektumok valószínűleg onnan jöttek, hogy az előző napi kiszalagozáson Berta Gabi elhagyta a fele kesztyűjét és megkért minket, hogy járjunk nyitott szemmel az első körön. Hogy a mókusok honnan jöhettek, arra nem tudok semmi normális magyarázatot, mindenesetre túra közben egyet sikerült fotóznom (lehet, hogy inkább a nem odaillő tárgyak kategóriába illene a vértestolnai állatos függöny.)
Nem ideillő tárgyak gyűjteménye
Szóval rendesen be voltam tojva az idei LeFaGySz miatt, aminek a feloldása egyértelműen nem Leülve Falatozunk és Gyaloglunk Szívesen, mint ahogy a Mesterséges Intelligencia (kéretlenül) írta, amikor mecsekes LeFaGySz beszámolókat kerestem. Merthogy idén rendhagyó módon két ilyen túra is lesz: egy a Gerecsében, egy pedig bő egy hónap múlva a Mecsekben. Mivel elkezdtem gyúrni az All in pólóra, nem hagynék ki egyet se (bár ez a gerecsei epizód pont nem számít bele). Így egyetlen egy választásom van, parázni tovább és igyekezni felkötni rendesen a fehérneműt. Egyetlen egy mentsváram lehet: menet közben lenevezni a babatávra, ami maga is 52 km-es 60 km helyett 600 méterrel kevesebb szinttel. De azért persze az igazi a teljes táv teljesítése lenne, mint mindig.
A yetihörgéssel és hideggel való fenyegetés nálam megtette a hatását.
Tardosra lejutni sose volt egy egyszerű feladat tömegközlekedve. A rendezőknek és főleg Istvánnak köszönhetem, hogy hamar akadt fuvarom. Később Tamás is felajánlotta a taxiztatást, amit szintén nagyon köszönök, sajnos nem tudtam élni vele. 5 óra 10 körül már indultunk is a ház elől még két srác társaságában a rajtba és jó időben szerencsésen meg is érkeztünk. Elvégeztem az utolsó simításokat az outfitemen, közben pedig megittam egy nagyon finom eszpresszót a Kemencés Fogadó kínálatából, mert az otthoni kávé hatása érezhetően kezdett gyengülni. Közben üdvözöltem a sorra érkező régi túratársakat, az igazi „kemény magot”. A legnagyobb dilemmám a túra előtt az volt, hogy bakancs/túrazokni vagy vízhatlan zokni/futócipő-e a megfelelőbb a jelen terepviszonyokhoz. Ugye előző hétvégén a vízhatlan zokni/Hoka kombó már 20 km megtétele előtt elvérzett a szűzhóban. Most szűzhó nem annyira volt várható, inkább olvadt hó jeges borítással vagy letaposott utak, illetve bármi, mert Fridrich Laci útvonalának voltak olyan részei, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák és egyáltalán járnak-e rajta emberek, vagy csak az erdei vadak használják hébe-hóba. Sok helyen nemhogy turistautat nem jelölt a térkép, hanem utat se, csak szalagok fogják mutatni az irányt. Végül indulóverziónak a jó öreg rózsaszín Meindlt választottam egy jónak ítélt bakancszoknival. Na ez öreg hiba volt! Majd hamarosan ki is derül, miért, szóval induljunk el az első, rövidebb és könnyebbnek tűnő 24,7 km-es körre.
Az első kör nevezetes pillanatai:
A Nagy-Gerecse TV-tornyánál (még lesz a túra során két TV-torony érintés)
Serédi-kastély, amit egy sosem látott meredek villanypásztán értünk el
Kis-Gerecse kőfejtő
Bányaudvarokon át tör előre a hadsereg
Lovak Héreg határában
A Péter-tó kilátóhelye Héregre néző panorámával
A tardosi kőfejtő sziklamászóhelye
és nagy bányaudvara
Itt haladtunk végig a kőfejtő peremén, hatalmas élmény volt
Ennek az útvonala a következő: Rajt Tardoson, Kemencés fogadóban, innen a kék háromszögön fel a Nagy-Gerecse tévétornyához, majd le a villanyvezeték mellett meredeken (előzetesen a kép alapján nagy naivan úgy gondoltam, majd a turistaúton megyünk le a Serédi-kastélyhoz az aszfalton), Serédi-kastély, Kis-Gerecse kőfejtő (ezt már ismertem a Peaks of Gerecséről), innen a kéken a Vízválasztóhoz, majd a piroson a Király-kút érintésével le Héreg széléig a temetőig. Innen pedig fel a Gerecse 50 hírhedt zöld jelzéssel ellátott emelkedőjén a Bánya-hegyig. És innen jött az út az ismeretlenbe: előzetesen hosszasan keresgéltem a térképen, merre is van a Gerecsében a kiírásban szereplő Péter-tó nevű állóvíz. Semmi ilyen nem rémlett, de szerencsére a Mapyn van keresőfunkció, így kiderült, hogy tóért hiába teszem tűvé a térképet, de van ilyen nevű hegy, rögtön a Nagy-Gerecse szomszédságában. Nos nekünk ezt a magaslatot kellett megkerülnünk beiktatva egy kis furfangot, egy rövid oda-vissza szakaszt egy kilátóhelyig. Majd majdnem visszamászva a TV-toronyig mindenféle utakon, röviden érintve az odafelé már megismert kék háromszöget is visszaérünk a Bánya-hegyre. Ezután bányásztörppé válva a fiúk és a lányok egy bányába mennek dolgozni, azaz vándorolni ismét. A tardosi kőfejtő lenyűgöző látványt nyújtó bányaudvarain keresztül érjük el ismét a település szélét, majd a falu közepén lévő Kemencés fogadót. (Ezt a bányában tett látogatást vártam leginkább, mivel számomra ez abszolút szűz terület volt: nem is sikerült teljesen rekonstruálnom a kép és leírás alapján az előzetesen készített gpx-emen).
A templom közelében volt a túra központja, a Kemencés fogadó
Az első kör legfőbb problémája az volt, hogy szenvedtem és izzadtam a Meindlben és a vastag zokniban mint zsidó a ladikban, továbbá fűtötte még a lábszáramat a jó vastag kamásli is, ha ez nem lett volna elég. A biztos és száraz lábbal való haladásért fizettem egy-egy vízhólyaggal a sarkaimon. Rá kellett jönnöm, hogy a bakancsot örökre süllyesztőbe kell küldenem, ha teljesítménytúrára indulok. A száraz láb se jött össze, mert lehet, hogy kívülről nem ázott be a baki, de belülről összegyűlt a zokniban az izzadtság, lehet, hogy emiatt jött létre a hólyag is. Így hát összeszorított foggal tűrtem és reménykedtem, hogy mielőbb visszaérek a depós csomagomhoz. A túratársaim sorra elhagytak: előbb István, majd a mellém szegődött Kovács András is. Egy darabig mentem még együtt Frisch Laciékkal és Örsi Annáékkal is. Ezen a körön kiderült, hogy a kék háromszög felfelé nem lett könnyebb, ellenben a Bánya-heggyel, amelyről a 2002-ben teljesített Gerecse 50 óta nincsenek is emlékeim. Az alapján ez az emelkedő elég frusztrálónak ígérkezett. De úgy tűnik, megszelídült mostanra az elmúlt évek nagy mászásainak tükrében. A Kis-Gerecse most is szép volt, csak sajnos nem tudtam annyit fotózni, mint amennyit szerettem volna, mert otthon felejtettem az övtáskámat, így macerás volt ki-be dugdosnom a telefonomat a hátizsákom zsebébe. Szóval emiatt a szokásosnál kevesebb kép készült. A Péter-tó kilátóhelye is megérte a föl-le mászást (főleg, hogy bója is volt a végén, nem úgy, mint a Kis-Gerecsének, ahol minden túrázó várt volna egyet). A kanyarban a tónak titulált hegy körül már kezdtem nyűgös lenni, így rendkívül örültem, amikor lejtőre váltott az út és végre kilyukadtam a Bánya-hegy mellett. A bánya hatalmas sziklafalai feledtették velem a nyüglődésem a sarkamat törő bakancsban és a déli harangszóra be is kocogtam végre a faluközpontba.
Szent Flórián szobor Tardoson
Nagyjából ez is volt a tervem, délig beérni az első körről. A fogadóban rövid szerelvényigazítás és táplálkozás várt. A mázsás bakancsot le, a zsír új vízhatlan zoknit fel a pihe-puha UltraFlow-val együtt, kamáslit vissza és gyerünk elfogyasztani gyorsan a szendvicset és újratölteni a kulacsokat izotóniával és kólával. A kulturált mellékhelyiséget is nagyra tudtam értékelni. Istvánék még éppen bent voltak, de már nagyon indulóban, András is társult hozzájuk. Nem akartam őket visszatartani, hiszen egyedül is boldogulok és szeretem azt is, ha saját tempómban haladhatok. Avval is tisztában voltam, hogy nem lesz esélyem beérni őket. De nem is akartam sietni. Épp elég, ha elérem a távelágazást a megadott időpontig, azaz 15:30-ig. Erre meg bőven van esély. Szerencsére elég gyorsan végeztem a szükséges körökkel, felkaptam a botjaim és a hómacskám, és már indultam is ki a második körre, ami sokkal kacifántosabbnak és hosszabbnak ígérkezett az előzőnél. Fridrich Laci mondta is, hogy „más” lesz mint az előző. A térkép alapján ezt jól sejtettem. A falu határában feltettem a macskát, aztán neki a meredek hegyoldalnak a Panenka Mária kápolna irányába. A térképen itt nem jelölnek semmilyen utat. A valóságban viszont volt itt egy kis kijárt csapás, amit lehet, hogy nem csak a bejárók és szalagozók jártak ki nekünk a hóban. Ha út volt is, mászni azért kellett jócskán. Edinával kerülgettük egymást felfelé menet. Egyikünk se sajnálta az időt a hegyoldalból kínálkozó tardosi panoráma lefényképezésére, úgy gondoltuk, nem ezen a pár percen fog múlni a teljesítésünk: neki a rövidebb körön, nekem a hosszún.
Panenka Mária kegyhely a német katona sírjával
A kis furcsa nevű kegyhelynél, ahol egyébként egy német katona sírja is van, már fel lehetett lélegezni. 1938 márciusában állítólag három hóvirágot szedő kisgyermeknek jelent meg itt a Szűzanya. A kegyhely neve is Szűz Mária szlovák nevéből adódik. (pan = úr, panenka = úrnő) Eltekeregtünk a piros kápolna, majd kereszt jelzéseken a Gorba-tető, majd a Gyenyiszka irányába, melynek oldalában, miután szembe találkoztam egy kiránduló családdal, sikeresen elvesztettem a jelzést egy kőfejtő szomszédságában. A műút kereszteződését így is megtaláltam, csak kicsit nyugtalankodtam amiatt, nem volt-e bója ezen a rövid szakaszon, mert akkor mehetek vissza a hegyre. Szerencsére az előttem az út mentén tanakodó fiúk megnyugtattak.
Kis lapos menetelés következett ezután az Öreg-kovács hegy tövében. Közben visszatekinthettünk a Gerecse-hegység másik nagy TV-tornyos hegytömbjére, amit az első körben már bejártunk. És akkor jöjjön a második kör számomra egyik legvonzóbb attrakciója, a repülős emlékmű az Öreg-Kovács oldalában. Ezt a helyet már nagyon régen szerettem volna felkeresni, legutoljára a tavalyi rövid Iszinik aftertúrája alkalmából. Akkor végül más útirány mellett döntöttem, így az emlékkereszt kimaradt a gerecsei repertoáromból továbbra is. 1943 január 2-án zuhant le itt egy Belgrádból Bécsbe tartó német Ju-2 M3 típusú katonai szállítógép. A rossz időjárási körülmények miatt eljegesedett a szárnya és irányíthatatlanná vált, majd leálltak a motorjai és a földbe csapódott a hegy oldalában. A balesetnek voltak túlélői is. A falu lakosai hamar a helyszínre siettek, így őket ellátásban tudták részesíteni. A baleset körülményeit is viszonylag jól sikerült rekonstruálni. Három áldozat Vértestolna temetőjében nyugszik. A hegy platójához már elég közel lévő emlékkereszthez való feljutásért elég rendesen meg kellett küzdeni, nem kevésbé a lejutásért. Szerencsére esés nélkül megúsztam a kalandot és megszereztem a lyukakat az igazolófüzetembe.
Kissé romos mesekunyhó a pincesoron
Egy szép kálvária is ékesíti a falu szélét
Vigyáztunk is :-)
Innen aztán Vértestolna pincesorára jutottunk a piros jelzésen. Nagy pincesor rajongó vagyok és volt is mit nézelődni. Sajnos fotózni a korábban leírt telefonmizéria miatt nem tudtam annyit, mint amennyit szerettem volna, így egyszer majd vissza kell jönnöm. A pincesoron még egy frissítőpontunk is akadt, annak ellenére, hogy a LeFaGySz túrákon az is nehezítő körülmény, hogy nincs frissítés, mindenki a zsákban viszi az elemózsiáját és útközben gyűjti be az innivalót. Viszont mivel a téli Gerecsében nincs vízvételi lehetőség, emiatt itt melegített vízzel várt minket egy kedves pár, akik még fotót is készítettek mindenkiről.
Igazi LeFaGySz hangulat
A frissítőponton
A pontról elindulva aztán kikanyarogtunk a pincesorról, jó meredeken ismét az Öreg-Kovács oldalába. Kezdjük el számolni: Öreg-Kovács, immár másodszor, most dél-keleti irányból az előbbi keleti megmászás után. A térkép alapján utat se sejtettem ide, de az szerencsére létezett és abszolút pozitív csalódás volt, mert számomra az útvonal egyik fénypontját jelentette ez a sziklák között a platóra szerpentinező emelkedő. Fridrich Laci mondta, hogy régen itt még szekérrel is feljártak a vértestolnai svábok. Amit abszolút el is tudok képzelni, mert szintén sváb származású édesapámnak is ilyen emlékei vannak Solymárról gyerekkorából, hogy Perbálra jártak át az erdőn keresztül Nagykovácsit érintve szekérrel. A plató peremén végigmasírozva értük el a távelágazást. Itt többen össze is csoportosultunk. például Bubuval és Frisch Lacival is itt találkoztam ismerőseim közül. Még nagyjából háromnegyed óra volt 15:30-ig, ennyi idő maradt bent nekem, azaz nem túl sok. Minden rendben, a kedv töretlen, hangulat vidám, mint a mai ragyogó időjárás, irány akkor a hosszú táv. Neki is indultam kocogva Laci nyomában. A lefelé vezető szerpentin felső szakaszát rettentően élveztem, tiszta örömfutás volt a havas erdőben. Egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt a szottyos havas, saras hegyoldal és én ott álltam felfegyverkezve botokkal és hómacskával, de mindhiába. A macska ugyan bekapaszkodott a hó felső rétegébe, de az alatta lévő olvadt rétegen az megcsúszott, rajta velem, így szépen a sejhajomon landoltam. Rövid lábaim se nagyon segítették elő az ereszkedést, mert sokszor hiába nyújtogattam őket lefelé keresve a szilárd pontot, amin megvethetem a lábam. Azért nagy nehezen levergődtem, de addigra Laci már régen látótávolságon kívülre került. Egyébként a Mapy ide se jelzett utat, ami meg mégis létezett, még ha viszontagságos volt is. OSM-en egyébként mindkét út szerepel.
Ranzinger Vince-kilátó
Leereszkedtünk, hogy újból meredeken felmászhassunk, most már a piros színnel jelzett úton a Halyagos-réthez. Nem éreztem egyedül magam, mindig voltak körülöttem emberek. Innen aztán a Vaskapu és a Farkas-völgy csodaszép sziklás völgyein értük el a Csúcsos-hegy piros háromszög jelzésű rettegett emelkedőjét. A nap már lemenőben volt és narancssárgás fénnyel festette meg a havas buckákat. Ez a látvány megmelengette még az én fagyos szívemet is. Az emelkedő ráadásul meg is izzasztotta rendesen, kis híján még infarktust is kaptam, mikor megint kicsúszott a lábam alól a talaj és ott találtam magam a hóban kapaszkodva, botom elhagyva. Nagy nehezen visszatornásztam magam álló helyzetbe és folytattam a mászást, most már jobban megválogatva a lépéseket. A kilátó megmászásának élményét meghagytam más alkalomra, hiába csábítgatott az egyik túratárs, hogy fent is van bója. Egyébként már sokszor voltam fent, mint ahogy a Vaskapu környéke is kedvelt túracélpontunk volt egyetemista a koromban, amikor erre vezetgettem az ismerőseimet, hiszen ez a Gerecsének ez a része könnyen megközelíthető volt vonattal. Azóta viszont elég ritkán látogattam ezt a tájékot.
Visszatekintés az előbb megmászott emelkedőre
A kilátónál összebandáztam egy piros-fekete kabátos sráccal, és együtt ereszkedtünk le a jelzetlen meredeken a Nagy-réthez a Lengyel-halálához (a helynév egy bujdosó 48-as honvéd emlékét őrzi). Innen aztán egy darabig a piroson folytattuk a kereszteződésig, ahol találkozunk a Vaskapu völgyével. Még mindig jött lefelé itt is egy sporttárs, tehát egyáltalán nem voltunk semmivel se elkésve. És még mindig világos volt. Nagyjából így is terveztem: naplemente a Ranzinger Vince kilátónál. Ezután a piros egy nyílegyenes jelzetlen útba torkollott, ami Vértesszőlős határába vezetett minket, ismét az Öreg-Kovács aljába. Ahol mindjárt kezdődik az igazi hacacáré: Öreg-Kovács Nr. 3, most nyugati irányból, fel a siklóernyős starthelyre. Azt hiszem, most aztán jól megemlegettük azt az errefelé lakó öreg kovácsot (sztori itt), aki megvendégelte annak idején az álruhában erre járó Mátyás királyt sült krumplival, és akiről később a hegy a nevét kapta állítólag. Eleinte még el sem akartam hinni, hogy kényelmesen emelkedőn, barátságosan a fák közt kanyargó ösvényen haladunk. De aztán hirtelen elvárásaimat is túlszárnyalva bedurvult a dolog. Sziklák közt araszolva kerestük a lépéseket a Tolvaj-hegy meredekségűvé váló, kijegesedett, csúszós hegyoldalban, meg-meg állva, lihegve. Végül a sporttárs előre engedett, mert látta, hogy gyorsabban haladok felfele a macskámmal. Ez volt a veszte, ezután már csak a célban látott. Pedig nem éreztem, hogy szélsebesen másznék felfelé. A starthelynél újabb lyukasztás várt. És egy újabb, ezúttal tatabányai sporttárs, akihez társultam.
Latyakos utakon Vértesszőlős határában még éppen világosban
Már előre féltem, milyen lesz a lemenetel egy újabb ismeretlen ösvényen, ebben az elátkozott hegyoldalban, de szerencsére Laci egy eseménytelen szekérútra vezényelt minket, ami folyamatosan lejtett a régi lőtérig és nem okozott nehézséget. Itt újabb tájfutó bója várt minket. És már mászhattuk is az itteni Simon-halálát, ami semmivel se kellemesebb, mint pilisi társa, majdnem én is belehaltam (nem csak az erdész, akit itt állítólag orvvadászok lőttek agyon) – alig vártam, hogy végre felérjünk a hosszú emelkedő tetejére. Majdnem el is felejtettem, ez volt az Öreg-Kovács negyedik felvonása (azaz felmászása). És még nem volt vége, mert némi sárga jelzésen való kanyargás után a Szent Péter templomromig, illetve a baji vadászházig következett a valós csúcs kimászása, mindenféle vaddisznótúrta ösvényeken. Egy idő után elértük az itteni TV-toronyhoz vezető aszfaltutat, és a pirosan villogó torony tövében megszerezhettük az itteni igazolást. Aztán hátraarc az aszfalton, hogy jobbra kanyarodva egy szintén vaddisznók által teljesen széttúrt völgyön elérjük a piros jelzést, ami előbb fel-le hullámzik a hegy oldalában, hogy aztán eldöntse, hogy mégis inkább lejteni akar, mint emelkedni.
Pirosan villogó TV-torony
Valaha erre is többször túráztunk az egyetemista túratársakkal, de aztán feledésbe merült ez az útvonal. Annyira, hogy már semennyire se emlékeztem rá. A piros kereszt és a sárga kereszt jelzéseken aztán elértük a Gorba-tető alatt haladó műutat újból. A kihelyezett szalagok kifogástalanul mutatták az irányt itt is. Kereszteztük a műutat egész közel az Agostyáni Arborétumhoz, és egy jelzetlen erdészeti úton kanyarogtunk fel ismét a hegy oldalába, most észak-nyugati irányból kerülve azt. Mikorra elértük a piros kereszt jelzést, túratársam kezdett lemaradozni. Itt még volt egy meglepetés bója. Lyukasztottam, majd miután nem láttam közeledni eddigi túratársam, kedvet kaptam a futáshoz az éppen hátulról érkező Lutring Márktól. Tartott az iram egészen a rét széléig, ahol hirtelen valami beakadt a lábamba és nem engedett tovább. Először azt hittem, nekem futott valami erre tévedt kis állat, de aztán láttam, hogy egy drótra akasztott szalagba akadtam bele, amiben majdnem felbuktam. Ezer szerencse, hogy az utolsó pillanatban megálltam. Innen aztán már csak le kellett ereszkedni a tardosi kálvárián. Elérve az Arany János utcát már csak egy ugrás volt a cél, ahol Rakk Gyula várt a fényképezőgépével, készítve célfotót mindenkiről.
Az utolsó előtti bója a TV-torony alatt
Bent a fogadó melegében minden beérkezőt nagy taps várt és persze a finom gulyásleves (vagy zöldségleves – ki mit kért előzetesen). És jöhetett máris az élménybeszámolózás a túratársaknak. Bizony voltak helyek, amiket megemlegettünk. De azért mindenki hozzám hasonlóan nagyrészt pozitívan élte meg ezt a gerecsei kalandot, öt csillagosra értékelve Laci útvonalát. Kiderült, hogy a túrázók körében még mindig kicsit mostohagyerek Gerecse nem lebecsülendő egyáltalán, tud mutatni rengeteg szépséget, de egyben LeFaGySz-konform kemény terepet is tud tenni a lábunk alá.
Finom gulyás koronázta a napot a célban
A rémálom így fordult át egy végig nagyon pozitívan megélt szép kalanddá, és ennek következtében már alig várom, hogy nevezhessek a mecseki epizódra. A jeti ugyanis nem harap, hanem barátságosan integet a távolban.
Zenét betenni ide csak egyet tudok, lehet, hogy már volt is, meg igen ismert, elcsépelt, de mégis örökérvényű darab /szerintem a teljesítménytúrázók himnusza lehetne/, ráadásul vannak benne kibelezett kőbányák üregei is, mint ebben a túrában:
Mintha dézsából öntenék, úgy ömlik az eső a szélvédőre az alföldi éjszakában. Az ablaktörlő is alig bír el a mennyiséggel, az útfelületen megálló víz szanaszét fröccsen, ahogy áthajtunk rajta. Másnapra mínuszok várhatók, és ha ez a csapadék ráfagy az utakra, az egyáltalán nem lesz muris. Merthogy a BHTCS előestéje van, amikor a Vajdaságból Budapestre tartunk éppen a szakadó esőben.
Kellett nekem benevezni! És akkora marha vagyok, hogy a leghosszabb távra neveztem. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy most érkezett-e el az idő debütálásomhoz a BHMTCS-n, vívódtam össze-vissza, aztán mikor végül elküldtem a nevezésemet, nem csekkoltam le, mit is jelöltem be az előző oldalon. Legvégül arra jutottam, hogy megyek Bognár Lacival megint BHTCS-zni, hagyom a fenébe még idén a hosszabb verziót. Bár van egy álmom, és az pedig az, hogy egyszer becserkészem a még távolabbi csúcsokat is szintidőn belül. De talán nem jött el még ennek az ideje. Szóval elküldtem a nevezést, megjött a visszaigazolás, amin az állt, hogy gratulálnak a BHTMCS nevezésemhez. Francba, most már nincs visszaút! Mehetek rohangálni a Budaiba, mint egy mérgezett egér, éjnek idején, ráadásul Laci nélkül.
A jelen ábra pedig úgy mutatja, hogy indulhatok a szottyos, jeges Budaiba csúszkálni, mint malac a jégen. Ekkor még nem tudom, hogy a Budaiban egyáltalán nem esik. Se eső, se hó. Annyi biztos, hogy maradt viszont egy kis hó a hétről, ami vagy lefagyott vagy sem, megnézni már nem lesz időm a szűkös fél nap alatt a túráig. Ráadásul fagyos időt mondanak, és talán ez a jobb verzió a sarasnál. Szóval még bármilyen időjárási körülmény létrejöhet, az is, hogy még ha hómacska segítségével is, de közel ideális útviszonyok lesznek az esti szerepléshez.
Most kell igazán bátornak lenni, merni nagyot álmodni. Indulás előtt be is üt a lámpaláz, ami azt eredményezi, hogy tiszta zizi vagyok, mintha életemben először ultráznék. Fordítva veszem fel a cuccaim, nem találom a kellékeket, végül pedig otthon hagyom a kanalam a leveshez. Bánt a dolog, de vissza már nem akarok fordulni emiatt, majd lesz valahogy. Vagy nem eszek levest, úgyse a kedvencem a tésztaleves, vagy próbálok kunyerálni valahonnan evőeszközt. A hosszú utazást Nagykovácsiig inkább arra kéne használni, hogy végre lehiggadjak. Nagyjából sikerül is, egészen addig, amikor már a faluhoz közeledve, a buszon veszem észre, hogy a Mapyn nem cseréltem át az ingyenes országot Szerbiáról Magyarországra. Nem szerencsés, mert a Mapy rengeteg adatot zabál, aztán lehet, hogy nem is lesz mindenhol adatkapcsolat, amerre megyek. Letöltöm gyorsan Pest vármegyét az adatbázisból.
Hangulatos betlehem fogad a túra rajtja előtt
Aztán be is állok a hosszúra nyúlt sorba a plébánia ajtaja elé. Még korán van ugyan, csak a babatávos BHKCS-sek rajtolnak egyelőre. De jó lenne bejutni és mielőbb megtudni, milyen plusz csúcsokat fundált ki nekünk a szervezőgárda. Lehuppanok Börcsök Andris mellé, aki máris mondja: Tarnai-pihenő, Széna-hegy, Kauzál emlékmű a Zsíros-hegyen. Szerencsére egyik se okoz kellemetlen meglepetést. A Tarnait bele is terveztem az útvonalamba, abból a megfontolásból, hogy nem véletlenül hívták fel a szervezők az ottani természetvédelmi korlátozásokra a figyelmünket. Így legyen lottó ötösöm! A Széna-hegy pedig jóformán a sárga kereszten van, még kitérőt se jelent, mert úgyis arra mennék a Meszes-hegyre – szintén a korlátozások miatt már nem lehet a meredek szakaszokon zúzni. A Zsíros-hegynek pedig két éve bejártam minden zegét és zugát, keresve a pontot a hatalmas ködben, így akkor erre az emlékműre is ráakadtam, meg egyébként is pont oda visz a kék háromszög jelzés. Már csak Botos kollégát kell megvárnom, akivel végül azt a paktumot kötöttük, hogy az első pontot együtt gyűjtjük be. Lacit végül nem sikerült rábeszélnünk az éjjeli kalandra. Most úgy módosult a műsor, hogy ebből a együttes begyűjtésből két pont is lesz.
Az ottlétem Andris számára is hasznos, mivel tőlem tudja meg, hogy a két felkeresendő zsíros-hegyi pont nem csak egy nüansznyi távolságra van egymástól. A Budai-hegység e távoli fertályában ugyanis sok a névazonosság, amit a szervezők ki is használnak: van két Kálvária-domb (az egyik egybe írva Nagykovácsin belül). A még távolabbi örömökre vágyóknak még Kálvária-hegy is jut. Zsíros-hegy kettő akad, de van Zsír-hegy is az egyik szomszédságában, van Fekete-hegy, Fekete-fej, Fekete-tető, amit ha összekeverünk, jön a feketeleves, Kecske-hegy, Vörös-kecske-hegy, Vörös-pocsolyás-hát (szóval ne bízzuk a kecskére a vörös káposztát), sőt még Vörös-hegy is, de az a Budakeszi Vadaspark elzárt területén belül, úgyhogy attól nem kell tartani. Hárs-hegyből is ott virít kettő a térképen, az egyik Hársbokor-hegy álnéven is fut a Budakeszi Vadaspark turisztikai részlegén. Szóval ügyelni kell ezekre a finomságokra, de legfőképp a szintadatokra, mert azok segítenek a beazonosításban. És vannak akik csak most dobják össze sebtiben a trackjüket... Nekem már szerencsére kész gpx-em van (több is), már csak élesítenem kell a legjobbat, mikor István megérkezik. Bár azt látom már, hogy csúszott bele hiba, mert véletlenül mégis sikerült beleraknom az egyik meredek ösvényt a Meszes-hegynél. De ennyi baj legyen, tudom fejből a kerülőutat is, annyit tervezgettem otthon.
Istvánra várakozva még üdvözlöm az ismerősöket és egyben sorstársakat: Fiala Petit, Borosnyay Palit, Szabó Attilát, Kovács Zsoltot, Görög Adrit, a messziről érkezett Gelencsér Zolit, aztán Wehner Gézát is, bár ő nem vesz észre. Aztán végre István is belép az ajtón, nemsokára rajtolhatunk is, amint sikerül rajtidőt szereznünk. Szerencsére sokan már nem tolonganak érte.
A Zsíros-hegy, Kauzál István emlékmű
És már trappolunk is Nagykovácsi főútján, kerülgetve a csúszósabb jég- és hófoltokat, igyekszünk nem elüttetni magunkat a késői időponthoz és kistelepüléshez képest elég élénk autóforgalom szereplői által. Elég bosszantó, amikor még az erdő menti kis utcában is többször félre kell ugrálni. Már ekkor látjuk, hogy a hómacskákat nem hiába hoztuk magunkkal, mert az első meredekebb felfelénél a havas erdőben kis híján visszacsúszunk. Az emlékműnél meg is macskásodunk gyorsan, a pecsétet pedig beütjük menetlevelünkbe. Közben sikerül pár tétován ténfergő túratársat is útba igazítani. Innen aztán spurizunk is a Muflon itatót mellőzve a közös kék-sárgán a Kálvária-domb irányába. Váltogatjuk a kocogást és a gyaloglást, mikor melyik kényelmesebb. Istvántól meg tök rendes, hogy tekintettel van arra, hogy hosszú távos vagyok és hajlandó kocogni. Felfelé nincs ilyen gond, István diktálja az igen erős tempót, aminek felettébb örülök. A sárga felesleges kanyarját kihagyjuk, elrobogunk a Kerek-hegy mellett. Egy helyen majdnem elmegyünk rossz irányba, de szerencsére hamar rájövök, hogy korai lesz még lekanyarodni. Arra majd a műútnál kerül sor, ahonnan teljesen ismeretlen vizekre evezünk (jobban mondva ösvényekre tévedünk). Ezen az aszfaltos úton eddig ugyanis mindig csak átkelni volt szerencsém, azt mondjuk számtalan alkalommal. Az itt átszáguldó autósok biztos nem is értik, mit téblábol itt ennyi fejlámpás idióta ma este a kerek-hegyi átmenő forgalmat akadályozva.
Hamarosan kiderül, mit is rejt számunkra a Kálvária-domb észak-nyugati oldala. Hát semmi jót. Meredeken felfele kapaszkodunk, sziklás zergeösvényen, néha szó szerint kézzel is. Felérve meg mélyen behajló cserjék között bujkálunk ide-oda kacskaringózva. A bányaudvar fölött rostokoló pontőröket végül gond nélkül megtaláljuk, megkapjuk a csokinkat és a második pecsétünket is. Arrafelé megyünk tovább, ahonnan tavaly érkeztünk ugyanerre a pontra. Sajnos igen hamar eljön az a pillanat, amikor Istvántól búcsút kell vennem, ő megy jobbra a Remete-szurdok irányába BHTCS-zni, én meg a távolabbi csúcsok felé veszem az irányt. Nem tudom, hányan választották még ezt az óramutató járásával megegyező irányt, ami valamiért népszerűtlenebb mindig. Annyira, hogy a Fekete-fejig egy lélekkel nem találkoztam ezután. De ez számomra inkább előny volt mint hátrány. Pont így akartam: egyedül cserkészni be a csúcsokat az éjszakában, senkihez se alkalmazkodni, csinálni mindent a legjobb tudásom szerint. Ha jó tervem van, sikerülni fog, ha nem, az időveszteséget jelent és akkor garantált a bukta. A királytávot ugyanis csak vérprofi terepfutóknak javasolják a kiírásban. Nos én se vérprofi nem vagyok, se terepfutásnak nem titulálható az, amit ekkora távon, ilyen szintadatok mellett produkálni szoktam. Azonban szigorúan a számokat nézve se muszáj végigfutni a tervezett utat, de ehhez elengedhetetlen a magabiztos tájékozódás, hibátlan útvonalkövetés és a jó útvonalterv. Nos, én ebben az utóbbiban tudok itt esetleg labdába rúgni, nem a tempó terén. 10-11 óra ötvenvalahány kilométerre elosztva erős túratempó mellett is megvalósítható. De ehhez tényleg gyorsan kell gyalogolni, az ellenőrzőpontoknál időt veszíteni pedig nem szabad. Sajnos túl jónak ezekben a pontokban se találtatok, nem kétséges, hogy be kell vetnem a kocogás csodafegyverét a csatában. A síkokat és a lefeléket kocogom tehát, a felfeléket gyalogolom. Lazsálni ritkán szabad csak.
Ritka élmény a Kálvária-hegyen
Ezeket tartom szem előtt a Kálvária-hegy felé tartván, végigcsattogva Budaliget jéghideg és néptelen utcáin a hómacskámban. Egyszer felkerült a Zsíros-hegyen a lábamra és azt már ott láttam, hogy nincs az az isten, hogy lekerüljön róla. (Az Ultraflow talpa túl széles, a grődli gumija pedig túl szűk.) Egészen a túra végéig ott marad, még ha a fene fenét eszik is. Próbáltam macskás mivoltomban mindig az út szélére hányt hóban haladni, hogy kíméljem a cicámat. És közben alig vártam, hogy kijussak az utcák útvesztőjéből. Itt ugyanis folyton néznem kell a telefont és néha még így is sikerül fölösleges farkincákat beiktatni. A kezem meg fázik kesztyű nélkül, így boldog vagyok, amikor egy ismerős és egyértelmű erdei ösvényre jutok végre. De itt még egy darabig számomra szinte teljesen szűz terepen haladok, átkelek valami igen mély betonmederben folyó patakon, aztán bejutok egy a Les-hegy alatti kiserdőbe, ahol talán már egyszer jártam, az se mostanában volt. Innen teljesen ismeretlen utakon jutok fel a Kálvária-hegyre. A feljutás vége igen meredekre és sziklásra sikerül, de azt legalább sejtettem eddig is, hogy ez bizony ilyen lesz. Panorámafotózás alibije mögé bújva szusszanok kicsit az egyik kiszögellésen, aztán meghódítom a csúcsot a keresztekkel. Az igazolási lehetőséget szerencsére nem sokat kell keresni, ott lóg a genoterm a pecséttel és a pecsétpárnával a középső kereszt hátoldalán. Sikerül egy elég jó képet készítenem, ami visszaadja talán, milyennek is látta a magányos vándor ezt a csodálatos éjszakát: telihold, csillagfényes, csendes havas éjszaka, a csillagok tükörfényei lent a völgyben pislákolnak a települések fényei formájában. A kálvária sötét keresztsziluettjei jelképezik a ránk váró nehézségeket. Ha kapok elég erőt odafentről, azért elcipelem őket a hátamon. A távolban szépen kirajzolódik a hegykoszorú, ahol még három további extra csúcs vár ma éjjel, és sok-sok kihívás. Most még nem tudom pontosan, milyen formában. Csak sejthetem. És menet közben élvezhetem a holdsütötte téli éjszaka összes szépségét.
A következő pontnak még a pontos helyét se tudom, mivel az még a térképen sincs fent. Vihar-domb, két éve Péter is hiába kereste a nagy ködben. Nem túl biztató. Belőni szintadatok alapján is nehéz, találomra választottam ki a helyet a leírást használva támpontul. Ha jól tippeltem, akkor szerencsém van. Ha nem, az időveszteséget jelenthet és/vagy pontkihagyást. Addig azonban van még kocogni-/gyalogolni való végig a Szarvas- és Tök-hegy ösvényein. Végül beletorkollok a zöld jelzésbe, ami a Csúcs-hegy oldalában vezet ki a Virágos-nyeregbe. Innen az országos kékre váltanék, de egyelőre csak valami vadcsapás szerű ösvényre sikerül lelnem, ami reményeim szerint eléri valahol a kéket. Amíg keresem az utat, az égbolton átszáguldani vélek egy hullócsillagot. Valószínű, hogy nem a szemem káprázik, mert jó eséllyel a Quadrantidák egyik képviselőjéhez volt szerencsém. Ilyenkor a babona szerint lehet kívánni egyet. Jelen helyzetemben mi mást kívánhatnék, mint egy sikeres teljesítést. Csoda csodát követ, mert amint szuszogok felfelé a Vihar-hegyre, az egyik fán meglátok egy pici sárga fényt. Szoktak feltenni turisták itt-ott kis fényvisszaverőket valamilyen okból, gondoltam, ez is egy közülük. A pont azonban megmozdult közeledtemre, aztán huss, egy pici lompos farkú állatka menekült előlem. Nem tudom, miféle lehetett, menyétnél kisebb volt, a farka is lomposabb, már-már hódéhoz hasonló, viszont a mókusok ilyen késői időpontban már alszanak, a pelék meg köztudottan éjszakai állatok, de ilyen időtájt rendkívül hosszú téli álomra hajtják a fejüket. Mégis talán valami álmatlanságban szenvedő nagyobbacska pele lehetett, amit elriasztottam. Ezt a véletlen találkát is jó ómennek véltem. Talán csont nélkül megtalálom a Vihar-dombot, aminek vélhető helyétől már csak pár száz méter választ el. Hát hogy a viharba' ne találnám meg!
Repülőbaleset emlékére állított emlékmű a Vihar-hegy és a Hármashatár-hegy között
Azért kis hibát vétettem, majdnem sikerült felkapaszkodnom a Hármashatár-hegyre, már éppen a magassági pontnál jártam, mikor észbe kaptam a telefonomat megnézve, hogy bizony azon a hóban szépen kirajzolódó keskeny ösvényen kellett volna bemennem az előbb. Fölöslegesen másztam fel, ráadásul a kis ösvényke is ugyanúgy emelkedett, mint az előbbi út, csak éppen egy emlékműhöz lyukadt ki. Jól is jött, hogy kedvem támadt lefotózni a nagy lihegésben. Ez az 1982-ben történt HA-ANL repülőbalesetnek emléket állító oszlop is egy jó példa arra, hogy az ember sosem lehet annyira elbizakodott, hogy kijelentse, hogy töviről-hegyire ismeri a lakóhelye környékén lévő erdőségeket. Bizony ennek eddig még a létezéséről se tudtam. Kicsit izgultam, mert eddig pontnak a nyomát se láttam. De mihelyt feljebb kapaszkodtam, meglett az is, pont azon a kilátóhelyen, ami a tervezéskor szemet szúrt. Kicsit fellélegezhettem, mert egyik legnehezebb feladatnak eleget tettem. Most viszont majdnem, hogy még nagyobb kihívás előtt álltam: a kékről le kellett ereszkedni a sárgára a sziklás hegyoldalban valami lélekveszejtő zergeösvényen, amit most tapostam először. Itt is jól jött bizony a jégkarom, sőt még a magashegyi jártasságomnak is hasznát vehettem. Azért leesett egy kő a szívemről, amikor végre a sárga jelzés biztos talaját tapodhattam.
Az Újlaki-hegyen
És most az Újlaki-hegy után jön még a Kitörésről ismerős hírhedt lejtő... Bár az már az előbbiek tükrében gyerekjáték lesz. Az Újlaki-hegy megtalálása a sárgán nem jelentett nagy kihívást, ott volt a pont a legmagasabb kiszögellésen. A lejtőn is szerencsésen lejutottam némi távolból jövő kutyaugatással kísérve, és a Vadaskerti-hegy nyergébe is odaértem hamarosan. Bár az összes tervezőalkalmazás lentről való megközelítést javasolt, én mégis úgy okoskodtam, hogy kár szintet veszíteni, ha nem olyan sűrű a növényzet, hogy ne lehessen nagyjából szintben, egyenesen a nyeregből eljutni a tényleges csúcsra. Szerencsére nem volt semmilyen áthatolhatatlan bozót, sőt egy keskeny kitaposott ösvény is kirajzolódott a hóban. Mekkora mázli ilyenkor a hóréteg, rengeteget segít. Elindultam tehát az utacskán és eljutottam egy vasoszlophoz. Itt azonban nem volt semmilyen tasak pecséttel. A térkép is azt mutatta, hogy tovább kell mennem. Apropó, térkép! Ugye említettem, hogy a buszon sebtiben letöltöttem magamnak Pest vármegyét. De arra nem gondoltam, hogy ez nem fedi le Budapestet. Így hát a Mapyn a budapesti szakaszra térkép nélkül maradtam, csak egy szép piros trackem volt a nagy semmiben. Illetve Locusom, csakhogy a Locuson nincsenek helynevek, csak csúcsok. Ilyenkor jó, ha az ember betanulja a térképet, szóval láttam, hogy a Vadasketi-hegy tényleges csúcsa még egy kicsit odébb lesz, de oda is elvisz egy kitaposott út. Így meg is lett gyorsan a negyedik extra csúcsom is, húzhattam is el a sárga jelzés lejtőjén Hűvösvölgy irányába, hogy levadásszam a sztenderd csúcsokat, kezdve a Fekete-fejjel.
Vasoszlopok világában először az Újlaki-hegyen, majd a Vadaskerti-hegyen is
Nagyjából ezen a ponton léptem át a bűvös 20 km-t, ami egyben azt is jelentette, hogy pár kilométer megtétele múlva elérem a tervezett féltávot. A trackem ugyanis 51-52 km-es lett és ha nem hibázok sokat, akkor tudom ezt tartani, a Meszes-hegyi elrajzolás is maximum 1 km pluszt fog hozzáadni csak a távhoz. 10 óra felé járt, ami azt jelentette, hogy eddig szűk 4 órát jöttem, azaz minden belefutás ellenére csak gyors gyalogtempót tartottam összességében. És ez mindössze arra elég, hogy a szintidőben való teljesítés, illetve a szintidőből éppen kicsúszás határán mozogjak. Arra nem számíthatok, hogy a túra második felében gyorsulni fogok, arra viszont igen, hogy lassulok majd a fáradtsági faktor növekedésével párhuzamosan. Szóval még 4 órát biztosan megyek, ami 8 órát jelent, de ugye még nem vagyok a féltávnál, a trackem se pontos, meg lassulok is, tehát kérdés, mennyi fog még hozzáadódni, elég lesz-e a maradék 3 óra úgy, hogy begyűjtöm a plusz csúcsot mindjárt a Fekete-fej érintése után. Amit egyébként is beleterveztem az útvonalba alapból. Az egyetlen jó jel, hogy mindeddig egy nagy távos versenyző se jött még szembe. Persze simán el is kerülhettük egymást, hiszen nincs megszabott útvonal.
Ezeken tépelődtem a Nagyrét magasságában, majd ahogy a főút aszfaltja mellett csörömpöltem a szerencsére elenyésző forgalom mellett. Aztán le tudtam térni balra egy gyengén kijárt ösvényre, amiről átvághattam a Fekete-fej oldalába a Szépjuhászné úton. Itt majdnem elhibáztam az utat, mert be akartam térni egy vízmosásba, ami emlékeim szerint elég viszontagságos. Viszont lehet, hogy simábban felvezetett volna a pirosra, mint az a cikkcakk, amit végül választottam. De néha a járt út előnyösebb, még ha hosszabb is. Itt éreztem először azt, hogy a hó nehezíti a járást, főleg ezeken a kevésbé frekventált utakon. A cipőm is kezdett átázni, a zoknim pedig nedvesedni. Fázni viszont nem fáztam a mínuszok ellenére, a pehelykabátot már a Kálvária-domb után ledobtam, mert majd megsültem benne. Elég volt a 2 réteg: aláöltőző és nem túl vastag futófelső felülre, téli futónadrág merinó boxerrel alulra. A sapka és a kesztyű szinte végig rajtam maradt, mint ahogy a csősál is.
A Fekete-fej emelkedőjét nem sikerült továbbra sem megkedvelnem. A csúcson megtudtam, hogy előttem csak 9 BHMTCS-s járt itt. Fura, hogy eggyel se találkoztam. Nem tudtam, összesen hányan vagyunk, de ez az adat számomra akkor is megnyugtató volt, bízni kezdtem, hogy behúzhatom ezt még. A következő erőt adó momentum az volt, hogy a Cserkészpark melletti bicikliúton kocogva szembe találkoztam Fiala Petivel, aki szintén a hosszú távot nyomta, csak ellenkező irányból. Először majdnem el is mentünk egymás mellett szimpla udvarias köszönéssel, ennyire nehéz megismerni a régi túratársakat is sötétben lámpafénynél. Ami a telihold és hótakaró kombinációja miatt szinte fölösleges is volt. Ő azt mondta, hogy nagyjából 30 kilim van még hátra az ő verziója szerint. Ez megint kicsit elbizonytalanított. Az én verzióm szerint viszont 26-27 km van hátra és az egyértelműen jó jel, hogy a gyorslábúnak számító sporttárssal nagyjából feleútnál találkoztam. Mesélte, hogy eddig neki is ment minden rendben, én is mondtam, hogy nem lesz gond a Vihar-dombbal, ne aggódjon miatta. Aztán folytatta mindenki tovább a maga útját.
Kis ládikó, nagy meglepetés!
Innen már kezdtek sűrűsödni a találkozások mindenféle irányból jövő-menő fejlámpás egyedekkel, néha igazán nem is értettem a koncepciókat, de az ugye nem az én gondom. Meg a plusz csúcsot amúgy is sokan kihagyták inkább. Nekem viszont elengedhetetlen volt, hogy felkeressem, nagyon kellett az a plusz egy óra. A kis kitérő megérte az általa kapott időkeretet. A csúcs közelében találkoztam Palival és túratársával, ő tehát ennyivel hátrább volt Petinél. És még ő is biztos beér a hosszú távon. Ez az esemény is megnyugtatott, hiszen eddigre már bőven átléptem én is a 25 km-t. A csúcs letérőjét is még időben észrevettem, alig mentem túl rajta. És minő meglepetés várt az igazolóponton! Kis rózsaszín ládika, ami amint kinyitottam, zenélni kezdett.
Sajnos nem tudom, melyik dal hangzott el milyen előadó tolmácsolásában, annyi biztos, hogy egy pasi énekelt és száncsengő biztosan volt a dalszövegben. Tehát nem a fenti nóta szólt. Mindenesetre engem az ideilló nóta és a meglepetés akkora gyermeki örömmel töltött el, hogy az utánam jövő túrázónak is lelkesen mutattam, mire képes a kis láda, ami még cukorkákat is rejt. Az utóbbi nagyon jól jött, mert már kezdtem eléhezni. Eddig mindössze a kis csokit ettem meg a Kálvária-dombon, meg sótablettákat kapkodtam bizonyos időközönként. Nagymestere vagyok a halogatásnak, mindig odázgatom a dolgokat. Végül már a Tarnai-pihenő felé tartottam, amikor előszedtem egy csontkeményre fagyott müzli szeletet. Sajnos csak egy kis darabkát tudtam magamhoz venni, a többi nem csúszott. A pihenő felé jártam a piros háromszög/zöld kereszt kombináción, amikor kisebb ismerős csapat jött szembe: Zsolt, Adri, Anett és Attila. Kicsit beszélgettünk, majd indultunk tovább, ki-ki a maga útjára. Csodálkoztak, hogy egyedül vagyok. (Én mondjuk nem annyira, elég rutinos magányos farkas vagyok már régóta, csak ezt mások nem annyira tudják...)
Ki gondolná, hogy a Zsíros-hegyen hot dogot sütnek
A pihenőnél a pecsét mellé járt megint egy Mars szelet, a pontőrök mondták, hogy próbálták melegen tartani. Ez azonban mégse sikerült nekik annyira, mert mikor meg akartam kóstolni, majdnem beletörött a fogam. Így hát megelégedtem itt is az egy falatkával. Elővettem inkább a gyümölcspürét. Bár jéghideg volt, mégis jól esett. Nem akartam ismeretlen utakkal bajlódni fel a Nagy-Kopasz felé, így a jól ismert és kijárt zöld háromszög felé vettem az irányt. A kilátóhoz most nem kellett kitérni, úgyis felújítják. Itt még mindig találkoztam úton lévőkkel, bár már szellősebben, mint eddig. Mostanra kezdett fogyatkozni a szembe jövők hada. Előzni nem sokan előztek eddig, ezért is lepődtem meg, hogy egyre közeledett egy fejlámpa, vele együtt egy barna széldzsekis terepfutó lány (ld. vérprofi terepfutó). Úgy hagyott ott mint a huzat, miután mondtam neki, hogy a kék kereszten érdemes menni lefelé, úgyis azon kell folytatni a Zsíros-hegy irányába. Pedig én is kocogtam... Bubu is érkezett hamarosan szembe, aztán evvel zárult is az ismerős túrázók listája. A Zsíros-hegy felé haladva még megelőztem egy nagyobb csapatot, aztán lassan elfogytak körülöttem az emberek megint. Cserébe a fellegekből egyre sűrűbben szállingózni kezdett a hó. Mire felértem a ponthoz, lassan súrolta a hóesés intenzitása azt a határt, ami még hangulatos és nem zavaró már.
Behavazott zöld sátor a Széna-hegyen
A ponton várt a túra legszuperebb frissítőpontja, egy komplett hot dogos stand. Profi fullos hot dog készült seperc alatt, ami fontos volt, mert nekem minden perc aranyat ért. Kezemben a hot doggal indultam tovább, a kocogást most mellőznöm kellett egy darabig részben a hot dog, részben az emelkedők miatt. De pont jól jött ki, mert mire a hot dog elfogyott, az utóbbiak is véget értek és lehetett megint gyorsabb tempóra váltani. A Széna-hegyen a zöld sátrat nem volt nehéz megtalálni, ott volt pont az út mellett. Szegény pontőr lánnyal nem cseréltem volna, aki ott kuporgott a behavazott vackában. A sárga keresztről (a vele együtt haladó illegális kék keresztnek megint nyoma veszett ezek szerint) átváltottam kis időre a sárgával jelzett Fehér-útra, majd a Mária-völgy szekérútján csorogtam intenzív hóhullás közepette a Meszes-hegyi letérő felé. Ezt az ösvényt már jól ismerem régről, talán pont a Csanya féle Peakset futottam erre. És most pont Csanyához megyek pecsételni. A meszes-hegyi sátor talán még zordabb képet mutatott az előzőnél, Csanya se túl lelkesen nyúlt az itineremért – mondjuk a miértet teljesen át tudtam érezni. Mostanra már elég szellősen érkeztek hozzá delikvensek. Kicsit gondolkoztam azon, hogy mi történne, ha a meredek lejtő felé csattognék tovább mégis, vajon Csanya beszólna-e, de aztán rendes és környezettudatos túrázó módjára visszafordultam, hogy a Mária-völgy felé kanyarodjak majd az első adandó lehetőségnél. Itt kezdődött a mizéria a hómacskával, ahogy futottam a lejtőn, kezdte begyűjteni a havat a talpam alatt formálódó kellemetlen hógombóc formájában. Szerencsére a gombóc kis idő alatt összeroppant, majd aztán kezdődött elölről a jelenség, amíg le nem értem a völgybe. Talán a dőlésszög volt a ludas, mert a hátralévő úton később már csak elvétve tapasztaltam ugyanezt.
Csanya sátra vs. Delta főcím - csak én látom a hasonlóságot?
Néha elgondolkodtam, hogy érdemes lenne-e átvágni a kőbánya környékén megint a Fehér-útra, de tudtam, hogy ez egyben plusz szintet is jelent, meg kevésbé járt utakat (ha egyáltalán vannak). Ugyan egyszer már másztunk itt át Petivel egyik privát túránkon, de nem emlékszem pontosan, mennyire volt viszontagságos, inkább nem vállaltam be a rövidítést. A völgyet viszont nagyjából végig tudtam kocogni. Elhaladtam a Mária-szobor mellett, amit egy perbáli kéményseprő állíttatott hálából azután, hogy szerencsésen megmenekült egy őt megtámadó vaddisznó elől. Aztán úgyis jött az emelkedő, mihelyt átváltottam a sárgára. A Zajnát intenzív, de rövid emelkedője volt az egész túrában a legkellemetlenebb élmény számomra. Nem emlékeztem tavalyról arra, hogy a kemény mászást kidőlt fák is nehezítették volna. Most azonban egyértelműen ott feküdtek az úton. A csúcson megint kaptam csokit, de meg se próbálkoztam annak elfogyasztásával. A pontőr srácok készségesen kikalkulálták nekem, hogy Nagykovácsiig 6 km van hátra, ami a nekem még hátralévő Nagy-Szénással pedig nagyjából 8 km. Akárhogy is számolgattam, ez azt jelentette, hogy nem muszáj már futnom, be fogok érni, ha tartok egy normális túratempót. Azért azon voltam, hogy minél hamarabb feljussak a hágóba a Szerdahelyi-vágáshoz. Onnan már csak a Kutya--hegyet és a Szénás kúpját kell kimásznom és ennyi volt mára az emelkedőkből. A közbeeső lejtőkön meg tudok hozni a tempón, szóval nem lesz itt gond. Amin meglepődtem, hogy két kósza túrázó/futó még mindig jött szembe a Zajnát felé tartva. El nem tudom képzelni, mi volt a túratervük és annak kivitelezése így sikerülhetett-e.
A behavazott Nagy-Szénáson már biztos voltam a győzelemben
Már rutinosan bújtam át a forgóajtó nyílásán, aztán nekiveselkedtem az utolsó számottevő kaptatónak. Az agglomeráció egész közelről mutatkozó fényei biztattak, hogy már nem kell sok a sikerhez. Ez már meglesz, fél vagy háromnegyed óra és célban vagyok. Pontosan 3 óra 52-kor álltam a Nagy-Szénás keresztjének tövében. Ekkor még volt 1 óra 19 percem hátra a szintidőből. Innen már hason csúszva is... Persze a trükkös szervezők a pontot nem a csúcsra tették, hanem a csúcs alatti esőbeállóba. Itt is járt volna csoki, de már nem éltem a lehetőséggel, hiszen most már negyed óra talán, és ehetek, amit csak akarok a depós csomagomból. Szóval mászhattam vissza a kék és piros közös szakaszán nagyjából az ikonikus kilátópadig és még kicsit tovább is, de onnan már lejtmenet következett egészen a templomig és a célnak otthont adó plébániáig a szomszédságban. Azt hiszem, a Piros 65 óta nem is jártam a pirosnak ezen a szakaszán, ami akkor számomra igen viszontagságos lemenetelt jelentett. Most azonban semmi baja nem volt a térdemnek és szépen haladtam lefelé a hegy tövébe, majd végig a falu néptelen utcáin. Az első busz éppen akkor érkezett a főúton, amikor ki szerettem volna kanyarodni oda. A templom felől már jöttek szembe a leendő utasok, a már végzett sikeres teljesítők. Egyik-másiknak gyorsan odaböktem egy-egy gratulációt, majd igyekeztem tovább, hogy meglegyen az az utolsó pár száz méter is. Mert azzal még adós vagyok ahhoz, hogy BHMTCS teljesítő legyek. Az, hogy leszek-e, most már nem kérdés. Mert lám, a hullócsillagok tényleg tudnak és teljesítik még az egyszerű túrázólányok kívánságait is. Nemcsak a vérprofi terepfutókét.
És megérkeztem
Búcsúzóul Csipitől még kaptam a hátamra egy „Marha” feliratú rajtszámot. Nem tévedés, akárhányszor benne vagyok valami hasonló őrültségben, mint ez a túra, pont annak érzem magam.
Az úton hajnali félhomály A Hold az égen, a busz nem jár Szürke ország, szembe szél Magányos madár enni kér Reggel harcba indulok Megpihenni nem tudok Lebegek két világ között Otthonom ködbe vész
Ref.: Tegyen erősebbé a tévedés Tegyen erősebbé a szenvedés Tegyen erősebbé a fájdalom Ha nem pusztít el tegyen erősebbé
Senki nem jár az utcában A templom ajtó zárva van Elköltöztek az angyalok Várnak rám de itt vagyok Innen a lélek visz tovább Véget nem érő éjszakám Szerte foszlott álmaim Szövöm össze a jövőt
(Intim Torna Illegál: Tegyen erősebbé)
Egy ilyen rendkívül gyönyörű, de egyben kőkemény kaland után, amit ráadásul végig teljesen pozitívan éltem meg, nehéz visszatérni a valós életbe. Még mindig teljesen a hatása alatt vagyok a túrának, főleg, hogy a masszív izomláz se nagyon akar búcsúzni tőlem még két nap múltán se. Még úgy se, hogy másnap rákirándultunk kicsit (alig bírtam felmenni az emelkedőkön, Peti biztos titkon mosolygott rajtam, mert ilyet is ritkán lát. 😃) És végre hull a hó és hózik szakadatlan annyi hómentes év után, a jövőt meg szövögetem ezerrel. Mert látok pislákolni valami gyenge fénysugarat az alagút végén, ami egyre vonz maga felé, még ha távol van is. Még távol, de egyre közelebb.
