Számomra az idei túraév az egyik leginkább várt száz kilométeres túrája a Tolnai Zöldút 100 volt. Ez a túra tavaly ugyanis nem merő véletlenségből nyerte el az év teljesítménytúrája címet. A helyiek már jó fél évvel a túra előtt komoly előkészületeket folytatnak, majd ahogy közeledik a túra napja, egyre jobban beindul a gépezet: kezdődik a sok különböző táv kiszalagozása, a helyszínek előkészítése, a több lakodalomnyi sütemény és étel elkészítése, az út mentén található szemét felszedése, valamint a rengeteg munka szervezése és összehangolása. A túra mögött valóban egy szívvel-lélekkel dolgozó csapat áll és ez az eredményen is meglátszik. A szervezők mindent megtesznek azért, hogy a több mint 2300 résztvevő egy szép nap zárultával mind elégedetten, sok szép élménnyel teli és jóllakottan indulhasson haza. Nem csoda, hogy tavaly ez a túra elnyerte a TTT Év teljesítménytúrája címet is.
Ez a szakályi rendezvényház bejáratánál található házi áldás akár a túra mottója is lehetne
Még arra is gondoltak, hogy nekünk, a legelszántabb „nem százasoknak” ne váljon unalmassá, rutinszerűvé az útvonal. Eleve a túra kiindulópontja idén nem Kurd, hanem Szakály volt, ami vasúttal is könnyen megközelíthető (lám, itt a tömegközlekedőkre is gondolnak...), másrészt ezáltal az útvonal is változott és új utakat, településeket, valamint látnivalókat is megismerhettünk. Sőt, ami hab a tortán, hogy a már tavalyról ismerős szakaszokat is általában fordított irányból tették bele a túrába, így azok se váltak unalmassá. Bár az átlag túrázók közül szerintem kevesen mondhatják el, hogy olyan gyakran járnák a Tolnai-hegyhát útjait, hogy az már-már egyhangúnak tűnne. Az utóbbi időben azonban kezd ezen a vidéken is élénkebbé válni a túraélet, egyre jelennek meg az új túrák, mint a közelmúltban megrendezett Pacsmag vagy Öreg székely teljesítménytúra.
Egy pont kínálatának csak egy töredékrésze Diósberényben
Az idei túra annyira jól sikerült, hogy előrebocsátom, hogy jövőre is fix helye lesz a túranaptáramban (és valószínűleg az Év teljesítménytúrája éllovasaként is). Mert van sok remek ellátású, kitűnően megszervezett teljesítménytúra és van a Tolnai Zöldút, ami még a legjobbakhoz képest is egy hatalmas szintugrás. Ez az a túra, ahol a 100 km-es távon nem fogy az ember, hanem akár még hízik is, nem beszélve arról a kedvességről, amivel az ételeket, italokat kínálják a helyiek.
Mivel maga a túra is egy különleges színfolt a teljesítménytúrák palettáján, belebocsátkozom egy nehéz vállalkozásba, hogy egy olyan különleges beszámolót írjak, ami egyrészt méltó a túra színvonalához, másrészt bemutatja azt a kulturális és gasztronómiai sokszínűséget, ami ezt a vidéket jellemzi. A túra második szakaszának nagy részén András volt a túratársam, aki éppen szakácsnak tanul, így tehát rengeteget „főztünk, sütöttünk” útközben, hogy elűzzük a hosszú út monotonitását, valamint sokszor rácsodálkoztunk egy-egy különleges helyi specialitásra.
Erős kezdet zsíros kenyerekkel és innivalókkal
Mivel még múlt hétről volt autópálya-matricánk, gyorsan Petit is beneveztem last minute jelleggel a 20 km-es távra, amin legalább tudunk együtt haladni szűk 10 km-t. Legyen ő is megint részese annak a vendégszeretetnek, amit tavaly 30 km-en át élvezhetett. Sajnos így már meleg étel nem jutott neki, de menet közben annyit falatozhatott, amennyit nem szégyellt. Valamivel 7 óra előtt érkeztünk Szakályra a Liliom rendezvényházhoz, ahonnan a távunk rajtolt. (Igyekeztem Petinek is egy szintén szakályi rajtolású körtúrát választani; mivel a távok kínálata olyan bőséges volt, még ez se volt lehetetlenség.)
Tutajjal való átkelés a Kapos túloldalára
Már rögtön az elején láttam, hogy ez a menet most nem a rekorddöntögetésről fog szólni, hiszen az első 10 km-en garantált a kényelmes túratempó, sőt már a túra elején is sikerült több percet „veszítenünk” az első terített asztalnál a rajtban, ahol többféle zsíros kenyérrel és szörppel vártak. Aztán semmi pénzért se hagytuk volna ki a túra egyik fő attrakcióját, a tutajos átkelést a Kaposon. Ebben a korai időpontban még nem kellett sokat sorba állni a sportpályához közeli átkelőpontnál, így természetesen ezt választottuk. Innen következett az a viszonylag rövid, kb. 1 km-nyi szakasz, amihez a túra folyamán még kétszer szerencséjük volt a 100 km-es távon indulóknak. Mivel a szakályi Bem utcában a lencsevégre kapható dolgok tárháza igen gazdag, nem unatkoztam, mert hol fotózgattam, hol meg az így szerzett Peti mögötti hátrányomat próbáltam futással ledolgozni. Sőt örültem, hogy visszatérünk még ide, hogy azt is lefotózhassam, ami még az első alkalommal kimaradt volna.
A látványos Bem utcán felkaptattunk az első dombhátra
A távelagázásnál kicsit megzavarodott az órám, mert úgy érzékelte, hogy már a túra által leírt nyolcas második szakaszán vagyok és csak 60 km van hátra. Szerencsére az idő ezt a problémát is meggyógyította, az órám szép lassan észhez tért, ha már egyszer okosóra. Miután leírtunk egy éles balkanyart, egy darabig kényelmesen sétálgattunk a szép dimbes-dombos vidéken, mígnem bekeményítettek az emelkedők a geodéziai toronyig, ahol egy komoly süteményarzenált felsorakoztató ponttal vártak a diósberényiek már az első 5 km-en, akiknek kedvességgel teli vendéglátását már tavaly is megtapasztalhattuk. Kedvencem idén is a diós kifli volt, bár volt az asztalon többféle lekváros linzer, diós pite, csiga, házi kolbászos kenyér – és ezek csak azok a dolgok, amiket emlékezetből vagy a fotók alapján vissza tudok idézni. Megkóstoltunk szörpöket, fröccsöket is, sőt még kávéval is tudtak szolgálni a diósberényiek, amit kifejezetten nagyra értékeltünk. Bár alkoholizálni itt a túra elején még nem volt szándékomban, Peti azért megitatott pár korty fröccsel, hogy ki ne maradjak a jóból.
A kávé mindig jól jön egy ilyen hosszú túra folyamán (de még Peti távján is)
Említettem, hogy kísérletképpen a beszámolómban gasztronómiai vizekre is evezünk, így tehát álljon itt egy diós kifli recept. Sajnos a diósberényiekét nem ismerem (de igyekszem megszerezni, hogy hiteles legyen.)
Sütikavalkád az első ponton, benne néhány diós kifli is elrejtőzött
A tészta emlékeim alapján zsírral vagy hájjal készülhetett, így kerestem egy zsírt felhasználó receptet, aminek töltelékében baracklekvár is van, hogy finomabb legyen.
A lisztet átszitáljuk. Csipetnyi sót, zsírt, négy tojás sárgáját teszünk bele. Összekeverjük, és annyi tejföllel gyúrjuk össze, hogy összeálljon, jól sodorható legyen a tészta. Gyúródeszkán is alaposan átdolgozzuk, majd négyfelé vágjuk. Letakarjuk, és addig pihentetjük, amíg a töltelék elkészül.
A tojások fehérjét csipetnyi sóval habbá verjük, apránként hozzáadjuk a cukrot, és amikor már jó kemény a hab, beleforgatjuk a lekvárt, majd a diót is.
A tésztákat egyenként levestészta vékonyságúra sodorjuk. Olvasztott zsírral meglocsoljuk, elkenjük rajta, liszttel megszórjuk, majd feltekerjük, mint a kalácsot.
Sütőpapírral kibélelünk egy tepsit.
A rudakat két centis darabkákra elvágjuk, ezeket egyenként négyzet alakúra, vékonyra sodorjuk. Közepükbe egy-egy kis evőkanálnyi tölteléket halmozunk, majd kifli alakot formázunk belőlük, és tepsibe helyezzük.
200 fokra előmelegített sütőben 10-15 perc alatt megsütjük.
Még melegen megszórjuk porcukorral.
A diós kifli sokáig eláll, egy hétig is puha marad.
A következő lakomáig sokat nem is kellett kutyagolnunk, mert a faluba leereszkedve a helyi német nemzetiségi tájháznál egy lakodalmas sátorral vártak, ami alatt rengeteg finomság sorakozott. Perecek, pogácsák, sajtos rudak, sajtos tallérok, mindenféle édes sütemények és szendvicsek várták, hogy az éhes túrázók gyomrában végezzék. Mivel már az előző ponton jól laktam, jobban izgatott a tájház belseje. Az utcára merőleges elrendezésű tipikus „hosszú házat” pályázati pénzből újították fel pár éve, megmentve az épületet a pusztulástól. Akit érdekel, hogy nézett ki az épület a felújítás előtt, megteheti itt. Talán az utolsó pillanatot sikerült jól felhasználni.
Német nemzetiségi tájház Diósberényben
Mikor beléptem, rögtön szemet szúrt a berendezés hasonlósága, egyszerűsége, valamint rendezettsége, amit mindig tapasztaltam, amikor más vidéken élő idős sváb származású rokonaimhoz érkeztem vendégségbe még gyerekként. Egy-egy berendezési tárgy is ismerősen köszönt vissza, mint például az ágy fölötti szentképek, a vizes vödör, a zománcos lavór és a kancsó a konyhában vagy a hímzett falvédők, amiket nagyon kedveltem gyerekként (és meg is tanultam hímezni már felnőttként).
„Vergiss die Liebe deiner Mutter nicht” - ne felejtsd édesanyád szeretetét. A helyesírás nem tökéletes, mégis gyönyörű a törlőkendő kidolgozása
Rendezett szobabelső szép bútorokkal (a nagymamámnak is hasonlók voltak, egyet én is őrzök közülük)
A németekhez a magyar viseletekből érkeztek a színesebb elemek a ruhákon. Az inget a viselő monogramja díszíti.
Most sorozatban eredetileg sváb lakosságú községeken fog átvezetni utunk: Diósberény (Berin) után Szakadát (Sagetal), majd Szárazd (Sarasch) következik. A tavalyi beszámolómban ugyan erről nem írtam, de idén ideje megismerkednünk az úgynevezett Schwäbische Türkei (sváb Törökország) fogalmával. Ugyanis itt a Délkelet-Dunántúlon, Somogy, Tolna és Baranya vármegyékben alakult ki a mai Magyarország legnagyobb nemzetiségi szigete, ami egyébként átnyúlt a mai Szerbia területére is (Bánát, Bácska). A török uralom idején elnéptelenedett vidék benépesítése, valamint a parlagon maradt földek megművelése céljából német nyelvű területekről hoztak telepeseket a birtokosok az 1700-as évek folyamán. A 20. század történelmi viharai ellenére még ma is jelentős, magát német származásúnak tartó lakossággal rendelkezik ez a vidék. Akinek van türelme végignézni ezt a videót, jól láthatja, hogy a túra útvonalára felfűzött több település neve is előkelő helyen szerepel a leginkább sváb településeink top 100-as listáján.
Búcsúzzunk el eddigi hű túratársamtól, Petitől és hagyjuk hátra a bőven megrakott asztalokat, mert még sok van hátra a mai túrából. Hogy gyorsabban teljenek a kilométerek, induljunk át kocogva a szomszédos Szakadátra, ami már a tavalyi évben is egyik kedvencem volt az útvonalon (így picit többet is írok róla). Mielőtt kiverekedném magam Diósberényből, még megmászom a Szent Imre templom dombját, mely egyben a kálvária is, majd szántókkal tarkított dombokon kapaszkodom át a másik faluba, melynek faluképét nagyon sok szép homlokzatú ház emeli. De nemcsak az épületek, régi keresztek és vallási témájú szobrok tetszettek meg már a tavalyi túrán is, hanem a településnek a fekvése is egyszerűen mesés – egészen rímel rá német neve, Sagetal (mondavölgy szabad fordításban, de persze nem valószínű, hogy ez a név magyarázata). Tavalyról még egy dolog rémlett: valami isteni sajtos rudakkal kínáltak minket a helyiek. Ezek sajnos idén hiányoznak az asztalról, de helyettük van megannyi más finomság, a túrázó itt sem szenvedhet hiányt. Ami még pozitívum, hogy az étkek mellé szellemi táplálékot is kitettek, egy-egy helytörténeti, helyismereti könyv formájában, amit gondolom viszonylag kevés túrázó vett kézbe, de én igen. Például volt egy német nyelvű, a disznóvágást főként képekkel szemléltető könyvecske, valamint egy vastagabb, átfogóbb jellegű mű, amiből ki is fotóztam egy oldalt, mely helyi német nyelvű halottbúcsúztatókat örökít meg. (Bár itt a túra elején még nem vagyunk a témánál, de majd a végén lassan aktuális lesz.)
Érdekes, hogy a halottbúcsúztató versek nem helyi nyelvjárásban, hanem irodalmi német nyelven íródtak, ennek oka az lehet, hogy a nyelvjárás mindig szinte kizárólag beszélt nyelv, valamint az egyházi szertartások nyelve is az irodalmi nyelv volt
Diósberény, Szent Imre templom
Szép faragott kőkereszt a Kossuth és Petőfi utca sarkán
Ahogy közeledünk Szakadát felé, a táj is egyre mesésebb
Sok szép homlokzatú hagyományos parasztház található a faluban
Színes kalácsokkal idén itt találkoztunk az asztalon, pedig tavaly ez éppen egy kurdi jellegzetességként került bemutatásra. A sok egymás mellett élő falu és nép mostanra ugyanis már nem tartja véka alatt finomságai receptjét, tehát könnyen megtörténik a cserebere. Például a község honlapján közzé van téve egy komplett digitalizált házi receptkönyv (előnyben a németül tudó írásszakértők, de itt az olvasható magyar változat is). Gyorsan meg is kóstoltam egyet, nem bántam meg.
Színes kalács és egyéb finomságok a frissítőasztalon
Itt is nehezen lehetett búcsút venni a frissítőponttól, ahol még két zenész is próbálta marasztalni a túrázókat. Pont szünetet tartottak, mikor arra jártam, így nem zeneszóra sikerült idén is elkészítenem az idei Nepomoki Szent János vigyáz a Claas gépekre című képet. A faluban egyébként több ilyen színes szenteket ábrázoló szobor is található.
Retro hangulat és valószínűleg a zene is retro lenne hozzá
Nepomuki Szent János vigyáz a Claas gépekre 2026-ban is
Szakadátot egy hosszú, elágazó völgybe vezető úton hagyom el, és ahogy haladok előre, úgy teljesedik ki a táj. Az elágazásnál kis gazdaság; birkanyáj hömpölyög egy kis kápolnát rejtő dombon át. Ilyet legfeljebb csak Erdélyben fotózhat az ember manapság. Nem csoda, hogy egész csapatnyi túrázó próbálja éppen megörökíteni az eseményt. A kertben aprócska fiúcskák igyekeznek az állatok után. Kicsit irigykedem, hogy így is lehet felnőni, bár lehet, hogy nincs ok rá. A szegénység, elmaradottság a nagy igyekezet ellenére ugyanis lépten-nyomon megtapasztalható a kis lélekszámú falvakban.
Néhány dombon átbukva igazi mesebeli zöldúton, egy erdővel benőtt mélyúton kanyargunk a következő település, Szárazd felé, ahol tavaly már szintén jártunk. Most az ellenőrzőpontunk a településen kívülre, a Kapos partjára települt. A faluban érem utol Ritát, akivel együtt tesszük meg az utat addig. A ponton ismerősökre bukkanunk, például Hricisák Lacira. Érdemes feltölteni a kulacsokat, mert most hosszú kopár szakasz következik és a késő délelőtti órákban már ezerrel pörköl a nap. Kifogtuk az év első igazi nyárias túranapját. Éhen itt sem maradunk, máris kapunk ajándékba egy zacskó bulátát, de az asztalról is bőven válogathatunk. Az egyik jellegzetes étel idén is a hagymalekváros kenyér, amit muszáj megkóstolnom.
Tűzoltószertár Szárazdon
A Tolnai-hegyhátnak ez a része könnyen megközelíthető vasúton is
A lila hagymát vékony félfőre szeleteljük és beletesszük egy magasabb falú edénybe a sóval, a cukorral, a balzsamecettel, a kakukkfűvel és a vízzel együtt.
Fedő alatt, alacsony hőmérsékleten nagyságrendileg 1-1,5 óra alatt megfőzzük a lekvárt. Az a lényeg, hogy lágy állagúra főzzük a hagymát és egy kis folyadék még maradjon alatta, hogy mikor kihűtjük, ne egy ragacsos, sűrű massza legyen belőle.
Ha a folyadék nagyon elpárologna alóla, akkor bátran pótoljuk egy kis vízzel. A kész hagymalekvárt csírátlanított befőttesüvegbe kanalazzuk és mehet is a hűtőbe, ahol 2 hétig simán eláll.
Szárazd és Regöly között a prérin
A Kapossal párhuzamosan, a vasútvonal bal majd a jobb oldalán haladunk a következő állomásunk, Regöly felé nyílt terepen. A meleg ellenére próbálok kocogni, kisebb-nagyobb megszakításokkal sikerül is. Az igazolópont Regöly szélén, a Kapos partján kapott helyet. Rengeteg lovassal találkozunk itt, ami nem a véletlen műve, hiszen Regöly komoly lovashagyományokkal rendelkezik, jelenleg is van egy lovassport egyesülete, valamint fogathajtó versenyt is szerveztek itt. Nehezen tudom eldönteni, hogy a szép paripákat fotózzam-e vagy eszegessek a terített asztalról, ahol szép rendben sorakoznak a mindenféle pogácsák. Még talán a híres regölyi pereckalács is helyet kapott rajta, bár erre már nem emlékszem. Amire biztosan emlékszem, az az élénk piros színű paprikás pogácsa, aminek nehezen tudtam ellenállni.
Sokadalom a Kapos-parton
Paprikás pogácsa
Hozzávalók: 1 kg liszt, 25 dkg sertészsír, 2 teáskanál só, őrölt feketebors, csípős fűszerpaprika, fél zacskó sütőpor, 1 tojás, a tepsi kikenéséhez sertészsír.
A lisztben elmorzsoljuk a zsírt. Sóval, borssal, paprikával és sütőporral elkeverjük, és annyi vízzel állítjuk össze, hogy közepes állagú pogácsatésztát kapjunk. Lisztezett gyúródeszkán is alaposan átdolgozzuk. Zsemlényi gombócokat vágunk belőle, ezeket egyenként gömbölyűre alakítjuk. Sodrófával kicsit megnyújtjuk, hogy ujjnyi vastagok legyenek. Felvert tojással átkenjük a tetejüket, késsel kockásra vágjuk, és kizsírozott tepsibe tesszük. Előmelegített sütőben 35-40 perc alatt kisül.
A gyalogtúrával egy időben lovas, biciklis és kenutúra is zajlott
Egy szintén száz kilométeren induló túrázó párral indultunk tovább és sikerült elkövetnünk az útvonal majdnem egyetlen úttévesztését, mivel egyszerűen végigmegyünk a főutcán, holott jobbra ki kellett volna térnünk egy kisebb falunéző körútra. Ezt csak akkor tudtam meg, mikor Rita, akiről azt hittem, rég előttünk jár már, utolért, nagyjából az Attila utca magasságában. Ezt onnan jegyeztem meg, mert Magyarország egyik legötletesebb utcanévtáblája biztos itt van, amit túra után nagy örömmel mutattunk meg Szabó Attilának. Persze ő is észrevette, sőt le is fotózta.
A faluba vezető országutat elhagyva horgásztavak mentén vezető szép szakasz következett, ahol a biciklis mezőnnyel kerülgettük egymást. Néhány dombocskát átmászva aztán elkanyarogtunk ahhoz a látnivalóhoz, ami az egész túra alatt a legjobban tetszett, méghozzá a somolyi templomromhoz. A puszta közepén álló csonka torony múltjáról nem sokat tudni, se azt, ki lehetett az egykori templom védőszentje, se azt, hogy vajon kik által és mikor épült. Írásos forrásban először 1721-ben szerepel. Annyi bizonyos, hogy a helynek egészen különleges, végtelen nyugalmat árasztó hangulata van. Ezt tetézte még az itteni pont, ahol frissítőként vizet, almát és müzliszeletet kínáltak nekünk.
Sajnos ez is kizárólag horgásztó
Somolyi templomrom
Nagyjából innen társultunk Ritával, akivel együtt mentünk az első 42 km-es kör, azaz az általunk leírt nyolcas felső karikájának végéig. Az Izra-tó felé vezető viszontagságos útvonalat idéző szántók melletti úttalan utakon, valamint vetésbe nyírt ösvényeken és nedvesebb időben biztosan vizenyős patakpartokon jutottunk egy horgásztórendszerhez, ami igencsak megtetszett, így elküldtem Petinek a pozíciót, mint ideálisnak tűnő függőágyazó helyet. Peti a túra utáni éjszakát kint szerette volna tölteni valahol, első körben a somolyi romot és a csicsói kegyhelyet ajánlottam látatlanban. De ez jobbnak tűnt.
Úton Szakály felé
Innen már csak néhány kilométer volt hátra Szakályig, ahol a sportpályán elfogyaszthattuk a rendelt ebédünket. Elhaladtunk egy kietlennek tűnő tó partján, ahol nemrég elég intenzív tereprendezés zajlott, majd egy erdős dombot átmászva szántókra jutottunk, ahonnan már látszott a falu közelsége. menet közben hallgattuk a nádirigók és sárgarigók énekét, amit végre megtudtam, milyen, mert Rita korábban madarászott. Csalóka érzés volt beérkezni a faluba, ahol még messze nem a féltáv volt, bár volt az embernek egy ilyen érzete. Az egyik utcán várt fő drukkerem, Peti integetve. Kicsit beszélgettünk, majd Rita nyomába eredtem ebédelni és kivenni a depós csomagomból a szükséges dolgokat éjszakára. Ritát a nagy forgatagban nem találtam meg, ráadásul az érkeztetés se volt túl praktikus, mert a százasoknak ugyanazt a sort kellett kiállni, amit a végző maratonistáknak (díjátadással, regisztrációval együttesen). A rendelt sült kolbászom teljesen rendben volt. Bár rengeteg jellegzetesebb helyi ételt is lehetett volna választani, például teveli galuskát, amiről mindjárt szó lesz, otthon úgy éreztem, hogy ez az étel, amit minden körülmények között meg tudok enni viszonylag gyorsan. Evés közben a jónépet egy zenekar is szórakoztatta régi számokkal, olyasmikkel, aminek Peti szokott örülni.
És akkor térjünk rá, mi is az a teveli galuska, aminek neve azonnal feltűnt a Szakályra rendelhető fogások listáján. Aki itt valami sztrapacskaszerű jellegzetes ételt vagy más nokedlifélét vizionál, az erősen téved. Tevelen ugyanis a galuska a töltött káposzta neve, sőt még fesztivált is szerveznek neki. Ezt az ételt különböző vidékeken eltérő nevekkel illetik, például délvidéken szárma, más helyeken töltike, Más nemzeteknél is ismert ez a fogás, például a románoknál sarmale néven, ami hasonlít a pároméknál használatos délvidéki elnevezéshez és a török „sarmak” - betakar jelentésű szóból ered, mint ahogy más idegen neve, a dolma is hasonló jelentéssel bír. Moldvában és Bukovinában pedig galuska vagy geluska. Mivel a moldvai kultúra számomra nem idegen, rögtön tudtam az étlapot olvasva, miről van szó és csak az tántorított el a megkóstolásától, hogy nem tudtam, hogy fogadná be a 42 km-rel edzett gyomrom. De hát eddig a svábokról volt szó, meg arról, hogy a vidéket szinte tömbszerűen német lakosság lakta, mit keres itt Moldva és Bukovina meg a csángók és a székelyek ételei? És megint eljutunk ahhoz a fránya kitelepítéshez, meg az azt követő betelepítésekhez, ami részleges lakosságcserét eredményezett ezen a környéken is. Tevelre a második világháború után a svábok helyébe bukovinai székelyek, valamint felvidéki magyarok érkeztek, akik magukkal hozták jellegzetes ételeiket is. Így került a galuska is Tevelre, és mint tudjuk, Moldva nincs olyan távol Bukovinától, emiatt az étel románból származó elnevezése is azonos. (Egyébként Baranya megyébe moldvai magyarok is települtek ebben a zűrzavaros időben, de az egy másik történet.) Egyébként ha az Ízörzők oldalán megnézzük Tevel község ételeit, találunk a magyar fülnek más szokatlan ételeket, például bosztányos pitánt vagy halcibrét, esetleg keszőcés lepényt.
Lássuk, milyen kalandok várnak délután a Kapos túlpartján
No de már eleget táplálkoztunk, induljunk útnak egy újabb, a nagy érdeklődés miatt sikertelen kísérletet téve tutajozásra a Kaposon, majd ismét felfele haladva a Purple rain hangjaira a több mint érdekes Bem utcán. Lencsevégre kerül pár újabb érdekes épület és pince, majd az elágazásnál most jobbra, a csicsói kegytemplom irányába kanyarodok kocogva. Közben próbálok randevút egyeztetni egy magazin fotósával, úgy tűnik teljesen sikertelenül, mert valahogy mindig sikerül egérutat nyernem. Várni meg nem várok hosszan egy túrán még magára a Jóistenre sem, ez alapszabály nálam, mivel ketyeg a szintidőm. A fotós emberünk a templom környékén se bukkan fel, ellenben rálelek Kovács Andrásra, akivel ezentúl útitársak leszünk a túra végéig. Most egyelőre csak eszegetünk, iszogatunk, kávézgatunk, itt is van bőven mit kóstolni. Sajnos a szentkút nem esik az utunkba, így annak vizét nem kóstoljuk meg, pedig ez a hely a környékbeliek híres búcsújáró helyének számított már a török hódoltság előtt is.
Újra fel a Bem utcán, régi pincebejáratok mellett
A csicsói kegytemplomnál
Inkább indulunk át rögvest Hőgyészre, mert még a féltávnál se tartunk – még mindig nem. A kegyhelytől már nincs messze Hőgyész, ahol pincék és hétvégi házak között, majd a település utcáin át érjük el a Székely házat. Egyelőre csak szeretnénk elérni, mert a focipályánál eltűnik az eddig oly akkurátus szalagozás és mi az előírt útvonalunk mellé megyünk. Így az elhagyatott Apponyi kastélyt sajnos elkerüljük, helyette egy gátféleségen jutunk a központba a buszállomáshoz.
Egy elég szürreális háromszög-házikó forgóajtóján keresztül jutunk a sportpályára, ahol eltévedünk
Itt még talán tracken vagyunk
Végül némi térképböngészés után megtaláljuk a Székely házat, mindenki más irányból. Lényeg az, hogy megvan. Népviseletes fiatalok, erdélyi népzene és sok-sok különleges finomság vár minket, mint a vizenkelt vagy a kapros ávilánka, az utóbbi az előbb említett pitán közeli rokona. Az előbbi meg Peti anyukájának kútbankelt nevű süteményére hajaz erősen.
Sajnos a receptet nem sikerült lefotóznom, de az interneten van pár, például a következő:
Álivánka (így is hívják, illetve a fent említett ávilánkának is; a román alivenci névből ered)
Elkészítése: A kukoricalisztet a finomliszttel, a sóval és a szódabikarbónával egy tálban összekeverjük. Az aludttejet a tojásokkal elkeverjük, hozzáadjuk a cukrot, majd hozzákeverjük a kukoricalisztes keveréket és az apróra vágott kaprot. A masszát egy kivajazott, kilisztezett közepes méretű tepsibe öntjük. Előmelegített sütőben, közepes hőfokon készre sütjük. Melegen, porcukorral meghintve, kockára vágva tálaljuk.
A Székely házban
A vizenkelt pedig egy hidegen kelesztett kifliféleség, amit valóban sokszor egy kútba eresztett, vízzel telt vödörben kelesztettek. Hívják még vízen kullogónak, illetve ahogy fent említettem, kútban keltnek is. Itt már nem tudtam ellenállni az alkoholos italoknak sem, pont úgy, mint tavaly, kértem is egy fehérboros fröccsöt a poharamba, ami nagyon jól esett a melegben.
A Székely háztól hosszabb aszfaltos séta következett Hőgyész utcáin, majd a tavalyról ismert úton, de szemből haladva értük el az I. számú horgásztavat, ahol ismét haltepertővel és fröccsökkel vártak. Régi barátunk, az élelmes cica idén is árgus szemekkel leste, neki is csurran-cseppen-e valami. A haltepertőből, ami tulajdonképpen kis darab rántott ponty, idén is megettem egyet a rosé fröccs mellé. Valahol kértem vörösboros fröccsöt is az egyik palackomba, talán a kápolnánál, így mindegyik féle fröccsöt végigkóstoltam a túrán.
Kisültek a heltepertők
Régi ismerősünk idén se maradt éhen
Egy darabig még mindig a tavalyi útvonalon maradva, a Donát-patak völgyében sétáltunk a horgásztavak mellett, majd éles jobbkanyarral betértünk az erdőbe. Innentől erősen emelkedni kezdtünk, volt mit szuszognom András után. Hegyre kapaszkodás közben egy menekülő szarvast is láttunk, egy kis ízelítőt kapva a környék gazdag vadállományából. Mucsiig idén is sok emelkedőt kellett leküzdenünk, de ahelyett, hogy a nevezett színészt megidézve éktelenül káromkodtunk volna, inkább megkocogtuk a lejtőket, gyorsabb haladásra sarkallva magunkat. Ez azonban egyre kevésbé esett már jól. Igaz, lassan a fájó talpaimnak a gyaloglás se nagyon tetszett, így 60 km megtétele körül, azaz elég idejekorán. Mucsi világosban is nehezen jött közelebb, de aztán egyszer csak bekanyarodtunk egy meglehetősen romos ház mellett a faluba.
Ez a kép is hozzátartozik a valósághoz
A polgármesteri hivatal udvarán nem mindennapi vendégség várt. Pont meséltem Andrásnak, aki tavaly nem volt a túrán, hogy rá kellett jönnöm, hogy nem mehetek a gasztronómiai elvárásaim alapján idén, mert a pontokon rendre más sütemények vannak, mint amiket tavaly megszerettem vagy megkóstoltam. Itt azonban végre megízlelhettük a híres mucsi kézzel nyújtott túrós rétest, amiből a helyiek ezer darabot sütöttek le a sok helyből induló turista, valamint az érkező éhes százas mezőny számára.
Nagy keletje volt a házi túrós rétesnek Mucsi községben
A túra kifejezetten szép útvonalon haladt a faluban, még a Szent István király templomhoz is felkanyarodott. Ha kell kedvenc települést megneveznem a déli körön, akkor a falukép alapján biztosan Mucsi nyerne.
Ahogy áthaladtunk a kopárabb dombhátakon még Mucsiba menet, egyre aggódva pillantgattunk nyugati irányba, ahol nagyon nem tetsző, sötét felhők gyülekeztek. Csak melegebb ruhát hoztam éjszakára, esőkabátot még a depós csomagba se pakoltam, mert semmi esőt nem jósoltak. Ezzel nem csak én voltam így. Valami mindig rádöbbent, hogy még mindig nem vagyok elég rutinos túrázó, lassan 30 százassal a hátam mögött sem. Egy előrelátó túrázó csomagjában mindig ott van az esőkabát, még akkor is, ha egész napra felhőtlen időt és 40 fokot jósolnak a meteorológusok. Ezt most megtanultam.
Lengyel-Annafürdő felé menet már erősen kezdett sötétedni, de azt még láttuk, hogy a kis tavacska igen gyalázatos állapotban van jelenleg. A kilátót most inkább kihagytuk, a vaddisznókat se néztük meg közelről a szürkületben. Inkább drukkoltunk, hogy megússzuk eső nélkül a napot. A ponton elővettük a lámpát, majd szétnéztünk a sokféle finom szörp és falat között. A prímet a sajtos-tejfölös kenyérlángos vitte. Sajnos az előrejelzés szerint is esélyes volt, hogy nyakunkba szakad valami, a kérdés csak az időtartam és a mennyiség volt. Az első csöppek már egy nagy rétre kikanyarodva jelentkeztek. De egyelőre még örültünk, ha megússzuk egy ilyen intenzitású csapadékkal. Ezután terepügyileg is elég kacifántossá vált a helyzet, mert út helyett leginkább csak szalagok voltak, amolyan északi zöld módjára. A papdi kápolnától aztán rázendített az égi áldás rendesen. András ajánlgatta az esőkabátját, de azt el nem fogadhattam, mert akkor ő marad eső és hideg elleni védelem ellen, holott a hülye én voltam. Így hát tűrni kellett és sietni felfelé a szerpentinen, valamint reménykedni abban, hogy a zivatar időközben eláll és majd kellő helyen fel tudom venni az időközben vízhatlan tasakba helyezett száraz ruháimat. Vagy abban, hogy a nagyjából 3 km-re lévő ponton akad egy felesleges kukászsák, amit magamra húzhatok kényszermegoldásként. Már a hátamon is folyt a víz, sőt, ahogy egyre feljebb kapaszkodtunk a hágóba, hideg szellő is támadt. De viszont mintha szűnőben lenne az eső. Ez az egy biztató dolog volt ebben a reménytelennek tűnő helyzetben, aminek a végén a feladást láttam lebegni egyre inkább.
Jó sokára leértünk a pontra, ahol első dolgom volt megkérdezni, várható-e még eső. A pontőr lány válasza egyértelmű nem volt, így hát nekikezdtem öltözködni. Eldöntöttem, hogy a túrára nem csak társalkodó- hanem öltöztetőnőt is szükséges magammal cipelni, mivel alig bírtam vizes és elgémberedett tagjaimra erőltetni a cuccokat. Az ételek már nem is érdekeltek, az egyedüli dolog, ami lázba hozott, a meleg tea volt. Nem voltam valami hálás közönség, kicsit szégyellettem is. Főleg, hogy a fele teát véletlenül magamra, majd kiöntöttem.
Az oda-vissza szakaszon a hágóba sok ismerőst köszöntöttünk, akik közül sokan szintén bőrig áztak. Innen már ismerős úton jutottunk Kurdra, ahol tavaly mindkét irányból végigmentünk. Itt néha elég magas csalánban kellett gázolni, szóval nem ez lett a kedvenc részem a túra útvonalában. Már nagyon vártuk, hogy leérjünk a pontra, amit a helyi polgármesteri hivatalban rendeztek be. Tavaly ez volt a túra kezdő- és végpontja és sokan nagyon örültünk volna, ha itt, 82 km-rel fáradt és felázott lábunkban idén is befejezhettük volna az utunkat. De még hátra volt majdnem 20 km, valamint a túra legcombosabb emelkedője, amihez hamarosan szerencsénk volt.
A helyi polgármester nagyon készségesen kínálgatta a teát és kávét nekünk, illetve az asztalon sorakoztak a különféle zsíros és kolbászos kenyerek. Egy baj volt, hogy a bőséges kínálat ellenére idén valahogy nem vágytam a sós ételekre. Szerencsére találtam finom eperlekvárt is az asztalon, így készítettem magamnak lekváros kenyeret. Nehezen indultunk tovább a meleg helyiségből, amit ha szerettük volna, még jobban felfűtöttek volna. Ebből is látszik, hogy tényleg mindet próbáltak értünk megtenni.
A nagy emelkedő a hűvösebb időben még jól is esett valamelyest. Utána egy dombháton kanyarogtunk, egy szakaszon szinte érintve az útvonalunk Kurdra lefelé tartó ágát. Még a ponton figyelmeztettek minket, hogy 91 km-nél figyeljünk, hogy ne menjünk be a tracken lévő mélyútra, hanem a szalagokat kövessük. Ez a veszély nem fenyegetett, mert a mélyutat még csak meg sem láttuk, ellenben a szalagozás mindenhol nagyon jól következő volt. Dúzs határában elértük a zöld jelzést, egy darabig kimondottan homokos talajon haladtunk itt. De az elnyűtt talpaimnak már semmi sem esett jól. András meg kezdett álmos lenni. Kicsit kezdtünk is belassulni, így Ritáék és mások is elénk kerültek.
Tornazsákból kíváncsian kikukucskáló vándorsólyom, mint állandó túratárs
Dúzson a könyvtárban volt berendezve a pont. Nagyon kedvesen fogadtak minket például hájas sütikkel, cserébe mi jól összesaraztuk a könyvtár világos színű szőnyegét. Éhes nem voltam, inkább a mellékhelyiség érdekelt meg az ülőkéken való ücsörgés az olvasóban. Kis idő múlva sajnos ebből a meleg miliőből is tovább kellett állnunk a kinti hidegbe, hogy legyűrjük a maradék szűk 7 km-t. Kikanyarodtunk a faluból a vasútvonal mellé, amit hosszan követtünk nyílt terepen. Majd onnan ismét felmásztunk a csicsói szentkúthoz. A kivilágított Szentháromság és Szűz Mária neve kápolna kimondottan hangulatos volt. Innen már minden méter ismerősen köszönt vissza, hiszen néhány órával korábban pont erre jöttünk. Talán így könnyebb volt feldolgozni, hogy hamarosan azért célba fogunk érni, bár ekkor már fél percenként nézegettük az órát mindketten. A Bem utcára kiérve már nagyon türelmetlen lettem, szerettem volna magam minél hamarabb a célban tudni. András biztatott is, hogy fussak, ha még bírok. Én már rutinból tudom, hogy ilyenkor mágnesként bevonz a cél közelsége, bármennyire is kín volt korábban minden lépés. Szóval kocogni kezdtem a kellemesen lejtő terepen és pár perc múlva, Ritát és Attilát beérve ott voltam a rendezvényház kapui előtt.
A megfáradt vándorok szokás szerint körbegratulálták egymást, miután átvették a kiérdemelt fajelvényt. E-mailben oklevél is érkezett azonnal mindenkinek, hiszen ez egy környezetbarát rendezvény. Minden beérkezőnek külön gratuláltunk. Én elég sokáig játszottam a főgratulálót, mert ki kellett várnom a reggelt, amikor már Peti felébred. Így legalább nagyon sok régi túratársnak volt alkalmam gratulálni és új emberekkel is megismerkedtem. Külön kiemelném Balázst (Hegyikecskét), akinek éppen első százasához volt alkalmam gratulálni és akivel pár hónapja egész vicces körülmények között, egy 210-es buszon ismerkedtem meg, amikor egy lány ismerősével a száz kilométeres túrákról beszélgetett, én pedig bekapcsolódtam. És hamar kiderült, hogy sok közös ismerősünk van, például a most őt kísérő Gábor és Vera, hiszen hasonló világban mozgunk. A legvidámabb csapat kétségkívül a Vasi vándoroké volt, élen a kicsit később érkező Benjivel, akiknek kabalaállata, az életnagyságú vándorsólyom, állandó túratársuk. Ebből is látszik, hogy a százas mezőny nem teljesen százas (mint ahogy én sem a két mókusommal).
Megfáradt (vasi) vándorok a célban
Azt hiszem, nem én leszek az egyedüli, akinek a túranaptárában ennek a különleges, a tolnai táj szépségeit és tradícióit bemutató túrának fix helye lesz jövőre is. Viszont úgy érzem, most jött el az idő arra, hogy kivegyem a „túraszabadságom”, mert kicsit belefáradtam abba, hogy szinte minden hétvégén megyek egy (vagy két) százast. Így az amúgy is tömegközlekedéssel szinte megközelíthetetlen Vidróczkit inkább kihagyom (főleg, hogy esőt jósolnak), megyek kertészkedni (és szármát enni) helyette a Vajdaságba.
.Strava-link (az órám kicsit többet mért távnak 102 km-nél és valahogy így is éreztem a valóságot):
