Lazulós sztóvka

 

Az MI a Lazová stovka elnevezésű túrának nevét, amiről itt most orrvérzésig szó lesz, előszeretettel fordítja automatikusan Lazulós százasnak vagy éppen Lusta százasnak. Hogy miért is? A pontos választ magam se tudom, de arra a következtetésre jutottam, hogy a szlovák laz szónak, ami hegyi tanyát jelent (olyasmit, amilyen az Őrségben egy-egy szer) a többesszáma lazy. Az meg, mint tudjuk, angolul annyit tesz, hogy lusta. Annyiban igaza is van az MI-nek, hogy ez a mesebeli környezet, amin most keresztül fogunk vándorolni, kitűnően alkalmas az ellazulásra, sőt mi több, ha az ember rendelkezik egyfajta remete hajlammal, mint én is, a legalkalmasabbnak látja egy bizonyos ideig történő vándorlás után (ennek nem leszünk híján), hogy nyugdíjas éveire vesz egy ilyen tanyát, ha lesz elég pénze, ami távol van a világ minden hiúságától és zajától, viszont annál közelebb a természethez, valamint friss és jó levegő se hiánycikk errefelé.

De hogy ez egy könnyű százas lenne, amolyan sétagalopp idilli környezetben, azt már nem gondolnám. Túra előtt még csak-csak hajlamos voltam erre, hiszen mit nekem 400-600 méteres lankák plusz egy 970 méteres megmászandó valódi hegy. De ha a táv- és a szintadatokat (113 km, 3750 m a hivatalos adat) komolyabban elemezzük, bizony hamar kiderül, hogy ez nem a Communitas Fidelissima, ahol szintén egy combosabb hegyre hágunk csak fel, hanem inkább a Palipista, ami azért a magyar százasok közt se a legegyszerűbb. Mostanában gyakran játszom azt a játékot túra közben magammal vagy másokkal, hogy hasonlítgatom az éppen látott tájat más túrákon látottakhoz, vagy azt, hogy az éppen teljesítendő túra melyik másik túrát idézi, de arra jutottam, hogy ennek a túrának nincs magyar mása, ide egyszer el kell jönni és meg kell nézni.

Hogy hogyan is jutottam el a Kis- és Fehér-kárpátok csodálatos tájait felölelő Lazová stovkára, annak külön története van, amit igyekszek röviden felvázolni. Ugye nemrég még az volt napirenden, hogy én idén el szeretnék menni Szerbiába a Fruska Gora Maratonra, aminek teljesítése régi vágyam. De sajnos annak a kései időpontja a jövő héten azt eredményezné, hogy megírhatnám az abszolút kicsit sem felvágós „Egy hét, három százas” bejegyzést, amire azért már én sem vágyok. Főleg amiatt nem, mert a Sárgarigó 100 és a Mecsek 100 között lesz egy rövid, autóban töltött délutánom és egy idegen panzióban töltött éjszakám regenerálódni, mert jó esetben péntek kora délután (rossz esetben később) landolok Budaörsön és onnan máris utazhatok Hosszúheténybe, hogy másnap hajnalban elrajtoljak az újabb százason. Nem leszek ezzel egyedül a mezőnyben... Viszont ezt a nyűgöm nem kéne megtoldani azzal is, hogy előző hétvégén is egy könnyűnek nem mondható százast teljesítek. Szóval a Fruska gorát fájó szívvel visszahelyeztem a bakancslistára, jövőre úgyis jubileumi év lesz ott. Viszont nagyon szerettem volna már egyet külföldön is túrázni, hiszen utoljára tavaly decemberben tettem ezt. És itt jött képbe a CSUT programlistája, ahol megláttam a Lazovát, amit Görög Adri és Lénárt Marianna is szívből ajánlott nekem, mint csudaszép túrát, ami nincs is olyan messze. Már el is volt döntve: bárhogy is, de ide kimegyek. 

Ilja Danielovic Dibrov emlékműve a táborban

Szerencsére tömegközlekedéssel se boszorkányság erre a környékre eljutni, nagyjából 12000 Ft-ból meg is van a buszozást leszámítva, de az a pár megálló se lehet tetemes összeg Pöstyénből Dubraváig, ahol a rajt van. Bár odafelé úgy terveztem, hogy ha nem lesz rengeteg cuccom, majd gyalogolok, 20 km az egész, jó lesz bemelegítésnek. Közben meg lát az ember kálváriát, zsinagógát, vízimalmot és még sok mindent, ami adódik az úton. Mivel más is keresett fuvart erre a túrára, próba szerencse alapon én is megpróbáltam végül. Tóth Feri volt az első, aki felajánlott egy helyet Komáromból, le is csaptam rá gyorsan. (Aztán Attila is, de Ferit már nem akartam visszamondani.)

Idilli környezetben bújik meg a rekreációs központ, ahonnan indulunk másnap

Tehát péntek koradélután már vonatoztam is Komárom felé és kicsit izgultam, hogy találom meg ott Ferit, mert csak annyit tudtam, hogy az állomáson keressem. A telefonszámom már csak későn küldtem el, de ami rosszabb, Feriét egyáltalán nem tudtam, csak azt, hogy Messengeren hiába hívom. De szerencsére telefonszám nélkül is rögtön ráleltem az állomás előtti parkolóban. És már utazhattunk is a Prasnikirtvány (szlovákul Prasník) melletti Dúbrava üdülőhelyig. A Google néha szokásos módon elvitt egy kis „Ismerjük meg Szlovákiát!” autós túrára, de azért nagyrészt megbízhatóan navigált el a valószínűleg a kommunista időkben még ifjúsági táborként funkcionáló rajthelyünkre. Egy nagy központi épület, kis faházak, színpad és egy felkoszorúzott partizánemlékmű vörös csillaggal, le sem tagadhatná a munkásmozgalmi múltat. De nemrég minden trendin ki lett pattintva, a házak gusztusosan felújítva, az egykori kantin, ahol aludni fogunk, mostanra diszkó és amolyan közösségi tér lett. Már-már déjá vu érzésem van, mert a nagy épület és a medencék közti térben pár madárröpde áll, tele színes papagájokkal, pont úgy, mint a znojmoi „solymászotthonban”. 

A központi épület és a „kantin”

Ferivel gyorsan becuccolunk a diszkóba. Elsők vagyunk, választhatunk helyet, sőt még matracokat is raktak be nekünk. A nyugodt alvás reménye azonban annál jobban foszlik szerteszét, minél többen érkeznek. Az utolsók éjjel 10-11 felé, sokan szinte azonnal csalódottan távoznak, hiszen lassan egy tűt sem lehet leejteni a matracszálláson. No de addig még előttünk a délután, így hát gyorsan beregisztrálunk Slavonál, kifizetjük a beugrót, aztán valami harapnivaló után nézünk. Közben Évi, Juli és Zoli is megérkezik, együtt múlatjuk az időt a teraszon sörözgetve, eszegetve. Mire végeznénk, megérkezik Attila és Rita is, Edinával is találkozunk. Teljes a magyar kontingens. Aztán lehet menni pihenni, hiszen korai lesz a kelés, 6-kor már indítják is a mezőnyt. Idén csak egy rajt lesz 6 órakor, ellentétben az előző évekkel, amikor volt egy 5 órás rajt gyalogosoknak és egy 7 órás a futóknak. Mint írtam, sajnos az éjszaka nem telik túl nyugodtan, köszönhetően a rossz alvókámnak, a masszív náthámnak (inkább a családban össze-vissza passzolgatott vírusnak) és a közvetlen szomszédomnak, egy vékony, fekete hajú nőnek, akit megjegyeztem magamnak. Nem elég, hogy majd kiszúrja a szemem a jupiterlámpájával, amikor még éjjel 10 után is molyolni valója van a színpadon lévő fekhelyénél, folyton jön-megy, félretaszítja nemes egyszerűséggel a cuccaim, mert neki okvetlenül arról az oldalról kell felmásznia a pódiumra, ahol alszom (azaz aludnék), mintha máshonnan nem is lehetne. Legalább egy pardon kijön belőle. De ez mind nem elég, mert már hajnali 4-kor kidobja az ágy, összevissza zörög a recsegős zacskóival és nagy csinnadrattával távozik. Nesze neked alvás! Aztán lassan amúgy is életre kel a matracszállás, mindenki készülődik, csomagol, keneget, ragasztgat, masszíroz, nyújt, eszeget, öltözködik, sorban áll a mosdóhoz, mert abból csak kettő van. Nekem már csak az utolsó simítások vannak hátra, mert tegnap szerencsére mindent előkészítettem és bepakoltam.

A matracszállásunk

Ferivel és Évivel kimegyünk a ház előtti rajthoz, ahol nagy már a nyüzsgés. Pár perc van még hátra az indulásig. Edinát és Attiláékat nem látjuk sehol. Pontban 6-kor neki is indul a mezőny, ki gyorsabban, ki lassabban. Nem sietünk, hiszen az első száz métereken tetemes szint fogad, sőt még egy kód is. Az emelkedőn a kódleolvasás után kicsit elhúzok a többiektől, de hamarosan utolér Rita és Attila. Innen már nagyjából a túra végéig együtt is maradunk kis szünetekkel. Most még jó erőben vagyunk, a lejtőket megkocogjuk, hasítunk 9-10 perces átlaggal. Az emelkedőkön visszalassulunk, néha egy apró fotószünet is belefér, mert fényképezni itt szinte kötelező. Még Feri is azt mondja, akit saját bevallása szerint nem nagyon szokott érdekelni, mi veszi körül egy túrán, hogy ez a túraútvonal nagyon szép. Ez már azért jelenthet valamit! Erdős részek, kis tanyák váltják egymást, víztározó, bánya, majd hullámzó dombok vegyes erdővel. Egy fenyves részen újabb kódra lelünk, majd leereszkedünk Kosariská (Kosaras) településre. 

Tömegrajthoz sorban állva

Már az indítás is elég erős

Ez a település arról híres, hogy itt található M. R. Stefánik tábornok szülőháza, akinek monumentális síremléke mellett hamarosan el fogunk haladni a Bradlo magaslatán. A szlovákok egyik legnagyobb nemzeti hőse egy 12 gyermekes evangélikus lelkész 6. gyermekeként született ebben a kis falucskában és a későbbi politikus, csillagász, valamint diplomata, a csehszlovák állam létrehozásának egyik mozgatórugója, a hegyre vezető úton álló tanösvény tábla tanúsága szerint szívesen figyelte innen a tájat és a csillagos eget. Stefánik generális mozgalmas életútja során sok helyen megfordult a világban, többek között Sopronban és Szarvason, az evangélikus líceumban is, ahol érettségizett. Ráadásul osztálytársa volt Gyökössy Endrének, a református írónak, aki ifjúsági regényt (Mihály és Milán) is írt róla, ami állítólag kevéssé ragaszkodik a tényekhez és nem fest túl hízelkedő képet a nagy szlovák államférfiről. Régen szívesen olvastam Gyökössy könyveket, szóval erről majd magam is szeretnék véleményt alkotni. Az biztos, hogy Stefániknak a magyarokhoz való viszonya elég ellentmondásos lehetett. Halálának körülményeit se sikerült teljesen tisztázni: annyi biztos, hogy 1919 májusában egy olasz repülővel érkezett Pozsonyba, mikor is először lépett volna az általa is megálmodott csehszlovák állam földjére, de leszállás közben a gépe lezuhant és a gépen utazó összes személy meghalt a balesetben. Azt is rebesgetik, hogy az olasz felségjelzést magyarnak nézték és emiatt szitává lőtték a magyarokkal ellenséges oldalon harcoló szlovákok a gépet. Vagy azt, hogy a csehszlovák állam fölött szintén bábáskodó Masaryk és Benes keze volt a dologban, akik szerették volna háttérbe szorítani a szlovákok érdekeit. De vannak beszámolók arról is, hogy szimpla baleset történt, kizárva minden összeesküvéselméletet. 

Stefánik szülőháza Kosarason

A Bradlo felé haladva már messziről látszik a monumentális emlékmű

Felérve a hegytetőre a már messziről is elég impozánsnak tűnő építmény annyira gigantikus méretű, hogy az ember szinte eltörpül mellette. Végül úgy gondoljuk, mégis csak felmászunk közelről is megnézni a korábbi 50 koronáson szereplő államférfi síremlékét. Egy biztos: a szlovákok szinte betegesen vonzódnak a hegytetőkre állított monumentális szobrokhoz, lesz még szerencsénk később is ilyesmihez. 

Közeledünk a Bradlo csúcsa felé

Ez a gigászi építmény valóban ekkora a földi halandókhoz képest

Lecsorgunk a kicsit lejjebb található turistaházhoz, ahol az első emberes pontnál csekkolhatunk számunk bemondásával vagy megmutatásával. Általában ez utóbbit választjuk a félreértések elkerülése végett. Attila meséli, hogy az egyik itteni pontőr szívesen kérkedik magyartudásával amolyan kioktató jelleggel (tanuljatok meg szlovákul, ha már itt vagytok), ez most is így van. De nem vesszük fel a kesztyűt, hanem inkább falatozunk a finom fokhagymás és tepertős pogácsákból és iszunk hozzá kofolát. Egyébként ő az egyetlen a pontőrök között, aki ilyen attitűddel áll hozzánk, magyarokhoz, inkább úgy távozunk a többi helyről, hogy milyen kedves és készséges itt mindenki.

Polianka felé haladva még mindig látszik a síremlék

Priepasné (Hosszúhegy) szélén haladunk át a régi iskola épülete előtt, majd szép réten kapaszkodunk felfelé, tanyák szomszédságában. A gerincen kosarat cipelő úr szól hozzám pár szót: kínomban szerbül sikerül kinyögnöm, hogy nem értem. Nyilván ő sem érti, mit hadoválok, mondom neki, hogy magyar vagyok (azaz próbálok valami ilyesmit). Ki tudja, lehet, hogy szlovákul a „nem értem” jobban hasonlít az orosz megfelelőjére és azon a nyelven kellett volna próbálkoznom. Ahogy Polianka felé haladunk, egyre nyílik kifelé a táj, sokáig elkísér még a hegy tetején trónoló sír látványa. Attila mondja, hogy jönnek majd a kopár dombok, az lesz majd csak igazán gyönyörű, én meg egyre kérdezem, hogy ez már az-e, mert az aktuális látvánnyal is alig tudok betelni. De ő csak ingatja a fejét, hogy majd később.

Ha minden igaz, itt a Myjava és Brezová közti műút szélén találkozunk először a privát frissítést (és vigaszt) nyújtó autóval, valamint annak gazdájával, egy kék pólós, farmeros fiatalemberrel, aki fiatal ismerőseit istápolja. Utunk során összesen 11 találkozásig jutunk el a jó fej depóssal, aki nekünk is mindig tapsol és éljenez. Utoljára a Vel'ká Javorinán találkozunk szembe, ahol az övéi elé igyekezett. Igaz, akkor az egyre lassuló barátai még jó messze lehettek, tehát nem is találkoztunk többet...

A Drienovec (406 m) downhill pályákat rejtő nyúlványára kapaszkodunk

Jön egy aprócska eltévedés, egy nagy mezőn kell visszakorrigálnunk a trackre. Majd az erdőbe beérve újabb meglepetés: nem a széles úton kell tovább haladnunk, hanem rá kell térnünk egy kanyargós és terepakadályokkal teli downhill pályára, ami szerencsére nincs használatban jelenleg. A gerincen kódot olvasunk, majd folytatjuk a biciklis ösvényen, de hamarosan azt vesszük észre, hogy megint nem a tracken vagyunk. Az viszont homlokegyenest bevezet az erdőbe, ahol maximum csak vadcsapások találhatók. Próbáljuk tartani az előírt utat, némi erőfeszítéssel visszajutunk a bringás pálya másik irányba vezető ágára, amin egy-egy nekünk kis kihívást jelentő terepakadály is található. Furcsa módon a track még ennek a pályának is csak a mentén halad, nem rajta. Némi viszontagságok árán egy tanya kellős közepén lyukadunk ki. A gazda szerencsére nem veszi zokon az idegenek hirtelen felbukkanását, hanem mutatja, hogy érjük el a falut. Egy kertből egy kislány integet felénk lelkesen: Ahoj, ahoj - kiáltja. Mi is visszaköszönünk neki, hadd örüljön. Egy nagy kanyarban a már ismerős autó, majd egy újabb tanya (U Skarítkov) szélén futókacsák menekülnek előlünk. Itt élesen balra kanyarodunk és nekikezdünk a mászásnak Berencsváralja (Podzámok) irányába. 

Betévedtünk egy tanyára U Belanskych település határában

A vár tövében valamilyen oldtimer találkozó lehet, mert elég tetszetős az autófelhozatal a parkolóban. (Később egyik úton el is haladnak majd mellettünk konvojban.) Újabb találkozást könyvelhetünk el a már régebbről ismerős fickóval is. Attila lassan fontolgatja az elérhetőségcserét vele. A vár története egyébként kitűnő adalékanyag azoknak a nacionalistább érzelmű honfitársainknak, akik azt szokták mondani, hogy az első szlovák vár egy kortárs ugrálóvár lehetett. Ha megnézzük Berencs várának történelmét, tényleg csupa magyar urakat találunk. Viszont maga a környező lakosság inkább lehetett szlovák ajkú, mint magyar már a korábbi korokban is. 

Itt már közel a frissítőpont, a falu közepén lévő nagy kanyarban be is térünk egy épületbe. Nagyon jó a kínálat: zsíros kenyér, rágcsálni valók, aszalványok, nápolyik, csoki, szörpök, víz, kóla, valamint kávé és tea is akad. Még a mellékhelyiségre is el lehet szaladni gyorsan. 

Oldtimerek a vár alatt

Amint elindulunk, az éppen érkező Feri feltűnik az úton, most már Évi nélkül. Tehát nem maradt le nagyon tőlünk. Egy mély völgybe ereszkedünk tanyák mentén, ahonnan az átellenes oldalon majd temérdek mászás vár. De hát ma ez a dolgunk, nem panaszkodhatunk. A táj egyre festőibb, most a várrom látványa lesz útitársunk sokáig. De Attila szerint ez még mindig nem az a rész, amire azt mondta, hogy mennyire szép. Ó, pedig erre sincsenek nagyon szavak. 

Kis hegyi tanya épülete

A várrom uralja egy ideig a tájat

Egy helyen a távolban legelésző állatokat pillantunk meg, talán szarvasok lehetnek. Ritáék mesélik, hogy tavaly ezen a részen egy rudli szarvas futott át előttük, lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, jó sokan vannak. Attila kedvenc féloldalas fájánál fotózkodunk, majd mászunk tovább újabb tanyacsoportokat érintve (Kutálci, Cerneci és Kadlecikovci). Az utóbbinak még a buszmegállója is igen míves. 

Virágzó fák, idilli dombok

Egyre tágul a panoráma, minél feljebb kapaszkodunk

Kutálcin haladunk át először

Itt éles balkanyart veszünk egy aszfaltútra térve, amin pár száz métert nyugatnak haladunk, majd megint kanyarodunk egy nagyot, de most jobbra, neki a Pecková nevű hegynek. Attila meséli, hogy tavaly a túra útvonala nem erre haladt, hanem jobbra, egy másik virágzó fákkal tűzdelt kopár dombon át közelítették meg Vrbovcét. Valószínűleg itt került bele a trackbe a többlet is, mert ez így kicsit hosszabb. 

A körpanorámát nyújtó hegytetőn már 576 méteren vagyunk, fokozatosan hullámzunk egyre magasabbra. És igen, addig kérdezgettem, hogy ott vagyunk-e már, hogy most már Attila is kijelentheti, hogy igen, ez az a hely. Bár ugye nem pontosan, mert tavaly nem erre haladt a túra, de a táj innen is ugyanolyan mesés. 

A boldog csúcstámadók a Peckován (fotó: Szabó Attila)

Meredeken ereszkedünk le a hegyről, ahol egy kicsit örömködtünk, fotózkodtunk, kosborokat csodálunk. Lassan egy maraton a lábunkban, az idő csodás, ragyogó napsütés, nincs túl meleg, de nem is fázunk, sehol egy felhő az égen. Még erő is van bőven, visz a lábunk előre az álomszép tájon. Hamarosan leérünk a völgybe, örülünk, hogy nem felfelé kellett kimásznunk ezt a meredélyt, ami csúszós időben okozhat fejfájást az erre járóknak. Néha a track tréfát űz velünk, mert nem szigorúan követi a turistajelzést – ilyen majd később is előfordul.

Chodúlovci

Chodúlovcitól Vrbovcéig (Verbóc) egy patak mentén bandukolunk, hol egyik oldalán, hol a másikon. Szürke gém röppen előlünk a parton, barátságos lovak szeretnének ismerkedni közelebbről egy karámnál. A kilométerek egyre fogynak. Igencsak légüres térben mozgunk, nem nagyon látunk másokat se előttünk, se utánunk.

A falu szélén ismerős tart felénk, azt hiszem, nem kell mondanom, ki. A ponton egyesek már nagyon ápolgatják a futóműveiket, szerencsére mi ilyesmire nem szorulunk. Eszünk, iszunk, van szerencsére miből válogatnunk, a felhozatal igen bőséges és jóféle. Leginkább a kávé és a vegyes magvak izgatnak, illetve rátalálok a zseniális Lotus kekszre is. Ritának a szélmalmos spekulatius keksz tetszik, gondolva arra, hogy nemsokára egy igazit is felkeresünk. A nagy eszegetés közben ki is megy a fejemből, hogy ide kerültek a depózandó holmik. Nagy szükség most nincs is a hosszú nadrágra, a melegebb kabátra, a kesztyűre és a vastag karszárra. Közel 20 fok, az éjszaka még igen messze. Már a szemközti dombra kapaszkodunk, amikor beugrik, hogy nagyot hibáztam. De innen visszamenni már késő. Lesz még ennek böjtje, úgy sejtem, ott a még messziről köszöngető, de egyre közelebb kerülő nagy hegy, a Vel'ká Javorina ellenkező oldalán.

Verbóc Árpádházi Szent Erzsébet temploma

Van itt minden földi jó

A Zalostiná nevű hegyet újabb tanyákon és tetszetős dombokon keresztül közelítjük meg. Itt a középkorban állítólag rablólovagok tanyáztak, most egy idősebb úr igazgat egy antennát egy lakókocsi tetején a kilátó szomszédságában. Ha melegebb lenne, jól megizzasztana ez az emelkedő, de szerencsére hűs szellő lengedez. Bár ez a csúcs is körpanorámás, azért a kilátóra, ami tök fölöslegesen áll itt, felmegyünk. A track megint okoz egy kis fejtörést, de aztán rendesen bevisz az erdőbe, ahol csatlakozik a cseh határ felé igyekvő piros jelzés a mi zöld tanösvényünkhöz. Egy fán medveveszélyre figyelmeztető felirat riogat, de szerencsére csak medvehagymákat látunk igen nagy számban a határsávon. 

A Zalostinán

Morvaország felé is igen szép kilátás nyílik. Mi egy jó darabon a határkövek mentén haladunk az 584 m magas Kobyla csúcsot érintve. Itt egy szusszanásra le is ülünk falatozni a pihenőnél. Elkészítjük egy határkőnél a kötelező 3 cipős képet, majd igyekszünk tovább, mert vár a „romantikus szélmalom”. Slavo útleírásában ugyanis mindig így szerepel. A három kőnél (Tri kameny) elhagyjuk a határsávot és átruccanunk Csehországba egy rövidebb kanyarra. 

Medvék és medvehagymák

Amikor egy aszfaltos úton lekanyargunk a völgybe, megint régi ismerősünk érkezik szemből... Már csak egy dombocskán kell átbuknunk és előttünk a régen várt „romantikus szélmalom”. Ez egyben amiatt is örömre ad okot, mert pont a féltávnál tartunk. 

Csehország se csúf vidék

Íme, a romantikus kuzelovi szélmalom távolról

És közelről

A malomtól emelkedni kezdünk a Bojiste (csatatér) nevű helyhez, ahol kódot olvasunk és egy nagyobb, éppen pihenő társaságot előzünk, melyben éjszakai mumusom is benne találtatik. Aki éjjel legény (azaz leány), legyen nappal is, ugye-ugye? Mezőgazdasági területeken haladunk át, ahol Attila szerint „szánt a traktor, zúg az eke...”, majd vasútvonal fölött és műúton haladunk át. Hamarosan megérkezünk Javorník határába, ahol majdnem kicsit elkavarunk, majd leírunk egy titkos kódot (tajné, ami valóban azt jelenti, titkos). Messziről a falu bennem pont olyan benyomást kelt, mint Zdenek Miller „A világ leggazdagabb verebe” könyvillusztrációinak színes házikói. Lehet, hogy innen vette az ihletet?

Na jó, itt a képen annyira nem jön ki itt, de tényleg színesek a házak

Végigvonulunk a falu egyetlen hosszú utcáján, ami leköveti a völgy vonalát. Átjutunk Filipovba, ami egy síközpont, az itteni hotel mellett rendezkedett be a mi ellenőrzőpontunk, ahol meleg húslevessel várnak. Hatalmas ötlet, hogy aprított medvehagymát lehet tenni bele, ami a környéken bőven terem és még nem is virágzik, mint nálunk. Itt már látni rendesen bicegős túratársakat, kérdés, hogy tovább mennek-e. Itt, 60 km-nél lassacskán megkezdjük a hosszú mászást a túránk „hegyére”, a Vel'ka Javorinára. Mennyivel célszerűbb lett volna ide küldeni a depós cuccokat! Mert érezhetően kezd már hűlni a levegő itt az igazán nagy hegyek tövében, fel kell venni az aláöltözetet, hiába áll előttünk a kiadós kaptató. Nagyjából 300 méterről fogunk most 970 méter magasságba mászni szép fokozatosan, néha lankásan megpihenve, néha meredeken megiramodva. A lámpát is ideje előszedni, egy órán belül beköszönt a sötétség. A Lotus és a szintén nagyon finom szívecskés kekszből raktározok az emelkedőre, újabb kávét diktálok magamba és már mehetünk is. 

Hát ezek meg kik, akik itt sorra végigsétálnak?

Egy forrásnál megállunk kezet mosni, majd a hosszú erdei aszfaltúton elkanyarodunk a Megovka nevű vadászházhoz és kegyhelyhez, ahol egy meredek emelkedőn elhagyjuk az aszfaltot. Máris kódolunk egyet az egyik fánál és mehet tovább a mászás. Kopáros részeken haladunk át, ahol utolsó esélyünk, hogy elkészítsük a naplementés képet, amit igazából a csúcsról szerettünk volna. Ez most nem sikerült, a csúcs innen még 4-5 km, azaz egy órányi mászás. Egy idő után megint mellénk szegődnek a határkövek és hamarosan újabb Dibrov emlékművet találunk (egy ugye már volt a rajtban). Ő egy ukrán származású katona volt, a 2. Sztálin brigád parancsnoka, akit itt lőttek le a harcok folyamán. 

Megovka

Az utolsó fények mára

Megint egy vörös csillagos Dibrov emlékmű a változatosság kedvéért

A csúcstámadás előtt egy pihenőnél mi is megpihenünk, mert ideje tovább öltözködni. Hiába emelkedünk folyamatosan, a hideg nem kímél. Szerencsére még van egy vékonyka futókabátom, amit felvehetek, de itt vége a ruhaarzenálomnak mára. Már csak a két vékonyka karszáram maradt végszükség esetére. Itt még nem gondolom, hogy be kell majd vetni azt is. Ahogy vége a csúcs előtti nagyobb felszökésnek, találkozunk megint régi barátunkkal, immár utoljára. 

A túra csúcspontján

A csúcsoszlopról lövök egy fotót, bizonyítékul, hogy itt is jártam, aztán megkezdjük az ereszkedést először az aszfalton, majd itt-ott levágva egy-egy kanyart. Jól haladunk, visz a lendület rendesen mivel rengeteg szintet vesztünk egyszerre. De Cetunáig van még pár legyűrendő kilométer. Itt aztán betérünk a Western és Country Saloonba, egy hangulatos vadnyugati étterembe. Eszegetünk, iszogatunk valamennyit, majd útnak indulunk megint, hisz a cél még odébb van, hiszen „még csak” 80 km körül járunk. 

Attila meséli, hogy lesz még néhány mászóka: egy lépcsős hegy, egy jó köves, keresztes hegy, meg a villanyoszlopok jó meredeken, de nem hosszan. Itt még nem sejtem, hogy ezek közül néhánynak már igencsak örülni fogok. Az első leküzdendő magaslat a Roh (487 m), ahova valóban egy erdei lépcsősor vezet egy fenyvesben. Ez elég valószínűtlennek tűnik, de mihelyt meglátom a hegy tetején feszítő hatalmas kommunista időkből származó emlékművet, már nem csodálkozom. A sötétségből kibontakozik egy óriási fegyveres katonát ábrázoló szobor és egy különálló gigantikus szarkofág, ami 45 partizán sírját rejti. Ez az egész együttes a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és az ebben résztvevő környékbeli településeknek állít emléket. Van itt még egy csomó minden, amit a sötétben nem látok és a hideg miatt már fotó se készül. Egy oszlopnál kódot írunk megint, majd egy kacskaringós lejtőn elhagyjuk a nevezetes helyet. 

Hamarosan aszfaltot tapos a lábunk és beérünk Lubina, azaz Lobonya településre, ami meglehetősen hosszú és jéghideg. A lépést már nehezen tartom Ritával és Attilával, rendre lemaradok mögöttük. Továbbra is aszfalton átmegyünk egy másik faluba, Hrusovébe és megkezdjük a gyümölcsök leszüretelését: itt a körtét, Visnovében (Alsóvisnyó) a meggyet, Sipkovében (Csipkés) pedig a csipkebogyót. Legalábbis így jegyeztem meg, hogy milyen falvakat fogunk érinteni. Nem bánnám, ha már a szüreti mulatság végén tartanánk, mert egyre inkább megvesz az isten hidege az erdővel nem borított részeken. A zöldön aztán elérjük Visnovét is, szerencsére erdőben és jön a már nagyon várt és kicsit mégis rettegett köves emelkedő. Végre nem fogok annyira fázni! De ó jaj, akad más gondom: a lámpám villog és alacsonyabb fokozatba kapcsol. Ez így nagyon nem lesz jó, hiszen fiatal még az éjszaka. Nem is értem a dolgot, előző este még direkt fullra töltöttem az akkut, mert véletlenül bekapcsolódott egy kis időre. Azóta meg fordítva volt a lámpában, nem kapcsolódhatott be. Kénytelen leszek akkut cserélni, mihelyt nyugisabb részre érünk. Megkérem Attiláékat, hogy kicsit világítsanak a művelethez, kissé ideges vagyok a malőr miatt. Kék jelzésre váltunk, ahol tényleg nem árt a jobb világítás: a keskeny, néha rézsűs ösvény ide-oda kanyarog egy hegyoldalban. Mellettünk mély árok. Már kezdem feladni, hogy lépést tartok Attiláékkal. Néha még látom magam előtt a fényeiket, de aztán sokszor az is eltűnik. Az ösvény kanyarog, hullámzik, aztán végül nekiveselkedik a Vel'ky Plesivecnek (484 m), mert ide kapaszkodunk fel. Gyanítom, hogy kód is lesz itt, kénytelen vagyok elővenni a magyar leírást, amit előzetesen összeütöttem. Azt meg szemüveg nélkül nem látom, le kell hát ülnöm a hegytetőn található kereszt tövébe kiböngészni, merre keressem. Azt írja, hogy a csúcs utáni első lejtő alján, jobbra egy fán lesz a kód. Úgy meresztem a szemem, hogy már-már kiesik, de semmit se találok. Meglepetésemre hátulról szól hozzám Rita és Attila: ők elkavartak valami régi kék jelzésen a csúcson. Együtt keressük a kódot, de hiába. Megyünk hát tovább, nincs mit tenni. A kódot végül tényleg a lejtő alján találjuk meg, azaz a legalján, már a falu határában, jobbra egy fán. Ennyit a gépi fordításról. De az is lehet, hogy inkább arról volt szó, hogy a szervezőknek nem volt kedvük felmászni a csúcsig, egyszerűbb volt a faluhoz közel kihelyezni a tasakot. Osmek határában kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban, mert nagyon kínálkozik az aszfaltos út, de végül megtalálom a turistautat, ami nagy bánatomra alig fedett részeken vezet át Sipkovébe, jó hosszan. Kínszenvedés ez a pár kilométer, pedig már kesztyű gyanánt a karszáraimat is bevetettem. Most már csak egy nagyon vékony sapkám van napsütés ellen. De ilyesmitől most alig kell tartanom. A repceföldek mentén haladva ráadásul be-bebóbiskolok és az térít magamhoz, hogy egyre becsúszom a göröngyös út nyomvályújába. Előttem szintén láthatóan szenved egy sporttárs, akit kis híján utolérek. Attiláék mostanra jól elhúztak. 

Elcsépelt közhely, de tényleg egységben az erő (fotó: Szabó Attila)

Reszketek, mint a nyárfalevél, amíg végigmasírozok a falun. Már a lelkesedés pislákoló szikrája se melegít. Egy kanyarnál egy ház ajtaján világító szív az egyedüli, ami melegséget áraszt ebben a fogvacogtató környezetben. Pont oda várnak minket, nem véletlenül hívogat egyre a szívecske. Bent sincs nagyon meleg, de a barátságos környezet, és az a pár jó szó, amit a kedves pontőr teremtett és mondott nekünk, bármilyen fűtőtestnél többet ért. A forró tea meg életmentő egyenesen. Ritáék is még bent vannak, megvártak. Már enni sincs nagyon kedvem, de azért keveset majszolgatok, muszáj energiát bevinni, főleg ilyen hidegben. Még 10 km mindig hátra van. 

Napfelkelte a víztározó fölött

Lassan kezd hajnalodni, ahogy kifele tartunk a faluból. Hiába van esőkabát a többieken, ők is láthatóan vacognak. Rita próbál szóval tartani, ennek nagyon örülök. Így könnyebben telnek ezek a nehéz kilométerek. Csupa kopár részen haladunk, látjuk, ahogy kezd felkelni a nap, lassan a madarak is dalra fakadnak. Egy aszfaltos úton szerencsére kisebb dombot kell megmásznunk, de utána egy úttalan szántóföld szélén kell leereszkedni a völgybe, ahol a rekreációs központunk is van. De egyelőre még nem oda tartunk egyenesen, hanem fel kell keresnünk az utolsó pontot a Malá Pecen. Az árok átmászásánál sikerül becsúsznom a vizes fűbe, most már a nadrágom is átnedvesedett és hűt. De már mindegy, csak érjünk be. Megkerüljük a víztározót, aztán jó meredeken mászni kezdünk, fel a villanyoszlopok mentén a dombra. Legyen csak minél meredekebb, én nem bánom, addig sem fázom. Kicsit keresgéljük a fekete-sárga nyilakat, illetve tanakodunk, merre is kéne haladnunk, mert egyik-másik elég fura irányba mutogat. Végül csak elkanyargunk a Malá Pecig valahogy. Már a métereket is számolom. 

Malá Pec

A hegytető geológiailag biztos különleges (azt hiszem, valamilyen sziklaablak is van itt, amit most nem látunk), buckás, sziklás, de minket most már csak az utolsó kód megszerzése érdekel. Visszafelé menet egy elkerített részen állatokat látunk: egy muflonmama fogócskázik a csemetéivel. Ilyen aranyos epizódhoz se volt még szerencsém az állatvilágból, különleges élmény.

Már minden perc egy örökkévalóság, de a lépéseink egyre közelebb visznek a célhoz, amit előbb vagy utóbb biztosan elérünk már. Két kilométer, másfél kilométer, egy kilométer és már ismerős az út a közös szakaszon, amin a rajt után is jöttünk, majd vége a lejtőnek, már látszanak az épületek. Egyszeriben jó kedvünk kerekedik, elkezdünk dalolászni mindenféle ökörséget. Belépünk a kapun, Slavoék színe elé járulunk, hogy megkapjuk kiérdemelt díjazásunkat, a gyönyörű és jókora oklevelet. Slavo folyton felcserél minket Ritával, jót mulatunk ezen. El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk, nem kell tovább menni és főleg nem kell többet fázni. A bontatlan depós csomagom is gyorsan megkerül. Most már bezzeg nem nagyon veszem a hasznát, de jó mementó, elsőrangú tanulság. Pont sokszor ezek az elkövetett hibák visznek előre, még ha sok szenvedés is az ára. No pain, no gain, mondja az angol, és igaza van. Ahogy leszoktam a botelhagyásról, lámpát többet nem teszek depós csomagba, majd azt is megtanulom, hogy depós csomagot figyelmen kívül nem hagyunk. Mert a hétvégi kalandnak most egy csúnya betegség lett az ára, amiből egy másfél hetem van felgyógyulni, mert még nagyobb kihívás vár rám a jövő héten.

Strava-link: 

Teslácka stovka

 

Van ez a bizonyos FOMO (fear of missing out) érzés, amikor az ember azt érzi folyamatosan, hogy lemarad valamiről. Ez a hétvége nekem egy hatalmas FOMO volt minden tekintetben, mivel valamiért kellett nagyon az a nyolcadik százas az idei évre és kimentem emiatt a Tesláckára Pozsonyba. Vulkántúra és Ákos koncert szombaton, PIPU vasárnap – ezeken mind szerettem volna ott lenni, de nem tudtam. Egy vagy két PIPU-s körön persze még másnapos félig csukott szemű zombiként végigvonszolhattam volna magam kora délután, ha már hozzá voltam eleve öltözve, de efféle bizonyítási kényszer már bennem sincs. Inkább bedőltem azonnal az ágyba és végre aludtam! Ez nagy szó, mert péntek délelőtt óta egy szemhunyásnyit se sikerült.

Pedig direkt amiatt vettem ki szabit péntekre, hogy tudjak aludni. Na egy órányit sikerült is, de inkább igyekeztem ledolgozni a lemaradásom a karácsonyi készülődésben és mézest és mandulás kekszet sütöttem. Ráadásul a roráté miatt rendszeresen 5 körül kelek, így aznap is sikerült, pedig nem feltétlenül volt szándékomban felébredni és misére menni. Ma meg a pénteki szabi miatt hajthatok a munkahelyi lemaradás ledolgozásában. Folyamatos mókuskerék ez az ünnepek előtti időszak, pedig nem erről kéne, hogy szóljon. Mi tettük ilyenné sajnos. Szóval jó is ebből kiszakadni valami teljesen más környezetbe.

Már megint hosszú útra megyek

Ugorjunk is az időben gyorsan péntek éjjel 23 óra környékére, mikor is az alvással ennyire felspannolt állapotban hiába is próbálkozva, a túra előestéjén, már teljes harci díszben ott szobroztam a Kelenföldi buszpályaudvaron, várva a Regiojet járatára, ami majd elröpít cirka 3 óra alatt, viszonylag késői érkezéssel és olcsón – ez volt a két fő szempont – a szlovákok fővárosába (ami persze korábban a miénk volt). Busz érkezésének egyelőre csak a kijelzőn volt némi előjele, azt hittem, én leszek az egyedüli felszálló. Aztán egyszer megjelent egy csürhényi spanyol diák, meg talán néhány görög is. Sikeresen letúrtak a megállóban lévő padról, szóval inkább tettem egy kört, amíg meg nem jön a busz. Éljen az európai kultúra! Egyszer csak a sarkon megjelent a nagy sárga jármű. A spanyolok persze beálltak elém, baromira nem izgatta őket, hogy én voltam ott előbb. Egyébként nekem meg édes mindegy volt, ki száll fel először, ilyenből nem csinálok elvi kérdést. A fiatal és kedves cseh sofőrnek is mindegy volt, ki fizetett a csomagszállításért előre, csak nemes egyszerűséggel kitárta a csomagteret, tegyük be a cókmókokat. Gyorsan be is raktam a közepesen méretes hátizsákomat, ne kelljen már az ölemben szorongatni az út alatt, hátha így van némi esélye, hogy elalszom. Mert az az alvás most nagyon kéne... Persze amit görcsösen szeretne az ember, az sosem sikerül. Így jártam én is az alvással. A felfújható nyakpárna persze bent maradt a hátizsákban (Kristóf nagy bánatára). Szemben velem egy idősebb, zoknit nem viselő úr terpeszkedett, de a mellettem lévő ülés üres volt. Talán nem is én voltam a legfurcsább utas a sportöltözékemben, bár menet közben folyton potyogott belőlem hol a csősálam, hol a személyim (más nem is nagyon volt nálam) – meg néha én is az ülésből, mikor próbáltam felhalászni leesett tárgyaimat a busz padlójáról. 

Az út alatt maximum bóbiskolni sikerült, aztán még a félálomból is azonnal felpattant a szemem, mikor megláttam, hová érkeztem. Bár csak este 8-kor kezdődik a koncert a Papp László Sportarénában, most meg még hajnali 2 óra sincs, a busz ablakából Ákos Metropolisának fényeit és felhőkarcolóinak tornyait látom: 

„Kijelölt fejlesztési zóna

Letarol, bekerít mindent szépen
Üvegből, betonból épült éden
Hűvös neonfények tüzében
Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen”

Az egyre terjeszkedő és terpeszkedő lelketlen ultramodren nagyvárost, mely kiszolgálja lakóinak minden igényét, folytonos fogyasztásra serkentve és egyben állandó megfigyelés alatt tartva őket. A kényelem érdekében persze le lehet nyelni (és le is kell) az ilyen keserű pirulákat is. Hogy mindez hasonlít a mai valósághoz, az talán nem a véletlen műve... A futós lejátszási listámon teljesen véletlenül éppen egymás után jön Rammstein Links 2, 3, 4 száma, valamint ez a szám, és megdöbbentő a párhuzam a mondanivalóban, rengeteg az áthallás. Bár az egyik egy explicit, militáris, menetelő erőszak, a másiknál pedig a „szépen” szón van a hangsúly, ahogy a nagyváros szinte láthatatlanul, sőt kívánatosan hömpölyög előre. És ebben az Ákos féle számban ugyanúgy benne van az a lüktetően menetelő, bár sokkal finomabban erőszakos előretörés zeneileg is, legalábbis én kihallom belőle. Na abbahagyom, nem török zenekritikusi babérokra úgysem.

A Nivy buszállomás se sokkal különb, az egész egy nagy betontömb, a váróterem meg egy csupa üveg pláza aljában kapott helyet, hol folyton égnek a neonfények, alvásnak esélye sincs. Örüljön a kedves utas, hogy meleg van és ha nem üres a pénztárcája, fogyasszon. Van pékség, ami nyitva tart ebben a lehetetlen időpontban is. Díszletként persze ott a hatalmas karácsonyfa, a hangszóróból meg csilingel a „Pásztorok, pásztorok” dallama halvány emlékként, miről is kéne szólnia a karácsonynak. Az ismerős dallamra felkapom a fejem, már-már dúdolom magamban, mikor rájövök, hogy ezt is felírhatjuk arra a bizonyos listára a címer, a főváros, a hegyek és a többi mellé. Persze most nem Trianont idézgetni jöttem, jobban teszem, ha elfogadó és befogadó vagyok idegenként ebben a külföldi nagyvárosban. A levitézlett revizionista attitűddel már semmire se megyek. Lehuppanok Jani és Marianna mellé az egyik ülésre és máris gyakorolhatom ezeket a készségeket, mert érkezik egy (hozzánk hasonlóan) itt csövező, nem teljesen százas lány, aki megörült a magyar szónak és most már az istennek se tudjuk levakarni magunkról. Az egyébként tiszta és kulturált WC bejáratánál szintén magyarul beszélő, ki tudja mire ácsingózó, némileg barnább bőrű fura alakok lebzselnek (azt a bizonyos szót ugye nem illik kimondani...). Nicsak, mik vannak az égbe törő tornyok árnyékában ebben a csilivili, kipattintott városban! És vajon miért nem kedvelnek minket, magyarokat errefelé?

Még nem jött el az idő, így hát készülődünk, öltözködünk és szőjük a haditervet, hogy, s mint jutunk majd fel a Kamzikhoz. Innen vagy 6 km, ennyire nem tervezzük megnövelni az egyébként is hosszú távot, ami vár ránk néhány óra múlva. Jani megnézi, milyen buszok vannak és mikor. Az a tervünk, hogy elgyalogolunk a 44-es troli megállójába – az is van pár kilométer ide – és felvitetjük magunkat a Koliba nevű végállomásig. Innen is vagy másfél kilométer vár ránk a túra indítóhelyéül szolgáló büféig. Szóval így talán nem számít kispistának, hogy nem az állomástól gyalogolunk fel, hanem csak a Kolibától. 

Így is lesz. A gyakran és meglepően élesen váltakozó éjjeli városkép kulisszái közt Kalifornia felhőkarcolóitól („Az egész világ legyen Kalifornia, Az ötletnek még persze ki kell forrnia, Mindenhova kell egy kis Amerika...”), a monarchia palotái, majd a szocializmus lepusztult épületei mellett baktatva jutunk el a buszmegállónkig, ahova Jani kalauzol el. A buszmegálló mellett egy éjjeli lokálból nem túl józan és biztató külsejű alakok szállingóznak kifelé... Szombat hajnal van ugyanis, lassan vége a hétvégét indító buliknak... Reméljük, hamar eltűnnek az egyre érkező taxikkal, amikből meglepően sok száguldozik az egyébként kihalt utcákon. Mint ahogyan buszokból, villamosokból és trolikból is. Pozsony éjjeli közlekedése példásan jól szervezettnek tűnik. Az itt is piros troli begördül, felszállunk. A kijelzőn még azt is látjuk, hogy hány perc múlva melyik megállóba érünk majd. És ez alapján azt is látjuk, hogy fent a Kamzikon még bizonyára hosszú didergős percek fognak eltelni a 6 órás rajtig. Nem fűtöttek be túlzottan, ezen a decemberi hajnalon, fent a hegyen valami leírhatatlan csapadékféle is szállingózik. Jó lenne beülni valami melegebb helyre. De nincs nyitva a környéken semmi ilyesmi, így hát elindulunk felfelé a zergéről elnevezett hegyre a zöldön. Útközben foszforeszkáló szemek világítanak ránk az erdő mélyéről, a vadak ilyenkor nem alszanak. Jó, hogy idáig nem terjeszkedett már (vagy még) fel a nagyváros. 

Még fájdalmasan korán van, alig múlt 5 óra, mire odaérünk a büfékhez, melyekből természetesen egy sincs nyitva. Kicsit járkálunk, hátha találunk egy szállodát, aminek halljában leülhetnénk csöppnyit az indulásig hátralévő időben, ahelyett, hogy kint vacognánk. Sajnos nincs szerencsénk. Végül Mariannával találunk egy két oldalról nyitott, de egyébként fedett WC-t, ahol mozgásra felkapcsol a lámpa. Behúzódunk a hűvös szél elől és felveszünk még egy réteget.

Csiganyálon kúszik az idő, de aztán kezdenek beszállingózni túrázó külsejű emberek a látóterünkbe. Talán már nyit a rajt, így mi is odamegyünk a (DJ) Bobo büféhez. Tényleg mozgás van, megérkeztek a rendezők is, akik éppen most a papírokat rendezgetik. Mi is összerendezzük a túrához szükséges cuccaink, majd gyorsan felvesszük az itinert és befizetjük a beugrót. Bár senki nem beszél se angolul, se magyarul, valahogy megértetjük magunkat. Aztán indulunk is. Várnak a Kis-Kárpátok ismeretlen, felfedezésre váró ösvényei, amik miatt dobtam az összes többi programot. 

Egy a sok piros/sárga kereszteződésből

Az első EP egy piros sárga kereszteződés, ahol a tábláról kell leírni a magasságadatot. Ezt onnan tudom, hogy akkurátusan lefordítgattam a DeepL segítségével egy előző évi itinert. Aztán drukkoltam, hogy sok változás idén ne legyen, mert a szlovákból maximum csak szavakat vagyok képes felismerni. Ugyanígy voltam a trackkel: némi nyomozás és kódfejtés után sikerült leszedni egyet az otthoni gépen, egyet meg a munkahelyin, amiről aztán kiderült, hogy nem is egyformák. Utolsó előtti napon még nagy nehezen a CSUT oldalán kipuhatoltam, melyik lesz érvényes. Dani leírásai alapján persze sejtettem, hogy az, ami kétszer érinti a Pezinská Babat. Jellemző volt, hogy végül nem is a szervező, hanem Olaf töltötte fel utolsó napon az idei dolgokat (új tracket is apró változásokkal, amit végül nem lehetett letölteni). Ennek a túrának az interneten maximum a TTT naptár és régi szlovák és magyar beszámolók és fényképek alapján volt nyoma – ezek közül semmi se a szervezőtől származott. Pedig igyekeztem mindenféle nyelveken keresni. Ugyanígy jártam az időjárással is. Semelyik előrejelzés se azt dobta, amit kaptunk. Sárra esetleg számítottam, ami szinte mutatóba se volt, de arra az átláthatatlan ködre és az égből szállingózó valamire biztosan nem. És mindezzel együtt még nagyon barátiak voltak a kezdeti terepviszonyok. Keményre fagyott talaj, amin jól lehet haladni.

Piros/sárga kereszteződésből 3 db is volt a környéken, ebből kettő táblát le is fotóztam, a harmadikat persze nem, amit pont kellett volna. Nem mellesleg a Mapyról is le lehetett (volna) olvasni a magasságadatokat, ennyit ezeknek az önellenőrző EP-knek az értelméről. Jani előresietett, mi Mariannával kettesben maradtunk. Egy helyen elkezdtünk rossz úton továbbmenni, magunkkal húzva pár szlovák túrázót is. Aztán mikor visszafordultunk észlelve a hibát, láttuk, errefelé mennyire lazán veszik az útvonal betartását. Az egyik srác magyarázni kezdte ugyanis, hogy mehetünk ezen az úton is, visszavisz a rendes útvonalba. Erre én meg magyarázni kezdtem, hogy van egy EP is azon a szakaszon, végül ők is máshogy döntöttek. Menet közben még találkoztunk egy kedves magyar származású túrázó lánnyal, akivel egy kicsit beszélgettünk a százasokról és a várható nehézségekről. Ő még eléggé elején volt ennek a műfajnak hozzánk, főleg Mariannához képest. De ment kitartóan és ügyesen a cseh túratársával.

Mariankán (ami nem Marianna becézése, hanem becsületes magyar néven egy Máriavölgy nevű pálos kegyhely) volt megint egy leolvasós útjelzőtábla a főtéren (igaz, kettő is volt, aztán fene tudta, melyikre gondoltak a szervezők). Furcsa mód a fotózásoknál mindig megjelent a környezetünkben egy szlovák srác, akinek úgy tűnt halvány lila fogalma sincs az ellenőrzőpontok mibenlétéről. Körülbelül mindent nekünk, az idegeneknek kellett megmutatnunk. Átbukva egy erdős dombocskán a következő településen, Borinkán (azaz Borostyánkőn) találtuk magunkat. Itt a helyi hivatallal szemben kellett keresnünk egy élelmiszerboltot, ahol pecsétes igazolást kellett beszerezni. Ha az előttünk járó Jani nem mutatja meg, hova kell menni, valószínűleg még most is a borinkai potravinyt keresnénk. Ahol aztán hiába kutattuk, hol van a pecsét (én valami kéktúra bélyegző szerűségben gondolkodtam), mígnem hátulról kijött egy kedves néni és gyorsan pecsételt a lapunkra egyet. A közértet egyébként a főútról nem lehetett észre venni, mert hátra be kellett menni egy épület oldalába. És semmilyen tábla nem is mutatta, hogy itt bármilyen élelmiszerbolt lenne. Nem mellesleg a szervezők se tettek ki nyilakat vagy bóját, ami oda terelte volna a túrázókat.

Máriavölgy temploma

Átbukunk egy magaslaton Borinka irányába

Ahol egy hatalmas laskatelepre lelünk

Lovak legelésznek a település határában ebben a szomorkás időben is

Borinka központja

Innen jött a túra egyik legnehezebb mászása Pajstún, azaz Borostyánkő várába. Lefogadom, hogy mind Pajstún, mind a magyar borostyán szó a német Bernstein szóból ered. Janit megfogta az emelkedő a fájó rekeszizma miatt, így megelőztük őt. Mi fel is mentünk a várba, mert így mutatta a legfrissebb track, meg egyébként sem láttam még. Kis ellentmondás volt, hogy a magasságadatot tartalmazó tábla viszont a vár alatt volt. A vár tartogatott meglepetéseket. Elsősorban a méretei miatt – még romjaiban is igen impozáns látványt nyújtott. A vízköpők, melyek közül egy szépen faragott darab a földön hevert, külön érdekességet jelentettek. Azonban nem csak kellemes meglepetések értek. Néhol a talaj olyannyira fel volt fagyva, hogy csak óvatosan lehetett araszolni előre a keskeny ösvényen. Végül csak visszajutottunk a vár alatti turistaútra. Haladtunk tovább Kosarisko felé, ahol reményeink szerint végre lesz egy büfé, ahol picit le lehet ülni melegedni, esetleg inni valami meleg italt és enni pár falatot a hazaiból. Valljuk be, ebben a dermesztő hidegben még a magunkkal cipelt jéghideg folyadékokból is alig van kedvünk kortyolgatni, nemhogy megállni és kotorászni a táskánkban némi harapnivaló után. De hatalmas csalódás ért: a büfé még zárva és csak egy autó csomagtartójából kínálgatnak némi házi sütit meg ropit, esetleg mézeskalácsot. Mellé hideg kólát, vizet adnak, vagy szintén jéghideg sört lehet venni. Nagyon kedvesen kínálják a pontőrök, de sajnos nemet kell mondanom, hiszen a sajátomból is alig fogyott még. Tehát akkor kell még baktatni egy tízest, hogy jusson végre egy meleg tea vagy kávé. 

Pajstún, azaz Borostyánkő vára

Így hát haladunk tovább Pezinská Baba felé, de már nem étlen-szomjan. A hídátkeléseknél és az aszfaltos részeken eddig is voltak felfagyások, de a piros jelzés beérkezésétől a Kozí chrbátnál, azaz a Kecskehátnál, kezd egyértelműen télies köntöst ölteni a táj. 500 méter fölött járunk, a talajt fehér zúzmara fedi egyre magasabb rétegben. A faágakat is vastag zúzmararéteg borítja, ami mesés látványt kölcsönöz a tájnak. Csak ámulunk és bámulunk. És most már egy csöppet se bánom Mariannával egyetemben, hogy nem a Vulkántúrát választottam. Hiszen itt mindazt megkapom, amit Oszkárék feltöltött képei alapján a Börzsöny tudott volna nyújtani ezen a szombaton. 

Kezd télies köntöst ölteni a táj

Szép, nagyon is szép a téli hegyvidék, de jár nehézségekkel is. Egyre szaporodnak a felfagyott szakaszok, főleg a szelesebb, kitettebb helyeken. Időközben beértek minket az Őrsi testvérek, valamint Kotlár Laci és Szabó Dávid. Megörülünk egymásnak és csináltatunk az utánunk baktató szlovák kollégával egy csoportképet a 650 m magas Somár, azaz Szamár hegyen a szamárfejes szamárpad mellett. Már ha nem buknunk orra a pad előtti tükörjégen. A hómacskát ugyanis mindenki otthon hagyta, hiszen senki se erre készült időjárásügyileg. A hegyről lejönni se könnyebb, inkább az út melletti bozótosban próbálkozunk, hogy megússzuk esés nélkül. Később aztán lemaradunk a kis magyar csoporttól, hiszen ők gyorsabbak nálunk, nekünk meg megfelel a saját tempónk is. Nem vagyunk lassúak így sem, folyamatosan 15 perc alatti kilométereket megyünk bőven, ahol nem állunk. Mivel ezen a gerincen található a Kis-Kárpátok állatkertje, némi gyaloglással a Tri kamenné kopcén (Három kőhalom) át felkapaszkodunk a Konské hlavy, azaz Lófej csúcsra. Itt a változatosság kedvéért fából készült lófejek lógnak az útjelző oszlop alatt. Erről a hegyről se egyszerű lejutni, de valahogy esés nélkül megoldjuk. A síközpontba a felfagyott aszfalton, majd a tükörjeges parkolón át vezet az út. Itt némi dilemmát okoz, merre is találjuk a pontnak otthont adó házat. Mert ház van itt temérdek, még azon a helyen is, ahova a track bevezet. Pontnak semmi nyoma, viszont találunk egy befagyott ablakot OLAF felirattal. Hiába, mégse itt van a pont. Jön szerencsére két fickó, a sárga gumicsizmás megmutatja, merre van a Korenny vrch hotel, ahova mennünk kell. Egyáltalán nem arra, amerre a track mutatja. 

A szamárpad

Magyar csapat a Szamárhegyen (Fotó: Pavol Haviernik - ha minden igaz)

Jégtől iromba lófejek

Hamarosan megérkezünk a meleg helyiségbe, megkapjuk a pecsétjeinket és újból üdvözölhetjük a magyar csapatot is. Ők már el is fogyasztották a káposztalevesük. Mi végül a lángos és kávé mellett döntünk. Mindent jó pénzért, kemény eurókért kell venni, de hát a beugró se volt sok erre a túrára, így várható volt, hogy nem piros szőnyegen lépdelve, tálcán hozza elénk a pontőr a kofolát minden egyes jelzésváltásnál. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen erre készülve, hoztunk bőven ellátmányt. Inkább amiatt vagyunk farkaséhesek, mert nincs kedvünk megállni és a táskában kotorászni a csontkeménnyé fagyott csokijaink és egyéb elemózsiáink után.

Nagyon finom volt minden

Szerencsére viszonylag hamar megjön a lángos, amiről nem spóroltak le semmit sem és jó fokhagymás is. Vérré válik bennünk. Aztán ideje indulni, hosszú út vár még ránk a Kis-Kárpátok számomra teljesen ismeretlen útjain. A kék jelzésen lassan leereszkedünk a hó-, azaz a zúzmarahatár alá. Annyira nem örömteli a dolog, mert az utat sok helyen tükörjég borítja, eléggé ügyeskedni kell. De azért szerencsésen lejutunk Zumbergbe, ami Pezinok település külterülete. Pezinok magyar neve pedig Bazin, amin a Poroszkáli péntekelő kapcsán humorizáltam. Na tessék, most testközelből megtapasztaltam, hogy létezik ilyen vicces nevű hely. Menet közben leelőz minket Elblinger Bálint és Deák Viki. Már csak Márton Daniékat hiányoljuk. 

Emlék a péntekelőről

Nemsokára megérkezünk a következő ellenőrzőpontra, aminél különösebb talán csak a kerületkerülős túrán volt az Auchanban. Ez most egy elmegyógyintézet portáján kapott helyet. Nagyon nagy ötlet, hiszen egyszerre begyűjthetnek egy egész osztálynyi eszement ápoltat, akiknek nagyon hasonló a dilije, valamint evvel a kórképe is: botokkal és hátizsákokkal felszerelve hétköznapi emberek eszével felfoghatatlan távokat futnak-gyalogolnak bármilyen körülmények között, mint most is. Egyelőre még nem számítanak az ilyen egyének köz- vagy önveszélyesnek (bár az utóbbiban annyira biztos nem vagyok), így nem tessékelnek beljebb. Bár azt hiszem, az ápolók számára minket bent tartani a falak között lenne a legnehezebb feladat, egyébként valószínűleg az eltérő nemzetiség ellenére jól kijönnénk egymással. 

Nem fogtak ott mégsem

Elég ha mondom a stovka szót, a portás már adja is a pecsétet. Bár valószínűleg van már annyi rutinja, hogy ránézésből látja ezt a fajta őrületet a szemeinkben. Bálinték kicsit pihentek a meleg előcsarnokban, pont előttünk indulnak tovább. Mi is megyünk utánuk fel a Vel'ká Homol'a csúcsára. Egyelőre csak kellemesen emelkedik az út és még világos van. Hamarosan viszont sötétedni fog, ideje elővenni a lámpát. Valahogy pont így számoltam, hogy a hegy előtt fog érni az éjszaka, tehát ezek szerint is jól haladunk. És még nagyon sokáig nem is kell felkapcsolni a lámpát. Minél feljebb emelkedünk, annál több a csúszós útszakasz. Néha csak a falevelekkel teli köves vízmosásban lehet haladni az út közepén, ráadásul elég bajosan. A csúcs előtt megérkezik a zúzmara is, illetve egy teljesen valószínűtlen irányból a szlovák kolléga is, aki most is ránk támaszkodva keresi a pontokat. A következő pontig velünk is jön végig. A pontőr, aki vélhetően már maga is zúzmarákat növesztett, elindult lefelé a hegyről, menet közben ad pecsétet már a kilátó alatt. Értelme oda nincs felmenni, így némi tanakodás után megkezdjük az ereszkedést a vélt irányba. Kis híján sikerül is eltalálni a meredeken ereszkedő csúszós ösvényt. Nem lesz itt egyszerű lejutni! Ahogy éppen próbálok hárítani egy esést, egy fekete tárgyat találok a hóban. Egy fél hómacska az. És csodák csodája az én méretem. Gyorsan fel is veszem, hiszen egy macska is macska. Így kicsit begyorsulok a többiekhez képest. De ők is jönnek szépen utánam. Közben folyton navigálom őket. A szlovák fickónak elmondása szerint elromlott a trackje, emiatt igyekszik folyton ránk tapadni. Egy csillagvizsgálónál, amiből semmit se látunk, egy aszfaltos bicikliútra kanyarodunk, azaz kanyarodnánk, ha nem lenne egy komplett jégpálya. Így csak a szegélyén araszolgatva tudunk többé-kevésbé haladni a Pod lesom ház felé. 

A háznál egy magyarul is beszélő néni a mindenes, ő főzi a virsliket és a teát, illetve, tereli beljebb a seregnyi kutyát-macskát, hogy ne tekeregjenek folyton a lábunk között. Így kicsit lassú a kiszolgálás. No mindegy, addig is töltöm az órám és megiszom egy energiaitalt, éppen ideje. Egy gél már lecsúszott Pezinská Babán is. Itt is találkozunk egy magyarul is tudó túrázó sráccal, kicsit beszélgetünk. Aztán gyorsan megesszük a virsliket és megisszuk hozzá a teát, amit a néni ingyen ad. 

Éppen leevickélünk a jeges úton a háztól, mikor két ismerős érkezik szembe: Vincze Zoli és Márton Dani. Mesélik, hogy még a Homol'ára menet találkoztak Janival. Ők mennek befelé, mi meg igyekszünk távozni az aszfalton, ami most szerencsére haladós. Később, a kék C jelzésen már több a felfagyás, de az út szélén remekül lehet menetelni. Így egész gyorsan elfogy az a mintegy 5 km a Hubálová nevű helyig, ahol beérkezik a piros jelzés, amin majd vissza kell mennünk Pezinská Babára. Az útfordulóban fények hívogatnak. Ide, a megtett 59 km-hez települt ugyanis a túra második és egyben utolsó etetőpontja. Viszont ez a pont egészen példaszerű. Minden van, amit egy túrázó csak kívánhat: banán, zsíros kenyér, aszalványok, gumicukor, szeszes és nem szeszes italok, kávé, tea. Nekem a banánon akad meg a szemem, Marianna a zsíros kenyerekből pusztít. Mellé megiszunk egy pohár kávét is. Ráadásul hiába nem beszélünk egy nyelvet, a pontőrök is rendkívül kedvesek és pontosan megértjük, mit szeretne a másik. 

Az EP kabala majmocskája

A piros jelzésen kanyargunk tovább és bár itt is gyönyörű havas, zúzmarás a terep, mégis eddigiekhez képest meglepően jól lehet haladni. Faljuk is a kilométereket. Egyedül a Skalnatá sziklás-jeges és igen meredek csúcsára felkapaszkodni nagy kihívás. Másrészt kezd feltámadni a szél, ami időnként fagyott zúzmarazáport zúdít a nyakunkba. Olyannyira nagy a zúzmarahullás, hogy néha nem is látszik, mennyien haladtak el előttünk ezen az úton. Teljesen olyan, mintha mi lennénk az elsők. Szinte nem evilági a körülöttünk lévő táj, a ránehezedő súly alatt mélyre hajló, vastagon havas fenyőágak között bujkálunk, keresgélve az ösvényt. Mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. Olyannyira élvezetes itt lenni, hogy még a fáradságot sem érzem. Sőt a folyamatos kihívások ébren tartanak egyelőre. Azért így is eltart egy darabig, míg letudjuk azt a nagyjából 10 kilométert a síközpontig ezen a 700-as és 600-as csúcsokat felsorakoztató hullámvasúton. 

Most már nem kell keresnünk a hotelt, viszonylag hamar megtaláljuk. A pontőrök bőszen kitartanak és osztják a pecséteket és a magnéziumot. Közben Daniék is utolérnek minket. Mi hamarabb továbbindulunk, de a Lófej-hegy után beérnek minket így is a srácok. Innentől már négyen haladunk a cél felé. Kicsit féltünk ettől az idefelé eléggé felfagyott szakasztól, de kellemes meglepetés, hogy a szél annyi zúzmarát fújt az útra, hogy nagyrészt befedi a jeges foltokat a fehér réteg. A szél azonban annyira erős, hogy néha-néha nagyot reccsennek a fák és keményre fagyott, méretes tüskék záporoznak ránk. Még szerencse, hogy nem teljes faágak, mert ilyenek is fekszenek jó számmal az úton. Dani megmutatja a Tri kamenné kopce dobozában hagyott levesét. Talán a közeli katonai gyakorlótéren állomásozó katonák hasznát vehetik, vagy az erre járó turisták. 

Aztán tanúi leszünk egy bosszantó, de felettébb vicces történetnek. A tapasztaltabb túrázók tudják, hogy cseh és szlovák turista barátaink nem veszik ám olyan szigorúan a megadott útvonal követését, mint mi. Főleg, ha az ellenőrzőpontok is lehetővé teszik ezt. Bizony a lovas és a szamaras hegyet is nagyon ügyesen ki lehet kerülni mászás és csúszkálás nélkül. És evvel a lehetőséggel sokan élnek is. Egy nagyobb lámpás csapat távozik előttünk balra, a kerülőútra. Mi viszont a rendes útvonalon kimásszuk a csúcsokat, ahogy kell. Éppen leérünk a Somár csúcsáról, mikor is balról, jóval mögöttünk megjelennek a lámpák. Jönnek a csehszlovákok!

Dani hangosan röhög a Kiss István Sportegyesület Felvidéki Tagozatán. A Kecskehátnál most a Fehér-kereszthez (Biely kríz) vezető piros jelzésre kanyarodunk. Most kezdem érezni a kialvatlanságot, egyre nehezebb ébren tartani magam. A gyomrom is korog. Dani olyan kedves, hogy folyton keksszel etet. Mikor megállunk a háznál mondom is, hogy most érzem azt, hogy fel kéne adni. Persze ez nem komoly szándék, mert ezt a túrát most nagyon meg akarom csinálni. Csak innentől már sokkal komolyabb erőfeszítést kíván az egész, hiába vagyunk túl a nehezén. A távhoz szokott lábaim visznek, tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom azon kívül, hogy az álmosságtól majd leszédülök az útról. Marianna szintén küzd. Bárminek örülök, ami kizökkent ebből, legyen az beszélgetés, jeges szakasz vagy vicces momentum, mint a Kotliárka nevű útjelzőtábla. Nem tudjuk, Laci örült-e neki szintén. Végül csak muszáj bevernem egy újabb energiaitalt, hogy talpon tudjak maradni. A Kamzik tévétornya valahogy mintha egyre távolodna, ahelyett, hogy közelebb jönne.

Fehér kereszt útjelzőtábla - szintén EP

Nagy nehezen végül csak elérjük ismét a Kamzikot. A reggel már megtett közös szakaszok most egyáltalán nem tűnnek ismerősnek az ellenkező irányból. Lefotózzuk a büfét bizonyítékként, hogy itt jártunk, majd ereszkedni kezdünk a sípálya melletti kéken. A városba érkezésünk előtt még lehagyunk egy sporttársat, majd Daniék könnyeden kalauzolnak a kanyargós utcákon a turista egyesület székháza felé. Itt ér ugyanis véget a kék jelzés. Egy kanyart még nem szabad levágni, mert itt áll egy Figaro elnevezésű jelzőtábla. Nem tudjuk, mi ennek az apropója, de nem biztos, hogy a sevillai borbély nyitott itt manapság divatos barbár barber shopot. Már csak pár száz méteren kell kitartani és beléphetünk a fényfüzérrel kivilágított ház ajtaján, ahol ott vigyorog a CIEL' felirat. 

BOBO büfé a Kamzikon, mely egyben indítóhely és EP is

Megkapjuk a díjazást. A lefotózott pontok viszont senkit sem érdekelnek. Mint az se, hogy behoztam az elveszett hómacskát. Sőt mellé kapok egy idegen fejpántot is az egyik rendező sráctól, hiába ért angolul. Remek, most mit kezdjek ezekkel az idegen holmikkal? Mi vagyok én, valami talált tárgyak osztálya? Sok harapnivaló sincs a célban, de nagy nehezen előkerül egy doboz nagyon finom túralogós mézeskalács és némi virsli a konyhából.

Receptet hozzá tud valaki???

Kicsit bosszankodunk azon, hogy mi lettünk 23 óra 8 perces menetidőnkkel az utolsó nők, holott voltak, akik jóval később indultak el a hotelből. Még bőven iszogattak, mikor mi már szedtük a sátorfánkat. Tudtommal sehol sem előztek le... Bár most ilyen kényelmes, szintidő-kihasználós teljesítést terveztem, mégsem szeret az ember utolsó lenni. És ahogy visszanézem a rögzített adatokat is az látszik, hogy nagyon stabilan haladtunk még a nehéz szakaszokon is. Az álmossággal való küzdelmet leszámítva nem tudom, mentem-e valaha ilyen könnyedén százast. Ráadásul ez volt az első téli százasom nem is könnyű körülmények között teljesítve. Még jóformán izomlázam sincs. 

Csak hullafáradt vagyok nemes egyszerűséggel. Így hát ledőlök az asztalra, hátha végre tudok aludni. Aztán szedelődzködni kell, hiszen a szervezők is mennének haza. Az állomás sincs annyira közel, mint gondoltam, de a 10 óra 5-kor induló vonatunkig bőven van még idő. Addig meghúzzuk magunkat a nem túl kulturált váróteremben, mely hemzseg a kétes alakoktól. Pont úgy, mint nálunk is szokott, muszáj ügyelni a holmijainkra. Nagy sokára begördül a budapesti vonat, fel lehet szállni és végre lehet aludni!!!! Van ennél fontosabb?

Végezetül egy kis Pozsony blues:

Strava-link: