Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: 

Képtelen transzba esés

 

Az 50-es villamos cammog előre az Üllöi úton, szinten minden sarkon és piros lámpánál megáll. Így sose fogok odaérni a Béke térre. A jobb oldali látóteremben egyre húznak el az ismerősök: Anna, Bubu, Márk, István, Gyuri és még sokan mások. Persze számukra teljesen láthatatlan vagyok a sárga szörnyeteg takarásában. Tovább hátráltatja az előrehaladást, hogy nagy szirénázással éppen egy konvojnyi mentő és tűzoltó vonul ki egy közeli tűzesethez, aminek fele se lehet tréfa, mert nagyon csúnyán, feketén füstöl egy épület a bal oldalon. Szívem szerint már én is ott bandukolnék vissza a Kálvin térre valahol az Üllői út közepe táján. Így viszont senkit se fogok utolérni az itt látott elhaladók közül. 

Egyébként meg örüljek, hogy már itt járok, mert ha a Kálvin tér magasságában ma máshogy döntök, most valahol Budán utazgatnék jó eséllyel. Mert az történt, hogy a munkahelyről való indulásomkor konstatáltam, hogy nincs sehol a telefonom. Ne már! Ilyenkor az első a riadalom olyan rémképeket szül, hogy biztos kiesett a nem tökéletes cipzárral rendelkező hátizsákomból, miközben befelé tekertem. Persze simán lehet, hogy otthon csak berakni akartam a zsákba, de tettlegességre már nem került sor. Ilyen, ha az embernek rövid az esze...

Mikor szerdán ideértünk, már jóval sötétebb volt

Szerencsére kicsöngött, mikor megcsörgettem a céges telefonon, így kissé megnyugodtam. Viszont nem tudtam eldönteni, hogy az a jobb választás-e, hogy egyenesen megyek transzüllőizni vagy előtte hazamegyek a telefonomért, hogy képeket is készíthessek. Odatalálni a Béke térre és végigkövetni a nyílegyenes tracket talán telefon nélkül is menni fog...Végül egy köztes megoldás született, a Kálvin térig eltekertem, majd lekötöttem a bringám és máris metróztam kifelé a föld színe alatt, miközben éppen fölöttem, a föld színén a túratársak már bőszen sétáltak ide-oda. Menet közben kiötlöttem, hogy most igazából nincs semmi akadálya, hogy fussak – legalább is feladattól feladatig. Illetve minimum a Balatoni fagyizóig, aminek nagyon nehezen tudok ellenállni. Képek most nem lesznek, azaz lesznek lejárt szavatosságú tavalyi meg tavalyelőtti képek újra felhasználva.

Ma volt bőven feladatuk a lánglovagoknak, de nekünk is volt velük...

Szerencsére a Béke térre nagy sokára megérkezve, az áthelyezett lángososnak most is sikerült ellenállnom úgy érvelve, hogy teli gyomorral nehéz lesz futni. Ádáméktól átvettem a rajtcsomagot, majd elámultam azon, hogy egyesek remekül tudják álcázni magukat ehhez a túrához például talpig elegáns üzletembernek. Hiába az álca, így is igen könnyű felismerni, ki a túrázó az Üllőin ezen az egy évben egyszeri és megismételhetetlen szép napon: ismérvük, hogy mind fehér papírt lobogtatnak a kezükben (a trükkösebbeknek a nadrágzsebükből áll ki) és indokolatlan helyeken állnak meg, ami nem gíroszos, nem kínai étterem és nem kocsma, valamint nem is megálló.

Fém vagy nem fém ez itt a kérdés

Nagyjából 10 km-t a szűk 14-ből sikerült is lefutnom, közben x-elgetve, elnyalva egy futóbarát 1 gombócos (áfonyás sajttorta) fagyit, az Üllőiig gomolygó füstfelhőn áttörve (ekkorra a rend őrei már lezárták a környéket a kíváncsiskodók elől), kéregetőt lerázva, valamint elhagyva sok-sok túratársat (és a zöld tollam kupakját). És büszke vagyok arra, hogy mindössze 3 kérdés fogott ki rajtam. A zászlórudas is csak azért, mert szürkületben még szemüveggel is vaksi vagyok és utólag korrigáltam is a válaszom. A második se volt fatális tévedés, mert csak át kellett menni a kereszteződésen és a síneken, hogy megleljem azt a másik Üllői út 309-et a tortarendeléssel. Mert kettő van belőle és a kettőt egy kereszteződés is elválasztja. Trükkös, igen trükkös. De a legtrükkösebbek a csákányok voltak, mégpedig az örmény háborús emlékművön az Uzsok téren. És igen, ezt a tévedést is a vaksiságomnak és a figyelmetlenségemnek köszönhetem. Mert nem azt kérdezték, hogy hány csákány található azon a bizonyos kövön, hanem az, hogy hány fém csákány. Nem mindegy. Messziről nézve, szemüveg nélkül persze simán lehet is azokat a bizonyos csákányokat fémből készülteknek nézni. Csak hát nem azok... Közelebbről vizsgálva biztosan nem. Nos, én ezt a közeli, valamint tapintásos szemrevételezést elmulasztottam sajnálatos módon, így a válaszom 4 lett a helyes 0 helyett.

A nyuszi és a farkas most adott feladatot

És még mindig jobban jártam, mint későbbi, a túrán újonc túratársam, aki mindjárt a lap közepén kezdte a kérdések megválaszolgatását. Kicsit persze csodálkozott, hogy mi van az idáig terjedő szakasszal, mert azt a hosszú részt így akár le is lehetne villamosozni, de aztán jó túrázóként elvetette a kínálkozó kispistázási lehetőséget. Csak akkor döbbent rá fatális tévedésére, mikor összetalálkozott Bálinttal, mint később én is, így mindhárman túratársak lettünk úgy nagyjából az Ecseri út közelében lévő igazolópontnál, ahol az ominózus válasz az volt, hogy lila. Egy kíváncsi úriember érdeklődött is, hogy mi a fenét csinálunk a sötét kirakatot mustrálgatva, mire ő is megtudta, hogy a kérdésre az a válasz, hogy lila. Itt és most éppen az, de máshol majd más lesz, ez nem olyan örök érvényű dolog, mint a 42.

Bármennyire kézenfekvő lenne, a szív nem zölden dobog a Groupama Arénánál

Bár valamivel lassabban az eddigieknél, feltarthatatlanul haladtunk tovább az Üllői úton, csak a Népliget aluljárójában bizonytalanodtunk el kicsit, vajon melyik kijáratnál is kell felmenni. De aztán megtudtuk, hogy a szív fehér, még ha zölden dobog is a zöld zászlókért és a zöld sasokért. Újabban már spórolnak persze és a sas is fekete sötétben. 

Mivel a kép nem idei, itt még ki van világítva a fémmadár (ami nem szerepelt a kérdőíven)

Ezeket a jómadarakat meg is kellett számolni

A vége felé még sikerül felfedeznem 2 kihagyhatatlan fotótémát, amit alkalmasint lehet, hogy pótlok önszorgalomból: egy Mézga Aladár falragaszt és egy graffiti bakancsot.

És bemutatom lüke Aladárt...

Egyre szaporodó számú tébláboló járókelőt, valamint tántorgó részeget kerülgetve, húgyszagú sarkokon befogott orral oldalazva és már a sokadik szirénás járművet mellőzve aztán megérkeztünk rendeltetési helyünkre, az All-inn pubba Mátéhoz, ahol a korábban látott ismerősök közül ott ült István (nem Angyal), majd később a görkoris Anna is begördült a maratonjáról. (Vele már egyszer szembe is találkoztam.) 

Angyal István miatt idén is kérdőre vontak minket

Majdnem sikerült kifülelnünk, hol lesz titkos igazolópont a Pénteki poroszkáló százason, de sajnos a jelenlévő és az alkalmat kihasználva máris szervezkedő szervezők idejekorán rájöttek, hogy lehallgatják őket az érdekeltek. Addig persze még sok víz lefolyik a Dunán és lesz még több százas és nem százas is, kinek éppen mi. Mert mint már írtam, a szeptemberi, sőt az egész őszi program sűrű lesz, még úgy is, hogy még ezen a hétvégén is csak lazsálgatok. A Vadrózsára meg menjen, aki akar, a száz mérföldes Podyjímen meg ott lesz szép hazánk színeiben Bálint. De egy hét múlva már én is ott serénykedem majd a kékszalag felgöngyölítésén.

What is the next step?

Strava-link:

Újabban az órám is sztahanovista üzemmódba lépett és jobban teljesít, főleg, ami a szinteket illeti. (Magyarul tönkrement a barometrikus érzékelője.) Még a jövő kérdése, hogy visszaküldöm-e a cseheknek, mert pechemre cseh webshopból vettem, vagy megpróbálok együtt élni avval, hogy 14 km-en az Üllői úton több mint 400 méter szintemelkedést mér, az Alföldi Kéktúra szűk 50 km-én meg több mint 800-at. Elvégre ez is csak egy adat, ami utólag korrigálható is. Addig meg sorra döntögetem a rekordokat a Stravan 🤣.

Augusztusi henyélő

 

És akkor henyéljünk megint, de most kivételesen augusztusban. (Ne feledkezzünk el róla, hogy tavaly előtt meg kivételesen októberben henyéltünk az árvíz miatt, tavaly pedig ismét kivételesen instant módon henyéltünk...) Szóval szabály már lassan nincs is, csak kivétel. És mi ebben a jó? Az, hogy később sötétedik és az esti 20-as műszakban most minden eddiginél tovább lehet majd jutni világosban és fotózni olyan dolgokat, amiket eddig még nem. És mivel hatalmas szárazság van, a Duna szintje is extrém alacsony, tehát olyan helyeken is lehet haladni (szaladni), ahol normál esetben a Duna folyna.

Még ha nincs is lassan normalitás, mégis ment minden a rendes kerékvágásban, azaz reggel 10-es táv, aztán munka home officeban, utána pedig egy 20-as táv abszolválása.

Itt nagyjából a folyómederben állok

Peti volt olyan jótét lélek, hogy elvitt autóval a rajtig munkába menet, így még éppen 6 előtt el tudtam rajtolni (és evvel se voltam az első induló). Idén is futva szándékoztam teljesíteni mindkét távot, persze úgy, hogy közben jó sokat fotózok az időeredmény rovására. 

A rajtban már nagyban dolgozott Dóri és Márk, pár szót váltottunk, aztán nekivágtam, hiszen munkába is be kell érni. Miután a Komp utcai árvízkapunál szokásosan feltett kérdést megválaszolom, mindig az izgat, vannak-e új graffitik a falon. Idén egy kecske és Yoda mester fogadott – kár hogy az utóbbi remekművet kissé már összefirkálták kevésbé tehetséges „művészek”.

A galéria megtekintése után a kortárs művészetet értékelni tudó kultúremberből gátfutó lettem, de azért futólag itt is megcsodáltam a természet posztmodern alkotását, azaz a napfelkeltét a magából elég kétes szagokat eregető szennyvíztelep felett.

Az aranyhidat a Dunán is megörökítettem volna szívesen, csak addig halogattam a dolgot, amire az szertefoszlott vagy eltűnt a fák mögött. És máris dolgom akadt a bunkernél a kötelező pecsét beszerzése miatt. Szerencsére most pucér férfiak nem rontották az összképet, úgy mint tavaly. Így zavartalanul folytathattam gátfutó tevékenységemet. Néhány pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen lehet bent az erdőben dzsungelharcolni, de ennek élesben való kipróbálása egyszer és utoljára elég volt tavalyi teljesítésem alkalmából. 

Innen Benjiék pontja csak pár perc volt, ahol magamba tápláltam reggeliként némi gumicukrot, szőlőcukrot és vaníliás kekszet. Szívesen elbeszélgettem volna velük még hosszabban is, csak mindig eszembe jutott, hogy ma még dolgozni is kell. Úgyis este visszajövök még repetázni! Illetve aláírás helyett pecsétet kérni, mert egyelőre csak SK tudták igazolni áthaladásomat. A parton állt egy sátor, amit horgászok, hajléktalanok vagy horgászó hajléktalanok állítottak, mert este még mindig ott volt.

A kitartó pontőrök

és az őrzött áru

Folyóparti csendélet

Végigbotorkáltam a gát aljában a figyelemnek folyamatosan feladatot biztosító kövezeten, majd lehuppantam a szigetcsúcs felé vezető út homokjába. A szalagozást csak hellyel-közzel követtem, de néhány hajléktalansátrat érintve így is eljutottam a szigetcsúcsra. (Ennek az éjszakai út folyamán lesz még majd jelentősége...) A magas homokos szakaszoknak valószínűleg külön edzésértéke is volt. Annyi biztos, hogy nem volt egyszerű haladni benne.

Miután végeztem a Palotai-szigettel, a Népsziget felé vettem az utam. Még véletlenül se vágtam le az utat a mostanra szárazzá vált öbölben, ami a kispistázni szándékozóknak egérutat jelentett. A gödör alján utam állta egy-egy elhagyott roller vagy munkavédelmi bakancs. Vagy éppen egy arra egerésző fekete cicuska a susnyásban. Vagy egy váratlan ellenőrzőpont, amit a kispistázók jó eséllyel kihagytak. (Legalább) egy ilyen delikvenssel találkoztam is...

Hamarosan következett a sziget legbulisabb tájéka. Kicsit hiányoltam idén a híd közelében horgonyozó hajókat, de aztán később akadt néhány. Itt már jöttek szembe szép számmal reggeli edzésüket végző futók is. A gyaloghídnál, ahol máris ellopták a tollat a kihelyezett kódról, aztán visszatértem az itt meglehetősen markánsan mutatkozó civilizációba.

A pár percen belüli kontraszt azért elég nagy:

A városi szakasz az, ahol muszáj mindig elővennem a térképet, pedig elméletileg pofonegyszerű itt is tájékozódni. Jaj de sokszor vagyok így! Az iskolánál lévő pontot még gyorsan begyűjtöttem (a tollat innen is ellopták, biztos jól jön az iskolakezdéshez), aztán meg sem álltam a célig. Azaz a végén kénytelen voltam belassítani, mert rám köszöntek Inczédi Zoliék, akik szintén visszatérőben voltak a 10-es körükről. Fura, hogy rajtuk és a rövidítő hölgyön kívül senkit se értem utol és őket is már csak itt a végén. Ők munka helyett turizással szándékozták elütni az időt a két túra között (túra/turi/túra mintázat).

Egy pólót a végén azért nekem is sikerült szereznem, még ha nem is látogattam el azonnal a Humanaba. Méghozzá egy a tavalyi instant sorozatért járó mandarin színű Hétköznapi barangolások pólót, amit este fel is fogok avatni.

A Humana mókusai

És akkor ugorjunk is el először a Lidlbe második reggeliért, majd haza dolgozni (és ebédszünetben a Humanaba is megnézni az új árut), majd vissza Újpestre henyélni egy második körre is.

A fagyis lány (ezzel azért később végeztem volna)

Még indulás előtt nagyjából az utolsó utáni pillanatban olvastam, hogy nekünk túrázóknak jár 50%-os fagyikedvezmény az Andretti kávézóban, ami elől rajtolunk. Ezt ki kell használni! Még akkor is, ha jó eséllyel én leszek az utolsó rajtoló a 20 km-es távon. 7-ig ugyan még el lehet rajtolni, de legkésőbb a szintidő-kihasználóknak is be kell érni éjfélig. Engem a késői célba érés veszélye nem fenyeget, mert egy félmaratonistának illik tudni lefutni ezt a távot maximum 3 óra alatt, még akkor is, ha lassú, sokat trécsel a pontőrökkel és túratársakkal, valamint lépten-nyomon fotótémákat keres. És ezenkívül az első 500 méteren sétálva fagyit majszol... Igaz, már az idejét se tudom, mikor futottam hivatalosan félmaratont. De azért jó pár a lábamban van és néha még eszembe jut, hogy nevezhetnék egyre (mint például most a Spar maraton közeledtével). 

Szóval nekiindultam kezemben a frenetikus ízélményt adó gyömbéres citrom - fehér csokis karamella fagyival az északi vasúti összekötő hídnak, hivatalos nevén az Újpesti vasúti hídnak. Néha próbáltam nekiiramodni, de hamar rájöttem, hogy a fagyi és a futás két nem összeférhető dolog. Főleg, ha közben még kérdéseket is meg kell válaszolni az igazolólapon. De miután minden túl voltam, felhúztam a nyúlcipőt és meg nem álltam ... a következő fotótémáig.

Ha hajnalban nem is, most összejött az aranyhíd

Vagy addig a pontig, ahol minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy az már a következő ellenőrzőpont közvetlen közelében van. De az közben onnan még pár saroknyi távolság. Évről-évre beugrok ennek a tájékozódási és optikai csalódásnak, mint most is. Régi csónakházak, kikötők, szórakozóhelyek, biciklisták, gyalogosok között szlalomozva végül eljutottam a játszótér sarkára, ahol megtudtam, hogy a ló kék, mint Ló Szerafin Lázár Ervin meséjében.

Úgy számolgattam, hogy nagyjából még egy órám van világosban, így addig gyártom a képeket, de azért haladok is előre. Ebben a kellemes melegben sok ember volt kint: gyerekesek, futók, párok, bringások, tehát figyelni kellett. Az ártéri erdőbe érve szerencsére nagyjából már csak a biciklisták maradtak.

Az élő kommunizmus

A naplementét még elkaptam a bicikliút hídjáról és reménykedtem, hogy az erdőben se kell még lámpát kapcsolnom. Minden egyes kép innentől már ajándék. Kivételes eseményként tanúja voltam annak is, hogyan vontatják fel a csónakokat a vízről autóval, miközben valaki tárcsával megállítja a forgalmat a bicikliúton (engem még átengedtek).

A biciklis pihenőnél lévő pontra érvén elfogyasztottam egy palacsintát szigorúan nutellával és lekvárral, majd megettem szeletekből nagyjából egy egész almát. A pontőrök egyre kérdezték, mikor indultam, de erről fogalmam se volt. Meg arról se, indult-e valaki utánam. Nekik még másfél órát kint kéne lenniük, de nem tudják elérni Dórit vagy Mátét. Pedig jó lenne tudniuk, mennyire spóroljanak a palacsintákkal... Furcsa módon eddig egy lélekkel se találkoztam, aki túrázónak nézett volna ki, pedig eddig kis híján a féltávot már legyűrtem.

No de majd most! Bevetettem magam az erdő kanyargós bicikliútjára és már éppen kifelé tartottam belőle, amikor megláttam egy ismerős sziluettet, ami egyre közeledvén Bubunak adta ki magát. Így hát együtt leigazoltuk a hőkupola nevű fordulópontot, majd kicsit még együtt sétáltunk a Megyeri híd irányába beszélgetve. Aztán visszakívánkozott a tempó és már csak a por látszott utánam, amit felvertem a Hokás patáimmal.

Utolsó napsugarak a Megyeri híd végéről

És az ezüsthíd is összejött

Lámpa még mindig nem kellett, de már erősen lefelé tendált a napkorong az égről. És még most jönnek a hosszú, unalmas vagy nagyon para részek. Az volt a tervem, hogy ellensúlyozandó ezeket, zenét fogok kapcsolni a telefonomon, és mivel fülest nem hoztam, jobb híján hangosat. Adta magát kezdésnek egy techno set, amit még sosem hallgattam végig, éppen jó lesz a hídra diktálni a ritmust, még ha a forgalom zajától többet nem is hallok belőle most se. A tempót sikerült is felpörgetni és innentől a szokásosnál gyorsabban és könnyebben fogytak a kilométerek. El is hagytam nagyjából a híd közepén egy túrázó hármasfogatot, akik csak néztek, mi ez a száguldó elektronikus csoda.

Chuck Norris fotó azért a sietség ellenére készült, aztán még mindig lámpa nélkül lecsorogtam a bicikliúton addig a pontig, ahol el kell kanyarodni a part irányába a Rév utcán (ezt is mindig meg kell néznem a térképen). Amelie Lens ekkor kezdett bele a drámaibb és sötétebb dallamokba, ami remekül passzolt a néhai Tungsram strand végtelenül elhagyatott hátsó fertályához, ahol még a madár se nagyon jár, egyedül a henyélők henyélnek hétfőnként egyszer egy évben. Előfordulhatnak még kósza nudisták (a térkép szerint pont erre van egy naturista strand), az épületromok közt megbújó hajléktalanok és drogosok, a lepusztultság által idevonzott urbexesek, meg a parti kocsma és evezősotthon törzsvendégei, akik közül egy nőnemű valamilyen bográcsos étket készített a parton – tűzrakási tilalom ide vagy oda. Micsoda szívderítő miliő! Tavalyi beszámolómban ki is fejtettem, hogy minimum ez a szakasz a túrából amolyan érzékenyítő, valamint komfortzóna-tágító bátorságpróba számomra, főleg így sötétben.

Közben szerencsére a setlistem átváltott Rammsteinra, ami kicsit több bátorságot adott, hogy felvegyem a küzdelmet a lódarazsaknak vizionált repülő lényekkel, egy para sosem elég jeligére. Avval az igen eredményes módszerrel, hogy időnként lekapcsoltam a fejlámpát. Mivel a közvilágítás errefelé meglehetősen hiányos (hol van már az égőgyári strand!), ebből leginkább az adódott, hogy az orromig se láttam. Aztán próbálkoztam a vörös fénnyel, de az se vezetett sokkal több eredményre. Időnként Till Lindemann markáns hangja mellé egyre határozottabban beúszott egy a sötétben megbúvó állóhajó felől a Tequila trombitaszólama. Ismétlődő jelleggel mindig ugyanaz a dallamfoszlány, hol hosszabban, hol rövidebben. Mintha gyakorolna valaki, aki sose elégedett az eredménnyel, így folyamatosan ugyanazt játssza, mígnem tökéletes lesz a melódia kivitelezése. 

A díszkivilágítása miatt már messziről látszó pontra érve Benjiék megerősítettek, hogy az általam hallott trombitaszót nem hallucináltam, mert ők minimum egy órája élvezik a Tequilát – sajnos nem pohárból. Erdős Tamás meg a katonai ébresztő előadását hallgathatta végig menet közben. Eszegettem a mazsolából és a mogyoróból, valamint a szőlőcukorból, majd jaffaszörppel is megkínáltak a pontőrök, akik szintén azt szerették volna megtudni, hánykor indultam, meg hogy merre láttam Bubut, aki vélhetően a sereghajtó. Kicsit bátrabban vágtam neki az éjjeli part menti erdőnek, ahol a hajléktalanok még mindig horgásztak vagy a horgászok még mindig hajléktalankodtak. A bunkernél benyomtam egy újabb Peppa malacot (Benji szerint Peppa malacos pecsétek voltak, most már ők is kaptak belőlük), aztán maradtam inkább a gáton, hogy fel ne bukjak egy alattomos kőben. (Hamarosan meg is kaptam a büntit emiatt.) 

A szigetcsúcsra menet Bonanzával tágítottam az ott romantikázó (vagy drogozó) fiatalok zenei ízlését, hogy visszafelé majd Ummet Ozcanon botránkozzanak meg (vagy örüljenek neki, hogy lám a vén futó is hallgat mai zenéket). Éppen kivergődtem a mélyhomokos részről, amikor kiabálva jött felém egy hajléktalan a sátrak felől, hogy jaj, jaj, ne menjek ki, mert az előbb jött vissza egy srác, akit megtámadott egy hatalmas vaddisznó. Én meg rendíthetetlenül mentem tovább, mondva, hogy a disznóktól nem annyira félek (viszont sokkal jobban félek az emberektől). Nem tudom, hogy az öreg szívott-e valamit vagy tényleg volt disznós kaland, mindenesetre maradtam fent, hiszen onnan jobban belátom a terepet. Sajnos a török DJ-t Deva váltotta, ami lehet, hogy egy vaddisznó számára is inkább kellemes zenei élmény, mintsem riasztó. Így hát néha belefújtam a sípomba, ha már volt kéznél. Vagy emiatt, vagy mert másfelé volt éppen dolga, az ádáz vadkan nem mutatkozott, amíg én a gáton haladtam. 

Kicsit megkönnyebbülve fordultam be az árvízvédelmi vonal mellé, ahol most pont nem a víz az úr az aszálynak köszönhetően, ami az egyik ponton éppen kód volt. Lehet, hogy kicsit alábbhagyott a koncentrációm is, mert egy kiálló betonlap szélének köszönhetően úgy kiterültem, mint a gyalogbéka. Az esést a térdeim és a jobb tenyerem bánta. Most legalább már mindkét térdemre jut egy-egy plezúr a múlt hetii bükki esésemnek is köszönhetően. Kicsit bajosak voltak az első méterek, aztán sikerült az önsajnálatból felállnom és összenyalábolnom magam, hogy behúzzam még azt a pár száz métert a célig, ahol várt már a gárda, akiknek első kérdése szintén az volt, hogy merre jár Bubu.

És hogy mennyire érzékenyítő és szemlélettágító túra volt ez a mai, mutatja a következő történet. A célban a térdeim valamennyire leápoltam zsebkendővel és vízzel, de ez korántsem volt elég. Úgy gondoltam, hazáig csak kibírják újabb gondoskodás nélkül. Ültem tehát a metrón, térdeimből meg csordogált serényen a vér. Szemben egy elég furcsa páros ült le, egyikük lánynak látszott, a másikuk... nos elsődleges nemi jellegei alapján férfinak, de öltözete és lilára festett haja alapján inkább nőnek. És vajon ki volt az, aki azonnal felajánlotta zsebkendőjét a sok utas közül a balesetet szenvedett futónak?

 

Számomra a tökéletes futós zene és trance - lehet, hogy a Transzban Pesten túrán is alkalmazom majd.

Strava-linkek (mert kettő is van):

10-es összehenyélése:

20-as összehenyélése: