Jetipara

Tardos a Panenka Mária kegyhelyhez vezető emelkedőről

Újabban lámpalázas vagyok. Lehet, hogy velem van a baj, mert túl nehéz túrákat vállalok be (ld. BHMTCS, illetve a mostani LeFaGySz 60, amiről írni fogok), de ez nekem is egy új jelenség. A LeFaGySz-tól már akkor elkezdtem parázni, amikor múlt szombaton a Szív Trail Instantot teljesítettem, és már nagyjából fele távnál tele volt a hócipőm az egésszel, illetve a latyakos hótól beázott vízhatlan zoknimmal. Ekkor komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy akarom-e ezt a legf@szább gyerekeknek való dolgot jövő hétvégén és az egyáltalán való-e az nekem (vagyok-e elég faszagyerek mindehhez). Tavaly is elcsesztem a dolgot a túlöltözéssel, idén meg a pálya is rohadt nehéznek ígérkezik, nem beszélve az igencsak télies terepviszonyokról.

Parázó túrázók hanyatt-homlok menekülnek a Gerecse viszontagságos terepén az egyébként barátságos jeti elől (nagy nehezen összehozta az AI)

Pont valami ilyesmiről álmodtam (a szövegen még kicsit dolgozni kéne az AI-nak)

Aki túrázik ezen a szinten, biztos szembesült már avval a jelenséggel, hogy álmában is gyakran valamilyen túrán van, ahol tuti biztos, hogy valami félremegy. Kovács Andrással útközben meg is beszéltük, mik a tipikus jellemzői ezeknek a rémálmoknak: hiányzik valami felszerelés, lekési vagy nem találja az ember a rajtot, nem leli meg az igazolópontot, útközben kiderül, otthon hagyott valami kulcsfontosságú dolgot a sikeres teljesítéshez, eltéved, kispistázik véletlenül, aztán fél, hogy ez kiderül, illetve van még ezernyi változat. Nos én már a jelen túra előtt jó pár nappal elkezdtem álmomban is „készülni”. Jeti talán nem üldözött éjjelente, de legutolsó éjszaka tisztán emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy az volt a feladat a túrán, hogy az út mellett oda nem illő elég bizarr objektumokat kell keresni. Illetve voltak valami mókusos pecsétek, amiket be kellett gyűjteni. (Jó, ez nem is hangzik annyira rémségesen...) Az objektumok valószínűleg onnan jöttek, hogy az előző napi kiszalagozáson Berta Gabi elhagyta a fele kesztyűjét és megkért minket, hogy járjunk nyitott szemmel az első körön. Hogy a mókusok honnan jöhettek, arra nem tudok semmi normális magyarázatot, mindenesetre túra közben egyet sikerült fotóznom (lehet, hogy inkább a nem odaillő tárgyak kategóriába illene a vértestolnai állatos függöny.)

Nem ideillő tárgyak gyűjteménye

Szóval rendesen be voltam tojva az idei LeFaGySz miatt, aminek a feloldása egyértelműen nem Leülve Falatozunk és Gyaloglunk Szívesen, mint ahogy a Mesterséges Intelligencia (kéretlenül) írta, amikor mecsekes LeFaGySz beszámolókat kerestem. Merthogy idén rendhagyó módon két ilyen túra is lesz: egy a Gerecsében, egy pedig bő egy hónap múlva a Mecsekben. Mivel elkezdtem gyúrni az All in pólóra, nem hagynék ki egyet se (bár ez a gerecsei epizód pont nem számít bele). Így egyetlen egy választásom van, parázni tovább és igyekezni felkötni rendesen a fehérneműt. Egyetlen egy mentsváram lehet: menet közben lenevezni a babatávra, ami maga is 52 km-es 60 km helyett 600 méterrel kevesebb szinttel. De azért persze az igazi a teljes táv teljesítése lenne, mint mindig.

A yetihörgéssel és hideggel való fenyegetés nálam megtette a hatását.

Tardosra lejutni sose volt egy egyszerű feladat tömegközlekedve. A rendezőknek és főleg Istvánnak köszönhetem, hogy hamar akadt fuvarom. Később Tamás is felajánlotta a taxiztatást, amit szintén nagyon köszönök, sajnos nem tudtam élni vele. 5 óra 10 körül már indultunk is a ház elől még két srác társaságában a rajtba és jó időben szerencsésen meg is érkeztünk. Elvégeztem az utolsó simításokat az outfitemen, közben pedig megittam egy nagyon finom eszpresszót a Kemencés Fogadó kínálatából, mert az otthoni kávé hatása érezhetően kezdett gyengülni. Közben üdvözöltem a sorra érkező régi túratársakat, az igazi „kemény magot”. A legnagyobb dilemmám a túra előtt az volt, hogy bakancs/túrazokni vagy vízhatlan zokni/futócipő-e a megfelelőbb a jelen terepviszonyokhoz. Ugye előző hétvégén a vízhatlan zokni/Hoka kombó már 20 km megtétele előtt elvérzett a szűzhóban. Most szűzhó nem annyira volt várható, inkább olvadt hó jeges borítással vagy letaposott utak, illetve bármi, mert Fridrich Laci útvonalának voltak olyan részei, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák és egyáltalán járnak-e rajta emberek, vagy csak az erdei vadak használják hébe-hóba. Sok helyen nemhogy turistautat nem jelölt a térkép, hanem utat se, csak szalagok fogják mutatni az irányt. Végül indulóverziónak a jó öreg rózsaszín Meindlt választottam egy jónak ítélt bakancszoknival. Na ez öreg hiba volt! Majd hamarosan ki is derül, miért, szóval induljunk el az első, rövidebb és könnyebbnek tűnő 24,7 km-es körre. 

Az első kör nevezetes pillanatai:

A Nagy-Gerecse TV-tornyánál (még lesz a túra során két TV-torony érintés)

Serédi-kastély, amit egy sosem látott meredek villanypásztán értünk el

Kis-Gerecse kőfejtő

Bányaudvarokon át tör előre a hadsereg

Lovak Héreg határában

A Péter-tó kilátóhelye Héregre néző panorámával

A tardosi kőfejtő sziklamászóhelye

és nagy bányaudvara

Itt haladtunk végig a kőfejtő peremén, hatalmas élmény volt

Ennek az útvonala a következő: Rajt Tardoson, Kemencés fogadóban, innen a kék háromszögön fel a Nagy-Gerecse tévétornyához, majd le a villanyvezeték mellett meredeken (előzetesen a kép alapján nagy naivan úgy gondoltam, majd a turistaúton megyünk le a Serédi-kastélyhoz az aszfalton), Serédi-kastély, Kis-Gerecse kőfejtő (ezt már ismertem a Peaks of Gerecséről), innen a kéken a Vízválasztóhoz, majd a piroson a Király-kút érintésével le Héreg széléig a temetőig. Innen pedig fel a Gerecse 50 hírhedt zöld jelzéssel ellátott emelkedőjén a Bánya-hegyig. És innen jött az út az ismeretlenbe: előzetesen hosszasan keresgéltem a térképen, merre is van a Gerecsében a kiírásban szereplő Péter-tó nevű állóvíz. Semmi ilyen nem rémlett, de szerencsére a Mapyn van keresőfunkció, így kiderült, hogy tóért hiába teszem tűvé a térképet, de van ilyen nevű hegy, rögtön a Nagy-Gerecse szomszédságában. Nos nekünk ezt a magaslatot kellett megkerülnünk beiktatva egy kis furfangot, egy rövid oda-vissza szakaszt egy kilátóhelyig. Majd majdnem visszamászva a TV-toronyig mindenféle utakon, röviden érintve az odafelé már megismert kék háromszöget is visszaérünk a Bánya-hegyre. Ezután bányásztörppé válva a fiúk és a lányok egy bányába mennek dolgozni, azaz vándorolni ismét. A tardosi kőfejtő lenyűgöző látványt nyújtó bányaudvarain keresztül érjük el ismét a település szélét, majd a falu közepén lévő Kemencés fogadót. (Ezt a bányában tett látogatást vártam leginkább, mivel számomra ez abszolút szűz terület volt: nem is sikerült teljesen rekonstruálnom a kép és leírás alapján az előzetesen készített gpx-emen).

A templom közelében volt a túra központja, a Kemencés fogadó

Az első kör legfőbb problémája az volt, hogy szenvedtem és izzadtam a Meindlben és a vastag zokniban mint zsidó a ladikban, továbbá fűtötte még a lábszáramat a jó vastag kamásli is, ha ez nem lett volna elég. A biztos és száraz lábbal való haladásért fizettem egy-egy vízhólyaggal a sarkaimon. Rá kellett jönnöm, hogy a bakancsot örökre süllyesztőbe kell küldenem, ha teljesítménytúrára indulok. A száraz láb se jött össze, mert lehet, hogy kívülről nem ázott be a baki, de belülről összegyűlt a zokniban az izzadtság, lehet, hogy emiatt jött létre a hólyag is. Így hát összeszorított foggal tűrtem és reménykedtem, hogy mielőbb visszaérek a depós csomagomhoz. A túratársaim sorra elhagytak: előbb István, majd a mellém szegődött Kovács András is. Egy darabig mentem még együtt Frisch Laciékkal és Örsi Annáékkal is. Ezen a körön kiderült, hogy a kék háromszög felfelé nem lett könnyebb, ellenben a Bánya-heggyel, amelyről a 2002-ben teljesített Gerecse 50 óta nincsenek is emlékeim. Az alapján ez az emelkedő elég frusztrálónak ígérkezett. De úgy tűnik, megszelídült mostanra az elmúlt évek nagy mászásainak tükrében. A Kis-Gerecse most is szép volt, csak sajnos nem tudtam annyit fotózni, mint amennyit szerettem volna, mert otthon felejtettem az övtáskámat, így macerás volt ki-be dugdosnom a telefonomat a hátizsákom zsebébe. Szóval emiatt a szokásosnál kevesebb kép készült. A Péter-tó kilátóhelye is megérte a föl-le mászást (főleg, hogy bója is volt a végén, nem úgy, mint a Kis-Gerecsének, ahol minden túrázó várt volna egyet). A kanyarban a tónak titulált hegy körül már kezdtem nyűgös lenni, így rendkívül örültem, amikor lejtőre váltott az út és végre kilyukadtam a Bánya-hegy mellett. A bánya hatalmas sziklafalai feledtették velem a nyüglődésem a sarkamat törő bakancsban és a déli harangszóra be is kocogtam végre a faluközpontba. 

Szent Flórián szobor Tardoson

Nagyjából ez is volt a tervem, délig beérni az első körről. A fogadóban rövid szerelvényigazítás és táplálkozás várt. A mázsás bakancsot le, a zsír új vízhatlan zoknit fel a pihe-puha UltraFlow-val együtt, kamáslit vissza és gyerünk elfogyasztani gyorsan a szendvicset és újratölteni a kulacsokat izotóniával és kólával. A kulturált mellékhelyiséget is nagyra tudtam értékelni. Istvánék még éppen bent voltak, de már nagyon indulóban, András is társult hozzájuk. Nem akartam őket visszatartani, hiszen egyedül is boldogulok és szeretem azt is, ha saját tempómban haladhatok. Avval is tisztában voltam, hogy nem lesz esélyem beérni őket. De nem is akartam sietni. Épp elég, ha elérem a távelágazást a megadott időpontig, azaz 15:30-ig. Erre meg bőven van esély. Szerencsére elég gyorsan végeztem a szükséges körökkel, felkaptam a botjaim és a hómacskám, és már indultam is ki a második körre, ami sokkal kacifántosabbnak és hosszabbnak ígérkezett az előzőnél. Fridrich Laci mondta is, hogy „más” lesz mint az előző. A térkép alapján ezt jól sejtettem. A falu határában feltettem a macskát, aztán neki a meredek hegyoldalnak a Panenka Mária kápolna irányába. A térképen itt nem jelölnek semmilyen utat. A valóságban viszont volt itt egy kis kijárt csapás, amit lehet, hogy nem csak a bejárók és szalagozók jártak ki nekünk a hóban. Ha út volt is, mászni azért kellett jócskán. Edinával kerülgettük egymást felfelé menet. Egyikünk se sajnálta az időt a hegyoldalból kínálkozó tardosi panoráma lefényképezésére, úgy gondoltuk, nem ezen a pár percen fog múlni a teljesítésünk: neki a rövidebb körön, nekem a hosszún.

Panenka Mária kegyhely a német katona sírjával

A kis furcsa nevű kegyhelynél, ahol egyébként egy német katona sírja is van, már fel lehetett lélegezni. 1938 márciusában állítólag három hóvirágot szedő kisgyermeknek jelent meg itt a Szűzanya. A kegyhely neve is Szűz Mária szlovák nevéből adódik. (pan = úr, panenka = úrnő) Eltekeregtünk a piros kápolna, majd kereszt jelzéseken a Gorba-tető, majd a Gyenyiszka irányába, melynek oldalában, miután szembe találkoztam egy kiránduló családdal, sikeresen elvesztettem a jelzést egy kőfejtő szomszédságában. A műút kereszteződését így is megtaláltam, csak kicsit nyugtalankodtam amiatt, nem volt-e bója ezen a rövid szakaszon, mert akkor mehetek vissza a hegyre. Szerencsére az előttem az út mentén tanakodó fiúk megnyugtattak. 

Kis lapos menetelés következett ezután az Öreg-kovács hegy tövében. Közben visszatekinthettünk a Gerecse-hegység másik nagy TV-tornyos hegytömbjére, amit az első körben már bejártunk. És akkor jöjjön a második kör számomra egyik legvonzóbb attrakciója, a repülős emlékmű az Öreg-Kovács oldalában. Ezt a helyet már nagyon régen szerettem volna felkeresni, legutoljára a tavalyi rövid Iszinik aftertúrája alkalmából. Akkor végül más útirány mellett döntöttem, így az emlékkereszt kimaradt a gerecsei repertoáromból továbbra is. 1943 január 2-án zuhant le itt egy Belgrádból Bécsbe tartó német Ju-2 M3 típusú katonai szállítógép. A rossz időjárási körülmények miatt eljegesedett a szárnya és irányíthatatlanná vált, majd leálltak a motorjai és a földbe csapódott a hegy oldalában. A balesetnek voltak túlélői is. A falu lakosai hamar a helyszínre siettek, így őket ellátásban tudták részesíteni. A baleset körülményeit is viszonylag jól sikerült rekonstruálni. Három áldozat Vértestolna temetőjében nyugszik. A hegy platójához már elég közel lévő emlékkereszthez való feljutásért elég rendesen meg kellett küzdeni, nem kevésbé a lejutásért. Szerencsére esés nélkül megúsztam a kalandot és megszereztem a lyukakat az igazolófüzetembe. 

Kissé romos mesekunyhó a pincesoron

Egy szép kálvária is ékesíti a falu szélét

Vigyáztunk is :-)

Innen aztán Vértestolna pincesorára jutottunk a piros jelzésen. Nagy pincesor rajongó vagyok és volt is mit nézelődni. Sajnos fotózni a korábban leírt telefonmizéria miatt nem tudtam annyit, mint amennyit szerettem volna, így egyszer majd vissza kell jönnöm. A pincesoron még egy frissítőpontunk is akadt, annak ellenére, hogy a LeFaGySz túrákon az is nehezítő körülmény, hogy nincs frissítés, mindenki a zsákban viszi az elemózsiáját és útközben gyűjti be az innivalót. Viszont mivel a téli Gerecsében nincs vízvételi lehetőség, emiatt itt melegített vízzel várt minket egy kedves pár, akik még fotót is készítettek mindenkiről. 

Igazi LeFaGySz hangulat

A frissítőponton

A pontról elindulva aztán kikanyarogtunk a pincesorról, jó meredeken ismét az Öreg-Kovács oldalába. Kezdjük el számolni: Öreg-Kovács, immár másodszor, most dél-keleti irányból az előbbi keleti megmászás után. A térkép alapján utat se sejtettem ide, de az szerencsére létezett és abszolút pozitív csalódás volt, mert számomra az útvonal egyik fénypontját jelentette ez a sziklák között a platóra szerpentinező emelkedő. Fridrich Laci mondta, hogy régen itt még szekérrel is feljártak a vértestolnai svábok. Amit abszolút el is tudok képzelni, mert szintén sváb származású édesapámnak is ilyen emlékei vannak Solymárról gyerekkorából, hogy Perbálra jártak át az erdőn keresztül Nagykovácsit érintve szekérrel. A plató peremén végigmasírozva értük el a távelágazást. Itt többen össze is csoportosultunk. például Bubuval és Frisch Lacival is itt találkoztam ismerőseim közül. Még nagyjából háromnegyed óra volt 15:30-ig, ennyi idő maradt bent nekem, azaz nem túl sok. Minden rendben, a kedv töretlen, hangulat vidám, mint a mai ragyogó időjárás, irány akkor a hosszú táv. Neki is indultam kocogva Laci nyomában. A lefelé vezető szerpentin felső szakaszát rettentően élveztem, tiszta örömfutás volt a havas erdőben. Egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt a szottyos havas, saras hegyoldal és én ott álltam felfegyverkezve botokkal és hómacskával, de mindhiába. A macska ugyan bekapaszkodott a hó felső rétegébe, de az alatta lévő olvadt rétegen az megcsúszott, rajta velem, így szépen a sejhajomon landoltam. Rövid lábaim se nagyon segítették elő az ereszkedést, mert sokszor hiába nyújtogattam őket lefelé keresve a szilárd pontot, amin megvethetem a lábam. Azért nagy nehezen levergődtem, de addigra Laci már régen látótávolságon kívülre került. Egyébként a Mapy ide se jelzett utat, ami meg mégis létezett, még ha viszontagságos volt is. OSM-en egyébként mindkét út szerepel.

Ranzinger Vince-kilátó

Leereszkedtünk, hogy újból meredeken felmászhassunk, most már a piros színnel jelzett úton a Halyagos-réthez. Nem éreztem egyedül magam, mindig voltak körülöttem emberek. Innen aztán a Vaskapu és a Farkas-völgy csodaszép sziklás völgyein értük el a Csúcsos-hegy piros háromszög jelzésű rettegett emelkedőjét. A nap már lemenőben volt és narancssárgás fénnyel festette meg a havas buckákat. Ez a látvány megmelengette még az én fagyos szívemet is. Az emelkedő ráadásul meg is izzasztotta rendesen, kis híján még infarktust is kaptam, mikor megint kicsúszott a lábam alól a talaj és ott találtam magam a hóban kapaszkodva, botom elhagyva. Nagy nehezen visszatornásztam magam álló helyzetbe és folytattam a mászást, most már jobban megválogatva a lépéseket. A kilátó megmászásának élményét meghagytam más alkalomra, hiába csábítgatott az egyik túratárs, hogy fent is van bója. Egyébként már sokszor voltam fent, mint ahogy a Vaskapu környéke is kedvelt túracélpontunk volt egyetemista a koromban, amikor erre vezetgettem az ismerőseimet, hiszen ez a Gerecsének ez a része könnyen megközelíthető volt vonattal. Azóta viszont elég ritkán látogattam ezt a tájékot.

Visszatekintés az előbb megmászott emelkedőre

A kilátónál összebandáztam egy piros-fekete kabátos sráccal, és együtt ereszkedtünk le a jelzetlen meredeken a Nagy-réthez a Lengyel-halálához (a helynév egy bujdosó 48-as honvéd emlékét őrzi). Innen aztán egy darabig a piroson folytattuk a kereszteződésig, ahol találkozunk a Vaskapu völgyével. Még mindig jött lefelé itt is egy sporttárs, tehát egyáltalán nem voltunk semmivel se elkésve. És még mindig világos volt. Nagyjából így is terveztem: naplemente a Ranzinger Vince kilátónál. Ezután a piros egy nyílegyenes jelzetlen útba torkollott, ami Vértesszőlős határába vezetett minket, ismét az Öreg-Kovács aljába. Ahol mindjárt kezdődik az igazi hacacáré: Öreg-Kovács Nr. 3, most nyugati irányból, fel a siklóernyős starthelyre. Azt hiszem, most aztán jól megemlegettük azt az errefelé lakó öreg kovácsot (sztori itt), aki megvendégelte annak idején az álruhában erre járó Mátyás királyt sült krumplival, és akiről később a hegy a nevét kapta állítólag. Eleinte még el sem akartam hinni, hogy kényelmesen emelkedőn, barátságosan a fák közt kanyargó ösvényen haladunk. De aztán hirtelen elvárásaimat is túlszárnyalva bedurvult a dolog. Sziklák közt araszolva kerestük a lépéseket a Tolvaj-hegy meredekségűvé váló, kijegesedett, csúszós hegyoldalban, meg-meg állva, lihegve. Végül a sporttárs előre engedett, mert látta, hogy gyorsabban haladok felfele a macskámmal. Ez volt a veszte, ezután már csak a célban látott. Pedig nem éreztem, hogy szélsebesen másznék felfelé. A starthelynél újabb lyukasztás várt. És egy újabb, ezúttal tatabányai sporttárs, akihez társultam. 

Latyakos utakon Vértesszőlős határában még éppen világosban

Már előre féltem, milyen lesz a lemenetel egy újabb ismeretlen ösvényen, ebben az elátkozott hegyoldalban, de szerencsére Laci egy eseménytelen szekérútra vezényelt minket, ami folyamatosan lejtett a régi lőtérig és nem okozott nehézséget. Itt újabb tájfutó bója várt minket. És már mászhattuk is az itteni Simon-halálát, ami semmivel se kellemesebb, mint pilisi társa, majdnem én is belehaltam (nem csak az erdész, akit itt állítólag orvvadászok lőttek agyon) – alig vártam, hogy végre felérjünk a hosszú emelkedő tetejére. Majdnem el is felejtettem, ez volt az Öreg-Kovács negyedik felvonása (azaz felmászása). És még nem volt vége, mert némi sárga jelzésen való kanyargás után a Szent Péter templomromig, illetve a baji vadászházig következett a valós csúcs kimászása, mindenféle vaddisznótúrta ösvényeken. Egy idő után elértük az itteni TV-toronyhoz vezető aszfaltutat, és a pirosan villogó torony tövében megszerezhettük az itteni igazolást. Aztán hátraarc az aszfalton, hogy jobbra kanyarodva egy szintén vaddisznók által teljesen széttúrt völgyön elérjük a piros jelzést, ami előbb fel-le hullámzik a hegy oldalában, hogy aztán eldöntse, hogy mégis inkább lejteni akar, mint emelkedni. 

Pirosan villogó TV-torony

Valaha erre is többször túráztunk az egyetemista túratársakkal, de aztán feledésbe merült ez az útvonal. Annyira, hogy már semennyire se emlékeztem rá. A piros kereszt és a sárga kereszt jelzéseken aztán elértük a Gorba-tető alatt haladó műutat újból. A kihelyezett szalagok kifogástalanul mutatták az irányt itt is. Kereszteztük a műutat egész közel az Agostyáni Arborétumhoz, és egy jelzetlen erdészeti úton kanyarogtunk fel ismét a hegy oldalába, most észak-nyugati irányból kerülve azt. Mikorra elértük a piros kereszt jelzést, túratársam kezdett lemaradozni. Itt még volt egy meglepetés bója. Lyukasztottam, majd miután nem láttam közeledni eddigi túratársam, kedvet kaptam a futáshoz az éppen hátulról érkező Lutring Márktól. Tartott az iram egészen a rét széléig, ahol hirtelen valami beakadt a lábamba és nem engedett tovább. Először azt hittem, nekem futott valami erre tévedt kis állat, de aztán láttam, hogy egy drótra akasztott szalagba akadtam bele, amiben majdnem felbuktam. Ezer szerencse, hogy az utolsó pillanatban megálltam. Innen aztán már csak le kellett ereszkedni a tardosi kálvárián. Elérve az Arany János utcát már csak egy ugrás volt a cél, ahol Rakk Gyula várt a fényképezőgépével, készítve célfotót mindenkiről. 

Az utolsó előtti bója a TV-torony alatt

Bent a fogadó melegében minden beérkezőt nagy taps várt és persze a finom gulyásleves (vagy zöldségleves – ki mit kért előzetesen). És jöhetett máris az élménybeszámolózás a túratársaknak. Bizony voltak helyek, amiket megemlegettünk. De azért mindenki hozzám hasonlóan nagyrészt pozitívan élte meg ezt a gerecsei kalandot, öt csillagosra értékelve Laci útvonalát. Kiderült, hogy a túrázók körében még mindig kicsit mostohagyerek Gerecse nem lebecsülendő egyáltalán, tud mutatni rengeteg szépséget, de egyben LeFaGySz-konform kemény terepet is tud tenni a lábunk alá.

Finom gulyás koronázta a napot a célban

A rémálom így fordult át egy végig nagyon pozitívan megélt szép kalanddá, és ennek következtében már alig várom, hogy nevezhessek a mecseki epizódra. A jeti ugyanis nem harap, hanem barátságosan integet a távolban. 

Zenét betenni ide csak egyet tudok, lehet, hogy már volt is, meg igen ismert, elcsépelt, de mégis örökérvényű darab /szerintem a teljesítménytúrázók himnusza lehetne/, ráadásul vannak benne kibelezett kőbányák üregei is, mint ebben a túrában:

Strava-link: 

Száz katona emléke

Szamár-hegy, ahol a száz katona nyugszik

 Az erdő tele van befejezetlen történetekkel. Enyedi István már három hete bezúzott fejjel fekszik valahol a hegygerincen, arccal egy pocsolyában, és már sohasem fog visszatérni a barátkúti erdészházba. A piros autó darabjai szanaszét szóródtak a meredek sziklás hegyoldalban, sose fut már többé az országutakon. A kesztölci postás se mássza többé naponta a köves emelkedőket Pilisszentlélekre meg vissza, a faluból egyébként is Pajkaszeg lett azóta. Pápay Domokost se viszi haza a pilisszentkereszti autóbusz, kivérezve, mozdulatlanul fekszik az erdő mélyén. A villámsújtotta, leégett hársfa nem virágzik ezentúl, nem ülnek ágaira a madarak. Nem tér vissza hazájába a német vadász fia apjával és a csehszlovák kisrepülő utasai is szanaszét szóródva fekszenek a roncsok között a hegyoldalban. Örökre megdermedt jégmadár pihen a frissen sarjadó fűben. És hiába várja otthon az asszony, a szerető vagy az édesanya azt a száz magyar katonát, akik a Szamár-hegyen lévő állásaikat védve estek el mind egy szálig, felőrölve a szovjet túlerő által.

Enyedi István erdőőr keresztje

A kereszt felirata:

Reményik Sándor

Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,

Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,

Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,

Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:

Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,

Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Az utókor, az emlékezet, valamint a helynevek állítanak emléket legtöbbjüknek, egyedül a piros autó vált önmaga mementójává, miután senki se vállalta darabjainak elszállítását a nyaktörő szirtekről. A jégmadár még ennyi nyomot se hagy majd maga után.

Autóroncs csúfítja a Háromszáz-garádics kaptatóját

Az elesett katonákra ez a túra is emlékezik, amin most részt veszünk. Van, aki tiszteletét leróni jött, van akit ideológiák hajtanak, van aki megszellőztetni szeretné a friss tavaszi fuvallatban magyar vagy német egyenruháját, van akit a kilométerek tetemes száma lelkesít, van akit az útvonal nehézsége vagy szépsége. És persze van, akit egyszerre több dolog is. Elég diverz a társaság, de az erdőben sok minden elfér egymás mellett. A túrázó, aki éppen első teljesítménytúráját teljesíti, a rutinos öreg róka, a gyorslábú terepfutó, az egyenruhás hagyományőrző. Elfér a lombok alatt a hóvirág, az odvas keltike, a pirosló hunyor, az ibolya is egymás mellett. De sajnos az országútról ledobált tejfölös és joghurtos pohár is megbújik közöttük, főleg egy szinte járhatatlan és kijelzetlen patakvölgyben, ahol egyébként elméletileg lenne turistaút.

Küzdünk az alig járható patakvölgyben a sárga kereszten

Mi hárman egyértelműen a teljesítmény hajszolása miatt vagyunk itt. Ez lerí a futósra vett ruhánkról és a tempónkról is. Lassan-lassan a mezőny élére verekedjük magunkat, ahogy kocogva hagyjuk le a terepnadrágosokat, a bakancsosokat, a katonaruhásokat, valamint a túrabotosokat. A végén már csak a hasonszőrű hibbant kollégákkal előzgetjük egymást. Ismerjük egymást, mint a rossz pénzt, mi ez a maroknyi kis belterjes társaság. De nem azért vagyunk itt, hogy versenyezzünk egymással, hanem hogy készüljünk a hosszabbakra, nehezebbekre, mert kopogtatnak az ajtón a százasok. Maholnap itt az Iszkiri. Aztán beindul gőzerővel a szezon. Addig is menni kell folyamatosan, minél hosszabbat, minél nehezebbet, lehetőleg minden hétvégén. Ez az útvonal kitűnően alkalmas erre. Kegyetlen felfelék, bokatörő lefelék: a Háromszázgarádics természet alkotta meredek és csúszós kőlépcsői, majd alig pár perc múlva a Szuszogó kimerítő kaptatója. Kapaszkodás a Pilis oldalába, ereszkedés a Vaskapu-völgy köves útján a Mária-padhoz. Rövid de velős mászás az Alsó-Ecset-hegyre. Ösvénynek csak nehezen nevezhető utak a Szentléleki-patak völgyében és a Hamvas-kő alatti árokrendszer mentén. Átkúszások fatörzsek felett és alatt. Csak túratársaimnak köszönhetem, hogy nem hagyom el közben az összes iratom és a telefonom, ami mind valahogy kipotyogott a táskám zsebeiből. Majd végül még egy Zemplént idéző ereszkedés a Hideglelős-kereszthez. Az északi zöld ugrik be azonnal, az a hely, ahova nyáron ismét készülök. A zabszem már a fenekemben.

Nehezen járható jelzetlen patakvölgy, mély árkokkal a Hamvas-kő alatt

Egykori vízáteresz helye

A környező vidék azonban teljesen más kilátásokat mutat, akármelyik magaslatról is nyílik egy kis ablak a szemközti ormokra vagy éppen a Duna ezüstszalagjára. Ahogy múlik az idő, a felhők egyre sűrűsödnek felettünk. Bár napsütésben indultunk, ahogy belefutunk a délutánba, egyre sötétebb fellegek nyomulnak előrébb a láthatáron, egyre fenyegetőbben. Talán éppen megússzuk, hogy elázzunk, ha elég gyorsak vagyunk. És talán hideglelést se kapunk könnyű kis öltözetünkben, bár ma sem fűtöttek be túlzottan. A Hideglelős-kereszt a legenda szerint talán megvéd mindettől, ha nem kapunk nyomban hideglelést a látványától. 

Kilátás a Hideglelős-kereszttől

A nem túl bizalomgerjesztő kereszt

Változatos, szép és kellően nehéz útvonal, példásan jó ellátás: tea, kávé, zsíros kenyér, gyümölcs, müzli szelet, kókuszrúd és a végén még egy bónusz paprikás krumpli. Eltévedni sem lehet, a szalagozás egészen profi munka. A vezetőfüzet szép és informatív, mint ahogy a kapott pecsétek is mívesek, a pontőrök is ügyelnek arra, hogy el ne maszatolódjanak. A végén egy kifejezetten dekoratív fémjelvény jár a 45-ös táv teljesítőinek. Rossz szavam nem lehet a rendezésre, még akkor se, ha egyértelműen kötődik jobboldali szervezetekhez és párthoz is. Kapott szóróanyag képében jelen van a politika is, amit szeretnék kizárni a hétvégéimből legalább. Ha már hétköznap úgyse tudom. És valahol örülök, hogy valakik legalább életben tartják ezeknek a szerencsétlen katonáknak az emlékét, hiszen egyébként valószínűleg a történészeken kívül nem is nagyon tudnának róluk.

A szép kivitelű díjazás

Sajnos erdeinken, hegységeinken is átszáguldott a történelem, ugyanúgy mint a városokon és falvakon, és sok keserű nyomot hagyott maga után. Csak sírok és keresztek tanúskodnak a történtekről. A katonákat eltemetik, sírjukat benövi a fű, megtelepszik rajta a hóvirág, az odvas keltike, az ibolya, még talán a pirosló hunyor is. A történet itt véget ért, de jön a tavasz és az új kezdet. A természet most már a születésről, az alkotásról szól, nem a félbeszakadt történetekről és az elmúlásról.

Katonasirató a Makámtól Bognár Szilviával - csak mert szép és ide illik:

A 100 katona sírja

Strava-link: 

Halálos iramban

 

Nemrég beszélgettünk a fiammal, aki nem áll nagy gyalogló hírében, arról, hogy milyen lenne az a teljesítménytúra, amin hajlandó lenne részt venni. Nagyjából 3 ismertetője van ennek a minden szempontból ideális túrának: 

- Halálra traktálják az embert mindenféle gasztronómiai csodával.

- Ezt meglehetősen nyomott áron teszik. (Legalábbis az ár/érték arány jó legyen - azaz kevés pénzért fergeteges kaját!)

- Cserébe alig kelljen valamit gyalogolni.

A furfangos gyermek meg is alkotta gyorsan a Jókai 10 fantázianevű teljesítménytúrát. És mit ad Isten, a Jókai 10 létezik! Attila a nagy magyar Alföldön való hosszas menetelésünk közepette már pedzegette ezt, de akkor még a leghátsó agytekervényeimben sem fordult meg, hogy én ezen részt is vennék bármikor is. De mit hoz a sors: erre a hétvégére egyedül és túra nélkül maradtam. A végül semmit se kiderítő allergológiai vizsgálat miatti 1 hét kényszerű semmittevés után már nagyon viszketett a talpam (na nem az allergia miatt), szóval keríteni kellett valami gyaloglatot. Sajnos sok valamirevaló túra ezen a hétvégén nem akadt, leszámítva az Orbán Imre féle negyvenest, ami persze vasárnapra esik, mikor sajnos családi hejehuja miatt már nem érek rá. Vagy ami még számításba jön, az a magamfajta tömegközlekedőnek nem játszik, hiszen Abaliget vasútállomásra pont akkorra visz le az első vonat, mikor a faluban befejeződik a rajtoltatás. És az igen kinti vasútállomástól a falu még egy kisebb túra (pont ugyanúgy, mint Piliscséven, csak ott talán kicsit még hosszabb). Igen, utánanéztem, mert reménykedtem... A szeretett Kőszegi-hegységembe leginkább meg se próbálnék eljutni. Addig nézegettem a túranaptárt, míg szemet nem szúrt egy az Alba Túrakör által szervezett Jókai Mór emléktúra nevű 26 km-es túra, ami a fent említett Jókai 10 nagy testvére. Főleg az, hogy 1000 m szintemelkedés is jár a túrához. Hm, nem rossz! A tetszetős útvonalat végigolvasva már éreztem is, hogy rátaláltam a hétvégi menetre.

Nyilván a valóság sajnos nem találkozik a csak a fiam fantáziájában létező Jókairól elnevezett szinte ingyen történő gasztronómiai jellegű andalgással, tehát fizetni is kell, meg menni és mászni is. Azonban gasztronómai rész 1500 forintért akár járhatott is volna a túra mellé, ha nem vagyok túl gyors. Délután 3-kor ugyanis lehetett volna disznótorosra menni a Művelődési házba. De sajnos már induláskor sejtettem, hogy erről le fogok maradni. Ugyanis nagyjából 6 órás menetidőt terveztem, úgy, hogy a lejtőket megkocogom. Illetve, ha úgy gondolom, a sík szakaszokat is – bár ilyen nem sok lesz.

A piliscsévi vasútállomás még a falu szélétől is elég messze van

A 7 óra 7 perckor Piliscsévre érkező vonatról egy jó csapatnyi túrázó szállt le. Senkinek se volt kedve mintegy 2 km-t gyalogolni a rajtig, így a megállóban dideregve és harkálykopácsolást hallgatva bevártuk a buszt. Mikor leszálltunk, én csak mentem a többiek után, be a kocsmába, ahol a rajt volt. Bár először azt hittem, a többiek csak megalapozni akarják a mai gyaloglást, de nem, tényleg itt volt a rajt. (Végül is a TT-n is fent volt az infó, meg itt is ki voltak téve erre utaló jelek.)

Túraplakát a kocsmaablakban

Gyors mosdólátogatás után 7 óra 40 perckor sikerült is útra kelnem, miután az órám még álmos GPS-e is felébredt nagy nehezen. Sík a terep, miért is ne kocogjak? Sorra előztem is ki a korábban indult túratársakat, ahogy kanyarogtam a falu utcáin a pincesor felé. És mikor már picit emelkedni kezdett a terep, akkor is kitartott még a futókám. Ezen még én is meglepődtem. Néha persze egy-egy fotótémánál megálltam, de mire elhagytam a falu külterületét is, nagyjából szinte az egész mezőnyt magam mögött hagytam. A pincesor után jött egy kicsit markánsabb emelkedő, ott már azt mondtam, hogy ez már nekem is sok, öreg vagyok én már ehhez! De mihelyt kicsit lankásabb lett a terep, máris újból elővettem a kocogást. Furcsa ez a dolog, néha még síkon is küzdök magammal, ma meg még az emelkedőt is bírom. Az biztos, hogy ezt nem a fene nagy edzettségemnek kell betudni – főleg egy hét kényszerű lazsálás után.

A csévi pincefalu

Állig begombolkozva futni se lehet nagyon, így hát ideje volt nekivetkőzni, tanulva a bükki hibámból. Alapból elég vacogós idő volt, így hát végül maradt az aláöltözet, póló, plusz egy közepesen vastag felső. Legalább majdnem teljesen narancssárga voltam így, csak a már sajnos igen korán szétesőben lévő lila Speedcrossom és a szürke zsákom rondított bele. Kevesebb ruhában a futás is vidámabban ment, főleg, hogy hamarosan kellemes lejtő is érkezett hozzá. Ráadásul ez a lejtő igen szép nosztalgikus emlékeket idézett fel bennem a számos Pálos 70 teljesítésem kapcsán. Ugyanis a régi útvonal itt haladt, vele együtt én is öt alkalommal. 

Ők mind eltévedtek :-)

A Tölgyfa büfé irányába szaladva lehagytam már az összes sporttársat, így aztán egyedül ácsoroghattam előtte, keresve az igazolópontot. Semmi se jelezte, hogy bent vagy kint van-e, az itiner se adott tanácsot. Jobb híján benyomtam egy OKT bélyegzőt, igazolva, hogy itt jártam. Még 10 perc volt a hivatalos pontnyitásig. Az érkező többiek is tanácstalanok voltak, így hát nem akartam vesztegetni az időt, indultam is tovább vissza a sárgához. 

Klastromromok Klastrompusztán

Oda megyünk fel a sziklához!

Minő meglepetés, ezúttal kiderült, hogy a rettegett sárga egész sokáig futható. Csak éppen a Páloson közel 50 km-rel a lábban a fenének van kedve futkározni – főleg kicsit felfelé. Persze mikor megérkezett az igazi emelkedő, rögtön elfogyott a futókedvem azon nyomban. Ez egy elég kemény küzdős szakasz, egészen fel a Kémény-szikláig. Véletlenül kimentem a szikla előtti kilátóhelyre is, ahonnan szintén szép a kilátás. De azért az igazi látvány a szirtek tetejéről tárul elénk. 

Erre a kilátóhelyre véletlenül mentem ki

Innen a Kémény-sziklától azonban sokkal látványosabb ugyanaz

Bár éppen jött egy pici pihenőszakasz, elég szomorú voltam, mert tudtam mi vár rám: a Simon-halála. Ez a név mindent elmond erről a rusnya, köves, bedőlt fákkal teli emelkedőről, ahol most Simon lassú kínhalált fog szenvedni, mire felér. Legyen is bárki az a Simon. Márpedig a pilisi legendárium szerint Simon legalább ötféle személyként szenvedett itt ötféle halált. Volt ő elhalálozott vén remete, meggyilkolt szerzetes, orvvadász által agyonlőtt erdész, szerencsétlenül járt turista, sőt még maga Simon bán is a Bánk bánból, akit állítólag András király gyilkoltatott meg ezen az ominózus helyen, mert nem akadályozta meg felesége kihágásait. (Pont most néztem meg a Bánk bánt a Nemzetiben, tehát elég frissen él bennem még a sztori.) Mindenesetre elég festői helyszín ez a hágóba vezető sziklás szurdokszerű völgy meghalni egy bánnak. Ha esetleg valaki megfilmesítené Simon bán sztoriját (mellékszereplőből is lehet sztár alapon), elég jól mutatna háttérként.

Az a kék ember előttem haldoklik, én később kerülök sorra

Szép helyszín a kimúláshoz

Miközben felfelé küszködve azon gondolkodtam, létezett-e egyáltalán Simon, és ha igen, melyik lehetett, aki itt elhalálozott, azt vettem észre, egyre téliesebb formáját mutatja az erdő. A talajt egyre vastagabb hólepel borítja, a faágakon zúzmara csüng, ami egyes helyeken zizegve hullik a nyakamba. Egy sporttársat visszaelőztem az emelkedő után, még egy lehetett előttem – ők akkor hagytak le, mikor elmentem kilátást csodálni. (Úgy látszik nem mindenki él az oda-vissza szakaszokkal, ha nincs ellenőrzés – de ne vessük másokra a követ, ha adott alkalommal mi is elkövetjük ezt a hibát... Ami késik, az ugye nem múlik.)

Igazi tél vár odafönt

Egy nagyon élvezetes szakasz jött: először az aszfalton vette be a track a kanyart, mellőzve a piros kereszt leágazását. Végre most láttam világosban a helyet, ahol az Isziniken rossz irányba akartam menni és most fejben el is tudtam menteni a pontos elhelyezkedését. Később aztán rátérhettünk a piros kereszt lejtőjére. Miközben a szurdokszerű sziklás völgyben ereszkedtem, a kevésbé odafigyelős részeknél szemügyre vehettem a titokzatos hangulatú zúzmarás, ködös hegyoldalakat körülöttem. Azon tűnődtem, hogy vajon hogy jöttem itt fel és le egy szánkót vonszolva magam után jó 20 éve egy túrán. És egyáltalán hogyan jutott ilyen agyament ötlet az eszembe, hogy ide mindenféleképpen szánkó kell. Fiatalság, bolondság! Annyi biztos, hogy sokat nem ültem azon a szánkón, viszont ha lett volna már akkor is Garminom, biztos nagy edzettségnövekedést mért volna. Meg nap végére brutális fáradtságot. Amit a pilisszentkereszti cukrászdában a túra után elfogyasztott Pilis szelet se tudott volna ellensúlyozni (Igen, ilyet is lehetett ott kapni.)

Kunyhó a Mária-padnál

A Mária-pad melletti kunyhóig el is tűnt a téli szépség, visszaköszönt a barna, borongós erdő. Pont megfelelő volt arra hangulatügyileg, hogy átváltsak a sárga keresztre, hogy megnézzem, hol és hogy halt meg Pápay Domonkos, alias Döme. Rá kellett döbbennem hogy, valójában halálos iramban haladok egy igazi horrorisztikus haláltúrán – mert nem ez lesz az utolsó halálos helynév, ami mellett elhaladok ma. De erről már írtam máskor, aki akarja, elolvashatja a sztorikat a fenti linken. A halálos iramot most azért eléggé idézőjelbe tenném, mert a sárga kereszt nagy részét inkább gyalogoltam, mintsem futottam, közben megnézve a Szopláki-ördöglyuk üregét is. Az aszfaltot keresztezve végképp elhagyott a futókedvem, csak egykedvűen caplattam felfelé, míg el nem értem a monumentális Zsivány-sziklákat. (Talán mondanom se kell, ide kötődik az Ilacsek-halála fedőnevű sztori. Legalább akkora horror, mint a Döme féle.) Picit be is kukkantottam az egykori beszakadt barlang helyére, aztán kocogásra váltottam a lankásabbá váló terepen.  

Kereszt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékére, aki itt hunyt el

Szopláki-ördöglyuk

Egy helyen csodálatos látvány tárult elém. Meg kellett állnom, hogy elővegyem a telefont és lencsevégre kapjam. Az őszies színű növényzettől egy csíkban hihetetlen éles kontraszttal különült el a feljebb uralkodó havas-zúzmarás téli világ. (Jókai ezt a mondatot legalább három oldalban írná meg. 😀) Ilyet talán még nem is láttam. Hátulról ekkor érkezett egy futólány – pont kérdezte is, hogy baj-e, hogy belefut a képbe. Nem baj, maximum az, hogy én már megint lazsálgatok, miközben mások itt is ilyen ügyesen futnak felfelé. Ott még nem is gondoltam, hogy ő is túratárs, nem csak egy kósza hegyi edzést végző terepfutó. Akkor tessék megemberelni magunkat és eredjünk a nyomába, lehet mit tanulni. A turistaháznál ő már persze rég pihent, mert a laposabb szakaszon elég rendes egérutat nyert hozzám képest. De legalább az emelkedőn végig a nyomában voltam.

Zsivány-sziklák

Ősz, tél, és egy futó

Bent a házban csak sokadik próbálkozásra sikerült megtalálnom a pontot, annyira eldugták. Valami nagyon belső helyiségbe költözött, végül pont a lány mutatta meg. Nagy nehezen sikerült forró teát töltenem merőkanállal a softkulacsomba (igazi türelemjáték), közben eszegettem ropit és csokit. Majd kimentem a turistaház mögötti kilátópontra ránézni a Dunakanyarra. 

Téli hangulat Dobogó-kőn

Készülnek a gulyások

Kilátás a Dunakanyarra

Valentin nap emlékére

Aztán irány a zöld kereszt, amin jó sokáig futhatok most. Miközben élveztem a téli táj és a hóban futás szépségeit, utol is ért a másik futólány. Váltottunk pár szót, például kölcsönösen rácsodálkoztunk a másik öltözetére. Bizony, meglehetősen lengén voltam öltözve hozzá képest, mégis nekem ez volt a jó, neki meg a saját pehelykabátjai. Nem vagyunk egyformák. Mint kiderült a zsákunk viszont egyforma (mármint nekem is van olyan Dynafit zsákom, mint neki, csak most éppen nem azt viselem), de nyáron valószínűleg nem lesz érdemes hordani, ha nem akarok csúnya kidörzsölődéseket. Még szerencse, hogy kimondottan téli túrákhoz vettem. Szóba jött még, hogy vajon hol találkozhattunk eddig, mert mindketten ismerősek voltunk egymásnak, megint felmerült a jó öreg Pálos 70, mint közös pont. Aztán a lány ment is, hiszen sokkal jobb futó nálam minden tekintetben. Talán egyedül a technikásabb lefeléken sikerült visszaszereznem a hátrányomból. A Két-bükkfa-nyereg után azonban jött egy kis kaptató és két ismerős turista szemből, akik aztán megakasztottak a haladásban. A két felfelé igyekvő hölgy még a vonatról volt ismerős. Nem értettem, hogy hogyan jöhetnek szemből, mikor ők is ezen a túrán vannak, talán eltévedtek? Hamar kiderült, hogy ők már a rajtot se találták meg, így inkább egy privát túra mellett döntöttek. Ugyanis nem értették, hogy miért megy be Piliscséven mindenki a kocsmába, holott a (valószínűleg tavalyi) feltöltött track szerint a Faluházból indul a túra, mint ugye tavaly is. Mikor kiderült a turpisság, már nem volt kedvük visszagyalogolni majd egy kilométert.

Mikor feltornásztam magam végre olyan magasságba, ahol újból futni lehetett, elkövettem egy hatalmas hibát. Pedig a tracket is elővettem, hiszen hamarosan elérem a Pilis-nyeregben lévő nagy útelágazást, ahol véletlenül se akartam rossz irányba tovább futni. Az bezzeg sem otthon, sem most nem tűnt fel, hogy a track szerint egy oda-vissza szakaszban ki kéne menni a Hrebenyhez, más néven Fekete-kőhöz. (A Hrebeny egyébként fésűt jelent szlovákul /ld. magyar gereben/, utalva az itteni sziklák formájára. A Fekete-kő elnevezés viszont kevésbé utal az itteni mészkőszirtek színére, mert ez itt most a fehér mészköves-dolomitos Pilis, a kőzet választóvonala meg valahol a völgyben fekszik. Az ellentétes, Visegrádi-hegység részét képező oldalon már sötétebb színű vulkanikus sziklák magasodnak a hegyoldalban. Ott persze Fehér-szikla nevű kilátóhely van, de hagyjuk is ezt, ki lát bele a valamikori névadók agytekervényeibe?)

Utólag már sajnálhatom a kispistázásomat meg a csodás kilátást, amiben részem lehetett volna újból. Szerencsére már számtalanszor jártam itt, ráadásul most is megfordult az agyamban, hogy ki kéne ugranom oda, még ha nincs is benne a konkrét útvonalban a kilátóhely. Hát benne volt!

A nyeregben egy csapatnyi turista pihent éppen, én meg kerge nyúl módjára átszlalomoztam közöttük, neki a jó kis lejtőnek. Szegény felfelé kapaszkodó turisták nem győztek félreállni az őrült narancssárga ruhás terepfutó útjából. Biztos írtam már, hogy imádom a lejtőket, főleg ezeket a technikásabbakat, ahol minden lépést meg kell fontolni, előre meg kell tervezni. Nem csak a lábakat, az agyat és koncentrációképességet is megdolgoztatják. Meg sem álltam a Tölgyfa-büféig, egyedül a Kapisztrán kunyhót kaptam le gyorsan itt az úgynevezett Szénás-úton. Nem is jutott eszembe, hogy pont erre krepált meg a kiskrapek, azaz történt a dolog szénagyűjtés közben, ami miatt egy közeli erdőrész a Chlapec-halála nevet viseli. Csak azt csodáltam, hogy a másik futólány nem tűnik fel sehol a láthatáron. Biztos ő is nagyon jól megy, esélyem sincs utolérni.

Onnan fentről jöttünk

Bent hoztam a régi formám, megint nem találtam a pecsétet, ami egy jelöletlen, szinte észrevehetetlen sarokban bújt meg egy asztalkán. Még jó, hogy voltak emberek, akiktől kérdezni lehetett. Fogyasztani nem állt szándékomban, hiszen a hazai italomból is alig fogyott, aztán a cél sincs messze, pláne futó üzemmódban. Azt meg el is felejtettem, hogy el kéne mennem a mosdóba rendezni az ügyes-bajos dolgaim és kidörzsölődéseim. Ki akarja ilyenekkel húzni az időt, mikor már mindjárt itt a cél! Arra is rájöttem, hogy megint elhanyagoltam a frissítést, például nem vettem be sótablettát. Éreztem is a savasodni kezdő izmaim. 

Éppen kanyarodtam a kékre, mikor az erdőből kibukkant a másik futólány. Nagyot néztem. Kérdeztem, hogy vajon eltévedt? Hát nem, mint kiderült, én tévedtem (el). Most már nincs mit tenni, tovább kell gyalogolni vagy futni (ami éppen megy az adott terep alapján) a célig. Tényleg nem tudom, mi értelme a kilátáson kívül ezeknek a becsületkasszás oda-visszáknak. Nincs a végpontokon se pontőr, se valamilyen önigazolási lehetőség, sőt szinte az is a túrázó becsületére van bízva, milyen úton jut fel Klastrompusztáról Dobogó-kőre. Nincs köztes EP viszont regngeteg a lehetőség, sokkal rövidebbek is akadnak a kiírt útvonalnál. Sose derül ki, ha az ember nem a megadott útvonalon haladt esetleg. Bevallom, én menet közben inkább a nagypistázáson jártattam az agyam, például olyanokon, hogy felmegyek a Vaskapu-sziklához vagy kimegyek egy másik közeli kilátópontra még a sárga keresztről.

A Klastrompuszta és Piliscsév közti szakaszon egész sok rövidtávos volt úton, köztük egy csapatnyi kiscserkész is. Köztük is átszlalomoztam és csak vártam, mikor ér utol a másik futó. Már éppen a csévi templomnál fotóztam a keresztet egy elég mutatós szögből, mikor elfutott mellettem. Így járja, legyen az övé az elsőbbség, megérdemli, hiszen ő becsületesen végig ment, nem hagyta ki a kilátópontot, sőt erősebb is sokkal nálam. Ez főleg a véghajrában mutatkozott meg, ahol rendesen elhúzott a síkon. Nekem ekkor már csak döcögésre volt erőm. De azért előbb-utóbb bedöcögtem valamivel éppen több mint 4 óra menetidő után, még 12 óra előtt a kocsma ajtaján, ahol már nagyban poharaztak a falusi ivócimborák mustrálgatva a beérkező túrázókat, főleg a nőneműeket. A disznótorosnak azt hiszem, búcsút inthetek valóban. Viszont lehetett volna inni citromos szódát, de inkább egy kávéra voltam hangolva, hiszen a tonikom is teljesen bontatlan maradt. Kicsit szét lehettem esve, mert a kedves díjazó személyzet folyton azt kérdezte, nem hagytam-e ott semmit, mikor aztán a mosdó-kávé-menetrendcsekkolás kör, majd valamennyi pihenés után távozni akartam. Szerencsére mindenem megvolt, így inkább bevágtam még egy plusz zsíros kenyeret, mielőtt kisétáltam volna a majdnem pont két kilométerre lévő vonatig. Annyi a távolság, most pontosan lemértem. 

Az sajnos nem derült ki, mi köze van Jókai Mórnak ehhez az útvonalhoz, ha egyáltalán van bármi is. Az itiner se segített, maximum abban, amit eddig is tudtam, hogy Jókai is fogékony volt a természet iránt, ami legfőképp abban mutatkozott meg, hogy igencsak terjedelmes és kacskaringós tájleírásokat tudott kanyarítani, amit iskolás koromban kifejezetten gyűlöltem olvasni. Alig bírtam átrágni magam rajtuk, sok Jókai regényt emiatt tettem le. Szerencsére nem örökre, mert harmincas éveimben újra felfedeztem magamnak Jókait. Sorra olvastam könyveit, azokat is, amiket kamaszként nagy ívben félrehajítottam. Erre is meg kell érni, mint sok mindenre. Ha valamelyik magyar tájegységhez és hegységhez kötődik Jókai, akkor az a Bükk, mégpedig Tardona, valamint a fölötte lévő magaslatok, ahol a szabadságharc után bujkált. Az a tény is ismert a „nagy magyar mesemondóról”, hogy szeretett utazni, tulajdonképpen ő volt az egyik első magyar dokumentált turista. Nem is véletlen, hogy több tőle származó, tájakkal, természettel kapcsolatos idézetet felhoz az itiner, például a következőt:

„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe.”

Azt hiszem, nekem, akinek folyton mesél az erdő és a táj, sőt magam is előszeretettel mesélem másoknak az erdő meséit, ezt nem kell nagyon magyarázni. Azt is könnyű elképzelni, micsoda jutalomfalat lett volna híres írónknak ez a sok morbid történet, ha ő maga is nem halálozott volna el már régen, mikor ezek megtörténtek.

Ez az idézet Sir Edmund Hillarytól származik, nem Jókaitól

A hazaúton már semmi érdemleges nem történt, azt leszámítva, hogy majdnem jégkocka lett belőlem az Aquincum megállóban a HÉV-re várva. Lehet, hogy mégis jó ötlet lett volna az a pehelydzseki?

Strava-link: