30 év 30 km az Alföldi kéken

„Hogy értsd, egy pohár víz mit ér

Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell”

(Zorán: A szerelemnek múlnia kell)

Mikor 3 éve befejeztem az OKT-t, euforikus hangulatomban azon nyomban vettem egy Alföldi kék igazolófüzetet. Ami azóta is parlagon hevert és csak porosodott a polcon. Valószínűleg ez a vétel is egy hirtelen, meggondolatlan döntés volt, impulzusvásárlásaim egyike, hiszen számoljunk csak: az OKT teljesítéséhez majdnem kerek 20 év kellett nekem, ha a most elkezdett Alföldi kéket is hasonló elánnal végzem, mire befejezem, lassan elérem a 7. X-et. Kimondani is rossz. És mire esetleg sor kerülne a DDK-ra és be is fejezném azt hasonló ütemtervnél maradva, éppen elérném azt a kort, amikor nagyanyáim elérték földi pályafutásuk végét túl a 9. X-en. Akár még bele is férhet, csak meg kell őriznem a formám végig. Nos erre, valljuk be, roppant kevés az esély...

Engem, úgy tűnik, csak ezek a rohamakciók tudnak tettre sarkallni, így ezen a napsütéses szép szombaton egy régóta bakancslistás túratervem került megvalósításra, az Alföldi kéktúra első szakasza Szekszárdtól Bajáig a Gemencen át. (Felkészül 75 km az OKT-ből jövőre, amit már alig várok.) Titkon megjegyzem, de aki ismer, netán olvassa a blogomat, az úgy is tudja, hogy nekem nem kell az ilyen teljesítéshez 75 óra, mint ahogy ehhez az akcióhoz se kellett még 10 se... Jó, még 9 se, strandolással, 2 büfézéssel cakumpakk...

Az első bélyegző

8 óra előtt pár perccel letett a Gemenc IC Szekszárdon, szigorúan a menetrend szerint. Füzet és pecsétpárna, valamint a számomra még teljesen új alkalmazás már bekészítve a kezembe. Pillanatok kérdése, hogy valami elkezdődjön. Valami, ami régtől fogva ismerős és mégis vadonatúj. Egy újabb hosszú út első lépését teszem most meg ennek a bélyegzőnek a beütésével. Vajon készen állok-e? Igen, azt hiszem, eljutottam mentálisan és fizikálisan arra a pontra, hogy elkezdjem az Alföldi kéktúrát. A sok hosszútávú teljesítménytúra, valamint a rengeteg, a magyar Alföldhöz képet is kietlen bácskossuthfalvi határban való futkározás talán megadja az alapot ahhoz, ami most rám vár. Talán...

Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...

Az volt a mai haditerv, hogy amíg bírok, szépen elkocorászok Szekszárdtól a Bajáig tartó hosszú, mintegy 45 km-es úton, csak úgy lazán, sétatempóban, utazósebességen, nulla teljesítménykényszerrel. Ebben amúgy is jó vagyok. A tegnapi szenvedős, túl magas pulzusos 4,5 km-es, azonban meglehetősen lassú futásom mintha nem is az enyém lett volna, meg az éjjeli rossz alvás sem, ma minden ment, mint a karikacsapás: könnyű lábak, gyorsan fogyó kilométerek, mintha a világból is ki tudnék szaladni.

A trükkös kerítés

Csak úgy suhantak el mellettem a kilométerkövek, amikkel ezen a ponton még egyáltalán nem foglalkoztam. Az első dolog, már az M6-os autópályán is túl, egy a gáton előttem feszülő, áthatolhatatlannak látszó terepakadály volt. Egy kerítés. Aminek túloldalán ugyanúgy folytatódtak a kék jelzések, mintha ez az előttem tornyosuló kerítés itt se lenne. Az ajtón lakat, semmi se mozdul. Jobbra is kerítés, balra is, ráadásul bal oldalon ott egy vízzel teli folyómeder is. Hm, hogy fogok itt átjutni? Nagy kedvem nem volt a gatyaszaggató kerítésmászáshoz, így először jobbra próbáltam kerülni, mert a töltés aljában látszott egy másik út. Igen ám, csakhogy az véget ért a közeli kukoricásban, a kerítésen meg sehol egy turistáknak való létra vagy egy lyuk. Jó, akkor nézzünk el a folyó, azaz a Sió-csatorna irányába... És jött az abszolút pofára esés: nem elég, hogy a kerítés beért a vízbe, hanem ráadásul a part mentén egy újabb kerítés húzódott. Biztos, ami biztos, itt ne legyen esélye semmilyen illetéktelen behatolónak. Szóval avval se értem volna semmit, ha esetleg idejekorán strandolásra adom a fejem a Sió vizében. Ahogy újabb kudarcomon búslakodva újfent felfelé caplattam a gátra, eszembe jutott sok évtizedes temérdek túrázással kapcsolatos tapasztalatom alapján, hogy ilyen helyeken muszáj lennie valamilyen megoldásnak. Mondjuk egy létrának, mint a legtöbb helyen, de az itt nincs. Vagy esetleg egy forgókapunak vagy billenőkapunak mint a Nagy-Szénásnál. De az sincsen itt. Viszont eddig fel sem tűnt, hogy a kerítésen van egy ajtónak látszó külön keret. Hm, esetleg ezzel kéne megpróbálkozni? Kerestem a kilincset, de ilyen alkalmatosság sehol sem létezett, majd egy picit taszítottam a kereten és láss csodát! Az ajtó kitárult és szabad út nyílt számomra a gáton való futkorászás folytatásához.

Végre le a gátról, be az erdőbe

Egészen Bárányfokig vitt a lendület, ahol aztán egy lépcsősor és a kék jelzés leterelt balra, be az erdőbe a gátról. Éppen ideje volt elhagyni a nyílt terepet, hiszen ma is rendesen befűtöttek és még csak most fogják igazán felfűteni a kazánt. A futásban viszont most már meg-megakasztott egy-egy ismertető tábla. Holmi táblák felbukkanásával úgy vagyok, hogy most vagyok itt, most van esélyem megszerezni a releváns ismeretet (például valószínűleg sosem tudtam volna meg, mik azok a fokok, göröndök vagy, hogy Szomfova az Asszonyfalva szóból származik), ill. elolvasni, amit nekünk turistáknak szántak, tehát futás ide vagy oda, a tábláknak van prioritásuk a sportteljesítmény előtt. A nagy táblaolvasgatásban fel sem tűnt, azaz rosszul mondom, pont nagyon is feltűnt, hogy egyik tábla semelyik oldalán sincs bélyegző. Holott az erdőbe bemutató jelzésnél egyértelműen bélyegző jel is volt. Másrészt meg tudtam is, hogy itt, Bárányfoknál kéne bélyegezni. Nos ilyenkor jön jól az alkalmazás: az bizony egyértelműen mutatta, hogy túlmentem és kulloghatok vissza a kiindulópontra, ahonnan be kell még mennem egy külön ösvényen a vasúti sínekhez. Ott egy különálló táblán volt ugyanis a bélyegző. 

Ha már szerencsésen egymásra találtunk, még ha kicsit későn is a pecséttel, úgy döntöttem, ideje megpihenni ezen az árnyas helyen. Aztán lehet újult erővel robogni tovább táblától tábláig. Egy idő után sajnos lekanyarodott a kékről a tanösvény és eltűntek a táblák, valamint sajnos igen gyorsan véget ért a túra kacskaringós, zegzugos, egy nyomsávos úton vezető, számomra legizgalmasabb és legszebb szakasza az ártéri erdőben. De itt még legalább volt viszonylag sűrű erdő és volt árnyék. A holtágak ebben az aszályos időben nem a legvadregényesebb arcukat mutatták, de azért sikerült egy-egy vízimadarat kutyafuttában megpillantanom.

Kedvenc részem a Szilágyi-fok menti tanösvény volt

Azonban evvel a pecsétes mizériával együtt nagyjából a kezdeti lendület is kifogyott belőlem és úgy éreztem, ideje gyalogtempóra váltanom. Minden külső és belső tényező ezt indokolja: a hőmérséklet, az, hogy nagyon is jól állok az idővel, a mentális fáradás, valamint az, hogy egyre inkább sajnáltam, hogy a táj csak elrohan mellettem. Kár érte, hiszen igen ritkán járok itt a Gemencben. Először és legutoljára jó néhány éve Petivel kerekeztünk pont erre, Moravicáról a szekszárdi állomásra tartva kb. 80 km-es utunk vége felé. És azóta is csak tervezgetem, hogy majd egyszer itt elkezdem az AK-t. Az a majd most van! Tehát tessék végre szétnézni!

Még éppen időben lassítottam, mert ahogy a csodára siető csacsiról szóló nóta is mondja: „nincs akadály, jön a gát, gát, gát!” Nos rám biztos nem fogják mondani, hogy „holtra loholta magát-gát-gát!” Úgy tűnik, az Alföldi Kéktúra első szakaszára ezen a ponton gát tekintetében ugyanaz érvényes, mint Lenin elvtársra: van, volt és lesz. Egy darabig biztos nem szabadulok tőle. Monoton menetelésem közben az egysíkú látványt csak nagy ritkán szakította meg egy-egy gátmenti tanyaépület vagy szigorúan kerítés mögött legelésző tehén vagy egy a gáton kedélyesen véres patkánytetemet majszoló macska, ami azt hitte, hogy én is a zsákmányára pályázom, így jöttömre sietősen odébb állt.

Variációk gátra: füves kivitel

Aztán később aszfaltborításos kivitelben is

Amikor végre elértem az előbbi epizódhoz illő nevű Keselyűs nevű igazolópontot és benyomtam az aktuális pecsétet, kószán ábrándozva eltekintettem az étterem irányába, ahol folyadékot szerezhetnék, majd konstatáltam, hogy abból most még van épp elég, annyival kihúzom a következő pecsétig, ahol lesz egy múzeum. Majd ott bekéredzkedek a mosdóba. Aha! Múzeum és mosdó... Én és a hiú ábrándjaim...

A szomfovai pihenőnél már szántam-bántam, hogy ilyen könnyelműen eleresztettem ezt a vízszerzési esélyt, hát még akkor mennyire, mikor a Lankóci Vízügyi Kiállítóhely kapuját zárva találtam. Itt a pecsét helyét mutató tábla is kissé megtévesztő volt és ennek köszönhetően tettem egy fölösleges kitérőt az épület mögé – de ott legalább volt egy kis hűvös. Azonban ezelőtt és ezután is csak hébe-hóba nyúlt be egy-egy terebélyesebb fa árnyéka a gátra. Kezdtem egyre inkább hasonlítani az egyik nagy költőnk által megénekelt tikkadt szöcskenyájakra. (Éppen ekkortájt kérdezte a Messengeren a párom, hogy ég-e már a napmelegtől a kopár szik sarja... csak én nem foglalkoztam holmi üzenetekkel.)

Néha tanyaépületek teszik kissé izgalmasabbá a gát monotonitását

Lankóci Vízügyi Kiállítóhely - zárva

Mivel is szórakoztassa magát az ember lánya rekkenő hőségben, ha már a szembe jövő túrázókat számolni nem érdemes, mert csak egy legény volt a gáton: például lehet olvasgatni a kilométerköveken lévő számokat. És örülni annak, hogy 200 méterrel megint beljebb vagyok. Vagy például lehet felidézni emlékeim mély bugyrából a sárközi karikázó szövegét és dallamát, miközben reggeli dallamtapadásként folyamatosan zakatol bennem a Tarzan Boy dallama. Hiszen most éppen itt vagyok a Sárköz határán. (Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag...) Vagy visszaemlékezni Orbán Imre kisalföldi túrájára, ahol hasonló gáton futottam jó sokáig, csak legalább reménytelenül borongós téli időben. Mit nem adnék most azért, hogy pár percre legalább ilyen idő legyen. Vagy mit nem adnék egy akármilyen rozoga kerékpárért...

Minden egyes kilométerkő egy valódi mérföldkő

Aztán jött végre a megváltó kanyar be az erdőbe a Lassi Halászati Múzeumhoz. Végre le lehet jönni a gátról. És lehet, hogy lesz víz... Nagyon reménykedni már nem mertem és jól is tettem. Ugyan az 1 liternyi izotóniámat már feléltem és egy szintén folyadékszerű gyümölcspürét is legurítottam a torkomon az egyik pihenőhelyen, azért negyed liternyi forró kóla még lötyögött a palackomban. És azzal is spórolósan kellett bánni, mert úgy tűnt, Pörbölyig még ínséges idők jönnek.

Jól is tettem, hogy nem ringattam magam hamis reményekbe, mert a halászati múzeum is zárva volt. Se egy mosdó, se egy csap, a kerekes kútnak meg éppen a kereke hiányzott. Ugyan pár kisgyerekes család várakozott a kisvonatra, mert ez egyben vasúti megállóhely is, de restelltem elővenni a pofátlanabbik arcomat és végiglejmolni őket némi folyadék reményében. Kénytelen voltam hát folytatni most már az egyre erőltetettebb menetet Pörböly irányába. Ahol, ha jól tudom, lesz még egy múzeum. Az utolsó reménysugár...

Lassi Halászati Múzeum: zárva, kerekes kút nem működik

És további 6 km múlva az utolsó reménysugár huny ki utoljára. Éppen akkor, amikor az út kikanyarodik egy gátra (már megint) és nem érinti a múzeumot. Mert kitérőkre már pont nincs semmi szükségem. Még volt egy halovány felszikrázása annak a reménysugárnak, amikor a vasútállomás feltűnt a láthatáron, de azon nyomban ki is aludt, amint megláttam, hogy ez az a fajta, ahol az égvilágon nincs semmi. Szóval pecsét benyom és tessék továbbmenni! Ha tetszik, ha nem, de víz már legfeljebb csak a bajai strandnál lesz ma. És az még további 6 km innen. Na jó, azt az egy vésztartalék gyümölcspürét még meg lehet inni. Mert más folyadékszerű dolog már nincs nálam, az utolsó csepp forró kóla is eltűnt a palackból valahol még a Nyárlegelő környékén.

Szárazság

És az a mechanizmus, ami csak a százasok utolsó etapján szokott beindulni, már rég működik: lesem a számlálót az órámon, nézem a hátralévő kilométereket és métereket a térképen, az alkalmazáson. És azok csak alig fogynak. Ó Baja, te elérhetetlen, te távoli csodás város, te csalfa! Hol van a te drágalátos büféd? És vajon nyitva lesz-e, hogy enyhet adjon az egyszeri balga turistának? Aki rest volt még legalább fél liter vizet magával cipelni, vagy elfáradni néhány száz métert, hogy megnézze, nyitva van-e az a múzeum? Most legalább talán végre megtanulta az a botor turista, hogy ehhez az Alföldi kékhez nem elég a másfél liter folyadék 40-50 km-re elosztva hőségben, valamint némi vésztartalék. 

Baja túl messze van...

Komoly agymunka ez már itt a végső szakaszban, aminek egy haszna biztosan van: edződik az akarat. Erre pedig ősszel különösen szükségem lesz, mert sűrű lesz a program, aminek az októberi Szántó 200 teljesítésében kéne kicsúcsosodnia. Addig is egymást fogják érni a százasok, meg utána is lesz pár levezetésképpen. Csak legyen idő erre a vállalásra is, mert így tényleg nem tudom, mikor fog sor kerülni a következő szakaszra és könnyen meglesz az a 20 év.

Azt hiszem, emlékezetes sörfogyasztásom lesz ez is, mind hamar elfogyott

Az igazolófüzet is írja, kitartónak kell lenni az Alföldi kéktúra teljesítéséhez. Én pedig azt mondom, nem elég kitartónak lenni. Nagyon-nagyon kitartónak kell lenni. Hiszen még a néha kínkeserves ultrákon edződött gyomrom is majdnem megfeküdte a gát monotonitása és a vízszerzési lehetőség hiánya... de nem hagytam magam... Így végül csak megérkeztem Baja beachre, ahol első utam a büféhez vezetett, amit szó szerint leraboltam. Egy Peroni rögtön lecsúszott, amit a strandra menet követett egy citromos Gösser is. Sör ilyen jól utoljára a tavalyi Mátra 115-ön esett jól. És ez még nem volt minden, mert egy második utam is volt a büfébe strandolás után, melynek során beszereztem még egy bubis ásványvizet és egy kólát is, gondolva arra, hogy a hazaúton se kéne szomjan halnom. Nos, a hazaútra maradt összesen fél üveg kóla ebből. Ez is mutatja, hogy nem kicsit szomjaztam el.

Végre a megérdemelt pihenés Baja-Dunafürdőn

Amint a német is mondja: Aller Anfang ist schwer, azaz minden kezdet nehéz, jó svábként én is csak ezt a közhelyet tudom szajkózni. Meg kellett tehát fizetni a tanulópénzt belépőként az Alföldi kék világába. Itt nem biztos, hogy érdemes lesz ilyen hosszú szakaszokat szakítani egyszerre, vagy ha igen, gondolni kell a folyadék-utánpótlásra és -beszerzésre. Annyi biztos, hogy nem lehet nagy magabiztossággal rutinból nekivágni. És érdemes lesz beszerezni egy, még ha nem is állandó útitársat is, akivel gyorsabban telnek majd a hosszú, sokszor egyhangú kilométerek. Még szerencse, hogy van egy tősgyökeres alföldi túrázós ismerősöm Ásotthalmon...

És milyen jól esett - receptre írnám fel

Strava-link: 

A túrázók nem normálisak

Kering a facebookon egy valószínűleg AI által generált, de nagyon ötletes összefoglaló arról, hogy a túrázók nem normálisak. Most akkor saját példámon ezt be is bizonyítanám:

1. Hajnalban magától felébred hétvégén

1. stádium

Sátorban alszik a túra rajtjában rengeteg, horkoló, beszélgető túratárs szomszédságában. Ha a túratársak csendesek is lennének (mint valójában voltak most hétvégén a Kék Balaton előtt), akkor biztosan kijönnek idegenek röplabdázni a strandra éjszaka vagy extra sok szúnyog van. Vagy mindkettő

2. stádium:

Függőágyban alszik és még nem túl gyakorlott ebben. Ennek következtében nem tud aludni túra előtt, hiába próbálkozik... Emlékezetes a tavaly előtti Szondi ebből a szempontból, ahol ebben az azóta szétszakadt függőágyban nyűglődtem. Nem én téptem szét haragomban 😼

3. stádium

Nem is alszik egyáltalán... egy vagy akár két éjszaka se... (Iszkiri 145, ahol az út minden viszontagsága látszik rajtam több mint 100 km megtétele után az Öreg-tó mellett fagyoskodva)

2. Több száz kilométert utazik, hogy utána 20 km-t gyalogoljon

Jelen! Tanúhegyek 20B - 5:12-kor már a székesfehérvári állomáson szállok át, hogy még néhány órát utazzak Badacsonyig 20 km miatt, majd vissza is így tegyek. Utána még egy buliba is mentem - emiatt is siettem

És néha hajlandó vagyok az utazáshoz méretes zsákokat is cipelni...

3. Pénzt fizet azért, hogy felfelé szenvedjen

Legjobb példa erre a Mátra 115, ahol majdnem 20000 Ft-ot fizet az ember azért, hogy 6000 m-nél is több szintet megmásszon. (Persze az ellátás ennek fejében tökéletes.)

4. A 35 fokot túl melegnek tartja, a 10 fokot ideális túraidőnek

Így van, a foltosodó lábam is ezt mondja (A kép az idei Kazinczyn készült, ahol majdnem 35 fok volt és egy plusz napocskát is beiktattak a szervezők, hogy ne fázzunk véletlenül se.)

Csak az a probléma, hogy a mínusz 10 °C-ot is ideálisnak tartja... (A Szív trail maratonon a mostani tél talán leghidegebb és leghavasabb napján)

5. Eső esetén nem lemondja a túrát, hanem csak előveszi az esőkabátot

Egyik legemlékezetesebb elázásunk a Téry 50 volt tavaly. Itt esőkabátban is bőrig ázva a Nagy-Szénáson virítunk, idézve valószínűleg a klasszikust, hogy nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista.

Sőt néha még örül is az esőnek (Még a Sétafikás időkben egy Balaton-felvidéki OKT-bejáráson)

6. A sáros bakancsra büszkébb, mint a tiszta cipőre

As az elnyűtt és sáros cipőre kétszeresen is...

7. A csúcsra érve 15 percig fotóz, majd 5 perc alatt megeszi szendvicsét

Ez már nem igaz, mert nincs 15 percem fotózni a TT-ken sehol se. Valószínűleg összességében se fotózok 15 percet, maximum extrém esetekben. (ld. Tolnai Zöldút 100)

Mondjuk szendvicset enni se nagyon van, így hát mindenféle szeletekkel, sőtablettával és gélekkel, pürékkel táplálkozom leginkább - ez most egy kivétel, mert éppen hot dog volt az ellátmány ezen a túrán.

8. Azt mondja: „Már csak egy kis emelkedő.” (Ez általában még 400 m szint.)

Ilyen kijelentésekről már túravezető koromban is híres (vagy hírhedt) voltam. Itt éppen a Nagy-Gete leselkedik a távolban, hogy visszafelé is megmásszuk a Szuperkatlanon a csúnyábbik oldaláról is.

És most jön a gusztustalanabb része – érzékeny lelkek és kényes gyomrúak csukott szemmel görgessenek tovább!

9. Este nyögve száll le a buszról

Ez kérem, merő rágalom. De mindenféle sérülések akadnak bőven.

10. Másnap alig tud járni

Minél többet és gyakrabban megy hosszút az ember, annál kevésbé kottyan meg egy százas (gondolok itt főleg a regenerációra, mert a teljesítés könnyebb nem lesz). De extrém esetek akadnak (főleg a szintesebb, keményebb túrák viselnek meg jobban), sokszor nem is kimondottan az izomláz miatt. Engem a hiker's rash (ún. túrakiütés) kínoz nyáron általában. Ez sajnos égő fájdalmat is okoz túra közben, de gyorsan elmúlik, ha már nincs terhelés. Extrém esetekben ilyen hólyagok is nőnek a bőrömön. A talpamon a vízhólyagok már igen ritka vendégek, de cserébe engem ez a nyavalya sújt.

11. Két nap múlva már ezt kérdezi: - Na... hová megyünk legközelebb?

Nem, már másnap nézegeti a TTT-t, melyik lesz a következő százas vagy nem százas...) És közben tutira nem százas...🤣🤣🤣

Szóval ilyen nyomorúságosak vagyunk, de legalább tudunk röhögni magunkon, ez a lényeg.

Almádi soha nem érhet véget

Almádi soha nem érhet véget,

Vörösberényig alszom majd egyet,
Repülj velünk a kék jelzés szárnyán!
Indul az utazás, csak erre vártál.

Ha indul a buli, hát tedd fel a kezedet,
Mozgasd a lábad és szedjed a csülködet,
Felejts el, gyerünk, most minden rosszat!
Na ez az a túra, ami izgalomba hozhat.
Terepes lányok és túraarcok,
Mindenki itt van, mindenki boldog,
Buli van a völgyben, a hegyeken, a strandon,
Szombat hajnal van, nem lehet más dolgom.

A dinnye az asztalon ereszti a levét,
A Bujdosók lépcsője kacsint most feléd,
Elvisz jobbra, elvisz balra,
És felemel, felemel nagyon magasra.
Csodákat láttál, mindenhol jártál,
A kék jelzés szárnyán messzire szálltál,
De ne felejtsd el jövőre, csak arra kérlek:
Hogy Almádi soha nem ér véget.

„A DJ a pultból nyomja a zenét...”

Még valamikor Lovas éjjeli utcáit róttuk, mikor Zoli tett egy következményekkel járó felelőtlen kijelentést, ami hasonlóan hangzott: „És majd jön a soha véget nem érő Balatonalmádi". Nekem nem is kellett több, máris elkezdtem énekelni a rögtönzött „Almádi soha nem érhet véget” című szerzeményt. Megírattam volna az AI-val is, csak vagy én vagyok túl kezdő és béna, vagy az AI az még, vagy mindketten botcsinálta online zeneszerzők vagyunk, mert semmi használható és elfogadható eredménye nem született a közös alkotásnak. Ellenben kaptam egy halom vállalhatatlan, zeneileg, kiejtésügyileg és prozódiailag is pocsék „alkotást”, jobban mondva fércművet, aminek meghallgatásáról, nagy sajnálatomra le kell mondania a nagyérdeműnek saját érdekében. Pedig csak a Soho party zenéjére kellett volna rátenni ezt a szöveget. Persze lehet, hogy ez már plágiumnak számít, a jogi részéhez nem értek a dolognak. No mindegy is, ha valaki jártasabb ebben nálam, amennyiben van hozzá kedve, megcsinálhatja.

Fröccsről fröccsre...

A fenti epizódból is látszik, hogy kitűnő kedvben zajlott az idei Kék Balaton, hangulatban nem volt hiány, mint ahogy perzselő napsütésből se. Az ember hajlamos az otthon hűs nyugalmában, a számítógép előtt ülve azt gondolni, főleg, amikor megnyomja azt a csábító „Benevezek” gombot, hogy az ilyen nyári száz kilométeres séta a Balaton-felvidéken merő mulatság (az, végkimerülésig). Részben igaza is van, hiszen ez a menet tényleg egy bulitúrának ígérkezik: strandolási lehetőség előtte utána a túratársakkal, sátorozás és közös sörözés a Balaton-parton, mindenféle finomság felbukkanása az útvonalon, mint dinnyehegyek, fröccslelőhelyek, sörforrások és kávékutak, extra édességek és sütemények dombokban, mennyei gyümölcsleves- és zöldségleves-tavak spagettihalom körítéssel és még sorolhatnám. Itt a túrázót felettébb jól tartják. Sőt még egy nagyon baráti 31 órás szintidővel is megtámogatják, hogy ideje is legyen élvezni mindezt, valamint a Balaton-felvidék páratlan szépségű tájait amolyan magyarosan toszkán hangulatával együtt. Minden szép és vidám, partihangulat végig a köbön, mégis mi lehet a probléma azzal, hogy az ember fröccsről fröccsre vándorol a szőlőhegyek között?

A különleges enteriőrrel bíró Közért bárban Káptalantótiban

Dinnye áll halmokban még jóval a Halom-hegy előtt

Más gyümölcsökből is akad úton-útfélen (biofrissítésként néhol szeder, ringló, füge kínálkozik)

És ne felejtsük az Edu féle sajtos tallérokat különböző ízekben is (a medvehagymás volt nálam a nyerő)

Vagy Edu anyukájának a különleges kék jelzéses pillecukrait

Zádorvárnál se haltunk éhen

Orsiék kávés pontja a Csákány-hegyen szó szerint a túra fénypontja

Az, hogy a túrázó örökké elégedetlen. Amikor otthon a gép előtt ül, vagy hétvégén a strandon henyél, akkor inkább túrázna, bezzeg amikor rója a végeláthatatlan kilométereket, akkor egyre inkább rádöbben, hogy bizony rossz lóra tett. Vagy inkább arra, hogy nem pontosan ilyen lovat akart...

Hanem inkább ilyet...

Bezzeg akkor már könyöröghet naphosszat Máriához, ki a csávából már semmi égi vagy földi hatalom nem húzza. Se nappal...

Se éjjel...

Marad a kálváriajárás és a kereszt, amit mindvégig cipelhet az ember és melynek súlya egyre súlyosabban a vállunkra nehezedik. Kinek mi pontosan: valakinek a vízhólyagok nőnek a lábán, van, aki a meleget nem bírja, van akinek a gyomra rakoncátlankodik, van, akinek az álmosság a mumusa, nekem pedig a piros és hólyagosodó égő foltjaim, amik azonnal előjönnek, mihelyt Szentbékkálla magasságában eltűnnek felőlünk a felhők.

A szentbékállai kálvária nagyon különös, itt éppen betyárábrázolások formájára készült egy stációkép, de van lyukas is hiányzó képpel. Mindegyik meglévőt más művész készítette. Leírás itt.

A kereszt tövében ugyanitt kerámiavirágok nyílnak, avagy a szenvedés rózsát (vagy díjazást) terem.

Ücsörögnék már én is inkább a Balaton partján és áztatnám égő végtagjaim akár a némileg elapadt és langymeleg vízben is, de a part még messze van és a cél még távolabb. Még túl a messziről látszó Tihanyi-félszigeten is. És a teljes távért fizettem be, nem a feladásért, erre mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam. Marad tehát az, ami elérhető: hosszas időzés egy-egy itóka társaságában a pontokon, fürdés közcsapnál, mosdóban, forrásnál, tehát bárhol, ahol lehet, és a kényelmes, kevésbé megerőltető haladás egy kellemes túra- és beszélgetőpartnerrel, jelen esetben Inczédi Zolival, akivel oly régen túráztam már együtt, utoljára pontosan a tavalyelőtti emlékezetesen esős Palipistán. Ugyanis hiába próbáltunk nosztalgiázni Fiala Petivel a három éve teljesített szenvedős és közös Kék Balatonunk emlékére, sajnos idejekorán el kellett őt engednem, még a Bujdosók lépcsője előtt, hiszen láttam, hogy nagyon nem egy már a tempónk. És nem kéne magam még az elején kifingatnom teljesen. Ő az elmúlt három évben óriási fejlődésen ment keresztül én meg azóta is stagnálok kitartóan. És szerintem ez már így is marad. 

Idén 135 nevező volt a 100 km-es távra. Itt mindenki potenciális túrapartner is (legalább egy szakaszon), nem szoktunk válogatni.

Melegben még nagyobb hangsúly van az okos haladáson és frissítésen. Így nem is bánom és szégyellem sehol sem, hogy idén 25 órán túl mentem valamivel, ami ugye nem szokásom egy ilyen, a számok alapján viszonylag egyszerűnek tűnő százason. És ebből kis híján 4 óra volt az állásidő! Összejött ez egyszerűen az egyre hosszabb időzésekkel a pontokon az idő előrehaladtával. Mert ponton lenni jó, főleg ezen a túrán. 

Nehezen szabadul az ember onnan, ahol szól a lelkesítő muzsika, mosolygósak a pontőrök és mindent megtesznek a túrázókért. Szinte már versengenek, hogy kinek a pontja ötletesebb. Egyik díjnyertes stáció a mi kálváriánkon a dinnyés pont volt (szerintem):

Egy unalmas szakaszon meg kedélyjavítóként éppen nézegetheti az ember Frisch Laci vicces flamingós nadrágjainak egyikét, hogy feldobja a hangulatot. Persze csak akkor, ha a közelében halad. Ha nem, akkor például beszélgethet Zolival legújabb turkálós fogásairól, hiszen hamar kiderül, hogy túrapartnerem szintén egy nagy turiguru. És máris repül az idő és fogynak a kilométerek és elterelődik a figyelmünk a problémáinkról. De ezernyi látnivalóval próbálkozik be maga a Balaton-felvidék is, érdekességben nincs hiány itt. Érintünk rengeteg nevezetességet a teljesség igénye nélkül: tanúhegyekből máris kettőt, a Badacsonyt és a Csobáncot, geológiai érdekességként ott van a szentbékállai kőtenger vagy a Hegyestű, bájos tájakként a szőlőültetvények sora, melyeken áthaladunk, történelmi látnivalóként a csobánci vár vagy a Zádorvár, építészetileg meg Szentbékálla faluképét emelném ki vagy a paloznaki és a badacsonytomaji kálváriát. Visszanézve régi, nem telefonos képeimet, mindig elfog a sárga irigység, hogy lehetne akár most is a minőségre menni. De hát a teljesítménytúrázás nem a művészeti értékről szól. Se idő, se kedv nincs a hosszas beállításokra vagy a témák megtalálására. Mert sok mindenről van kép ezekből az időkből is, tehát van összehasonlítási alap... A teljesítmény a minőség rovására megy egyértelműen. Remélem, csak a képek tekintetében, az élmények terén nem.

2014-ben az ilyen részletek se tudták elkerülni a figyelmem kéktúránk alkalmából

Kőszörnyekről mostanság maximum ilyen képre futja

És mikor már lankad a kedv és fárad a láb, hogy kicsit felpörögjön a tempó és legyen egy kis változatosság, beállok Herbély Szabináékhoz egy kis időre túratársnak, majd Frisch Laciékhoz is. Mindenki hurcolja a maga keresztjét, Szabina a rák poklából szabadult, Laci meg folyton gyomorproblémákkal küzdő feleségének a frissítését, valamint a problémák leküzdésének módját próbálja kifundálni, és úgy tűnik, végre jó úton járnak a pulzuskontrollal. Én meg cipelhetnék a sajátomon kívül még egy féltéglát is Edina kiírása alapján, hiszen az idén már 5 százason túl lévőknek egy ilyen felszerelés is ajánlott. Nekem ebben az esztendőben már ez lesz a nyolcadik...

Láttam is pár alkalmasnak tűnő darabot a Csobánc oldalában, mégse nyúltam utánuk valamiért... Csak jól elpoénkodtunk Zolival rajta.

Jókora kövekből itt a badacsonytomaji kálvárián is fel lehetett volna tankolni

Aztán meg megyek egyedül is egy-egy szakaszon, mert ugye a túrázónak, mint mondtam, semmi se jó: ha egyedül van, társra vágyik, ha meg társsal megy, magányosságért eped. Na de itt nem Zoli ellen szeretnék beszélni, mert vele is tök jó az összhang, nála tökéletesebb és érdekesebb beszélgetőpartner számomra kevés akad talán még az egész mezőny általam ismert részében se. És tempóban se kell megszakadni a jó beszélgetésekhez, ez is fontos. És mint kiderül a végén, partneri szövetségünk igazi win-win szituáció: neki sikerül eddigi legjobb idejét menni a Kék Balatonon, én meg végig jó hangulatban vészelem át az egészet (úgy nagyjából, mert hazudnék, ha azt  mondanám, hogy nem voltak mélypontjaim).

Zoli volt az út nagy részén a túratársam

Az egyik kétségkívül Füred előtt volt még az Evetes-völgy bejáratánál, mikor a hátulról sebbel-lobbal érkező Márton Dani és Tarnai Máté beharangozta az érkező hatalmas vihart, ami mindjárt ideér, úgyhogy szedjük a lábunkat, hogy beérjünk szárazon a Léna borozóba. (Ott majd kedvünkre elázhatunk 🤣) Fel is támadt valóban a szél és cseperegni kezdett az eső, de ehhez képest nagy változás mindvégig az úton nem történt. Így a zsidótemetőnél jól meg is csapoljuk közösségileg a kutat és kicsit leülünk pihenni a körülöttem levőkkel, miután a beígért égiháború elmaradni látszott. Aztán a borozóban a radarképet megnézve láttuk, hogy a nagyja jól elhúz tőlünk északra és mi maximum csak széléből kapunk valamit. Úgyhogy semmi akadálya, hogy kicsit hosszúra nyúlt töltekezés után továbbmenjünk a maradék nem túl könnyű 30 km-re, át a Tamás-, Péter, Csákány- és Csere-hegyen. Biztonság kedvéért azért gyorsan elérhető helyre helyeztük az esőkabátunk. 

A másikat meg nem nehéz kitalálni: Almádi, ami soha nem érhet véget. Itt még a kódot se találtuk meg a vörösberényi templomnál lévő villanyoszlopon, ami tetézte lehangoltságunkat vagy inkább az egyhangú aszfalttaposásnak köszönhető egykedvűségünket. Csak egy kedves kis bogárra vadászó cica próbálta feledtetni a gondjainkat-bajainkat, de róla meg nem sikerült használható képet lőni. Nekem megint egy igen naturális terepen akadtak dolgaim, immár menetrendszerűen, csak most kicsit alkalmasabb helyen jött rám és akadt megfelelő búvóhely. A ponton aztán megint kicsit hosszabban próbáltuk rendezni sorainkat, mire végre rávettük magunkat a folytatásra a Romkúti-árok felé, hogy legyűrjük a maradék 5-6 km-t is a célig. Persze ennek már minden lépése fájt, főleg Zolinak, aki vízhólyagokkal is küzdött már legalább Füred óta. Zolival nagyon egy srófra járt az agyunk: mondja, hogy mihelyt kiírja az órám a 102 km-t, álljunk ott meg és ne menjünk tovább, hiszen csak ennyi van kifizetve. Pont én is azon jártatom az agyam, hogy már bármikor megállnék és bárhova lefeküdnék azon nyomban és egyébként is milyen szép ligetes erdő ez itt a Hársas-völgyben. Erre Zoli is ugyanezt mondja pontosan, hogy ez sokkal szebb erdő, mint az eddigiek, tehát alkalmas hely a túra spontán befejezésére. 

A túra végjátéka a Malom-völgynél kezdődik

De hát még mindig van hátra, kettő, másfél és már csak egy kilométer, ami végtelen hosszúnak tűnik, holott ez a távolság szinte eltörpül mennyiségben az eddig megtettekhez képest, hiszen a teljes távnak csak töredékrésze. Az elme csal, megcsal ilyenkor már mindenkit. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami borzasztó türelmetlenség is mostanában: ott akarok lenni már a strandon, ülni a parton, feküdni a réten, enni a fagyit és a lángost vagy áztatni a lábaim. Bármit csinálnék már, csak nem gyalogolnék. Éppen jön hátulról egy futó lány, aki valószínűleg a reggeli edzését végzi kb. 6 perces kilométerekben. nekem ez kapóra jön, így hát megmutatom Zolinak, hogy igenis, itt a túra végső szakaszában is lehet még rendes tempót futni. Sőt, leginkább csak itt, mert az ember már tudja, hogy a cél belátható távolságra van. Így nagyon gyorsan elfogy az a pár száz méter a Tobruk strand bejáratáig. (És ekkor ugrik be, hogy néhol pont a Líbiai sivatagot idézte a perzselő napfény és a szárazság, ami körülvett minket. Azt persze máig se tudni pontosan, miért nevezték el a líbiai városról Balatonfűzfőnek ezt a városrészét, csak legendák keringenek arról, hogy a papírgyári igazgató volt idegenlégiós sofőrje az épülő telepet meglátva azt mondta, hogy ez pont úgy néz ki, mint Tobruk vagy a másik verzió szerint a papírgyár dolgozóinak létesített telepet pont akkor építették, amikor a németek Tobrukot ostromolták a II. világháború során. Így a népnyelv átragasztotta erre a városrészre az ostromlott város nevét.)

És végül, még ha nem is pont úgy, mint előzetes képzelgéseim során, meglett a csobbanás előtte és utána is, a parton való sörözés és lángosozás, sátorban alvás, ismerősökkel való bandázás és a kellemes emlékű túra is – főleg azért kellemes, mert az emlékek utólag hamar megszépülnek és Edináék is tényleg mindent megtettek azért, hogy szép emlékekkel távozzunk Balatonfüzfőről. Így reménykedem, hogy a jövő évi túranaptáramba is be tudom illeszteni ezt a százast. 

És ami jó hír: a bal térdem még csak nem is hallatott magáról, így reménykedve állok az ősszel esedékes százasdarálás előtt.

Az idei útvonal strandtól...

strandig tartott (ennek a túrának ez a legjobb verziója)

És végül, ha már bulitúra, azért ne maradjon ki a Soho party örök érvényű zenéje se:

Strava-link (A menetidőben való egy órányi eltérést a Garmin és Strava között mondjuk nem értem, főleg, hogy a Garmin adatok kerülnek importálásra a Stravaba...):