Mi zörög, mi zörög?

Gyors képes beszámoló az Imre féle Zörög-hegy 40 túráról (ha húsvét, akkor Bakony jeligére ismét):

Korai ébredés, BKNY pólót gyorsan felkapni, mert 5 óra után pár perccel már indul a Göcsej IC Kelenföldről Veszprém irányába. Előző este Verával megbeszéltük, hogy nem vonatozom előzetes terveimhez híven végig le Vinyére, hogy csak kis késéssel tudjak indulni a túrán, hanem megyek vele Veszprémből autóval, így gyorsabb, kényelmesebb is, meg lesz túratárs is az útra.

A vinyei érkezés után, a bordó Suzukinál való gyors regisztrációt követően már bele is vethettük magunkat a Bakony rengetegébe egy-egy kókuszrúddal és itinerrel felvértezve. Csak óvatos duhajként, mert Vera szombaton a Vérkör majdnem 80 km-es távjával is megküzdött, nem is akárhogyan, kis híján futószintidőn belül. Ennek köszönhetően most némi térdfájással küzd.

Már a Hódos-ér menti murvás utat tapostuk, mikor hátulról futóléptek trappolása és harsány köszönés: Bognár Laci érkezett. Mivel ő most a futva való teljesítést választotta, csak rövid időre csatlakozott hozzánk. Mi maradtunk továbbra is a kényelmes tempónál, megcsodálva a völgyben virágzó kankalinokat, a csörgedező patakot és a repkénnyel behálózott sziklafalakat.

Egy kanyarnál leírtuk az IVV kódot. Ha Vera nem mondja, én úgy elmegyek mellette, mint a sicc, vagy mint a futó srác, akivel később találkoztunk. Szerencsére Vera ismeri a terepet, mint a tenyerét, így nem tévedünk el és minden kód megkerül. 

A következő is a Sándorkút-völgyi-kőfülkénél, amerre még nem is jártam. Pont emiatt szeretem Imre túráit, sok az ismeretlen terep bennük. Előtte azonban élénk zöld foltokat vélek felfedezni egy magaslat oldalában. Sejtésem igaznak bizonyul, medvehagymát találtunk. Vera készült, hozott nejlontasakokat, amiből nekem is jut. Gyorsan szedünk is keveset, majd megyünk tovább az utunkra. A kőfülkéhez való feljutás nem a legkönnyebb: kidőlt faakadályok, meredek emelkedő nehezítik dolgunk. Vera térde is egyre jobban fájdogál.

A barlangtól elkanyargunk a Pápalátó-kő irányába, ahová újabb emelkedőn kapaszkodunk fel. Vera ennek hatására végleg eldöntötte, hogy az első 20-assal megelégszik, nem jön ki a második körre. Bár eddig nem nagyon volt ingerenciám futni, úgy döntök, hogy akkor a második 20 km-en hozok majd valamit az időmön, még akkor is, ha Lacit egész biztosan nem tudom utolérni. A Pápalátó-kőről egészen más emlékeim vannak: szép kilátással gyönyörködtető széles platóra érkezünk, míg én egy szűk sziklaüregre emlékszem, ahová bekúszva egy kis lyukon lehetett Pápa (és nem a római pápa) irányába kikukucskálni (ha nem állnak a kilátás elébe paparazzik). Természetesen a sziklaplató alatt ez az üreg is ott van, de most nem néztük meg, hanem gyorsan felírtuk/lefotóztuk az IVV kódot és már mentünk is.

Még 2012-ből erre az üregre emlékeztem Pápalátó-kőként

Innen aztán egy újabb különleges sziklaformációhoz, a Likas-kőhöz érkeztünk, ami már a 2012 júniusában ide szervezett Sétafikás túrámon is abszolút a favoritok közé tartozott a felkeresett látványosságok között. (A kiírásból látszik, hogy már akkor be volt tervezve a programba a Zörög-hegy, csak valamiért a valóságban mégsem jutottunk el oda. A másik, ami látszik, hogy mennyire elszálltak azóta a szállásárak. Lehet, hogy pont azért szállásárak 😀). 

