.post-body img { border: 3px solid green; padding: 3px; background: #043833; box-shadow: 1px 1px 4px rgba(0, 0, 0, 0.3); }

2026. november 18., szerda

Amikor az Iszinik nehezen adja magát


„Rosszul indul néha egy-egy nap.
Ilyenkor az aljas tárgyak ellenem vannak
A parancsnak mind ellenszegül
Gyűlöletük drótként feszül
Ha tehetnék, meggyilkolnának.”

És eljött az idei utolsó százas napja is a naptárban. Jó lenne nem lekésni a rajtot. Hiába keltem megint óracsörgés előtt, még mindig a klotyón rostokolok, pedig már rég ki kellett volna lépnem az ajtón. A változó kor nem a barátom. Most abban a stádiumban vagyok éppen, hogy nem tudja a szervezetem eldönteni, hogy nyílegyenest irány az öregkor, vagy még vissza kéne kacsintgatni a termékeny női lét felé. Senki ne gondolja, hogy ebben lenne bármiféle rendszer, így hát minden nap egy újabb meglepetés ér(het). Klimaxoló szervezetem megint sztrájkol, most éppen a menopauza ellen. Még nem tudjuk, mi lesz a mai napi fejlemény, kezdek hozzászokni ahhoz, hogy ezt előre megjósolni lehetetlenség. Állandó készültségben kell élni, mint egy keletnémet pionírnak. Baj most ideiglenesen elhárítva, lehet indulni, igaz, most már esélyes, hogy rohanni kell a vonathoz. 

Ma a november a szebbik arcát mutatta

A peronon máris összetalálkozok Viktorral és Gergővel. A túrázókkal tömött vonaton nehéz helyet találni, de azért sikerül egy szegletet lelnünk, ahol mindhárman elférünk, így az odaúton jót beszélgetünk, úgyis régen láttuk már egymást. Egy dolgot azért ma meg lehet jósolni: ez a vonat Szárligeten biztosan ki fog ürülni. És így is lesz. Hosszú sor kígyózik a felüljárón át, a menetoszlop a Faluházhoz tart. A vonaton ülő idegenek biztos kérdezgetik, mi ez a sok hátizsákos túrázónak és futónak öltözött ember, mi a csuda lesz itt Szárligeten, kettővel Mucsaröcsöge után. Mi más lenne, mint az egyre népszerűbb Iszinik 100, azaz a fordított Kinizsi százas, illetve annak a résztávjai. Mind itt sorakoznak a százasok, az ötvenesek és a huszonötösök.

Rajtra várva (fotó: Rakk Gyula)


Régebbi és újabb szekerek a nagyegyházi faluvégen

A sorban állás közben kiderül, hogy másnak se indult jobban a napja. Hajnit odacsukta a metró és a fele túrabotja beesett a metróalagútba, Erdős Tamás apukája meg otthon hagyta a cipőjét és most kölcsöncipőben kell indulnia százason, ami nem is az ő mérete. Mi lesz még itt? Nálam egyelőre nem üt be a krach, így boldogan feszítek a friss és ropogós Szántó 200 teljesítői pólómban, amit imént vettem át Gyulától. Hiába ömlenek már kifelé a technikai pólók a szekrényemből, ez az a póló, amit meg kellett feltétlenül rendelni. Valószínűleg nem az utolsó... 

Büszkén feszítek új pólómban Bányahegyen (fotó: Rakk Gyula)

Verával és Gáborral tervezek menni, akik saját bevallásuk szerint nem akarnak nagyon sietni (már tudjuk, milyen szokott lenni ez a nem sietés...) Én ma csak tesztelgetni merem magam, nem akarok megszakadni. Reggel erre intett a szervezetem, kéne rá néha hallgatni is. Ennek ellenére az első pár száz méter futás lesz 5:30-as tempóban, mert Veráék már elrajtoltak, amíg én Kovács Zsoltékkal önfeledten cseverésztem a rajtban.


Hamar utolérem őket, még jóval a felüljáró előtt. Innentől együtt haladunk, bele-belekocorászva, de néha elszólít túratársaimtól egy-egy fotótéma. Vannak kötelezők ezen a túrán, mint a matyómintás Trabi. Megtalálom a Bakancsos Szurikáták kabaláját is, amit később örömmel mutatok Csetneki Sanyinak. Végül a régi temetők iránti szenvedélyem vet véget közös haladásunknak: Vera mutat egyet a közelben, egy olyat, amit eddig még nem ismertem, holott számtalanszor haladtam el mellette. Még a közeli dűlőt is Pusztatemplom dűlőnek hívják, nem is értem, hogy nem fedeztem fel eddig. 

Régi temető Nagyegyháza határában a Mapy térképén, illetve a Pusztatemplom dűlő


Egyes források szerint a máig feltáratlan romos templom még az Árpád-korban épült és egy falu is létezett a szomszédságában. Még szív alakú sírkövet is találtam és az egyetlen általam megtalált olvasható feliraton a temetés 1924-ben történt. Tehát már elég régóta nem használják ezt a temetőt.

Bakancsosok és szurikáták

Kicsit még próbáltam kocogni, hogy utolérjem Verát és Gábort, de mindez csak hiábavaló próbálkozás volt. Hamarosan fel is adtam a dolgot, bár néha azért nekiiramodtam a Somlyóvárig menet. Sok ismerős volt úton-útfélen, mindig akadt beszélgetőpartner, például Csetneki Sanyi vagy Erdős Tamás. Éppen Tamással tárgyaltuk, hogy apukájának se indult szerencsésen a mai nap, majd közös erővel majdnem meglovasítottunk egy dekorációs vagy promóciós céllal kitett Turul trail érmet, amikor egy futó szólt, hogy nyitva van a zsákom. A fenébe, már a Mecsekben is ezt játszotta velem. Naná, hogy megint dugig tömtem. Ráadásul még nincs benne a pulcsi, amit mindjárt le fogok venni, mert kezdek belesülni a sok mászástól és az alkalmankénti kocogástól. A ponton egy asztalon próbálom újrapakolni a zsákot, hogy a külön kompressziós tasakba tett pulcsit is beletapossam, és ekkor beüt a krach: a táska cipzárja megadja magát. Akkor most vége a túrának? Még a 20-as táv sincs meg így...

Úton szétnyílt hátizsákkal - nincs lehetetlen! (fotó: Görbe Gabi)

Nem, egy ultrás a teljesítést nem adja ilyen könnyen! Főleg Szántó 200 teljesítői pólóban... Egy makacs rendetlenkedő cipzár nem babrál ki velem! Megpróbálom beigazítani, de csak tetézem a bajt. Végül kitalálom, hogy ha kellő helyre tolom a kocsit, akkor talán a depóig is kihúzhatom a zsákkal, csak ügyelnem kell arra, hogy a tempó miatt ne legyen potyogás. Főleg a lámpát vagy a pénztárcát a személyes dokumentumokkal nem lenne jó elveszteni. Még szerencse, hogy hallgattam a rendezőkre és jó kislányként a depós cuccom egy másik hátizsákba pakoltam. Így ott le tudom cserélni a defektes darabot és már csak egy másik szütyőt kell szereznem, amibe belerakom a felesleget. Ez a cél lebegett végig a szemem előtt Mogyorósbányáig. Szerencsére a depós zsákká züllött cserezsákot annak idején avval a titkos szándékkal turkáltam, hogy bár csak egy szebb napokat látott jópofa gyerekhátizsák, esetleg téli, sok felszereléses ultrákhoz is megfelelő lehet, mivel önsúlya alig van. Egy dolog hiányzik róla, de az nagyon, az első italtartó. Így Mogyorósbányától csak akkor lesz ivás, ha megállok.

Az első EP-n, a kulcsosháznál

Edinának panaszkodom ki magamat lefelé a kulcsosháztól, aztán jó tempóban haladtunk a tarjáni műúthoz átköltözött ellenőrzőpontig. (Így a 25-ös táv még 20 km sincs.) Edina még elidőzik az asztalnál, amire én már teleettem magam ropival és mogyoróval, így aztán egyedül indulok tovább. Egy lejtőn utolérem Borosnyay Palit és Börcsök Andrást, egy kicsit elbeszélgetünk, majd Kreiter Balázs is csatlakozik hozzánk. Pont ez a jó az Iszinikben, hogy nagyjából mindenki itt van, aki él és mozog ebben a sportágban.

Népszerű kecskék Tornyópusztán

Koldusszálláson új turistapihenőt építettek a korábbi pajta helyére, ahonnan a 25-ös teljesítésemkor 2024-ben elzavartak a vadászok, azóta se tudom, miért. És azt sem nagyon értem, miért tették ki innen a pontunk szűrét. Itt Jessicával és Vivivel találkozom, a Pes-kő alatti egyhangú szakaszon egy darabig együtt haladok a lányokkal. Jessica mesél az Atlasz-hegységben szerzett fagyos élményeiről (és fagyási sérüléseiről). Nagyon ügyesek a csajok, meglepően jó tempót mennek, többször meg is dicsérem őket menet közben. Ők már a fiatalabb generációt képviselik és jó látni, hogy női fronton is van utánpótlás, nem is akármilyen. 


Régi vs. új vityilló Koldusszálláson

Aztán Norbihoz társulok, akit otthagyott Gabi, mert előrement Krisztiánnal. Hirtelen azt hiszem, hogy a műútnál már kapunk hotdogot, de aztán rájövök, hogy ilyen csak egyszer volt Iszinikes múltamban, Bányahegyig még kell készíteni a gyomrot. Az egyik szép emelkedős, panorámás réten egy profi kamerával felszerelkezett fotós leselkedik ránk, és mindenkiről készít képet. Micsoda meglepetés! 

És az eredmény is szuper lett, pedig nem vagyok túl jó fényképalany!

Bányahegyen végül meglesz a hotdog és Gabiék is megkerülnek. Innen együtt megyünk négyesben tovább Norbival, Gabival és Krisztiánnal, kis megszakításokkal, egészen a célig. Gyula is készít rólunk képet, majd a lányokkal is összeállunk egy hotdogevős képre. 

Girlpower, ahogy Rakk Gyula mondaná

A Gerecse oldala Bányahegytől kezdve mindig hatalmas élmény, köszönhetően az itt még élénken ragyogó színeknek és a szépséges erdőnek. Hiába lassan november közepe, itt valahogyan tartják magukat a színes lombok. Ahogy a Sandl-hárs majd a Serényi-kastély felé haladunk, többször megállunk fotózni. Hol az őszi lombok, hol a zúzmarás falevelek, hol a Pisznice bányájára nyíló panoráma késztetnek ámulatra és megállásra. 




Pisznice és a hatalmas vörösmárvány bánya

Az elmúlt napok esőzései és a korábbi aszályos időszak megviselte a Gerecse fáit, a Mária kegyhely közelében az ELMŰ-sök dolgoznak egy friss fakidőlés okozta vezetékszakadás elhárításán. Hiába a sok eső, sár nincs, csak nyomokban és helyenként, pedig mindenki arra készült, hogy a túra végre úgy fogunk kinézni mint egy csapat dagonyázó vaddisznó. A talaj mind beitta a sok esőt. Éjjel pedig fagyni is fog jó eséllyel, tehát megússzuk száraz lábbal a túrát.


Leereszkedünk a köves hegyoldalban a Vízválasztóhoz, majd tovább csodáljuk az őszi lombokat Pusztamarót felé menet. Itt is beugrom az erdei temetőbe egy fotós körre, aztán sietek a többiek után. Itt egészen a 1970-ig volt egy falu, ahol eredetileg svábok laktak, akiket 1945-ben kitelepítettek és helyükre bányászok költöztek. Később ők is tovább költöztek Oroszlányba vagy Tatabányára. 

Pusztamaróton, színes lombok alatt

A pusztamaróti régi temető, mely egy 1970-ben elnéptelenedett falu emlékét őrzi

A Bika-völgyben szokás szerint nápolyikkal és szörpökkel várnak, fel is tankolunk a Péliföldszentkereszt előtti emelkedőre, ami még mindig nem a kedvencem. Azért ezen is túljutunk. Mire lefelé ereszkedünk, már erősen kezd lefelé menni a nap, távolban pedig kirajzolódik a Gete, ami vajon integet-e vagy fenyeget-e? Majd megtudjuk később, de addig még sokat kell gyalogolni.

Integet-e vagy fenyeget-e?

A péliföldszentkereszti fancy étteremnél ideje visszavenni a pulóvert, mert rohamosan hűl az idő. Amíg öltözködöm, a többiek pecsételnek a kéktúra bélyegzővel. Nekem anno még egész máshol volt az igazolóhely itt. Közben én is lefotózom a játszótér jópofa fordított házikóját.


Mire beérünk Mogyorósbányára, egészen besötétedik. Ez azt jelenti, hogy rosszabb időt megyek, mint eddig, de ez izgat a legkevésbé. A legfontosabb, hogy tudjak szerezni egy kukás zsákot vagy nejlonzacskót, amibe be tudom pakolni a holmijaim, miután magamhoz veszem a depós hátizsákom. Magamban már azt tervezgetem, mit viszek magammal és mi marad. Amikor a Gabiék benyomják a kéktúra pecsétet itt is, elüti a templom órája az 5 órát. Nagyjából 9 óra kellett 50 km-re, az nem is olyan rossz. De most jön csak a neheze.

Tokod panorámája a dombról mindig szép

A suliban rögtön kikérem a depós zsákom és második körben a pontőröktől próbálok egy zsákféleséget szerezni. Nagyon készségesek, máris adják sorra a nejlonzacskókat. Bár tilos abba depózni, de sanyarú sorsom még a legszabálykövetőbb szívű pontőrök szívét is meglágyítja. Persze a kapkodás együtt jár a szerencsétlenkedéssel. Leöntöm magam kávéval, az italom is kiöntöm a földre, ahogy áttölteném egy másik, túrahátizsák-kompatibilis palackba, aztán sikerül megmártanom a tócsában a vastagabb kesztyűmet is. A WC-n csekkolom az állapotom – szerencsére ez legalább egyelőre teljesen megnyugtató. Mehetünk is tovább. Ahogy kilépünk azonban, egyszerre kapjuk fel a kabátot, olyan hideg lett, amíg bent voltunk. A Kő-hegy emelkedőjén szerencsére elérjük újból az üzemi hőmérsékletet. Lejtők és emelkedők váltják egymást, néha a combosabb fajtából, amíg elérjük Tokodot, ahol egy kis pihenőt tartunk Scheidl Marciék társaságában. Páran közülünk betérnek a dohányboltba ezért-azért. Közben egy régi túravezető tanfolyamos ismerősöm érdeklődik egy ügyben, írom neki, hogy éppen megyek fel lassacskán a Getére. Csodálkozik, hogy pont ilyenkor? Normális emberek ekkortájt már aludni készülődnek. Vagy éppen Tokod utcáin trécselnek. Csodálkozunk is, hogy nem fagy beléjük a szó. Mert megint kezd nagyon hideg lenni. Azon filozofálok Norbinak, hogy kabátban vagy kabát nélkül kéne-e nekimenni a Getének. Végül arra jutok, hogy menet közben majd leveszem, ha úgy látom jónak. Nem látom jónak, a kabát marad mindvégig. 

Melegedés a Gete tetején, ahol az volt a kérdés, vedel-gete? (Fotó: Görbe Gabi)

Mindenki más tempóban mászik. Gabi piros villogója már messze fent pislákol, míg mi Norbival küzdünk középtájt, elhagyva Krisztiánt. Végül mindenki felér a pontra, ahol rendes leszállópályát építettek nekünk díszkivilágítással. És ami a legjobb, a pálinka. Bár eleinte ódzkodunk megkóstolni, de utólag nagyon bántuk volna, ha kihagyjuk. Lefelé kicsit elhúzok a többiektől és utolérem a Feri, Juli, Évi triót. Legalább kicsit velük is tudok beszélgetni.

Kocsmai életkép

Mire beérünk a Molnár sörözőbe, mindenki megkerül a négyesfogatból. Jól esik betérni a meleg helyiségbe, ahol vár egy kávé a pultnál némi ellenőrzőpontos csoki kíséretében. Ismét csekkolom az állapotom a mellékhelyiségben. Sajnos a rosszabb verzió kezd alakulni, felszerelkezem erre. (Minden eshetőségre fel van készítve a kis EÜ neszesszerem.) Gabi külön gyógyszert is felajánl, de az az egy, ami nem szokott kelleni – lám, még rosszabb esetek is vannak. Remélem, durvább ennél nagyon nem lesz menet közben. (De lesz...)

Fotó: Görbe Gabi

Amíg a többiek elkészülnek, kicsit írogatok Petinek, meg próbálok átmelegedni. Ezt jól is teszem, mert mihelyt kilépünk a dorogi éjszakába, egyszeriben belénk hasít a hideg acélfoga. A jéghideg aszfalton szaporán kopognak lépteink. Mi lesz itt hajnalban? Gabiéknak kell egy kitérőt tenniük az állomásra az OKT pecsétért. Addig mi Norbival tovább haladunk Kesztölc irányába. A faluban kis cirmos siet elénk (kicsit déjà vu érzésem van, mintha másik Isziniken is lett volna ugyanez ugyanitt – és tényleg), biztos simogatást vár. De minket már egy cuki macska se tud meghatni, annyira vacogunk. Csak annyit dörmög neki oda Norbi, hogy „Jó neked, te biztos nem fázol.” 

Végre jön a kiadós emelkedő a pontig. Szaporán figyelgetünk hátra, de nem látjuk Gabiékat. Éppen amikor befordulunk a ponthoz, ők is feltűnnek a láthatáron. Eszem egy banánt, pedig egy hazait már Dorogon is elmajszoltam a sörözőben. Sebaj, kell bőven az energia ebben a hidegben. Aztán nekiveselkedünk a Kétágú-hegy igen kellemetlen emelkedőjének. Mindenki a saját tempójában szigorúan. Norbival érünk fel elsőnek, de neki szüksége lesz egy technikai szünetre. Így egyedül haladok tovább, igyekszem nem tempózni. De hiába, a Pilis-nyereg pontjáig nem ér utol senki. Elképzelni nem tudom, hogy Sistergőbe hogy nem fagy itt bele a szusz, még hideg szél is súlyosbítja a helyzetét és a helyzetünket. Egy kávés cukorkát vételezek nála, hátha átsegít a körvonalazódni látszó mélyponton. Kicsit várok a többiekre, de nem jönnek, így mivel odafagyni nem akarok a nyereghez saját mementómként egy sokadik emlékműnek, nekivágok a folytatásnak. Addig még jó, amíg emelkedők vannak, de aztán jön a végtelenül unalmas, monoton zöld jelzés. Piszkálnak sűrűn az álommanók. Félálomban dülöngélek előre. Nem, nem, nem! Hagyjatok már békén! Nem kéne bealudni pont itt, aztán leszédülni a szerpentin meredek oldalán. Tessék koncentrálni! A nagy táska hátránya, hogy ha bármi kell belőle, akkor meg kell állni, így hát legközelebb a Szántói-nyeregben kerül elő ellenszerként a kólám. Idén annak köszönhetően, hogy alig egy hónapja a Szántón volt időm bőven feltérképezni fejben az itteni távolságokat, már nem is tűnik annyira hosszúnak a végső szakasz a szerpentintől, ami mindig egy örökkévalóság szokott lenni.

A ponton igyekszem a hősugárzó közelében helyet foglalni és közben pusztítok a körözöttes kenyerekből is, mellé vedelem a kólám. Bevárom a többieket, legalább addig kicsit átmelegszem. Sajnos van, aki itt már komoly fájdalmakkal küzd, vissza kellett fordulnia a pontra. Még egy kis pihenő és megyünk tovább. Már senkinek se hiányzik a maradék táv, még ha az oly kevés is valójában az eddig megtetthez képest. Hirtelen ötlettől vezérelve a hibrid kabátomra egy pehelykabátot is húzok. Jó döntés! Egyetlen hátránya, hogy a kellemes klíma megint kezd álomba ringatni. Lefelé menet a csupa kő úton az ráz vissza a valóságba, hogy megbotlom valamiben. Huhh, ideje lenne végre felébredni! Megállok, előkotrok egy koffeintablettát. Nem segít sokat, hasznosabb az, hogy utolér Pali és pár szót váltunk. Szerinte a dülöngélő járásomon is látszott már, hogy alszom.

Kiérve a Kevély előtti hosszú fedetlen placcra csontomig hatol a hideg, valamit azért segít a dupla télikabát. Jöjjön már az az emelkedő, hátha sikerül megválnom egytől legalább! Hát nem! Simán megmászom végig két kabátban, le se kerül már a túra végéig a felső réteg. Fent a pontőr panaszolja, hogy régen a Túró Rudi senkinek se kellett itt. Én most sokkal szívesebben ennék azt, mint holmi cukorkákat. Fel a hegyre ugyanis rendesen eléheztem. Elő is veszek egy hazai csokit. Kell az energia a maradék köves emelkedő megmászásához a Nagy-Kevély csúcsára. Aztán a bokatörő lejtőhöz, ami semmivel se jobb. Szépek a települések jéghidegen sziporkázó fényei, de ez ebben az állapotban kevéssé hat meg, elő se veszem a telefont. Már csak a célt óhajtom, de az még mindig 4-5 km innen. A murvás útig tartó kanyargós szakasznak sose akar vége lenni. Ezt mindenki így érzi most. Szerencsére időközben a társaság elalvósabb fele némileg magához tért. Mások beszámolóit hallgatva kiderült, hogy jó sokan megküzdöttünk evvel a problémával ezen a túrán. 

Már alig várom, hogy az aszfalra érjünk, onnan lehet tempózni. Kell is, mert még mindig farkasordító hideg van, bár lassan kivilágosodik. Vagy éppen azért van ilyen hideg, mert hajnal van. Mindegy, csak találjuk meg végre azt az iskolát a panelok között. Kicsit bolyongunk, de végül ott toporgunk a hátsó ajtó előtt, már csak be kell lépni és megvan ez a teljesítés is. 

Nem adta magát most könnyen az Iszinik, az az egy biztos, pedig ez egy „könnyű százas” a sokat menők mindentudó lexikona szerint. De éppen ez a szép ebben a sportágban, hogy néha a könnyűnek ígérkező menetek is kimondottan nehezek lehetnek és az is megesik, hogy egy nehéznek ítélt túrát teljesít az ember meglepően könnyedén. Sok múlik a külső és belső körülményeken is, nekem most egyik se volt a barátom, pedig a pálya szinte tökéletes állapotban volt a gyors haladáshoz. Aki ultratávokat teljesít, annak sokszor kell szembenéznie hirtelen keletkező akut problémákkal és helyben kell azokat menedzselnie meglehetősen gyorsan, hogy tovább tudjon menni. Most ez a túra egy lecke volt számomra ebből, illetve egy sorsszerű figyelmeztetés, hogy hiába a Szántó 200 teljesítői póló, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy ezután egy ilyen „sima liba” százast már mindig kacagva fogok teljesíteni. Még idejekorán történt, mielőtt elbíztam volna magam végleg, láttán azt, hogy milyen könnyen végig gyalogoltam a Mecseken is. Érdekes, ott a három egymás utáni túraévem felívelő tendenciát mutat, itt meg éppen ellenkezőleg. És pont nem kell ebből semmilyen következtetést levonni, mert annyi befolyásoló tényező lehet, legyen az egy tönkrement cipzár, egy szokásosnál erősebb menstruáció vagy bármi hátráltató tényező. Ha visszagondolok, annyi mindent „túléltem” már. Estem bele a Csörgő-patakba vállig merülve a vízbe 10-15 fokban. És még csak meg se fáztam. Áztam el esőkabát nélkül egy nem túl meleg éjszakán. Volt vízhólyagom és vérhólyagom egyszerre. Sokszor haladtam égő vagy hólyagos lábszárral. Volt, hogy alig tudtam lejutni a lejtőkön a fájós térdem miatt. Olyan is megtörtént, hogy majdnem lemerült a lámpám, ráadásul idegenben. Szintén nem is olyan régi külföldi élmény, amikor közel 0 fokban rövidnadrágban és egy szál aláöltözetben és nagyon vékony futókabátban haladtam hosszú kilométereken a cél felé. Annyi mindent átél és túlél az ember az évek alatt! Ami nem öl meg, az megerősít, mondják. (Kivéve a🐻, mert az megöl.) És ezek csak a saját gyenge repertoáromból való példák, mert a valódi nagy nevek sokkal durvább esetekről tudnak beszámolni. A legjobb példa Márton Dani története a Transylvania 100-on (erről a BEAC Maxin mesélt nekem), ahol igazi téli körülmények között kellett haladnia a magas hegyekben tavasszal, néha mély havas részeket keresztezve. És egy ilyen részen Dani egyszer csak azt vette észre, hogy nincs meg a cipője... Majd kereshette egy szál zokniban végig a nyomokban. Végül megtalálta. És túlélte, teljesítette a túrát és talán még fagyási sérülése se lett. Ehhez képest a hátizsákos sztorim csak egy apró kellemetlenség volt.

Csak úgy lobognak utánam a cuccaim

Ha éppen benne van az ember egy „nehéz teljesítésben” vagy egy mélypontot él át a túrán vagy az életben, jó visszanyúlni az ilyen élményekhez, hogy lám, ezt is sikerült megoldani. Csak mint tudjuk, mindig éppen az aktuális probléma tűnik a legnehezebbnek, a régi emlékek meg gyorsan megszépülnek.

Túra után Adri segítségével próbáltuk rendbe hozni a cipzárt, kerítettünk ollót, hisz egy ultrásnál tényleg minden van. De sajnos nem jutottunk sikerre, pedig nagyon kedves kis varrószakkört alkottunk az Iszinik céljában. Végső megoldásként aztán beszereztem egy majdnem kétszeres térfogatú futóhátizsákot, de fogadjunk, hogy azt is sikerül majd degeszre tömni!



Strava-link:




 

2026. november 12., csütörtök

A harmadik láthatatlan

 (Avagy novemberi mezőnytourné a Mecsekben) 



Közeledik az év vége és a bajnokság is mindjárt véget ér az idei utolsó futammal, a Mecseki láthatatlanok nyomában százassal (MLNY 100). Sok túratársamnak újdonság erejével hat ez a túra a listán, de nem úgy nekem, aki immár harmadik alkalommal vesz részt rajta. Bevallom, nagy kedvencem lett az évek folyamán, pedig a szervezésnek eddig voltak hiányosságai, de mindezt bármikor tudta feledtetni a csodaszép őszi Mecsek és a forradalmi történések helyszíneit egy szép útvonalra felfűző emléktúra jelleg.


Így aztán „tapasztalt teljesítőként” nagyon szívesen adtam információkat a túratársaknak, akik kértek, és én is csak a segítségnyújtás során döbbentem rá, hogy idén végre javították a tracket, ami eddig a legtöbb galibát okozta, főleg a második, éjszakai szakaszon. Mivel itinert még mindig nem olvasok, csak azt sikerült megállapítanom, hogy idén a GPX nagyjából egyezett a tavalyi itiner szerinti hivatalos útvonallal, amerre mennünk kellett (volna). Állítólag kisebb anomáliák még mindig akadtak, de ezek mértéke már elenyésző volt, és többen is megállapítottuk, hogy az idei szervezés egészen méltó volt a 70. évfordulóhoz. Az biztos, hogy a három rendezés közül, amin sikerült eddig részt vennem, ez volt a legjobb minden téren.

Petivel egy hosszú hétvégét szerveztünk rá a túrára, így keddig még áztattuk magunkat a környékbeli gyógyvizekben. Ez így a túraszezon vége felé ránk is fér, főleg, hogy Peti is benevezett ismét az 56 km-es távra. Kicsit aggódtam is miatta, mert idén nem sokat (teljesítmény)túrázott és féltem, hogy nagy falatnak bizonyul számára a táv, annak ellenére, hogy tavaly már megbirkózott vele egyszer. De teljesen hiába mondtam neki, hogy nekem nem kell bizonyítania és nyugodtan nevezhet rövidebb távra is, mégis ezt választotta. (Jó, hát értem én, magam se csináltam volna máshogy...)


A Szántó 200 után elég gyorsan regenerálódtam szokás szerint, a futásokat se vittem túlzásba mostanában, a bringát pedig már eltettem télire – inkább a sötét mint a hideg miatt. Szóval viszonylag már kipihenten indultam útnak a szombati nap didergős hajnalán, nagyjából fél 7 előtt 5 perccel (egyelőre még) Peti társaságában. Messzire együtt nem jutottunk, mert az életveszélyes komlói főúton való átkelés után beért Vera és Gábor, akikkel Peti biztatására elfutottam. Verának még volt valami tétje az utolsó fordulónak, így ő sietősre vette a figurát, Gábor gondolom meg a hajcsár szerepét játszotta. Én meg egy darabig asszisztáltam ehhez, egészen addig, míg annyira sikerült meglódulnom, hogy szereztem még hozzájuk képest is némi előnyt. Ez körülbelül pont addig tartott, amíg nem csatlakoztam a Szilágyi Erzsi, Maku Laci, Láng Rita trióhoz. Erzsivel annyira belefeledkeztünk az eszmecserébe, hogy Vera és Gábor csak úgy elsuhant mellettünk a ma már egyetlen állandó lakossal se rendelkező Vágotpuszta irányába. Többé már utol se értem őket.

Vágotpuszta a Láthatatlanok főhadiszállása volt

Ezen a túrán nem nagyon sikerült eldöntenem, mi legyen a cél, szaladjak-e vagy megálljak. Így aztán lett minden is belőle: amikor kedvem volt, kocogtam, ha találtam túratársat, beszélgettem, ha szembe jött egy fotótéma, nem voltam rest megállni. Nagyjából végig is turnéztam így a fél százas mezőnyt teljes léleknyugalommal, mert tétje ennek a futamnak, nekem, a női mezőny örökös és abszolút sereghajtójának, már semmi se volt. Úgy tűnik, idén is sikerül megvédenem ezt a címet. 

Kereszt a vágotpusztai erdei temetőben

Siményi Miki még időben figyelmeztetett, hogy ha leragadok nála a vágotpusztai temető körbefotózása után, soha nem fogok beérni, így aztán megint felvettem a nyúlcipőt és hol Ritát, hol Erzsiéket, hol pedig a Juli, Évi, Feri hármasfogatot szórakoztattam. De azt hiszem, az utóbbi tevékenység főleg a zúzmarabevonatos növények közös fotózgatásában merült ki.



A tél már mutogatta a foga fehérjét, legalább is az árnyékos helyeken még elég jól tartotta magát az éjjeli fagy jeges hozadéka. Ez erős kontrasztot képzett a napsütötte foltok őszi színkavalkádjával, így nem mindennapi felvételeket lehetett készíteni, ahogy haladtunk a Sikonda előtti tágas mezőkön. Mielőtt leértünk volna a fürdőjéről híres településre, a turistaútnak nyoma veszett, helyette frissen kivágott fák törmelékén kellett átbukdácsolnunk Feri nagy bánatára, aki hatalmasat esett. Török Dani ért utol, akinek gyorsan megmutattam a jobb szélen az egérutat. Danival pár szót váltottunk, majd elengedtem, hiszen ő nem csak amolyan döcögős futásra képes, mint jómagam. A sikondai sétányon aztán meg is untam a rohanást, inkább fotózgattam ezt-azt: volt mit bőven.



piros-fehér-zöld

A település szélén, a szokásos helyen lévő ellenőrzőpontot hamar elértem és vételeztem némi enni- és innivalót. Új túratársakra is leltem Gabi és Norbi személyében. Norbit is eddig csak a közösségi felületről ismertem, no meg látásból, így örültem, hogy vele is közelebbi ismeretséget köthetek. És ma nem ő volt az utolsó a túratársak közül. Mint ahogy később Violának elemeztem, pont ez a teljesítménytúrák nagy előnye a futóversenyekkel szemben, hogy itt sokkal mélyebb, hosszabb, tartalmasabb beszélgetéseket lehet folytatni, illetve a tájból is talán többet meríthet az ember. Emiatt is „fekszik” nekem sokkal jobban ez a műfaj. (és persze a gyatra tempóm miatt, amivel már egy Piros 85 teljesítése is komoly gondot okozna a mostani szintidőkkel.) Együtt másztuk ki a hegyhátat, majd kanyarodtunk ismeretlennek tűnő területekre, hűen követve a pirost. Kicsit meg is ijedtem, amikor eddig sosem látott panelok mellé vezényelt a jelzés. Azt hittem, talán el is tévedtünk, de kiderült, hogy csak a jelzést vagy az útvonalunkat terelték el a kerítéses-feszületes rétről, ahol meglepő panoráma tárul az ember elé, ha nincs éppen köd. Hirtelen most is azt hittem, hogy eddig csak amiatt nem láttam a közeli épületeket, mert mindig ködben evickéltünk errefelé. Hát nem... az új útvonal már-már karnyújtásnyira érinti Komló legfiatalabb városrészét, a 80-as években épített körtvélyesi lakótelepet, amit eddig csak a dombhátról csodáltunk.

Ultrások a panelok árnyékában


Gabiék bánatára, valamint az én örömömre lejtősre váltott a terep, így megint elrohantam. Most a lendületem egészen Mecsekjánosi határáig, jobban mondva Violáék csapatáig tartott. Ezen a szakaszon ez már a 3. útvonal csak amióta részt veszek a túrán: emlékezetes, hogy az első évben betévedtünk a track szerint egy családi ház udvarára is. De fő a változatosság, egyáltalán nem bánom, ha új dolgok is akadnak egy túra útvonalán. 


Violával megörültünk egymásnak, mert végre alkalom nyílt beszélgetni kicsit, hiszen vele is eddig csak nagyjából a Facebookon voltunk ismerősök, holott mindig is sejtettem, hogy sok közös dolgunk lehet. Most erre fény is derült. Jókat beszélgettünk, miközben elhaladtunk Mecsekjánosi ominózus múzeumba illő sorompós vasúti átkelőjén, majd Lenin talán egyik utolsó megmaradt hazai szobra mellett, akit egy gyárudvarra száműztek. (Egyik ismerősöm szerint dolgoztassák is rendesen, látástól Mikulásig.) Aztán a barna tehenek karámja mellett vitt az utunk, de most teheneket nem láttunk, csak a kanyarban egy sérült nagy madarat, ami nem tudott elmenekülni közeledtünkre, hanem beült a bozótba gubbasztani. 

Ezen kívül talán már csak a Mementó Park előtt látható Vlagyimir Iljics

Engel Adolf, a komlói szénbányászat zsidó származású, mérhetetlen szegénységből feltörő megalapozójának jobb sorsra érdemes kastélya körül valami mozgolódás látszott, éppen a csatornákat javítgatták. Hátha egy felújítás veszi végre kezdetét... Aztán szép lassan kikanyarogtunk Jánosipuszta szélére, ahol tarka kecskék és lovak bámultak minket. Felkapaszkodtunk a dombhátra, ami mögött az egy utcás Kisbattyán bújik meg, ahol a februári LeFaGySz alkalmából megszálltunk egy remek helyen. Jó érzés, amikor az ember már azt is tudja, pontosan mi rejlik a következő völgyben, képzeletbeli térképre kerülnek a tereptárgyak és a látnivalók, és a Mecseknek ez a része már nem egy nagy ismeretlen katyvasz számomra. Nekem egyféle térképagyam van, emiatt is tudok viszonylag jól tájékozódni, úgyhogy számomra elengedhetetlen tevékenység a portyázás mindenfelé és közben minden apró-cseprő dolog felderítése az erdőben. 

Engel Adolf kastélya

Ráfér a felújítás

A kisbattyáni vadászháznál ismét egy csoki ütötte markunk, majd haladtunk tovább a Márévár irányába jókat beszélgetve. 

A taknyos lóval inkább nem barátkoztunk közelebbről

A meglepő panorámák Komló környékén később is visszaköszönnek

Végigkanyarogtunk a hangulatos szintösvényen, ami így őszi ruházatban kimondottan az egyik legszebb és legélvezetesebb része az útvonalnak, legalábbis onnantól, amikor az ember már elérte a megfelelő magasságot. A várnál meglepetésünkre most emberes pont volt némi ellátmánnyal. Víz se itt, se Kisbattyánban nem volt, aki szerezni akart, annak le kellett ereszkednie a vár alatti kúthoz. Szerencsére nekem még volt valamennyi kólám, azzal kihúztam Kisújbányáig, ahol viszont muszáj lesz majd nekem is itóka után néznem. Viola kicsit tovább időzött a ponton, így Gabiék nyomába eredtem, akik időközben utolértek és el is hagytak. A sárga kereszt cudar emelkedőjén behoztam a lemaradásom. Ez a legnagyobb mászás az első körön, ami elég kíméletesen bánik a szintekkel, azaz inkább velünk. Persze nyilván minden túrába beleteszik ezt a szépséget: a LeFaGySz Mecseken is műsoron volt, a Mecsek 100-on pedig ellenkező irányból kapjuk. Egyetlen szerencséje, hogy viszonylag rövid és általában jó passzban szoktam elkapni, ráadásul ismerem már mint a rossz pénzt, így pontosan tudom, hogy a nagy kanyar után már csak kicsit kell szenvedni.

A kisbattyáni vadászházban is rejtőztek a Láthatatlanok az ottani erdésznek köszönhetően



Egy éles balkanyarral a zöld jelzésre váltottunk és végighullámoztunk a gerincen a kék keresztig, érintve a Lakkeri-fenyvest, aminek neve a térképen nekem mindig olyan finnesen hangzik, holott az egykori tulajdonosról, a Lakker családról nevezték el (lásd a névmagyarázatot itt). A Cigány-hegyet mellőzve ereszkedtünk le Kisújbányára, ahol ismét elég nagy volt az élet, csak úgy hemzsegtek a turisták. A pontunkat bezzeg alig találtuk meg, ami a haranglábhoz volt kifüggesztve egy sárga-zöld lap formájában. Mielőtt betértem volna a Terike boltjába, alias Nimród büfébe, még volt dolgom egy cirmossal, ami majdnem hozzánk szegődött. Valószínűleg megneszelhette, mi várna rá társaságunkban, így gyorsan odacsapódott egy seregnyi turistához.

Később a főhadiszállást Kisújbányára helyezték, mivel a szovjetek felfedezték, hol rejtőzködnek


A cirmos rájött, hogy sok lesz neki a maradék táv (még az első körből is)

A büfében kicsit hosszabb ideig lebzseltem a többieknél, mert szűkös készpénzkeretemből kellett vennem valami itókát az útra, valamint egy kávé is jól esett volna. Végül is nagyjából 1000 Ft-ért szereztem vizet és egy eszpresszót, amit ott helyben meg is ittam. Végül Ritával indultam útnak az egykori üveghutás falucska (melynek német neve is Neuglashütten) feletti Miske-tető irányába. Ritának sajnos eléggé rendetlenkedett a gyomra és később emiatt fel is kellett adnia a túrát Árpádtetőn. Régi jó szokásom, hogy itt mindig beugrok a különös hangulatú elhagyott erdei temetőbe fotózgatni, így elpártoltam Ritától egy darabig. 


A falu a 70-es évek elején néptelenedett el nagyjából 2 év alatt a szocializmus kistelepüléseket elsorvasztó politikájának köszönhetően, miután megszüntették az iskolát és a boltot, a falut megközelítő aszfaltutat meg nem építettek. A lakosok nagy része Hosszúhetényben kezdett új életet.


Kisújbányát elhagyva csökkenni kezdett az erdei népsűrűség máris, jobbára magára maradt a túra 56-os és a 100-as mezőnye. Kicsit izgultam Peti miatt, hogy boldogul a vízszerzéssel, így folyamatosan közvetítést tartottam a források és boltok elérhetőségéről. Kiderült, máris nagyjából 7 km-es, azaz 2 órás előnyt vertem rá. Egy későbbi ponton jól rám is ijesztett, mert küldött egy pozíciót Magyaregregyről, ahol egyáltalán nem kellett volna lennie. Azt hittem eltévedt, vagy rosszabb esetben fel is adta a túrát és buszra vár a faluban. Már jóval később derült ki, hogy csak a telefonjának a GPS-e szórakozott vele folyton fals pozíciókba rakva őt, holott a megfelelő utakon járt.

A túra egyik legszebb pontja a Miske-tető Kisújbánya fölött

Rita gyomorpanaszain sajnos én sem tudtam segíteni, így tovább kocogtam Püspökszentlászló irányába az éppen csordogáló Diós-kút érintésével. A faluban ismét utolértem Évikéék csapatát, így aztán együtt fotózgattuk a takaros épületeket és környezetüket. Itt is találtam egy temetőt az elapadt Hetyey-forrás közelében, ahova eddig még nem tértem be. Különös, szinte egyforma sírokra lettem figyelmes, amikre elsőre azt hittem, hogy talán katonasírok, de kiderült, hogy női nevek vannak rajtuk, így arra tippeltem, helyesen, hogy apácasírok lehetnek. Az itteni kastély egy ideig ugyanis szeretetotthonként működött számukra és 1950-től temették ide a nővéreket. 

A domboldalba felkúszó temető apácasírokkal

Az elapadt Hetyey-forrás, ami már tavaly se működött

Itt is van kis harangtorony, mint oly sok mecseki faluban



A falu határában áll egy kereszt Zichy Gyula püspök emlékére (Egyébként az itteni forrás is egy pécsi püspök, Hetyey Sámuel nevét őrzi), ezt most vettem észre először, nem úgy mint a Mária-képoszlopot a kék négyzet elkanyarodása előtt. Tóth Feri vezényletével felkúsztunk a kék négyzet kissé kellemetlen emelkedőjén a műút Pap-rétnél való keresztezéséig. Itt aztán Juli felbiztatott, hogy fussak előre. Én aztán meg sem álltam a zobákpusztai palacsintákig. Mielőtt nekiestem volna a finomságoknak, szemet vetettem néhány felvágottas kenyérre, így aztán a Jenő által nekem készített friss palacsintát átengedtem az éppen érkező Norbiéknak. Összesen 2 kenyér és két palacsinta vált áldozatommá, de az utánam sorra érkezők is bőszen pusztítottak a készletekből.



Nem vártam meg, hogy végezzenek, hanem egyedül indultam tovább az ide-oda kanyargós, mindkét irányból jól ismert kék jelzésre. Ez már az ötödik alkalom, hogy végigmegyek rajta a Köves-tető - Árpádtető szakaszon. És az ötödik alkalom, hogy sötétben fogom (nem) látni a Jakab-hegyet. Kicsit felturbóztam a tempót, hogy még világosban odaérjek a Tepsifüles étterembe, úgy mint tavaly. A Medve-tavon, kevésbé költői nevén Iszapolón kívül sok látnivaló úgy sincs erre, ami meg van, azt már láttam párszor ugye.


A tempóváltásomnak köszönhetően kerek 10 óra alatt be is értem az étterem árkádjai alá, ahol kaptam egy köztes időmérést és egy bónt a bent felszolgált gulyáshoz. A már egy ideje bent ücsörgő Vera és Gábor odainvitált az asztalukhoz. Velünk eszegetett még egy srác és Vári Gábor is. Latolgattam, mit lesz majd érdemes felvenni a turistaházban eldepózott csomagomból éjszakára. Amíg eszegettem és megittam a kávémat, meg is szültem a tervet. Így aztán viszonylag gyorsan, de már szürkületben tudtam nekiindulni a második, rövid, de combosabb körre. Még informátorként előzőleg avval fenyegettem a hozzám fordulókat, hogy erre minimum annyi idő kell, mint az elsőre, hiába a mínusz 12 km. És egyébként tényleg... Itt bepótoljuk az összes mászást, ami az első körből hiányzik, kezdve a Misina-tetővel. De addig még kell egy keveset bukdácsolni az éjjeli erdőben. Hiába még csak 5-6 óra, ekkor novemberben már öreg este van. A Kantavár felé haladok, az erdőből egy csapatnyi világító szempár figyel, mikor elharangozzák a lenti városban 6-ot. Később meg a 7-et, ahogy a Misina-tető szerpentinjén kacskaringózom felfelé. Latolgatom, Peti vajon mikor ér be. Igazából jobban izgulok miatta, mint magam miatt. Már túl van a palacsintákon, de a célegyenes neki nagyon lassú és keserves a fájó lába miatt. Engem a track új utakra vezényel, hiszen tavaly elblicceltem a zöld keresztet, amerre csak az itiner vezetett, amit ugye nem olvasok. Most is sikerült elbliccelni belőle pár száz métert véletlenül, de a felfelé tartó ágát megtaláltam a sípálya után. 


Mókusok itt is: A Mókus-tanösvény jelzése Árpádtetőn

Nos akkor lássuk az újdonságokat, ezért vagyunk itt! Egyelőre nem annyira tetszik, hogy mászni kell, de legalább az állatkert túlsó oldalát is megnézhetem, illetve átléphetem Magyarország legrövidebb kisvasútjának a pályáját (kb. 570 m hosszú a pályája). 


A zöld kereszt végül a körív alakú Málics Ottó utcába torkollott (mint tudjuk, ő is a Láthatatlanok egyik csapatának vezére volt és hősi halált halt egy rendőrörsön való rajtaütéskor), ami egészen a Kikelet hotelig (egykori Üdülő szállóként a forradalmárok egyik szakaszának állomáshelye volt). Szóval nyugtáztam, hogy jól ki van találva ez a számomra új rész és újult erővel kocogtam lefelé a lejtős aszfaltcsíkon, egészen a lépcsőig, ami rávezetett a már ismert, rettentően köves útra. Szerencsére innen már elég gyorsan ott találja magát az ember a Mecsek-kapunál, ahol a forradalmárok egy tankot lőttek ki. Itt nekünk is le kellett olvasni egy kódot, amit most az épület belsőbb részére helyeztek. Innen aztán kezdetét vette a mászóka a Misina-tető TV-tornyához. Egy darabig számolgattam a kanyarokat, aztán feladtam és inkább az egyenletes haladásra koncentráltam. Néha azon tűnődtem, hogy a körülöttem érezhető dögszag egy a környéken elhullott állatból, vagy netán belőlem árad-e. Elég kemény ez a mászás, na de ennyire? Aztán rájöttem, hogy az állatkert túlsó felén vagyok, ahol a Mapy szerint például a pumák és leopárdok ketrece van. Vagy éppen a vörös variké, bár ők nem tudom, mi fán teremnek és esznek-e egyáltalán dögöket. 

Mérgesen néző vörös vari a Gemini által kreálva

Mindenesetre belőlem nem fognak enni, az szent, így aztán elbukdácsoltam a köves úton az újabb műútátkelés felé, hogy letudjam még a maradékot a szerpentinből. Egy dolgot nem találtam meg a szokásos helyen, a kódot. Épp azon tűnődtem, hogy vajon ennyire vaksi voltam, hogy nem vettem észre a szokásos fán, mikor érkezett szembe egy lámpafény és vele együtt egy sapkáját kereső srác. Úgy tekintettem rá, mint a megmentőmre, hiszen tudta, merre a kód. Én sajnos sapkával nem tudtam szolgálni számára, illetve tudtam volna a sajátommal, de azt nem akarta elfogadni. 



A kódot valószínűleg hosszabb keresés után se leltem volna meg, még így útbaigazítással se volt sima menet. Sikerült a fehér épület egy nem szemben lévő fehér falára ragasztani a fehér A4-es lapot. Trükkös partizánmegoldás. Azt saccoltam előzőleg, hogy Peti idén is akkor ér majd célba, amikorra felérek a TV-toronyhoz, de ez most nem jött be. Eleve előrébb is voltam időben valamivel a tavalyihoz képest. Így hát iszogattam a jutalomkólámból és mentem egyenest tovább a Tubes felé. Menet közben elhagyott egy terepfutó, aki nem tudom, hogy csak úgy futogatott-e vagy a túrán volt. Most nem kerültem a Rotary-sétány felé, hiszen a track egyértelműen felvitt a Kis- és Nagy-Tubes csúcsára. Rettentően sajnálom, hogy ezek a valószínűleg igen látványos szakaszok mindig éjszakára esnek. Jó lenne felmászni a kilátókba, de így nincs sok értelme. Később útba esett még egy kilátó a Sós-hegyen, ami nem rémlett a korábbi évekből. Persze, hogy nem, hiszen itt mindig a sárga kereszt/zöld kereszt kombináción jutottam el a Remete-rétre.


A réten most is messziről hívogatott a lobogó tábortűz. A párnázott karos székben való melegedés közben lehetett különféle kenyereket is majszolgatni. Igazi keleti kényelem! Ráadásul ekkor kaptam a nagy hírt, hogy Peti beért a saját távján. Vári Gábor is éppen itt pihengetett. Megbeszéltük, hogy a túra végéig már együtt maradunk. Ebből a találkozásból mindenki profitálhatott valamit: például Gábor nem fog menet közben bealudni, én meg talán valamivel gyorsabban és kevésbé nyűgösen tudok haladni (Gábor meg lassabban). Felfelé a Jakab-hegyre ki is veséztük a geodéziai torony kódolvasás rejtelmeit, lefelé meg a német 600-asok világát. Szóval ha egyszer ilyenre adnám a fejemet (soha nem mondd, hogy soha), akkor most rengeteg infóhoz jutottam. Mint kiderült, Gábor az általunk éppen művelt műfajt ugyanis nem kicsiben űzi. 

A petőczpusztai aszfalt előtti rét megint igencsak zizegős volt, érezhetően fagypont alá kúszott a hőmérséklet. Ez amolyan fagyzugos rész a Mecsekben, itt mindig alaposan megvacogtatnak minket. Idén pont azon filozofáltam, hogy szegény forradalmárok is mit összeázhattak-fázhattak, és nekik még Gore-texes kabátjuk és cipőjük se volt PrimaLoft technikával ellátva. Itt egyébként maradt egy hiba az itinerben, mert az aszfaltra balra kell lekanyarodni, nem jobbra, ha Petőczpusztára szeretnénk jutni. Annak ellenére, hogy ez egy lélekölően unalmas és hosszú szakasz szokott lenni, hamar túljutottunk rajta és szerencsére nem csalt az emlékezetem, hogy a pirosról le kell térni a falu előtt. Még világítottak is nekünk, így gond nélkül eljutottunk a pontra, ahol nagy meglepetésünkre meleg sült szarvaskolbásszal vártak minket. Kár, hogy csak kevés csúszott belőle a túrának e késői pontján, mert tényleg finom volt.

Innen aztán a kék négyzetet követtük egészen a sárga keresztezéséig. Néha nehéz volt eltalálni a folytatást, de a térkép mindig segített. A sárgát viszont könnyebb volt követni, mint emlékeimben. A Gubacsos háznál most nem volt pont, mint ahogy a később a Lóri kulcsosháznál se. Személy szerint nem bántam, hogy kivették ezeket, mert az éjjeli körön, főleg köd esetén könnyű volt ezeket kihagyni, amúgy meg semmi szükség nincs rájuk. Elég valószínűtlen, hogy valaki pontról pontra utazgatna az éjjeli kihalt és közlekedésmentes Mecsekben. 

A Lóri után kicsit benéztük a zöldet és először egy jelzetlenen próbálkoztunk felfele, de aztán korrigáltuk a hibánkat. Igaz, az az út is bevitt volna szépen a jelzésbe, de legalább közben megelőzött a sapkaelvesztős kolléga. Ő már nagyban bent ücsörgött Jenő fűtött lakóautójában Vágotpusztán, mire felértünk. Továbbindulni azonban nem nagyon akaródzott neki, így aztán mi hagytuk ott előbb az autó melegét. Ideje továbbmenni, vár a csodás Kecske-hát! Mivel idén nincs sár, talán annyira húzós nem lesz a túra végső 7 km-es szakasza, ami tavaly mintegy kegyelemdöfésként ért. Így is ez a menet legtechnikásabb része, köszönhetően a meredek lejtőnek, majd a számtalan patakátkelésnek. 

Az előbbiekben Gáborral éppen könnyű és nehéz százasokról beszéltünk, ami egy Kinizsit éppen teljesítőnek kb. értelmezhetetlen kategória. Besorolásunk szerint a Mecseki Láthatatlanok Nyomában az előbbiek körébe tartozik. Igen ám, de abból nem a lebecsülendőkébe, mert ugye ott az a második kör, ahol kevesebb távra jut több szint mint az elsőben és ott az az utolsó 7 km, ami a túrának a legnehezebb szakasza, főleg, ha sár is van. Szóval a láthatatlanok nem adják magukat ingyen, meg kell küzdeni azért, hogy az ember teljesítő legyen. 

Ezen morfondírozva néha majdnem elvétjük a kék négyzetet, hiába, hogy már harmadszorra vagyok itt. A jelzésfestők úgy gondolták jónak, hogy a település közeli sok kereszteződéses részt kár négyzetekkel ellátni, bezzeg a jól követhető erdei szakaszon rájuk jött a festegethetnék.

Mi azonban már a nehézségek ellenére úton vagyunk a siker felé és ügyesen kikerüljük a mocsarat, éppen ott, ahol a Mecsek 100-on Palival is megtettük, majd abszolváljuk száraz lábbal az összes patakátkelést. Csak az a végtelen hosszú emelkedő a Petnyák-völgyön keresztül ne lenne a Tripammer-fáig! Az idén is elég idegőrlő. Ezt az is bizonyítja, hogy Gábor kezd egyre fárasztóbb szóvicceket gyártani például arról, hogy melyik érintett településen voltak lapos disznók. Szerencsére Gábor szigorúan rám szól, hogy ne nézegessem a telefont, az nem visz előre. És milyen igaza van! Cserébe az Árpádtetőig lévő másfél kilométeres kéken meg ő kezd bealudni, neki is megy egy fának. A figyelemnek még egy tucatnyi percig ki kell pedig tartania, főleg, mert ott a veszélyes útátkelés, ami jöttünkre hirtelen hajnali 2 után is képes autópályává válni.


Szerencsésen megtaláljuk a turistaházat, ahová a cél átköltözött. Megkapjuk az okleveleket és a kitűzőket, sőt finom bolognai is jár a teljesítés mellé. Nem akarom Petit felverni, biztos még az igazak álmát alussza a szállásunkon, így kibekkelem az időt reggelig az egyik emeletes ágyon, bár aludni nem tudok hol ezért, hol azért. Így aztán inkább visszaülök az ebédlőbe üdvözölni a beérkezőket. Még akkor is jövögetnek, mire Peti felér Árpádtetőre. Úgy sejtem, idén jó időt mentem és a Strava nem is csal: valóban ez a leggyorsabb teljesítésem a 3 közül. A szervezőket búcsúzóul jól megdicsérjük, mert tényleg kietettek magukért. Ajánljuk, hogy jövőre esetleg érdemes lenne megfordítani a menetirányt, hogy egyszer a sötétben érintett részeket is végig lehessen nézni. Sajnos belengetik, hogy részükről ez volt az utolsó rendezés, hiszen a csúcson kell abbahagyni, meg ők se lesznek fiatalabbak. Bár fontolgatják, hogy jövőre megkérnek majd más egyesületet, a Mecsek 100-at is rendező HOTE-t, hogy segítsenek be a szervezésbe.

Lassan nemcsak a bajnokság, hanem az idei százas szezonom is véget ér: már csak az Iszinik vár rám jövő héten. Addig meg lehet kicsit áztatni magam a környékbeli gyógyvizekben.

Strava-link: