Kering a facebookon egy valószínűleg AI által generált, de nagyon ötletes összefoglaló arról, hogy a túrázók nem normálisak. Most akkor saját példámon ezt be is bizonyítanám:
1. Hajnalban magától felébred hétvégén
1. stádium
Sátorban alszik a túra rajtjában rengeteg, horkoló, beszélgető túratárs szomszédságában. Ha a túratársak csendesek is lennének (mint valójában voltak most hétvégén a Kék Balaton előtt), akkor biztosan kijönnek idegenek röplabdázni a strandra éjszaka vagy extra sok szúnyog van. Vagy mindkettő
2. stádium:
Függőágyban alszik és még nem túl gyakorlott ebben. Ennek következtében nem tud aludni túra előtt, hiába próbálkozik... Emlékezetes a tavaly előtti Szondi ebből a szempontból, ahol ebben az azóta szétszakadt függőágyban nyűglődtem. Nem én téptem szét haragomban 😼
3. stádium
Nem is alszik egyáltalán... egy vagy akár két éjszaka se... (Iszkiri 145, ahol az út minden viszontagsága látszik rajtam több mint 100 km megtétele után az Öreg-tó mellett fagyoskodva)
2. Több száz kilométert utazik, hogy utána 20 km-t gyalogoljon
Jelen! Tanúhegyek 20B - 5:12-kor már a székesfehérvári állomáson szállok át, hogy még néhány órát utazzak Badacsonyig 20 km miatt, majd vissza is így tegyek. Utána még egy buliba is mentem - emiatt is siettem
És néha hajlandó vagyok az utazáshoz méretes zsákokat is cipelni...
3. Pénzt fizet azért, hogy felfelé szenvedjen
Legjobb példa erre a Mátra 115, ahol majdnem 20000 Ft-ot fizet az ember azért, hogy 6000 m-nél is több szintet megmásszon. (Persze az ellátás ennek fejében tökéletes.)
4. A 35 fokot túl melegnek tartja, a 10 fokot ideális túraidőnek
Így van, a foltosodó lábam is ezt mondja (A kép az idei Kazinczyn készült, ahol majdnem 35 fok volt és egy plusz napocskát is beiktattak a szervezők, hogy ne fázzunk véletlenül se.)
Csak az a probléma, hogy a mínusz 10 °C-ot is ideálisnak tartja... (A Szív trail maratonon a mostani tél talán leghidegebb és leghavasabb napján)
5. Eső esetén nem lemondja a túrát, hanem csak előveszi az esőkabátot
Egyik legemlékezetesebb elázásunk a Téry 50 volt tavaly. Itt esőkabátban is bőrig ázva a Nagy-Szénáson virítunk, idézve valószínűleg a klasszikust, hogy nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista.
Sőt néha még örül is az esőnek (Még a Sétafikás időkben egy Balaton-felvidéki OKT-bejáráson)
6. A sáros bakancsra büszkébb, mint a tiszta cipőre
As az elnyűtt és sáros cipőre kétszeresen is...
7. A csúcsra érve 15 percig fotóz, majd 5 perc alatt megeszi szendvicsét
Ez már nem igaz, mert nincs 15 percem fotózni a TT-ken sehol se. Valószínűleg összességében se fotózok 15 percet, maximum extrém esetekben. (ld. Tolnai Zöldút 100)
Mondjuk szendvicset enni se nagyon van, így hát mindenféle szeletekkel, sőtablettával és gélekkel, pürékkel táplálkozom leginkább - ez most egy kivétel, mert éppen hot dog volt az ellátmány ezen a túrán.
8. Azt mondja: „Már csak egy kis emelkedő.” (Ez általában még 400 m szint.)
Ilyen kijelentésekről már túravezető koromban is híres (vagy hírhedt) voltam. Itt éppen a Nagy-Gete leselkedik a távolban, hogy visszafelé is megmásszuk a Szuperkatlanon a csúnyábbik oldaláról is.
És most jön a gusztustalanabb része – érzékeny lelkek és kényes gyomrúak csukott szemmel görgessenek tovább!
9. Este nyögve száll le a buszról
Ez kérem, merő rágalom. De mindenféle sérülések akadnak bőven.
10. Másnap alig tud járni
Minél többet és gyakrabban megy hosszút az ember, annál kevésbé kottyan meg egy százas (gondolok itt főleg a regenerációra, mert a teljesítés könnyebb nem lesz). De extrém esetek akadnak (főleg a szintesebb, keményebb túrák viselnek meg jobban), sokszor nem is kimondottan az izomláz miatt. Engem a hiker's rash (ún. túrakiütés) kínoz nyáron általában. Ez sajnos égő fájdalmat is okoz túra közben, de gyorsan elmúlik, ha már nincs terhelés. Extrém esetekben ilyen hólyagok is nőnek a bőrömön. A talpamon a vízhólyagok már igen ritka vendégek, de cserébe engem ez a nyavalya sújt.
11. Két nap múlva már ezt kérdezi: - Na... hová megyünk legközelebb?
Nem, már másnap nézegeti a TTT-t, melyik lesz a következő százas vagy nem százas...) És közben tutira nem százas...🤣🤣🤣
Szóval ilyen nyomorúságosak vagyunk, de legalább tudunk röhögni magunkon, ez a lényeg.
Vörösberényig alszom majd egyet, Repülj velünk a kék jelzés szárnyán! Indul az utazás, csak erre vártál.
Ha indul a buli, hát tedd fel a kezedet, Mozgasd a lábad és szedjed a csülködet, Felejts el, gyerünk, most minden rosszat! Na ez az a túra, ami izgalomba hozhat. Terepes lányok és túraarcok, Mindenki itt van, mindenki boldog, Buli van a völgyben, a hegyeken, a strandon, Szombat hajnal van, nem lehet más dolgom.
A dinnye az asztalon ereszti a levét, A Bujdosók lépcsője kacsint most feléd, Elvisz jobbra, elvisz balra, És felemel, felemel nagyon magasra. Csodákat láttál, mindenhol jártál, A kék jelzés szárnyán messzire szálltál, De ne felejtsd el jövőre, csak arra kérlek: Hogy Almádi soha nem ér véget.
„A DJ a pultból nyomja a zenét...”
Még valamikor Lovas éjjeli utcáit róttuk, mikor Zoli tett egy következményekkel járó felelőtlen kijelentést, ami hasonlóan hangzott: „És majd jön a soha véget nem érő Balatonalmádi". Nekem nem is kellett több, máris elkezdtem énekelni a rögtönzött „Almádi soha nem érhet véget” című szerzeményt. Megírattam volna az AI-val is, csak vagy én vagyok túl kezdő és béna, vagy az AI az még, vagy mindketten botcsinálta online zeneszerzők vagyunk, mert semmi használható és elfogadható eredménye nem született a közös alkotásnak. Ellenben kaptam egy halom vállalhatatlan, zeneileg, kiejtésügyileg és prozódiailag is pocsék „alkotást”, jobban mondva fércművet, aminek meghallgatásáról, nagy sajnálatomra le kell mondania a nagyérdeműnek saját érdekében. Pedig csak a Soho party zenéjére kellett volna rátenni ezt a szöveget. Persze lehet, hogy ez már plágiumnak számít, a jogi részéhez nem értek a dolognak. No mindegy is, ha valaki jártasabb ebben nálam, amennyiben van hozzá kedve, megcsinálhatja.
Fröccsről fröccsre...
A fenti epizódból is látszik, hogy kitűnő kedvben zajlott az idei Kék Balaton, hangulatban nem volt hiány, mint ahogy perzselő napsütésből se. Az ember hajlamos az otthon hűs nyugalmában, a számítógép előtt ülve azt gondolni, főleg, amikor megnyomja azt a csábító „Benevezek” gombot, hogy az ilyen nyári száz kilométeres séta a Balaton-felvidéken merő mulatság (az, végkimerülésig). Részben igaza is van, hiszen ez a menet tényleg egy bulitúrának ígérkezik: strandolási lehetőség előtte utána a túratársakkal, sátorozás és közös sörözés a Balaton-parton, mindenféle finomság felbukkanása az útvonalon, mint dinnyehegyek, fröccslelőhelyek, sörforrások és kávékutak, extra édességek és sütemények dombokban, mennyei gyümölcsleves- és zöldségleves-tavak spagettihalom körítéssel és még sorolhatnám. Itt a túrázót felettébb jól tartják. Sőt még egy nagyon baráti 31 órás szintidővel is megtámogatják, hogy ideje is legyen élvezni mindezt, valamint a Balaton-felvidék páratlan szépségű tájait amolyan magyarosan toszkán hangulatával együtt. Minden szép és vidám, partihangulat végig a köbön, mégis mi lehet a probléma azzal, hogy az ember fröccsről fröccsre vándorol a szőlőhegyek között?
A különleges enteriőrrel bíró Közért bárban Káptalantótiban
Dinnye áll halmokban még jóval a Halom-hegy előtt
Más gyümölcsökből is akad úton-útfélen (biofrissítésként néhol szeder, ringló, füge kínálkozik)
És ne felejtsük az Edu féle sajtos tallérokat különböző ízekben is (a medvehagymás volt nálam a nyerő)
Vagy Edu anyukájának a különleges kék jelzéses pillecukrait
Zádorvárnál se haltunk éhen
Orsiék kávés pontja a Csákány-hegyen szó szerint a túra fénypontja
Az, hogy a túrázó örökké elégedetlen. Amikor otthon a gép előtt ül, vagy hétvégén a strandon henyél, akkor inkább túrázna, bezzeg amikor rója a végeláthatatlan kilométereket, akkor egyre inkább rádöbben, hogy bizony rossz lóra tett. Vagy inkább arra, hogy nem pontosan ilyen lovat akart...
Hanem inkább ilyet...
Bezzeg akkor már könyöröghet naphosszat Máriához, ki a csávából már semmi égi vagy földi hatalom nem húzza. Se nappal...
Se éjjel...
Marad a kálváriajárás és a kereszt, amit mindvégig cipelhet az ember és melynek súlya egyre súlyosabban a vállunkra nehezedik. Kinek mi pontosan: valakinek a vízhólyagok nőnek a lábán, van, aki a meleget nem bírja, van akinek a gyomra rakoncátlankodik, van, akinek az álmosság a mumusa, nekem pedig a piros és hólyagosodó égő foltjaim, amik azonnal előjönnek, mihelyt Szentbékkálla magasságában eltűnnek felőlünk a felhők.
A szentbékállai kálvária nagyon különös, itt éppen betyárábrázolások formájára készült egy stációkép, de van lyukas is hiányzó képpel. Mindegyik meglévőt más művész készítette. Leírás itt.
A kereszt tövében ugyanitt kerámiavirágok nyílnak, avagy a szenvedés rózsát (vagy díjazást) terem.
Ücsörögnék már én is inkább a Balaton partján és áztatnám égő végtagjaim akár a némileg elapadt és langymeleg vízben is, de a part még messze van és a cél még távolabb. Még túl a messziről látszó Tihanyi-félszigeten is. És a teljes távért fizettem be, nem a feladásért, erre mindig újra és újra emlékeztetnem kell magam. Marad tehát az, ami elérhető: hosszas időzés egy-egy itóka társaságában a pontokon, fürdés közcsapnál, mosdóban, forrásnál, tehát bárhol, ahol lehet, és a kényelmes, kevésbé megerőltető haladás egy kellemes túra- és beszélgetőpartnerrel, jelen esetben Inczédi Zolival, akivel oly régen túráztam már együtt, utoljára pontosan a tavalyelőtti emlékezetesen esős Palipistán. Ugyanis hiába próbáltunk nosztalgiázni Fiala Petivel a három éve teljesített szenvedős és közös Kék Balatonunk emlékére, sajnos idejekorán el kellett őt engednem, még a Bujdosók lépcsője előtt, hiszen láttam, hogy nagyon nem egy már a tempónk. És nem kéne magam még az elején kifingatnom teljesen. Ő az elmúlt három évben óriási fejlődésen ment keresztül én meg azóta is stagnálok kitartóan. És szerintem ez már így is marad.
Idén 135 nevező volt a 100 km-es távra. Itt mindenki potenciális túrapartner is (legalább egy szakaszon), nem szoktunk válogatni.
Melegben még nagyobb hangsúly van az okos haladáson és frissítésen. Így nem is bánom és szégyellem sehol sem, hogy idén 25 órán túl mentem valamivel, ami ugye nem szokásom egy ilyen, a számok alapján viszonylag egyszerűnek tűnő százason. És ebből kis híján 4 óra volt az állásidő! Összejött ez egyszerűen az egyre hosszabb időzésekkel a pontokon az idő előrehaladtával. Mert ponton lenni jó, főleg ezen a túrán.
Nehezen szabadul az ember onnan, ahol szól a lelkesítő muzsika, mosolygósak a pontőrök és mindent megtesznek a túrázókért. Szinte már versengenek, hogy kinek a pontja ötletesebb. Egyik díjnyertes stáció a mi kálváriánkon a dinnyés pont volt (szerintem):
Egy unalmas szakaszon meg kedélyjavítóként éppen nézegetheti az ember Frisch Laci vicces flamingós nadrágjainak egyikét, hogy feldobja a hangulatot. Persze csak akkor, ha a közelében halad. Ha nem, akkor például beszélgethet Zolival legújabb turkálós fogásairól, hiszen hamar kiderül, hogy túrapartnerem szintén egy nagy turiguru. És máris repül az idő és fogynak a kilométerek és elterelődik a figyelmünk a problémáinkról. De ezernyi látnivalóval próbálkozik be maga a Balaton-felvidék is, érdekességben nincs hiány itt. Érintünk rengeteg nevezetességet a teljesség igénye nélkül: tanúhegyekből máris kettőt, a Badacsonyt és a Csobáncot, geológiai érdekességként ott van a szentbékállai kőtenger vagy a Hegyestű, bájos tájakként a szőlőültetvények sora, melyeken áthaladunk, történelmi látnivalóként a csobánci vár vagy a Zádorvár, építészetileg meg Szentbékálla faluképét emelném ki vagy a paloznaki és a badacsonytomaji kálváriát. Visszanézve régi, nem telefonos képeimet, mindig elfog a sárga irigység, hogy lehetne akár most is a minőségre menni. De hát a teljesítménytúrázás nem a művészeti értékről szól. Se idő, se kedv nincs a hosszas beállításokra vagy a témák megtalálására. Mert sok mindenről van kép ezekből az időkből is, tehát van összehasonlítási alap... A teljesítmény a minőség rovására megy egyértelműen. Remélem, csak a képek tekintetében, az élmények terén nem.
2014-ben az ilyen részletek se tudták elkerülni a figyelmem kéktúránk alkalmából
Kőszörnyekről mostanság maximum ilyen képre futja
És mikor már lankad a kedv és fárad a láb, hogy kicsit felpörögjön a tempó és legyen egy kis változatosság, beállok Herbély Szabináékhoz egy kis időre túratársnak, majd Frisch Laciékhoz is. Mindenki hurcolja a maga keresztjét, Szabina a rák poklából szabadult, Laci meg folyton gyomorproblémákkal küzdő feleségének a frissítését, valamint a problémák leküzdésének módját próbálja kifundálni, és úgy tűnik, végre jó úton járnak a pulzuskontrollal. Én meg cipelhetnék a sajátomon kívül még egy féltéglát is Edina kiírása alapján, hiszen az idén már 5 százason túl lévőknek egy ilyen felszerelés is ajánlott. Nekem ebben az esztendőben már ez lesz a nyolcadik...
Láttam is pár alkalmasnak tűnő darabot a Csobánc oldalában, mégse nyúltam utánuk valamiért... Csak jól elpoénkodtunk Zolival rajta.
Jókora kövekből itt a badacsonytomaji kálvárián is fel lehetett volna tankolni
Aztán meg megyek egyedül is egy-egy szakaszon, mert ugye a túrázónak, mint mondtam, semmi se jó: ha egyedül van, társra vágyik, ha meg társsal megy, magányosságért eped. Na de itt nem Zoli ellen szeretnék beszélni, mert vele is tök jó az összhang, nála tökéletesebb és érdekesebb beszélgetőpartner számomra kevés akad talán még az egész mezőny általam ismert részében se. És tempóban se kell megszakadni a jó beszélgetésekhez, ez is fontos. És mint kiderül a végén, partneri szövetségünk igazi win-win szituáció: neki sikerül eddigi legjobb idejét menni a Kék Balatonon, én meg végig jó hangulatban vészelem át az egészet (úgy nagyjából, mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak mélypontjaim).
Zoli volt az út nagy részén a túratársam
Az egyik kétségkívül Füred előtt volt még az Evetes-völgy bejáratánál, mikor a hátulról sebbel-lobbal érkező Márton Dani és Tarnai Máté beharangozta az érkező hatalmas vihart, ami mindjárt ideér, úgyhogy szedjük a lábunkat, hogy beérjünk szárazon a Léna borozóba. (Ott majd kedvünkre elázhatunk 🤣) Fel is támadt valóban a szél és cseperegni kezdett az eső, de ehhez képest nagy változás mindvégig az úton nem történt. Így a zsidótemetőnél jól meg is csapoljuk közösségileg a kutat és kicsit leülünk pihenni a körülöttem levőkkel, miután a beígért égiháború elmaradni látszott. Aztán a borozóban a radarképet megnézve láttuk, hogy a nagyja jól elhúz tőlünk északra és mi maximum csak széléből kapunk valamit. Úgyhogy semmi akadálya, hogy kicsit hosszúra nyúlt töltekezés után továbbmenjünk a maradék nem túl könnyű 30 km-re, át a Tamás-, Péter, Csákány- és Csere-hegyen. Biztonság kedvéért azért gyorsan elérhető helyre helyeztük az esőkabátunk.
A másikat meg nem nehéz kitalálni: Almádi, ami soha nem érhet véget. Itt még a kódot se találtuk meg a vörösberényi templomnál lévő villanyoszlopon, ami tetézte lehangoltságunkat vagy inkább az egyhangú aszfalttaposásnak köszönhető egykedvűségünket. Csak egy kedves kis bogárra vadászó cica próbálta feledtetni a gondjainkat-bajainkat, de róla meg nem sikerült használható képet lőni. Nekem megint egy igen naturális terepen akadtak dolgaim, immár menetrendszerűen, csak most kicsit alkalmasabb helyen jött rám és akadt megfelelő búvóhely. A ponton aztán megint kicsit hosszabban próbáltuk rendezni sorainkat, mire végre rávettük magunkat a folytatásra a Romkúti-árok felé, hogy legyűrjük a maradék 5-6 km-t is a célig. Persze ennek már minden lépése fájt, főleg Zolinak, aki vízhólyagokkal is küzdött már legalább Füred óta. Zolival nagyon egy srófra járt az agyunk: mondja, hogy mihelyt kiírja az órám a 102 km-t, álljunk ott meg és ne menjünk tovább, hiszen csak ennyi van kifizetve. Pont én is azon jártatom az agyam, hogy már bármikor megállnék és bárhova lefeküdnék azon nyomban és egyébként is milyen szép ligetes erdő ez itt a Hársas-völgyben. Erre Zoli is ugyanezt mondja pontosan, hogy ez sokkal szebb erdő, mint az eddigiek, tehát alkalmas hely a túra spontán befejezésére.
A túra végjátéka a Malom-völgynél kezdődik
De hát még mindig van hátra, kettő, másfél és már csak egy kilométer, ami végtelen hosszúnak tűnik, holott ez a távolság szinte eltörpül mennyiségben az eddig megtettekhez képest, hiszen a teljes távnak csak töredékrésze. Az elme csal, megcsal ilyenkor már mindenkit. Ilyenkor úrrá lesz rajtam valami borzasztó türelmetlenség is mostanában: ott akarok lenni már a strandon, ülni a parton, feküdni a réten, enni a fagyit és a lángost vagy áztatni a lábaim. Bármit csinálnék már, csak nem gyalogolnék. Éppen jön hátulról egy futó lány, aki valószínűleg a reggeli edzését végzi kb. 6 perces kilométerekben. nekem ez kapóra jön, így hát megmutatom Zolinak, hogy igenis, itt a túra végső szakaszában is lehet még rendes tempót futni. Sőt, leginkább csak itt, mert az ember már tudja, hogy a cél belátható távolságra van. Így nagyon gyorsan elfogy az a pár száz méter a Tobruk strand bejáratáig. (És ekkor ugrik be, hogy néhol pont a Líbiai sivatagot idézte a perzselő napfény és a szárazság, ami körülvett minket. Azt persze máig se tudni pontosan, miért nevezték el a líbiai városról Balatonfűzfőnek ezt a városrészét, csak legendák keringenek arról, hogy a papírgyári igazgató volt idegenlégiós sofőrje az épülő telepet meglátva azt mondta, hogy ez pont úgy néz ki, mint Tobruk vagy a másik verzió szerint a papírgyár dolgozóinak létesített telepet pont akkor építették, amikor a németek Tobrukot ostromolták a II. világháború során. Így a népnyelv átragasztotta erre a városrészre az ostromlott város nevét.)
És végül, még ha nem is pont úgy, mint előzetes képzelgéseim során, meglett a csobbanás előtte és utána is, a parton való sörözés és lángosozás, sátorban alvás, ismerősökkel való bandázás és a kellemes emlékű túra is – főleg azért kellemes, mert az emlékek utólag hamar megszépülnek és Edináék is tényleg mindent megtettek azért, hogy szép emlékekkel távozzunk Balatonfüzfőről. Így reménykedem, hogy a jövő évi túranaptáramba is be tudom illeszteni ezt a százast.
És ami jó hír: a bal térdem még csak nem is hallatott magáról, így reménykedve állok az ősszel esedékes százasdarálás előtt.
Az idei útvonal strandtól...
strandig tartott (ennek a túrának ez a legjobb verziója)
És végül, ha már bulitúra, azért ne maradjon ki a Soho party örök érvényű zenéje se:
Strava-link (A menetidőben való egy órányi eltérést a Garmin és Strava között mondjuk nem értem, főleg, hogy a Garmin adatok kerülnek importálásra a Stravaba...):
Rájöttem, hogy eddig még nincs igazán informatív beszámolóm a Kazinczy 200-ról (illetve annak résztávjairól, mert teljes táv teljesítésem még mindig nincs, most se lett, de most legalább szándékosan). Ez, úgy érzem jelenleg, továbbra is így marad...(a beszámolók terén egész biztosan...)
Ma éppen a XVII.30x-től a XVII.37-ig kéne eljutnom. Kőkemény szakasz, az ilyet nem bízzák akárkire. Kilenc borzasztóan mély és meredek vizesárok (bár egyesek szerint csak hét van – példának okán a térképen is), aztán ott van még a Hársas-hegy, szlovák nevén a Lipovec. Olyanból még egy nincs Magyarországon! Ennek is nagyjából csak a fele van itt, a másik fele már idegen földre esik. De attól még állati meredek, majdnem olyan, mint a Tolvaj-hegy. Vagy a Szurok-hegy. Mindhármat jól ismerem már, nem először mászom fel rájuk. Így kaphattam meg ezt az állást, miután a mesterséges intelligencia végleg elvette a munkám. Többé nem volt szükség fordítókra. Becsődölt a cég, hiszen az AI már jobb fordításokat készített bármilyen nyelvből, mint a legzseniálisabb fordító. Azok a tévedések, amiket nagy ritkán ejtett, a legtöbb megbízót és céget nem zavarták, hiszen ez így sokkal olcsóbb megoldás volt. Persze lehetett volna ide is helyettem robotokat küldeni. Megfelelő programozással, betáplált GPS-útvonallal elsőrangúan el tudják végezni ezt a nem túl fantáziadús feladatot. Majdnem mindenhol. Piros, fehér, fekete, ez a három szín kell, és be kell tartani a szabvány szerinti méretek alapján való színezést: ennyi. Felül piros, alul fehér, a számok és a betűk feketék. 60-150 méterenként van egy-egy, tehát nem egy haladós feladat, de azért ma meglesz ez a 6 kilométer reggeltől sötétedésig, a Tilalmas-határtól nagyjából a Mester András-forrásig. Mert ez egy olyan hely, ahol a robotok lehet, hogy idő előtt bevégeznék küldetésüket. Legurulnának a meredek lejtőn, bezuhannának egyik árokba és ripityára zúznák magukat. A ritka feladatok egyike, amit még inkább hús-vér emberekre bíznak. Mert így még mindig költséghatékonyabb, mint folyton új robotokat gyártani és programozni. Az Északi Zöld határkőfestője csak Kazinczy-teljesítő lehet, ez a feltétele az állás megszerzésének.
Fotó: Márton Dániel (a Tolvaj-hegy leszalagozása közben)
Régen ugye voltak ezek a túrák, amikre ma már senki se vállalkozik. Igazából nem is értik az emberek, mire volt az jó, három napon át bolyongani, lótni-futni nyaktörő utakon a rengetegben, izzadni a tűző napon, ázni a zivatarban. Őrültség az egész! Már akkor is voltak olyan pokoli hőséggel megvert napok, amik ma már általánosak nyáron és az egyik legnehezebb túra, a Kazinczy sokszor pont ilyen napra esett. Vagy olyanra, amikor lecsaptak azok az átkozott zivatarok. De teljesítő mindig volt. Még a legkeményebb körülmények között is. Aztán egyre csökkent a számuk, a kemény mag kiöregedett, újak már nem nagyon jöttek, a nagy öregek kihaltak, mint ahogy a lassan aggastyán szervezők is eltávoztak közülünk. Most már mindenki inkább a klimatizált lakásokban ücsörög. Ilyen megerőltető munkát nem is nagyon vállal senki a fiatalabbak közül. Mi veteránok meg festhetjük a határköveket, amíg bírjuk erővel, hogy fel ne kopjon az állunk, hiszen nyugdíj már rég nincsen...
A másik, nem annyira nyilvánosan vállalt oka ennek a munkavégzésnek, hogy mi, az egykori habókos vándorok, itt lehetünk már csak igazán szabadok. Úgy mint régen, amikor legfeljebb a bicikliút kígyózott Füzér felé és nem a gyorsvasút betoncsíkja. Vagy még az se valamikor a digitális korszak hajnalán. Azóta egyre gyorsabb, egyre feltartóztathatatlanabb a változás. Egyre halványulnak az emlékek. Egyre szűkül a tér, ahova nem jut el az MI és a robotok. Egyre fogy a levegőnk. De a Zemplén hegyei nagyrészt még mindig érintetlenek, és mint egy valamikori életteréből kiszoruló, üldözött ősi vallásnak hódoló pogány, ilyenkor, mikor ezeket a szinte már járatlan ösvényeket rovom a határsávon és festegetek, újra önmagam lehetek és egyre bukkannak elő agyam rejtekéből a régi szép emlékek. Kövekkel, sziklákkal barázdált alig járható gerincek, leküzdhetetlennek tűnő görgeteges meredélyek, mint ez is itt a Hársason, csalánnal, mindenféle gizgazzal benőtt ösvények és természetesen a társak örömben és szenvedésben.
„Szakadék szélen lábad meg se rettenjen Fagyon és jégen tested meg se billenjen Tó vize fekete, le ne vigyen a karja Kő hasa éles, ne botolj rajta”
(Itineira: Csillag fénye, Holdnak fénye)
Persze sokáig nekem se sikerült... Az első két évben feladtam a 200 km-es távot. De azért szépen, fokozatosan haladtam előre. Az első évben csak 100 km sikerült. A másodikban már közel 130, pont a közeli Izra-tóig, onnan még vert seregként elkullogtam a szállásra nagy nehezen. Aztán volt az a harmadik év, amikor nem is akartam bevállalni tudatosan a 200 km-t. Igazából csak az utolsó, egyben sosem látott százast akartam megnézni, hogy fejben végre összerakjam ezt a túrát. Ennek az utolsó százasnak a legszebb a neve: Tövisek és virágok. Hűen tükrözve mindazt, ami a túrázóra vár a Zemplén hegyei közt. Igen, a sűrű tövisek közt azért kis gyakorlással és érzékkel meg lehetett látni azokat a jól rejtőzködő bimbókat is. Eleinte még sűrűbben, aztán egyre nehezebben, egyre ritkábban, egyre homályosabban, ahogy leszállt az első, majd a második éjszaka is, majd felvirradt az utolsó, igen keserves nap. Szóval én eredetileg ezt a hangzatos Kazinczy által megfogalmazott nevű túrát szerettem volna, ráadásul amennyire lehet, gyorsan teljesíteni, csak éppen két héttel előtte, egy másik hasonlóan nehéz túrán a Mátrában lesérült a bal térdem. Tehát teljesen logikus lépés volt nem benevezni a teljes távra, csak az eredetileg tervezett százasra. Ami amúgy így is egy komplett térdgyilkos. Hát még úgy, hogy az ember hozzácsapja az első ötvenest is! Mert végül ez lett a végső megoldás, mert nem tudtam belenyugodni, hogy csak egy százast megyek. Mert fejlődésnek mindig kell lennie... Mi fanatikus túrázók mind így gondolkodtunk: Fáj a lábam? Akkor is benevezek! Semmi baj, kétszáz kilométer helyett csak százat megyek. Vagy százötvenet. Fáj a torkom? Sebaj, menet közben majd meggyógyul... Persze volt akinek ráment a túrakarrierje egy ilyen meggondolatlan döntésre, de szerencsés esetben megúsztuk a dolgot. Például egy kis kényszerpihenővel, ami nekem ezután a kaland után jött. Azért rosszabb napokon, ahogy idősödöm, igencsak felemlegeti a sok kalandot a bal térdem...
Ebben az összességében 155 km-ben azért volt egy kis csalás: az 55 km-es Széphalomról induló kör után egyet aludtam egy hűs vendégházban Füzéren, míg a 200-as teljesítők a Tolvaj-hegy és az Északi Zöld semmivel se összehasonlítható ösvényeit rótták, hogy aztán másnap újult erővel álljak neki a csaknem dupla olyan hosszú távnak. Ha jól emlékszem, rajtam kívül abban az évben senki se csinálta így. Persze nem aludtam teljesen nyugodt szívvel, sokat gondoltam a bajtársakra, a kint lévőkre, rá-ránézve a nyomkövetésre, ki éppen hogy halad az ismerősök közül. Mert a végén már szinte mindenkit ismert az ember, olyan volt az egész mezőny, mint egy nagy család. Géza volt mindennek a mozgatórugója, egyben a túra otthonadója. A Kovács-villa mindenki előtt szélesre tárta a kapuját, akit érdekelt a hosszútávú teljesítménytúrázás szép, de rögös útja. Aki komolyan gondolta, az előbb-utóbb itt kötött ki a kertben, vagy a padláson vagy éppen a Kalandparkban a mászófal alatt, mert ott is lehetett aludni a túra előtt. Ha jól emlékszem, ez volt az első év, hogy ott aludtam, mivel a munkahelyemről sosem sikerült időben szabadulnom és Sátoraljaújhelyre csaknem 4 órát kellett vonatozni akkoriban, sokszor klíma nélküli kocsikban. Szóval én is új helyen aludtam hálózsákban az első túra előtti éjszaka, de fura mód majdnem, hogy jobban, mint a vendégház kényelmes ágyán.
Aztán másnap reggel jött értünk a piros kisvonat, vitt Széphalomra, a túra ünnepélyes megnyitójára. Mert ennek meg kellett adni a módját rendesen. Múzeum, öltönyös díszvendégek, beszédek, tömegrajt. Aztán pontban 9 órakor irány a hegyek! Kemény év volt, már ekkor magasról tűzött a nap és gyorsan kúszott felfelé a hőmérő higanyszála. A páratartalom szinte tapintható volt. Már az első pontig, a magas-hegyi kilátóig sokan megérezték ezt: szédelegtek, verte őket a víz, hányingerük lett, alig vánszorogtak. Verának, aki az első etapon útitársam volt, is gondjai akadtak. De aztán ügyesen leküzdötte mindezt, nemhiába ő volt a rövidtávú női bajnok. Jól kiegészítettük egymást, felfelé én voltam gyorsabb, aki lefelé a rossz lába miatt szinte bicegett, Vera ellenben száguldott lefelé. Nagyjából mégis egy tempót mentünk, közben jókat beszélgettünk, a síkabb, enyhén lejtős részeket még meg is futottuk. Ebben az évben nem toltuk túl, igazából csak a végét húztuk meg, hogy meglegyen a 11 és fél óra. Meg, hogy legyen elég idő pihenni a másnapi kihívásig. Bár elkerült a rosszullét, enni nagyon én sem bírtam, csak a lédús táplálékok csúsztak: dinnye, barackkompót, uborka, paradicsom, olívabogyó. És teméntelen folyadék. Minden adandó alkalommal fürdés egy-egy közkút alatt. Csak így lehetett kibírni. Illetve egy megállással a mikóházi kisboltnál, ahol hideg innivalókat lehetett szerezni a hosszú, tűző napos útszakasz előtt, ahol még az aszfaltból is áramlott a hőség. Ezeket az itt megismert praktikákat a mai napig gyakorlom, például most is, egy hasonlóan forró napon, miközben festegetek. Vagy mikor az egyre szaporodó magánterületeket határoló villanypásztorokat kell kereszteznem. Ennek legügyesebb (és legviccesebb) módját pont Verától lestem el ezen a túrán.
Ugyan a rekkenő hőséget általában jól bírtam már akkor is, nekem más hendikepet adott a sors: ilyen perzselő hőségben, ahogy gyűltek a kilométerek a lábamban, egyre szaporodtak mindig a piros foltok a lábszáramon. Meg néha máshol is. Túrakiütés, az orvosok csak széttárták mindig a karjukat, legfeljebb adtak valami haszontalan kenőcsöt. Igyekeztem minél kevesebb tudomást venni róluk, bár a kiütések néha kellemetlenül égő érzéssel hallattak magukról. Főleg a második vagy a harmadik nap, amikor már a foltok egybeértek és néha kis sárga hólyagok jelentek meg a bőr felületén. Ekkor már nem lehetett egyszerűen ignorálni őket, de az idő elteltével megtanultam egyre több mindent elviselni. Ezt is. Bár irgalmatlanul nehéz volt, ugyanúgy, mint túl lenni a második éjszakán, kiszorítani a tudatból a különféle fájdalmakat és ingereket, elhessegetni az ólálkodó látomásokat.
És hiába tanult folyton az ember, ezt a sportot nem lehetett sosem elég régen űzni. Mert még a legerősebbeknek és legtapasztaltabbaknak is mindig voltak nehéz pillanatai, percei, akár órái. Hiába teljesítette az ember esetleg előző évben a 200-at, az nem volt garancia arra, hogy jövőre is sikerül. Úgy mint másnapi túratársamnak, Daninak. Vagy bármikor közbeszólhatott az élet, mint másik túratársamnál a másnapi százason, Lacinál, akinek térdproblémája már akkor gyógyíthatatlan volt. Csak az volt a kérdés, mikor fog jelentkezni és fel kell-e adnia miatta a túrát, vagy a fogát összeszorítva, de végigér (így is lett). Így aztán bajnokok lassultak hozzánk az ő harmadik és negyedik körükön, ami nekünk csak a második és harmadik volt. És lettek belőlük kitűnő és szórakoztató túratársak. Így együttesen sokkal könnyebb volt észrevenni akár még az éjszakában is az út „virágait”, amik például kis szentjánosbogarak formájában világítottak a Füzér és Füzérkomlós közötti bicikliút mentén, vagy éppen játékos mókusként ugráltak Mikóházán a parkban. Kevésbé csüggedt el az ember az Eszkála erdészházig tartó, véget érni nem akaró emelkedőn és kitartóbban tűrt, amikor fájós térde a Megyer-hegy meredek lejtőjén már hangosan panaszkodott. Sajnos sokukkal nem tudom mi lett, hogy boldogultak a nagy változások után, egyáltalán életben vannak-e még. Többen közülük igazi legendának számítottak és a hosszú sportolással töltött évek alatt rengeteg történet a tarsolyukba került, amik által a leghosszabb és legegyhangúbb aszfaltos éjszakai szakaszon is szinte végigröpült az ember. Még ha a talp ekkor már kitartóan sajgott is és ólomsúlyú álmosság és fáradtság nehezedett mindenkire. Szerencsére mindig más volt soron, mindig másnak volt nehezebb, így a többiek „húzták” az éppen gyengébbeket.
Az utolsó kilométerek már nagyon lassan peregtek. Fel a Rákóczi-fához az az enyhe emelkedő sosem akart elfogyni, de onnan még mindig vagy 5 km volt hátra, többnyire felfele. Ilyenkor egyedül a türelem segített. Nagyon, de nagyon türelmesnek kellett lenni, amikor egy tartályból egyenként csöpögő vízcseppek módjára hullottak alá a kilométerek és fogyott csigalassúsággal a táv, pont mint egy lassított felvételen. Sztoikus nyugalommal kellett viselni, hogy pont itt a finisben még egy bokorba is akar szólítani a természet, persze nem virágokat nézni. Itt már amúgy is leginkább csak a tövisek voltak soron. És húzni-halasztani a dolgot, míg a kéretlen inger magától szét nem foszlik. Vagy azt, hogy az ember szíve szerint száguldana le a célba, de a rossz térde miatt alig biceg lefelé.
Tövisek és virágok
De a végén láthatatlan szárnyak emelték legtöbb esetben a csüggedt vándorokat és az utolsó métereken, kilométereken szinte mindenkinek sikerült felgyorsulnia, bármilyen siralmas állapotban is volt előtte, hogy aztán a villa kapuján belépve taps fogadja őket és a megérdemelt pihenés.
Hiszen minden vándorút véget ér egyszer itt a Földön, hamarosan a mai is. Az árkok és a Hársas-hegy frissen festett kövei immár élénk piros-fehér színben játszanak. Velük együtt a régi történetek is megelevenedtek, pont mint a kelő nap fényében a Megyer-hegy körüli táj. Remélem, a munkám jól végeztem, nem túl sok pacát ejtettem. A mai küldetésem befejeződött és hamarosan e földi lét is befejeződik számomra. Talán pont itt a Zemplén-hegyei mögött bukik le végleg a nap. Pont így volna a legjobb, a legméltóbb, talán sokáig nem is keresnének, hiszen ki gondol egy elmúlt világ hátramaradt képviselőjére. Csak egy kérdés marad mindörökre nyitott: vajon ki örökli, ki fogja felidézni ezeket a régi, idejétmúlt, ma már senkit se érdeklő történeteket?
A nap többször lemegy és felkel, mire az út véget ér