Most se bírtam ki, hogy a Likas-követ ne nézzem meg belülről is, bár most csak egy járaton másztam végig. 

Innen aztán lesétáltunk a Hódos-ér feletti gerincen a vinyei Suzukis támaszpontra. Vera az autója, majd a büfé felé vette az irányt, én meg a csomagom és a medvehagymáim áthelyeztem a Suzukiba megőrzésre. Vinyén kisebb népünnepély volt kialakulóban a húsvét hétfő, valamint a szép időjárás tiszteletére. Valószínűleg a Cuha-völgy lehet a győriek és veszprémiek Normafája.

Kényelmesen kocogva indultam neki a maradék 20-asnak, amin az első érintendő pont a „nagy fák” voltak, nem ellenőrzőpontként. Biztos, ami biztos, azért lefényképeztem őket, volt is miért.

A széles murvás útról később virágos erdei ösvényre váltott a track, az Ördög-rét irányába. Itt jó ideig kerestem a kódunkat, mígnem az esőház falán találtam egy piros-fehér kódszerűséget, amit lefotóztam jobb híján. Fogalmam se volt, hogy kéne kinéznie egy Imre-féle kódnak ugyanis. Jól körbefotóztam a rétet és az itteni gyülekezetet is, hiszen ide is sokan kijöttek focizni, bográcsozni és egyéb módon az időt múlatni, ahogy az ünnepnaphoz illik.

Aztán bevetettem magam a Cuha-völgy alsó szakaszának a rejtelmeibe. Őszintén, 2012 óta eltelt már egy kis idő, és barlangokon kívül nem sok mindenre emlékeztem. Csak annyit sejtettem, amit Vera is megerősített, hogy nem annyira „futós terep”. Egy darabig még kocogtam, aztán jöttek a mindenféle terepakadályok patakátkelések, trükkös mászások és csúfos pottyanások és elázások formájában. 

Ha a barlangokat most nem is ejtettem útba, de azért a szépségeket is megörökítettem, amíg kiküzdöttem magam a szurdokból. Néha voltak elég trükkös feladványok, hogyan is jutok át száraz lábbal a másik partra.

A festői völgyben rajtam kívül több kiránduló küszködött, és a Vinye felé vezető piros kereszt, majd a sárga kereszttel közös szakaszon is számos turistacsapat volt úton. A népszerű helyekről a sárga-zöld turistajelzésen kapaszkodtam fel a névadó Zörög-tető oldalába. Mivel pontként a hegy alja volt megadva, megint kissé izgalomban voltam a kód (illetve annak hiánya) miatt. De az órámon láttam, hogy kilométerben még korán vagyunk ehhez, így hát inkább a haladásra, valamint az emelkedőre koncentráltam. 

Egy kanyarban a távolban nagy állatokat pillantottam meg, elsőre azt hittem, lovak. Aztán kapcsoltam: mit keresnének az erdőben lovak – ezek szarvasok (és részemről szarvashiba a beazonosítás). Mire sikerült beélesíteni a telefonom, már tova is szökelltek. Később látványos mezők és szántók mellé kanyarogtam a hegyoldalban, most már csak a sárgán.

Végül a kód is megkerült, pont ott, ahol a zöld nekilendült a Zörög-tetőnek. És ekkor meg is könnyebbültem, mert az Ördög-réten is pont egy ilyen piros-fehér kódra leltem. Szóval jó kódot fotóztam le előzőleg is.

A hegyre vezető úton nemsokára a kosborok is virágoznak, tehát botanikai csemegékre vadászóknak is érdemes lesz útba ejteni a hegyet. A tető közelében  egy piros pólós srácot értem utol, aki egy kék Löwenbräu remek társaságában túrázott. A tetőtől megint nekiiramodtam, közben sűrűn nézegettem jobbra és balra a kódot keresve.

Már a sárga háromszög kereszteződésénél jártam, de kód még mindig nem volt sehol. Egy bajszos, idősebb úr is a kódra vadászott, szintén sikertelenül. Éppen Laci csörgött rám, hogy merre járok. Ő is megerősített abban, hogy hiába keressük itt a kódot, mert nem volt sehol. Ő már célba ért, de inkább nem vár meg, hogy hazavigyen. Semmi gond, vonat van bőven, valahogy hazajutok. Mivel Imre nem foglalkozik se a kódok meglétével, se az útvonal szigorú betartásával, az úr inkább az előírt iránnyal ellenkező irányba, a zöldön indul el, mivel múlt héten pont jött már erre és a változatosság, mint tudjuk, gyönyörködtet. Engem gyönyörködtet eléggé a sárga háromszög is, mert még sosem jártam erre, ahogy a Zörög-hegyen se, ami valójában Zörög-tetőként szerepel a térképen. Talán a kis sárga házikó az első ismerősnek tűnő hely, két éve a Reguly Antal emléktúrán haladtam el a közelében.

Megint széles úton kocogok tovább. Egy helyen kidőlt fa zavar meg előrehaladásomban, mint ahogyan a szemből érkező bicikliseket is. A mögöttem jövő István azt mesélte, hogy amikor ő arra járt, már éppen darabolták autósok a valószínűleg frissen kialakult útakadályt. Ahogy lefelé kocogok, ismerősnek tűnik egy terepruha+sör kombó: Gál Viktor az egy ismeretlen fiatal lány társaságában. Csatlakozom hozzájuk, hiszen nekem se muszáj kocognom végig. Együtt tesszük meg a porva-cseszneki kitérőt a vasútállomáshoz, ahol mindenfelé keressük a bélyegzőt, például a büfében meg a vasutas múzeumban. Végül aztán egy oszlopnál sikerül pecsételni igen haloványan.

Innen már csak végig kell sétálni a vadregényes Cuha-völgy jobban járható felső szakaszán, ahol azért szintén át kell ugrabugrálni pár patakon, ügyelve a cipő szárazságára. Ez nem mindig sikerül. Közben adunk az újonc túrázólánynak pár tanácsot százasok teljesítéséhez, hiszen aki 85 km-t tud gyalogolni, az fog tudni 100-at is. Vonat zakatol a töltésen, ferrátázók akasztgatnak a szemközti sziklafalon, családok sétálnak fel s alá. A Cuha-völgy mindenhogyan szép, bármelyik módozatot is választja is az ember. 

Szép és kellemes nap volt ez számunkra is, a Bakony és a húsvét kombinációja mindig bejön. És a legjobb, hogy a hazaúton se kell gondolkodni már, mert az éppen érkező István egyenesen hazavisz mindenkit. Bár ennek az az ára, hogy a hőn óhajtott lángosról és a sörről le kell mondanunk most az amúgy is kirándulókkal telezsúfolt büfék valamelyikében.

„Mi zörög, mi zörög, a sűrű erdőben...”

Strava-link: 

Nagypénteki keresztút

Régi vágyam volt eljutni az Orbán Imre féle Nagypénteki keresztút teljesítménytúrára. Idén úgy alakult, hogy a túra se maradt el és én is ott tudtam lenni. Ilyenkor mindig időszűkében vagyok egyéb teendőim miatt, így hát kisebb szerencse volt, hogy idén nem a Bakonyban került megrendezésre a túra, hanem a Budai-hegység távolabbi részén, tehát nagyon messzire se kellett utazni érte. Három község kálváriáját érintette a jól kitalált, látványos, egyben könnyű közlekedést biztosító, mintegy 17 km-es túraútvonal, mely vasútállomástól vasútállomásig vezetett. Először Piliscsaba, majd Pilisszentiván, majd legvégül Pilisvörösvár keresztútját tekinthettük meg, de olyan sziklaformációk sem maradtak ki, mint a Gomba-szikla, az Ördögoltár, valamint az Ördögtorony.  

Jutott néhány geológiai érdekesség is az útvonalra

Talán vallásos neveltetésemből kifolyólag is vonzódom ezekhez a kultikus helyekhez, túravezetőként is előszeretettel terveztem túrát keresztutakat érintve. Így megszólítva éreztem magam mindig is a kiírás által, amióta rendszeresen ránézek a TTT túranaptárra. Nem is voltam rest, felkerekedtem e szép ünnepi napon, mint sok más túrázótársam, és elvonatoztam Piliscsabára. A bordó Suzukinál gyorsan elvégeztem a formaságokat, aztán illa berek, nádak erek, nekivágtam a track felgöngyölítésének – lehetőleg minél gyorsabban, mert a mai nap 3 órakor még várt egy keresztút, ezúttal Kelenföldön a templomban. A túra élmezőnyét Pilisszentivánig előzgettem, így az első szakaszon még gyakran találkoztam más túrázókkal, akik között valószínűleg sima kéktúrázók is voltak. 

Piliscsabáról indultunk, ahol sváb lakossággal is rendelkező falu lévén szintén áll a mesterségek fája (Tschawa)

A falu délkeleti végében elhelyezkedő piliscsabai kálváriát a vasútállomástól a kék négyzet, az országos kék, majd a kék kálváriakereszt jelzésen közelítettük meg. Ez a kálvária az 1800-as évek közepén épült közadakozásból, de a II. világháború szinte teljesen elpusztította. 1991-ben és 1994-ben újították fel. A stációk képeit a Klotild-ligeti művész, Bognár Béla rézdomborművei díszítik. A kálváriatemplom elől kifejezetten szép kilátás nyílik a környékre.

A feladat itt az volt, hogy számoljuk meg a stációkat. Mint a legtöbb kálvárián, összesen 14 stációt sikerült itt is összeszámolni. Míg korábbi időkben a keresztutak állomásainak száma nem volt kötött, a ma is használatos 14 stációs keresztutak a barokk korban kezdtek kialakulni. A stációk a következők:

Egy kálvárián általában 14 állomás, más néven stáció van

1. Jézust Pilátus halálra ítéli.

2. Jézus vállára veszi a keresztet.

3. Jézus először esik el a kereszt súlya alatt.

4. Jézus találkozik anyjával.

5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet.

6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak.

7. Jézus másodszor esik el.

8. Jézus szól a síró asszonyokhoz.

9. Jézus harmadszor esik el.

10. Jézust megfosztják ruháitól.

11. Jézust keresztre feszítik.

12. Jézus meghal a kereszten.

13. Jézust leveszik a keresztről.

14. Jézust sírba helyezik.

A hívek minden egyes stációnál megállnak, imádkoznak, énekelnek, valamint rövid elmélkedést hallgatnak az adott állomás történéseivel kapcsolatosan. 

Szép kilátás nyílik a kálváriáról a falura

De egyáltalán hogy alakult ki, honnan jött a keresztútjárás hagyománya? A középkorban három fontos zarándokhely létezett, amit előszeretettel kerestek fel a messze földről érkező zarándokok: Róma, Santiago de Compostela és Jeruzsálem. Jeruzsálemben a Via Dolorosa, azaz a szenvedés útja volt az egyik fő zarándok célpont. Itt először Szent Ilona állíttatott egy kápolnát 320-ban, majd egyre szaporodtak az emlékhelyek. De mi volt azokkal, akik nem tudtak elzarándokolni a messzi Szentföldre, viszont szerették volna átélni Krisztus szenvedését? A hagyomány szerint egy Alvarez nevű szerzetes a XV. században úgy vélte, szülőföldje igen hasonlít Jeruzsálem hegyeihez és akár itt is meg lehetne építeni a szentföldi szent épületek másolatait ájtatosságok céljából. Így hát nem kellett sok pénzt felemésztő módon messze földre gyalogolni (csak a gazdagabbak engedhették meg maguknak a ló- vagy szamárháton vagy más módon való utazást), kiállni rablók vagy vadállatok támadásait, csalók pénzszerzési kísérleteit, netán kalóztámadásokat, nem fenyegetett a rabszolgaság vagy a prostitúció réme (igen, a női zarándokoknál ez is felmerült, ha valami útközben félrement). Egyébként ha már a középkori zarándokoknál tartunk, ők nem voltak extrém teljesítménytúrázók, akik egyhuzamban gyalogoltak le több száz kilométereket amolyan vezeklésképpen. Mai turista szemmel is normálisnak mondható 20-30 km-t tettek meg naponta. Először a zarándoklatra szóló ünnepélyes fogadalmat tettek (ld. nevezési díj) és útjuk végeztével jelvényt is szereztek ők is (általában kis ólomból vagy öntvényből készült, az adott zarándokhelyet szimbolizáló jelvényt, pl. kagylót Compostelában, amit később a táskájukra, kalapjukra vagy ruhájukra varrtak). Ez bizonyította, hogy eleget tettek a fogadalmuknak. Még külön érdekesség, hogy ajánlott volt a cserecipő és a felhajtható karimás, filcből készült zarándokkalap, hegyes vasvégű bot, a fedeles zarándoktáska (a fedélre rá lehetett tűzni a meglévő jelvényeket is), amibe belefért az alamizsna, a második pár cipő vagy egy kisebb edény, valamint az egyéb szükséges felszerelések. De mindezek beszerzését és a sok fáradságot meg lehetett spórolni avval, hogy nem is kell feltétlenül elutazni az ájtatosság elvégzéséhez. Így aztán Európa-szerte elterjedt ez a keresztútjárás szokása, majd nálunk is meghonosodott, írásos források hazai kálváriákról 1660-tól vannak. 

A kálvária szó a a latin „calvaria” szóból ered, ami az arám „golgota” (koponyahely) fordítása.

Gomba-szikla

A kálváriát elhagyva megcsodáltam a Gomba-sziklát kis kitérővel, majd a track kivitt az Ördög-oltár impozáns sziklatornyához is. Majd átnyergeltem az országos kék jelzésre és a Csaba-hegyet megkerülve máris a Bükkös-árokban találtam magam. Mivel az árok csak szép komótosan emelkedik hosszasan, egész sokáig sikerült tartanom a futólépést. Tulajdonképpen csak az utolsó két meredekebb kanyart sétáltam ki. Ettől fogva már a piros keresztet kellett követnünk be a Köves-árokba, ahol talán még nem is jártam. Egy gyors pillantást vetve a kerítéssel szigorúan elzárt Ördög-toronyra, hamarosan a kiszáradt Jági-tó nedves partján kuruttyolhattam, mint döglött béka. Innen már csak pár száz métert kellett megtenni a következő kálvária becserkészéséhez Pilisszentivánon. 

A kiszáradt Jági-tó

Ördögtorony

Az igen tetszetős kálvária az 18. század végén épült Metzger Márton jóvoltából a templommal együtt, ekkor helyezték át az addig a templom kertjében lévő keresztutat ide. A stációk többsége a zsámbéki Nyakas-hegy mészkövéből készült. Korábban az oszlopok a déli oldalon, egy vonalban sorakoztak. 1904-ben történt egy felújítás, melynek során a kidőlt stációkat pótolták, valamint azok új elrendezést kaptak. Több esetben korábban képoszlopként (ld. német Bildstock) használt oszlopokat állítottak be. A keresztet Gabeli József (Josef Gabeli) és Marlok Franciska (Franziska Marlog) adományozta – ezt amiatt fontos megemlíteni, mert az volt a feladat, hogy írjuk le a kereszten található neveket. A stációk képet egy helyi festőművész, Pittner Ágnes alkotta. A képeken magyar és német felirat is van a helyi sváb hagyományok ápolása végett. 

Pilisszentiváni kálvária

A régi kőoszlopokhoz jól passzolnak a színes képek magyar és német felirattal

Zur Ehre Gottes gewidmet von Josef Gabeli und Ehegattin Franziska Marlog 1904 (Isten dicsőségére adományozta Josef Gabeli és felesége Franziska Marlog 1904)

Innen átnyergeltem a sárga jelzésre (volt egy kis Sárgarigó 100 feeling), amin megmásztam a templom melletti lépcsősort, majd a vasutat keresztezve, köszöntve pár szembejövő turistát, majd ellenállva két cukrászda vonzásának is, próbáltam megtalálni az átjárót a főútról a Kandó Kálmán utcába, ami csak sokadik próbálkozásra sikerült. Aprócska kitérőt tettem a Segítő Szűz Mária templomhoz, mivel az is a tracken volt. 

Bányászati emlékmű Pilisszentivánon

Kilátás a falura és a Szénásokra a lépcsősorról

A Kálvária utcán végighaladva kocogtam, majd később már csak sétáltam a Kálvária-hegy irányába. Most szerencsére több időm volt körülnézni itt, mint a Sárgarigón. A kápolnához is felmásztam és leírtam, milyen évszám van a XIV. stáción (1901).

Segítő Szűz Mária kápolna

Nekem ez a kálvária amiatt tetszik különösen, mert több stáción még megvannak az eredeti német gótbetűs feliratok (ha már a szakdolgozatomhoz is valamikor ilyeneket gyűjtögettem a közeli Solymáron). A vörösváriak először ugyanezen a helyen építettek kálváriakápolnát 1710-ben, ahol könyörögtek az akkor dúló pestis járvány elmúlásáért. 1840-ben a kálvária már romos állapotban volt. A jelenlegi stációkat a feliratok tanúsága szerint 1901-ben emelték, majd ezeket 2000-ben felújították. Az első és az utolsó stáción található meg az évszám. Itt a 14 stáción kívül van egy kezdő és záró stáció is.

Gewidmet von Georg und Anna Manhertz geborene Klinger in Jahre 1901 (Adományozta Georg és Anna Manhertz, szül. Klinger, 1901)

Diesen Kreuzweg haben aus Lieb und Dankbarkeit zu den göttlichen Erlöser errichtet. Matthias Kniel (?) und seine Ehegattin Barbara Krubb in Jahre 1901 (Ezt a keresztutat szereteből és hálából az isteni megváltónak állíttatta Matthias Kniel (?) és Barbara Krubb 1901-ben)

Majd a Sárgarigón megpróbálom kibogarászni rendesen az adományozó férfi nevét, ha lesz erőm hozzá. Innen aztán Szabadságliget utcáin jutottam el a vasútállomásra, érintve még egy vallási nevezetességet, az Erdei Szent Flórián kápolnát.

Erdei Szent Flórián kápolna

Túra közben telefonon még egy kálváriákkal kapcsolatos feladatot kaptam az öcsémtől: ajánljak neki egy olyan Budapest közeli szép, lehetőleg erdei kálváriát, ahova elmehetnének keresztutat járni pár ismerős családdal, de nincs olyan nagy tömeg, mint Pesthidegkúton szokott lenni nagypénteken. Az első ötletem rögtön egy olyan kálvária volt, amit nagy valószínűséggel csak a legelvetemültebb túrázók, terepfutók és a helyiek ismernek a Nagyszénászugban. Mivel ezt a kálváriát tényleg nehéz megtalálni a meredek hegyoldalban, voltak kétségeim, hogy ez lenne a legmegfelelőbb a kisgyerekes családoknak, tekintettel a görgeteges hegyoldalra is. Így adtam még pár alternatívát: Sóskút, Törökbálint Ófalu, Budaörs, Budakeszi, Üröm, illetve még a mi 3 kálváriánk, ahol az egyiken se volt nagy nyüzsgés, annak ellenére, hogy most lenne ennek itt az ideje. De hát az öcsém nem véletlenül az öcsém, természetesen a legmeredekebb helyre mentek el, amit pici telefonos segítséggel ügyesen meg is találtak.

A svábok életében mindig fontos szerepet játszott a katolikus vallás (Pilisszentiván, betelepülési emlékmű)

Az innen nem messzi solymári kálváriát nem említettem, pedig családilag leginkább ahhoz kapcsolódunk. Solymárnak két kálváriája is van, az új a Szélhegyen (ami alatt a vonat is elhalad), illetve a régi, már csak romjaiban fellelhető, a Templom tértől a Kálvária utcán és folytatásában. Maga a régi kálváriakápolna majdnem nagymamám egykori kertjének a végében volt. Ez a liturgikus útvonal a családi legendáriumba is bevonult. Édesapám Gyuri nevű bátyja volt megbízva a család tehenének a legeltetésével, és mint afféle falusi fiú, összebandázott pár hasonkorú cimborával és nekiálltak focizni, a tehenet meg kikötötte az egyik kereszthez. Egy idő után a tehén már nem talált füvet és kénytelen volt odébb keresgélni. Igyekezete egyben a kereszt sorsát is eldöntötte, szó szerint. Kapott is otthon verést, mert a sváb családoknál a vallást és a gyereknevelést is szigorúan vették.

A Budai hegyvidék (Budaer Bergland) sváb nyelvjárásai még az irodalmi németet beszélők számára is nehezen érthetők

Gyerek- és kamaszkoromban még több stáció megtalálható volt, egyesek beépítve például kerítésekbe. Még a 40-es, 50-es években is használták az útvonalat, nagypénteken 3 órakor indult az ünnepélyes processzió fel a hegyre. Rossz időben a templomon belül tartották meg a keresztutat. Ekkorra a stációk éhes tehenek nélkül is elkezdtek kifelé düledezni, mert a víz erősen kimosta az utat alóluk. Nagyszombat éjjelén még voltak akik kivonultak lámpásokkal és gyertyákkal imádkozni a kálváriahegyre, annak emlékére, hogy a szent asszonyok elmentek a szent sírhoz, de azt üresen találták. Ez a szertartás teljes némaságban folyt. Egyébként évközben is jártak ki imádkozni ide, ha egy családnak volt valami fontos kérése Isten felé, egy ilyen esetet írnak le a „Solymári történetek” című könyvben, ahol egy mérgezést szenvedő kislány életéért könyörögtek a kálvárián a szülei. Aztán a keresztút a kommunizmus alatt teljesen tönkrement, sok évig Solymáron nem volt kálvária. Mígnem a keresztút korábbi helyén, a Szélhegyen létesítettek régi-új kálváriát, amit 1999-ben szenteltek fel és most is használnak.

Egykori üregeket rejtő bányák a Kálváriahegy oldalában

Miután célba értem és átvettem a kitűzőm és az oklevelem, visszasétáltam a vörösvári kálváriahegyen keresztül a pilisvörösvári vasútállomásra, azzal a sanda szándékkal, hogy nagypénteki böjt ide vagy oda, megkóstoljak valamilyen süteményt az Emil cukrászda kínálatából. Mindez jó alkalom volt arra is, hogy végig nézzem a még úton lévő mezőnyt és köszöntsem a szép számban jelen lévő ismerősöket. Egyik vicces történés evvel kapcsolatban az volt, hogy már odafelé a Kálvária utca egyik portája előtt megláttam egy kint az utcán felejtett 6-os Almdudler csomagot, amit igen szívesen megkóstoltam volna a túrának ezen a pontján, de sajnos a „kamerával megfigyelt terület” feliratot is észrevettem a kapu fölött. Visszafelé menet a csomag itóka még mindig ott volt, nem kelt lába, pedig addigra már sok szomjas túrázó elhaladt mellette. Mutattam is Ács Gábornak, hogy senki se meri elvinni. :-)

A megfáradt túrázó jutalma végül ez lett (az ingyen Almdudler helyett)

Végezetül jöjjön egy apokrif szenvedéstörténet egy archaikus népi imádságból:

Strava-link: