Lazulós sztóvka

 

Az MI a Lazová stovka elnevezésű túrának nevét, amiről itt most orrvérzésig szó lesz, előszeretettel fordítja automatikusan Lazulós százasnak vagy éppen Lusta százasnak. Hogy miért is? A pontos választ magam se tudom, de arra a következtetésre jutottam, hogy a szlovák laz szónak, ami hegyi tanyát jelent (olyasmit, amilyen az Őrségben egy-egy szer) a többesszáma lazy. Az meg, mint tudjuk, angolul annyit tesz, hogy lusta. Annyiban igaza is van az MI-nek, hogy ez a mesebeli környezet, amin most keresztül fogunk vándorolni, kitűnően alkalmas az ellazulásra, sőt mi több, ha az ember rendelkezik egyfajta remete hajlammal, mint én is, a legalkalmasabbnak látja egy bizonyos ideig történő vándorlás után (ennek nem leszünk híján), hogy nyugdíjas éveire vesz egy ilyen tanyát, ha lesz elég pénze, ami távol van a világ minden hiúságától és zajától, viszont annál közelebb a természethez, valamint friss és jó levegő se hiánycikk errefelé.

De hogy ez egy könnyű százas lenne, amolyan sétagalopp idilli környezetben, azt már nem gondolnám. Túra előtt még csak-csak hajlamos voltam erre, hiszen mit nekem 400-600 méteres lankák plusz egy 970 méteres megmászandó valódi hegy. De ha a táv- és a szintadatokat (113 km, 3750 m a hivatalos adat) komolyabban elemezzük, bizony hamar kiderül, hogy ez nem a Communitas Fidelissima, ahol szintén egy combosabb hegyre hágunk csak fel, hanem inkább a Palipista, ami azért a magyar százasok közt se a legegyszerűbb. Mostanában gyakran játszom azt a játékot túra közben magammal vagy másokkal, hogy hasonlítgatom az éppen látott tájat más túrákon látottakhoz, vagy azt, hogy az éppen teljesítendő túra melyik másik túrát idézi, de arra jutottam, hogy ennek a túrának nincs magyar mása, ide egyszer el kell jönni és meg kell nézni.

Hogy hogyan is jutottam el a Kis- és Fehér-kárpátok csodálatos tájait felölelő Lazová stovkára, annak külön története van, amit igyekszek röviden felvázolni. Ugye nemrég még az volt napirenden, hogy én idén el szeretnék menni Szerbiába a Fruska Gora Maratonra, aminek teljesítése régi vágyam. De sajnos annak a kései időpontja a jövő héten azt eredményezné, hogy megírhatnám az abszolút kicsit sem felvágós „Egy hét, három százas” bejegyzést, amire azért már én sem vágyok. Főleg amiatt nem, mert a Sárgarigó 100 és a Mecsek 100 között lesz egy rövid, autóban töltött délutánom és egy idegen panzióban töltött éjszakám regenerálódni, mert jó esetben péntek kora délután (rossz esetben később) landolok Budaörsön és onnan máris utazhatok Hosszúheténybe, hogy másnap hajnalban elrajtoljak az újabb százason. Nem leszek ezzel egyedül a mezőnyben... Viszont ezt a nyűgöm nem kéne megtoldani azzal is, hogy előző hétvégén is egy könnyűnek nem mondható százast teljesítek. Szóval a Fruska gorát fájó szívvel visszahelyeztem a bakancslistára, jövőre úgyis jubileumi év lesz ott. Viszont nagyon szerettem volna már egyet külföldön is túrázni, hiszen utoljára tavaly decemberben tettem ezt. És itt jött képbe a CSUT programlistája, ahol megláttam a Lazovát, amit Görög Adri és Lénárt Marianna is szívből ajánlott nekem, mint csudaszép túrát, ami nincs is olyan messze. Már el is volt döntve: bárhogy is, de ide kimegyek. 

Ilja Danielovic Dibrov emlékműve a táborban

Szerencsére tömegközlekedéssel se boszorkányság erre a környékre eljutni, nagyjából 12000 Ft-ból meg is van a buszozást leszámítva, de az a pár megálló se lehet tetemes összeg Pöstyénből Dubraváig, ahol a rajt van. Bár odafelé úgy terveztem, hogy ha nem lesz rengeteg cuccom, majd gyalogolok, 20 km az egész, jó lesz bemelegítésnek. Közben meg lát az ember kálváriát, zsinagógát, vízimalmot és még sok mindent, ami adódik az úton. Mivel más is keresett fuvart erre a túrára, próba szerencse alapon én is megpróbáltam végül. Tóth Feri volt az első, aki felajánlott egy helyet Komáromból, le is csaptam rá gyorsan. (Aztán Attila is, de Ferit már nem akartam visszamondani.)

Idilli környezetben bújik meg a rekreációs központ, ahonnan indulunk másnap

Tehát péntek koradélután már vonatoztam is Komárom felé és kicsit izgultam, hogy találom meg ott Ferit, mert csak annyit tudtam, hogy az állomáson keressem. A telefonszámom már csak későn küldtem el, de ami rosszabb, Feriét egyáltalán nem tudtam, csak azt, hogy Messengeren hiába hívom. De szerencsére telefonszám nélkül is rögtön ráleltem az állomás előtti parkolóban. És már utazhattunk is a Prasnikirtvány (szlovákul Prasník) melletti Dúbrava üdülőhelyig. A Google néha szokásos módon elvitt egy kis „Ismerjük meg Szlovákiát!” autós túrára, de azért nagyrészt megbízhatóan navigált el a valószínűleg a kommunista időkben még ifjúsági táborként funkcionáló rajthelyünkre. Egy nagy központi épület, kis faházak, színpad és egy felkoszorúzott partizánemlékmű vörös csillaggal, le sem tagadhatná a munkásmozgalmi múltat. De nemrég minden trendin ki lett pattintva, a házak gusztusosan felújítva, az egykori kantin, ahol aludni fogunk, mostanra diszkó és amolyan közösségi tér lett. Már-már déjá vu érzésem van, mert a nagy épület és a medencék közti térben pár madárröpde áll, tele színes papagájokkal, pont úgy, mint a znojmoi „solymászotthonban”. 

A központi épület és a „kantin”

Ferivel gyorsan becuccolunk a diszkóba. Elsők vagyunk, választhatunk helyet, sőt még matracokat is raktak be nekünk. A nyugodt alvás reménye azonban annál jobban foszlik szerteszét, minél többen érkeznek. Az utolsók éjjel 10-11 felé, sokan szinte azonnal csalódottan távoznak, hiszen lassan egy tűt sem lehet leejteni a matracszálláson. No de addig még előttünk a délután, így hát gyorsan beregisztrálunk Slavonál, kifizetjük a beugrót, aztán valami harapnivaló után nézünk. Közben Évi, Juli és Zoli is megérkezik, együtt múlatjuk az időt a teraszon sörözgetve, eszegetve. Mire végeznénk, megérkezik Attila és Rita is, Edinával is találkozunk. Teljes a magyar kontingens. Aztán lehet menni pihenni, hiszen korai lesz a kelés, 6-kor már indítják is a mezőnyt. Idén csak egy rajt lesz 6 órakor, ellentétben az előző évekkel, amikor volt egy 5 órás rajt gyalogosoknak és egy 7 órás a futóknak. Mint írtam, sajnos az éjszaka nem telik túl nyugodtan, köszönhetően a rossz alvókámnak, a masszív náthámnak (inkább a családban össze-vissza passzolgatott vírusnak) és a közvetlen szomszédomnak, egy vékony, fekete hajú nőnek, akit megjegyeztem magamnak. Nem elég, hogy majd kiszúrja a szemem a jupiterlámpájával, amikor még éjjel 10 után is molyolni valója van a színpadon lévő fekhelyénél, folyton jön-megy, félretaszítja nemes egyszerűséggel a cuccaim, mert neki okvetlenül arról az oldalról kell felmásznia a pódiumra, ahol alszom (azaz aludnék), mintha máshonnan nem is lehetne. Legalább egy pardon kijön belőle. De ez mind nem elég, mert már hajnali 4-kor kidobja az ágy, összevissza zörög a recsegős zacskóival és nagy csinnadrattával távozik. Nesze neked alvás! Aztán lassan amúgy is életre kel a matracszállás, mindenki készülődik, csomagol, keneget, ragasztgat, masszíroz, nyújt, eszeget, öltözködik, sorban áll a mosdóhoz, mert abból csak kettő van. Nekem már csak az utolsó simítások vannak hátra, mert tegnap szerencsére mindent előkészítettem és bepakoltam.

A matracszállásunk

Ferivel és Évivel kimegyünk a ház előtti rajthoz, ahol nagy már a nyüzsgés. Pár perc van még hátra az indulásig. Edinát és Attiláékat nem látjuk sehol. Pontban 6-kor neki is indul a mezőny, ki gyorsabban, ki lassabban. Nem sietünk, hiszen az első száz métereken tetemes szint fogad, sőt még egy kód is. Az emelkedőn a kódleolvasás után kicsit elhúzok a többiektől, de hamarosan utolér Rita és Attila. Innen már nagyjából a túra végéig együtt is maradunk kis szünetekkel. Most még jó erőben vagyunk, a lejtőket megkocogjuk, hasítunk 9-10 perces átlaggal. Az emelkedőkön visszalassulunk, néha egy apró fotószünet is belefér, mert fényképezni itt szinte kötelező. Még Feri is azt mondja, akit saját bevallása szerint nem nagyon szokott érdekelni, mi veszi körül egy túrán, hogy ez a túraútvonal nagyon szép. Ez már azért jelenthet valamit! Erdős részek, kis tanyák váltják egymást, víztározó, bánya, majd hullámzó dombok vegyes erdővel. Egy fenyves részen újabb kódra lelünk, majd leereszkedünk Kosariská (Kosaras) településre. 

Tömegrajthoz sorban állva

Már az indítás is elég erős

Ez a település arról híres, hogy itt található M. R. Stefánik tábornok szülőháza, akinek monumentális síremléke mellett hamarosan el fogunk haladni a Bradlo magaslatán. A szlovákok egyik legnagyobb nemzeti hőse egy 12 gyermekes evangélikus lelkész 6. gyermekeként született ebben a kis falucskában és a későbbi politikus, csillagász, valamint diplomata, a csehszlovák állam létrehozásának egyik mozgatórugója, a hegyre vezető úton álló tanösvény tábla tanúsága szerint szívesen figyelte innen a tájat és a csillagos eget. Stefánik generális mozgalmas életútja során sok helyen megfordult a világban, többek között Sopronban és Szarvason, az evangélikus líceumban is, ahol érettségizett. Ráadásul osztálytársa volt Gyökössy Endrének, a református írónak, aki ifjúsági regényt (Mihály és Milán) is írt róla, ami állítólag kevéssé ragaszkodik a tényekhez és nem fest túl hízelkedő képet a nagy szlovák államférfiről. Régen szívesen olvastam Gyökössy könyveket, szóval erről majd magam is szeretnék véleményt alkotni. Az biztos, hogy Stefániknak a magyarokhoz való viszonya elég ellentmondásos lehetett. Halálának körülményeit se sikerült teljesen tisztázni: annyi biztos, hogy 1919 májusában egy olasz repülővel érkezett Pozsonyba, mikor is először lépett volna az általa is megálmodott csehszlovák állam földjére, de leszállás közben a gépe lezuhant és a gépen utazó összes személy meghalt a balesetben. Azt is rebesgetik, hogy az olasz felségjelzést magyarnak nézték és emiatt szitává lőtték a magyarokkal ellenséges oldalon harcoló szlovákok a gépet. Vagy azt, hogy a csehszlovák állam fölött szintén bábáskodó Masaryk és Benes keze volt a dologban, akik szerették volna háttérbe szorítani a szlovákok érdekeit. De vannak beszámolók arról is, hogy szimpla baleset történt, kizárva minden összeesküvéselméletet. 

Stefánik szülőháza Kosarason

A Bradlo felé haladva már messziről látszik a monumentális emlékmű

Felérve a hegytetőre a már messziről is elég impozánsnak tűnő építmény annyira gigantikus méretű, hogy az ember szinte eltörpül mellette. Végül úgy gondoljuk, mégis csak felmászunk közelről is megnézni a korábbi 50 koronáson szereplő államférfi síremlékét. Egy biztos: a szlovákok szinte betegesen vonzódnak a hegytetőkre állított monumentális szobrokhoz, lesz még szerencsénk később is ilyesmihez. 

Közeledünk a Bradlo csúcsa felé

Ez a gigászi építmény valóban ekkora a földi halandókhoz képest

Lecsorgunk a kicsit lejjebb található turistaházhoz, ahol az első emberes pontnál csekkolhatunk számunk bemondásával vagy megmutatásával. Általában ez utóbbit választjuk a félreértések elkerülése végett. Attila meséli, hogy az egyik itteni pontőr szívesen kérkedik magyartudásával amolyan kioktató jelleggel (tanuljatok meg szlovákul, ha már itt vagytok), ez most is így van. De nem vesszük fel a kesztyűt, hanem inkább falatozunk a finom fokhagymás és tepertős pogácsákból és iszunk hozzá kofolát. Egyébként ő az egyetlen a pontőrök között, aki ilyen attitűddel áll hozzánk, magyarokhoz, inkább úgy távozunk a többi helyről, hogy milyen kedves és készséges itt mindenki.

Polianka felé haladva még mindig látszik a síremlék

Priepasné (Hosszúhegy) szélén haladunk át a régi iskola épülete előtt, majd szép réten kapaszkodunk felfelé, tanyák szomszédságában. A gerincen kosarat cipelő úr szól hozzám pár szót: kínomban szerbül sikerül kinyögnöm, hogy nem értem. Nyilván ő sem érti, mit hadoválok, mondom neki, hogy magyar vagyok (azaz próbálok valami ilyesmit). Ki tudja, lehet, hogy szlovákul a „nem értem” jobban hasonlít az orosz megfelelőjére és azon a nyelven kellett volna próbálkoznom. Ahogy Polianka felé haladunk, egyre nyílik kifelé a táj, sokáig elkísér még a hegy tetején trónoló sír látványa. Attila mondja, hogy jönnek majd a kopár dombok, az lesz majd csak igazán gyönyörű, én meg egyre kérdezem, hogy ez már az-e, mert az aktuális látvánnyal is alig tudok betelni. De ő csak ingatja a fejét, hogy majd később.

Ha minden igaz, itt a Myjava és Brezová közti műút szélén találkozunk először a privát frissítést (és vigaszt) nyújtó autóval, valamint annak gazdájával, egy kék pólós, farmeros fiatalemberrel, aki fiatal ismerőseit istápolja. Utunk során összesen 11 találkozásig jutunk el a jó fej depóssal, aki nekünk is mindig tapsol és éljenez. Utoljára a Vel'ká Javorinán találkozunk szembe, ahol az övéi elé igyekezett. Igaz, akkor az egyre lassuló barátai még jó messze lehettek, tehát nem is találkoztunk többet...

A Drienovec (406 m) downhill pályákat rejtő nyúlványára kapaszkodunk

Jön egy aprócska eltévedés, egy nagy mezőn kell visszakorrigálnunk a trackre. Majd az erdőbe beérve újabb meglepetés: nem a széles úton kell tovább haladnunk, hanem rá kell térnünk egy kanyargós és terepakadályokkal teli downhill pályára, ami szerencsére nincs használatban jelenleg. A gerincen kódot olvasunk, majd folytatjuk a biciklis ösvényen, de hamarosan azt vesszük észre, hogy megint nem a tracken vagyunk. Az viszont homlokegyenest bevezet az erdőbe, ahol maximum csak vadcsapások találhatók. Próbáljuk tartani az előírt utat, némi erőfeszítéssel visszajutunk a bringás pálya másik irányba vezető ágára, amin egy-egy nekünk kis kihívást jelentő terepakadály is található. Furcsa módon a track még ennek a pályának is csak a mentén halad, nem rajta. Némi viszontagságok árán egy tanya kellős közepén lyukadunk ki. A gazda szerencsére nem veszi zokon az idegenek hirtelen felbukkanását, hanem mutatja, hogy érjük el a falut. Egy kertből egy kislány integet felénk lelkesen: Ahoj, ahoj - kiáltja. Mi is visszaköszönünk neki, hadd örüljön. Egy nagy kanyarban a már ismerős autó, majd egy újabb tanya (U Skarítkov) szélén futókacsák menekülnek előlünk. Itt élesen balra kanyarodunk és nekikezdünk a mászásnak Berencsváralja (Podzámok) irányába. 

Betévedtünk egy tanyára U Belanskych település határában

A vár tövében valamilyen oldtimer találkozó lehet, mert elég tetszetős az autófelhozatal a parkolóban. (Később egyik úton el is haladnak majd mellettünk konvojban.) Újabb találkozást könyvelhetünk el a már régebbről ismerős fickóval is. Attila lassan fontolgatja az elérhetőségcserét vele. A vár története egyébként kitűnő adalékanyag azoknak a nacionalistább érzelmű honfitársainknak, akik azt szokták mondani, hogy az első szlovák vár egy kortárs ugrálóvár lehetett. Ha megnézzük Berencs várának történelmét, tényleg csupa magyar urakat találunk. Viszont maga a környező lakosság inkább lehetett szlovák ajkú, mint magyar már a korábbi korokban is. 

Itt már közel a frissítőpont, a falu közepén lévő nagy kanyarban be is térünk egy épületbe. Nagyon jó a kínálat: zsíros kenyér, rágcsálni valók, aszalványok, nápolyik, csoki, szörpök, víz, kóla, valamint kávé és tea is akad. Még a mellékhelyiségre is el lehet szaladni gyorsan. 

Oldtimerek a vár alatt

Amint elindulunk, az éppen érkező Feri feltűnik az úton, most már Évi nélkül. Tehát nem maradt le nagyon tőlünk. Egy mély völgybe ereszkedünk tanyák mentén, ahonnan az átellenes oldalon majd temérdek mászás vár. De hát ma ez a dolgunk, nem panaszkodhatunk. A táj egyre festőibb, most a várrom látványa lesz útitársunk sokáig. De Attila szerint ez még mindig nem az a rész, amire azt mondta, hogy mennyire szép. Ó, pedig erre sincsenek nagyon szavak. 

Kis hegyi tanya épülete

A várrom uralja egy ideig a tájat

Egy helyen a távolban legelésző állatokat pillantunk meg, talán szarvasok lehetnek. Ritáék mesélik, hogy tavaly ezen a részen egy rudli szarvas futott át előttük, lehet, hogy ezek ugyanazok az állatok, jó sokan vannak. Attila kedvenc féloldalas fájánál fotózkodunk, majd mászunk tovább újabb tanyacsoportokat érintve (Kutálci, Cerneci és Kadlecikovci). Az utóbbinak még a buszmegállója is igen míves. 

Virágzó fák, idilli dombok

Egyre tágul a panoráma, minél feljebb kapaszkodunk

Kutálcin haladunk át először

Itt éles balkanyart veszünk egy aszfaltútra térve, amin pár száz métert nyugatnak haladunk, majd megint kanyarodunk egy nagyot, de most jobbra, neki a Pecková nevű hegynek. Attila meséli, hogy tavaly a túra útvonala nem erre haladt, hanem jobbra, egy másik virágzó fákkal tűzdelt kopár dombon át közelítették meg Vrbovcét. Valószínűleg itt került bele a trackbe a többlet is, mert ez így kicsit hosszabb. 

A körpanorámát nyújtó hegytetőn már 576 méteren vagyunk, fokozatosan hullámzunk egyre magasabbra. És igen, addig kérdezgettem, hogy ott vagyunk-e már, hogy most már Attila is kijelentheti, hogy igen, ez az a hely. Bár ugye nem pontosan, mert tavaly nem erre haladt a túra, de a táj innen is ugyanolyan mesés. 

A boldog csúcstámadók a Peckován (fotó: Szabó Attila)

Meredeken ereszkedünk le a hegyről, ahol egy kicsit örömködtünk, fotózkodtunk, kosborokat csodálunk. Lassan egy maraton a lábunkban, az idő csodás, ragyogó napsütés, nincs túl meleg, de nem is fázunk, sehol egy felhő az égen. Még erő is van bőven, visz a lábunk előre az álomszép tájon. Hamarosan leérünk a völgybe, örülünk, hogy nem felfelé kellett kimásznunk ezt a meredélyt, ami csúszós időben okozhat fejfájást az erre járóknak. Néha a track tréfát űz velünk, mert nem szigorúan követi a turistajelzést – ilyen majd később is előfordul.

Chodúlovci

Chodúlovcitól Vrbovcéig (Verbóc) egy patak mentén bandukolunk, hol egyik oldalán, hol a másikon. Szürke gém röppen előlünk a parton, barátságos lovak szeretnének ismerkedni közelebbről egy karámnál. A kilométerek egyre fogynak. Igencsak légüres térben mozgunk, nem nagyon látunk másokat se előttünk, se utánunk.

A falu szélén ismerős tart felénk, azt hiszem, nem kell mondanom, ki. A ponton egyesek már nagyon ápolgatják a futóműveiket, szerencsére mi ilyesmire nem szorulunk. Eszünk, iszunk, van szerencsére miből válogatnunk, a felhozatal igen bőséges és jóféle. Leginkább a kávé és a vegyes magvak izgatnak, illetve rátalálok a zseniális Lotus kekszre is. Ritának a szélmalmos spekulatius keksz tetszik, gondolva arra, hogy nemsokára egy igazit is felkeresünk. A nagy eszegetés közben ki is megy a fejemből, hogy ide kerültek a depózandó holmik. Nagy szükség most nincs is a hosszú nadrágra, a melegebb kabátra, a kesztyűre és a vastag karszárra. Közel 20 fok, az éjszaka még igen messze. Már a szemközti dombra kapaszkodunk, amikor beugrik, hogy nagyot hibáztam. De innen visszamenni már késő. Lesz még ennek böjtje, úgy sejtem, ott a még messziről köszöngető, de egyre közelebb kerülő nagy hegy, a Vel'ká Javorina ellenkező oldalán.

Verbóc Árpádházi Szent Erzsébet temploma

Van itt minden földi jó

A Zalostiná nevű hegyet újabb tanyákon és tetszetős dombokon keresztül közelítjük meg. Itt a középkorban állítólag rablólovagok tanyáztak, most egy idősebb úr igazgat egy antennát egy lakókocsi tetején a kilátó szomszédságában. Ha melegebb lenne, jól megizzasztana ez az emelkedő, de szerencsére hűs szellő lengedez. Bár ez a csúcs is körpanorámás, azért a kilátóra, ami tök fölöslegesen áll itt, felmegyünk. A track megint okoz egy kis fejtörést, de aztán rendesen bevisz az erdőbe, ahol csatlakozik a cseh határ felé igyekvő piros jelzés a mi zöld tanösvényünkhöz. Egy fán medveveszélyre figyelmeztető felirat riogat, de szerencsére csak medvehagymákat látunk igen nagy számban a határsávon. 

A Zalostinán

Morvaország felé is igen szép kilátás nyílik. Mi egy jó darabon a határkövek mentén haladunk az 584 m magas Kobyla csúcsot érintve. Itt egy szusszanásra le is ülünk falatozni a pihenőnél. Elkészítjük egy határkőnél a kötelező 3 cipős képet, majd igyekszünk tovább, mert vár a „romantikus szélmalom”. Slavo útleírásában ugyanis mindig így szerepel. A három kőnél (Tri kameny) elhagyjuk a határsávot és átruccanunk Csehországba egy rövidebb kanyarra. 

Medvék és medvehagymák

Amikor egy aszfaltos úton lekanyargunk a völgybe, megint régi ismerősünk érkezik szemből... Már csak egy dombocskán kell átbuknunk és előttünk a régen várt „romantikus szélmalom”. Ez egyben amiatt is örömre ad okot, mert pont a féltávnál tartunk. 

Csehország se csúf vidék

Íme, a romantikus kuzelovi szélmalom távolról

És közelről

A malomtól emelkedni kezdünk a Bojiste (csatatér) nevű helyhez, ahol kódot olvasunk és egy nagyobb, éppen pihenő társaságot előzünk, melyben éjszakai mumusom is benne találtatik. Aki éjjel legény (azaz leány), legyen nappal is, ugye-ugye? Mezőgazdasági területeken haladunk át, ahol Attila szerint „szánt a traktor, zúg az eke...”, majd vasútvonal fölött és műúton haladunk át. Hamarosan megérkezünk Javorník határába, ahol majdnem kicsit elkavarunk, majd leírunk egy titkos kódot (tajné, ami valóban azt jelenti, titkos). Messziről a falu bennem pont olyan benyomást kelt, mint Zdenek Miller „A világ leggazdagabb verebe” könyvillusztrációinak színes házikói. Lehet, hogy innen vette az ihletet?

Na jó, itt a képen annyira nem jön ki itt, de tényleg színesek a házak

Végigvonulunk a falu egyetlen hosszú utcáján, ami leköveti a völgy vonalát. Átjutunk Filipovba, ami egy síközpont, az itteni hotel mellett rendezkedett be a mi ellenőrzőpontunk, ahol meleg húslevessel várnak. Hatalmas ötlet, hogy aprított medvehagymát lehet tenni bele, ami a környéken bőven terem és még nem is virágzik, mint nálunk. Itt már látni rendesen bicegős túratársakat, kérdés, hogy tovább mennek-e. Itt, 60 km-nél lassacskán megkezdjük a hosszú mászást a túránk „hegyére”, a Vel'ka Javorinára. Mennyivel célszerűbb lett volna ide küldeni a depós cuccokat! Mert érezhetően kezd már hűlni a levegő itt az igazán nagy hegyek tövében, fel kell venni az aláöltözetet, hiába áll előttünk a kiadós kaptató. Nagyjából 300 méterről fogunk most 970 méter magasságba mászni szép fokozatosan, néha lankásan megpihenve, néha meredeken megiramodva. A lámpát is ideje előszedni, egy órán belül beköszönt a sötétség. A Lotus és a szintén nagyon finom szívecskés kekszből raktározok az emelkedőre, újabb kávét diktálok magamba és már mehetünk is. 

Hát ezek meg kik, akik itt sorra végigsétálnak?

Egy forrásnál megállunk kezet mosni, majd a hosszú erdei aszfaltúton elkanyarodunk a Megovka nevű vadászházhoz és kegyhelyhez, ahol egy meredek emelkedőn elhagyjuk az aszfaltot. Máris kódolunk egyet az egyik fánál és mehet tovább a mászás. Kopáros részeken haladunk át, ahol utolsó esélyünk, hogy elkészítsük a naplementés képet, amit igazából a csúcsról szerettünk volna. Ez most nem sikerült, a csúcs innen még 4-5 km, azaz egy órányi mászás. Egy idő után megint mellénk szegődnek a határkövek és hamarosan újabb Dibrov emlékművet találunk (egy ugye már volt a rajtban). Ő egy ukrán származású katona volt, a 2. Sztálin brigád parancsnoka, akit itt lőttek le a harcok folyamán. 

Megovka

Az utolsó fények mára

Megint egy vörös csillagos Dibrov emlékmű a változatosság kedvéért

A csúcstámadás előtt egy pihenőnél mi is megpihenünk, mert ideje tovább öltözködni. Hiába emelkedünk folyamatosan, a hideg nem kímél. Szerencsére még van egy vékonyka futókabátom, amit felvehetek, de itt vége a ruhaarzenálomnak mára. Már csak a két vékonyka karszáram maradt végszükség esetére. Itt még nem gondolom, hogy be kell majd vetni azt is. Ahogy vége a csúcs előtti nagyobb felszökésnek, találkozunk megint régi barátunkkal, immár utoljára. 

A túra csúcspontján

A csúcsoszlopról lövök egy fotót, bizonyítékul, hogy itt is jártam, aztán megkezdjük az ereszkedést először az aszfalton, majd itt-ott levágva egy-egy kanyart. Jól haladunk, visz a lendület rendesen mivel rengeteg szintet vesztünk egyszerre. De Cetunáig van még pár legyűrendő kilométer. Itt aztán betérünk a Western és Country Saloonba, egy hangulatos vadnyugati étterembe. Eszegetünk, iszogatunk valamennyit, majd útnak indulunk megint, hisz a cél még odébb van, hiszen „még csak” 80 km körül járunk. 

Attila meséli, hogy lesz még néhány mászóka: egy lépcsős hegy, egy jó köves, keresztes hegy, meg a villanyoszlopok jó meredeken, de nem hosszan. Itt még nem sejtem, hogy ezek közül néhánynak már igencsak örülni fogok. Az első leküzdendő magaslat a Roh (487 m), ahova valóban egy erdei lépcsősor vezet egy fenyvesben. Ez elég valószínűtlennek tűnik, de mihelyt meglátom a hegy tetején feszítő hatalmas kommunista időkből származó emlékművet, már nem csodálkozom. A sötétségből kibontakozik egy óriási fegyveres katonát ábrázoló szobor és egy különálló gigantikus szarkofág, ami 45 partizán sírját rejti. Ez az egész együttes a Szlovák Nemzeti Felkelésnek és az ebben résztvevő környékbeli településeknek állít emléket. Van itt még egy csomó minden, amit a sötétben nem látok és a hideg miatt már fotó se készül. Egy oszlopnál kódot írunk megint, majd egy kacskaringós lejtőn elhagyjuk a nevezetes helyet. 

Hamarosan aszfaltot tapos a lábunk és beérünk Lubina, azaz Lobonya településre, ami meglehetősen hosszú és jéghideg. A lépést már nehezen tartom Ritával és Attilával, rendre lemaradok mögöttük. Továbbra is aszfalton átmegyünk egy másik faluba, Hrusovébe és megkezdjük a gyümölcsök leszüretelését: itt a körtét, Visnovében (Alsóvisnyó) a meggyet, Sipkovében (Csipkés) pedig a csipkebogyót. Legalábbis így jegyeztem meg, hogy milyen falvakat fogunk érinteni. Nem bánnám, ha már a szüreti mulatság végén tartanánk, mert egyre inkább megvesz az isten hidege az erdővel nem borított részeken. A zöldön aztán elérjük Visnovét is, szerencsére erdőben és jön a már nagyon várt és kicsit mégis rettegett köves emelkedő. Végre nem fogok annyira fázni! De ó jaj, akad más gondom: a lámpám villog és alacsonyabb fokozatba kapcsol. Ez így nagyon nem lesz jó, hiszen fiatal még az éjszaka. Nem is értem a dolgot, előző este még direkt fullra töltöttem az akkut, mert véletlenül bekapcsolódott egy kis időre. Azóta meg fordítva volt a lámpában, nem kapcsolódhatott be. Kénytelen leszek akkut cserélni, mihelyt nyugisabb részre érünk. Megkérem Attiláékat, hogy kicsit világítsanak a művelethez, kissé ideges vagyok a malőr miatt. Kék jelzésre váltunk, ahol tényleg nem árt a jobb világítás: a keskeny, néha rézsűs ösvény ide-oda kanyarog egy hegyoldalban. Mellettünk mély árok. Már kezdem feladni, hogy lépést tartok Attiláékkal. Néha még látom magam előtt a fényeiket, de aztán sokszor az is eltűnik. Az ösvény kanyarog, hullámzik, aztán végül nekiveselkedik a Vel'ky Plesivecnek (484 m), mert ide kapaszkodunk fel. Gyanítom, hogy kód is lesz itt, kénytelen vagyok elővenni a magyar leírást, amit előzetesen összeütöttem. Azt meg szemüveg nélkül nem látom, le kell hát ülnöm a hegytetőn található kereszt tövébe kiböngészni, merre keressem. Azt írja, hogy a csúcs utáni első lejtő alján, jobbra egy fán lesz a kód. Úgy meresztem a szemem, hogy már-már kiesik, de semmit se találok. Meglepetésemre hátulról szól hozzám Rita és Attila: ők elkavartak valami régi kék jelzésen a csúcson. Együtt keressük a kódot, de hiába. Megyünk hát tovább, nincs mit tenni. A kódot végül tényleg a lejtő alján találjuk meg, azaz a legalján, már a falu határában, jobbra egy fán. Ennyit a gépi fordításról. De az is lehet, hogy inkább arról volt szó, hogy a szervezőknek nem volt kedvük felmászni a csúcsig, egyszerűbb volt a faluhoz közel kihelyezni a tasakot. Osmek határában kicsit bizonytalan vagyok a folytatásban, mert nagyon kínálkozik az aszfaltos út, de végül megtalálom a turistautat, ami nagy bánatomra alig fedett részeken vezet át Sipkovébe, jó hosszan. Kínszenvedés ez a pár kilométer, pedig már kesztyű gyanánt a karszáraimat is bevetettem. Most már csak egy nagyon vékony sapkám van napsütés ellen. De ilyesmitől most alig kell tartanom. A repceföldek mentén haladva ráadásul be-bebóbiskolok és az térít magamhoz, hogy egyre becsúszom a göröngyös út nyomvályújába. Előttem szintén láthatóan szenved egy sporttárs, akit kis híján utolérek. Attiláék mostanra jól elhúztak. 

Elcsépelt közhely, de tényleg egységben az erő (fotó: Szabó Attila)

Reszketek, mint a nyárfalevél, amíg végigmasírozok a falun. Már a lelkesedés pislákoló szikrája se melegít. Egy kanyarnál egy ház ajtaján világító szív az egyedüli, ami melegséget áraszt ebben a fogvacogtató környezetben. Pont oda várnak minket, nem véletlenül hívogat egyre a szívecske. Bent sincs nagyon meleg, de a barátságos környezet, és az a pár jó szó, amit a kedves pontőr teremtett és mondott nekünk, bármilyen fűtőtestnél többet ért. A forró tea meg életmentő egyenesen. Ritáék is még bent vannak, megvártak. Már enni sincs nagyon kedvem, de azért keveset majszolgatok, muszáj energiát bevinni, főleg ilyen hidegben. Még 10 km mindig hátra van. 

Napfelkelte a víztározó fölött

Lassan kezd hajnalodni, ahogy kifele tartunk a faluból. Hiába van esőkabát a többieken, ők is láthatóan vacognak. Rita próbál szóval tartani, ennek nagyon örülök. Így könnyebben telnek ezek a nehéz kilométerek. Csupa kopár részen haladunk, látjuk, ahogy kezd felkelni a nap, lassan a madarak is dalra fakadnak. Egy aszfaltos úton szerencsére kisebb dombot kell megmásznunk, de utána egy úttalan szántóföld szélén kell leereszkedni a völgybe, ahol a rekreációs központunk is van. De egyelőre még nem oda tartunk egyenesen, hanem fel kell keresnünk az utolsó pontot a Malá Pecen. Az árok átmászásánál sikerül becsúsznom a vizes fűbe, most már a nadrágom is átnedvesedett és hűt. De már mindegy, csak érjünk be. Megkerüljük a víztározót, aztán jó meredeken mászni kezdünk, fel a villanyoszlopok mentén a dombra. Legyen csak minél meredekebb, én nem bánom, addig sem fázom. Kicsit keresgéljük a fekete-sárga nyilakat, illetve tanakodunk, merre is kéne haladnunk, mert egyik-másik elég fura irányba mutogat. Végül csak elkanyargunk a Malá Pecig valahogy. Már a métereket is számolom. 

Malá Pec

A hegytető geológiailag biztos különleges (azt hiszem, valamilyen sziklaablak is van itt, amit most nem látunk), buckás, sziklás, de minket most már csak az utolsó kód megszerzése érdekel. Visszafelé menet egy elkerített részen állatokat látunk: egy muflonmama fogócskázik a csemetéivel. Ilyen aranyos epizódhoz se volt még szerencsém az állatvilágból, különleges élmény.

Már minden perc egy örökkévalóság, de a lépéseink egyre közelebb visznek a célhoz, amit előbb vagy utóbb biztosan elérünk már. Két kilométer, másfél kilométer, egy kilométer és már ismerős az út a közös szakaszon, amin a rajt után is jöttünk, majd vége a lejtőnek, már látszanak az épületek. Egyszeriben jó kedvünk kerekedik, elkezdünk dalolászni mindenféle ökörséget. Belépünk a kapun, Slavoék színe elé járulunk, hogy megkapjuk kiérdemelt díjazásunkat, a gyönyörű és jókora oklevelet. Slavo folyton felcserél minket Ritával, jót mulatunk ezen. El sem hiszem, hogy végre itt vagyunk, nem kell tovább menni és főleg nem kell többet fázni. A bontatlan depós csomagom is gyorsan megkerül. Most már bezzeg nem nagyon veszem a hasznát, de jó mementó, elsőrangú tanulság. Pont sokszor ezek az elkövetett hibák visznek előre, még ha sok szenvedés is az ára. No pain, no gain, mondja az angol, és igaza van. Ahogy leszoktam a botelhagyásról, lámpát többet nem teszek depós csomagba, majd azt is megtanulom, hogy depós csomagot figyelmen kívül nem hagyunk. Mert a hétvégi kalandnak most egy csúnya betegség lett az ára, amiből egy másfél hetem van felgyógyulni, mert még nagyobb kihívás vár rám a jövő héten.

Strava-link: 

Stovka Podyjím

 

A kocka el volt vetve már régóta azzal a tervemmel, hogy végre bepróbálom a sorozatos terhelést. Szeptemberben három százast is tervezek: a BEAC maxit, ami mostanság Turista kékszalagként fut, az Őrvidéket és a Palipistát. Aztán addig nézegettem fintorogva a BEAC untig ismert útvonalát, hogy szemet szúrt a TT naptárban egy másik, csehországi százas a Podyjím. Picit beleolvasva a kiírásba hamar kiderült, hogy ez az a százas, aminek útvonala azon a dél-morvaországi vidéken, a Dyje folyó mentén (németül Thaya, Márkék kedvéért Dálya) kanyarog, ahová nagyon szívesen el- és visszamennék. 10 éve fiammal és akkori párommal, Lapival nyaraltunk és kempingeztünk errefelé, elautózva egészen a Sumaváig. Lapi igazi Csehország-guru, így általa nagyon megkedveltem ezt az országot és igen nagy kedvem volt visszatérni erre a csodaszép vidékre.

A kiutazás megszervezésében, valamint a kijutásban Lutring Márk segített, neki már nagy tapasztalata van a cseh százasozásban. Mivel Szlovákiából vonatozva az út sokkal olcsóbb, mint budapesti nemzetközi jeggyel, Érsekújvárig autóztunk Tatabányától, ahol engem Márk felvett. A nevezési listán volt még pár ismerős magyar név, Őrsi Bálinté, Lajos Dórié. Szabó Jucit még nem ismertem, ő egyébként neves hazai ultrafutó, részt vett és dobogóra is állt komoly magashegyi versenyeken is. Szóval egész más kategória mint jómagam, a viszonylag strapabíró túrázó. Számomra az is kérdés volt, hogy Márkékkal majd tudok-e együtt haladni, ismerve tempójukat. Nekem azért jó egy perccel lassabb kilométerek szoktak kényelmesek lenni és a sikeres teljesítés egyik kulcsa a saját tempóban való haladás ebben a sportban.

Érsekújvár állomása a szocreál stílus kedvelőinek maga a mennyország

No de itt még nem tartunk, egyelőre břeclavi (azaz Bálinték kedvéért leventevári) átszállással érkezzünk meg Znojmoba, a regisztráció helyszínére. egy szabadidőközpontba. Itt már nagy élet van, de nekünk most gyorsan össze kell kapni magunkat, mert hamarosan indul a buszunk a rajt helyszínére Uherčicébe. A zsákomat a vonaton már összeállítottam, most csak be kell nevezni és el kell végezni az utolsó simításokat, azaz a vazelinezést és a lábkenést, valamint izotóniát kell készíteni.

Ez volt a számom, ezt kellett bemondani az emberes pontokon

A buszra várva megállapítottam, hogy Kreiter Balázsnak van cseh hasonmása, ami nem egyedi eset, mert Dóriék is azt szokták játszani, hogy cseh ultrásokat magyar túrázóknak feleltetnek meg. Jan (Johnny) a buszon nem zenél, de rövid tájékoztatót ad, amit angolul is röviden elmond nekünk, magyaroknak.

Johnny (Jan), a főszervező zenél nekünk

A buszról leszállva első utunk a helyi kocsmába vezet, hová máshova Csehországban. Itt lehet inni sört, amivel élünk is, közben meghallgathatjuk Janék (ő a főszervező, egyben rockzenész is) rögtönzött koncertjét. Közös csoportfotó készül, majd máris útjára indítják 9 órakor a nagy csapatot. Minket követ majd egy másik busz két óra múlva a gyorsabbakkal. Szerencsére a vonatunk alig késett (Bálint a túra előtt jól beparáztatott minket, hogy sok késés van ezen a vonalon), így az volt a B terv, hogy ezzel utazunk a rajthoz.

Mivel indulhatna a túra Csehországban mással?

A magyar különítmény együtt indul, majd Juci elszakad előre kocogva tőlünk. Én is megyek egy darabon vele a kellemes szintben haladó dózerúton, de a combhajlító izmom jelez, nem lesz ez így jó neki  meghúzódás után 2 nappal. Hát igaz, tényleg, le volnék sérülve vagy mi. Utálom ezeket a triviális lesérüléseket. Még ha mondjuk edzés vagy verseny közben történt volna, akkor felírom a túledzés, kevés nyújtás stb. számlájára, de itt csak szimplán el akartam érni a villamost, és jól meghúzódott az izom. Szóval örüljek, ha végig tudom járni a túrát gyalogosan. Még bírom a tempót a többiekkel, akik kezdik mutogatni oroszlánkörmeiket. Dórira se várunk, ha pisilni megy, Bálintra se, ha kicsit eltéved a létrázás után, szóval itt nem lehet lemaradozni.

Rögtön az erdőbe térve egy kilátóhelynél lévő igazolópont után volt ugyanis egy választási lehetőség, mehetett az ember egy létrán vagy egy csúszdának jelzett lejtőn. A létra nem tudom, milyen, így maradok a csúszós lejtőnél, utóbbi időben úgyis több ilyenhez volt szerencsém. Csak Bálint választja a létrázást közülünk. A folyóhoz vezető lejtő annyira nem vészes, utána úgyis jön egy kisebb mászás.

Kis idő múlva Pohradí na Dyjíbe érkezünk, ami így éjjel egy aprócska nyaralótelepnek tűnik. Igazából sajnálom, hogy éjszaka kell áthaladnunk néhány látványosabb részen, de mivel nagyon kellemes túraidő van, talán nem akkora baj ez mégsem. A kérdésre a választ majd megadja a jövő, hogy mi lesz az éjjeli indulás és egyben a nem alvás következménye. A délelőtt még dolgoztam ugye, utána meg utaztam, az utat meg végigcsevegtük.

Kis éji zene fogad ismét az ódon romos falak közt

A településről egy letérőnél meredeken kell felkapaszkodni Frejštein várába. Márk igazít útba néhány rossz útra térő cseh túratársat. Elmondása szerint nem egyedi eset ez, hogy ő, az idegen jobban képben van vagy figyel. A technikásabb emelkedő picit jobban lelassít, kezdek elmaradni a többiektől. A csúcson Janék gitárszóval várnak. Igazolunk, majd ismét igazolni kell egy obeliszknél is az út túloldalán. Erre Bálinték figyelmeztetnek. Ha nem lennének, ki tudja, mi lenne, hogyan boldogulnék. Na erre nem sokára fény is derül, mert úgy tűnik, most már végleg elmaradtam tőlük, sehogy se érek nyomukba. Kétségbe azért nem esem, bár most már innentől egyedül kell küzdenem a cseh éjszaka démonaival, a hely és a helyi szokások nem ismeretével, valamint jómagam korlátaival és hülyeségeivel. Azért még némi reményem van arra, hogy kocogva utolérem a díszes magyar különítményt, például egy éles útkanyarnál tisztán hallom még a hangjukat. Azonban pont itt elvisz egy kellemes lejtő rossz irányba, és csak jó sokára jövök erre rá. Ez a tévedésem pont elég volt arra, hogy most már végleg elmenjen az a vonat, hogy valamikor majd nyomukba érek.

Oslnovice településen való áthaladás után ráadásul jön egy általam tiszta horrornak megélt patakvölgy, ahol a zöld jelzés először baromi meredeken ereszkedik le a patakhoz egy rézsűs, morzsalékos lejtőn. Szerencsére van körülöttem egy nagyobb cseh társaság, így az iránnyal legalább nincs gond. Leérve a patakhoz egyre gyakrabban hallom, hogy „kontrolní bod”, gyanús lesz, hogy valahol kéne itt lennie ellenőrző pontnak. De sehol nem látok semmit, a többieket se látom, hogy megállnának igazolni. Megyek tovább, átmászok pár keskeny, morzsalékos peremet a völgy túloldalán, majd átkúszok, mászok jó sok kidőlt fán, illetve alattuk. Pont sehol, megnézem hát az itinert. Az pedig azt mondja, volt itt pont. Szóval akármennyire nem tetszik, vissza kell menni és meg kell keresni. Lámpámmal jó sok csehet szemen szúrok a hevenyészett keskeny ösvényen. Küzdök ezerrel a dzsungelben, a jelzések ráadásul hiányosak és fogalmam sincs, hol kéne lennie a pontnak. Kb. minden szembe jövőt megkérdezek, ők meg mondják, 200 méter, 100 méter stb. Totálisan elveszettnek érzem magam. Már ott tartok, hagyom a fenébe az egészet, mire rátalálok egy fán a papírlapra és behúzhatom a strigulát az igazolólapon és a karkötőn is lehúzhatok egy betűt a színes filccel.

Na jól van, akkor folytatódhat a dzsungelharc: vissza a sötétben veszélyesnek tűnő peremeken, lejtőkön és a kidőlt fák alatt. Lassan úgy nézek ki, mint Krtek, a kisvakond, elöl-hátul földes vagyok. Leérek végre-valahára egy nyaralótelepre, kellemes, sima útra. Kocogni kezdek. A folyóparton egy helyen többen piknikeznek-iszogatnak, egyik társaságból egy srác gyanúsan túl vidáman integet, hogy menjek oda, ők az ellenőrzőpont. Nekem inkább tűnnek egy kissé már kapatos társaságnak, de hát fene tudja, milyen egy cseh EP. Ez itt Bohémia, szóval miért ne lehetne az EP egy bohém társaság. Kicsit beszélgetni próbálunk a hibás angolunkkal, majd megkínál pálinkával is. De se kódot nem kér, se pecsétet nem ad, így még egyszer rákérdezek, ők voltak-e az EP valóban. A srác sűrűn bólogat. Furcsa, igen furcsa. De hát külhonban vagyok, ahol külhoni szokások uralkodnak. A többiek egyöntetűen azt mondták, hogy jó errefelé általában a kaja, erre meg kiszúrják a szemem egy felessel. A hidacskán átkelve még mérgelődöm magamban, de megyek tovább az egyre technikásabbá váló és emiatt a figyelmemet egyre jobban lekötő ösvényen. Sokszor elő kell vennem a telefonomon is a tracket, mert jelzések hiányában nehéz tartanom a helyes irányt. Egy helyen kis lánc is segít egy nagyobb sziklán való felkapaszkodásban. Kezdenek utolérni a második busz futói. Félreállok, elengedem őket. A következő EP-t egy kilátóhelyen is simán kihagynám, ha nem figyelmeztetne egyikük. Végre-valahára kezdek rájönni a fényvisszaverő pöttyök logikájára. Sok közülük nem is pötty, hanem irányt mutató nyíl, a piros meg EP-t jelent.

Így a következő EP-t már nem nézem be Cornštejn romjánál, ahol egy különálló bástyához kell felkapaszkodni. Közben átélem a sokadik és egyben nem utolsó lódarázs-támadást is a túra során. A lámpám fénye egyre odavonzza őket. Újabb átkelés következik egy hídon, megérkeztünk Bítovhoz. Utolér a hosszú hajú rocker formájú cseh Kreiter Balázs, a következő szakaszon egy darabig együtt megyünk. Váltunk is pár szót, valamennyit ő is beszél angolul. Felérve egy magaslatra, őzeket pillantok meg. Hiába közeledünk és beszélgetünk, nem nagyon akaródzik nekik odébb menni. Pár méter távolságra vannak tőlünk, lehet, hogy oda is mehetnénk megsimogatni őket. Kicsit fitogtatom az őzekkel kapcsolatos cseh nemtudásom a cseh nem is annyira Kreiter Balázsnak, aki korántsem olyan gyorslábú, mint magyar hasonmása. Itthon ugyanis rájöttem, hogy szerbül mondtam neki, hogy őz, azaz srna. Mondjuk akkora hülyeséget nem mondhattam neki, mert azt mondta, az a nőstény, azaz a suta. Lefelé szerpentinezve a számomra már ismerős bítovi kempinghez újabb lódarázsattakot vészelünk át, majd nemsokára odaérünk egy nagyobb etetőpontra. Kezdődjön hát a sütikből és palacsintából álló lakoma, amit kofolával öblíthetek le.

Szelíd őzikék

A pontról minden tekintetben nehéz kiindulni – egyrészt ott kell hagyni a terített asztalt és a kedélyes cseheket, másrészt nem nagyon tudom megtalálni a helyes irányt, többször is útba igazítanak. A hajas Balázs végül utolér, aztán megint együtt megyünk. Ezen a szakaszon sok túrázó szemből jön a Bítovnál leírt körön – lehet valami kavar a térképben – ott és akkor pontosan nem tudom mi az. Márk szerint az idei és a tavalyi track közötti eltérés okozza. Nekünk ez az irány tűnik helyesnek a track alapján, ezt követjük fel a vár kapujánál elhelyezett kódhoz is. Anno ezt a várat is megnéztük, van is bítovi medvés hűtőmágnesem otthon. Mesélem a srácnak – ő mondja, hogy utoljára gyerekkorában járt erre, holott ugye ő képviseli a helyi erőket. Addig kanyargunk körbe-karikába, míg vissza nem érünk Bítovba. Majd újabb erdei szakasz jön, ahol útközben egy romot (rotunda Heinrichsruhe - csodás német neve van) érintünk. Chvalatice utcáin masírozunk által, majd borzasztóan unalmas, a Kőszeg-Tömörd OKT szakaszra hajazó erdei szakasz következik. Utána meg út, nyílegyenes mezőn. Ez nincs jó hatással rám, hiába haladós a terep, kezdek bealudni, holott éppen virradni készül. Egy jobbkanyar után muszáj elővennem a koffeines gélt, reménykedve, hogy segít majd rajtam. Aztán újabb kanyar és a körülöttem lévő csehek figyelmeztetnek, hogy nehogy kihagyjam a nekünk kihelyezett vízdepót, ha már van. Aztán szólnak, nehogy rossz felé induljak tovább. Tök kedves tőlük, hogy figyelnek rám az idetévedt idegenre. 

Vízdepó a semmi közepén, rajta a túra jelzése

Hamarosan érintem az Eduárdová skála kilátóhelyet, ahol természetesen pont is van, majd hamarosan, immár a maratoni távot elérve, leérek az ezen a helyen tavacskává szélesedő, felduzzasztott folyóhoz. A körülöttem lévő cseh csajok örvendeznek is, hogy megvan a maraton, jön az ultra. Egy látványos hídon kelek át a túloldalra, élvezve a hajnali napsugarak fényeit. Innen kapaszkodás következik fel a Cláryho kriz nevű sziklás kilátóhelyhez, ahonnan meg lehet pillantani Bítov várát (egy évvel később visszatértünk ide és helyesbítenem kell: az nem Bítov vára, hanem Vránov nad Dyjíé). 

Hídon át az ultratáv felé

Bítov vára a Claryho križ kilátóponttól

A túra alatt szebbnél szebb kilátópontokat érintettünk, talán hívhatnánk ezt a túrát a nagy kilátó, csehül vyhlídka-túrának is. De mind közül talán ez tetszett a legjobban. Éreztem, hogy talán a gélnek köszönhetően megint jó erőben vagyok, a cseh társaságot is jócskán magam mögött hagytam immár véglegesen, pedig sokáig kerülgettük egymást. Ennek örömére a lejtőn kocogni kezdtem, le az Onšov nevű falucskába. Hajnali napfény ragyogta be az erdőt és boldog voltam, hogy itt lehetek. Az előző éjszaka szertefoszlott az összes rémségével. Na de persze nem tudtam, mit tartogat még számomra a mai nap. Sokat nem kellett várni, máris kiderült. A faluból kikocogva, a lejtőnek örülve ereszkedtem az erdőben – egyszer csak egy meredek leszakadás, rajta egy lánc állja az utamat. 

Agonizálásom helyszínei a Stribřné vodopádynál

Azt a mindenit! Nem vagyok a láncos részek nagy barátja, lefelé meg főleg nem. Felfelé kimászom, amit kell, bár ott is jobban bízom a saját fogásomban, mint holmi láncokban. No de lefele... Bár nem szabályosan, seggel és a lánc segítségével lejöttem, keresve lábammal és kezemmel a további kapaszkodási lehetőségeket. Azt hittem, meg is vagyunk. De a túra útját a világosban jelző nyilak újabb lánc felé mutogattak, ami egy vízesés mellett vezetett le a végén egy hatalmas nedves csúszdával. Éppen egy cseh csajszi szenvedett lefelé. Ha ő ennyire be van tojva, én még inkább, főleg úgy, hogy egyáltalán nem bízom abban, hogy biztonsággal le tudok menni ilyen helyeken. Előre engedtem Kreiter Balázs hasonmását. Nem hatottam meg azzal, hogy nekem segítség kéne. Picit bepróbáltam a lépéskeresést, de máris láttam, hogy szenvedős menet lenne, még akkor is, ha épségben lejutok. Ha meg nem... nos arra gondolni se akartam. Ha elveszik a teljesítést emiatt, hát vegyék, de én itt le nem megyek. A Balázs alteregó mondta, van kikerülő út, akkor én ezt használni is fogom. Igaz, abba kerül, hogy az előző láncon vissza kell mászni, de én azt nem bánom, felfelé úgysincs gond. Mivel éppen valaki a láncon lógott és láttam, ez nála is eltart majd egy darabig, kb. foggal-körömmel felkapaszkodtam a morzsalékos rohadtul meredek részen, használva a kiálló fagyökereket. Aztán irány az elkerülő szerpentin, le a ponthoz. Senki nem szólt semmit, behúztam a rubrikákat, lőttem pár fotót és már ott se voltam a helyen, ahol csúfosan leszerepeltem. Mindennek jutalmául a völgyben mégis várt egy klassz etetőpont, ahol ettem hermelint paradicsommal (ne ijedjetek meg, nem az állatkára kell gondolni, hanem camembert sajtra) meg finom mazsolás muffint. 

Vranov nad Dyjí

Indulnak a 60-asok

A nepomuki muki és a vár esete

Bunkerek mellett, kálvárián keresztül ereszkedtem innen Vranov nad Dyjíbe. Eközben végigkísért a vár nagyszerű látványa. A főtérre érve nagyobb csoportosulást pillantottam meg. Úgy tűnt, ők is túrázók és pont Jan magyaráz nekik bőszen. Azt hittem, ellenőrzőpontra értem, de kis kérdezősködés árán kiderült, ők a 60-as indulók. Így gyorsan faképnél hagytam őket, folytatva a túrát. Derekas mászás következett fel a bunkerekhez, ahol majd igazolás is lesz. De egyelőre csak bégettek utánam a birkák, hogy beh, meg ultrabeh. :-) (Ami csehül futást, meg ultrafutást jelent). Na jó embernek mondják! A bunkereknél eleinte hiába kerestem a papirost, se az elsőnél, se a másodiknál nem volt semmi, pedig mind alaposan körüljártam, sőt a másodikba be is néztem. Persze, mert volt egy harmadik is, ami előtt ott is volt a keresett pont. 

A második bunker, ahol nem volt papír

Márk szerint pisztrángot horgásznak így, a folyóban állva

Ta Dyje

Át a függőhídon

Lefelé innen elkocogott mellettem egy leányzó, így kicsit én is kedvet kaptam megint a gyorsabb tempóhoz. A városka túlfelére sikerült kikanyarodni az erdőből, éppen a vár árnyékába. Egy függőhídon vezetett át a track a folyó túloldalára, ahol napfényes mezőkön haladtam a pontig, ahol a track meredeken felvitt egy völgy mellett. Egy forrásnál újabb igazolás volt, majd egy kilátóhelyet érintve, ahol természetesen megint volt igazolni való. Egy helyen meglepődve láttam, hogy egy fiatal fickó kapával tisztítja a vízelvezető árkokat. Lám, itt erre is gondot fordítanak. Nem mellesleg eddig egy fia szemetet nem láttam az erdőben. Eléggé más itt a kultúra... Látványos sziklatornyok mellett, keskeny ösvényen vitt az út tovább. Nálunk egy-egy ilyen szikla is hatalmas látványosság lenne, itt meg, a sziklák hazájában olyan futottak még kategória lehet. Nemhiába érzem ezt a túrát nehéznek a sok könnyű és haladós rész ellenére. Magyar földhöz szokott lábamnak ez a terep bizony jócskán technikás, mások a kihívások is. Az erdőt elhagyva műútra kanyarodnék, de néhány gépkocsi mögött megpillantok egy remek frissítőpontot és az aszfalton egy 59 km feliratot. Az órám kicsit többet mutat, de hát ez nem szokatlan jelenség. Kódleolvasás után szemrevételeztem a kínálatot, rögtön áldozatul is esett étvágyamnak néhány házi sütemény, paradicsom és uborka. Kofolából is kértem persze utánatöltést, abból sosem elég. Az aszfaltos útról volt még egy kitérő a Hardeggská vyhlídka nevű kilátóponthoz, aztán szerpentinezhettem le Hardegg mellé a folyópartra. Igen vártam már, hogy átléphessem az osztrák határt. Igazából csak amiatt, mert ez egy mérföldkövet jelentett számomra, meg ugye a szívemnek is kedves volt, hogy olyan országban vagyok végre, aminek beszélem a nyelvét. Sok hasznát ugyan nem vettem a nyelvtudásomnak, maximum elolvastam néhány feliratot és ismertetőt. A sors fintora, hogy németül végül a cseh hnanicei kocsma tulajával sikerült beszélgetnem.

Nem hiába a sok vyhlídka

Semmicske sziklatorony az ösvény mellett

Osztrák földre egy újabb függőhídról léptem, ahol rögtön le kellett igazolnom egy pontot az ottani Remete-barlangnál, azaz az Einsiedlerhöhle nevű helynél. Innen felkapaszkodtam egy újabb kilátóponthoz, ahol csodák csodája, nem volt igazolás. Egész sok turista jött szembe ezen a szakaszon. Tarnai Máté a lelkemre kötötte, hogy Hardeggben az életem árán is szerezzek vizet, sőt Márk is mondta, hogy tavaly ezt elrontotta, így mikor a legkisebb osztrák város közepén egy nyomós kútra bukkantam, nem voltam rest és feltöltöttem kulacsaim. Megint kezdett utolérni az álBalázs, így úgy döntöttem, felfelé a Maxplateauhoz megmutatom, mit tudnak a magyar lányok, jól megnyomtam a tempót. Ezt aztán kompenzálta, hogy igazolás után nem igazán tudtam eldönteni, a sok úton melyiken is menjek tovább. Így aztán megint együtt mentünk ki a következő kilátóhelyre, a Reginafelsenhez. Otthon is néztem, hogy itt mutatja a szintmetszet a legtöbb emelkedést. Ennek megfelelően mihelyt visszaértünk a kisvárosba, máris mászhattunk újból felfelé. Láttam, hogy nemBalázs kezd már fáradni, nehezen megy neki a mászás. Így kicsit pihengettem mögötte. Mivel a telefonomon a régi track volt, kanyarodtam volna el, de emberünk szerint egyenesen kellett menni tovább, meg jött is szembe Blanka, az egyik cseh túrázó. Szóval kimentünk a parkolóba egy fakapun át. Nem is hiába, egy frissítőpontot találtunk ott. Itt megbizonyosodtam arról, hogy tovább valóban arra kell menni, amit a régi trackem mutat. Kicsit belehúztam, amíg ki nem értem a kilátó- és igazolópontra, ami jelen esetben nem vyhlídka. Sajnos láttam, hogy az órám merülőben van, így egy padnál elővettem a külső akksit, hogy töltsek rá. Kaja váráig a folyóparton való kanyargást szépsége ellenére nagyon untam, alig vártam, hogy elérjek a várig és kapjak ott kaját. Persze előtte még felmászattak egy újabb, Übersteig (átkelő - itt tényleg elvékonyodik a folyó által képzett földnyelv) nevű kilátópontra, nehogy már innen ne nézzünk le a folyóra.

Hardegg messziről

A második függőhíd

A legkisebb osztrák város egy terecskéje

A várat az összes létező kilátópontról végigfotózhattam

A várhoz haladva egy kanyarban eléggé elbizonytalanodtam, mert a mapy nem akarta bevenni, de aztán kiderült, hogy mégis ez a jó irány. Fent volt is bőven kaja, a vár neve nem hiába ez. Kipróbáltam végre az utopencit, a hagymás ecetben pácolt virslit, aminek neve azt jelenti, vízbe fulladt. Mellette a finom házi sütikből is szemezgettem. Egyre fáradt a talpam, meg én is kezdtem eléggé alapjáratban funkcionálni, így úgy éreztem, kijár egy kis pihenő cipőkirázással, lábszellőztetéssel, telefontöltéssel és energiaital-fogyasztással – pedig messze kerülöm egyébként ezeket az itókákat. Már nem tudom, ki ajánlotta a grépfrútos Hellt, de ennek íze és illata se volt számomra taszító, és tényleg hatott. Ismét dögunalmas szakasz (ld. Kőszeg-Tömörd OKT) következett, így ez nem jött rosszul. Na jó, pár kanyar azért volt, meg később, azaz inkább jó sokára egy műutat is kellett keresztezni, ahová a kikanyarodást benéztem, így kicsit hosszabb úton érkeztem. Blanka szépen be is előzött messziről hallható botos klepetálásával és gyors lépteivel. Sajnos angolul nem tudott, így kevés kommunikációnk úgy zajlott, hogy ő mondta csehül én meg angolul, reménykedve abban, hogy a másik majd megérti, mire gondolunk. Mindenesetre kiderült, hogy a Galgen (azaz akasztófák) nevű hely még nem ott lesz az út mellett, ahol én sejtettem, hanem odébb. Persze mikor odaértem, Blanka már látótávolságon kívül került, az ott lévő nyíl meg erősen különbözött az eddigi, általam végtelennek titulált, de valóban folyókanyarokat rajzoló túrajelzésünktől. Egyedül a mapy tudott megerősíteni abban, hogy itt bizony kitérő lesz, meg később Blanka, aki visszatérőben volt éppen. Szólt is, hogy kontroll van. A téglaoszlopok, amik elméletileg akasztófák, tövében ott is volt a papírdarab. 

Sziklák a Dyje mellett

Kilátás az Übersteig nevű helyről

Kaja, ahol volt kaja

Eléggé fáradtam már, most azt vártam, kerüljek vissza a csehekhez, mert ha netalán feladásra kényszerülnék, onnan talán egyszerűbb lesz visszavergődni Znojmoba. No de ha visznek még a lábaim, miért kéne feladni, nem? Egy tekintélyes ház mellett majdnem túrajelzésnek néztem egy márkajelzést, vagy mit egy kerítésen, és majdnem elmentem a dzsindzsásba szidva a rendezőket. De aztán vaksi szemem közelebbről látta, hogy tévúton járok. Műúton átkelve közelítettem meg egy határmenti ivót, ahol sokan élvezték a szombat délutánt és a kitűnő időt. Megnyugodtam, hogy az értelmetlen kilátók gyártása nem csak magyar hobbi, a hanyatló nyugaton is dívik. Bár lehet, hogy az építmény nem kilátó volt, hanem más, mivel a térkép alapján itt valami templomrom is van, amit észre se vettem. Egyébként a szőlőültetvényekkel teli dombokat kilátó nélkül is remekül meg lehetett csodálni innen. 

Az akasztófák

Vidám osztrákok a határszéli kocsmában

Szőlőültetvények amerre a szem ellát

Hamarosan újból a csehek országába értem, kicsit még kellett kanyarogni Hnanicéig, az első településig. (Valamiért Hraniceként memorizáltam, ami ugye szláv nyelvekben határt jelent – nem is értem, miért.). Megint összezavarodtam, mikor a trackem egy falunéző sétát javasolt jó nagy karikában, míg a túra nyíljelzése direkt átvágást javasolt a közeli tó mellett. Egyszer vissza is mentem, hogy jól láttam-e, pedig éppen kocogásba kezdtem már a lejtőn. De hát ez volt a helyes irány. Az ellenőrzőpont neve valami U ještěrky (a gyíkhoz címzett) kocsma volt. A mapyn végig is nézegettem az összes helyi kocsma nevét, de egyik se ez volt. Na ez szívás. Mobilnetem meg nincs, hogy rákeressek, az mind elszállt még a vonaton, amikor letöltöttem az új tracket (hiába) meg az osztrák térképeket (hiába mondta Máté, elfelejtettem otthon). A telefonom se szándékoztam nézegetni, mert a powerbank éppen csak szinten tudta tartani, mivel a folyamatos térképhasználat nagyon leszívta. Több túrajelzést nem láttam, a sárga meg már vitt is ki a faluból, tehát kezdeni kellett valamit, hogy mentsem a helyzetet. Kapóra jött egy szemből érkező pár, ahol a férfi szerencsére beszélt angolul és készségesen kiguglizta nekem, hogy olyan közel van, hogy látszik is ez a kocsma egy párhuzamos kis utcában. Ha ők nincsenek, szerintem az életben nem találom meg a gyíkról nevezett vendéglátóhelyet, pedig itt leveses frissítőpont is várt minket. Kicsit eltűnődtem, hogy Márk két levest mondott, ez meg csak az első, pedig innen már nem sok van hátra, vajon hol lehetett a másik. Megnyugtattam magam, hogy biztos a túra végén várnak majd meleg étellel. A nagyon finom, de kevésbé tartalmas fokhagymalevest választottam. A pontőr nagyon jó fej volt, tudott angolul és próbált a térképpel is segíteni. De ennek az lett a vége, hogy a régi trackem is eltűnt. Na gondoltam, most aztán igazán szarban vagyok. Se internetem, se térképem, az órám is megint merülőben, nem mellesleg a lámpám, ami már hajnalban villogni kezdett, jelezve, hogy az akksi már nem sokáig bírja. Szóval bele kéne húzni az utolsó 16 km-re, hogy sokáig ne menjek sötétben. Szerencsére kicsit javított a helyzeten, hogy a pontőr hirtelen mégis megtalálta a 2024-es tracket és feltette nekem. 

Ekkor még azt gondoltam, hogy 25 óra a szintidő, ebben is éppen még elég jól bent tudok lenni. De mivel láttam, hogy sokan vannak mögöttem, akik az első busszal jöttek és annyira nem szedik a lábukat, így nem gondoltam, hogy nagy baj lesz, ha kicsit esetleg kések is. A leves mellé kikértem egy Radlert, de nem bontottam fel, eltettem az útra. Az út egy 9 malmos igazolópont után kikanyargott ismét a folyópartra. Először kellemesen mellette haladt, de sajnos egyre sötétedett. Nyomtam neki a tempót, hogy minél később kelljen lámpát kapcsolni. Én balga otthon hagytam a töltőt, pótelemet se hoztam. Persze normál esetben ennek a lámpának nevetve ki kéne bírnia egy éjszakát, de valószínűleg bekapcsolhatott még a zsákban. Ez hibája ennek a konstrukciónak, mint az is, hogy elég nehezen lehet az akksit ki- és betenni. 

Hnanicére visszapillantva

Kápolna a falu fölötti dombon

Malomrom a Dyje mellett

Később a folyópartról elkanyarodott az út egy malomrom után, majd erős emelkedőbe váltott. Igyekeztem felfelé, még volt éppen annyi fény, hogy lássam az utat. Fent azonban sűrűbb lett az erdő, muszáj volt lámpát kapcsolnom. Úgy tűnt, a pihentetés jót tett neki, ment a kettes fokozat is villogás nélkül. Ez az a fokozat, amivel már jól látok. Volt még egy emelkedő, ahol beértem két cseh kollégát. Nekik már nagyon nehezen ment a felfelé. Ezt cseppet se bántam, mert éreztem, tudtam, hamarosan egész biztos szükségem lesz egy Luciferre (azaz fényvivőre), aki új utakra vezet. A Sielsfilduv kamen nevű sziklaoromnál még minden ok volt, amikor igazoltunk, talán még a későbbi dinnyeevős pontnál is. De aztán jött a villogás és az alacsonyabb fokozatba kapcsolás. Pont egy olyan helyen, ahol egy folyó menti egy emberes peremösvényen egyensúlyoztunk végig, néhol még köveket, sziklákat is átmászva, fel és le. Szóval ha valahol kellett volna látni rendesen, az itt volt. Én meg attól is retteghettem, hogy hamarosan a maradék fényem is odalesz, annyira még nem ismerem ezt a lámpát, hogy tudjam, melyik fokozaton mit bír villogás után. Ugye eddig sose hagytam, hogy eljusson ide. Erősen gondolkoztam, hogy mit tudok csinálni, ha kialszik a lámpám. Fény nélkül továbbmenni itt istenkísértés. A végén még lehet, hogy belőlem is könnyen utopenci lenne. Például le lehet ülni az út fölé és sírdogálni, hátha megszán egy turista és ad egy lámpát. Vagy leülni és kivárni a másnapot. Az meg messze van és nyilván akkor annyi a teljesítésnek. Esetleg loholni más után, aki világít. Ez utóbbit választottam. Nagy sietségemben még be is nyeltem valami bogarat és jó ideig össze-vissza krehácsoltam. Biztos terhére lehettem szegény cseh srácnak, akit kiválasztottam áldozatul. Ő szerencsére elég jól haladt, leszámítva az emelkedőket, ahol néha eléggé kínlódott. Noszogattam magam, hogy ne legyek szégyenlős, mondjam meg neki mi a szitu, ez a saját érdekem is. Számolgattam a visszalévő kilométereket, de az órám jelentősen túlmért, így lassan már ki is volt a kiírt 109 km. A városig el kéne jutni, ott már lesz fény, de ugye lesz a fel-le mászókás városnéző séta, ami megint erdei terep és ott ismét kell majd a lámpa. Imádkozhatok ezerrel, de ez nem garancia semmire. Tehát a tettek mezejére léptem és szépen megkértem a srácot, hogy merül a lámpám és ha lehet, haladjon előttem. Semmi más kérésem nincs, nem szeretnék ismerkedni, nem akarom fárasztani, noszogatni vagy beszélgetőtárs lenni, csak világítson nekem. Én meg próbálok vele lépést tartani, mert azért nem technikás síkon elég jó tempót ment. Egy nyűg megoldódott, jött a másik: megint a teljesen lemerült állapot közelébe került az órám. Választhattam azt, hogy köszönöm szépen eddigi szolgálatát, mentse el az eddigi tracket a többit meg majd hozzágondoljuk, vagy megint előszedem a töltőt. Közben meg próbálok lépést tartani a cseh úrral. Szerencsére gyorsan ráakadtam a zsákban a töltőre, így az óra és a track meg volt mentve. Kis kocogást imitálva meg beértem az emberem. A furfangos szervezők persze nem valami lámpafényes partmenti sétányon vezették ám a túrát, hanem feltereltek megint valami magaslati zergeösvényre, ahonnan remekül lehetett hallani a parton mulatozók ricsaját. Zenebona, hangos röhögcsélés és mindez magyarul, jól hallom? Most hallucinálok vagy mi van? Persze közelebb érve kiderült, hogy a retro zenékhez vonzódó társaság inkább csehül hablatyol és olasz számokat hallgat meg Modern talking szerű zenéket. Még jó, hogy csapódtam valakihez, mert az utolsó pontokat rendre kihagytam volna. Egy volt egy forrásnál, másik fent a vár alatt, ahova temérdek lépcsőn kellett felmászni. Aztán innen le a völgybe és egy jó sziklás szerpentinen fel valami kápolnaféleséghez. Itt újabb pont várt. Ha már felmentünk, nosza másszunk is le mihamarabb, majd kapaszkodjunk vissza az ellenkező oldalra a köves, görgeteges terepen, ami a fájós talpaknak már kínszenvedés. Ha fellélegeztünk volna, hogy végre kiértünk az erdőből egy közvilágításos utcára, aszfaltfelületre és le lehet kapcsolni a lámpát, aminek gyenge fénye ugyan jelezte, hogy hamarosan vége a bulinak, de mégis kitartott a végsőkig, ne örüljünk túl korán. Egy rekord meredekségű utcára értünk és pont itt kell felmásznunk a cél irányába. Útitársammal meg is beszéltük problémáinkat, de innen már karnyújtásnyira volt a siker, így hát nem volt más dolgunk, csak kitartani a célig. Azt láttam, hogy a 25 óra már nem lesz meg, de hát ő se igyekszik, így rá se kérdeztem, hogy is van ez. Beérve elkérték a salátává gyűrődött itinerem, amit aztán sikeresen ott is hagytam. Oklevelet se kaptam, de betudtam annak, hogy kicsúsztam a szintidőből meg esetleg pontot is kihagytam, így az nem jár. Sebaj, a lényeg az, hogy teljesítettem az első cseh százasom 26 óra 17 perc alatt (hivatalosan 26 óra 22 perc alatt). Hogy utolsót is-e egyben, merem remélni nem, de vannak hiányosságok, amiket ideje pótolni, amíg belevágok a következőbe. Mert azért a cseh terep feladja a leckét a magyar hegyekhez szokott turistának, ahol a maximum technikásságot egy Holdvilág-árok beli létra vagy egy Rám-szakadék jelenti. Szóval meg kell tanulnom láncon közlekedni rendesen, főleg bízni benne. A többivel nincs gond, maximum a sebességen kéne még csiszolni. 

Bár komplett hulla voltam, pont jött szembe Bálint és mondta, ki ne hagyjam a kaját, ami bent van a főépületben, így kértem még egy adag utopencit és spenótos palacsintát. Az oklevélre Márk segítségével másnap sikerült rákérdezni és kiderült jár, sőt ki is állították, csak éppen rosszul, a férfiaknak valót írták meg nekem, aztán most meg aztán szépen kiderült, hogy még a csehek számára is egy fura nevű csaj vagyok. Pedig elméletileg cseh felmenőim is lennének. Meg nem is 25 óra a szintidő, hanem sokkal több, 33 óra. És ráadásul 9. beérkező nő voltam, ami azért annyira nem is rossz; 18 finisher csajból pont a középmezőny (4 csaj meg feladta). Bálinték végül 2 órát vertek rám.

Éjjeli nyugovóhelyem

Valamennyit eszegettem, aztán igyekeztem lezuhanyozni és eltenni magam másnapra a focikapu mellett, hogy ne zavarjam a többi szobában alvót a zajongásommal.  Most nézem az eredménylistán, hogy a lámpásommal, azaz Martinnal meg neve alapján lehet, hogy inkább németül kellett volna próbálkoznom, hiszen akár németül is tudhat. Angolul meglehetősen túl jól beszélt ahhoz, hogy megértsek mindent, amit mond. Mindenesetre utólag itt is köszönöm neki, hogy megmentett a folyóparton rekedéstől, bár olvasni úgyse fogja. Márknak pedig a kalauzolást és a fuvart, valamint a Billa kitérőt köszönöm és a söröket, amiből csak egyet adtam vissza, egy még jár.

Nehezítésként Tatabányától még egy rekesznyi kofolát és egy szatyornyi szlovák édességet és sört cipelhettem haza, de hát ami jár, az jár az otthoniaknak, cserébe, hogy elviselik a hülye hobbim és a vele járó gyakori távollétem. 

Ez a túra most nagyon is jó lecke volt, szembesültem több hiányosságommal és felkészületlenségemmel, kaptam nagyon jó tippeket például a vérprofi Jucitól, amit szintén hálásan köszönök. Olyan magasságokba, ahol ő járt és jár, elérni nem akarok, nem is tudok, nem is fogok, de vannak dolgok, amik megkönnyítik az életét egy egyszerű túrázónak, hobbifutónak is. És még egy pozitívum, hogy az ismerős bőrgyógyász doki, akihez fordultam, ugyan nem tudott rájönni, mi történt a lábammal, de a szteroidos kenőcs, amit kaptam, egy hét alatt rendbe tette. Így ezen a túrán már nem kellett küzdenem vele (helyette küzdhettem más dolgokkal).

A túra másnapján még kaptunk ebből a nagyon finom mézes sütiből, aminek felirata egy cseh szójáték: JETADYTADYJE. Ez szerepel Johnnyék dalában is és a következő elemekből tevődik össze. Je tady (itt van), illetve ta Dyje (azaz ez a Dyje /folyó/). Sajnos nem tudok csehül, így nem tudom, pontosan írtam-e le, csak próbáltam megjegyezni, amit az egyik szervező mondott nekünk.

Első cseh diplomám, amire nagyon is büszke vagyok

Johnnyék dala: 

Strava-link: