És akkor henyéljünk megint, de most kivételesen augusztusban. (Ne feledkezzünk el róla, hogy tavaly előtt meg kivételesen októberben henyéltünk az árvíz miatt, tavaly pedig ismét kivételesen instant módon henyéltünk...) Szóval szabály már lassan nincs is, csak kivétel. És mi ebben a jó? Az, hogy később sötétedik és az esti 20-as műszakban most minden eddiginél tovább lehet majd jutni világosban és fotózni olyan dolgokat, amiket eddig még nem. És mivel hatalmas szárazság van, a Duna szintje is extrém alacsony, tehát olyan helyeken is lehet haladni (szaladni), ahol normál esetben a Duna folyna.
Még ha nincs is lassan normalitás, mégis ment minden a rendes kerékvágásban, azaz reggel 10-es táv, aztán munka home officeban, utána pedig egy 20-as táv abszolválása.
Itt nagyjából a folyómederben állok
Peti volt olyan jótét lélek, hogy elvitt autóval a rajtig munkába menet, így még éppen 6 előtt el tudtam rajtolni (és evvel se voltam az első induló). Idén is futva szándékoztam teljesíteni mindkét távot, persze úgy, hogy közben jó sokat fotózok az időeredmény rovására.
A rajtban már nagyban dolgozott Dóri és Márk, pár szót váltottunk, aztán nekivágtam, hiszen munkába is be kell érni. Miután a Komp utcai árvízkapunál szokásosan feltett kérdést megválaszolom, mindig az izgat, vannak-e új graffitik a falon. Idén egy kecske és Yoda mester fogadott – kár hogy az utóbbi remekművet kissé már összefirkálták kevésbé tehetséges „művészek”.
A galéria megtekintése után a kortárs művészetet értékelni tudó kultúremberből gátfutó lettem, de azért futólag itt is megcsodáltam a természet posztmodern alkotását, azaz a napfelkeltét a magából elég kétes szagokat eregető szennyvíztelep felett.
Az aranyhidat a Dunán is megörökítettem volna szívesen, csak addig halogattam a dolgot, amire az szertefoszlott vagy eltűnt a fák mögött. És máris dolgom akadt a bunkernél a kötelező pecsét beszerzése miatt. Szerencsére most pucér férfiak nem rontották az összképet, úgy mint tavaly. Így zavartalanul folytathattam gátfutó tevékenységemet. Néhány pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen lehet bent az erdőben dzsungelharcolni, de ennek élesben való kipróbálása egyszer és utoljára elég volt tavalyi teljesítésem alkalmából.
Innen Benjiék pontja csak pár perc volt, ahol magamba tápláltam reggeliként némi gumicukrot, szőlőcukrot és vaníliás kekszet. Szívesen elbeszélgettem volna velük még hosszabban is, csak mindig eszembe jutott, hogy ma még dolgozni is kell. Úgyis este visszajövök még repetázni! Illetve aláírás helyett pecsétet kérni, mert egyelőre csak SK tudták igazolni áthaladásomat. A parton állt egy sátor, amit horgászok, hajléktalanok vagy horgászó hajléktalanok állítottak, mert este még mindig ott volt.
A kitartó pontőrök
és az őrzött áru
Folyóparti csendélet
Végigbotorkáltam a gát aljában a figyelemnek folyamatosan feladatot biztosító kövezeten, majd lehuppantam a szigetcsúcs felé vezető út homokjába. A szalagozást csak hellyel-közzel követtem, de néhány hajléktalansátrat érintve így is eljutottam a szigetcsúcsra. (Ennek az éjszakai út folyamán lesz még majd jelentősége...) A magas homokos szakaszoknak valószínűleg külön edzésértéke is volt. Annyi biztos, hogy nem volt egyszerű haladni benne.
Miután végeztem a Palotai-szigettel, a Népsziget felé vettem az utam. Még véletlenül se vágtam le az utat a mostanra szárazzá vált öbölben, ami a kispistázni szándékozóknak egérutat jelentett. A gödör alján utam állta egy-egy elhagyott roller vagy munkavédelmi bakancs. Vagy éppen egy arra egerésző fekete cicuska a susnyásban. Vagy egy váratlan ellenőrzőpont, amit a kispistázók jó eséllyel kihagytak. (Legalább) egy ilyen delikvenssel találkoztam is...
Hamarosan következett a sziget legbulisabb tájéka. Kicsit hiányoltam idén a híd közelében horgonyozó hajókat, de aztán később akadt néhány. Itt már jöttek szembe szép számmal reggeli edzésüket végző futók is. A gyaloghídnál, ahol máris ellopták a tollat a kihelyezett kódról, aztán visszatértem az itt meglehetősen markánsan mutatkozó civilizációba.
A pár percen belüli kontraszt azért elég nagy:
A városi szakasz az, ahol muszáj mindig elővennem a térképet, pedig elméletileg pofonegyszerű itt is tájékozódni. Jaj de sokszor vagyok így! Az iskolánál lévő pontot még gyorsan begyűjtöttem (a tollat innen is ellopták, biztos jól jön az iskolakezdéshez), aztán meg sem álltam a célig. Azaz a végén kénytelen voltam belassítani, mert rám köszöntek Inczédi Zoliék, akik szintén visszatérőben voltak a 10-es körükről. Fura, hogy rajtuk és a rövidítő hölgyön kívül senkit se értem utol és őket is már csak itt a végén. Ők munka helyett turizással szándékozták elütni az időt a két túra között (túra/turi/túra mintázat).
Egy pólót a végén azért nekem is sikerült szereznem, még ha nem is látogattam el azonnal a Humanaba. Méghozzá egy a tavalyi instant sorozatért járó mandarin színű Hétköznapi barangolások pólót, amit este fel is fogok avatni.
A Humana mókusai
És akkor ugorjunk is el először a Lidlbe második reggeliért, majd haza dolgozni (és ebédszünetben a Humanaba is megnézni az új árut), majd vissza Újpestre henyélni egy második körre is.
A fagyis lány (ezzel azért később végeztem volna)
Még indulás előtt nagyjából az utolsó utáni pillanatban olvastam, hogy nekünk túrázóknak jár 50%-os fagyikedvezmény az Andretti kávézóban, ami elől rajtolunk. Ezt ki kell használni! Még akkor is, ha jó eséllyel én leszek az utolsó rajtoló a 20 km-es távon. 7-ig ugyan még el lehet rajtolni, de legkésőbb a szintidő-kihasználóknak is be kell érni éjfélig. Engem a késői célba érés veszélye nem fenyeget, mert egy félmaratonistának illik tudni lefutni ezt a távot maximum 3 óra alatt, még akkor is, ha lassú, sokat trécsel a pontőrökkel és túratársakkal, valamint lépten-nyomon fotótémákat keres. És ezenkívül az első 500 méteren sétálva fagyit majszol... Igaz, már az idejét se tudom, mikor futottam hivatalosan félmaratont. De azért jó pár a lábamban van és néha még eszembe jut, hogy nevezhetnék egyre (mint például most a Spar maraton közeledtével).
Szóval nekiindultam kezemben a frenetikus ízélményt adó gyömbéres citrom - fehér csokis karamella fagyival az északi vasúti összekötő hídnak, hivatalos nevén az Újpesti vasúti hídnak. Néha próbáltam nekiiramodni, de hamar rájöttem, hogy a fagyi és a futás két nem összeférhető dolog. Főleg, ha közben még kérdéseket is meg kell válaszolni az igazolólapon. De miután minden túl voltam, felhúztam a nyúlcipőt és meg nem álltam ... a következő fotótémáig.
Ha hajnalban nem is, most összejött az aranyhíd
Vagy addig a pontig, ahol minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy az már a következő ellenőrzőpont közvetlen közelében van. De az közben onnan még pár saroknyi távolság. Évről-évre beugrok ennek a tájékozódási és optikai csalódásnak, mint most is. Régi csónakházak, kikötők, szórakozóhelyek, biciklisták, gyalogosok között szlalomozva végül eljutottam a játszótér sarkára, ahol megtudtam, hogy a ló kék, mint Ló Szerafin Lázár Ervin meséjében.
Úgy számolgattam, hogy nagyjából még egy órám van világosban, így addig gyártom a képeket, de azért haladok is előre. Ebben a kellemes melegben sok ember volt kint: gyerekesek, futók, párok, bringások, tehát figyelni kellett. Az ártéri erdőbe érve szerencsére nagyjából már csak a biciklisták maradtak.
Az élő kommunizmus
A naplementét még elkaptam a bicikliút hídjáról és reménykedtem, hogy az erdőben se kell még lámpát kapcsolnom. Minden egyes kép innentől már ajándék. Kivételes eseményként tanúja voltam annak is, hogyan vontatják fel a csónakokat a vízről autóval, miközben valaki tárcsával megállítja a forgalmat a bicikliúton (engem még átengedtek).
A biciklis pihenőnél lévő pontra érvén elfogyasztottam egy palacsintát szigorúan nutellával és lekvárral, majd megettem szeletekből nagyjából egy egész almát. A pontőrök egyre kérdezték, mikor indultam, de erről fogalmam se volt. Meg arról se, indult-e valaki utánam. Nekik még másfél órát kint kéne lenniük, de nem tudják elérni Dórit vagy Mátét. Pedig jó lenne tudniuk, mennyire spóroljanak a palacsintákkal... Furcsa módon eddig egy lélekkel se találkoztam, aki túrázónak nézett volna ki, pedig eddig kis híján a féltávot már legyűrtem.
No de majd most! Bevetettem magam az erdő kanyargós bicikliútjára és már éppen kifelé tartottam belőle, amikor megláttam egy ismerős sziluettet, ami egyre közeledvén Bubunak adta ki magát. Így hát együtt leigazoltuk a hőkupola nevű fordulópontot, majd kicsit még együtt sétáltunk a Megyeri híd irányába beszélgetve. Aztán visszakívánkozott a tempó és már csak a por látszott utánam, amit felvertem a Hokás patáimmal.
Utolsó napsugarak a Megyeri híd végéről
És az ezüsthíd is összejött
Lámpa még mindig nem kellett, de már erősen lefelé tendált a napkorong az égről. És még most jönnek a hosszú, unalmas vagy nagyon para részek. Az volt a tervem, hogy ellensúlyozandó ezeket, zenét fogok kapcsolni a telefonomon, és mivel fülest nem hoztam, jobb híján hangosat. Adta magát kezdésnek egy techno set, amit még sosem hallgattam végig, éppen jó lesz a hídra diktálni a ritmust, még ha a forgalom zajától többet nem is hallok belőle most se. A tempót sikerült is felpörgetni és innentől a szokásosnál gyorsabban és könnyebben fogytak a kilométerek. El is hagytam nagyjából a híd közepén egy túrázó hármasfogatot, akik csak néztek, mi ez a száguldó elektronikus csoda.
Chuck Norris fotó azért a sietség ellenére készült, aztán még mindig lámpa nélkül lecsorogtam a bicikliúton addig a pontig, ahol el kell kanyarodni a part irányába a Rév utcán (ezt is mindig meg kell néznem a térképen). Amelie Lens ekkor kezdett bele a drámaibb és sötétebb dallamokba, ami remekül passzolt a néhai Tungsram strand végtelenül elhagyatott hátsó fertályához, ahol még a madár se nagyon jár, egyedül a henyélők henyélnek hétfőnként egyszer egy évben. Előfordulhatnak még kósza nudisták (a térkép szerint pont erre van egy naturista strand), az épületromok közt megbújó hajléktalanok és drogosok, a lepusztultság által idevonzott urbexesek, meg a parti kocsma és evezősotthon törzsvendégei, akik közül egy nőnemű valamilyen bográcsos étket készített a parton – tűzrakási tilalom ide vagy oda. Micsoda szívderítő miliő! Tavalyi beszámolómban ki is fejtettem, hogy minimum ez a szakasz a túrából amolyan érzékenyítő, valamint komfortzóna-tágító bátorságpróba számomra, főleg így sötétben.
Közben szerencsére a setlistem átváltott Rammsteinra, ami kicsit több bátorságot adott, hogy felvegyem a küzdelmet a lódarazsaknak vizionált repülő lényekkel, egy para sosem elég jeligére. Avval az igen eredményes módszerrel, hogy időnként lekapcsoltam a fejlámpát. Mivel a közvilágítás errefelé meglehetősen hiányos (hol van már az égőgyári strand!), ebből leginkább az adódott, hogy az orromig se láttam. Aztán próbálkoztam a vörös fénnyel, de az se vezetett sokkal több eredményre. Időnként Till Lindemann markáns hangja mellé egyre határozottabban beúszott egy a sötétben megbúvó állóhajó felől a Tequila trombitaszólama. Ismétlődő jelleggel mindig ugyanaz a dallamfoszlány, hol hosszabban, hol rövidebben. Mintha gyakorolna valaki, aki sose elégedett az eredménnyel, így folyamatosan ugyanazt játssza, mígnem tökéletes lesz a melódia kivitelezése.
A díszkivilágítása miatt már messziről látszó pontra érve Benjiék megerősítettek, hogy az általam hallott trombitaszót nem hallucináltam, mert ők minimum egy órája élvezik a Tequilát – sajnos nem pohárból. Erdős Tamás meg a katonai ébresztő előadását hallgathatta végig menet közben. Eszegettem a mazsolából és a mogyoróból, valamint a szőlőcukorból, majd jaffaszörppel is megkínáltak a pontőrök, akik szintén azt szerették volna megtudni, hánykor indultam, meg hogy merre láttam Bubut, aki vélhetően a sereghajtó. Kicsit bátrabban vágtam neki az éjjeli part menti erdőnek, ahol a hajléktalanok még mindig horgásztak vagy a horgászok még mindig hajléktalankodtak. A bunkernél benyomtam egy újabb Peppa malacot (Benji szerint Peppa malacos pecsétek voltak, most már ők is kaptak belőlük), aztán maradtam inkább a gáton, hogy fel ne bukjak egy alattomos kőben. (Hamarosan meg is kaptam a büntit emiatt.)
A szigetcsúcsra menet Bonanzával tágítottam az ott romantikázó (vagy drogozó) fiatalok zenei ízlését, hogy visszafelé majd Ummet Ozcanon botránkozzanak meg (vagy örüljenek neki, hogy lám a vén futó is hallgat mai zenéket). Éppen kivergődtem a mélyhomokos részről, amikor kiabálva jött felém egy hajléktalan a sátrak felől, hogy jaj, jaj, ne menjek ki, mert az előbb jött vissza egy srác, akit megtámadott egy hatalmas vaddisznó. Én meg rendíthetetlenül mentem tovább, mondva, hogy a disznóktól nem annyira félek (viszont sokkal jobban félek az emberektől). Nem tudom, hogy az öreg szívott-e valamit vagy tényleg volt disznós kaland, mindenesetre maradtam fent, hiszen onnan jobban belátom a terepet. Sajnos a török DJ-t Deva váltotta, ami lehet, hogy egy vaddisznó számára is inkább kellemes zenei élmény, mintsem riasztó. Így hát néha belefújtam a sípomba, ha már volt kéznél. Vagy emiatt, vagy mert másfelé volt éppen dolga, az ádáz vadkan nem mutatkozott, amíg én a gáton haladtam.
Kicsit megkönnyebbülve fordultam be az árvízvédelmi vonal mellé, ahol most pont nem a víz az úr az aszálynak köszönhetően, ami az egyik ponton éppen kód volt. Lehet, hogy kicsit alábbhagyott a koncentrációm is, mert egy kiálló betonlap szélének köszönhetően úgy kiterültem, mint a gyalogbéka. Az esést a térdeim és a jobb tenyerem bánta. Most legalább már mindkét térdemre jut egy-egy plezúr a múlt hetii bükki esésemnek is köszönhetően. Kicsit bajosak voltak az első méterek, aztán sikerült az önsajnálatból felállnom és összenyalábolnom magam, hogy behúzzam még azt a pár száz métert a célig, ahol várt már a gárda, akiknek első kérdése szintén az volt, hogy merre jár Bubu.
És hogy mennyire érzékenyítő és szemlélettágító túra volt ez a mai, mutatja a következő történet. A célban a térdeim valamennyire leápoltam zsebkendővel és vízzel, de ez korántsem volt elég. Úgy gondoltam, hazáig csak kibírják újabb gondoskodás nélkül. Ültem tehát a metrón, térdeimből meg csordogált serényen a vér. Szemben egy elég furcsa páros ült le, egyikük lánynak látszott, a másikuk... nos elsődleges nemi jellegei alapján férfinak, de öltözete és lilára festett haja alapján inkább nőnek. És vajon ki volt az, aki azonnal felajánlotta zsebkendőjét a sok utas közül a balesetet szenvedett futónak?
Számomra a tökéletes futós zene és trance - lehet, hogy a Transzban Pesten túrán is alkalmazom majd.
Mikor 3 éve befejeztem az OKT-t, euforikus hangulatomban azon nyomban vettem egy Alföldi kék igazolófüzetet. Ami azóta is parlagon hevert és csak porosodott a polcon. Valószínűleg ez a vétel is egy hirtelen, meggondolatlan döntés volt, impulzusvásárlásaim egyike, hiszen számoljunk csak: az OKT teljesítéséhez majdnem kerek 20 év kellett nekem, ha a most elkezdett Alföldi kéket is hasonló elánnal végzem, mire befejezem, lassan elérem a 7. X-et. Kimondani is rossz. És mire esetleg sor kerülne a DDK-ra és be is fejezném azt hasonló ütemtervnél maradva, éppen elérném azt a kort, amikor nagyanyáim elérték földi pályafutásuk végét túl a 9. X-en. Akár még bele is férhet, csak meg kell őriznem a formám végig. Nos erre, valljuk be, roppant kevés az esély...
Engem, úgy tűnik, csak ezek a rohamakciók tudnak tettre sarkallni, így ezen a napsütéses szép szombaton egy régóta bakancslistás túratervem került megvalósításra, az Alföldi kéktúra első szakasza Szekszárdtól Bajáig a Gemencen át. (Felkészül 75 km az OKT-ből jövőre, amit már alig várok.) Titkon megjegyzem, de aki ismer, netán olvassa a blogomat, az úgy is tudja, hogy nekem nem kell az ilyen teljesítéshez 75 óra, mint ahogy ehhez az akcióhoz se kellett még 10 se... Jó, még 9 se, strandolással, 2 büfézéssel cakumpakk...
Az első bélyegző
8 óra előtt pár perccel letett a Gemenc IC Szekszárdon, szigorúan a menetrend szerint. Füzet és pecsétpárna, valamint a számomra még teljesen új alkalmazás már bekészítve a kezembe. Pillanatok kérdése, hogy valami elkezdődjön. Valami, ami régtől fogva ismerős és mégis vadonatúj. Egy újabb hosszú út első lépését teszem most meg ennek a bélyegzőnek a beütésével. Vajon készen állok-e? Igen, azt hiszem, eljutottam mentálisan és fizikálisan arra a pontra, hogy elkezdjem az Alföldi kéktúrát. A sok hosszútávú teljesítménytúra, valamint a rengeteg, a magyar Alföldhöz képet is kietlen bácskossuthfalvi határban való futkározás talán megadja az alapot ahhoz, ami most rám vár. Talán...
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...
Az volt a mai haditerv, hogy amíg bírok, szépen elkocorászok Szekszárdtól a Bajáig tartó hosszú, mintegy 45 km-es úton, csak úgy lazán, sétatempóban, utazósebességen, nulla teljesítménykényszerrel. Ebben amúgy is jó vagyok. A tegnapi szenvedős, túl magas pulzusos 4,5 km-es, azonban meglehetősen lassú futásom mintha nem is az enyém lett volna, meg az éjjeli rossz alvás sem, ma minden ment, mint a karikacsapás: könnyű lábak, gyorsan fogyó kilométerek, mintha a világból is ki tudnék szaladni.
A trükkös kerítés
Csak úgy suhantak el mellettem a kilométerkövek, amikkel ezen a ponton még egyáltalán nem foglalkoztam. Az első dolog, már az M6-os autópályán is túl, egy a gáton előttem feszülő, áthatolhatatlannak látszó terepakadály volt. Egy kerítés. Aminek túloldalán ugyanúgy folytatódtak a kék jelzések, mintha ez az előttem tornyosuló kerítés itt se lenne. Az ajtón lakat, semmi se mozdul. Jobbra is kerítés, balra is, ráadásul bal oldalon ott egy vízzel teli folyómeder is. Hm, hogy fogok itt átjutni? Nagy kedvem nem volt a gatyaszaggató kerítésmászáshoz, így először jobbra próbáltam kerülni, mert a töltés aljában látszott egy másik út. Igen ám, csakhogy az véget ért a közeli kukoricásban, a kerítésen meg sehol egy turistáknak való létra vagy egy lyuk. Jó, akkor nézzünk el a folyó, azaz a Sió-csatorna irányába... És jött az abszolút pofára esés: nem elég, hogy a kerítés beért a vízbe, hanem ráadásul a part mentén egy újabb kerítés húzódott. Biztos, ami biztos, itt ne legyen esélye semmilyen illetéktelen behatolónak. Szóval avval se értem volna semmit, ha esetleg idejekorán strandolásra adom a fejem a Sió vizében. Ahogy újabb kudarcomon búslakodva újfent felfelé caplattam a gátra, eszembe jutott sok évtizedes temérdek túrázással kapcsolatos tapasztalatom alapján, hogy ilyen helyeken muszáj lennie valamilyen megoldásnak. Mondjuk egy létrának, mint a legtöbb helyen, de az itt nincs. Vagy esetleg egy forgókapunak vagy billenőkapunak mint a Nagy-Szénásnál. De az sincsen itt. Viszont eddig fel sem tűnt, hogy a kerítésen van egy ajtónak látszó külön keret. Hm, esetleg ezzel kéne megpróbálkozni? Kerestem a kilincset, de ilyen alkalmatosság sehol sem létezett, majd egy picit taszítottam a kereten és láss csodát! Az ajtó kitárult és szabad út nyílt számomra a gáton való futkorászás folytatásához.
Végre le a gátról, be az erdőbe
Egészen Bárányfokig vitt a lendület, ahol aztán egy lépcsősor és a kék jelzés leterelt balra, be az erdőbe a gátról. Éppen ideje volt elhagyni a nyílt terepet, hiszen ma is rendesen befűtöttek és még csak most fogják igazán felfűteni a kazánt. A futásban viszont most már meg-megakasztott egy-egy ismertető tábla. Holmi táblák felbukkanásával úgy vagyok, hogy most vagyok itt, most van esélyem megszerezni a releváns ismeretet (például valószínűleg sosem tudtam volna meg, mik azok a fokok, göröndök vagy, hogy Szomfova az Asszonyfalva szóból származik), ill. elolvasni, amit nekünk turistáknak szántak, tehát futás ide vagy oda, a tábláknak van prioritásuk a sportteljesítmény előtt. A nagy táblaolvasgatásban fel sem tűnt, azaz rosszul mondom, pont nagyon is feltűnt, hogy egyik tábla semelyik oldalán sincs bélyegző. Holott az erdőbe bemutató jelzésnél egyértelműen bélyegző jel is volt. Másrészt meg tudtam is, hogy itt, Bárányfoknál kéne bélyegezni. Nos ilyenkor jön jól az alkalmazás: az bizony egyértelműen mutatta, hogy túlmentem és kulloghatok vissza a kiindulópontra, ahonnan be kell még mennem egy külön ösvényen a vasúti sínekhez. Ott egy különálló táblán volt ugyanis a bélyegző.
Ha már szerencsésen egymásra találtunk, még ha kicsit későn is a pecséttel, úgy döntöttem, ideje megpihenni ezen az árnyas helyen. Aztán lehet újult erővel robogni tovább táblától tábláig. Egy idő után sajnos lekanyarodott a kékről a tanösvény és eltűntek a táblák, valamint sajnos igen gyorsan véget ért a túra kacskaringós, zegzugos, egy nyomsávos úton vezető, számomra legizgalmasabb és legszebb szakasza az ártéri erdőben. De itt még legalább volt viszonylag sűrű erdő és volt árnyék. A holtágak ebben az aszályos időben nem a legvadregényesebb arcukat mutatták, de azért sikerült egy-egy vízimadarat kutyafuttában megpillantanom.
Kedvenc részem a Szilágyi-fok menti tanösvény volt
Azonban evvel a pecsétes mizériával együtt nagyjából a kezdeti lendület is kifogyott belőlem és úgy éreztem, ideje gyalogtempóra váltanom. Minden külső és belső tényező ezt indokolja: a hőmérséklet, az, hogy nagyon is jól állok az idővel, a mentális fáradás, valamint az, hogy egyre inkább sajnáltam, hogy a táj csak elrohan mellettem. Kár érte, hiszen igen ritkán járok itt a Gemencben. Először és legutoljára jó néhány éve Petivel kerekeztünk pont erre, Moravicáról a szekszárdi állomásra tartva kb. 80 km-es utunk vége felé. És azóta is csak tervezgetem, hogy majd egyszer itt elkezdem az AK-t. Az a majd most van! Tehát tessék végre szétnézni!
Még éppen időben lassítottam, mert ahogy a csodára siető csacsiról szóló nóta is mondja: „nincs akadály, jön a gát, gát, gát!” Nos rám biztos nem fogják mondani, hogy „holtra loholta magát-gát-gát!” Úgy tűnik, az Alföldi Kéktúra első szakaszára ezen a ponton gát tekintetében ugyanaz érvényes, mint Lenin elvtársra: van, volt és lesz. Egy darabig biztos nem szabadulok tőle. Monoton menetelésem közben az egysíkú látványt csak nagy ritkán szakította meg egy-egy gátmenti tanyaépület vagy szigorúan kerítés mögött legelésző tehén vagy egy a gáton kedélyesen véres patkánytetemet majszoló macska, ami azt hitte, hogy én is a zsákmányára pályázom, így jöttömre sietősen odébb állt.
Variációk gátra: füves kivitel
Aztán később aszfaltborításos kivitelben is
Amikor végre elértem az előbbi epizódhoz illő nevű Keselyűs nevű igazolópontot és benyomtam az aktuális pecsétet, kószán ábrándozva eltekintettem az étterem irányába, ahol folyadékot szerezhetnék, majd konstatáltam, hogy abból most még van épp elég, annyival kihúzom a következő pecsétig, ahol lesz egy múzeum. Majd ott bekéredzkedek a mosdóba. Aha! Múzeum és mosdó... Én és a hiú ábrándjaim...
A szomfovai pihenőnél már szántam-bántam, hogy ilyen könnyelműen eleresztettem ezt a vízszerzési esélyt, hát még akkor mennyire, mikor a Lankóci Vízügyi Kiállítóhely kapuját zárva találtam. Itt a pecsét helyét mutató tábla is kissé megtévesztő volt és ennek köszönhetően tettem egy fölösleges kitérőt az épület mögé – de ott legalább volt egy kis hűvös. Azonban ezelőtt és ezután is csak hébe-hóba nyúlt be egy-egy terebélyesebb fa árnyéka a gátra. Kezdtem egyre inkább hasonlítani az egyik nagy költőnk által megénekelt tikkadt szöcskenyájakra. (Éppen ekkortájt kérdezte a Messengeren a párom, hogy ég-e már a napmelegtől a kopár szik sarja... csak én nem foglalkoztam holmi üzenetekkel.)
Néha tanyaépületek teszik kissé izgalmasabbá a gát monotonitását
Lankóci Vízügyi Kiállítóhely - zárva
Mivel is szórakoztassa magát az ember lánya rekkenő hőségben, ha már a szembe jövő túrázókat számolni nem érdemes, mert csak egy legény volt a gáton: például lehet olvasgatni a kilométerköveken lévő számokat. És örülni annak, hogy 200 méterrel megint beljebb vagyok. Vagy például lehet felidézni emlékeim mély bugyrából a sárközi karikázó szövegét és dallamát, miközben reggeli dallamtapadásként folyamatosan zakatol bennem a Tarzan Boy dallama. Hiszen most éppen itt vagyok a Sárköz határán. (Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag...) Vagy visszaemlékezni Orbán Imre kisalföldi túrájára, ahol hasonló gáton futottam jó sokáig, csak legalább reménytelenül borongós téli időben. Mit nem adnék most azért, hogy pár percre legalább ilyen idő legyen. Vagy mit nem adnék egy akármilyen rozoga kerékpárért...
Minden egyes kilométerkő egy valódi mérföldkő
Aztán jött végre a megváltó kanyar be az erdőbe a Lassi Halászati Múzeumhoz. Végre le lehet jönni a gátról. És lehet, hogy lesz víz... Nagyon reménykedni már nem mertem és jól is tettem. Ugyan az 1 liternyi izotóniámat már feléltem és egy szintén folyadékszerű gyümölcspürét is legurítottam a torkomon az egyik pihenőhelyen, azért negyed liternyi forró kóla még lötyögött a palackomban. És azzal is spórolósan kellett bánni, mert úgy tűnt, Pörbölyig még ínséges idők jönnek.
Jól is tettem, hogy nem ringattam magam hamis reményekbe, mert a halászati múzeum is zárva volt. Se egy mosdó, se egy csap, a kerekes kútnak meg éppen a kereke hiányzott. Ugyan pár kisgyerekes család várakozott a kisvonatra, mert ez egyben vasúti megállóhely is, de restelltem elővenni a pofátlanabbik arcomat és végiglejmolni őket némi folyadék reményében. Kénytelen voltam hát folytatni most már az egyre erőltetettebb menetet Pörböly irányába. Ahol, ha jól tudom, lesz még egy múzeum. Az utolsó reménysugár...
Lassi Halászati Múzeum: zárva, kerekes kút nem működik
És további 6 km múlva az utolsó reménysugár huny ki utoljára. Éppen akkor, amikor az út kikanyarodik egy gátra (már megint) és nem érinti a múzeumot. Mert kitérőkre már pont nincs semmi szükségem. Még volt egy halovány felszikrázása annak a reménysugárnak, amikor a vasútállomás feltűnt a láthatáron, de azon nyomban ki is aludt, amint megláttam, hogy ez az a fajta, ahol az égvilágon nincs semmi. Szóval pecsét benyom és tessék továbbmenni! Ha tetszik, ha nem, de víz már legfeljebb csak a bajai strandnál lesz ma. És az még további 6 km innen. Na jó, azt az egy vésztartalék gyümölcspürét még meg lehet inni. Mert más folyadékszerű dolog már nincs nálam, az utolsó csepp forró kóla is eltűnt a palackból valahol még a Nyárlegelő környékén.
Szárazság
És az a mechanizmus, ami csak a százasok utolsó etapján szokott beindulni, már rég működik: lesem a számlálót az órámon, nézem a hátralévő kilométereket és métereket a térképen, az alkalmazáson. És azok csak alig fogynak. Ó Baja, te elérhetetlen, te távoli csodás város, te csalfa! Hol van a te drágalátos büféd? És vajon nyitva lesz-e, hogy enyhet adjon az egyszeri balga turistának? Aki rest volt még legalább fél liter vizet magával cipelni, vagy elfáradni néhány száz métert, hogy megnézze, nyitva van-e az a múzeum? Most legalább talán végre megtanulta az a botor turista, hogy ehhez az Alföldi kékhez nem elég a másfél liter folyadék 40-50 km-re elosztva hőségben, valamint némi vésztartalék.
Baja túl messze van...
Komoly agymunka ez már itt a végső szakaszban, aminek egy haszna biztosan van: edződik az akarat. Erre pedig ősszel különösen szükségem lesz, mert sűrű lesz a program, aminek az októberi Szántó 200 teljesítésében kéne kicsúcsosodnia. Addig is egymást fogják érni a százasok, meg utána is lesz pár levezetésképpen. Csak legyen idő erre a vállalásra is, mert így tényleg nem tudom, mikor fog sor kerülni a következő szakaszra és könnyen meglesz az a 20 év.
Azt hiszem, emlékezetes sörfogyasztásom lesz ez is, mind hamar elfogyott
Az igazolófüzet is írja, kitartónak kell lenni az Alföldi kéktúra teljesítéséhez. Én pedig azt mondom, nem elég kitartónak lenni. Nagyon-nagyon kitartónak kell lenni. Hiszen még a néha kínkeserves ultrákon edződött gyomrom is majdnem megfeküdte a gát monotonitása és a vízszerzési lehetőség hiánya... de nem hagytam magam... Így végül csak megérkeztem Baja beachre, ahol első utam a büféhez vezetett, amit szó szerint leraboltam. Egy Peroni rögtön lecsúszott, amit a strandra menet követett egy citromos Gösser is. Sör ilyen jól utoljára a tavalyi Mátra 115-ön esett jól. És ez még nem volt minden, mert egy második utam is volt a büfébe strandolás után, melynek során beszereztem még egy bubis ásványvizet és egy kólát is, gondolva arra, hogy a hazaúton se kéne szomjan halnom. Nos, a hazaútra maradt összesen fél üveg kóla ebből. Ez is mutatja, hogy nem kicsit szomjaztam el.
Végre a megérdemelt pihenés Baja-Dunafürdőn
Amint a német is mondja: Aller Anfang ist schwer, azaz minden kezdet nehéz, jó svábként én is csak ezt a közhelyet tudom szajkózni. Meg kellett tehát fizetni a tanulópénzt belépőként az Alföldi kék világába. Itt nem biztos, hogy érdemes lesz ilyen hosszú szakaszokat szakítani egyszerre, vagy ha igen, gondolni kell a folyadék-utánpótlásra és -beszerzésre. Annyi biztos, hogy nem lehet nagy magabiztossággal rutinból nekivágni. És érdemes lesz beszerezni egy, még ha nem is állandó útitársat is, akivel gyorsabban telnek majd a hosszú, sokszor egyhangú kilométerek. Még szerencse, hogy van egy tősgyökeres alföldi túrázós ismerősöm Ásotthalmon...
