Háromszázgarádics

Milyen érzés már az, amikor a hétvégi hosszú menettől csak egy szó tart vissza. Egyetlen szó, ami egy 43 km-es túra szűk egy km-nyi szakaszát takarja. Amikor nem akarod megtudni, milyen ez az egy kilométer közvetlenül hóolvadás előtt, aközben vagy utána. És emiatt képes lennél a fele akkora távot választani, csak hogy ne kelljen arra menni.

2012. febr. 4-én a Sétafikás csapatom küzdi le magát eme hegyoldalban

Vannak a Pilis és Visegrádi-hegységben helyek, amiket nem szoktak kezdő turistáknak javasolni. Jól ismert desztinációk, a médiában és mindenféle kiadványokban is pont ezek a hegység reklámarcai, a Spartacus-ösvény, a Holdvilág-árok, a Vadálló-kövek vagy a Rám-szakadék. Talán még a Postás-útról vagy a Vaskapu-szikláról is több szó esik, pedig az utóbbihoz még jelzett út se vezet. De hallott valaki már a Háromszáz-garádicsról? Vagy a szintén sárga kereszttel jelzett Szentléleki-patak völgyéről annak folytatásában? Vagy a Szuszogóról a Fekete-hegy alatt? Valahol a hegység hátsó elfeledett traktusában? Nem, ezekről a helyekről ritkán írnak turisztikai cikkeket, a túrázók közül is valószínűleg csak az téved erre, akinek muszáj, mert valamelyik teljesítménytúra útvonala pont erre visz – nem egy van ilyen, pl. a 100 katona, a Szántó és akkor ez a frissiben teljesített Pilisi télvégi maraton is. Vagy gyanútlanul vetődik ide az egyszeri turista, mert megtetszik neki a jópofa név, a szintvonalakat meg nem tudja értelmezni, és amikor már benne van a slamasztikában, akkor nincs nagyon visszaút, mert a le és fel is ugyanolyan viszontagságos. Vagy direkt keresi a kihívásokat: anno én is így ismerkedtem meg evvel az ominózus hellyel még jó 10 éve. Más verziót nagyon nem tudok elképzelni, hogy itt önként és dalolva le vagy fel akarjon menni az ember. Ez ugyanis a Pilis Tolvaj-hegye. Nem, a hasonlat nem jó, mert a Tolvaj-hegy más, semmihez sem hasonlítható. Még a Háromszáz-garádicshoz se. 

Az autóroncs és a közeledő Orsiék a 100 katonán, 2025-ben

Nem tudjuk, pontosan mitől Háromszázgarádics a hely neve. Arról szól a fáma, hogy a kiálló sziklaszirtek amolyan lépcsőfok szerűen tagozódva vezetnek a hegyoldalban, de én ezt határozottan és egyértelműen cáfolni tudom. Kisebb-nagyobb, fehér dachsteini mészkősziklák ugyan vannak az út mentén, de hogy azok bármiben is segítenének az arra járónak, afelől vannak kétségeim. Esetleg jók látványelemnek vagy figyelemelterelőnek, már ha itt egyáltalán hasznos és nem inkább egészségre és testi épségre erősen káros, hogy elterelődjön a föl- vagy lemászó figyelme mindenféle szép sziklaalakzatok, bennük megbúvó üregek, vagy tövükben éledező tavaszi virágok irányába. Mert mindezek itt megtalálhatók. Az is igen valószínűtlen, hogy valaki valaha erre haladtában megszámolta volna a kibúvó sziklakiszögelléseket. Biztos van jobb dolga itt az erre járónak, hogy miért, azt a későbbiekben vázolni fogom. Meg az is erősen valószínűtlen, hogy pont háromszáz lenne ezekből (az egyébként nem létező) természet alkotta lépcsőfokokból. A latin lépcső, lépcsőfok jelentésű gradus alakult ugyanis a magyarban grádiccsá vagy garádiccsá. 

Sziklahasadékok is találhatók erre

Valamiért a korai virágok kimondottan kedvelik ezt az árnyékos, igen meredek északi hegyoldalt. Emiatt a helyet leginkább botanikai kiadványokban említik. Ami itt még megtalálható, az egy ismeretlen eredetű és történetű piros autó roncsa. Hogy mikor és hogy került oda, azt nem tudni. Azt se, hogy mi lett a benne ülőkkel. Annyi biztos, hogy már 2012-ben is láttam saját szememmel, de vannak adatok még régebbről is. Például a Sunyiverzum tudni véli, hogy ez a roncs már 2007-ben is itt volt. És azt is tudni véli, hogy 1998-ban jelöltek ki itt turistautat, ami a jelek alapján azóta sem számít túl frekventáltnak, és talán ez nem is nagy baj, több szempontból is.

A Háromszázgarádics barlangüregei

Vicces momentum, amikor az előbb említett írás Dani index fórumos beszámolóját idézi, egyébként pont arról a túráról, amiről tavaly én is írtam. És ha még Márton Dani (alias DJ_RushBoy) is tart ettől a helytől, akkor mit szóljak én, akinek negyedannyi túratapasztalata sincs. Egyébként Dani beszámolóján kívül más leírást nem is nagyon találok, ugye van még az előbb idézett Sunyiverzum, vagy a Szépkilátásos beszámoló, meg Halasi Zsolt is járt erre, pont olyan források mind, akiknek munkásságát hellyel-közzel figyelemmel szoktam kísérni. Ez is azt mutatja, hogy nem túldokumentált a helyszín. Kifejezetten meglepő a Turista Magazin cikke, melyben említik a helyet, mint terepmotorosok kedvelt illegális edzőhelyét. Itt gyalog lemenni is kunszt baleset nélkül, nemhogy motorral. Egyáltalán csoda, hogy itt még senkit nem kellett menteni (vagy csak nem tudunk róla.) Emitt szeretném jelezni, hogy Sunyiverzum az én beszámolómat nem találta meg, bár én nem is írok a nehézségekről olyan plasztikusan, amit ő a saját írásában használni tudott volna. Na de majd most! 

2012-ben se volt kispályás a hely

Nekem ez volt a negyedik Háromszázgarádicsom. Az első ismerkedésem még 2012-ben történt lefele irányban, Sétafikás keretek között, persze ennek a kalandnak is én voltam az értelmi szerzője. Hideg, nagy hó, népes túracsapat mindenféle korosztályból, benne egy kiskorú, a saját fiam. És lementünk. Csont, hómacska és hágóvas nélkül, túrabot azt hiszem volt nálam éppen, mert én, mint túravezető, megnéztem előzetesen a szintvonalakat. Pedig akkoriban maximum sokkal magasabb hegyre szoktam ilyen segédeszközt vinni. A fiam meg anélkül is lement, volt hozzá vagy 8 éves. És ha jól látom, Cefre kutyának se okozott gondot a hegyoldal. A galéria szerint volt meredekség, autóroncs, sok kidőlt fa, megfagyott szemöldök és a fenti turistaháznál a hinta már akkor is létezett.

Az autóroncs meg behavazódott

A második a 100 katona alkalmából történt tavaly kora tavasszal, fölfele irányban. A Háromszázgarádics-szüzességemet ekkorra már elvesztettem, és ebből az alkalomból majdnem elvesztettem a komplett személyes dokumentációmat is fák alatti laposkúszások közepette. Csoda lett volna, ha valaki egyszer megtalálja, ha az utánam jövő Szabi előzetesen nem teszi. Kalandos volt a mászás, de azért későbbi álmatlan éjszakákat nem okozott, a meredély Szuszogó nevű része se. Azt hiszem, pont nagyjából ideális volt ekkor a talaj, nem volt se túl száraz, se túl szottyos. Itt egyik se előnyös.

A 2025-ös 100 katonán, kora tavaszi virágzás közepette (a Szántón valamiért nem volt kedvem itt képet készíteni, nem is értem, miért...)

És akkor volt egy harmadik is most ősszel, szintén felfelé a Szántó 150B alkalmából, már bőven túl 100 megtett km-en. Erre szoktam mondani önmagam motiválásaként, hogy ha ilyen állapotban fel tud itt menni az ember, akkor bármikor képes ugyanezt megtenni. Ebből az alkalomból már emlékszem egy-egy kicsúszásközeli helyzetre és persze az elmaradhatatlan fák alatti átkúszásokra. Zsolttal ráadásul szorgalmi feladatként még a Szuszogót is kimásztuk (ő még több megtett kilométer után, mert a 200-ason volt), pedig nem kellett volna az előírt útvonal szerint. 

Az ikonikus roncs egy darabja az út mellett, mintegy mementóként: ha nem vagy elég ügyes, így járhatsz!

A terület Szarvas féle térképen

És akkor volt ez a mostani, ami mindent felülírt. Szinte az összes résztvevő, aki itt lejött, úgy nézett ki, mint akin végigmasírozott egy komplett szurtos vaddisznókonda. Még jó, hogy a MÁV a Volánhoz hasonlóan nem dobja le a túl koszosnak ítélt utasokat a vonatról, mert akkor még most is az esztergomi Duna-parton mosnám öltözetemet. Aki még nem járt erre, de szeretne képet kapni a helyről, annak dióhéjban próbálom felvázolni a helyzetet. A tulajdonképpeni Háromszázgarádics a Fekete-hegy északi oldalában vezető sárga kereszt jelzésnek mintegy fél kilométeres szakasza a Postás utat is keresztező erdészeti úttól (ahol már jelen van a sárga kereszt jelzés) a meredély aljáig, ami aztán a Cserepes-völgyben haladó, 1111-es számú esztergomi főútig kevésbé meredeken, de továbbra is igen vadregényes módon folytatódik. Az a rész már nem a Háromszázgarádics szerves része, de persze az is lehet, hogy igen, meg kéne kérdezni a névadókat. Szóval adott egy meredeken leszakadó hegyoldal, rajta egy oldalazva felfelé vezető ösvényke, amolyan nem túl kijárt rézsűs csapásféle. Itt kéne az egyszeri túrázónak feljutni. A feljutást nehezíteni próbáló tényezők a következők: a) keresztbe kidőlt fák. Természetesen olyan magasságban, hogy ne lehessen egyszerűen csak átlépni rajtuk, vagy átbújni alattuk. b) meredekség - az ember folyamatosan légszomjjal küzd és a segglyukán is levegőt próbál venni. c) a talaj minősége - nem tudom, van-e az az állapot, amikor itt ideálisak a körülmények. Ha száraz idő van, az nem jó, mert a morzsalékos talajon kicsúszol. Ha sokat esett, akkor a sáron csúszol ki. Ha jég van, akkor a jégen csúszol el. Ha hó van, akkor mondjuk az olvadt havon. Jégen talán segít a hómacska, a nagyobb, nem olvadt, nem jeges hó is egész jó lehet, ha megtart, meg talán az az állapot is közel ideális lehet, ha esett valamennyi eső és picit nedves a talaj. De ezt a mászást vagy ereszkedést akkor se lehet félvállról venni. Ennek oka márpedig a d) dőlésszög tényező. Illetve az, hogy ez a 4 dolog itt folyamatosan kombinálódik. Küzdesz felfelé (vagy lefelé) szó szerint, mint malac a jégen, közben átkúszol pár fatörzs alatt, vagy próbálod átszenvedni magad fölötte és közben izgulsz, hogy ne csússzon meg a támaszkodó láb, majd azon izgulsz, hogy az éppen letett láb se csússzon meg. Aztán vannak az egy-egy biztosabb pont közötti átkötő szakaszok, ahol jól látszanak az előttünk próbálkozók igen biztató kicsúszásnyomai. Aztán jössz te. Veszel egy nagy levegőt, közben imádkozol, hogy tartson meg az imént kinézett, szimpatikusnak tűnő sárkupac. Vagy a bot, Vagy ha az se, akkor a gyökér, amit csúszás közben elkapsz. Ha az se, akkor az ujjaid, amivel a földbe kapaszkodsz. Ha nincs szerencséd, akkor lehet, hogy úgy jársz, mint az az autóroncs az erdészeti út alatt néhány méterrel. Mert azt még nem írtam, hogy alattad egy sok száz méternyi meredeken leszakadó sziklás hegyoldal van. Amikor a mögöttem jövő Tamás kérdezte, hogy az adott szakaszon hogy tudtam átmenni, csak egyet tudtam neki tanácsolni, amolyan Lölö féle „bölcsességet”: Legyél elég bátor hozzá! 

Laci is küzd felfelé derekasan a 100 katonán

Szóval ilyen a Háromszázgarádics. Ha akartad, ha nem, most már tudod legalább. És akkor jöhet a sárga kereszt, méltó folytatása az 1111-es műúton túl. A térképen egy szimpla patakvölgy, ami a valóságban szép is lehetne. De nem az. Helyenként bokáig gázolsz az évtizedes szemétben, az út meg egészen mesebeli: hol volt, hol nem volt. Az egyetlen, amit követni próbálhatsz, a viszonylag friss sárga keresztek a fákon, amik hellyel-közzel, itt és ott felbukkannak. (Most már.) Egyébként amióta vezetnek itt teljesítménytúrák, a helyzet némileg kezd alakulni és már kezd kirajzolódni valami halovány ösvényféle egy-egy patakátkelés közt. Mert hogy abból is akad számtalan. Ezer szerencse, hogy a patak nem túl bővízű. És néhol még palló is akad. Egyetlen csodálatos dolog tapasztalható meg itt, az pedig a természet kiszámíthatlansága. Ki gondolná, hogy az első tavaszi virágok pont ezt a mocsadék helyet szeretik? Márpedig nyílik itt a pirosló hunyor és a hóvirág is százszámra. Meg vegetációs időben burjánzik mindenféle giz-gaz, és terebélyesedik a susnya, amin át kell gázolni a továbbjutáshoz. A turista meg örül, amikor már végre kifelé kapaszkodik innen, a Ráró-hegy alatt vezető sárga jelzés menedékébe, aztán eszébe se jut többet, hogy erre tervezzen túrát. Hát csoda, hogy igen lassan érkezik meg az az út a kifestett jelzésekhez? 

Szabi a Szentléleki-patak csodálatos völgyében

Pirosló hunyor

Hóvirág

Egy helyről még nem írtam. A Háromszázgarádicsnak van egy bevezetőszakasza is a Fekete-hegyi turistaháztól. Ez egyfajta előjáték, ráhangolódás a későbbiekre, ha lefele megy az ember. Vagy éppen fordítva: egyfajta afterpartyja neki, ha fölfelé megy. Ha nem volt elég a jóból, jöhet egy kis ráadás! Dupla sűrű szintvonalak, dupla élvezet! A neve mindent elárul: Szuszogó. Van neki egy druszája a Bükkben, Bükkszentlélek alatt, hisz mindketten ugyanazt tudják: bosszantani a túrázót. Amit a Háromszázgarádics csak oldalazva mutatott, azt most itt telibe lehet kapni. Lefelé vagy fölfelé az mindegy, alsónemű, zsebkendő és homlok nem marad szárazon. Jelzése zöld négyzet, jellemzője, hogy annyira utálatos, hogy itt se akarsz majd többet fel- vagy lemenni. Csak ha pisztolyt fognak a fejedhez, vagy ha éppen egy teljesítménytúrán erre kényszerülsz és vagy olyan becsületes, hogy nem kispistázod el a sárga négyzeten. Mert itt van kerülő- és menekülőút.

A felső szakasz, az ún. Szuszogó, ami semmivel se kellemesebb

És akkor nézzük a Háromszázgarádicsot a turistaság legújabb kori históriájában. Sunyiverzum idéz egy 82-es évekbeli túrakiírást, ami azt hívatta jelezni, hogy az emberek voltak akkor is olyan bolondok, hogy itt másszanak felfelé, küzdve az előbb vázolt elemekkel. Ennél mi most mélyebbre fogunk ásni a turistatörténelemben. Szerencsére van birtokomban 2 db 50-es években kiadott, a térséget taglaló turistakalauz, így hát megnéztem, foglalkozik-e valamelyik túraleírás a hellyel. És igen, az egyikük, az 1955-ben kiadott verzió, 2 túra kapcsán is megemlíti, sőt azt is, hogy jelzés is vezetett itt, méghozzá a piros, ami a sárgáról leválva az akkor még szépnek mutatkozó Cserepes-völgyet keresztezve, valószínűleg a mostani nyomvonalhoz hasonlóan (vagy ugyanott) vitt felfelé a kulcsosházhoz. „1/2 óra alatt az esztergomi autóútra érünk, amelyet az itt csatlakozó piros jelzéssel DK-i irányban, a Szentléleki-patak mentén követünk. Szép erdei úton az útkanyarulatot egy átvágással balra lerövidítjük, majd, a piros jelzést követve, újra elérjük az autóutat, amelyet átszelünk és D-i irányban a Feketehegy (568 m) oldalába kapaszkodunk fel. A Feketehegy északi oldalában emelkednek a Háromszáz garádics sziklái, melyek szinte függőlegesen törnek le a mély völgy fölé. A sziklás oldalban a tetőre kapaszkodunk fel, megjegyezve, hogy az eddig követett piros jelzés a Háromszáz garádics felső részén ÉNY-ra jobbra elhagy és most már sima piros négyzet jelzésű gyalogösvényen érjük el a tető szélén álló feketehegyi turistaházat...”

A tárgyalt terület a Mapy térképalkalmazásban

A piros jelzésen egyébként elérhető volt a hely a Kétágú-hegy nyergéből is akkoriban, már amennyire ezt a kalauz mellékletében szereplő, térképnek csúfolt skiccből ki lehet venni. A másik kalauzban (1953) név szerint nem szerepel a hely, viszont a 29-es portya jó eséllyel itt vezeti fel a korabeli turistát a Fekete-hegy oldalába, majd kanyarodik el a Kétágú-hegy felé a már előbb említett leágazáson. „...az itt csatlakozó p. jelzéssel Dk-i irányban a Szentléleki-patak mentén; szép erdei úton az útkanyarulatot egy átvágással balra lerövidítjük, miközben elválunk a s. jelzéstől, amely bevezet Pilisszentlélekre és a p. jelzést követve újra elérjük az autóutat, amelyet átszelünk és D-i irányban a Feketehegy (568 m) oldalába kapaszkodunk fel.”

1928 - Pilis hegység Kirándulók térképe 2. sz. (Magyar Királyi Állami Térképészet)

A jelenlegi Cartographia turistakalauz 20. számú túrája is taglalja a helyszínünket, mint alternatív túralehetőséget, átvezetni viszont nem vezet át rajta, biztos, ami biztos alapon. „A S+ a széles kocsiúton marad, de rövidesen balra(!), nehezen fellelhető ösvényen a Háromszáz garádicsnak (garádics=grádics=lépcső) nevezett meredek oldalban leereszkedik a Cserepes-völgybe.”

Pilis hegység térkép a 20-as években (Turistaság és Alpinizmus kiadvány) - nincs jelzett út ezen a helyen

Thirring Gusztávnál (Budapest környéke) semmit se találtam a helyről, lehet, hogy a 19 század végén ez a hely még nem tartozott a jelzett vagy járt részek közé. 

A Pilis és Börzsöny hegység turista térképe, 1928 (Magyar Királyi Állami Térképészet) - nincs út

Viszont turisztikával foglalkozó magazinok cikkeiben többször említésre kerül a hely egészen a 30-as évektől a jelen korig. Úgy tűnik, mások se mindig találták könnyű falatnak ezt a pilisi erdei tornapályát. Az 1986-os Turista Magazin 32. évfolyamának 1-12. számának egyike így ír a feketehegyi turistaház legendás gondnoknőjével, Gizi nénivel kapcsolatos, „Gizi néni pilisi garádicsai” című cikkében:

Cartographia kiadású turistatérkép 2002-ből

„Akik a Pilisnek ezt az Esztergom fölötti szakaszait járták, akik Pilisszentlélek  felől megmászták a szívet, a lelket zu­háltató sziklás lép­­csőzetet, a Háromszáz garádics nevű, turistakínzó, sűrű erdőbe bújtatott formációt, azok nem kerülhették ki.” (mármint gondolom, Gizi nénit, mert Arcanum előfizetésem nincs, és igen trükkösen kell összeollóznom a cikkből kivett idézeteket emiatt.)

Még rövidke szösszenet a helyesírásról, amire Sunyiverzum is szentel pár sort, akinek osztom véleményét a mai térképeken fellelhető kötőjeles írásmóddal kapcsolatban, ami szerintem sem helyénvaló. Így én az egybeírós módot választottam egy erdőrészt jelző állandósult szókapcsolatként, de a külön írás ugyanúgy indokolt lehet mennyiségjelzős szószerkezetként, ahol se a háromszáz, se a garádics nem tükrözi a valóságot, de hát ez van. Egyébként mindhárom forma megtalálható a szak- és egyéb irodalomban. 

A Kémény-sziklánál is jártuk, bár semmit se láttunk ebben a remek időben

Egy dolog, amiről még nem írtam, az maga a túra, pedig annak ellenére, hogy egy szokásos one man, low budget kivitelű Levente túráról van szó – szóval aki szeret a pénzéért pontőrökkel trécselni és mázsaszámra zsíros kenyeret falatozni, az ne ide jöjjön –, már pusztán az útvonal miatt is megéri, hogy pár szót szenteljünk rá. Az pedig tud újdonságokat adni olyan megrögzött természetjáróknak is, mint útitársam, Tamás, vagy jómagam. Bár ugyan az írásomban taglalt részt már mind ismertük, de volt például egy piros + jelzésű átkötő szakasz a zöldtől a Pilis-nyeregbe vezető P/S jelzésig az 1111-es út mentén, amin még soha nem jártunk, mondjuk szerintem ezzel sokan lehetnek így, az út minőségét szemlélve. Aztán volt a Kesztölcre bevezető aszfaltút, ott is eddig csak autóval jártam. Vagy az ottani pincesoron és a temetőn is átvezető Z jelzés. A Barát-kutat is most láttam először világosban. Tehát már csak ezért is megérte eljönni és venni a bátorságot az induláshoz a Háromszázgarádicsot is tartalmazó hosszabb távon. Ez valószínűleg Tamás lelki támogatása nélkül nem biztos, hogy megvalósult volna. Mondjuk akkor meg megnézem a 20-as távon a Róka-sziklát, ami nálam szintén a fehér foltok közé tartozik. Szóval az útvonal érdekes, nem könnyű és kimondottan szép, és akit nem riaszt el az, hogy előre odaadják az ellátmányt és túramozgalmak meglévő pecsételőhelyein kell igazolni, annak kimondottan ajánlható a túra. 

Reggel az Ecset-hegyről szemlélve még havas volt a Fekete-hegy oldala, ez délutánra mind egy szálig elolvadt

Meg annak is, aki egyszer szívesen kipróbálná, milyen lejönni a Szuszogón, a Háromszázgarádicson, majd végigmasírozni a Ráró-hegy aljában. Garantáltan maradandó élmény lesz!

Strava-link: 

Pilisi csapás

 (Amikor még a csapból is a csapás folyik...)

Zötyög a HÉV a félig éjszakában bele a csillaghegyi hajnalba. A ködből elődereng az Egészségház épülete. Majdnem már 25 éve, hogy innen elindulva egy jóval melegebb és világosabb májusi hajnalon ráléptem egy útra, egy igen hosszú útra, ami a jelenig kígyózik és még ki tudja, hova, merre visz. Ma éppen a Pilisbe szólít a sportág, amit teljesítménytúrázásnak hívnak. Aminek űzése, most már kimondhatom, hogy nem csak az ismerőseim szerint, már-már egy függőséggé kezd alakulni bennem. De talán ez a függőség más, mintha az alkohol, drog, cigaretta vagy esetleg a szerencsejáték rabja lennék. Csak merem remélni, hogy ez egy egészséges függőség, hiszen rengeteget ad és talán kevesebbet rabol és rombol bennem és a környezetemben.

Indulásra várva

Szóval ma a Pilisbe utazom, hogy egy csapásra gyalogoljak vagy fussak, vagy precízebben szólva futókiránduljak 27 km-t. Ma csak ennyi fér bele, mert azért (még) van életem a túrázáson kívül is: most egy gimnazista osztálytalálkozóra vagyok hivatalos délután. Szóval bele kell csapnom a lecsóba rendesen, hogy időben végezzek. De addig is éljen az önbecsapás: csak az erdő van, meg én, és ez az igazi élet, az igazi valóság. Lehet, hogy ez is egyfajta autizmus, hogy én itt funkcionálok rendesen, úgy igazán. Ha már a való életben néha igencsak elveszettnek érzem magam. Néha úgy gondolom, jó lenne véglegesen kivonulni, elvonulni, keresni egy kunyhót az erdőben és tojni az egészre, ami odakint rekedt. De most csak pár órám lesz, hogy megvívjam az aktuális harcokat magammal, a világgal, a Pilissel és mindennel, amivel éppen kell. Aztán gyerünk vissza a realitásba.

Kilátás nélkül

Megérkezett a pomázi busz, hosszan kígyózik a sor a dobogókői Báró Eötvös Loránd turistaház előtt. Ezek szerint rajtam kívül jó páran még gondolták úgy, hogy itt van dolguk ma reggel a Pilisben. Talán mégse vagyok annyira alien az emberek között. Most is a kis távok tartják el a hosszabbakat: szinte mindenki csak 18 km-t vállalt a sorból, alig vagyunk páran, akik mehetnek máris előre a hosszabb, azaz 27 és 38 km-es távok asztalaihoz, mert ott nem áll sorban senki. Gyors lepapírozás után már indulhatok is. Annyira nem sietek, hogy ne tegyek egy rövid kitérőt a kilátóhelyre a Téry Ödön emlékműhöz. A kilátás elmarad, pedig lenne érdeklődő rajtam kívül is, így próbálom annyiban hasznossá tenni magam, hogy a két másik túrázólányról készítek egy közös képet. Aztán már csaphatok is bele a közepébe, neki a kék keresztnek, el a csapás sújtotta Nimród szálló szomorú képet nyújtó torzója előtt.

Csónakkal ne!

A sípályán csónakkal lecsúszni még mindig tilos, pedig izgalmas mutatvány lenne a jelenlegi ködtenger hullámainak hátán. Inkább maradok a biztonságos vizeken, máris kis csapásra kalauzol a kék kereszt. Sorra előzgetem a túratársakat, az út szélén kis hóember integet. Mire lezúgok a piros háromszög legaljára, alig marad előzni való. Elkocogok a Király-kúti kunyhó mellett, majd jön a Király-patak meredek árka, sok-sok csúszós lépcsővel. A macskátlan túratársak előre engednek, viszonylag biztonságosan, de óvatosan letipegek az árok aljára. Látom, hogy ha jót akarok magamnak, vissza kell engednem magam elé a sporttársakat, mert ennyi ruhában majd nem tudom megelőzni őket újból az emelkedőn. :-) 

Sípálya

Szerencsére gyorsan végzek az öltözködéssel és a pakolással és a visszaelőzés is hamarosan megtörténik, így két legyet ütök egy csapásra. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, hogy a nem túl komótosan haladó túrázócsapat látó-és hallótávolságon kívül kerüljön. Meglepően gyorsan sikerül eltűnni előlük az Akasztó-hegy kellemesnek nem mondható emelkedőjén. A Varga-Lósztól már szinte csak enyém a világ és a havas lejtők fenegyerekének érezhetem magam. A nagy havazás óta is hullott egy kis porhó, így friss réteget taposnak a macskakarmos lábaim. A havas-ködös erdőnek is van egy varázslatos, meséket idéző hangulata. Nem a tündérmeséké, hanem inkább a baljós, balladaszerű műfajoké. Mennyivel másabb volt itt azon az ezer színű, ragyogó október végi reggelen Verával lekocogni. Bár az is némileg nyomasztó élmény volt a derűs idő és a viszonylagos csalóka frissesség ellenére is, ismerve azt, hogy ezen a ponton a távnak talán még az egynegyedénél se tartok. Most sokkal frissebbek a lábaim és a hóakadály ellenére fürgén visznek, hiszen nem kellett megmásznom a Vadálló-köveket sem, mint a 38-asoknak. 

Király-kúti kunyhó

Sokkal rövidebb időnek tűnik, ami alatt elérem a Kis Rigót és ezzel az első ellenőrzőpontunkat. Bent vár számtalan finom falat és forralt bor. Mellé kolbász és töpörtyű, sós és édes falatok, gyümölcsök. Veszek egy kis csokit, sós perecet, aztán a forralt bor után jól esnek a hentesáruk is. Innen már jóval kevesebb emberrel találkozok, hiszen a rövid távosok majd mind más irányba kanyarodnak a Bükkös-patak völgyében, mint mi. Szinte teljesen egyedül kocogok az Öreg-nyílás-völgyben, a kéken és ez teljesen a megelégedésemre szolgál. Az aszfaltút mellett nem lőnek, a zöld kereszten meg nem is tudom, mikor jártam utoljára, talán még gyerekként valamelyik plébániai kiránduláson. Annyi biztos, hogy a Páloson mindig csak pár lépést teszünk meg rajta. Mindenesetre a völgy szépségei az újdonság erejével hatnak rám, mint ahogy a bányászathoz kapcsolódó eredetű Dömör-kapui-barlang is. 

A Kis Rigóban

Kezd beérni a futómezőny, legyen az bármelyik távé is. Egy srác máris elém került, együtt tévelygünk, keresve a zöld háromszög felívelését. Egy romos házikó mögött, amit az imént pont lefényképeztem, megtaláljuk a meredek hegyoldalba vezető keskeny csapásunk. Zihálva kapaszkodom egyre magasabbra, hallom, hogy újabb futócsapat van nyomomban. Egy a bánya feletti hosszabb egyenesben a Kőrösi Csoma emlékmű felé elengedem őket. Erre is nagyon régen jártam már, csak halovány emlékeim vannak, azok is kimerülnek az emlékmű és a meredekség ismeretében. Némi küzdelem árán azért elérem Lajosforrást.

Körösi Csoma Sándor emlékmű

És még csak most jön az igazi emelkedő, fel a Bölcső-hegyre. Megint előjönnek a viszonylag friss Szántós emlékek: kis csapatunk, küzdve az álmossággal kapaszkodik felfele hullafáradtan, bár töretlenül a sötét éjszakában. Most világos van, közel 100 km sincs a lábamban, mégis nehéz a mászás. Vannak emelkedők, amik sosem szelídülnek meg – ez is ilyen. Mindig az biztat, hogy egyszer majd túl leszek rajta. Most is ez történik. Nincs semmi kilátás, mégis felmegyek a kilátóba. Nem bánom meg, mert felülről nézve egész szép mintázatot adnak a zúzmarás fakoronák, a kilátó faszerkezetét is millió jégvirág fedi.

Egy kutyás kirándulócsapat nyomait követem lefelé, amit rosszul teszek, mert ők nem a túrán vannak, ergo mennek a nagyvilágba. Így beleteszek az útvonalamba pár száz méter pluszt, szerencsére nem sokat. Fordulhatok vissza, hogy megkeressem a nekünk előírt Lom-hegy alatt vezető piros keresztet. A jelzésfestők itt valószínűleg bolondjukat szerették volna járatni a turistákkal, mert ugyan van egy széles, egyenes, szintben haladó erdészeti út, de a turistaösvény dafke nem azon megy, hanem közvetlenül alatta halad, hepehupás, fel-le kanyargó ösvényen. Amíg a hóbuckákon botladoztam, azon tűnődtem, micsoda istencsapása, hogy az ember annyira becsületes, hogy még kispistázni se hajlandó egy ilyen helyen, ami úgy adná magát. Csak egyre reménykedtem, hogy a piros kereszt is majd átcsap előbb vagy utóbb a széles útra. Erre sajnos igencsak sokáig kell várni. Már kezd végleg elmenni a kedvem a futástól, de a lejtős úton megint kedvem támad hozzá, egészen addig, amíg a piros kereszt bele nem csatlakozik a piros jelzésbe. 

Pilisszentkereszti szentkút

Innentől ismét a Szántó útvonalát rovom és megint bepróbálkoznak az emlékek: zombik hada nyüglődik az éjszakában, be- bealszunk a sárgán Adrival, úgy tűnik, alig haladunk előre a kövek garmadáján, amit úgy hírlik, Gyula szórt ki elénk. A jelen se szólt a gyors haladásról, hiszen futni már csak elvétve volt kedvem, ahhoz meg kivártam a lejtőt. Két gyorsabb lábú futólány elől menekültem, a Szentkútnál udvariasan magam elé engedtem őket: inkább nézzem én a hátukat, mint ők az enyémet. Innen egy csapásra ott voltam a Felső kocsmánál Pilisszentkereszten, ahol újabb pecsétet nyomtak a füzetembe és végzetes csapást mérhettem pár pókformájú gumicukorra. 

Még délelőtti kép a Zsindelyesnél

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy innen már csak felfelé megyek egészen a dobogókői célig, ami ugyan már csak 4 kilométerre van innen. De az a 4 kilométer végig emelkedni fog, nem is kicsit. A két lány még a kocsmában maradt, két másik sporttárssal haladtunk fej-fej mellett, az egyikkel nem sokáig, mert jól belehúzott a kaptatóba. A másikat meg amiatt nem értem utol, mert a falu szélén megállított egy kedves fiatal lány, aki nem tudta, hol van, azt meg végképp nem, hogyan mehetne vissza Dobogókőre más úton. Bár nem szoktam érteni ezeket a túrakoncepciókat, mégis szívesen adtam neki tanácsot. Megtudhatta, hogy Pilisszentkereszt szélén van, ha egyenesen lemegy az úton, máris a központban találhatja magát és ha egy kicsit tovább megy, az Országos kéket is megleli, azon pedig egyenest mehet vissza Dobogókőre a Zsivány-sziklák érintésével. Ennél egyszerűbben követhető útvonalat nem tudtam javasolni, talán látványosabbat se. 

Az előbb leelőzött túratárssal szemben tetemes hátrányt szereztem így, de legalább segíthettem és azt mindig szívesen teszem, legalább hasznosítom valamire túravezetői tudásomat. A piroson haladva felfelé egy kanyar után megláttam az előttem bandukoló sporttárs hátát, ami száz méterről száz méterre egyre közelebb került. Végül már Dobogókő határában sikerült megelőznöm, amikor éppen azon filozofáltam, hogy mennyivel jobb, hogy Gyula kövei most hó alatt vannak mind. Mert a Szántón ez a szakasz nagyon keserves volt.

Innen egyszerűen, mint a karikacsapás, odaértem a célba. 5 órán belül: túrának nem rossz, futásnak meg... azt inkább hagyjuk. 

Az Alba Túrakör megint remek túrát hozott össze érdekes és nem túl könnyű útvonallal. Egy padon megmacskátlanodtam meg leültem kicsit pihenni és táplálkozni. Mellém telepedett az imént leelőzött túratárs és micsoda mázli: kiderült, hogy ő is a kerületbe tart és el is tud vinni. Így bőven lesz még időm készülődni a mai második felvonásra, az osztálytalálkozóra. 

A kutyától félek, a vértől hányok, Mindig lenéztek engem a lányok. Nem vagyok senki, űzöm a vadat, Másoknak hajtok, mások hajtanak. Nem győztem soha, most sem nyerek, Nem tudok ölni, de nem is merek, Járom az erdőt, vadakra lesek, Csak hajtó vagyok - Ne lőjetek!

Bár a gimis osztályom, bevallom, nem volt a kedvencem, mivel nem nagyon találtam benne a helyem nagyon visszafogott, gátlásos, szolid kamaszként (ilyen adottságokkal hol is találtam volna?), azt kell, mondanom, hogy elég szépen kirúgták magukat az akkoriban nem annyira kedvelt osztálytársak (és valószínűleg én is) és egész jó kis találkozó kerekedett megint. Az összeröffenésen részt vevők között magam igazán szerencsésnek mondhatom az eddigi sorsommal, bár nem csináltam se hatalmas karriert, nem gyűjtöttem vagyont, nincs jól fizető külföldi állásom vagy cégem, esetleg Balatonon ringatózó vitorlásom, nem ért utol a midlife crisis csapása (vagy éppen a teljesítménytúrázásba fojtom azt), nem váltam el méltatlan körülmények között (mert meg se házasodtam...), nem kerülgetett halálos betegség (életfogytig tartó igen, de még avval is egész jól megvagyok másokhoz képest), élnek még a szüleim (bár itt is rezgett a léc egyszer), van jó párkapcsolatom. Most soroljam? Négy fiúból már csak három van. Van akinek a férje lett öngyilkos, aki szintén osztálytársunk volt (gimis szerelem), éppen akkor, amikor a negyedik gyerek volt úton és van olyan is, aki három gyerek megszülése és felnevelése után jött rá, hogy mégis a saját nemét szereti. Volt két kisemmiző válás, egy rákbetegség (szerencsére gyógyulással végződő), gyerek szülő ellen fordítása, tőzsdei veszteség, testvér elvesztése, munkahelyi kiégések sorozata. Micsoda csapások! És ez csak azok a dolgok, amiket elmondtak a többiek. Kellett hozzá bátorság, nem kicsi. (Én például a betegségemről hallgattam...) És emellett megvannak mind, túlélték és tudnak beszélni róla könnyek nélkül. Mindemellett pozitívum, hogy azért össze tudnánk rakni egy maraton váltót vagy egy UB csapatot a gimis osztálytársakból és olyan is van, aki családjával hódol a túrázás szenvedélyének. Mindösszesen 3-an vagyunk lányok, akik saját hajszínünket viseljük. Igen, már sokszor megállapítottuk mi túratársak magunk között, hogy a túrázás fiatalon tart... jó, persze ehhez kellenek a szerencsés gének is. És mindannyian, minden tragédia ellenére megmaradtunk ugyanolyan lököttnek, mint a gimis évek alatt voltunk – ez a legfontosabb.

És jöjjön még egy érdekes megállapítás a végére: a héten nekiálltam böngészni a Kinizsi 100 statisztikát és különös következtetésre jutottam. A túra célközönsége ugyanis az idők folyamán az egyre idősebb korosztály. Nem vagyok statisztikus, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket pusztán ezekből a számokból, de mégis érdekes az a tendencia, hogy ez a túra a kezdetekben, még akkor is, mikor 2001-ben huszonéves ifjú titánként indultam rajta, legjobban a saját korosztályomat vonzotta (pluszban még a harmincasokat). És ez most is elmondhatom: ez a százas mostanra a negyvenes-ötvenes korosztályé leginkább. Ha megnézzük egy-egy százas mezőnyét, ugyanezt láthatjuk: főleg a már nem olyan fiataloké az ultrázás. Talán mindannyian megöregedtünk, akik akkor ifjoncként a hegyek hosszú útjait róttuk? Nem, mi sose öregszünk meg, a túrázás fiatalon tart. Lélekben biztosan. Bár sokszor úgy érezzük, szeretnénk úgy hinni, hogy szuperhős ultrásként legyőzhetetlenek vagyunk, már-már halhatatlanok, az sajnos mégsem igaz, hogy sose halunk meg.

„Csak hajtó vagyok, ne lőjetek!”

Strava-link: 

Kövek (és köd) az út szélén

Éppen sikerült felépülni a Mecseki Láthatatlanokból és máris lehet menni a következő százasra, az Iszinikre. Tavaly megnyertem az indulási lehetőséget, amúgy is terveztem a részvételt, hát miért is ne éltem volna vele? Főleg, hogy tavaly a sérülésem miatt csak egy 25-ös távra futotta (szinte szó szerint - hamar vége is lett a túrának sajnos, így picit megtoldottam). Szerencsére a regenerációm meglehetősen gyors, így a hétről-hétre való százas teljesítés annyira nem szokott gondot okozni. Egyedül az öltözéken törtem a fejemet, mert mondtak kis esőt, meg nem túl meleget, bár annyira farkasordító hideggel mégsem riogattak, amire két év távlatából emlékszem, mikor kis híján odafagytam a Pilis szerpentinjéhez. Azért a depós csomagba bekerült egy pehelykabát és néhány kicsit vastagabb ruhadarab is. Egy időjárási tényező van, amire ruházattal nem lehet készülni, márpedig most az egész túra legmeghatározóbb eleme volt: ez a köd. Ha volt két napsütéses Iszinik, amire visszaemlékezhet az ember, akkor egészen biztos, hogy harmadszorra nem élhet és öltözködhet az emlékeiből, mert a sorminta valami egészen mást dob. Idén egy olyan túrát kaptunk, ahol Szárligettől Békásmegyerig jóformán ugyanazt láttuk: a ködből előmeredő fákat, illetve a tisztásokon a többi túrázó hátát (elég nagy volt a népsűrűség), ameddig a látótávolság tartott. A köd csak egy-egy településen oszlott fel, például Péliföldszentkereszt vagy Mogyorósbánya környékén, de mihelyt magasabbra másztunk, megint belekerültünk valami felhő belsejébe. Éjjel mindehhez kellemetlen szitálás (vagy eső) társult.

Ez volt nagyjából a maximum látótávolság napközben Péliföldszentkereszt előtt

Az Iszinik egy sok embert megmozgató túra (pont most nézem a friss és ropogós statisztikát, amit elsőnek sikerült lájkolni 😆, összesen 343-an indultunk és ebből 272-en teljesítettük is), lévén ez a patinás Kinizsi száz dátumügyileg és útvonalügyileg is inverz túrája. Ez a verzió lassan már hasonló népszerűségnek örvend, mint az eredeti útvonal. Ezt mutatja, hogy a vonat szinte kiürült, amikor begördült Szárligetre. Jó eséllyel a rövidebb távok (25, 40 és 50 km) is sok-sok embert vonzanak. Külön kiemelendő, hogy mindössze csak 45 nő ért be Békásmegyerre sikeresen a 100 km-es távon. Évről-évre viszont folyamatosan növekszik ez a szám, úgyhogy hajrá csajok!

Ők mind indulásra várnak

Már Kelenföldön a vonatra várva sikerült összebandázni a lassan Iszinikre leutazásnál szokásosnak mondható csapattal: Edinával, Orsival, Viktorral, Gergővel és Gyurival. Aki a teljesítménytúrázó és terepfutó társadalomban él és mozog (és ráér), az mind Szárligetre igyekszik most, legalábbis úgy tűnik. Beállunk hát a hosszan kígyózó sorba a faluház elé, bár előtte még meg kell keresnem Verát és Gábort, leendő túratársaimat. Szerencsére hamar kiszúrom Vera neonsárga pulóverét. 

A környékbeli bányászat relikviái a faluháznál

Idén úgy döntöttünk, együtt megyünk, többnyire túratempóban és nem, vagy csak keveset futunk. Persze a végén ebből minden is lett, mert ugye megint csak arról van szó, hogy három különböző tempójú és habitusú embernek kéne alkalmazkodni egymáshoz. Gábornak erősen vissza kell fognia magát, ha velünk akar tartani, viszont nekünk jócskán kell kocogni, ha az ő tempójában akarunk menni. De egyelőre erről szó sincs, mert Gábor még nem érkezett meg, csak utánunk fog elindulni, mert ki kell állnia a sort, mire mi már mindent elintéztünk itinerfelvétellel, csomagleadással, Rakk Gyulás fotózkodással, vízvétellel, mosdózással és némi társadalmi élettel egyetemben cakumpakk. 

Rajtra készen, ráadásul sikerült egymáshoz is öltözni (fotó: Rakk Gyula)

A nagy sor ellenére nagyon flottul zajlott minden, dicséret a szervezőknek. Szóval Gábor mehet egy jó darabig szélsebesen a saját tempójában és latolgathatja, mikor ér majd minket utol. Azért minket se kell félteni, mert igen jó tempóban tartunk a Somlyóvár felé. Menet közben elkészítem a „kötelező” fotókat az átkelésről az autópálya alagútján, illetve a nagyegyházi matyómintás trabiról.

És a foltos malacok se maradjanak ki a jóból

A laposabb részeket ki is kocogjuk. Persze nem nyomjuk annyira bolondul, mint én az elmúlt két évben, de nem is cél most a 18 órán belüli teljesítés. Menjünk egy tisztességes időt és érjünk be épségben a célba – ennyi most a haditerv. Egyébként is, valószínűleg ez lesz az idei utolsó százasom, sorban a tizenötödik (összességében pedig a huszonhetedik), ünnepeljük meg méltóan, ne siessük el. A százas, azonban mindig egy százas, sosem egy sétagalopp. És múlt hétvégén mindhármunknak volt egy mecseki útja, kinek 56, kinek 100 km. Már csak amiatt se éri meg sietni, mert a sok induló között rengeteg az ismerős arc és mindig van valaki, akivel szívesen elbeszélget egy darabig az ember. Aztán lehet szaladni, és próbálni utolérni a többieket. Megyek egy keveset Mariannával és egy (emlékeim szerint) Ákos nevű ismerősével, aki beavat minket a vákuumozás rejtelmeibe. Értem ezalatt azt, hogyan lehet cuccokat még kisebbre kompresszálni, hogy beférjenek az ultrás zsákba – ez ugye számunkra sokszor egy akut probléma.

A ködben is vidáman

Nagy nyüzsgés a kulcsosház előtt

Ennyi a látótávolság, nem több

Aztán fent a Somlyóvár tetején, a kulcsosháznál egymásra köszönünk Borosnyay Palival, Börcsök Andrással és Botos Istvánnal is. Már az aszfaltúton Pali, majd Attila és Rita miatt maradok le Verától. De hát nem tehetek róla, ez mindig egy ilyen túra, ahol csoportról csoportra szállingózok, mint egy méhecske. Időközben Gábor is utolért minket, most már Ritáék csapatával halad. Vera viszont jól előrefutott a lejtőn, nem is látjuk (és nem csak a sűrű köd miatt). Ennyit tehát egyelőre a közös túráról. Viszont adódik sok jó beszélgetés és kellemes társaság. És természetesen ez akkor is meglesz, amikor majd végre már hárman együtt haladunk, csak egyelőre még nem tartunk ott. Most egyelőre kipróbáljuk az Országos Kéktúra új nyomvonalát Koldusszállás felé, ami annyiban kellemesebb, hogy távolabb vezet az autópályától, azonban ugyanúgy hullámzik mint a korábbi nyomvonal.

A három gráciás fotó most is sikerült Gyulának (fotó: Rakk Gyula)

Idén gond nélkül sikerült lefotóznom a pajtát - igaz a tavalyi répák elfogytak mostanra

De most egyelőre Koldusszállásra érve Gyula örül legjobban, hogy megint együtt lencsevégre tud kapni három Szántó teljesítő leányzót együtt, mivel időközben Adrienn is befut. Mi is örülünk a finom szörpöknek, és be is spájzolok valamennyi sajtos tallért az útra. Egyelőre Gáborral igyekszünk most tovább a vértestolnai műút felé, ahol a hotdogos pontot sejtjük. Gábor tempója jó húzóerő, próbálok lépést tartani vele. Sajnos a hotdog még várat magára. Bányapuszta emelkedőjén már kezdek lemaradni. Sebaj, máris akad egy új túratárs egy debreceni úriember személyében, akivel szintén jókat beszélgetünk. 

Kicsit szégyellem magam, hogy a hotdogos standnál csúnyán faképnél hagytam új túratársamat, akinek még a nevét se tudom, és eliszkoltam a többiek után. Miközben próbálom eltüntetni a hotdogot, megint sok ismerőssel találkozom: Julival, Évivel, Ballay Orsival, aztán mikor már a többiek nyomában rohanok, leelőzöm Csornai Edinát és Őrsi Annáékat is. Sokáig az előnyöm biztos nem fog tartani, de legalább Gábort és Verát érjem utol. Így hát hosszasan kocogok, mire elérem őket a teljesen láthatatlanná vált Gerecse Gyermeküdülő előtt. 

Ent riogatja a mindenre elszánt túrázókat (Sandl-hárs)

A ködös erdő hangulata itt, a Nagy-Gerecse oldalában bontakozik ki a legjobban. Ezt a szakaszt egyébként is felettébb kedvelem, vagy a színek kápráztatnak el, vagy a hatalmasra nőtt bükkfák. Bár oda kell figyelni a lábunk elé, szintén szeretem az ereszkedést a sziklák mentén a Vízválasztóhoz. Sajnos a Mária-szobrot most kitakarja egy nagyobb túrázócsoport. 

Eddig egyszerű volt a túra vonalvezetése, végig az Országos kéket kellett követni  Szárligettől, és még Pusztamarót után is egy jó darabon így fogunk tenni. Lassan egy maraton a lábunkban és még egy tízes a féltávig, illetve a megérdemelt pihenőig Mogyorósbányán. Nincs túlbonyolítva a dolog, sok jelzésváltás ezután se lesz, felvázolva röviden a következő a követendő útvonalunk: a zöldön haladunk Péliföldszentkereszt után a következő faluig, azaz Mogyorósbányáig, majd megint sokáig a kéket követjük egészen Kesztölcig (pici jelzetlen letérés van benne a Molnár sörözőhöz), ahol felfelé a Kétágú-hegyre ismét egy zöld jelzésre váltunk, amin Csobánkáig rajta is maradunk. Miután a zöld távozik a Szentkúthoz, megint Országos kék vendégei leszünk, utána pirosra, később piros keresztre váltunk, végül egy rövid jelzetlenen tartunk a célnak otthont adó iskoláig. Ennyi. Ebből még karkötőt se lehet készíteni, mint a Mátra 115-ből. 

Pusztamarót is ködbe burkolódzott

Miközben áthatolunk a pusztamaróti sártengeren, próbálunk néhány képet készíteni az emlékműről ahogy a ködtengerben úszik. Jók a kilátások... Mi is úszunk szépen az árral a Bika-völgy irányába, ahol vár a következő igazolópont. Aztán jön a nemszeretem emelkedő át a következő településre, Péliföldszentkeresztre, aminek a nevével bőszen küzd Vera. Próbálom tanítani: kössük a nevet mondjuk egy személyhez, legyen az a valaki Pély Barna. A többi már bonyolultabb, főleg a helyes sorrend, így lesz a településnévből Péliszentkeresztföld, meg Pélibarnaföld, meg Pélikeresztszentföld, meg minden más. Néhány lehetséges településnevet azért névgenerátor nélkül ki lehet hozni belőle. 

Miután nagyot megy az AI-képes csoportban a magyar települések kitalálósdi játéka, megalkottam én is

Amióta kéktúráztam erre, tudom, hogy van bent a templomnál egy jó kis kávézó. Most nem térünk be, de az utánunk jövők közül többen így tesznek. Világosban be szeretnénk érni Mogyorósbányára, és ez kétségkívül össze is fog jönni nekünk, még ha egy pici emelkedő jut is addig. Felérve az egyiken, meglepő látvány fogad: két lepedős szellamalak kuporog az aszfalton, egy ember meg valamit asszisztál körülöttük. Gondolkodom, odamenjek-e megkínálni őket a Halloweenes gumicukromból, amit éppen most bontottam fel. El nem tudjuk képzelni, mi történik itt, de nem ez az első fura dolog, amit a túrák közben látunk... Pedig 50 km környékén még nem szoktunk szellemeket hallucinálni.

???

Még kimászunk egy kellemetlen huplit, aztán lehet ereszkedni egészen az iskoláig, ahol a depós pont be van rendezve nekünk. Közben találunk pár alkalmas keresztet Gábornak, aki Vera szerint hajcsárkodik és a keresztre feszítés lenne a méltó büntetése. Az iskolában nemcsak az otthoni csomag vár, hanem sokféle finomság is: zsíros, lekváros, margarinos és nutellás kenyerek sorakoznak az asztalon, mellé (a többiek szerint) finom tea. Sajnos nem kóstoltam meg, mert Verának ki kellett ürítenem egy kólás palackot. Nem baj, úgyis kell éjjelre a koffein. Mellé még kerítek neki a csomagomból egy doboz Sudocremet lábkenéshez. (Tényleg minden van nálam...) Vera eddigre eldöntötte, hogy nem fejezi be 50 km-nél a túrát, hanem jön velünk tovább, tehát szükséges a lábápolás. Én a lábaimmal, köszönöm, megvagyok elég jól, viszont az öltözéken gondolkodom: vajon fog-e kelleni az eddig fölöslegesen cipelt esőkabát, ne tegyek-e be helyette inkább egy melegebb kabátot és ne cseréljem-e a pólóm egy kicsit vastagabb pulóverre? Az élet nehéz kérdései... Annyi biztos, hogy a két évvel ezelőtti vacogós éjszakát jól az emlékezetembe véstem. De most nem lesz olyan hideg, mint akkor, túlöltözni meg nem kéne, jönnek az emelkedők. Eddig elsétálgattunk mindenféle dimbeken-dombokon, de most máris nyakunkba kaphatjuk a szinteket. Mondja is a depós srác, hogy most jön még csak a java és igaza van: éjszaka, köd, mászások, hideg, fáradtság – a túra nehezebb fele még egyértelműen előttünk van. Végül a pulóver mellett döntök és nem bánom meg.

Osztálytermi dekorációk őszre

Megint nem a kedvenc emelkedőim jönnek (de hát melyikek azok?), de miután az elmúlt 2 évben többször megfordultam itt, mint az azt megelőző majdnem félévszázadnyi időben, kezdenek összezsugorodni és egész elviselhetővé válni. Kő-hegy, Tokodi-pincék, Kis-kő, Hegyes-kő: hullámvasutazás a katlanban, aminek a szélén ott riogat a Nagy-Gete sötét tömbje. Egy a szerencsénk, hogy semmi se látszik belőle az éjszakában és a ködben. Errefelé egyébként nincs is akkora köd, mint eddig, egész jól láthatók a környező települések fényei.

A Szomjas vagy? táblához került időközben egy kis kiegészítés

Tokod felé tartunk, amikor mellénk keveredik Attila, Zsolt és Adri triója, mivel Veráék lemaradtak, csatlakozom hozzájuk. A Gete emelkedőjét elérve, azonban megmutatkozik hamar, ki itt az igazi Jani, magyarul lemaradok, mint a borravaló. Na jó, annyira nem, mert sokáig látótávolságban vannak a többiek. Tulajdonképpen még én is a gyorsabbak közé tartozom, hiszen sorra hagyom el a túratársakat, ebben nem a tempóm, hanem főleg a folyamatos haladásom segít, az, hogy nem nagyon állok meg szuszogni. Ha igen, az is maximum a vége felé történik. És ekkor úgy húz el mellettem egy női túratárs, mint a huzat. Csak nézek utána döbbenten. Mikor beérek a pontra pecsételtetni, Adriék akkor kanyarodnak kifelé. Veráékra nem várok a hűvös hegytetőn, sejtem, hogy megfogta őket az emelkedő. Vera küzd a folyton bepárásodó szemüvegével, a szintekkel és a sziklákkal is, de azért előbb-utóbb fel fog érni, Gábor biztos segít neki. Mihelyt kezd kevésbé köves lenni a Gete túloldalán levezető út, nekiállok kocogni, így hamarosan utolérem Adriékat, velük együtt érkezem a Molnár sörözőbe, aminek jó darabig foglya leszek. Panaszra persze nincs ok, jól tartanak, van kellemes meleg, kávé, csoki, sok ismerős, aztán hamarosan Veráék is megjönnek. És együtt is kávézunk-sörözünk egyet. Nehéz innen elindulni, mint ahogyan az iskolából is nehéz volt. Egyre nehezebb. És innen is még van nagyjából 35 km a célig. 

A Molnár sörözőben

De egyszer muszáj nekiindulni, ha célba akarunk érni majd jó 7-8 óra múltán. Mert annyit még a legoptimistább számításaink szerint is talpon leszünk. Egyelőre Dorog utcáin kanyargunk kifelé a városból, mikor helyiek szólítanak meg: kérdezik, hova megyünk ilyen sebbel-lobbal. Megmondjuk az igazságot: Békásmegyerre. Ez itt a fordított Kinizsi 100 és még van odáig gyalogolnivalónk. Valószínűleg hallottak már a Kinizsiről, gratulálnak és sok kitartást kívánnak nekünk. A mai napon már olyan emberekkel is találkoztunk, akik az Isziniket is tudták hova tenni (csak nem emlékszem, hol). A dorogi homokban egész kellemes menni, na de hamarosan itt a Pilis, és vele együtt Gyula kövei is, amiket a Szántóról már ismerünk. Sőt elmondhatjuk, hogy nagyjából ugyanazokat a köveket fogjuk taposni végig fel a Kétágú-hegyre, a Pilis-nyeregbe, a Pilis oldalában majd lefelé a szerpentinjén is, amiket akkor. A 200 km-en indulók biztos emlékeznek a Hosszú-hegy és a Kevély felejthetetlen köveire is. Tavalyelőtt a Hokámban már nagyon kellemetlen volt lejönni a szerpentinen, nem beszélve a folytatásról. Vajon hogy vizsgázik a Salomon, amit fényévekkel jobbnak tartok ebben a tekintetben? Nemsokára ki is derül, de van addig még jó pár kilométer.

Kesztölcön megint elénk jön egy cica az egyik utcán, de amikor meg akarom simogatni, meggondolja magát – mégsem akarja a közelebbi ismeretséget. A kesztölci szőlőknél, a Kétágú-hegy alatt megesszük a banánunk, tankolunk a szörpből és nekikezdünk a mászásnak. (Egyébként nagyon korrekt dolognak tartom, hogy a szervezők előre megadják, hol mire számíthat az ember. Így könnyű tervezni, a fix frissítéshez képest mire lesz szükségünk még, és nem cipelünk fölösleges dolgokat.) Annyira most nem tiszta az idő, hogy látszódjon az előttünk járó túrázók lámpafényei alapján, milyen magasra kell mászni. Annyi biztos a legfrissebb Szántós emlékeim alapján is, hogy jó magasra. Az emelkedőn megint gyors vagyok a többiekhez képest, ami csalóka érzés, mert ha Gábor nem istápolná Verát, ezerrel húzna el mellettem. Ennek köszönhetően ezt a hosszú szakaszt, egészen a Szántói-nyereg pontjáig most egyedül teszem meg. Felérve a hegyre monoton kanyargós erdei út fogad, néhol minimálisra csökken a látótávolság. Hideg szerencsére nincs, meg a két éve megismert feneketlen sár is elmarad. Viszont ahogy közeledek a Pilis-nyereghez, egyre inkább úgy érzem, hogy a lámpám fényében röpködő részecskék nem bogarak, hanem bizony esőcseppek. A végén még kiderül, hiba volt kitenni az esőkabátot. Vera ugyan felajánlott nekem egy műanyagot, de hát ő most odébb van. Az égi áldás meg egyre szaporábban hullik, igazából nehéz eldönteni, hogy a köd szitál-e, vagy a fákról csordogál-e valamilyen lecsapódott nedvesség, vagy eső hullik-e. Mikor elhagyom a nyerget, annyira intenzívvé válik a csapadék, hogy úgy döntök, hogy emiatt, meg a hideg miatt is muszáj lesz legalább a kabátom felvenni. Bár az nagyobb eső esetén nem sokat véd. Az egyhangú fehér ködben nehéz ébren maradni, valószínűleg a monoton látvány mellett még a fokozott koncentráció is növeli a fáradtságot. Alig várom, hogy odaérjek a rétre, ami jelzi a szerpentin elejét. Még jó, hogy van egy irányítótábla, nélküle, illetve az előttem haladók lámpafénye nélkül (az is csak akkor látszik, ha elég közel jutok hozzájuk) nehéz lenne kitalálni a követendő irányt. Ami még hatalmas segítség a tájékozódásban, hogy valakik – talán a túra szervezői – előzetesen kis fényvisszaverőket tettek a jelzésekre. Ezek főleg majd a Hosszú-hegy nehezen követhető ösvényén jönnek majd jól.

A szervezők előrelátóan kiposztolták ezt a képet is a túra előtt :-)

A szerpentin kövei sokkal kevésbé viselnek meg, sőt most nem is csúsznak, mint két éve. Elég jó tempót tudok menni, holmi panoráma se zavar a haladásban. Ami viszont rettentően unalmas és hosszú, az a sorompótól az átkötő szakasz a pontig. Egy örökkévalóság, mire elérem, pedig csak mintegy fél kilométer hosszú. Ezt nem csak egyedül érzem így. Úgy tűnik, működik egyfajta kollektív érzéki csalódás is ennyi megtett kilométer után. Ez a hely mindig egyfajta életmentő pont: két éve a megfagyástól mentett meg, most pedig az elalvástól fog, mihelyt beveszem a koffeines gélemet. Igyekszem minél kevesebb ilyen mesterséges dolgot magamba tömni, de ha nincs kéznél kávé, akkor a muszáj nagy úr. Vincze Zoliék igencsak kitettek magukért, van sok finomság az asztalon. Miközben falatozom, bevárom Veráékat, elvégre a tervek szerint együtt mennénk...

A Hosszú-hegyre aztán tényleg együtt indulunk, csak menet közben megint előnyt szerzek a köves lefeléken. Hiába a jó cipő, most már érzem én is a talpaimmal való törődést. Persze nagyon nem mindegy, hogy ez a pont 60, 70, esetleg csak 80 km-nél jön el. Eddig az Ultra Flow az a cipő, amiben a talpaim a legtovább bírják. A Hosszú-hegynél már nagyon várom megint, hogy elérjem a simább murvás utat, de persze azon se jó menni, egy idő után már semmin se. A Kevély felé haladva lehagy Pali, látja már ő is, hogy nehéz nekem. De ezen a ponton már nagyjából mindenkinek baromi nehéz. De fel a fejjel, nem ér bealudni, mindjárt itt az utolsó emelkedő a túrán, fel a Kevély-nyeregbe! Ez sajnos a vártnál küzdelmesebb idén a hatalmas sár miatt. És megint az utolsó kilométereken intézem el a cipőmet, lassan teljesen megszokott módon. 

Fények vezetnek tovább

A nyeregben megint egy remek pont finom zselés cukorkákkal. A pontőr biztat, vegyek bőven. Én meg vagyok olyan hülye, hogy nem kérdezem meg, hol lehet ilyen cukorkát kapni, pedig valószínűleg nagy örömet tudnék okozni velük párom szüleinek. A menetirányt innen nem lehet eltéveszteni, villogó jelzések mutatják a pirost fel a sziklás kaptatóra. Követem az előttem haladók fényeit. Fent a csúcs környékén összeakadok Edinával, innen már együtt megyünk tovább, egészen a célig. A köves lefelén nagyon kell óvatoskodni, főleg, hogy botokat se hoztam. Edina előrelátóbb volt, csak emiatt a lejtő miatt bedepózott Mogyorósbányára egy szett túrabotot. Ez a jövőre nézve nem elvetendő ötlet.

Innentől már tényleg csak annyi a feladat, hogy épségben lejussunk a sziklákon és kitartsunk egészen a célig. De majdnem, hogy az egész túra során ez a legnehezebb, mert itt már nem sok rábeszélés kéne ahhoz, hogy hallgasson az ember a belső hangra, ami folyton azt mondja: add fel, ülj le, hagyd abba, menj inkább haza. Az a szerencse, hogy hideg van és nagyon hajnali időpont, errefelé nincs közlekedés, és ha van, az se nagyon jár most. Az első hajnali busz akkor érkezik szemből, amikor éppen a főútra kikanyarodni készülünk a reménytelenül hosszú Kőbánya utcáról. Állítom, hogy a legnagyobb kínszenvedés ez az aszfaltos rész a település határától, már nagyon nem esik jól a talpaimnak. De innen már csak egy rövidke kanyargás van hátra a panelok között és előttünk az ajtó, amin ott a felirat, hogy CÉL.

Itt a hosszú vándorlás vége. Jó eséllyel az idei utolsó százas volt ez a mostani, jöhet a megérdemelt pihenés. (Hacsak nem lesz partizán rendezésű Teslácka és ki nem esz oda a fene, hogy megduplázzam a tavalyi százasaim számát.) Ami nem feltétlenül tespedéssel fog telni, de próbálok időt szakítani a téli hónapokban más, eddig elhanyagolt dolgokra is: barátokra, háztartásra, ünnepi készülődésre és még sok minden másra.

A fentebb említett Pély Barnától és zenekarától, a Unitedtől kamaszként és huszonévesként a világnak tudtam volna szaladni (minimum lefutottam volna egy Isziniket, de akkor még csak a Kinizsi 100-at ismertem). Emlékszem, egyszer az akkori barátommal véletlenül odakeveredtünk egy koncertjükre... hát azt hiszem nem az volt életem élménye (a Kinizsi 100 annál inkább). Mostanra már kezdem megszokni ezt a fajta hangzást (ebben a párom is ludas), sőt egy idő után képes vagyok élvezni is (megfelelő mennyiségű alkohol sokat tud segíteni ebben), bár bevallom, merőben más jellegű zenéket hallgatok. Mindenesetre szép kihívás volt találni egy olyan Pély Barnához köthető számot, amit az Iszinik (és a teljesítménytúrázás) kontextusában értelmezni tudok. A Hófehér Jaguárt maximum úgy, hogy 50 km után már bármikor jöhetne értem... 

Viszont a Kövek az út szélén című számot lehet, hogy inkább a Szántó aláfestő zenéjének kellett volna választanom, de a közös szakaszok (és az énekes) miatt itt is ellesz: 

Mindegy hányszor indulsz el s lépsz át az új napokon,
Mert ad valamit minden hely, mit viszel az utadon.
Mindenhova eljutsz még, ahova kell s ahol jó,
De maradsz, aki voltál rég, egy örökös utazó,

Strava-link: