Létezik egy teljesítménytúra, ahol a kispistázás legális, sőt kötelező is. Bár lehet, hogy több ilyen túra is szervezésre kerül azonos néven, mert mintha már máskor is láttam volna ugyanilyen címűt a TTT túranaptárban más időpontban, és már akkor eléggé izgatta a fantáziámat, csak most végre le is tudtam rá csapni. És mielőtt ti is megkérdezitek, miért nem a Kinizsi 100-ra mentem – én az ilyen tömegtúrákat igyekszek minél messzebbre kerülni az egyetlen Kitörés kivételével.
A „kispistázás” a túrázó társadalomban használt szleng: azokról a túrázókról szól, akik okkal vagy ok nélkül, de nem a megadott útvonalon teljesítik a túrát, ezzel előnyt (... vagy épp hátrányt ) szerezve maguknak, mind időben, mind km-ben Ezekre a túrázókra ferde szemmel néznek a többiek.
Szóval a Kinizsi 100 helyett elmentem kispistázni, azaz jobban mondva Kis Pistázni, ahol persze, hogy minden ismerős megkérdezte, miért nem a Kinizsin vagyok. Én meg minden egyes alkalommal elmondhattam, hogy pont amiatt, mert nekem ezek a tájékozódási jellegű teljesítménytúrák sokkal izgalmasabbak, mint többezer társammal libasorban menetelni Csillaghegyről Tatára, milliószor látott útvonalon. Itt viszont, ha úgy intézem magamnak a dolgokat, jó eséllyel sok újat láthatok, tapasztalhatok.
Semmilyen túrabeszámolót 📃nem találtam, pedig nagy reményeket helyeztem Márton Daniba, vagy Dikhran túratársba, így előzetesen fogalmam se volt, hogy zajlik ez a túra. Volt egy olyan kósza elképzelésem, hogy ez a túra olyan, hogy Szépjuhásznénál Levente szélnek ereszti a díszes társaságot a kék furgontól, hogy menjen mindenki 42 km-t (vagy a választott távnak megfelelő számút), amerre tetszik, aztán a végén mutassa be mindenki egyenként a tracket, mint valami dolgozatot. Már neki is álltam otthon tervezgetni, milyen kört megyek és milyen különlegességeket nézek meg. A buszon még az is felmerült bennem, hogy legegyszerűbben egy 💘 Trailt mehetnék szabálytalanul, hiszen egész közelről be tudok csatlakozni az útvonalba. De azért valahol volt egy kósza gyanúm, hogy ennél azért kötöttebbek lesznek a feltételek, hiszen az előbb leírt verzió nehezen igazolható, főleg azoknak, akiknek semmilyen mérőeszközük nincs. Szóval nem ért meglepetésként, hogy ezen a túrán is vannak ellenőrzőpontok a Stabilos túrákon szokásos kihelyezett kódok formájában és ezeket kell összekötni bármilyen módon. Tehát pont olyan az egész, mint a Peaks, vagy a BHTCS, csak kicsit tágabb a teljesítésre adott időkeret, mert mint tudjuk, és a kiírásban is szerepel: a rövidebbnek tűnő út nem mindig a legrövidebb a valóságban. 😈
A Hárs-hegy jó meredek kaptatón megközelíthető régi kőfejtőjével már otthon is szemeztem
Kifejezetten tetszett, hogy nem volt alkalmam otthon előre megtervezni még egy keretet se, mint a fentebb említett kihívások esetében, így élesben próbálhattam ki rövidítési improvizációs képességeimet. Ami, mint utólag kiderült, meglehetősen gyatra, mert nemhogy kevesebb, hanem végül egy kilométerrel többől sikerült kihoznom a maratont. És a végén még örülhettem, hogy csak egy kilométerrel növekedett meg a táv... De igazából, mivel egy hét múlva a Mátra 115 temérdek kilométere és szintje a cél, nem is állt szándékomban mindig a legésszerűbb útvonalat választani, valamint azért az előzetesen otthon szövögetett tervekből is próbáltam átmenteni elemeket a valós verzióba, már amennyire a megadott pontok engedték.
Ennek a túrának van egy hatalmas előnye: sosem látott szép helyeken járhat az ember
Nem tudom, Levente mennyit szokott változtatni az évek során a kódok helyén, de van egy sanda gyanúm, hogy nem sokat, így hát kötök vele egy hallgatólagos egyezséget: nem árulom el a leírásban az igazolópontok pontos helyét, hogy se az ő túráját el ne rontsam, se azok játékát, akik a jövőben részt szeretnének rajta venni. Mert egyszer legalább ezt a mókát is érdemes kipróbálni.
A Hárs-hegy alagútjának a tetején – itt már többször jártam (és még nem karcos a lábszáram)
Rögtön meg is valósíthattam egyet belőlük, mert elsőnek egy viszonylag közeli, északnyugati irányban kihelyezett kódot állt szándékomban begyűjteni. Így útba tudtam ejteni Hárs-hegy általam még sosem látott régi kőfejtőjét, ami egyértelműen nem a legrövidebb és legkézenfekvőbb útvonal, de biztosan az egyik legnehezebb és legszintesebb az első úticél felé, úgy, hogy a Kaán Károly-kilátót is felkerestem, ahonnan a meredek oldalon, az alagút tetejének érintésével szándékoztam a hűvösvölgyi Nagy-rétre kerülni. Így legalább imitálhattam picit a Sombokron való ereszkedést is, kipróbálva az újabb Ultra Flow cipőmet. Mint kiderült, az új csuka kényes, de felettébb csajos színe kitűnően passzol a Hárs-hegy oldalában nyíló sárga gyűszűvirágokhoz, persze kérdés, hogy majd meddig tudja megőrizni azt. Bár jócskán ezer kilométer fölött van a régi darab is, még elég komfortos, és még meglehetősen egyben is van (ez azért kevés cipőről mondható el manapság), a null kilométeres cipő mégis egész más érzés. Azt hiszem, a legjobb választás lesz jövő hétre. Ha el nem ázik, elképzelhető, hogy végig ebben megyek majd. Ezen kívül még más ruhadarabokat is teszteltem a túra során a majdani nagyobb bevetések előtt.
Apropó, ha már felfedezőtúra, ideje elmondanom, mi mindent találtam a Hárs-hegy oldalában. A kőfejtő fölött egész izgalmas kőalakzatok vannak, például egy kisebb kőoroszlán-szerűség is, majdnem olyan, mint a Guckler-körúton. Fent a kilátó környékén meg sikerült átvágnom egy bozótoson: jutalmam az lett, hogy valami pinceboltozat-szerűséget találtam egész közel a Csanádi-pihenőhöz. Anno, mikor még túravezetőnek tanultam, egyik feladat az egyik gyakorlótúrán a kisvasúti alagút tetejének megtalálása volt. Manapság, a GPS-ek korában ebben már semmi különleges truváj nincsen, így azt most is felkerestem.
Szép kilátás az 1. EP közeléből
Innen már a pont megtalálása rutinfeladat volt. Mikor éppen visszafordultam a kód és a kilátás lefotózása után, Gyuri jött szembe, aki a 21 km-es távon szintén a kódot kereste és feltette az ominózus kérdést: Hogyhogy nem a Kinizsin vagyok? Aztán javasolt az általam tervezett Fekete-fejnél urbánusabb, de szintén combos emelkedős megközelítést a következő ponthoz. Először harsányan tiltakoztam a városi gyaloglás ellen, de aztán, meglátva a Határ utca meredekségi fokát, elég gyorsan becseréltem a terveim Gyuri útvonalára. Így pont elhaladtam a Kinizsi Pál utca kereszteződésében, melynek tábláját biztatásul kiposztoltam a Kinizsin küzdő bajtársaknak. Úgy éreztem, hogy ma a kocogás is nehezemre esik, köszönhetően annak, hogy a hét második felében átrobogott rajtam egy hasmenéses-hányásos valami, sőt pont azok a napok is sújtanak. Az órám szerint a sorozatos rossz alvások után az energiaszintemen lenne mit felturbózni, és most kivételesen ezt én is pont így éreztem. És azt is éreztem, hogy nagyjából semmi se fog megvalósulni abból a tervemből, hogy az útvonalba juszt is beleteszek minden jó meredek emelkedőt és lejtőt, edzve a M115-re.
Járatlan utakon gyakran botlik az ember... padlizsánokba 🍆 (ja, nem)
A Feketerigó utcában és az Adyligeti játszótéren azért még próbáltam kicsit kocogni. Aztán rájöttem, hogy nekem semmi, de semmi kedvem nincs se futni, se hosszasan menetelni a zajos és büdös Nagykovácsi út mellett, így, még ha hosszabb és mászósabb is, keresek valami egérutat az erdőn keresztül. Ha kell, felmászok a pirosig is, de ha lehet, átvágok az erdőn keresztül, csak úgy tökön-babon. És ugye itt jön az a passzus, hogy a rövidítés nem jelenti egyben a gyorsabb és egyszerűbb utat. Most ezt lehetett testközelben megtapasztalni, mert mentem bele zsákutcába, ahol csak a térképen volt jelezve út, a valójában irdatlan susnyás fogadott, vagy gázolhattam szó szerint árkon-bokron át. A lábszáraim a kaland után le se tagadhatták, hogy a gazdájuk egy vérbeli Kis Pistázó. Viszont pont az ilyen bele az ismeretlenbe jeligéjű rövidítések hozzák a felfedezéseket és az élményeket: néztem vagy fél percen át őzbakot, illetve mint az egyik Budai Peaksen, megint tapasztalhattam a környékbeli vadászok érdekes etetési filozófiáját. Most már egész biztos, hogy az állatok menüjét egy zöldséges beszállító szponzorálja, akinek az elfekvő készlete a helyi vadetetőkben végzi.
Na ki figyel ott a bokrok mögött? 🦌
Mikor kiértem megint a főúthoz, láthattam, hogy az okosabb többi túrázó mind a valóban rövidebb koncepciót választotta, mert feltűnően nagy volt a gyalogosforgalom a bicikliúton oda is, meg vissza is. Hát én visszafele juszt se megyek arra! Ott a jól bevált piros négyzet-piros kombináció a (számomra) harmadik EP felé, még ha kicsit fanyalogva kellett is elfogadnom, hogy most (szinte) végig jelzett úton fogok menni. Azért a Kecske-hátat mondjuk lecsaphattam volna egy rövidítésen, de az meg a „mindent is kimászunk” elvemnek mondott ellent, szóval nem úszhattam meg, hogy oda is felmenjek. Egyedül a Julianna-majorhoz vezető aszfalton vágtam le pár felesleges kanyart a pirosból. Végül is ha élhetek ezzel a jogommal, miért is ne?
A táltosok főhadiszállása mellett is elhaladtam (úgy tűnt, most kevésbé megy az üzlet)
Kipipáltam a pontot, aztán pont kapóra jöttek a (szabadon kószáló verziós) előzetes tervek, hogy elnézek a Vadaspark felé, hátha sikerül megpillantanom kedvencemet, Lili mókust, a Vadaspark egyik nagy sztárját. Vagy valamelyik mókusfiút, Kázmért vagy Hubát. De végül csak a fürge rágcsálók kollégájához és lakótársához, Pilléhez, a kacagógerléhez volt szerencsém, aki nem kisebb sztár a vadasparklakók között. Sajnos engem nem méltatott most arra, hogy megmutassa jellegzetes hangját.
Pille, a kacagógerle 🕊
A folytatásban tök véletlenül jó hosszú szakaszon sikerült szemmértékkel is belőnöm a valóban legideálisabb útvonalat a következő érintendő pontom felé. Bár ez sajnos megint urbánus túrát jelentett, végig Budakeszi utcáin bandukolva. Végül aztán, ha akartam, ha nem, kikötöttem a 💓 trail útvonalán, és ekkor még nem is tudtam, hogy Cser M. Zoli éppen új ultra kísérletet tesz itt. Persze nem találkoztunk össze, de azért minimális esélye talán lett volna. Mivel nem fűlött a fogam a zsákomban található ellátmányhoz, viszont ettem volna fagyit és valami szilárdabbat, meg ittam volna kólát, betértem a Lidlbe egy kisebb bevásárlásra. Aztán szerzett zsákmányommal nekivágtam a zöld Mária út jelzésű nagyszénászugi bekötőútnak, amit nagyon rühellek, mivel folyton félre kell ugrálni az elég élénk forgalom elől. Máskor, ha lesz alkalmam, tuti a mezőkön keresztül vezető úton megyek, amúgy is ezt hozta ki az utólagos tervezés a legideálisabbnak.
White cat 😸
black cat 😸
Alig vártam, hogy betérhessek végre egy kevésbé forgalmas utcába. De az igazi élvezet az volt, amikor végre valahára kijutottam a lakóövezetből és a repülőtér, majd állatfarmok szomszédságában haladtam a célom felé. Közben figyelhettem, hogy legelésznek békésen a lovak🐎 és a tehenek 🐄, miközben szállnak fel és alá a gépek. Egy helyen egy elég népes 🐑nyáj feneketlennek tűnő étvágyát is próbáltam csillapítani.
Lovak és gépek 🐴+🛫
Birkatetetés 🐑
Tehenek a távolban 🐄
Disznók a közelben 🐖
És aztán elkövettem az utam során a legnagyobb hibát. A következő pontról annyit árulok el, hogy Budaörs egyik utcájában volt található, ahol elhalad az egyik jelzés, ami az adott helyen egy jellegzetes szöget zár be. Azaz így próbáltam memorizálni a helyet, ahol majd ki kell lyukadnom, miután átmászom a Csíki-hegyek gerincét. Nos, már egészen az érintendő pont közelében voltam, éppen levágni készültem egy meredek és sziklás muflonjárta zergeösvényen, amikor egy utolsó, amolyan ellenőrző jellegű pillantást vetve a térképre megdöbbenten konstatáltam, hogy a keresett utcanév sehol sincs a környéken. Ellenben jó pár kilométerrel keletre, egy nagyon hasonló jelzés alkotta kiszögellésben bújt el a kedves. Egy olyan helyen, ahová sokkal rövidebben odajuthattam volna. Tehát ha időben felvettem volna a szemüvegem, nem tartoztam volna egy jó nagy kanyarral az ördögnek... 😈
Ha nem kerülök, persze ezeket a csodákat se látom...
Most tehát kulloghattam vissza a sárgán a valós ponthoz. Mondanom se kell, hogy a túra teljesítése iránti motivációm eléggé a 🐸 segge alá esett. Örültem, ha 50 km-ből kihozom ma ezt a kalandot így. No de hát edzünk a Mátra 115-re, nem lehet megfutamodni se itt, se ott némi bosszúság miatt. Miután elértem a valós pontot, le is ültem egy picit tájékozódni, mert a továbbiakban már nem akartam elkövetni egy hasonló 🦌hibát. Végül sajnos egy urbánus útvonal győzedelmeskedett. Mivel a budaörsi dombokra felkúszó utcahálózat igencsak ésszerűtlen a lineáris haladáshoz, úgy gondoltam jónak, hogy egészen leereszkedem a Farkasréti útig, ahol nyílegyenesen haladhatok a következő célom felé. Onnan már csak fel kell másznom a pontra. Persze az utólagos csekkolás alapján itt is lehetett volna rövidebb erdei utat választani, de akkor ez tűnt a legegyszerűbb verziónak.
Budaörs fölött
Azért a Farkasréti út se túl unalmas: találhatók itt régi pincék, egy kőkereszt és egy kis kápolna mellett is elhaladtam. Az egyik pincébe egy patinás cukrászda költözött, aminek egy hagyományos finomságáról már írtam itt a blogon. Így kötelezőnek éreztem, hogy betérjek a Suhajda cukrászdába egy kétgombócos 🍦-ra.
Egy urbánus túrán is lehet gyöngyszemeket találni
A Farkasréti úton találtam egy kisebb Barack Pali gyűjteményt is. Barack Pali egy Nap-hegy környéki instant jellegű túra kabafigurája, legközelebb jó eséllyel a Pénteki Poroszkáló Százason fogok vele találkozni.
Barack Pali kollekció a Budaörsi Tanoda kertjében
Áthaladtam a sajnos lassan teljesen beépülő Madárhegyen. Végül Gazdagrét fölött kötöttem ki és az Irhás-árokban folytattam az utam, majd lekanyarodtam az újabb EP irányába. Mikor már a megadott szűk körzetben voltam, hiába keresgéltem a kódot. Konstatáltam, hogy túlhaladtam az ominózus helyen, szóval fordulhatok vissza, ha le akarom fotózni. Tessék, megint néhány plusz méter, ha nem is kilométer! A pontkereséshez társul szegődött egy orosz srác, aki az általam használt térképalkalmazásokról faggatott tört magyarsággal. Mivel szívesen túrázna és társaságot keres hozzá, ajánlottam neki a TTT-t, ahol hétről-hétre kereshet az erőnlétének megfelelő túrákat, ahol akár túratársakra is lelhet. Később az Ördög-orom feletti kis tisztáson vidám csapat invitált asztalhoz: ők egy másik túrán, a SörKör szervezésű Hosszúlépésen voltak pontőrök és maradt még zsíros kenyerük és sörük. De sajnos éhes nem voltam, saját poharam meg nem volt, és így hasmenés után nem akartam az övéket használni. Pedig egy sör valóban jól esett volna.
Kedvenc Mókus ABC-m is érintettem kis híján, de ettől eltántorított egy élénken politizáló társaság
Úgy döntöttem, hogy lehetőleg szintvesztés nélkül kerülök be a Farkas-völgybe és a Normafa érintésével igyekszem a következő pont felé. Ez pont az egyik standard futóútvonalam, így sokat a tájékozódással már nem kellett foglalkoznom. Úgy tűnt, hogy az utolsó előtti ponttól az utolsóhoz is szinte nyílegyenesen, jelzésen csoroghatok lefelé, tehát annak ellenére, hogy hatalmas kerülőt tettem, és nem is nagyon igyekeztem, mégis bele fogok férni bőven a 12 órába. Éppen ezen gondolkoztam, amikor egy szemből érkező futó lány rám köszönt: régi ismerősöm, Márti volt az. Éppen a második körét rótta a Normafa körül. Kicsit elbeszélgettünk, aztán mindenki ment, hogy befejezze a mára szánt sporttevékenységet: ő a futást, én a gyaloglást. Azt is megbeszéltük, hogy bármilyen hasonló rendszeres elfoglaltsággal kitűnően lehet kezelni az életközépi válság mutatkozó tüneteit, ami nálunk is akár aktuális lehetne.
Fel a Normafához!
Kicsit felbuzdultam azon, hogy Márti fut, így az eddiginél arányaiban kicsit többet kocogtam, hiszen úgyis hamarosan véget ér az utam. A kódkereséssel megint meggyűlt a bajom, így annak pótlásaként lefényképeztem egy a környéken található jellegzetes épületet. Aztán a libegő mentén a piros háromszögön ereszkedtem lefelé a Tündér-szikla irányába. Itt kicsit gyakoroltam a lépcsőn futást, amiben van még bőven hová fejlődnöm. Újabb kódfotózás után a zöld általam sokat járt útját választottam a Szépjuhásznénál található végpont, azaz a kék furgon megközelítéséhez. A Mapy utólagos terve szerint a másik lehetőség, a zöld körjelzés juszt is gyorsabb lett volna. 😀 De ez az én formám.
Kilátás a Tündár-sziklától
Végül a kiírt 42 km-t nem is léptem túl annyira vészesen, 42,78 km-t mért az órám. Ha nem vétek orbitális hibát, simán kihozom kevesebből is. De hát ez annyira nem is volt ma célom, így cseppet se bántam, hogy így alakult.
Panoráma a Libegő mellől
Utólag a Mapyval terveztettem a pontok alapján egy ideális, gyors útvonalat, ami itt tekinthető meg. (Aki nem akarja tönkre tenni a saját szórakozását, annak a megtekintést semmiféleképpen sem javaslom.) Elmondhatom, hogy rövidítésimprovizálásból csúnyán megbuktam: a túrának egy minimális részén mentem ezen a nyomvonalon. De legalább nyomokban, itt-és ott eltaláltam. A Mapyn (vagy akár más alkalmazásokkal is) persze túra közben/előtt is meg lehet tervezni ugyanezt, de ezt direkt nem tettem, hiszen ez a túra nem erről szól – legalábbis nekem. Egyébként meg „minden út egy helyre visz”, a lényeg az, hogy induljunk el valamerre, ki a szabadba, töltsük tartalmasan a szabadidőnket és lehetőleg fedezzünk fel új helyeket. Ez a túra a lábat és az agyat is megdolgoztatta rendesen, tehát elérte a célját a mai foglalkozás.
Kis Pista az oklevélen meglehetősen hasonlít Dzsepettóra
Aki annyira puding, mint én, hogy az UTH-nak tulajdonképpen bármelyik távját meg tudná csinálni, csak éppen hátbaverné a záróbusz menet közben, annak adódik ugyanerre a hétvégére egy B terv (amolyan vigaszág) a Pilisben: márpedig a Kőről kőre teljesítménytúra, ami túra mivoltából kifolyólag se lebecsülendő se távügyileg, se terepügyileg, se szintügyileg. Nem mellesleg látnivaló-ügyileg se. Ráadásul még itt se biztos, hogy az ember bele fog férni abba a 12 órába, ami a túra teljesítésére nagy kegyesen adatik.
Orbán Imre túra, tehát átgondolt, tartalmas, kihívásokkal teli útvonal, még ha újat nagyon nem is tud mutatni a régóta a PIlisben és a Visegrádi-hegységben edződőknek, de ez legyen az egyetlen negatívum, amit említeni tudok.
Aki van annyira merész, hogy az 50 km-es távot választja, először felmászik Dobogókőre, körbejárja a Thirring-sziklákat turul alakzatban, aztán lecsorog a Király-kúthoz, hogy aztán felmásszon a Prédikálószékre (terepfutó körökben használatos becenevén egyszerűen csak a Prédire) a piros háromszögön. Majd jön egy kis bukdácsolás (rosszabb esetben esés-kelés) a Vadálló-köveken, aztán lehet is menni hűsölni egyet a Rám-szakadékba, ami a késő májusi hőségben jó eséllyel ráfér mindez után az emberre. Ha eddig elég gyorsak voltunk, nem kell túl sok sete-suta, csetlő-botló gyerkőcöt, duci asszonyságot, elkényelmesedett családapát és eddig csak piknikezni járó baráti társaságot félrelökdösni az útból, valamint halálra rémiszteni a mászási sebességünkkel a létrákon. Majd a népszerű hely elhagyása után kimásszuk a Szakó-nyerget, de ez se elég, mert még harmadszor is megnézzük Dobogókőt, bár most csak a legszélét, és máris ereszkedhetünk le a Két-bükkfa-nyeregbe. Itt sincs sokáig maradásunk, mert túl sok a száguldozó autós és a kocaturista, tehát elmegyünk egy újabb kőhöz, méghozzá a feketéhez, ami tótul Hrebenynek is neveztetik. Aztán láttamozzuk, hogy a Pilis-nyeregben megvan-e még az egykoron mozgalmi, most már szimplán háborús emlékmű, majd Pajkaszegen ellátogatunk Tecához, hogy kérjünk törvényes képviselőjétől egy pecsétet meg esetleg mellé valami frissítőt, mert addigra biztosan elapadt mindenki folyadékkészlete, ráadásul a falu végi kút is száraz. Persze, ha csak ki tudjuk várni a sort... Aztán postásnak állunk a Postás-úton fel is, meg le is (fel is út, le is út...), érintve a Sasfészek-kulcsosházat, csak közben még teszünk egy kanyart a Kétágú-hegy Öreg-szirtjén is. Végül ledobjuk a postazsákot valahol Klastrompuszta fölött és magunkra öltjük a koromfekete kéményseprő szerkót, hogy mustrát tartsunk a Kémény-szikláról. Ha túl sok lenne az eddigi táv és a kimászott emelkedő, akkor mehetünk is elhalálozni Simonnal. A probléma csak az, hogy még mindig van hátra a túrából, például egy látogatás a szép emlékű Boldog Özséb remeténél a Pilis csúcsán, sőt az is feladat, hogy megszámoljuk a Mária-padnál a kunyhó ablakait. Lefelé már gyorsan fogynak a kilométerek, sőt az átlag tempójú túrázónak kell is szednie a lábát, hogy megvárja még a parkolóban Imre, vagy hogy még emberi időben hazajusson. Plusz motiváció lehet a sietségre a pilisszentkereszti cukrászda nyitva tartása. 🍧🍪🥠
Szóval nem véletlenül áll a kiírásban nagy piros betűkkel a következő:
Az 50 km-es résztáv a távolság és a sok szint miatt nagyon nehéz túra. Csak azok jelentkezzenek rá, akik 12 óra alatt teljesíteni tudják a távot!
Kicsit továbbgondolva és kettővel megszorozva a túra majdnem kiadja az UTH hossz- és szintadatait, kis eltévedéssel, amit sikerült produkálni a Fekete-hegy alatt, meg egész biztosan. Persze Imre verziójában is 24 óra lenne a dupla szintidő, az UTH-n meg csak 20 óra az adott időkeret, szóval aki ezen a túrán is csak cipőkanállal ér be, még ha itt-ott bele is kocog, az ne is álmodozzon az UTH-ról, ami elit terepfutóverseny, ez meg csak egy vacak teljesítménytúra. Nem is ugrálja körül az embert a CREW és lesi minden kívánságát, hanem az itinerhez jár egy kókuszrúd és slussz-passz. Persze aki jár Imre túráira, az tudja, hogy ez ilyen; nagy elvárásokat nem kell támasztani, de cserébe kemény pénzeket se kell kifizetni az indulásért.
Plusz pont jár a túra időzítéséért: így 2 héttel az UTH-nál valamivel táv- és szintügyileg nehezebbnek, ámbár szintidőügyileg lazábbnak ígérkező M115 előtt, amit a magamfajta elfuserált terepvándorló is tud teljesíteni (cipőkanállal) 31 óra alatt, ez az egyik legjobb edzési lehetőség. Aki tehát valamicskét dolgozna is a pünkösdi hosszú hétvégén, aminek nagy részét már ellébecolta terepmustra címen egy függőágyban az Ágasvár alatt, annak itt a helye. Lehet, hogy jövőre is, hacsak nem történik meg a (mega)csoda, és egy jó tündér nem varázsol nekem UTH-formát nagy hirtelenjében...
Számomra az idei túraév az egyik leginkább várt száz kilométeres túrája a Tolnai Zöldút 100 volt. Ez a túra tavaly ugyanis nem merő véletlenségből nyerte el az év teljesítménytúrája címet. A helyiek már jó fél évvel a túra előtt komoly előkészületeket folytatnak, majd ahogy közeledik a túra napja, egyre jobban beindul a gépezet: kezdődik a sok különböző táv kiszalagozása, a helyszínek előkészítése, a több lakodalomnyi sütemény és étel elkészítése, az út mentén található szemét felszedése, valamint a rengeteg munka szervezése és összehangolása. A túra mögött valóban egy szívvel-lélekkel dolgozó csapat áll és ez az eredményen is meglátszik. A szervezők mindent megtesznek azért, hogy a több mint 2300 résztvevő egy szép nap zárultával mind elégedetten, sok szép élménnyel teli és jóllakottan indulhasson haza. Nem csoda, hogy tavaly ez a túra elnyerte a TTT Év teljesítménytúrája címet is.
Ez a szakályi rendezvényház bejáratánál található házi áldás akár a túra mottója is lehetne
Még arra is gondoltak, hogy nekünk, a legelszántabb „nem százasoknak” ne váljon unalmassá, rutinszerűvé az útvonal. Eleve a túra kiindulópontja idén nem Kurd, hanem Szakály volt, ami vasúttal is könnyen megközelíthető (lám, itt a tömegközlekedőkre is gondolnak...), másrészt ezáltal az útvonal is változott és új utakat, településeket, valamint látnivalókat is megismerhettünk. Sőt, ami hab a tortán, hogy a már tavalyról ismerős szakaszokat is általában fordított irányból tették bele a túrába, így azok se váltak unalmassá. Bár az átlag túrázók közül szerintem kevesen mondhatják el, hogy olyan gyakran járnák a Tolnai-hegyhát útjait, hogy az már-már egyhangúnak tűnne. Az utóbbi időben azonban kezd ezen a vidéken is élénkebbé válni a túraélet, egyre jelennek meg az új túrák, mint a közelmúltban megrendezett Pacsmag vagy Öreg székely teljesítménytúra.
Egy pont kínálatának csak egy töredékrésze Diósberényben
Az idei túra annyira jól sikerült, hogy előrebocsátom, hogy jövőre is fix helye lesz a túranaptáramban (és valószínűleg az Év teljesítménytúrája éllovasaként is). Mert van sok remek ellátású, kitűnően megszervezett teljesítménytúra és van a Tolnai Zöldút, ami még a legjobbakhoz képest is egy hatalmas szintugrás. Ez az a túra, ahol a 100 km-es távon nem fogy az ember, hanem akár még hízik is, nem beszélve arról a kedvességről, amivel az ételeket, italokat kínálják a helyiek.
Mivel maga a túra is egy különleges színfolt a teljesítménytúrák palettáján, belebocsátkozom egy nehéz vállalkozásba, hogy egy olyan különleges beszámolót írjak, ami egyrészt méltó a túra színvonalához, másrészt bemutatja azt a kulturális és gasztronómiai sokszínűséget, ami ezt a vidéket jellemzi. A túra második szakaszának nagy részén András volt a túratársam, aki éppen szakácsnak tanul, így tehát rengeteget „főztünk, sütöttünk” útközben, hogy elűzzük a hosszú út monotonitását, valamint sokszor rácsodálkoztunk egy-egy különleges helyi specialitásra.
Erős kezdet zsíros kenyerekkel és innivalókkal
Mivel még múlt hétről volt autópálya-matricánk, gyorsan Petit is beneveztem last minute jelleggel a 20 km-es távra, amin legalább tudunk együtt haladni szűk 10 km-t. Legyen ő is megint részese annak a vendégszeretetnek, amit tavaly 30 km-en át élvezhetett. Sajnos így már meleg étel nem jutott neki, de menet közben annyit falatozhatott, amennyit nem szégyellt. Valamivel 7 óra előtt érkeztünk Szakályra a Liliom rendezvényházhoz, ahonnan a távunk rajtolt. (Igyekeztem Petinek is egy szintén szakályi rajtolású körtúrát választani; mivel a távok kínálata olyan bőséges volt, még ez se volt lehetetlenség.)
Tutajjal való átkelés a Kapos túloldalára
Már rögtön az elején láttam, hogy ez a menet most nem a rekorddöntögetésről fog szólni, hiszen az első 10 km-en garantált a kényelmes túratempó, sőt már a túra elején is sikerült több percet „veszítenünk” az első terített asztalnál a rajtban, ahol többféle zsíros kenyérrel és szörppel vártak. Aztán semmi pénzért se hagytuk volna ki a túra egyik fő attrakcióját, a tutajos átkelést a Kaposon. Ebben a korai időpontban még nem kellett sokat sorba állni a sportpályához közeli átkelőpontnál, így természetesen ezt választottuk. Innen következett az a viszonylag rövid, kb. 1 km-nyi szakasz, amihez a túra folyamán még kétszer szerencséjük volt a 100 km-es távon indulóknak. Mivel a szakályi Bem utcában a lencsevégre kapható dolgok tárháza igen gazdag, nem unatkoztam, mert hol fotózgattam, hol meg az így szerzett Peti mögötti hátrányomat próbáltam futással ledolgozni. Sőt örültem, hogy visszatérünk még ide, hogy azt is lefotózhassam, ami még az első alkalommal kimaradt volna.
A látványos Bem utcán felkaptattunk az első dombhátra
A távelagázásnál kicsit megzavarodott az órám, mert úgy érzékelte, hogy már a túra által leírt nyolcas második szakaszán vagyok és csak 60 km van hátra. Szerencsére az idő ezt a problémát is meggyógyította, az órám szép lassan észhez tért, ha már egyszer okosóra. Miután leírtunk egy éles balkanyart, egy darabig kényelmesen sétálgattunk a szép dimbes-dombos vidéken, mígnem bekeményítettek az emelkedők a geodéziai toronyig, ahol egy komoly süteményarzenált felsorakoztató ponttal vártak a diósberényiek már az első 5 km-en, akiknek kedvességgel teli vendéglátását már tavaly is megtapasztalhattuk. Kedvencem idén is a diós kifli volt, bár volt az asztalon többféle lekváros linzer, diós pite, csiga, házi kolbászos kenyér – és ezek csak azok a dolgok, amiket emlékezetből vagy a fotók alapján vissza tudok idézni. Megkóstoltunk szörpöket, fröccsöket is, sőt még kávéval is tudtak szolgálni a diósberényiek, amit kifejezetten nagyra értékeltünk. Bár alkoholizálni itt a túra elején még nem volt szándékomban, Peti azért megitatott pár korty fröccsel, hogy ki ne maradjak a jóból.
A kávé mindig jól jön egy ilyen hosszú túra folyamán (de még Peti távján is)
Említettem, hogy kísérletképpen a beszámolómban gasztronómiai vizekre is evezünk, így tehát álljon itt egy diós kifli recept. Sajnos a diósberényiekét nem ismerem (de igyekszem megszerezni, hogy hiteles legyen.)
Sütikavalkád az első ponton, benne néhány diós kifli is elrejtőzött
A tészta emlékeim alapján zsírral vagy hájjal készülhetett, így kerestem egy zsírt felhasználó receptet, aminek töltelékében baracklekvár is van, hogy finomabb legyen.
A lisztet átszitáljuk. Csipetnyi sót, zsírt, négy tojás sárgáját teszünk bele. Összekeverjük, és annyi tejföllel gyúrjuk össze, hogy összeálljon, jól sodorható legyen a tészta. Gyúródeszkán is alaposan átdolgozzuk, majd négyfelé vágjuk. Letakarjuk, és addig pihentetjük, amíg a töltelék elkészül.
A tojások fehérjét csipetnyi sóval habbá verjük, apránként hozzáadjuk a cukrot, és amikor már jó kemény a hab, beleforgatjuk a lekvárt, majd a diót is.
A tésztákat egyenként levestészta vékonyságúra sodorjuk. Olvasztott zsírral meglocsoljuk, elkenjük rajta, liszttel megszórjuk, majd feltekerjük, mint a kalácsot.
Sütőpapírral kibélelünk egy tepsit.
A rudakat két centis darabkákra elvágjuk, ezeket egyenként négyzet alakúra, vékonyra sodorjuk. Közepükbe egy-egy kis evőkanálnyi tölteléket halmozunk, majd kifli alakot formázunk belőlük, és tepsibe helyezzük.
200 fokra előmelegített sütőben 10-15 perc alatt megsütjük.
Még melegen megszórjuk porcukorral.
A diós kifli sokáig eláll, egy hétig is puha marad.
A következő lakomáig sokat nem is kellett kutyagolnunk, mert a faluba leereszkedve a helyi német nemzetiségi tájháznál egy lakodalmas sátorral vártak, ami alatt rengeteg finomság sorakozott. Perecek, pogácsák, sajtos rudak, sajtos tallérok, mindenféle édes sütemények és szendvicsek várták, hogy az éhes túrázók gyomrában végezzék. Mivel már az előző ponton jól laktam, jobban izgatott a tájház belseje. Az utcára merőleges elrendezésű tipikus „hosszú házat” pályázati pénzből újították fel pár éve, megmentve az épületet a pusztulástól. Akit érdekel, hogy nézett ki az épület a felújítás előtt, megteheti itt. Talán az utolsó pillanatot sikerült jól felhasználni.
Német nemzetiségi tájház Diósberényben
Mikor beléptem, rögtön szemet szúrt a berendezés hasonlósága, egyszerűsége, valamint rendezettsége, amit mindig tapasztaltam, amikor más vidéken élő idős sváb származású rokonaimhoz érkeztem vendégségbe még gyerekként. Egy-egy berendezési tárgy is ismerősen köszönt vissza, mint például az ágy fölötti szentképek, a vizes vödör, a zománcos lavór és a kancsó a konyhában vagy a hímzett falvédők, amiket nagyon kedveltem gyerekként (és meg is tanultam hímezni már felnőttként).
„Vergiss die Liebe deiner Mutter nicht” - ne felejtsd édesanyád szeretetét. A helyesírás nem tökéletes, mégis gyönyörű a törlőkendő kidolgozása
Rendezett szobabelső szép bútorokkal (a nagymamámnak is hasonlók voltak, egyet én is őrzök közülük)
A németekhez a magyar viseletekből érkeztek a színesebb elemek a ruhákon. Az inget a viselő monogramja díszíti.
Most sorozatban eredetileg sváb lakosságú községeken fog átvezetni utunk: Diósberény (Berin) után Szakadát (Sagetal), majd Szárazd (Sarasch) következik. A tavalyi beszámolómban ugyan erről nem írtam, de idén ideje megismerkednünk az úgynevezett Schwäbische Türkei (sváb Törökország) fogalmával. Ugyanis itt a Délkelet-Dunántúlon, Somogy, Tolna és Baranya vármegyékben alakult ki a mai Magyarország legnagyobb nemzetiségi szigete, ami egyébként átnyúlt a mai Szerbia területére is (Bánát, Bácska). A török uralom idején elnéptelenedett vidék benépesítése, valamint a parlagon maradt földek megművelése céljából német nyelvű területekről hoztak telepeseket a birtokosok az 1700-as évek folyamán. A 20. század történelmi viharai ellenére még ma is jelentős, magát német származásúnak tartó lakossággal rendelkezik ez a vidék. Akinek van türelme végignézni ezt a videót, jól láthatja, hogy a túra útvonalára felfűzött több település neve is előkelő helyen szerepel a leginkább sváb településeink top 100-as listáján.
Búcsúzzunk el eddigi hű túratársamtól, Petitől és hagyjuk hátra a bőven megrakott asztalokat, mert még sok van hátra a mai túrából. Hogy gyorsabban teljenek a kilométerek, induljunk át kocogva a szomszédos Szakadátra, ami már a tavalyi évben is egyik kedvencem volt az útvonalon (így picit többet is írok róla). Mielőtt kiverekedném magam Diósberényből, még megmászom a Szent Imre templom dombját, mely egyben a kálvária is, majd szántókkal tarkított dombokon kapaszkodom át a másik faluba, melynek faluképét nagyon sok szép homlokzatú ház emeli. De nemcsak az épületek, régi keresztek és vallási témájú szobrok tetszettek meg már a tavalyi túrán is, hanem a településnek a fekvése is egyszerűen mesés – egészen rímel rá német neve, Sagetal (mondavölgy szabad fordításban, de persze nem valószínű, hogy ez a név magyarázata). Tavalyról még egy dolog rémlett: valami isteni sajtos rudakkal kínáltak minket a helyiek. Ezek sajnos idén hiányoznak az asztalról, de helyettük van megannyi más finomság, a túrázó itt sem szenvedhet hiányt. Ami még pozitívum, hogy az étkek mellé szellemi táplálékot is kitettek, egy-egy helytörténeti, helyismereti könyv formájában, amit gondolom viszonylag kevés túrázó vett kézbe, de én igen. Például volt egy német nyelvű, a disznóvágást főként képekkel szemléltető könyvecske, valamint egy vastagabb, átfogóbb jellegű mű, amiből ki is fotóztam egy oldalt, mely helyi német nyelvű halottbúcsúztatókat örökít meg. (Bár itt a túra elején még nem vagyunk a témánál, de majd a végén lassan aktuális lesz.)
Érdekes, hogy a halottbúcsúztató versek nem helyi nyelvjárásban, hanem irodalmi német nyelven íródtak, ennek oka az lehet, hogy a nyelvjárás mindig szinte kizárólag beszélt nyelv, valamint az egyházi szertartások nyelve is az irodalmi nyelv volt
Diósberény, Szent Imre templom
Szép faragott kőkereszt a Kossuth és Petőfi utca sarkán
Ahogy közeledünk Szakadát felé, a táj is egyre mesésebb
Sok szép homlokzatú hagyományos parasztház található a faluban
Színes kalácsokkal idén itt találkoztunk az asztalon, pedig tavaly ez éppen egy kurdi jellegzetességként került bemutatásra. A sok egymás mellett élő falu és nép mostanra ugyanis már nem tartja véka alatt finomságai receptjét, tehát könnyen megtörténik a cserebere. Például a község honlapján közzé van téve egy komplett digitalizált házi receptkönyv (előnyben a németül tudó írásszakértők, de itt az olvasható magyar változat is). Gyorsan meg is kóstoltam egyet, nem bántam meg.
Színes kalács és egyéb finomságok a frissítőasztalon
Itt is nehezen lehetett búcsút venni a frissítőponttól, ahol még két zenész is próbálta marasztalni a túrázókat. Pont szünetet tartottak, mikor arra jártam, így nem zeneszóra sikerült idén is elkészítenem az idei Nepomoki Szent János vigyáz a Claas gépekre című képet. A faluban egyébként több ilyen színes szenteket ábrázoló szobor is található.
Retro hangulat és valószínűleg a zene is retro lenne hozzá
Nepomuki Szent János vigyáz a Claas gépekre 2026-ban is
Szakadátot egy hosszú, elágazó völgybe vezető úton hagyom el, és ahogy haladok előre, úgy teljesedik ki a táj. Az elágazásnál kis gazdaság; birkanyáj hömpölyög egy kis kápolnát rejtő dombon át. Ilyet legfeljebb csak Erdélyben fotózhat az ember manapság. Nem csoda, hogy egész csapatnyi túrázó próbálja éppen megörökíteni az eseményt. A kertben aprócska fiúcskák igyekeznek az állatok után. Kicsit irigykedem, hogy így is lehet felnőni, bár lehet, hogy nincs ok rá. A szegénység, elmaradottság a nagy igyekezet ellenére ugyanis lépten-nyomon megtapasztalható a kis lélekszámú falvakban.
Néhány dombon átbukva igazi mesebeli zöldúton, egy erdővel benőtt mélyúton kanyargunk a következő település, Szárazd felé, ahol tavaly már szintén jártunk. Most az ellenőrzőpontunk a településen kívülre, a Kapos partjára települt. A faluban érem utol Ritát, akivel együtt tesszük meg az utat addig. A ponton ismerősökre bukkanunk, például Hricisák Lacira. Érdemes feltölteni a kulacsokat, mert most hosszú kopár szakasz következik és a késő délelőtti órákban már ezerrel pörköl a nap. Kifogtuk az év első igazi nyárias túranapját. Éhen itt sem maradunk, máris kapunk ajándékba egy zacskó bulátát, de az asztalról is bőven válogathatunk. Az egyik jellegzetes étel idén is a hagymalekváros kenyér, amit muszáj megkóstolnom.
Tűzoltószertár Szárazdon
A Tolnai-hegyhátnak ez a része könnyen megközelíthető vasúton is
A lila hagymát vékony félfőre szeleteljük és beletesszük egy magasabb falú edénybe a sóval, a cukorral, a balzsamecettel, a kakukkfűvel és a vízzel együtt.
Fedő alatt, alacsony hőmérsékleten nagyságrendileg 1-1,5 óra alatt megfőzzük a lekvárt. Az a lényeg, hogy lágy állagúra főzzük a hagymát és egy kis folyadék még maradjon alatta, hogy mikor kihűtjük, ne egy ragacsos, sűrű massza legyen belőle.
Ha a folyadék nagyon elpárologna alóla, akkor bátran pótoljuk egy kis vízzel. A kész hagymalekvárt csírátlanított befőttesüvegbe kanalazzuk és mehet is a hűtőbe, ahol 2 hétig simán eláll.
Szárazd és Regöly között a prérin
A Kapossal párhuzamosan, a vasútvonal bal majd a jobb oldalán haladunk a következő állomásunk, Regöly felé nyílt terepen. A meleg ellenére próbálok kocogni, kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerül is. Az igazolópont Regöly szélén, a Kapos partján kapott helyet. Rengeteg lovassal találkozunk itt, ami nem a véletlen műve, hiszen Regöly komoly lovashagyományokkal rendelkezik, jelenleg is van egy lovassport egyesülete, valamint fogathajtó versenyt is szerveztek itt. Nehezen tudom eldönteni, hogy a szép paripákat fotózzam-e vagy eszegessek a terített asztalról, ahol szép rendben sorakoznak a mindenféle pogácsák. Még talán a híres regölyi pereckalács is helyet kapott rajta, bár erre már nem emlékszem. Amire biztosan emlékszem, az az élénk piros színű paprikás pogácsa, aminek nehezen tudtam ellenállni.
Sokadalom a Kapos-parton
Paprikás pogácsa
Hozzávalók: 1 kg liszt, 25 dkg sertészsír, 2 teáskanál só, őrölt feketebors, csípős fűszerpaprika, fél zacskó sütőpor, 1 tojás, a tepsi kikenéséhez sertészsír.
A lisztben elmorzsoljuk a zsírt. Sóval, borssal, paprikával és sütőporral elkeverjük, és annyi vízzel állítjuk össze, hogy közepes állagú pogácsatésztát kapjunk. Lisztezett gyúródeszkán is alaposan átdolgozzuk. Zsemlényi gombócokat vágunk belőle, ezeket egyenként gömbölyűre alakítjuk. Sodrófával kicsit megnyújtjuk, hogy ujjnyi vastagok legyenek. Felvert tojással átkenjük a tetejüket, késsel kockásra vágjuk, és kizsírozott tepsibe tesszük. Előmelegített sütőben 35-40 perc alatt kisül.
A gyalogtúrával egy időben lovas, biciklis és kenutúra is zajlott
Egy szintén száz kilométeren induló túrázó párral indultunk tovább és sikerült elkövetnünk az útvonal majdnem egyetlen úttévesztését, mivel egyszerűen végigmegyünk a főutcán, holott jobbra ki kellett volna térnünk egy kisebb falunéző körútra. Ezt csak akkor tudtam meg, mikor Rita, akiről azt hittem, rég előttünk jár már, utolért, nagyjából az Attila utca magasságában. Ezt onnan jegyeztem meg, mert Magyarország egyik legötletesebb utcanévtáblája biztos itt van, amit túra után nagy örömmel mutattunk meg Szabó Attilának. Persze ő is észrevette, sőt le is fotózta.
A faluba vezető országutat elhagyva horgásztavak mentén vezető szép szakasz következett, ahol a biciklis mezőnnyel kerülgettük egymást. Néhány dombocskát átmászva aztán elkanyarogtunk ahhoz a látnivalóhoz, ami az egész túra alatt a legjobban tetszett, méghozzá a somolyi templomromhoz. A puszta közepén álló csonka torony múltjáról nem sokat tudni, se azt, ki lehetett az egykori templom védőszentje, se azt, hogy vajon kik által és mikor épült. Írásos forrásban először 1721-ben szerepel. Annyi bizonyos, hogy a helynek egészen különleges, végtelen nyugalmat árasztó hangulata van. Ezt tetézte még az itteni pont, ahol frissítőként vizet, almát és müzliszeletet kínáltak nekünk.
Sajnos ez is kizárólag horgásztó
Somolyi templomrom
Nagyjából innen társultunk Ritával, akivel együtt mentünk az első 42 km-es kör, azaz az általunk leírt nyolcas felső karikájának végéig. Az Izra-tó felé vezető viszontagságos útvonalat idéző szántók melletti úttalan utakon, valamint vetésbe nyírt ösvényeken és nedvesebb időben biztosan vizenyős patakpartokon jutottunk egy horgásztórendszerhez, ami igencsak megtetszett, így elküldtem Petinek a pozíciót, mint ideálisnak tűnő függőágyazó helyet. Peti a túra utáni éjszakát kint szerette volna tölteni valahol, első körben a somolyi romot és a csicsói kegyhelyet ajánlottam látatlanban. De ez jobbnak tűnt.
Úton Szakály felé
Innen már csak néhány kilométer volt hátra Szakályig, ahol a sportpályán elfogyaszthattuk a rendelt ebédünket. Elhaladtunk egy kietlennek tűnő tó partján, ahol nemrég elég intenzív tereprendezés zajlott, majd egy erdős dombot átmászva szántókra jutottunk, ahonnan már látszott a falu közelsége. menet közben hallgattuk a nádirigók és sárgarigók énekét, amit végre megtudtam, milyen, mert Rita korábban madarászott. Csalóka érzés volt beérkezni a faluba, ahol még messze nem a féltáv volt, bár volt az embernek egy ilyen érzete. Az egyik utcán várt fő drukkerem, Peti integetve. Kicsit beszélgettünk, majd Rita nyomába eredtem ebédelni és kivenni a depós csomagomból a szükséges dolgokat éjszakára. Ritát a nagy forgatagban nem találtam meg, ráadásul az érkeztetés se volt túl praktikus, mert a százasoknak ugyanazt a sort kellett kiállni, amit a végző maratonistáknak (díjátadással, regisztrációval együttesen). A rendelt sült kolbászom teljesen rendben volt. Bár rengeteg jellegzetesebb helyi ételt is lehetett volna választani, például teveli galuskát, amiről mindjárt szó lesz, otthon úgy éreztem, hogy ez az étel, amit minden körülmények között meg tudok enni viszonylag gyorsan. Evés közben a jónépet egy zenekar is szórakoztatta régi számokkal, olyasmikkel, aminek Peti szokott örülni.
És akkor térjünk rá, mi is az a teveli galuska, aminek neve azonnal feltűnt a Szakályra rendelhető fogások listáján. Aki itt valami sztrapacskaszerű jellegzetes ételt vagy más nokedlifélét vizionál, az erősen téved. Tevelen ugyanis a galuska a töltött káposzta neve, sőt még fesztivált is szerveznek neki. Ezt az ételt különböző vidékeken eltérő nevekkel illetik, például Délvidéken szárma, más helyeken töltike, Más nemzeteknél is ismert ez a fogás, például a románoknál sarmale néven, ami hasonlít a pároméknál használatos délvidéki elnevezéshez és a török „sarmak” - betakar jelentésű szóból ered, mint ahogy más idegen neve, a dolma is hasonló jelentéssel bír. Moldvában és Bukovinában pedig galuska vagy geluska. Mivel a moldvai kultúra számomra nem idegen, rögtön tudtam az étlapot olvasva, miről van szó és csak az tántorított el a megkóstolásától, hogy nem tudtam, hogy fogadná be a 42 km-rel edzett gyomrom. De hát eddig a svábokról volt szó, meg arról, hogy a vidéket szinte tömbszerűen német lakosság lakta, mit keres itt Moldva és Bukovina meg a csángók és a székelyek ételei? És megint eljutunk ahhoz a fránya kitelepítéshez, meg az azt követő betelepítésekhez, ami részleges lakosságcserét eredményezett ezen a környéken is. Tevelre a második világháború után a svábok helyébe bukovinai székelyek, valamint felvidéki magyarok érkeztek, akik magukkal hozták jellegzetes ételeiket is. Így került a galuska is Tevelre, és mint tudjuk, Moldva nincs olyan távol Bukovinától, emiatt az étel románból származó elnevezése is azonos. (Egyébként Baranya megyébe moldvai magyarok is települtek ebben a zűrzavaros időben, de az egy másik történet.) Egyébként ha az Ízörzők oldalán megnézzük Tevel község ételeit, találunk a magyar fülnek más szokatlan ételeket, például bosztányos pitánt vagy halcibrét, esetleg keszőcés lepényt.
Lássuk, milyen kalandok várnak délután a Kapos túlpartján
No de már eleget táplálkoztunk, induljunk útnak egy újabb, a nagy érdeklődés miatt sikertelen kísérletet téve tutajozásra a Kaposon, majd ismét felfele haladva a Purple rain hangjaira a több mint érdekes Bem utcán. Lencsevégre kerül pár újabb érdekes épület és pince, majd az elágazásnál most jobbra, a csicsói kegytemplom irányába kanyarodok kocogva. Közben próbálok randevút egyeztetni egy magazin fotósával, úgy tűnik teljesen sikertelenül, mert valahogy mindig sikerül egérutat nyernem. Várni meg nem várok hosszan egy túrán még magára a Jóistenre sem, ez alapszabály nálam, mivel ketyeg a szintidőm. A fotós emberünk a templom környékén se bukkan fel, ellenben rálelek Kovács Andrásra, akivel ezentúl útitársak leszünk a túra végéig. Most egyelőre csak eszegetünk, iszogatunk, kávézgatunk, itt is van bőven mit kóstolni. Sajnos a szentkút nem esik az utunkba, így annak vizét nem kóstoljuk meg, pedig ez a hely a környékbeliek híres búcsújáró helyének számított már a török hódoltság előtt is.
Újra fel a Bem utcán, régi pincebejáratok mellett
A csicsói kegytemplomnál
Inkább indulunk át rögvest Hőgyészre, mert még a féltávnál se tartunk – még mindig nem. A kegyhelytől már nincs messze Hőgyész, ahol pincék és hétvégi házak között, majd a település utcáin át érjük el a Székely házat. Egyelőre csak szeretnénk elérni, mert a focipályánál eltűnik az eddig oly akkurátus szalagozás és mi az előírt útvonalunk mellé megyünk. Így az elhagyatott Apponyi kastélyt sajnos elkerüljük, helyette egy gátféleségen jutunk a központba a buszállomáshoz.
Egy elég szürreális háromszög-házikó forgóajtóján keresztül jutunk a sportpályára, ahol eltévedünk
Itt még talán tracken vagyunk
Végül némi térképböngészés után megtaláljuk a Székely házat, mindenki más irányból. Lényeg az, hogy megvan. Népviseletes fiatalok, erdélyi népzene és sok-sok különleges finomság vár minket, mint a vizenkelt vagy a kapros ávilánka, az utóbbi az előbb említett pitán közeli rokona. Az előbbi meg Peti anyukájának kútbankelt nevű süteményére hajaz erősen.
Ávilánka vagy álivánka néven is ismert a kapros sütemény, a neve a román alivenci szóból származik
Sajnos a receptet nem sikerült lefotóznom, de az interneten van pár, például a következő. Andrásnak viszont igen, így ide beteszem az eredetit is:
Fotó: Kovács András
A Székely házban
A vizenkelt pedig egy hidegen kelesztett kifliféleség, amit valóban sokszor egy kútba eresztett, vízzel telt vödörben kelesztettek. Hívják még vízen kullogónak, illetve ahogy fent említettem, kútban keltnek is. Itt már nem tudtam ellenállni az alkoholos italoknak sem, pont úgy, mint tavaly, kértem is egy fehérboros fröccsöt a poharamba, ami nagyon jól esett a melegben.
A Székely háztól hosszabb aszfaltos séta következett Hőgyész utcáin, majd a tavalyról ismert úton, de szemből haladva értük el az I. számú horgásztavat, ahol ismét haltepertővel és fröccsökkel vártak. Régi barátunk, az élelmes cica idén is árgus szemekkel leste, neki is csurran-cseppen-e valami. A haltepertőből, ami tulajdonképpen kis darab rántott ponty, idén is megettem egyet a rosé fröccs mellé. Valahol kértem vörösboros fröccsöt is az egyik palackomba, talán a kápolnánál, így mindegyik féle fröccsöt végigkóstoltam a túrán.
Kisültek a heltepertők
Régi ismerősünk idén se maradt éhen
Egy darabig még mindig a tavalyi útvonalon maradva, a Donát-patak völgyében sétáltunk a horgásztavak mellett, majd éles jobbkanyarral betértünk az erdőbe. Innentől erősen emelkedni kezdtünk, volt mit szuszognom András után. Hegyre kapaszkodás közben egy menekülő szarvast is láttunk, egy kis ízelítőt kapva a környék gazdag vadállományából. Mucsiig idén is sok emelkedőt kellett leküzdenünk, de ahelyett, hogy a nevezett színészt megidézve éktelenül káromkodtunk volna, inkább megkocogtuk a lejtőket, gyorsabb haladásra sarkallva magunkat. Ez azonban egyre kevésbé esett már jól. Igaz, lassan a fájó talpaimnak a gyaloglás se nagyon tetszett, így 60 km megtétele körül, azaz elég idejekorán. Mucsi világosban is nehezen jött közelebb, de aztán egyszer csak bekanyarodtunk egy meglehetősen romos ház mellett a faluba.
Ez a kép is hozzátartozik a valósághoz
A polgármesteri hivatal udvarán nem mindennapi vendégség várt. Pont meséltem Andrásnak, aki tavaly nem volt a túrán, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem mehetek a gasztronómiai elvárásaim alapján idén, mert a pontokon rendre más sütemények vannak, mint amiket tavaly megszerettem vagy megkóstoltam. Itt azonban végre megízlelhettük a híres mucsi kézzel nyújtott túrós rétest, amiből a helyiek ezer darabot sütöttek le a sok helyből induló turista, valamint az érkező éhes százas mezőny számára.
Nagy keletje volt a házi túrós rétesnek Mucsi községben
A túra kifejezetten szép útvonalon haladt a faluban, még a Szent István király templomhoz is felkanyarodott. Ha kell kedvenc települést megneveznem a déli körön, akkor a falukép alapján biztosan Mucsi nyerne.
Ahogy áthaladtunk a kopárabb dombhátakon még Mucsiba menet, egyre aggódva pillantgattunk nyugati irányba, ahol nagyon nem tetsző, sötét felhők gyülekeztek. Csak melegebb ruhát hoztam éjszakára, esőkabátot még a depós csomagba se pakoltam, mert semmi esőt nem jósoltak. Ezzel nem csak én voltam így. Valami mindig rádöbbent, hogy még mindig nem vagyok elég rutinos túrázó, lassan 30 százassal a hátam mögött sem. Egy előrelátó túrázó csomagjában mindig ott van az esőkabát, még akkor is, ha egész napra felhőtlen időt és 40 fokot jósolnak a meteorológusok. Ezt most megtanultam.
Lengyel-Annafürdő felé menet már erősen kezdett sötétedni, de azt még láttuk, hogy a kis tavacska igen gyalázatos állapotban van jelenleg. A kilátót most inkább kihagytuk, a vaddisznókat se néztük meg közelről a szürkületben. Inkább drukkoltunk, hogy megússzuk eső nélkül a napot. A ponton elővettük a lámpát, majd szétnéztünk a sokféle finom szörp és falat között. A prímet a sajtos-tejfölös kenyérlángos vitte. Sajnos az előrejelzés szerint is esélyes volt, hogy nyakunkba szakad valami, a kérdés csak az időtartam és a mennyiség volt. Az első csöppek már egy nagy rétre kikanyarodva jelentkeztek. De egyelőre még örültünk, ha megússzuk egy ilyen intenzitású csapadékkal. Ezután terepügyileg is elég kacifántossá vált a helyzet, mert út helyett leginkább csak szalagok voltak, amolyan északi zöld módjára. A papdi kápolnától aztán rázendített az égi áldás rendesen. András ajánlgatta az esőkabátját, de azt el nem fogadhattam, mert akkor ő marad eső és hideg elleni védelem ellen, holott a hülye én voltam. Így hát tűrni kellett és sietni felfelé a szerpentinen, valamint reménykedni abban, hogy a zivatar időközben eláll és majd kellő helyen fel tudom venni az időközben vízhatlan tasakba helyezett száraz ruháimat. Vagy abban, hogy a nagyjából 3 km-re lévő ponton akad egy felesleges kukászsák, amit magamra húzhatok kényszermegoldásként. Már a hátamon is folyt a víz, sőt, ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a hágóba, hideg szellő is támadt. De viszont mintha szűnőben lenne az eső. Ez az egy biztató dolog volt ebben a reménytelennek tűnő helyzetben, aminek a végén a feladást láttam lebegni egyre inkább.
Jó sokára leértünk a Szentkúti Ökoháznál lévő pontra, ahol első dolgom volt megkérdezni, várható-e még eső. A pontőr lány válasza egyértelmű nem volt, így hát nekikezdtem öltözködni. Eldöntöttem, hogy a túrára nem csak társalkodó- hanem öltöztetőnőt is szükséges magammal cipelni, mivel alig bírtam vizes és elgémberedett tagjaimra erőltetni a cuccokat. Az ételek már nem is érdekeltek, az egyedüli dolog, ami lázba hozott, a meleg tea volt. Nem voltam valami hálás közönség, kicsit szégyellettem is. Főleg, hogy a fele teát véletlenül magamra, majd inkább kiöntöttem.
Az oda-vissza szakaszon a hágóba sok ismerőst köszöntöttünk, akik közül nem kevesen szintén bőrig áztak. Innen már ismerős úton jutottunk Kurdra, ahol tavaly mindkét irányból végigmentünk. Itt néha elég magas csalánban kellett gázolni, szóval nem ez lett a kedvenc részem a túra útvonalában. Már nagyon vártuk, hogy leérjünk a pontra, amit a helyi polgármesteri hivatalban rendeztek be. Tavaly ez volt a túra kezdő- és végpontja és sokan nagyon örültünk volna, ha itt, 82 km-rel fáradt és felázott lábunkban idén is befejezhettük volna az utunkat. De még hátra volt majdnem 20 km, valamint a túra legcombosabb emelkedője, amihez hamarosan szerencsénk volt.
A helyi polgármester nagyon készségesen kínálgatta a teát és kávét nekünk, illetve az asztalon sorakoztak a különféle zsíros és kolbászos kenyerek. Egy baj volt, hogy a bőséges kínálat ellenére idén valahogy nem vágytam a sós ételekre. Szerencsére találtam finom eperlekvárt is az asztalon, így készítettem magamnak lekváros kenyeret. Nehezen indultunk tovább a meleg helyiségből, amit ha szerettük volna, még jobban felfűtöttek volna. Ebből is látszik, hogy tényleg mindet próbáltak értünk megtenni.
A nagy emelkedő a hűvösebb időben még jól is esett valamelyest. Utána egy dombháton kanyarogtunk, egy szakaszon szinte érintve az útvonalunk Kurdra lefelé tartó ágát. Még a ponton figyelmeztettek minket, hogy 91 km-nél figyeljünk, hogy ne menjünk be a tracken lévő mélyútra, hanem a szalagokat kövessük. Ez a veszély nem fenyegetett, mert a mélyutat még csak meg sem láttuk, ellenben a szalagozás mindenhol nagyon jól következő volt. Dúzs határában elértük a zöld jelzést, egy darabig kimondottan homokos talajon haladtunk itt. De az elnyűtt talpaimnak már semmi sem esett jól. András meg kezdett álmos lenni. Kicsit kezdtünk is belassulni, így Ritáék és mások is elénk kerültek.
Tornazsákból kíváncsian kikukucskáló vándorsólyom, mint állandó túratárs
Dúzson a könyvtárban volt berendezve a pont. Nagyon kedvesen fogadtak minket például hájas sütikkel, cserébe mi jól összesaraztuk a könyvtár világos színű szőnyegét. Éhes nem voltam, inkább a mellékhelyiség érdekelt meg az ülőkéken való ücsörgés az olvasóban. Kis idő múlva sajnos ebből a meleg miliőből is tovább kellett állnunk a kinti hidegbe, hogy legyűrjük a maradék szűk 7 km-t. Kikanyarodtunk a faluból a vasútvonal mellé, amit hosszan követtünk nyílt terepen. Majd onnan ismét felmásztunk a csicsói szentkúthoz. A kivilágított Szentháromság és Szűz Mária neve kápolna kimondottan hangulatos volt. Innen már minden méter ismerősen köszönt vissza, hiszen néhány órával korábban pont erre jöttünk. Talán így könnyebb volt feldolgozni, hogy hamarosan azért célba fogunk érni, bár ekkor már fél percenként nézegettük az órát mindketten. A Bem utcára kiérve már nagyon türelmetlen lettem, szerettem volna magam minél hamarabb a célban tudni. András biztatott is, hogy fussak, ha még bírok. Én már rutinból tudom, hogy ilyenkor mágnesként bevonz a cél közelsége, bármennyire is kín volt korábban minden lépés. Szóval kocogni kezdtem a kellemesen lejtő terepen és pár perc múlva, Ritát és Attilát beérve ott voltam a rendezvényház kapui előtt.
A megfáradt vándorok szokás szerint körbegratulálták egymást, miután átvették a kiérdemelt fajelvényt. E-mailben oklevél is érkezett azonnal mindenkinek, hiszen ez egy környezetbarát rendezvény. Minden beérkezőnek külön gratuláltunk. Én elég sokáig játszottam a főgratulálót, mert ki kellett várnom a reggelt, amikor már Peti felébred. Így legalább nagyon sok régi túratársnak volt alkalmam gratulálni és új emberekkel is megismerkedtem. Külön kiemelném Balázst (Hegyikecskét), akinek éppen első százasához volt alkalmam gratulálni és akivel pár hónapja egész vicces körülmények között, egy 210-es buszon ismerkedtem meg, amikor egy lány ismerősével a száz kilométeres túrákról beszélgetett, én pedig bekapcsolódtam. És hamar kiderült, hogy sok közös ismerősünk van, például a most őt kísérő Gábor és Vera, hiszen hasonló világban mozgunk. A legvidámabb csapat kétségkívül a Vasi vándoroké volt, élen a kicsit később érkező Benjivel, akiknek kabalaállata, az életnagyságú vándorsólyom, állandó túratársuk. Ebből is látszik, hogy a százas mezőny nem teljesen százas (mint ahogy én sem a két mókusommal).
Megfáradt (vasi) vándorok a célban
Azt hiszem, nem én leszek az egyedüli, akinek a túranaptárában ennek a különleges, a tolnai táj szépségeit és tradícióit bemutató túrának fix helye lesz jövőre is. Viszont úgy érzem, most jött el az idő arra, hogy kivegyem a „túraszabadságom”, mert kicsit belefáradtam abba, hogy szinte minden hétvégén megyek egy (vagy két) százast. Így az amúgy is tömegközlekedéssel szinte megközelíthetetlen Vidróczkit inkább kihagyom (főleg, hogy esőt jósolnak), megyek kertészkedni (és szármát enni) helyette a Vajdaságba.
Strava-link (az órám kicsit többet mért 102 km-nél, és valahogy így is éreztem a valóságot):
) szerezve maguknak, mind időben, mind km-ben Ezekre a túrázókra ferde szemmel néznek a többiek.
