A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ultratáv. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ultratáv. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. március 3., kedd

A LeFaGySz MaCseK

Egyszer volt, hol nem volt egy LeFaGySz MaCseK, aki a Mecsekben vándorolt

Jó estét gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már! Ma este a nyávogós kiscicáról 😿 mesélek nektek. Történt egyszer, hogy a cica a Mecsekbe tévedt. 
- Éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok, álmos vagyok, fáj a lábam, nem akarom még egyszer megmászni a Zengőt! - rikoltozta.😹
-Te, ne nyávogj már ennyit, te kiscica! - mondtam neki. És elmondtam neki a következő kis versikét:

...ha a jeti foga kaffog...

🐱😸😹😺😻😼😽😾😿🙀🐱😸😹😺😻😼😽😾😿🙀🐱😸😹😺😻😼😽😾😿🙀🐱😸😹😺😻😼😽😾

A LeFaGySz MaCseK nem nyávog, ha Mecsekben tapos a dágványon.
A LeFaGySz MaCseK nem szűköl, ha felfele menni köll.
A LeFaGySz MaCseK nem kesereg, ha Borzas-hegyen tekereg.
A LeFaGySz MaCseK nem vekeng, ha a Zengő kétszer zeng.
A LeFaGySz MaCseK nem nyafog, ha laposon menni ma nem fog.
A LeFaGySz MaCseK ajkán nincs panasz, ha berobban a meleg tavasz.
A LeFaGySz MaCseK nem pöröl, ha izzadságot letöröl.
A LeFaGySz MaCseK nem rinyál, ha arcára száll az ökörnyál.
A LeFaGySz MaCseK nem károg, ha egy bringás rajta átrobog.
A LeFaGySz MaCseK nem nyekereg, ha az útról letekereg.
A LeFaGySz MaCseK nem nyavajog, ha össze-vissza kavarog.
A LeFaGySz MaCseK nem ványadt, ha a lába igen fáradt.
A LeFaGySz MaCseK nem panaszol, ha a cipő nem jól passzol.
A LeFaGySz MaCseK nem jajgat, ha egy kavics igen aggat.
A LeFaGySz MaCseK nem hisztizik, ha egy hólyag sarkán hízik.
A LeFaGySz MaCseK nem jajong, ha a lába igen sajog.
A LeFaGySz MaCseK nem aggályos, ha az idő nem túl bájos.
A LeFaGySz MaCseK nem zsémbel, ha a sárban esik és kel.
A LeFaGySz MaCseK nem dörmög, ha a lába sárban szörtyög.
A LeFaGySz MaCseK nem duzzog, ha a patak nagyon buzog.
A LeFaGySz MaCseK nem picsog, ha cipője vízben tocsog.
A LeFaGySz MaCseK nem pityereg, ha az eső elered.
A LeFaGySz MaCseK nem sír-rí, ha a sárga kereszt hí.
A LeFaGySz MaCseK nem lamentál, ha forrásvizet nem talál.
A LeFaGySz MaCseK nem szorong, ha kulacsa üresen kong.
A LeFaGySz MaCseK nem morog, ha a gyomra éhen korog.
A LeFaGySz MaCseK nem ajvékol, ha a ponton nincs alkohol.
A LeFaGySz MaCseK nem zsörtöl, ha a szép lány nem flörtöl.
A LeFaGySz MaCseK nem morcos, ha lábszára igen karcos.
A LeFaGySz MaCseK nem kárál, ha lábába a görcs beleáll.
A LeFaGySz MaCseK nem vernyákol, ha sötétben téblábol.
A LeFaGySz MaCseK nem nyöszörög, ha a haraszt nagyon zörög.
A LeFaGySz MaCseK nem nyűgös, ha az idő este hűvös.
A LeFaGySz MaCseK nem óbégat, ha a szintidő már nyaggat.
A LeFaGySz MaCseK nem reklamál, ha a Zengő elébe áll.
A LeFaGySz MaCseK nem sápad, ha a tetőn nincsen pad.
A LeFaGySz MaCseK nem vinnyog, ha a szintidő már nem sok.
A LeFaGySz MaCseK nem zokog, ha a jeti foga csúnyán kaffog.
A LeFaGySz MaCseK nem affektál, ha a célba későn tendál.
A LeFaGySz MaCseK nem nyüglődik, ha a célban nincsen saslik.
A LeFaGySz MaCseK nem nyiffog, ha Palóc LeFaGySz-ra menni fog.
A LeFaGySz MaCseK nem rivall, ha pólót szeretne in all.

🐱😸😹😺😻😼😽😾😿🙀🐱😸😹😺😻😼😽😾😿🙀🐱😸😹😺😻😼😽😾😿🙀🐱😸😹😺😻😼😽😾


Legyél te is LeFaGySz MaCseK!😻

Aztán ennyiben maradtunk.

Aludjatok jól, álmodjatok szépeket (például a gyönyörű mecseki tájról és a tavaszi virágokról), jó éjszakát, gyerekek!



Strava-link, avagy íme a LeFaGySz-MaCseK maga (mivel a track kiadja a sziluettjét) - persze ki mit lát bele: 

2026. február 17., kedd

Szívkitörés

 💘Avagy egy nap, két túra💝


A fenti MI-vel közösen alkotott kép sok mindenről szólhat, de igazából a szombati (és vasárnapi) programjaimat szerettem volna leképezni egy alkotásban. Bár sokan gondolják, hogy a mesterséges intelligenciával képet alkotni nem nagy művészet, egyébként valóban nem is az, ha a születendő mű művészi értékét nézzük, viszont ha az ember tökéletes eredményre törekszik, akkor ez egy felettébb időigényes szórakozás. Erre kezdek rájönni. Ez egy kölcsönös oda-vissza folyamat, alakítgatjuk egymás elképzelését, mígnem olyan eredmény születik, amivel elégedett vagyok. És apró hibák még így is becsúsznak, mert hiába magyaráztam a sokadik körben a Gemininek, hogy a piros csészegombának nincs tönkje, mégis ilyen kocsányon csüngő csészéket tett a bal sarokba. A kép egyébként, a teljes benne rejlő potenciál felsorolása nélkül, szólhat a szerelem erejéről, hiszen mindkét szombati túra Valentin napon indult, vagy a tavasz és a tél találkozásáról, amit, aki ott volt mindkét túrán, premier plánban tapasztalhatott. Egyelőre ugyan a tél győzedelmeskedett, de remélem, nem sokáig tart már az uralma.

A kép bal oldala a szombat délelőtti programomat jelképezi, ami nem volt más, mint egy részvétel a Szív trail félmaratoni távján Petivel párban. Csak a félmaraton volt ezúttal esedékes, mert Petivel mentem és nem akartam rögtön 42 km-rel sokkolni a szezon kezdetén, másrészt oda kellett érni a délutáni Kitörés emléktúrára, amit – biztos nehéz volt kitalálni – a kép jobb oldala képvisel.

Azt nem mondhatja senki, hogy szívtelen vagyok

Valentin napi szív alakú Szív trail, kedvezmény pároknak, valamint szívecskés ruhákban érkezőknek: tehát kiöltöztem, mint Sz@ros Pista Jézus neve napjára: túrtam egy éppen vállalható szívecskés polárt, ami eredetileg, megboldogult lánykorában, még a ködös Albionban pizsamaként való használatra rendeltetett, készítettem szívecskés fülbevalót, valamint felvettem a legromantikusabb, Titanic nagyjelenetet ábrázoló pólóm két cirmossal a főszerepben. És persze, hogy minden szép kerek legyen, a fejemre biggyesztettem egy szintén turkálóban talált szívecskés sapkát. Aztán kézen fogtam életem párját és meg sem álltunk Fenyőgyöngyéig, hiszen párosan szép az élet, mint ahogy a túrázás is.


Bár attól a ténytől valószínűleg én voltam a boldogabb, hogy mehetek megint neki a nagyvilágnak, azaz jobban mondva a Szív trail felének. (Remélem, nem utoljára.) Most csak dióhéjba csomagolok egy beszámolót, mert múltkor már elég bő lére eresztve öntöttem ki a 💗em. A rajtban Rakk Gyula fotózott, illetve az asztalnál Rita fogadott, aki eddig egyedüliként már megtette azt, amire én most még csak lélekben készülgetek. Ha jól állnak a csillagok, akkor hamarosan el is indulok életem eddigi leghosszabb útján, körözve itt a Szív trailen. 

A rajtban (fotó: Rakk Gyula)

A tervezett 8 óra helyett fél 9 után tudtunk nekivágni a Fenyőgyöngye utáni kaptatónak, egyelőre kicsit felemás érzések közepette, mert fogalmam se volt, hogy rendeztem-e előzetesen a túra anyagi részét. Mint utólag kiderült nem, így hát pótoltam. Néhány ismerőssel menet közben egymásra köszöntünk itt a túra elején. Leginkább az volt a meglepő, milyen gyorsan haladunk. Peti hajtott rendesen, bosszúból amiatt, mert mertem neki megjegyzést tenni arra induláskor, hogy ne húzzuk az időt mindenféle molyolással, például ruhák eltevésével, mert azon már indulás előtt túlesik egy rutinos túrázó. Nekem ugyanis időben kell végeznem, hogy még a Kitörésre is odaérjek. Szóval nem nagyon volt megállás, sorra hagytuk el az embereket. A túra azonban nem csak emiatt tűnt haladósnak: a múltkori teljesítésemkor a nehéz télies terepviszonyok jócskán lelassítottak, most meg minden teljesen ideális volt ebben a kora tavaszt idéző időben. 

Fenyőgyöngyétől felkapaszkodtunk az Árpád-kilátóhoz

Innen leereszkedtünk az Apáthy-sziklához

A Napraforgó utcában néhány Bauhaus házat is megcsodálhattunk kutyafuttában

Mivel a tájékozódásra nem kellett energiát pazarolnom, találtam egy új hobbit a túrával kapcsolatban: szívecskéket keresgéltem úton-útfélen. Találtam is mindenfélét: kőszívet, faszívet, földszívet, festett szívet, faragott szívet, karcolt szívet, kötött szívet, graffiti szívet, sőt még néhány természet alkotta szívet is. Készítettem belőlük egy kis gyűjteményt.


Később, a Normafa felé kapaszkodva már nem siettünk annyira, inkább próbáltunk egy igen zajos társaság elé vagy mögé kerülni. Sajnos véglegesen elhagyni őket sehogy se tudtuk, minden igyekezetünk ellenére, mert eléggé egy tempót mentünk. Mikor éppen elkavartak, egy időre sikerült hallótávolságon kívül kerülni. Így drukkoltunk, hogy minél többször megtörténjen ez. Az emelkedő végén találtunk még egy kevéske műhavat is mutatóba, de a télből mostanra csak ennyi maradt. A szívecskés sapka és a polár is már rég lekerült rólam. De mihelyt elindultunk Makkosmária felé, hirtelen átkerültünk a hűvös oldalra, megint öltözködni kellett. A makkosi ponton kedves ismerős család pontőrködött: Kovács András, Almádi Nóri és a babájuk, mint a legifjabb pontőr. 

A Tündér-szikla mellett elhaladva értünk fel a Normafához

Disznóság, hogy így néz ki a Disznófő!

A szív turistajelzésként is megjelenik itt és ott, például itt a Normafánál ez egy szívbarát turistaösvény

Makkosmária ismerős pontőrökkel

Mire leértünk Budakeszire, kezdtük felélni folyadéktartalékainkat, így ellátogattunk a kínai boltba a buszvégállomásnál. Azt nem is sejtettük, hogy hamarosan mindent pótolhattunk volna busásan a Mamutfenyőknél. Itt elég komoly EP volt, hiszen ez volt egyben a negyedmaraton végállomása is. Gyula itt is lesben állt a fényképezőgépével és készített rólunk is pár fotót. A ponton volt nagyon finom sajtos tallér is, aminek a receptje kerestetik.

Majdnem, hogy mindegy, hogy egy mamutfenyő vagy Peti mellé állok, így is, úgy is törpe maradok.

Vándorkígyó őrzi a szívet

Finom sajtos tallérok

Meglepően hamar elértünk Ökörapátihoz a zöld kereszten, majd később kimásztuk a Katonasírokhoz vezető, kellemesnek nem mondható, hosszú emelkedőt is. Mindenen sokkal gyorsabban túl voltunk, mint amikor egyedül caplattam itt a nagy hóban még január elején. Vagy legalábbis úgy tűnt nekem. Mindez valószínűleg a jó táraságnak is köszönhető, nemcsak a száraz időnek. 

A Katonasírok már az esti program közeledtét jelzik

A hangulatos Sisakvirág tanösvényen ereszkedtünk le a célba

Már hunyorognak a kisvirágú hunyorok

Amikor felértünk a Kopasz-erdő-tető és a Nagy-Kopasz közötti hágóba, már csak egy feladatunk volt: legurulni Nagykovácsiba a lejtőn, egészen a célig. Közben a szép tiszta időben megszemélhettem, hova kell még ma éjjel felmásznom. Bár túl elgyötört a megtett közel 25 km-től nem voltam, azért kezdett kerülgetni az általános fáradtság és az álmosság. A kellemes félmaratoni távért járó díjazás átvétele után így nagyon gyorsan a buszmegállóba irányultunk és úgy döntöttünk, hazamenetel közben a Móriczon megebédelünk a töröknél. Aztán ha lesz még idő, próbálok kicsit aludni vagy legalább beütemezek egy csendes pihenőt, aztán lehet menni kitörni. Petinek is volt délutáni programja, ahova kell a koncentráció, így neki is hasonló tervei voltak. 

Hoppá, oda ma még fel kell menni!

Így is lett. Gyorsan megszabadultam a tarkabarka szívecskés jelmeztől, mielőtt ez az esti menetben valakinek szemet szúrna és provokációnak vélné, és sötétebb árnyalatú ruhákat öltöttem magamra, ami méltó a megemlékezéshez. 

24,58 km már a cipőben, lehet menni kitörni

Amíg az ágyban fetrengtem pihenést imitálva, már érkezett is az üzenet Imitől, hogy ők hamarosan találkoznak a Moszkván. Azaz a Széll Kálmán téren, mert az ő szóhasználatukban ezt a helyet így hívják. Igen, Z generációsokkal fogok indulni ezen a túrán, fiam cserkész barátaival. Vannak félelmeim, hogy túlzottan boomer leszek a számukra, bár igazából X-es lennék. Már rövid ideig eddig is volt alkalmam hozzám képest igen fiatal tízen-huszonévesekkel túrán együtt haladni, akik akár a gyermekeim is lehetnének, és nagyon pozitív élményeim voltak velük kapcsolatban. Egyik legnagyobb rádöbbenésem az volt, hogy az egyik szimpatikus fiatal srác, akivel a Vadrózsa végén összebandáztam, a fiam gimis osztálytársa volt! Erre már csak a BHMTCS eredménylistájának böngészése után jöttem rá, ahol szintén megtaláltam a nevét. Szóval emberek figyeljetek, mert jön fel a Z generáció! Bár lustának mondják őket, mégis szivárognak befelé a túrázás világába, elszántak, céltudatosak, kitartóak, és megcsinálják, amit kell. Ha nem is a saját gyermekeink (pl. az én fiamtól elég távol áll a teljesítménytúrázás világa, minden előzetes miliőhöz való szoktatás ellenére (pl. pontőrködés) kötéllel se lehetne elvonszolni egy túrára, és tapasztalataim alapján tényleg az a ritkább, ha saját gyermekeink viszik tovább a stafétabotot), de ott vannak a haverjaik, osztálytársaik, évfolyamtársaik, barátaik, barátnőik, akiktől és akikről egyre azt hallom, hogy foglalkoztatja őket például a Kinizsi 100 teljesítése. Én pedig drukkolok nekik, legyenek ők azok a digitális bennszülöttek, akik hátrahagyva az online világot, átveszik tőlünk, (lassan) veteránoktól a túrabotot! Bár az is lehet, hogy a mostani 30-asok is majd megérkeznek szépen lassan, miután kibolyongták magukat az élet útvesztőiben. Egykori lelkes huszonéves önmagamat látom most bennük, persze még tele gyerekbetegségekkel, hiszen egyelőre a sikeres teljesítéshez kell a hét váltózoknival teletömött hátizsák. De majd a túrák és az évek során minden szépen kiforrja magát, hiszen a felszerelés, frissítés és a rutin is folyamatosan alakul a tapasztalatok mentén. És mindenre bőven van még idejük! Ha idén nem sikerül, akkor majd jövőre. Kicsit irigylésre méltó ez, azt tekintve, hogy engem és sokunkat elég hamar eltaszított a való élet zűrzavarossága a túrázástól. Persze ez egyben természetes is, hiszen ha ez nem így lett volna, utánpótlás se érkezne a túrázás világába.

Szóval gyorsan összekapva magam, egy fél órás késéssel igyekeztem Imiék után, már egyenesen fel a várba, hogy megkeressem őket a hatalmasra nyúlt sorban. De mire nagy nehezen megtaláltam a feljárót, addigra ők már éppen sorra kerültek, hiába loholtam végig a várfal alatt. Szerencsére a kódomat megadtam nekik, így át tudták venni az itinerem. Tehát miután megtaláltam őket, azon nyomban indulhattunk kitörni a várból. A csapat tagjai: fiam három cserkésztársa, Imi, Andris és Kozsó, akit meg se ismertem, mert utoljára még kopaszon láttam, most meg nagy haja és szakálla van, illetve erősítve a női nemet, Imi barátnője is velünk tartott. Fiatalos lendülettel haladtunk át a Bécsi kapun, a rendőrök sorfala mellett. Idén ellentüntetőket nem láttunk, mindenki fegyelmezetten haladt előre az útvonalon. Nem voltunk kevesen, több, mint 3000-en érezték fontosnak, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról.

A Széchenyi-emlékműnél lévő oroszok ügyesen kezelték a pecséteket

Bár pogácsa nekünk már nem jutott, a Bűnvadászok rögtönzött frissítőpontján kaptunk egy kis plusz lendületet a Diós-árok megmászásához a hangszóróból szóló katonadalok által. „Százados úr sej, haj, százados úr, ha felül a lovára...” - utoljára pont egy cserkésztáborban énekeltem ezt a nótát jómagam is, és most ifjú cserkészekkel indulok erre az embert próbálóan hosszú útra. Szemükben én talán egy példakép vagyok, a flúgos anyuka, akinek ma már lábában van 25 km bemelegítésként és jó eséllyel gond nélkül, flottul, náluk gyorsabban le fogja tudni a maradék közel hatvanat is. Mindezt úgy, hogy a szüleik korosztályába tartozik. Ugye azért nem ez a megszokott, jegyezzük meg halkan. De az általános magyar körképre az itt haladók közül igen sokan tudnánk rácáfolni. Kicsit elhúzok az árok végén a fiataloktól, akik egyébként nagyon jó tempót vettek fel és ügyesen haladnak, csak én még érzem azt a szükséges pluszt magamban, ami egyre visz előre, egyre gyorsabban. Azért becsületből az árok végén megállok, hogy bevárjam őket. De ebből már nem lesz semmi, mert íme rám köszön valaki, aki szintén két Z generációs csemetét nevel, akiknek talán sose lesz köze a túrázáshoz, holott az apuka sem semmi sportember. Régi kedves túracimborám, a Pálos 100 óta nem látott Bognár Laci az. Ahelyett, hogy tovább várnék, még sokkal erősebb tempóra kapcsolunk máris, megörülve kölcsönösen a másiknak. Wehner Gézának, aki mellett a Svábhegy megálló előtt elrobogunk, csak úgy lobogtatja a kabátját a menetszelünk. Nem is vesszük észre, úgy kell ránk köszönnie. Olyan jó látni, mennyi embert mozgat meg ez a túra. A Kárpátosok még külön koszorúval és készültek a megemlékezésre.

Ez a koszorú került az egyik katonasírra

Kocogunk végig a hegyháton, majd le a Csacsi-rétre, közben kivárva a már nem túl hosszú és gyorsan haladó sort a Széchenyi-emlékmű előtti lépcsőn, menet közben megosztva egymással örömeinket, bánatainkat és terveinket az elkövetkező évre. A réten a szanitécek újabb pecsétet nyomnak az itinerünkbe, és máris kocoghatunk lefelé a Virág-völgyben. Mivel, egyszemélyessé szűkül az ösvény, a lendületünk hamarosan feltorlódik a messzire kígyózó menetsor hátán, előzni már csak a János-hegynek felfelé tudunk. Felérve sajnos egy hosszabb sort kell kivárnunk. A várakozási időt vizslasimogatással próbáljuk elütni. Miután kézhez kapjuk a csokinkat és a pecsétünket, megmásszuk az emelkedő maradékát a János-hegyi kilátóig, majd újból kocogásra váltunk hegynek lefelé. Mivel nem kispistázunk a kanyarokat levágva, nehezen szabadulunk meg a nemzeti rock harsogásától. Néhányan nehezményezik a tempónkat, de mint tudjuk, sokféle embert vonz ez a túra, köztük a terepfutókat is, akiknek táborát erősíteni (vagy gyengíteni) próbáljuk jelen esetben. Megható, ahogy a Hárs-hegy köves kaptatóján küzdve visszapillantok a János-hegy irányába, és azt látom, hogy mint rajzó szentjánosbogarak az éjszakában, lámpák sora imbolyog lefelé. 

Három katona sírja a Csacsi-rét felett

A Kaán Károly-kilátónál újabb pecsétet kapunk, aztán leóvatoskodunk a köveken a Bátori-barlang mellé. Innentől megint futásra kapcsolunk, egészen Hűvösvölgyig, ahol tényleg igen hűvös lesz hirtelen. Sebaj, máris kimelegít úgyis hamarosan a mászás fel a Vadaskerti-hegy oldalában. A Közép-úton lévő katonasírnál ismerős MKE-tagok osztják a pálinkát, amiből mi nem kérünk, hanem inkább sietünk felfelé a hangulatosan mécsesekkel kivilágított lövészárkok és bunkerek mentén. Átbukunk a nyergen a másik katonasírhoz, majd kezdődik az út egyik legkeményebb kaptatója fel az Újlaki-hegyre a sárgán. Ilyen jó terepviszonyok közepette a kimászása nem okoz túl nagy gondot, még a felfelé igyekvő tömeg ellenére sem, így viszonylag hamar meg is szerezzük fent a pecsétünket. Indulunk tovább, de hiába a sokéves rutin, már megint nem sikerül bevenni balra a kanyart a sárga kis ösvényén, elmegyünk kék körözni mások után. Mihelyt meglátom az első hibásan követett jelzést, szólok Lacinak, hogy hátraarc, és figyelmeztetem erre a többieket is. Sikerült magunkkal ragadnunk egy félkatonainak tűnő, zászlóval felszerelkezett igen népes menetoszlopot is, akik szigorúan vezényszavakra közlekednek. Igyekszünk eléjük kerülni, hogy mi lehessünk az elsők a sziklás single tracken, ami nekünk már nem okoz meglepetést, de nekik viszont esélyes. Hallok olyan beszélgetésfoszlányokat, hogy „inkább feladom huszonötnél, mert nagyon csúszik a terep”, meg látok máris néhány furcsa járást a minisztériumból. Sokan járnak így, akiket inkább a lelkesedés hozott ide, mintsem a kiapadhatatlan túrakedv. Akiket viszont végig visz csupán az előbbi, azok előtt le a kalappal! 

Szanitécek osztják a pecsétet a Csacsi-réten

A Virágos-nyereg előtt csodák-csodája, sincs számottevő sár, az út egy részét meg frissen felszórták valami murvaszerűséggel valakik meglepetésünkre. És máris búcsúzhatunk el egymástól, mert Lacinak idáig szólt a küldetése. Illetve vannak még tervei, hogy majd hazagyalogol innen. Pecsétszerzés és táplálkozás közben próbálom kideríteni, mi újság a fiatalokkal. Menet közben már többször értekeztünk, de most kiderül, hogy ők még csak Hűvösvölgy előtt tartanak, ami Laci szerint is minimum egy órányi hátrányt jelent. Úgy terveztem, hogy nagyjából negyed órát hajlandó lennék várni rájuk, de ez már túl sok. És az olló még csak nyílni fog, annak ellenére is, hogy innen Solymár felé csak nagyon kényelmesben nyomom. Csak semmi előzgetés az egyszemélyes ösvényen, a Kötők-padjánál kialakult sort is türelmesen kivárom. Csak a Kálvária-hegy alatt, a Jegenye-völgy előtt kiszélesedő úton kezdek el kocogni és előzni. Idén nem törekszem rekordra, bár egyszer szeretnék majd egy 10 óra alatti időt ezen a túrán, de annak nem most van itt az ideje. Ez itt és most a túrahalmozás kipróbálása, amit csak óvatosban tolunk. Az igazi nagyágyúk reggel rögtön negyvenest mentek és már bőven előttünk vannak. Vagy mögöttünk, de be fognak érni. 

A Határ-nyereg katonasírjánál (fotó: Bognár Laci)

Sörbicikli (nem az, amit a körúton látunk)

Erich Kammerer sírja

Solymáron a Horthy-szobros ponton újabb pecsét a menetlevélbe, aztán végigkanyargok a Les-hegy alatti Jegenye-völgyben. Átkelek a solymári műúton a völgy folytatásába, ahonnan hosszú kapaszkodásba kezdek, fel a Zsíros-hegyre. Egyedül vagyok a tömegben, mindent úgy csinálok, ahogy nekem jó. Ez bizony luxus. Nem szakítom szét magam felfelé, mégis ismerősökre bukkanok a Muflon itatónál. Először Lévai Évit veszem észre, majd Ballay Orsit is meglátom. Nagy örömmel üdvözöljük egymást. Kiderül, Átol Csabi és Cser M. Zoli is társaságukban van, valamint még két másik rutinos túrázó, akiket nem ismerek. Én leszek az új csapattag, hiszen máris nagyon örülök, hogy nem egyedül kell megtennem az út innentől még igen hosszú hátralévő részét. Kétségkívül menne úgy is, de sokkalta jobb így, jó csapatban. Similis simili gaudet, az őrült százasozók nagyon is jól megférnek egymás társaságában. Mindenki ecseteli a nagyratörő és őrültebbnél őrültebb terveit, közben Csabi igen húzós tempót diktál a csapatnak nagy veteránként. Jó beszélgetések közepette másszuk meg a Nagy-Szénást, észre se vesszük a kilométerek szaporodását. 

A solymári EP

Lámpák sora a Nagy-Szénáson

Ez a pont számomra mindig megható: a kereszt tövéből figyelni a vonulaton végigkígyózó lámpasort. Rövid fotószünet után megyünk is tovább, átbukva a Kutya-hegyen, le a forgóajtóhoz, az ottani katonatáborhoz. Itt leülünk pihenni egy szusszanásnyit. Eljött az ideje az evésnek-ivásnak, szerelvényigazításnak és az öltözködésnek. Lefelé már nem fűtenek az emelkedők, a Szerdahelyi-vágás kopáros részein rendesen támadni szokott a hideg, mint ahogy a szellős Malom-földeken is. És milyen jól tesszük, bár még nem fázunk igazából és nem ismerjük az időjárási fejleményeket. Inkább ötletelünk, hogy lehetne csinálni rögtönzött BHTCS-t például extra csúcsok felkerésével, beiktatva például a Meszes-hegyet is. Nem is bánnánk, pedig Zolinak és nekem is a túra végére ki fog jönni mintegy 85 km. Amit így esetleg ki lehetne pótolni egy bűvös 100-asra. Zoli más taktikát választott, ő megcsinálta a teljes Szív trail maratont, viszont csak a 35-ös távhoz csatlakozott a Kitörésen. De vannak olyanok, akik mindkét túrát teljes távon megcsinálják. Éppen emlegetjük közülük Bévárdi Gábort és Horváth Verát, tanakodva azon, hogy vajon merre járhatnak, mikor hátulról egy hang odaszól, hogy itt van Gábor személyesen. Jót röhögünk a vicces szituáción és elengedjük a gyorsléptű Gábort. Közben Zolit megtámogatom egy energiaitallal, mert kezd kijönni rajta a fáradtság és a néhány doboz sör hatása, amit elfogyasztott.

Pihenő a Szerdahelyi-vágásnál

A Malom-földek patakja kiszáradt, így nincs gond az átkeléssel. Újabb pecsét az itt posztoló katonáktól, majd irány Perbál és a Kis Kaiser söröző. Itt újabb pihenőt engedélyezünk magunknak. Mindenki vesz teát és elintézi a szükséges dolgokat, kinek mi legyen az. Újult erőre kapva megyünk ki a sötétbe, hogy letudjuk az utolsó 11 km-t is Szomorig. Már csak két mászás, egy kisebb és egy nagyobb, kellemetlenebb. Ahogy másszuk a Nyakast, meghatározhatatlan dolog kezd hullani ránk, egyre intenzívebben. Egyszer-kétszer az irányt is elvétjük, korrigálnunk kell, mert későn fogok gyanút. Pedig már mehetne csukott szemmel is az iránytartás így ötödszörre a hatvanason. Igen, pont félúton járok a vaskereszt megszerzéséig. Anyácsapusztánál bevárom a csapatot, mivel kicsit hamarabb érkeztem a pontra, köszönhetően annak, hogy nem fordultam vissza a helyes útra, tudva azt, hogy a rossz irány is bevisz a bekötőútba, majd megkocogtam a szerencsére most sármentes lejtőt. 

Kár, hogy sosincs idő megnézni ezt a kiállítást

Amíg érkeznek a többiek, odaállok melegedni a tűzhöz, mert egyre cudarabbra fordul az időjárás. Hirtelen jeges szél támad, arcunkba söpri az esőt. A hideg szembeszélben igen kellemetlen menetelni a nyílt terepen. Arcunkba húzzuk a kapucnit és a csősálat, összébb szorítjuk a fogainkat. A ritka teljesítések egyike, amikor szinte már várom, hogy elérjük a sűrűbb növényzettel borított Kakukk-hegyet és a rettegett emelkedőt, ahol végre nem fogunk fázni. De még előtte át kell vergődnünk egy rövid saras szakaszon a pataknál. Pedig eddig megúsztuk tiszta cipővel, megint a végén sarazzuk össze magunkat. A lámpám is vacakol, Évié is, reméljük, hogy még kihúzzák az utolsó kilométereket a közvilágításig, és nem kell akkut cserélni. Évi furán működő órája egyébként néha a frászt hozza rám, amikor téves riasztásokat ad ki jó hangosan. 

Korabeli Zündapp járgányok

Zoli mondja, hogy a hegy négy szakaszból áll, amiből a második a leghúzósabb. És valóban. Szerencsére viszonylag gyorsan letudjuk mindet, és már nem is fázunk, mire megkapjuk fent a pecsétet. Nem lennék itt most pontőr! Húzunk is be gyorsan az erdőbe, hogy leküzdjük magunkat a kálváriához. A lefelé vezető út ugyanis ugyanolyan küzdelmes, mint a felfelé vezető... Szerencsére a faluban nem annyira érezni a még úton lévő kitörőket sújtó hidegbetörést. Sokat gondolok a hátrahagyott fiatalokra, vajon mi lehet velük, hogy viselik a megpróbáltatásokat és főképp merre járhatnak. Vajon mind célba érnek? Van közöttük kettő, akiknek első Kitörése ez. Egynek ez az első hosszú túrája is. Nagy vállalkozás! És érdemes visszagondolni arra, hogy én is ugyanígy kezdtem sok-sok évvel ezelőtt. Mikor Anyácsapusztánál járok, ők még csak a 42. kilométerükön vannak túl. Mint sejtettem is, tovább nyílt az olló. De mielőtt beleesne az ember a fellengzés és a nagyképűség bűnébe, érdemes elgondolkozni azon, honnan indultunk. Vajon az akkori önmagam mit szólna ehhez a fain kis szélviharhoz?

Orsival végigcsevegjük a tornacsarnokig vezető utat, mintha nem is gyalogoltunk volna le 60 km-t az éjszakában. (Igen, az ő nagylánya is szívesebben jár Dzsúdló koncertre, mint TT-zni... De hát mi baj is van ezzel?) Azaz részemről összességében 83-at. Igen, ami régen az éves csúcsterhelés volt, mostanra edzőtávvá zsugorodott. Ha a fiatalok kitartanak a határaik feszegetése mellett, meg fogják tapasztalni ők is ezt a valahol jó érzést, akármennyire őrült dolognak is számítson mindez. 


Átvesszük a díjazást, jó túrázószokás szerint körbegratuláljuk egymást, illetve az összes hirtelenjében felismert ismerőst a teremben (nincsenek kevesen), majd próbálunk ülőhelyet találni. Újfent megállapítom, hogy a katonaruhás németek egy része egy külön állatfajtát képez, nehéz velük megértetni, hogy Orsinak le kéne ülni, mert nem érzi jól magát. Bár az is igaz, hogy az évek során már igen megkopott az egykori jó nyelvtudásom gyakorlat híján. De azért kerül ülőhely, meg kimondottan finom virsli is mustárral. 

A boldog és büszke csapat (Zoli már távozott köreinkből, mire a képet összehoztuk)

Peti, bár éjjel sokáig billiárdozott, jön értem, nem kell a hidegben tolongani a busznál. És legalább Lutring Márkot is haza tudjuk vinni, aki nemrég a közelünkbe költözött. A hazaúton be-be alszom, bár a semmiből hirtelen az autóútra berepülő fenyőmúmiát nem álmodom, az valóság, bármilyen valószínűtlen is. Mi kitörtünk, a hideg meg éppen betör, nem ette még meg a kutya a telet, bármennyire is szeretnénk azt hinni. Egyelőre győzedelmeskedni tűnik, de úton már a tavasz, délelőtt ennek láttuk elég markáns jeleit. És mennyire szép, hogy mindegyik túra neki illő időjárási körítést kapott, a reggeli egy szívet melengető tavasziast, az esti pedig a végére egy embert próbáló téliest. Pont úgy, ahogy az előzetesen létrehozott képen szerepel. És hamarosan ez a nap is, első túraduplázásom története is emlékké fakul. Szokás valószínűleg nem lesz belőle, bár valószínűtlenül könnyedén átvészeltem.


A fiatalok is derekasan helyt álltak. Egyedül az elsőbálozó srác szállt ki 45 km-nél, a többiek mind beértek 9 óráig. Gratulálok mindegyiküknek, Andrisnak is, akinek elsőre a 45 km is komoly teljesítmény, főleg ilyen körülmények között. 

Strava linkek:

Szív trail félmaraton:


Kitörés:

2026. január 19., hétfő

Jetipara

Tardos a Panenka Mária kegyhelyhez vezető emelkedőről

Újabban lámpalázas vagyok. Lehet, hogy velem van a baj, mert túl nehéz túrákat vállalok be (ld. BHMTCS, illetve a mostani LeFaGySz 60, amiről írni fogok), de ez nekem is egy új jelenség. A LeFaGySz-tól már akkor elkezdtem parázni, amikor múlt szombaton a Szív Trail Instantot teljesítettem, és már nagyjából fele távnál tele volt a hócipőm az egésszel, illetve a latyakos hótól beázott vízhatlan zoknimmal. Ekkor komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy akarom-e ezt a legf@szább gyerekeknek való dolgot jövő hétvégén és az egyáltalán való-e az nekem (vagyok-e elég faszagyerek mindehhez). Tavaly is elcsesztem a dolgot a túlöltözéssel, idén meg a pálya is rohadt nehéznek ígérkezik, nem beszélve az igencsak télies terepviszonyokról.

Parázó túrázók hanyatt-homlok menekülnek a Gerecse viszontagságos terepén az egyébként barátságos jeti elől (nagy nehezen összehozta az AI)

Pont valami ilyesmiről álmodtam (a szövegen még kicsit dolgozni kéne az AI-nak)

Aki túrázik ezen a szinten, biztos szembesült már avval a jelenséggel, hogy álmában is gyakran valamilyen túrán van, ahol tuti biztos, hogy valami félremegy. Kovács Andrással útközben meg is beszéltük, mik a tipikus jellemzői ezeknek a rémálmoknak: hiányzik valami felszerelés, lekési vagy nem találja az ember a rajtot, nem leli meg az igazolópontot, útközben kiderül, otthon hagyott valami kulcsfontosságú dolgot a sikeres teljesítéshez, eltéved, kispistázik véletlenül, aztán fél, hogy ez kiderül, illetve van még ezernyi változat. Nos én már a jelen túra előtt jó pár nappal elkezdtem álmomban is „készülni”. Jeti talán nem üldözött éjjelente, de legutolsó éjszaka tisztán emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy az volt a feladat a túrán, hogy az út mellett oda nem illő elég bizarr objektumokat kell keresni. Illetve voltak valami mókusos pecsétek, amiket be kellett gyűjteni. (Jó, ez nem is hangzik annyira rémségesen...) Az objektumok valószínűleg onnan jöttek, hogy az előző napi kiszalagozáson Berta Gabi elhagyta a fele kesztyűjét és megkért minket, hogy járjunk nyitott szemmel az első körön. Hogy a mókusok honnan jöhettek, arra nem tudok semmi normális magyarázatot, mindenesetre túra közben egyet sikerült fotóznom (lehet, hogy inkább a nem odaillő tárgyak kategóriába illene a vértestolnai állatos függöny.)

Nem ideillő tárgyak gyűjteménye

Szóval rendesen be voltam tojva az idei LeFaGySz miatt, aminek a feloldása egyértelműen nem Leülve Falatozunk és Gyaloglunk Szívesen, mint ahogy a Mesterséges Intelligencia (kéretlenül) írta, amikor mecsekes LeFaGySz beszámolókat kerestem. Merthogy idén rendhagyó módon két ilyen túra is lesz: egy a Gerecsében, egy pedig bő egy hónap múlva a Mecsekben. Mivel elkezdtem gyúrni az All in pólóra, nem hagynék ki egyet se (bár ez a gerecsei epizód pont nem számít bele). Így egyetlen egy választásom van, parázni tovább és igyekezni felkötni rendesen a fehérneműt. Egyetlen egy mentsváram lehet: menet közben lenevezni a babatávra, ami maga is 52 km-es 60 km helyett 600 méterrel kevesebb szinttel. De azért persze az igazi a teljes táv teljesítése lenne, mint mindig.

A yetihörgéssel és hideggel való fenyegetés nálam megtette a hatását.

Tardosra lejutni sose volt egy egyszerű feladat tömegközlekedve. A rendezőknek és főleg Istvánnak köszönhetem, hogy hamar akadt fuvarom. Később Tamás is felajánlotta a taxiztatást, amit szintén nagyon köszönök, sajnos nem tudtam élni vele. 5 óra 10 körül már indultunk is a ház elől még két srác társaságában a rajtba és jó időben szerencsésen meg is érkeztünk. Elvégeztem az utolsó simításokat az outfitemen, közben pedig megittam egy nagyon finom eszpresszót a Kemencés Fogadó kínálatából, mert az otthoni kávé hatása érezhetően kezdett gyengülni. Közben üdvözöltem a sorra érkező régi túratársakat, az igazi „kemény magot”. A legnagyobb dilemmám a túra előtt az volt, hogy bakancs/túrazokni vagy vízhatlan zokni/futócipő-e a megfelelőbb a jelen terepviszonyokhoz. Ugye előző hétvégén a vízhatlan zokni/Hoka kombó már 20 km megtétele előtt elvérzett a szűzhóban. Most szűzhó nem annyira volt várható, inkább olvadt hó jeges borítással vagy letaposott utak, illetve bármi, mert Fridrich Laci útvonalának voltak olyan részei, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák és egyáltalán járnak-e rajta emberek, vagy csak az erdei vadak használják hébe-hóba. Sok helyen nemhogy turistautat nem jelölt a térkép, hanem utat se, csak szalagok fogják mutatni az irányt. Végül indulóverziónak a jó öreg rózsaszín Meindlt választottam egy jónak ítélt bakancszoknival. Na ez öreg hiba volt! Majd hamarosan ki is derül, miért, szóval induljunk el az első, rövidebb és könnyebbnek tűnő 24,7 km-es körre. 

Az első kör nevezetes pillanatai:

A Nagy-Gerecse TV-tornyánál (még lesz a túra során két TV-torony érintés)

Serédi-kastély, amit egy sosem látott meredek villanypásztán értünk el

Kis-Gerecse kőfejtő

Bányaudvarokon át tör előre a hadsereg

Lovak Héreg határában

A Péter-tó kilátóhelye Héregre néző panorámával

A tardosi kőfejtő sziklamászóhelye

és nagy bányaudvara

Itt haladtunk végig a kőfejtő peremén, hatalmas élmény volt

Ennek az útvonala a következő: Rajt Tardoson, Kemencés fogadóban, innen a kék háromszögön fel a Nagy-Gerecse tévétornyához, majd le a villanyvezeték mellett meredeken (előzetesen a kép alapján nagy naivan úgy gondoltam, majd a turistaúton megyünk le a Serédi-kastélyhoz az aszfalton), Serédi-kastély, Kis-Gerecse kőfejtő (ezt már ismertem a Peaks of Gerecséről), innen a kéken a Vízválasztóhoz, majd a piroson a Király-kút érintésével le Héreg széléig a temetőig. Innen pedig fel a Gerecse 50 hírhedt zöld jelzéssel ellátott emelkedőjén a Bánya-hegyig. És innen jött az út az ismeretlenbe: előzetesen hosszasan keresgéltem a térképen, merre is van a Gerecsében a kiírásban szereplő Péter-tó nevű állóvíz. Semmi ilyen nem rémlett, de szerencsére a Mapyn van keresőfunkció, így kiderült, hogy tóért hiába teszem tűvé a térképet, de van ilyen nevű hegy, rögtön a Nagy-Gerecse szomszédságában. Nos nekünk ezt a magaslatot kellett megkerülnünk beiktatva egy kis furfangot, egy rövid oda-vissza szakaszt egy kilátóhelyig. Majd majdnem visszamászva a TV-toronyig mindenféle utakon, röviden érintve az odafelé már megismert kék háromszöget is visszaérünk a Bánya-hegyre. Ezután bányásztörppé válva a fiúk és a lányok egy bányába mennek dolgozni, azaz vándorolni ismét. A tardosi kőfejtő lenyűgöző látványt nyújtó bányaudvarain keresztül érjük el ismét a település szélét, majd a falu közepén lévő Kemencés fogadót. (Ezt a bányában tett látogatást vártam leginkább, mivel számomra ez abszolút szűz terület volt: nem is sikerült teljesen rekonstruálnom a kép és leírás alapján az előzetesen készített gpx-emen).

A templom közelében volt a túra központja, a Kemencés fogadó

Az első kör legfőbb problémája az volt, hogy szenvedtem és izzadtam a Meindlben és a vastag zokniban mint zsidó a ladikban, továbbá fűtötte még a lábszáramat a jó vastag kamásli is, ha ez nem lett volna elég. A biztos és száraz lábbal való haladásért fizettem egy-egy vízhólyaggal a sarkaimon. Rá kellett jönnöm, hogy a bakancsot örökre süllyesztőbe kell küldenem, ha teljesítménytúrára indulok. A száraz láb se jött össze, mert lehet, hogy kívülről nem ázott be a baki, de belülről összegyűlt a zokniban az izzadtság, lehet, hogy emiatt jött létre a hólyag is. Így hát összeszorított foggal tűrtem és reménykedtem, hogy mielőbb visszaérek a depós csomagomhoz. A túratársaim sorra elhagytak: előbb István, majd a mellém szegődött Kovács András is. Egy darabig mentem még együtt Frisch Laciékkal és Örsi Annáékkal is. Ezen a körön kiderült, hogy a kék háromszög felfelé nem lett könnyebb, ellenben a Bánya-heggyel, amelyről a 2002-ben teljesített Gerecse 50 óta nincsenek is emlékeim. Az alapján ez az emelkedő elég frusztrálónak ígérkezett. De úgy tűnik, megszelídült mostanra az elmúlt évek nagy mászásainak tükrében. A Kis-Gerecse most is szép volt, csak sajnos nem tudtam annyit fotózni, mint amennyit szerettem volna, mert otthon felejtettem az övtáskámat, így macerás volt ki-be dugdosnom a telefonomat a hátizsákom zsebébe. Szóval emiatt a szokásosnál kevesebb kép készült. A Péter-tó kilátóhelye is megérte a föl-le mászást (főleg, hogy bója is volt a végén, nem úgy, mint a Kis-Gerecsének, ahol minden túrázó várt volna egyet). A kanyarban a tónak titulált hegy körül már kezdtem nyűgös lenni, így rendkívül örültem, amikor lejtőre váltott az út és végre kilyukadtam a Bánya-hegy mellett. A bánya hatalmas sziklafalai feledtették velem a nyüglődésem a sarkamat törő bakancsban és a déli harangszóra be is kocogtam végre a faluközpontba. 

Szent Flórián szobor Tardoson

Nagyjából ez is volt a tervem, délig beérni az első körről. A fogadóban rövid szerelvényigazítás és táplálkozás várt. A mázsás bakancsot le, a zsír új vízhatlan zoknit fel a pihe-puha UltraFlow-val együtt, kamáslit vissza és gyerünk elfogyasztani gyorsan a szendvicset és újratölteni a kulacsokat izotóniával és kólával. A kulturált mellékhelyiséget is nagyra tudtam értékelni. Istvánék még éppen bent voltak, de már nagyon indulóban, András is társult hozzájuk. Nem akartam őket visszatartani, hiszen egyedül is boldogulok és szeretem azt is, ha saját tempómban haladhatok. Avval is tisztában voltam, hogy nem lesz esélyem beérni őket. De nem is akartam sietni. Épp elég, ha elérem a távelágazást a megadott időpontig, azaz 15:30-ig. Erre meg bőven van esély. Szerencsére elég gyorsan végeztem a szükséges körökkel, felkaptam a botjaim és a hómacskám, és már indultam is ki a második körre, ami sokkal kacifántosabbnak és hosszabbnak ígérkezett az előzőnél. Fridrich Laci mondta is, hogy „más” lesz mint az előző. A térkép alapján ezt jól sejtettem. A falu határában feltettem a macskát, aztán neki a meredek hegyoldalnak a Panenka Mária kápolna irányába. A térképen itt nem jelölnek semmilyen utat. A valóságban viszont volt itt egy kis kijárt csapás, amit lehet, hogy nem csak a bejárók és szalagozók jártak ki nekünk a hóban. Ha út volt is, mászni azért kellett jócskán. Edinával kerülgettük egymást felfelé menet. Egyikünk se sajnálta az időt a hegyoldalból kínálkozó tardosi panoráma lefényképezésére, úgy gondoltuk, nem ezen a pár percen fog múlni a teljesítésünk: neki a rövidebb körön, nekem a hosszún.

Panenka Mária kegyhely a német katona sírjával

A kis furcsa nevű kegyhelynél, ahol egyébként egy német katona sírja is van, már fel lehetett lélegezni. 1938 márciusában állítólag három hóvirágot szedő kisgyermeknek jelent meg itt a Szűzanya. A kegyhely neve is Szűz Mária szlovák nevéből adódik. (pan = úr, panenka = úrnő) Eltekeregtünk a piros kápolna, majd kereszt jelzéseken a Gorba-tető, majd a Gyenyiszka irányába, melynek oldalában, miután szembe találkoztam egy kiránduló családdal, sikeresen elvesztettem a jelzést egy kőfejtő szomszédságában. A műút kereszteződését így is megtaláltam, csak kicsit nyugtalankodtam amiatt, nem volt-e bója ezen a rövid szakaszon, mert akkor mehetek vissza a hegyre. Szerencsére az előttem az út mentén tanakodó fiúk megnyugtattak. 


Kis lapos menetelés következett ezután az Öreg-kovács hegy tövében. Közben visszatekinthettünk a Gerecse-hegység másik nagy TV-tornyos hegytömbjére, amit az első körben már bejártunk. És akkor jöjjön a második kör számomra egyik legvonzóbb attrakciója, a repülős emlékmű az Öreg-Kovács oldalában. Ezt a helyet már nagyon régen szerettem volna felkeresni, legutoljára a tavalyi rövid Iszinik aftertúrája alkalmából. Akkor végül más útirány mellett döntöttem, így az emlékkereszt kimaradt a gerecsei repertoáromból továbbra is. 1943 január 2-án zuhant le itt egy Belgrádból Bécsbe tartó német Ju-2 M3 típusú katonai szállítógép. A rossz időjárási körülmények miatt eljegesedett a szárnya és irányíthatatlanná vált, majd leálltak a motorjai és a földbe csapódott a hegy oldalában. A balesetnek voltak túlélői is. A falu lakosai hamar a helyszínre siettek, így őket ellátásban tudták részesíteni. A baleset körülményeit is viszonylag jól sikerült rekonstruálni. Három áldozat Vértestolna temetőjében nyugszik. A hegy platójához már elég közel lévő emlékkereszthez való feljutásért elég rendesen meg kellett küzdeni, nem kevésbé a lejutásért. Szerencsére esés nélkül megúsztam a kalandot és megszereztem a lyukakat az igazolófüzetembe. 

Kissé romos mesekunyhó a pincesoron

Egy szép kálvária is ékesíti a falu szélét

Vigyáztunk is :-)

Innen aztán Vértestolna pincesorára jutottunk a piros jelzésen. Nagy pincesor rajongó vagyok és volt is mit nézelődni. Sajnos fotózni a korábban leírt telefonmizéria miatt nem tudtam annyit, mint amennyit szerettem volna, így egyszer majd vissza kell jönnöm. A pincesoron még egy frissítőpontunk is akadt, annak ellenére, hogy a LeFaGySz túrákon az is nehezítő körülmény, hogy nincs frissítés, mindenki a zsákban viszi az elemózsiáját és útközben gyűjti be az innivalót. Viszont mivel a téli Gerecsében nincs vízvételi lehetőség, emiatt itt melegített vízzel várt minket egy kedves pár, akik még fotót is készítettek mindenkiről. 

Igazi LeFaGySz hangulat

A frissítőponton

A pontról elindulva aztán kikanyarogtunk a pincesorról, jó meredeken ismét az Öreg-Kovács oldalába. Kezdjük el számolni: Öreg-Kovács, immár másodszor, most dél-keleti irányból az előbbi keleti megmászás után. A térkép alapján utat se sejtettem ide, de az szerencsére létezett és abszolút pozitív csalódás volt, mert számomra az útvonal egyik fénypontját jelentette ez a sziklák között a platóra szerpentinező emelkedő. Fridrich Laci mondta, hogy régen itt még szekérrel is feljártak a vértestolnai svábok. Amit abszolút el is tudok képzelni, mert szintén sváb származású édesapámnak is ilyen emlékei vannak Solymárról gyerekkorából, hogy Perbálra jártak át az erdőn keresztül Nagykovácsit érintve szekérrel. A plató peremén végigmasírozva értük el a távelágazást. Itt többen össze is csoportosultunk. például Bubuval és Frisch Lacival is itt találkoztam ismerőseim közül. Még nagyjából háromnegyed óra volt 15:30-ig, ennyi idő maradt bent nekem, azaz nem túl sok. Minden rendben, a kedv töretlen, hangulat vidám, mint a mai ragyogó időjárás, irány akkor a hosszú táv. Neki is indultam kocogva Laci nyomában. A lefelé vezető szerpentin felső szakaszát rettentően élveztem, tiszta örömfutás volt a havas erdőben. Egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt a szottyos havas, saras hegyoldal és én ott álltam felfegyverkezve botokkal és hómacskával, de mindhiába. A macska ugyan bekapaszkodott a hó felső rétegébe, de az alatta lévő olvadt rétegen az megcsúszott, rajta velem, így szépen a sejhajomon landoltam. Rövid lábaim se nagyon segítették elő az ereszkedést, mert sokszor hiába nyújtogattam őket lefelé keresve a szilárd pontot, amin megvethetem a lábam. Azért nagy nehezen levergődtem, de addigra Laci már régen látótávolságon kívülre került. Egyébként a Mapy ide se jelzett utat, ami meg mégis létezett, még ha viszontagságos volt is. OSM-en egyébként mindkét út szerepel.

Ranzinger Vince-kilátó

Leereszkedtünk, hogy újból meredeken felmászhassunk, most már a piros színnel jelzett úton a Halyagos-réthez. Nem éreztem egyedül magam, mindig voltak körülöttem emberek. Innen aztán a Vaskapu és a Farkas-völgy csodaszép sziklás völgyein értük el a Csúcsos-hegy piros háromszög jelzésű rettegett emelkedőjét. A nap már lemenőben volt és narancssárgás fénnyel festette meg a havas buckákat. Ez a látvány megmelengette még az én fagyos szívemet is. Az emelkedő ráadásul meg is izzasztotta rendesen, kis híján még infarktust is kaptam, mikor megint kicsúszott a lábam alól a talaj és ott találtam magam a hóban kapaszkodva, botom elhagyva. Nagy nehezen visszatornásztam magam álló helyzetbe és folytattam a mászást, most már jobban megválogatva a lépéseket. A kilátó megmászásának élményét meghagytam más alkalomra, hiába csábítgatott az egyik túratárs, hogy fent is van bója. Egyébként már sokszor voltam fent, mint ahogy a Vaskapu környéke is kedvelt túracélpontunk volt egyetemista a koromban, amikor erre vezetgettem az ismerőseimet, hiszen ez a Gerecsének ez a része könnyen megközelíthető volt vonattal. Azóta viszont elég ritkán látogattam ezt a tájékot.

Visszatekintés az előbb megmászott emelkedőre

A kilátónál összebandáztam egy piros-fekete kabátos sráccal, és együtt ereszkedtünk le a jelzetlen meredeken a Nagy-réthez a Lengyel-halálához (a helynév egy bujdosó 48-as honvéd emlékét őrzi). Innen aztán egy darabig a piroson folytattuk a kereszteződésig, ahol találkozunk a Vaskapu völgyével. Még mindig jött lefelé itt is egy sporttárs, tehát egyáltalán nem voltunk semmivel se elkésve. És még mindig világos volt. Nagyjából így is terveztem: naplemente a Ranzinger Vince kilátónál. Ezután a piros egy nyílegyenes jelzetlen útba torkollott, ami Vértesszőlős határába vezetett minket, ismét az Öreg-Kovács aljába. Ahol mindjárt kezdődik az igazi hacacáré: Öreg-Kovács Nr. 3, most nyugati irányból, fel a siklóernyős starthelyre. Azt hiszem, most aztán jól megemlegettük azt az errefelé lakó öreg kovácsot (sztori itt), aki megvendégelte annak idején az álruhában erre járó Mátyás királyt sült krumplival, és akiről később a hegy a nevét kapta állítólag. Eleinte még el sem akartam hinni, hogy kényelmesen emelkedőn, barátságosan a fák közt kanyargó ösvényen haladunk. De aztán hirtelen elvárásaimat is túlszárnyalva bedurvult a dolog. Sziklák közt araszolva kerestük a lépéseket a Tolvaj-hegy meredekségűvé váló, kijegesedett, csúszós hegyoldalban, meg-meg állva, lihegve. Végül a sporttárs előre engedett, mert látta, hogy gyorsabban haladok felfele a macskámmal. Ez volt a veszte, ezután már csak a célban látott. Pedig nem éreztem, hogy szélsebesen másznék felfelé. A starthelynél újabb lyukasztás várt. És egy újabb, ezúttal tatabányai sporttárs, akihez társultam. 

Latyakos utakon Vértesszőlős határában még éppen világosban

Már előre féltem, milyen lesz a lemenetel egy újabb ismeretlen ösvényen, ebben az elátkozott hegyoldalban, de szerencsére Laci egy eseménytelen szekérútra vezényelt minket, ami folyamatosan lejtett a régi lőtérig és nem okozott nehézséget. Itt újabb tájfutó bója várt minket. És már mászhattuk is az itteni Simon-halálát, ami semmivel se kellemesebb, mint pilisi társa, majdnem én is belehaltam (nem csak az erdész, akit itt állítólag orvvadászok lőttek agyon) – alig vártam, hogy végre felérjünk a hosszú emelkedő tetejére. Majdnem el is felejtettem, ez volt az Öreg-Kovács negyedik felvonása (azaz felmászása). És még nem volt vége, mert némi sárga jelzésen való kanyargás után a Szent Péter templomromig, illetve a baji vadászházig következett a valós csúcs kimászása, mindenféle vaddisznótúrta ösvényeken. Egy idő után elértük az itteni TV-toronyhoz vezető aszfaltutat, és a pirosan villogó torony tövében megszerezhettük az itteni igazolást. Aztán hátraarc az aszfalton, hogy jobbra kanyarodva egy szintén vaddisznók által teljesen széttúrt völgyön elérjük a piros jelzést, ami előbb fel-le hullámzik a hegy oldalában, hogy aztán eldöntse, hogy mégis inkább lejteni akar, mint emelkedni. 

Pirosan villogó TV-torony

Valaha erre is többször túráztunk az egyetemista túratársakkal, de aztán feledésbe merült ez az útvonal. Annyira, hogy már semennyire se emlékeztem rá. A piros kereszt és a sárga kereszt jelzéseken aztán elértük a Gorba-tető alatt haladó műutat újból. A kihelyezett szalagok kifogástalanul mutatták az irányt itt is. Kereszteztük a műutat egész közel az Agostyáni Arborétumhoz, és egy jelzetlen erdészeti úton kanyarogtunk fel ismét a hegy oldalába, most észak-nyugati irányból kerülve azt. Mikorra elértük a piros kereszt jelzést, túratársam kezdett lemaradozni. Itt még volt egy meglepetés bója. Lyukasztottam, majd miután nem láttam közeledni eddigi túratársam, kedvet kaptam a futáshoz az éppen hátulról érkező Lutring Márktól. Tartott az iram egészen a rét széléig, ahol hirtelen valami beakadt a lábamba és nem engedett tovább. Először azt hittem, nekem futott valami erre tévedt kis állat, de aztán láttam, hogy egy drótra akasztott szalagba akadtam bele, amiben majdnem felbuktam. Ezer szerencse, hogy az utolsó pillanatban megálltam. Innen aztán már csak le kellett ereszkedni a tardosi kálvárián. Elérve az Arany János utcát már csak egy ugrás volt a cél, ahol Rakk Gyula várt a fényképezőgépével, készítve célfotót mindenkiről. 

Az utolsó előtti bója a TV-torony alatt

Bent a fogadó melegében minden beérkezőt nagy taps várt és persze a finom gulyásleves (vagy zöldségleves – ki mit kért előzetesen). És jöhetett máris az élménybeszámolózás a túratársaknak. Bizony voltak helyek, amiket megemlegettünk. De azért mindenki hozzám hasonlóan nagyrészt pozitívan élte meg ezt a gerecsei kalandot, öt csillagosra értékelve Laci útvonalát. Kiderült, hogy a túrázók körében még mindig kicsit mostohagyerek Gerecse nem lebecsülendő egyáltalán, tud mutatni rengeteg szépséget, de egyben LeFaGySz-konform kemény terepet is tud tenni a lábunk alá.

Finom gulyás koronázta a napot a célban

A rémálom így fordult át egy végig nagyon pozitívan megélt szép kalanddá, és ennek következtében már alig várom, hogy nevezhessek a mecseki epizódra. A jeti ugyanis nem harap, hanem barátságosan integet a távolban. 

A célban (fotó: Rakk Gyula)

Zenét betenni ide csak egyet tudok, lehet, hogy már volt is, meg igen ismert, elcsépelt, de mégis örökérvényű darab /szerintem a teljesítménytúrázók himnusza lehetne/, ráadásul vannak benne kibelezett kőbányák üregei is, mint ebben a túrában:



Strava-link: