A ledolgozós szombatoknak egyetlen előnye van, az, hogy nekem sose munkanap. Így a legjobb dolog, amit tehetek december 7-én, hogy fejembe csapom a mikulássapkát (egyszer egy évben belefér ez is) és nekivágok a Budai-hegységnek a Stabil Mikulás maraton keretében. Nyakamon a jövő hétvégére halasztott Teslácka stovka, szóval rám fér az edzés, meg a lábamat sem árt próbálgatni, hogy mit bír hólyagok és kivörösödés nélkül, meg például hogy viselkedik a vadonatúj vízhatlan zokniban. Mert esélyes, hogy Pozsonyban is ezt nyeri meg, ha nagy lesz a locspocs. Még van az évből egy szűk hónapnyi és úgy döntöttem, kell az a nyolcadik százas, a fene egye meg! Majdnem egy hónap is eltelt azóta, amióta az Isziniken belül és kívül mentem egyhuzamban egy negyvenest, tehát gyerünk kifelé mozogni! Méghozzá amennyit lehet, futólépésben.
 |
| Indul a mikulástúra - csupa mikulás a pályán |
A villamosra még rajtam kívül két gyanús mikulássapkás egyén, Anna és Laci szállt fel, persze, hogy ők is a Szépjuhásznéhoz igyekeztek. Együtt rajtoltunk el a kék furgontól, plusz rajtunk kívül még egy narancssárga ruhát viselő srác. Az első kilométeren együtt tévelygett ez a nedves hóban toporgó kósza kis mikuláscsapat. Biztos viccesek lehettünk esetleges arra sétáló kívülállóknak, ahogyan keressük a zöld jelzést az erdőben egy seregnyi piros-fekete mikulásként, magunkkal hurcolva egy narancssárga krampuszt is. Az emelkedő múltával, a műúton átkelve aztán bevillant, hogy tulajdonképpen inkább futni jöttem, mint sétálgatni, szóval akkor ideje búcsút venni a túratársaktól és felkötni a nyúlcipőt is a mikulássapka mellé. Amit aztán már a János-hegyre felfelé kapaszkodva sikerült elhagynom valószínűleg a futótempómmal egyetemben. Nem elég, hogy valahol megfosztattam piros fejdíszemtől, a túra legkeményebb emelkedőjén való felfelé lihegés közepette még a kódot is elfelejtettem felírni a Libegőnél, mert valahogy az tudatosult bennem, hogy Makkosig nincs semmi bejegyezni való az egyébként szép kivitelű itinerbe. De erre már csak otthon jöttem rá, amikor utólag otthon beírtam a lefotózott kódokat, mert hogy néz ki egy üres itiner már? Egyébként a kódok tulajdonképpen rajtam kívül senkit nem érdekeltek a célban.
Hogy miért is jöttem el erre a túrára? A 42 km már az a táv, amiért érdemes elindulni, még akkor is, ha az untig ismert Budai-hegység ösvényein vezet a túra. Untig ismert? Na ebben azért annyira ne legyünk biztosak. Már otthon a tracket nézegetve is rájöttem, hogy például sose kapaszkodtam fel a piros háromszögön a Libegő mellett. A libegő alatt már futottam lefelé a peaksen pár éve, de felfelé még soha, ráadásul ennek a kapaszkodónak azért van sportértéke, nemhiába kerülöm messzire ezt a részt az edzéseimen. Aztán lesznek még más új dolgok is az útvonalon, de majd azokról később. Sok olyan ösvény (jellemzően single track) is van a tracken, ami személyes kedvencem, például a sárga a Sorrentohoz vagy a Meteor-szurdok és a Farkas-völgy. Tehát naptárban szombatra feltüntetett egy magyar túrából evidens, hogy erre voksolok. Prága és a százasa nekem még túl messze van minden tekintetben.
 |
| Kilátás a Tündér-sziklától |
Annáék még lemaradtak a zöld laposabb szakaszán, viszont a narancssárga krampuszom erősen ragaszkodott hozzám, én meg vezettem felfelé néha útba igazítva, ha el akart volna kalandozni másfele. A Mikulás ugye felelősséggel tartozik az alkalmazottjaiért is. Bár fogalmam sincs, hogy ott a zöld háromszög elágazásánál egyáltalán mikulás voltam-e még. Az egészen télies hangulatú János-hegy alatti játszótértől lefelé a piroson már biztosan nem úgy néztem ki messziről sem, mint a nagyszakállú. És a krampuszom se vette észre a trónfosztásomat, így hát jött hűen utánam. Még akkor is, mikor a sapkahiányra nyomatékosan felhívtam a figyelmét. Hiszen a ruha teszi az embert, főleg a Mikulást. Makkos felé az emelkedőkön aztán lemaradt tőlem a segítőm, hiszen én természetesen ezeket is futottam, hiszen így szoktam (és itt még volt bennem lendület és akarat hozzá).
 |
| Télies hangulat a János-hegy alatt |
 |
| Nyomokban még Makkosmárián is |
Makkosmária előtt utolértem egy nagyobb csoportot, melyben Zsoltot és Adriennt is üdvözölhettem. Pár szót váltottunk, közben lefotóztam a kódot, aztán már búcsúzóra is vettem a figurát a kegytemplom előtt, és elinaltam a zöld kereszt egérútján. A Mária út elválásánál beért a krampuszom, akit aztán tovább vezetgettem a nekem is ismeretlen zarándokúton Budakeszi külterületén. Újabb túrázókat értünk utol, köztük pár ismerőst, Börcsök Andrist és Borosnyay Palit. Amíg beszélgettem velük pár szót, a krampuszom meglógott előlem. Az bizony nem járja, hogy szegény öreg, egyetlen attribútumától is megfosztott mikulás segítők nélkül marad, így egy kanyarban elkaptam a grabancát, de azért megengedtem neki, hogy a mammutfenyőkig átvegye a vezető szerepét. Ott megint tévútra akart térni, így jóságos wannabe mikulásként, mentem előre és mutattam neki az utat. Néha ebben a GPS jó szolgálatot tett, mert bizony Budakeszinek ezt a külső lakott, majd inkább iparias jelleget öltő részét elég kevéssé (azaz inkább semennyire se) ismerem. Nekem ugye az erdő az igazi terepem, ott vagyok otthon. A Mária-, azaz komcsi nevén Meteor-szurdok volt az első aha élmény (leszámítva a Lidlt). Már a kegyképet őrző sziklánál jártam, mikor hátrafordulva hű kísérőmet kérdőre vontam, nem látott-e a völgy bejáratánál egy kódot. Mert úgy látom az útvonalleírás alapján, hogy a zöld kereszt elágazásánál kéne egynek lennie. Itt meg éppen van egy zöld kereszt elágazás, de nem látok semmit. Ő se látott semmit, így gyorsan megdumáltuk a Galyavárat és az On cipőket, aztán én meneteltem tovább felfelé a völgyben, ő meg megállt frissíteni. Többet színét se láttam narancssárga krampuszomnak, pedig innen már csak néha imitáltam a futást a felfeléken. Egy kutyás futó lány nyomában haladtam, aki sokkal többet futott nálam, mégis utolértem pont a kódunknál, amire a szurdok felső részén leltem végül. Innen egy darabig még emelkedett a terep az alig kifestett piros Meteor jelzésen a sárga irányába. Miután kapásból nem találtam meg a letérőt, kénytelen voltam a pirosról átnavigálni. A járást ismerem, úgyhogy nagyon eltévedni nem tudok, így nem aggódtam. Inkább kezdtem kicsit éhes lenni, be is faltam egyet az otthonról hozott szeleteimből, ha már úgy döntöttem, hogy a kapott ellátmányt csak a célban veszem majd magamhoz. A sárgával megérkezett a várva várt lejtő is, amit a sárviszonyokra ügyelve meg is kocogtam óvatosan. Nagy kedvencem ez a Nagyszénászug határában haladó völgyecske, rendre itt szokott elkapni az érzés, hogy egy suhanó őzike vagyok a rengetegben – de ezt a mozgásfajtát most a csúszós rézsűk miatt csak módjával gyakoroltam. Egyedül a Sorrento előtti mászást nem kedvelem, de hát az is benne van a pakliban.
 |
| Mammutfenyők és a narancsszín krampuszom |
 |
| Nagy kedvencem a Budai-hegységben a Mária-szurdok is |
 |
| Az út mellett látható régi autók egyre inkább csak roncsok |
 |
| Sorrento - szintén örök kedvenc |
A Sorrentonál nagyobb nyugdíjas turistacsoport időzött. Én csak egy fotó erejéig álltam meg, aztán repesztettem tova a sorompóhoz. Hallottam olyan hangokat, hogy „fiatal koromban én is...”. Én meg pont egy hete futottam erre, fiatalnak meg akkor se voltam már mondható, na de mindegy is.... Most az akkori futáshoz képest észre se vettem az enyhe emelkedőt. Mire kezdtem ráeszmélni, már ott is voltam a sorompós elágazásnál a nyeregben. Múltkor a jelzetlen bal oldali ösvényen kerülgettem a kúpokat, most a track viszont a jobb oldali sárga jelzésen vitt, biztos csak azért, hogy ne unjam meg a Csíki-hegyeket. Azt számolgattam, hogy az utam fele nagyjából a Huszonnégyökrös-hegyre fog esni, ez pont így is lett, majdnem a kilátópontnál csippantotta el a 21 km-t az órám. Több helyről is megnéztem a kilátást, aztán igyekeztem a Kő-hegy felé.
 |
| Ahol a terjeszkedő város és a természet nekifeszül egymásnak |
 |
| Erre még valamennyire háborítatlan, bár elég sejtelmes a kilátás |
Ez a szakasz is érdekesnek, habár elég urbánusnak ígérkezett. Errefelé többnyire a sárgán, illetve a többi jelzésen szoktam járni, most viszont nagyjából a főúttal párhuzamos jelzetlen utcákon közelítettük meg a következő ellenőrzőpontot, szinte végig ismeretlen, de annál több érdekes momentumot tartogató terepen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én csak az erdőt szeretem, mutatom, miért – a város néha sokkal szórakoztatóbb tud lenni, valljuk be:
 |
| Törökugrató és lakótelep - ebbe az irányba megyünk tovább |
 |
| Fügefa utca 93. - egy ötletes és mutatós házszámtábla |
 |
| Egyes helyeken meg nagy fejetlenség uralkodik errefelé |
 |
| Csónakkal közlekedni errefelé ezek szerint nem tilos |
 |
Egy szép pince még a régi budaörsi világból
|
 |
| Mindenfelé mindenféle fekete macskák terpeszkednek |
Nem beszélve arról, hogy utoljára talán gyerekkoromban jártam a Kő-hegyen és azóta rengeteget változott maga a hegy és az egyre városiasabb külsőt öltő település is. Gyerekkoromban itt még többnyire gyümölcsösök, szőlők, víkendházak voltak, mostanra még mutatóba egy-egy ilyen is beékelődik a modern villák, lakóházak, illetve a kacsalábon forgó, örökpanorámás címeres palota közé (ilyen is volt egy a hegy alatt). A márványszerű, néha repedezett lépcsőfokok nem csúsztak már szerencsére (a rajtban előre figyelmeztetett Levente, hogy itt óvatosan haladjunk), szóval elég gyorsan fel is értem a hegytetőre, ahol nekiálltam fotózni, szelfizni mint egy idetévedt japán turista. Olyannyira elragadott a látvány, hogy meg is feledkeztem arról, hogy igazolni is kéne ittlétemet, íróeszköz hiányában a kód lefotózásával. Mikor már kis híján a házak közé értem, támadt némi hiányérzetem. Még nem voltam messze, hát visszamásztam. Innen aztán leereszkedtem a régi, részben átalakított pincék mellett a Mária-völgybe, majd a piroson felkapaszkodtam az Odvas-hegy mellett az elágazásba. Tulajdonképpen innen már csak egy nagyobb mászás lesz, az Ördög-orom és a Farkas-völgy duett. Ezt nem is bántam, mert futni innen már csak elvétve volt kedvem, többnyire csak gyalogoltam. A 30 km nagy nehezen akart csak eljönni és ugye még innen is van hátra egy jó 12-es. A sárga körjelzésen egyre gyűltek a nyűgjeim: éhes voltam, pisilni kellett és még a sejhajom is kidörzsölődött, mindezt rendezni kellett. Még a piros négyzet elérése előtt van egy pad – ezt a célt tűztem ki, hogy legkésőbb ott megállok. (Mindig csak halogatni szoktam az ilyesmit, aztán felgyűlnek és robbannak a problémák, de általában akkor már késő. Szóval emiatt muszáj ultimátumot adni magamnak.) A pad persze csuromvizes volt, így csak a táskám akasztottam fel a támlájára, míg megkerestem a szükséges holmikat.
 |
| A Kő-hegyen sok a látnivaló |
 |
| A kód, amiről meg is feledkeztem a sok fotózás közepette |
Kicsit felfrissülve kikocogtam a Frankhegyi turistaház felé vezető piros négyzetre, aztán alább is hagyott a futhatnékom. Hiába, ez már a túrának az a szakasza, ahol amit egyébként tudnék, se futom meg mindig. Még a lapos részekhez is néha kevés a motiváció, főleg, hogy ez „csak” egy túra. Ezt a szakaszt gyakran járom, így meglepetésként ért, hogy a piros négyzetnél valami kaotikusan jelzett útvonalváltozás történt a Rupp-hegy irányába. Áthúzott és nem áthúzott jelzések felváltva – én persze mentem, amerre szoktam, a kiserdőn keresztül. Semmi szokatlan akadály nem állta az utam, oda is találtam a Rupp-hegyhez, szóval nem tudom, mi lehet a terelés oka (ráadásul az online térképek se jelzik a változást). Úgy gondoltam, jó lenne feltankolni folyadékkal, hiszen a hozott izotóniámból már alig lötyög a kulacsomban, így kapóra jött, hogy az Irhás-árok aljában ott a Mókus ABC. Mindig csak elrohanok mellette, pedig olyan barátságosan hívogat a cégéren a kis mókus. Szóval most itt az első alkalom a betérésre. Mókusbarátoknak egy valódi oázis a hely, mindenhol mókusok, a kerthelyiségben néhány díszpéldány részeg mókus is. Ők persze nem annyira cukik, bár bókolnak sűrűn, milyen szép vagyok meg minden (35 km erdei dagonyázás után izzadtan, csapzottan és nyakig sarasan főleg, de hát ízlések és pofonok). Szerintem előbb-utóbb még a csillagokat, főleg a mogyorókat és diókat is lehoznák a fa tetejéről, ha sokáig időzök még itt. Nekem viszont csak egy kóla kell a boltból, így a mókás mókusokat gyorsan faképnél hagyom, szórakoztassák egymást, vagy a többi túrázó csajt, lesznek páran még mögöttem is.
 |
| Nicsak, egy piktortégla üreg! |
 |
| Vajon mit keres ez a kis imádkozó szobor a Rupp-hegy alján? |
 |
| A track felvitt a hegytetőre és én mentem vele - nem is bántam meg |
 |
| Beinvitál a kis mókuska egy kólára |
 |
| Mókusok birodalma |
Kevéske futás, sok mászás az Ördög-oromhoz, ahol újabb kód. Megint rácsodálkoztam, hogy egyesek mekkora mázlisták, hogy itt fent lakhatnak a hegyen (örökpanorámás telek, szomszéd nincs, menő villa viszont van...) Vajon ehhez mit kell csinálni? A Farkas-völgyet is hiába tudnám futni, most elég demotivált vagyok ezekhez a felfelékhez, csak sétálok, egykedvűen caplatva a sárban – ez maradt a reggeli hóból. Azon töprengek, hogy be kéne darálni már ezt a maradék 5-7 kilométert gyorsan. A Normafáról lefelé már haladós lesz a terep. Mehetnék egy röpke látogatásra 2 órára az új Anna-réti kápolnához, ahol éppen valami mise vagy hasonló van, amin a szüleim is ott vannak, de mivel az útvonal se érinti a helyet és én is már nagyon szeretnék végezni, inkább nem élek evvel a lehetőséggel, pedig éppen odaérnék. Véletlenül pont így sikerült időzíteni.
 |
| Egy aranyos kis betlehem a Magas úton |
 |
| Hohohó, ez itt a Mikulásvonat! |
A kiírásban beígérték, hogy lehet esetleg találkozni a Mikulással is. Mindeddig legfeljebb magamfajta túrázó álmikulásokkal sikerült összefutnom, kezdtem is elengedni a dolgot. De mikor felértem a Normafa állomásra éppen begördült a Mikulásvonat. Na tessék! Alig haladtam tovább, az új büfé teraszán meg éppen kigördülni készül a downhill pályák Mikulása fekete ruhába öltözött udvartartásával. Éppen úgy és akkor, hogy telibe sikerült kapnom. Király!
 |
| Wow, egy menő bringás Mikulás! |
 |
| És fekete krampuszai |
Kezd jó kedvem kerekedni és már csak röhögök magamban, mikor egy mellettem elhaladó turistacsoport arról beszélget, hogy „bizonyára belefeküdt a sárba”. Ja, hogy rólam van szó? Hát ami azt illeti, a lábam pont úgy néz ki, mint valakinek, aki kiadós sárfürdőt vett, hiszen kevés szuperképességeim egyike, hogy fenékig fel tudom csapni magamra a latyakot, pláne, ha futok. További öröm, hogy innentől lejt nekem a pálya és ez azt jelenti, hogy villámgyorsan ott vagyok a katonasírnál, majd a Csacsi-réten, ahol éppen valami bográcsozás előkészületei zajlanak. Kicsit reménykedem, hátha minket akar vendégül látni a Mikulás, de nincs szerencsém. Sőt lefelé a Virág-völgyön sincs túl sok: a terep kezd hajazni a Kitörésen megszokottra, mikor emberek százai dagasztják a sarat előttem a vályúban, ahol néha akár sárbobozni is lehetne. Most igazi (nem részeg) mókust se látok, pedig van egy helyem, ahol sokszor megesik a találkozás. Csak egy elhagyott itinert találok, de nem azé a páré, akik jönnek a völgyön felfelé. Ott hagyom a rönkön, hátha keresi majd valaki.
 |
Katonasír - van róla vagy egy tucatnyi képem, de azért mindig lefotózom
|
 |
| A szovjet katona emlékművéről a Mária jelzésen viszont nincs olyan sok |
 |
| Az ismeretlen teáskanna emlékműve egy kerítés tetején |
 |
| Hogy ez kinek vagy minek az emlékműve, azt nem tudom, de ez csak egy apró részlét az egészből |
 |
| Így elsőre nem egyértelmű, de ez meg a Himnusz emlékműve Budakeszin |
Lekorcsolyázok az elágazáshoz, ahonnan már barátságosabb a terep. Ráadásul 2-3 km van már csak vissza, az szinte semmi, ha futok többnyire. Márpedig innen sok a futós terep a célig. 5-7 óra menetidőt tippeltem indulás előtt, inkább az utóbbi felé billen már a mérleg nyelve, de nem bánom. Végül 6 óra 40 perc alatt érek vissza a kék furgonhoz, ahol átveszem a kitűzőt és az oklevelet, valamint az ellátmányt – és végre tényleg sikerül találkoznom a Mikulással egyszerre kettővel is – mivel mindegyiken van egy. Már a büfében való kávézással se akarom tölteni az időt, inkább sietek haza az első busszal.
Bár egyszerűen volt megoldva (nincs szalagozás, csak pár kód kihelyezve, ellátmányt meg odaadják előre), mégis jó túra volt, kellemes, egyben látványos útvonallal. Főleg azok számára, akik tőlem eltérően nem heti rendszerességgel fordulnak meg a Budai-hegység random tájékain. De még nekem is volt újdonság és ezért érdemes volt eljönni.
 |
| All-in kivitelű oklevél Mikulással |
 |
| Az öreg, sokat látott Hokának szerencsére még nem ez volt a hattyúdala, de már érik a csere |
Strava-link:
