Októberi emléktúra

 

Régi restanciámat számoltam fel a mostani hétvégén avval, hogy végre sikerült részt venni a pomázi cserkészek októberi emléktúráján. Mint volt cserkész, már régen kinéztem magamnak, hogy márciusban és októberben is szervez a Magyar Cserkészszövetség egy-egy túrát az éppen aktuális forradalom emlékére, természetesen az adott évszámnak megfelelő királytávval, ami jelen esetben 56 km volt. Mivel végre Peti is tudott és akart is jönni, kiegyeztünk egy kényelmes 28 km-ben, ami igazi örömtúrázásnak ígérkezett ebben a ragyogó októberi időben.

Nem titkolt szándékom volt egyúttal nappal végigjárni a következő nagy kihívás, a jövő hétvégén rám leselkedő Szántó 200 néhány útba eső részét nappal, hiszen ezeket a Szántón jó eséllyel sötétben fogom csak látni. Már ha ideáig egyáltalán majd eljutok... Hiszen rögtön az első nagyobb kitüremkedésünkön, amit most érinteni fogunk, a pomázi Kő-hegyen, már kb. 125 km lesz a lábamban. Nem is beszélve a (már nem létező) Tölgyikrekről, ahol meg 140 km, és itt el is hagyjuk az azonos szakaszokat végleg. Nos az már majdnem annyi, amit tavaly összesen összegyalogoltam itt a Szántó 150B-n, teljesítve eddigi leghosszabb egyben legyalogolt túrámat. Hosszabb egyben teljesített távom azóta se volt, de más, még nagyobb volumenű hülyeségeket (Sárgarigó 100 + Mecsek 100 kombó, illetve Széphalom 50 + Tövisek és virágok /155 km/) követtem el idén, csak némi alvással közben. Most ez egy kicsit másképp lesz. Készülök is rá, ahogy csak tudok, mindössze az elegendő alvás nem akar összejönni, mert most valahogy pont megint egy rossz alvós periódusban vagyok, talán részben már az előzetes drukk miatt is.

Elég szépen alakul az ősz a Bükkös-patak völgyében

Egy kisebb edzésnek talán ez is megtette, bár hasznosabb lett volna ebből a szempontból az itteni királytáv, vagy a Kovács Beáta emléktúra, ami szintén régóta ott van a bakancslistámon. Most megint felkerült a „majd jövőre” listára, mint eddig már oly sokszor. Peti is készül most egy hosszabb távra, méghozzá a Mecseki láthatatlanok 56 km-es etapját szeretné megismételni. 

A Sikárosi-rétet is érintettük nagy örömömre

Végül egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt a túrát választottuk, mert ezen a vidéken kitűnően tudott érvényesülni a „legszínesebb őszi hétvége” művészi palettája, ráadásul időnk is volt bőven élvezni a színkavalkádot a megengedő szintidőnek hála. Ez a hétvége talán pont most volt, de azért remélem, a Szántóra is tartogat még valamennyi színpompát a természet, úgy mint tavaly. Mert akkor pont azt állapítottam meg, hogy az volt a legszebb őszi hétvége. Ezt tényleg jó nehéz eldönteni, mert a túrázónak sokszor az az érzése, hogy éppen az erdő aktuális állapota a legtetszetősebb.

Sajnos egyre foghíjasabb a mozaik a Lenkó-emlékművön

Nem szeretném most a történteket részletekbe menően kivesézni, lényeg az, hogy nekem merő élvezkedés volt ez a túra, Petinek már nem annyira, de ő mostanában alig túrázott, tehát ez nem csoda. Egy helyen sikerült egy picit elkavarnunk, méghozzá a Lajos-forrásnál, szerencsére annyira nem, mint az előttünk haladó fiataloknak, akik végül szemből abszolválták a távot, így a vége felé szembe jöttek velünk, amit nem tudtunk mire vélni. Szerencsére még időben rájöttem, hogy a zöld háromszögön az ellenkező irányba kéne tartani. Kicsit a letölthető track leegyszerűsített vonalvezetése is ludas volt a dologban (két útpontot egy egyenes kötött össze, ami nem követte a turistautat), de persze én is figyelhettem volna jobban, mint önjelölt túravezető. Szerencsére ismerem annyira a terepet, hogy hamar rájöttem a tévedésre. 

Egyik legszebb panorámánk a Kőrösi Csoma-emlékműtől volt

Volt néhány vicces epizód is: mint például amikor a Bükkös-patak völgyében leültünk pihenni a bicikliút melletti árokban, aztán boldog-boldogtalan köszöngetett nekünk, kívánt jó étvágyat, vagy kérdezte, hogy minden rendben-e, főleg, mikor Peti még tornázni is kezdett. A Tölgyikreknél meg egy piknikező család kínált meg maradék tiramisúval, amit állítólag már képtelenek voltak megenni. Nos, nekem sikerült ott a helyszínen befalni az egészet, sőt mondtam nekik, hogy jövő hétvégén, szombat éjjel is kijöhetnének ide egy ilyennel. El is meséltem nekik, mi járatban leszek. Egészen fellelkesültek, így lehet, hogy sikerült néhány nevező delikvenst szerezni a Szurikátáknak – na persze nem hiszem, hogy a 200 km-es verzióhoz.

Találkoztunk ritkaságszámba menő jó fej terepbringásokkal is, akik például megkérdezték, hogy az ösvényen, amin felérkeztünk egy elágazáshoz, jönnek-e mögöttünk túrázók. Sajnos azt kellett mondanunk, hogy ez itt éppen egy teljesítménytúra útvonala, így nincs szerencséjük.

A Kis-Csikóváron

Egy csapatnyi csetlő-botló, kimerült felfelé igyekvő leányzóval is összefutottunk a Nagy-Csikóvár embert nem kímélő, morzsalékos lejtőjén/emelkedőjén – ki honnan nézte a dolgot. Nekik javasoltam a Tolvaj-hegy-technikát: túrabot híján érdemes bemenni a fák közé, ha már máshogy nem megy, és fától-fáig haladni. Ez a szakasz nekünk is igencsak izgi lesz majd sötétben lefelé, ami talán még nehezebb, mint felfelé.

A mezőny létszáma nem volt annyira acélos: valószínű, hogy a hosszabb távosok már korábban elrajtoltak, így a többi távon csak szállingóztak az emberek, köszönhetően annak, hogy ezen a hétvégén igen komoly és jó túrafelhozatal volt. Erre később a rendezők is panaszkodtak, de itt tényleg nem a szervezésükkel vagy a túrájukkal volt gond, hanem az erős konkurensekkel. Ami a szervezést illeti, kevés dolgot tudok kifogásolni az előbb említett leegyszerűsített tracken kívül. Az egyik, hogy én valahogy jobban kihangsúlyoznám az emléktúra jelleget. Mindössze az első jelzetlen rész ötletes nemzeti színnel való kiszalagozása, valamint a pontokon kifeszített lyukas zászlók utaltak a forradalmi emléktúra jellegre. Ami a semminél azért több, de azért meg se közelíti mondjuk a Mecseki láthatatlanok emléktúra szintjét ebben a tekintetben. A rajtban és a célban a cserkészetet népszerűsítő molinók voltak, amivel semmi baj nem volt, de esetleg lehetne mellé kitenni valami ismertetőt például helyi forradalmi eseményekről – már ha voltak ilyenek. Vagy kitalálni valami nem túl bonyolult, forradalommal kapcsolatos játékot, amit abszolválni lehetne a túra közben. Ennek jellegét a cserkészekre bíznám, ők elég jók amúgy is ilyesmiben.

Pont a Kő-hegyen

Az ellátásra semmi panaszt nem tudok felhozni, egy ekkora távon ez bőven rendben volt a befizetett, kicsit borsosnak tűnő „hülyék adója” fejében, ami 4 rugó per kopfra rúgott. A végén járt egy adag gulyás is, ami tök rendben volt, csak Peti kifogásolta, hogy az övébe alig jutott hús. És hozzá annyi nutellás és zsíros kenyeret ehettünk, amennyi csak belénk fért, ráadásul Peti szerint a felszolgált menzás tea a legfinomabbak közé tartozott. Szerintem nem, de ez ízlés dolga.

Valamint még egy kritikát tudok előkaparni, ha muszáj, méghozzá azt, hogy a túrának azért egy része a meglévő EP-k mellett simán elkispistázható. A leleményes túrázó több helyen talál ebben az útvonalban kiskaput, például rögtön az elején, ha nem veszi szentírásnak a szalagozást és az előírt útvonalat, nagyjából másfél-két kilométerrel rövidebből feljuthat a Kő-hegyre. Például itt lehetne beiktatni valamilyen kódgyűjtő játékot, vagy hasonlót ennek kiszűrésére. Igaz, ezen a szakaszon a szaporodó magánterületek és ennek következtében létrejövő kerítések néha lehet, hogy felülírják a térképen lehetséges útvonalakat, úgyhogy csak óvatosan a rövidítgetésekkel! Jut eszembe az előttünk haladó erdőben is maszkban sétáló hölgy (ne ítéljünk elsőre, lehet, hogy komoly oka volt rá), aki rögtön szándékosan vagy nem szándékosan lecsípte a sárgának egy kanyarját (ott tényleg könnyű volt benézni a jelzést). Szerencsére a Dömörkapus pont a kellő helyre költözött, így csak pontkihagyás terhe mellett lehetett lenyesni a szintet a Vasas-szakadék melletti zöldön, a Lajos-forrás kihagyásával, ami első blikkre nagyon kínálkozott volna. Ellenkező esetben a forráshoz is kellett volna egy EP-t biggyeszteni. Nem gondolok feltétlenül emberesre, megtette volna egy önellenőrző pont is.  A végét a túrának viszont simán meg lehetett volna úszni a Lom-hegyi nyeregtől sokkal kevesebb szintből és könnyebb terepen a Csikóvárak kihagyásával. Szóval valamelyik Csikóvárra feltétlenül raktam volna egy pontot még, az egész útvonalban ez lett volna a legszükségesebb. 

Remélem, a cserkészek azért résen vannak és jó munkát végeznek az ilyenek kiszűrésével – ha most nem, majd legközelebb.

A fiam, aki maga is cserkészvezető, itthon azzal fogadott, hogy létezik cserkész teljesítménytúrázó különpróba is. A feltételeket olvasgatva arra jöttem rá, hogy ezt a különpróbát le is tudhatnám egy Szántó 200 teljesítéssel és némi elő- és utómunkával, amit amúgy is elvégzek mindig jó esetben, ha még mindig tevékenykednék cserkészként, és szükségem volna az ilyesmire. Bár azt hiszem, egy Szántó 200-at kihúzni csokin vagy szőlőcukron és vízen nem biztos, hogy a leghőbb vágyam.

Így azért meglesz az a Szántó 200 (Forrás: Secret Squirrel Squad)

Strava-link:

Buborék

A mostani hétvégén megszakadt a sorozat, nem szereztem elismerést újabb száz kilométeres túra teljesítőjeként, viszont merőben újfajta tapasztalatokra tettem szert a Kéktúrázás napja szakaszfelelőseként. Teljesen új jellegűek a tapasztalataim annyira nem is voltak, mert közel 10 évig vezettem nyilvános túrákat a Sétafika túraportálon, majd később a Túratárson és a túraportálok hanyatlásával párhuzamosan a Facebookon is. Csak megint volt utolsó nyilvános túravezetésem és a mostani alkalom között egy hosszabb, nagyjából 6 évnyi szünet, és talán ez magyarázza (vagy ez sem), hogy annyira ambivalens érzésekkel éltem meg ezt az egyszeri, de talán visszatérő lehetőséget.

Dévaványa és Körösladány között kalauzoltam a csapatom, ez a vidék nekem is merőben új volt

Korábban írtam arról, milyen volt megtapasztalni újból egy 100 km-es túra teljesítését 22 évnyi szünet után, így a mostani élményeimet, annak módját, ahogy (drasztikus) változásokkal szembesültem, talán ehhez tudom hasonlítani. A változások jelen esetben nem a túravezetés vagy túrázás mikéntjében következtek be, hanem inkább az emberekben és a hozzáállásukban. Nyilván nem lehet egy egyedi eset alapján messzemenő és általános érvényű következtetéseket levonni és azt se mondanám, hogy nem volt sikeres a túrám, mert egy megbetegedett résztvevő kivételével mindenki eljött, mindenki eljutott A-ból B-be, mindenkinek (remélem) megadatott, amiért jött és még a csapat is egyben maradt. Illetve próbáltunk eleget tenni az MTSZ által támasztott követelményeknek (csoportkép, zászló viselése stb.) is, ami remélem, majdnem maradéktalanul sikerült is, egyedül a technika ördöge szólt közbe és mi voltunk a kevés csapatok egyike, akik nem látszódtunk a folyamatosan bekékülő térképen. Hogy ennek mi volt az oka, pontosan nem tudom, talán a mobilnet-kapcsolatom hiánya, amit egyébként előre jeleztem, hogy nem leszek nagyon online, de állítólag emiatt nem kellett volna, hogy hiányoznunk a térképről.

A teljes Kék kör egy ismertető táblán az útvonal mellett

Tehát ezt a pontot leszámítva minden klappolt és én mégis némileg keserű szájízzel tértem nyugovóra aznap és nem tudtam egyértelmű sikerként elkönyvelnem a túravezetésem (lehet, hogy tényleg nem is volt az). Mégpedig amiatt, hogy kvázi fölösleges embernek éreztem magam, egy központilag kirendelt mitugrász biodíszletnek zászlóstól, ajándék kulcstartóstól, extra bélyegzőstül. Ha nem vagyok ott, ez a maroknyi csapat akkor is végigment volna ezen a nem túl bonyolult vonalvezetésű útvonalon és be tudta volna ütni a szükséges bélyegzőket. Legalábbis azok, akik egyáltalán akarták, mert nem mindenki kéktúrázni jött, de nem is evvel volt feltétlenül baj. 

Van akit csak az új bélyegzők megszerzése hajt, van akit a sportteljesítmény, van, akit az új látnivalók - és ez talán így is van rendben

Az, hogy van egy nagyjából tucatnyi teljesen eltérő közegből érkező, más-más korosztályokba tartozó ember, akik eléggé más okokból és célokkal érkeznek a természetbe, tulajdonképpen teljesen természetes dolog, nem egyedi jelenség. Volt aki csak sétálni akart, volt, akit a szakasz teljesítése vezérelt, volt aki le akarta tudni egészségmegőrzés céljából a hétvégi penzumot, volt akit anyu-apu cipelt el. Mint túravezető, az lenne az elsődleges feladatom, hogy ezeket a különféle, más és más indíttatású embereket összefogjam és egy csapatba kovácsoljam, valamint végigvigyem a kiírásban szereplő útvonalon. Azt kell, hogy mondjam, ezen a téren részben csődöt mondtam. Nem tudom, kinek a hibája volt ez, egyáltalán kéne-e bárkit is hibáztatni a történtekért. 

A cica maradt Dévaványán

Sőt az is lehet, hogy a csapatom tök pozitívan élte meg ezt a napot, csak bennem maradt egy felesleges tüske. Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim az egésszel szemben. Mert a csapattagokra külön-külön egy szó panasszal se élhetek: mindenki nagyon kedves, együttműködő és ügyes volt. Egy dolog hiányzott ebből a csapatból: az egymás közötti interakció. Mindenki ment a saját kis társaságában, a párjával, a családjával, aki meg egyedül jött, az egyedül is maradt szinte végig. Én pedig szomorúan asszisztáltam ehhez és próbáltam mindig valakikhez csapódni. Különben jó eséllyel egyedül bandukolhattam volna a csapat élén mint felvezető vagy kulloghattam volna utánuk, mint záróbusz. Miután a felvezető tempóját és szerepét más már elvitte, meg egyébként is úgy tartottam jónak, ha a leggyengébb láncszem tempóját veszem alapul (rohanok én eleget amúgy is egész évben), a csapat végén sertepertéltem és az ott haladókkal diskuráltam (egyébként nagyon is jókat és érdekes témákban). Így aztán arra se nagyon volt lehetőségem, hogy elmondjam a bebiflázott szöveget a kunhalmokról meg a Csörsz-árkáról. Pedig lehet, hogy lett volna a csapatban valaki, akit érdekelt volna a körítés is, de sajnos valószínűbbnek tartom, hogy nem. És egyébként se nagyon volt annak esélye, hogy ez bármikor is kiderüljön. Mert olyan lendülettel húztunk el nagyon egyértelműen kirajzolódó kunhalmok mellett, hogy azt öröm volt nézni, a Csörsz-árkát meg könnyed mozdulattal léptük át, mintha ott se lett volna. A körülöttem lévők figyelmét (néha utólag) sikerült ugyan felhívni erre, de én ezt nem így terveztem, nagyon nem. 

Az rendben van, hogy az ott bal oldalon egy kunhalom (bár nem biztos, hogy mindenkinek nyilvánvaló)

De hogy itt éppen egy másik kunhalmon megyünk keresztül és ott messzebb is figyel egy, az megvan?

Szerettem volna, ha valami hozzáadott értéket fel tudok mutatni a túrámnál. De ezt nem szándékoztam senkire se ráerőszakolni. Így a látnivalók ebből a túrából az érdeklődés hiánya miatt rendre kimaradtak. Egyedül egy kunhalmot vett észre mindenki, illetve 3 embert érdekelt mindössze a Wenckheim család sírkápolnája (pont azokat, akik saját bevallásuk szerint nem nagyon kultiválják a keresztény értékeket).

Ezt az egy külön látnivalót sikerült útba ejteni Körösladányon, ami pár száz méter kitérőt jelentett

Az, hogy a hagyományos ványai kürtős sütijeim, a kéktúrás cukorkáim és emlékkavicsaim se örvendtek túl nagy érdeklődésnek, betudom annak, hogy nem mindenkinek jöttek be ezek a meglepetések. Sajnos a kalácsokat kénytelen voltam előző nap kisütni, és mint tudjuk, a kelt tészta csak frissen az igazi. És a másnapos kalács már nem volt túl kelendő, mint ahogy a kissé egzotikus narancsvirág ízesítés se volt az ízlése sokaknak a cukorka esetében. De nem is vettem ezt zokon, Isten ments, hogy rátukmáljam az összebarkácsolt dolgaimat bárkire is. 

Próbálkoztam...a szándék megvolt

És az is lehet, hogy csak nekem vannak olyan tévképzeteim, hogy ha valaki eljön egy nyilvánosan meghirdetett túrára, akkor alapvető, hogy próbáljon vegyülni, de minimum pár szót beszélgetni másokkal. Mert egyéb esetben volt lehetőség önjáró túrázóként is indulni, és mivel az útvonal túl kacifántos sem volt, bárki bejárhatta volna azt hasonló eredménnyel. És akkor nem kellett volna nézni se a többi ember hátát esetleg zavaró elemként. Mint egy sor buborék, vonultunk végig a tágas rónaságon és nem tudta kipukkasztani a burkot semmi történés se.

Vonulunk át a pusztán mint egy füzérnyi buborék

És persze az is lehet, hogy nekem kellett volna jobban a sarkamra állni...

Lehet, hogy könnyűnek találtattam a feladathoz?

Nos én abból a közel 10 évből, amit túravezetőként eltöltöttem, ilyen esetre nem nagyon emlékszem, pedig sokféle, néha eléggé változatos összetételű túracsapatokhoz volt szerencsém. Az is lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de azért mesélni kirívó dolgokat így is tudok bőven ... csak nem pont ilyeneket. Lehetséges, hogy a COVID járvány óta az emberek ennyire begubóztak volna? Hogy a technika villámgyors fejlődése, a folyton változó világ, az intenzív közösségi média használat, a mesterséges intelligencia előretörése ennyire rossz irányba vinné ez embereket? Már egy nyilvános túrán se tudunk kibújni a saját kis buborékunkból?

Ebből az egyedi esetből általános nagy következtetéseket levonni hatalmas hiba lenne, de pont ugyanezen a hétvégén a húgom egy teljesen más jellegű rendezvény kapcsán ugyanilyen élményekről számolt be. Lehet, hogy ez is csak véletlen egybeesés? A héten aztán örömmel olvastam más szakaszfelelősök maradéktalanul boldog beszámolóját és próbálom most azt hinni, hogy nem zárkózott be a világ ennyire mégsem, csak egyszerűen mi nem passzoltunk annyira a csapatommal. Vagy passzoltunk, csak én voltam velük ügyetlen vagy csak egyszerűen túl sötéten látom mostanság a világot.

Az MTSZ-nek nagyon köszönjük a szervezést és az ajándékokat

Strava-link: 

(Majdnem) főállású túrázóként

Hasít az AI, kevés a munka, düledezik a cég, ennek köszönhetően veszem ki a szabikat és sokat túrázok mostanság. Persze kereshetnék új munkát is értelmesebb és hasznosabb időtöltésként, de egyelőre fogalmam sincs, mihez tudnék kezdeni így közel az 50-hez a munkaerőpiacon a megkopott skilljeimmel, valamint az elburjánzó AI tükrében haszontalan fordítói munkatapasztalatommal. Az egyik legutálatosabb dolog számomra interjúkra járni, szépen mosolyogni és hazudni, de legalábbis füllenteni próbálni, vagy előre betanult paneleket szajkózni, ami eleve sem erősségem. Legszívesebben amúgy is elmennék főállású túrázónak, ha lenne ilyen munkalehetőség. Tehát CV-küldözgetés és interjúzás helyett kedden inkább Sükösdtől Bajáig gyalogoltam (azaz inkább kocogtam) az Alföldi kéken, a hétvégém meg úgy nézett ki, mint egy szendvics: két ropogós Alföldi kéktúra karéj közé becsúszott egy jó szaftos Palipista 100 és némi pihenés.

Kedden még Baján a II. világháborús hajóroncsnál az AK másik végén

Pénteken pedig belekóstoltam az Alföldi kék Sátoraljaújhelytől kezdődő túlsó végébe is, ha már úgyis arra volt dolgom. Az eredmény ugyanaz: az Alföld műfaját még sokáig ízlelgetni kell, hogy egyszer ráérezzek végleg az elég sajátságos és egyedi ízére. És majd olyan lelkesedéssel tudjak róla beszámolókat írni, mint amilyen hévvel tudott Petőfi nyilatkozni verseiben.

A méretes zsák (egy néni a buszon nem is értette, miért kell ekkora...)

Péntek: Sátoraljaújhely - Karcsa; 25 km

Nekem ez a szakasz kapásból 30 km-es lett, mert a képen látható hatalmas, egyenesen Budapestről érkeztetett zsáktól igyekeztem megszabadulni, és ezt csak a Májuskút utcai Kovács villában tudtam megtenni, ahol majd később úgyis lesz dolgom. Miklós és István elém jött ugyan autóval, de sikeresen elkerültük egymást, amíg beütöttem az első bélyegzőt a füzetembe az állomás pénztáránál. És természetesen a vonat is késett... Ennek köszönhetően egy kis szint is került a menetbe. (Állítom, ez volt a túra legizgalmasabb szakasza...) Aztán szépen visszatranszportáltam magam a kékre szigorúan gyalogosan, és folytattam a menetelést – jutok, ameddig jutok alapon. Karcsa vagy esetleg Pácin volt végső célként kitűzve egyébként, tekintettel arra, hogy másnap 108 km megtétele vár rám nagyjából 4100 m szinttel a Zemplénben, a Palipista 100 kereti közt. 

Végül csak Karcsáig jutottam, ugyanis eddig tartott az aznapi tűréshatárom. Menet közben a Zemplén hegyeivel, valamint a szlovák oldal kitüremkedéseivel vigasztaltam magam. Nézegettem, másnap melyik puklira kell majd felmászni, meg amúgy is nehezen tudok betelni az őszies ruhába öltözött csúcsokkal. Egyébként az őszi színek a hosszan elnyúló gátak mentén is megjelentek, néha őz szaladt előlem, nagy madár röppent fel, tanúja lettem egy hajókirándulásnak a Bodrogon, láttam porördögöt, sőt bele is keveredtem ügyesen. Karoson betértem a Honfoglalás kori látogatóközpontba, ami tök üres volt, csak két úr végzett valami földmérésfélét a kertben. Ha akartam volna, még a büfét is kifoszthattam volna, de az volt a szerencséjük, hogy jól el voltam látva minden földi jóval. Majdnem belopództam a koromsötét panoptikumterembe is, de arra gondoltam, hátha vesz valami kamera, vagy esetleg ősmagyarul rám huhogva meglep valami automatizált jurtalakó. Szóval inkább kihagytam, helyette az interaktív felületeket nyomogattam egy darabig mint egy lelkes kisiskolás. Aztán ideje volt menni tovább. Ekkor már láttam, hogy az ingerszegény menetelés iránti toleranciám nagyjából Karcsáig lesz elegendő. A pácini kastély megtekintésére már nem sok időm maradt volna amúgy sem. 

Az egyetlen számottevő esemény az úton az volt, hogy úgy tűnt, mintha a távolban egy sziluett előttem haladna. Mi több, mintha mindig ugyanúgy kanyarodna is, ahogyan én szándékozom. Tehát jó eséllyel egy másik kéktúrázó halad előttem. Végül a karcsai román stílusú templomnál értem tetten és utol a fiatal srácot, aki egy sima sneakerben tolta a kéket. Egyébként arra én is rájöttem, hogy ezen a terepen akármilyen kényelmes cipő megteszi, kár a hosszabb és bonyolultabb távokra hivatott Hokát koptatni. A templom megszemlélése után, a buszra várva még elnyaltam egy fagyit a Pingvin fagyizónál, aztán visszabuszoztam Újhelyre és felbaktattam a villába.

Az ebédlőben már folytak a másnapi paprikás krumpli előmunkálatai és mivel a fiúk minden munkavégzéstől sikeresen távol tartottak, leginkább csak szóval tudtam őket tartani cserébe – ez egyébként is lehet, hogy jobban megy, mint a krumplipucolás. Majd felhelyeztem a méretes motyómat a padlásra, ahol még válogatni is lehetett a helyek közül. Holott rutinos villalakó vagyok, most jártam itt életemben először, így kicsit tartottam a padláson hálástól, de végül kellemesen csalódtam. A Palipistán mindig kevesebben vannak ugyanis mint a Kazinczyn, emiatt sokkal családiasabb is a hangulat és kevésbé van tömegszállás jellege a tetőtérnek. Mire újból lementem a konyhába, megszaporodott a túrázóközönség és egész házibuli hangulat kerekedett. Azaz inkább az a hasonlat helyénvaló, hogy ezek a túrák olyanok, mint az osztálykirándulások: mindig ugyanazok a megszokott arcok, de mindig más és más a helyszín hétvégéről hétvégére. Körbeültük hát az egyik nagy asztalt és szépen járt körbe a Palipista pálinka.

Sokáig élveztem a villa vendégszeretetét (köszönöm, Géza)

Igyekeztem csak annyit inni, hogy a másnapi menetre azért ne nyomja rá a bélyegét az előző esti kihágás, így viszonylag korán nyugovóra is tértem. Apropó, nyugodó, azaz Nagy-nyugodó! Felfelé menet leesett a tantusz, azaz lefőtt a kávé, vagy mondjuk akárhogy is, de rájöttem, miért is hívják így ezt a nyerget, ahova másnap rögtön felmászhatunk. Pontosan amiatt, mert mögötte tér nyugovóra a nap. Ennek tanúja is lehettem, ahogy kivételesen még világosban felfelé baktattam a hegyre a kékülés után.

Másnap frissnek és üdének nem annyira mondhattam magam, holott azért sikerült egész jól aludnom a körülményekhez képest. Így örömest társultam Verához és Gabihoz. Verával már előzetesen megbeszéltük a közös haladást Telkibányáig, de azt se vettem zokon, hogy onnantól Gabi útitársa leszek egyfajta mentorként, mert ő itt még elsőbálozó. Sietni egy csöppet se szándékoztam, inkább élvezni szerettem volna a kellemes vénasszonyok nyarát, az őszi tájat és a rengeteg látnivalót. És persze közben jókat beszélgetni a csajokkal. 

Mivel a lányoknak hamarabb sikerült becsekkolniuk és elindulniuk, amíg én visszavittem a padlásra a frissen szerzett halványszürke Palipistás pólómat, az első kilométereken egyedül haladtam. Ezt nem is bántam, mert így nem voltam nyomás alatt és be tudtam lőni a tempót, amire ma képes leszek. És ez messze nem a futás volt... (Kellett nekem előző nap hepajkodni...) És legalább volt bőven időm bámészkodni és fotózgatni a Nemzeti Összetartozás Hídján, amit idén se hagytam ki. Nem is értem utol egyhamar a lányokat. Csak a Nagy-nyugodó után, némi marihuánafüsttől megrészegedve sikerült beérnem kocogva őket. (A füst két itt pirító fiataltól származott, mielőtt valaki azt hinné, hogy ilyen tiltott doppingszerekkel élek.) 

A Várhegyen

Innentől aztán együtt sétáltunk egy jó nagyot a Zemplén hegyei között. Felidéztük a két évvel ezelőtti gigantikus lódarázstámadást a Bányi-nyereg utáni szakaszon, majd meséltem a lányoknak arról, milyen élmény volt itt szembe jönni a Kazinczy véghajrájában gyök kettővel, folyamatosan bokrot keresgélve. Megismertettük Gabit a Rákóczi-fával, majd a Cirkáló-tanya felé menet társult hozzánk még egy lány, úgyhogy valóban mi lettünk a női szakasz ezen a túrán. A tanyán idén csak rengeteg szürke kiscica volt, de sikerült időben elszabadulnom, mielőtt végleg a bűvkörükbe vontak volna. 

Cirkáló-tanya kiscicákkal

A Rockenbauer emlékkereszt már Makkoshotyka közelségét jelzi, hamar ott is voltunk az első etetőponton, ahol annak rendje és módja szerint meg is reggeliztünk bőségesen. Vaníliás karika, zsíros kenyér hagymával, uborkával, olívabogyóval és piros arannyal, mellé még kevéske nápolyi; és lehet is folytatni Hercegkút felé a menetelést a kellemesen sík mezőkön. Azért ne feledjük, hogy ez itt még csak a beetetés... Ismertetjük is gyorsan Gabit az útvonal sajátosságaival, például azzal, hogy feketelevesként a legvégén még megkapjuk a Vörös-nyerget úgy 100 km fölött már bőven. Most azonban még az élvezeté a főszerep, fotózgatjuk a tájat, találgatjuk, hogy vajon tavaly is létezett-e a tavacska a falu előtt, vagy az egy újabb létesítmény, meg-megállunk a Világörökség részét képező pincéket csodálva.

Hercegkút

A ponton megint tartunk kis szünetet, hiszen van kulturált mellékhelyiség is, ki kell azt használni. Egy dolognak van híja: jó lenne valahol egy kávé, de sajnos jó eséllyel Erdőhorvátiban is zárva lesz a kocsma. Így csak jó sokára, 40 km-nél, Regécen jár majd egy capuccino mindenkinek, de az biztosan. No sebaj, örülünk a kompótoknak is nagyon, hiszen egyik kedvenc frissítésünk.

Ha most jól feltöltekeztünk, máris ledolgozzuk az emelkedőn Komlóskáig, ami se nekem, se Verának nem a kedvencem. Itt le is maradok a lányoktól, mert öcsém telefonon keres, biztosan azt szeretné tudni, ma merre érdemes túrázni. Hamar ki is derül, hogy ezúttal tudja, csak az a dilemmája, hogy benevezzen-e a Pálos 20-ra, vagy csak úgy elinduljon az útvonalon a legnagyobb lányával. Végül aztán beneveznek és teljesítik is. (Nekem meg egyik legnagyobb bánatom, hogy a két nagyon szeretem túra egy időpontban van, de ilyenkor elveim szerint mindig a hosszabbé az elsőbbség. Így idén a Pálos szégyenszemre kimarad. De így legalább a családból volt pár képviselő a TT-n is; húgomék a zarándoklat utolsó napján vettek részt a kis Patrikkal.)

Megszaporáztam a lépteim, hogy utolérjem felfelé a többieket. Amúgy is várt fent egyik legkedvesebb zempléni panorámám a Komlóska körüli magaslatokkal. Ott csúfolódott köztük a Pusztavár orma is, hogy jöttök ti még az én utcámba hamarosan... De először próbáltunk vizet szerezni a mászáshoz lent ebben a kis ékszerdoboz falucskában, ahol bármelyikünk szívesen tengetné az életét. Csak a második kék kútnál sikerült. 

Komlóska

Ha tetszik, ha nem a Pusztavárra muszáj felmászni, mert a tetején egy EP van. Méghozzá olyan, hogy gumimacikkal várnak és Sercli kutya is ott csücsül a rom töviben biodíszletként. Így idén különleges tájképeket lehet készíteni innen. Feljutásunk örömére készíttettünk a pontőr srácokkal egy csoportképet is. Lehelé menet mesélem a lányoknak, hogy két éve pont itt kezdett el szakadni az eső, Vera is megerősít, hogy a gyorsan felázó lejtő leginkább egy sípályához hasonlított. Idén szerencsére hét ágra süt a nap, nem fenyeget ilyen veszély. Vera mondogatta eddig sokat, hogy a faluig behozzuk azt a hátrányt, amit eddig esetleg az emelkedőn sikerült szerezni annak köszönhetően, hogy egyikünk se egy gyorsvonat. Így is lesz.

Pusztavár egy Serclivel

Az úton nagy a forgalom, busz előz. Ez már a második hely, ahol meglepően nagy a jövés-menés az előző években tapasztaltakhoz képest. Például idén Makkoshotykán is láttunk buszt. És ez messze nem az utolsó hely lesz ma és holnap. Regécen és Vágáshután is tanúi lettünk a busz érkezésének, ami errefelé valószínűleg menetrend szerint is igen ritka. 

A három túrázó grácia

Erdőhorvátiban kocsma tényleg nincs nyitva, azonban a kajálda számunkra kinyílt, nem is restellünk válogatni az asztalról. Kell is, mert újabb mászás következik egészen Regécig. Idén a tavalyinál lassabban fogynak el a kilométerek és a szintek, valamint megint ugyanazt tapasztalom, hogy egyes itteni szakaszokat az agyam Regéc utánra tolt át. Természetesen főleg a nyűgösebbeket. Meg is állapítom, hogy a térkép alapján látott hosszú, enyhe emelkedés Regécig a valóságban nem fedi az igazságot. Van egy mumus lekanyarodás még jóval a vár előtt, amit mindig el szoktunk véteni. Vera folyton mantrázza, hogy figyeljünk oda erre. Szerencsére idén nagyon láthatóan ki van szalagozva a letérés, ráadásul be is ugrik, hogy ez az a hely, amikor odaérünk. A várhoz sem felejtünk el felkanyarodni. A kapucíner ígérete felülírja az újabb kellemetlen szintek megtételét. A várban csúcsidőszak van, mikor befutunk, sok a látogató. Éviék is ott időznek a teraszon, mindig egymást váltjuk a pontokon. Valószínűleg tudják, hogy amikor érkezünk, akkor nekik menniük kell, mert rendre ez a forgatókönyv.

Erdőhorváti

Először bevetjük magunkat a büfébe, ahol Vera mindenkit meghív egy kólára és kávéra. Kihasználjuk azt is, hogy van rendes illemhely, bár én csak egy újabb izotóniát készítek. Később rárepülök a pont ropijára – valamiért nagyon megkívántam a sósat ezen a túrán, az édes alig-alig csúszik. (Na jó, a kávé mellé lement néhány hazai ilyen-olyan szelet is.) Aztán szedelődzködünk és folytatjuk utunkat. Eszembe jut, hogy 2 éve a szakadó esőben, csuromvizesen vacogva mennyire nehéz volt innen elindulni. Most nincs ilyen gondunk. 

Regéc felé, emelkedőkön

A falut elhagyva megmutatom a lányoknak a helyet, ahonnan a várat a legjobb fotózni. Rám Inczédi Zoli hagyományozta ezt, most én is továbbadom. A Fehér-kúti házig eljutni sokkal gyorsabb és könnyebb, mint gondoltam, pedig ez is jóformán végig emelkedő. 

Innen kell a várat fotózni!

Kezd már lefelé tendálni a nap, mire odajutunk, de a lámpát még nem kell elővenni. Tehát időben nem vagyunk rosszak. 2 éve az esőben itt gyújtottunk lámpát és akkor is bőven beértünk. Egyelőre azonban a pont készleteinek kifosztásával vagyunk elfoglalva. A Sólyom-kő letérőjét két okból se hagyjuk ki, hiába jelent plusz szintet: erre vezetnek a szalagok, másrészt éppen tanúi lehetünk a naplementének onnan. 

Pont a Fehér-kútnál

Naplemente a Sólyom-kőnél

És a Cicés-rétnél

Felérve a tetőre a bekerített Cicés-rét mellől még egy utolsó pillantást vethetünk a lemenő napra, majd mi is nekikezdünk az ereszkedésnek. Társul hozzánk egy sárga pólós sátoraljaújhelyi srác is, aki örül, ha lámpával vezetik ezen a nem túl könnyű, meredek szakaszon az Amádévár romjai mellett. Szerinte így sokkal gyorsabban le is értünk itt a szokásosnál. Ezt otthon nézegetve a Strava szegmensek eredményei is alátámasztják. Bár ugyan a nap elején még mindannyian kollektívan a jobb térdünkkel küzdöttünk, szerencsére senkin se fog ki ez a rusnya lejtő. A patak menti erdei tornapályán is végigtornásszuk magunkat, ami évről évre egyre rosszabb, ahelyett, hogy egyszer fogná magát és rendbe tenné valaki ezt a turistautat. Máshol persze ki tudják vágni az erdőt, innen bezzeg senkinek se kell a sok kidőlt fa...

Pálos kolostor

A pálos kolostorromot megint nem sikerül világosban látni, sőt, kb. egy fél órával biztosan hátrébb vagyunk a tavalyihoz képest, úgy is, hogy most egy hétvégével később van a túra, tehát előbb sötétedik. A Potácsházig, aztán Telkibányáig is egész hamar eljutunk. A lányok megtáltosodnak, előre sietnek, én a sárga sráccal maradok, neki bosszankodom, hogy a vad kutyás ipse már megint itt ólálkodik a Palipista útvonalán, pont arra kell sétáltatnia azt az agresszív dögöt, ahol nagy a turistaforgalom. És nyilván megint keresztezi az utunkat, amikor Gabival már kifele tartunk a Palipista házból.

Palipista ház

A házban először öltözködni kezdek az éjszakához. Nincsenek illúzióim, múlt hétvégi tapasztalataim szerint szinte az összes meleg ruhám bedepóztam ide. Ebből az aláöltözetet és a hosszú nadrágot fel is veszem, a kabátot a derekamra kötöm. A zsákba is teszek egy réteget, biztos, ami biztos. Egy gikszer azonban így is becsúszott: a kesztyűmet sehol se találom, helyette a szintén piros zoknim jön elő a csomagból. Na ezt jól benéztem! Az ultrás legyen találékony: a karszár ugyanúgy megfelel kesztyűnek is, fel is húzom azonnal. 

Becsúszik egy másik gikszer is, de ennek következményét már csak az utolsó kilométereken tapasztalom: nem viszem ki a töltőm, sőt nem is töltök rá az órámra. Igaz, ekkor még olyan töltöttségi értéket mutat, ami alapján végig ki fogja húzni. Öltözködés után gyorsan befalok egy tál diós-lekváros tésztát és lejmolok valami maradék kávét, aztán mehetünk is.

A hosszú sárgán bandukolva az éjszakában feltűnik, hogy milyen sok és nagy perlitszikla van itt. Sokkal több, mint amire emlékeztem. Mutogatom őket Gabinak. Mesélem neki, hogy ezen a felfelé kígyózó szakaszon meg lehet jól figyelni, hányan vannak előttünk és mögöttünk közvetlenül. Idén senki se követ, pedig elméletileg minimum 5 túrázónak még mögöttünk kell lennie. Szóval nem vagyunk valami előkelő helyen, de ezt nem is bánjuk annyira. Előttünk viszont feltűnik egy lámpa. Jurij az, aki valószínűleg nagyon elálmosodott, a Nagy-Péter-mennykőnél ki is áll aludni egyet. Nekünk más gondunk van, egy alkalmas bokor kéne, de olyan nagy itt a szembeforgalom, hogy képtelenség kiállni. Idén a Pengő-kőhöz nincs szalag, ki se megyünk oda. 

Az István-kút a következő ellenőrzőpontunk. Idén sincs meleg, de azért a tavalyihoz képest kellemesebb az időjárás. Furcsa módon hullámokban jön a hideg és a meleg, néha szorosabbra kell húzni a kabátot, néha meg legszívesebben levennénk azt. Gabi is bánja, hogy nincs sapkája, de ügyesen fülvédőt gyárt a törülközőjéből. Igyekszünk nem sokáig elidőzni a ponton, hisz innen még mindig sok van hátra, mintegy 30 km. És már mi is kezdünk álmosodni, egyre ritkábban szólunk egymáshoz. Ez a monoton egyenes szakasz a fennsíkon sose könnyű, talán csak a letérők zökkentenek ki, mint például a következő a Kerek-kőhöz. Kicsit elbizonytalanodom itt, mert nem rémlik, hogy ennyire lent van a pont, hirtelen azt hiszem, kihagytuk. De aztán meglátom a piros fényt az éjszakában. De közben megint utolérnek néhányan, akiket az István-kútnál megelőztünk. Pedig már kezdtük számolgatni, hány embert utasítunk magunk mögé a véghajrában.

A Gerendás-rétig terjedő szakasz maga a végtelenség, utána meg ott az a nemszeretem emelkedő az Eszkáláig. Szerencsére most nem tűnik olyan meredeknek, legalább addig se fázok, amíg benne vagyok. Néha kósza szarvasbőgést is hallunk, pedig igen hűvös már az éjszaka. Igaz, itt a Zemplénben bőgnek legtovább a bikák Magyarországon. A csillagokkal teli égbolt meg egyszerűen csodálatos, csak ezen a néha meredeken ereszkedős szakaszon könnyen lent találhatja magát az, aki erre koncentrál. A Repka-völgyben kezdek egyre nyűgösebb lenni, kerülgetnek az álommanók rendesen. Egyedül a terep adottságai tartanak ébren. A ponton hangot is adok nyűglődésemnek. Idén nem nagyon van itt semmi szinte fagyos hidegen kívül, a pontőrök is inkább a furgonban melegednek érthető módon, mintsem minket ugráljanak körül. Ezen a ponton nagyon jól jönne egy kávé, de csak Gabi dob meg egy koffeintablettával, miután a sajátom nem találom. Ez is sokkal több a semminél. 

Időzni itt sincs miért, így hát elbúcsúzunk Tóth Andrástól, aki utolért a ponton és még pihenne kicsit. Mutatom Gabinak, hogy pont addig a piros világító fényig kell felmásznunk, ami ebben a vacogtató időben jól is esik. Furcsa módon fent sokkal kellemesebb volt a klíma, mint itt lenn a fagyzugos völgyben. Azt is sokadszor tapasztalom, hogy az erdőben melegebb van mindig, mint nyílt terepen. Erről a jelenségről az inverzió tehet. Szerencsére most egy darabig erdőben megyünk és a hideg helyett megint az útra kell koncentrálnunk. Kiérve azonban megint nagy erőkkel támad a hideg a vágáshutai országúton, ahol állhatunk félre a hajnali első busz elől. Még ha lassan is, de kezd tehát hajnalodni.

Napfelkelte a Sátoros-hegye felett

Pék Ádámék a ponton egy picike hősugárzóval próbálják ellensúlyozni az igen alacsony hőmérsékletet, gondolom, nem sok sikerrel. Tóth Feri csak legyint a nyűglődésemre, mit neki első éjszaka, a negyediken már ő is kezd nyűgös lenni. Eszegetünk keveset és máris állunk tovább Feriék nyomában. Végre emelkedő jön a Cseréptói-réthez. András jön mögöttünk, utol is ér. A rétnél már látom, hogy akkora mázlink lesz, hogy telibe kapjuk a napfelkeltét a kilátóponton. Ezt még együtt fotózgatjuk, de aztán András valamiért lemarad tőlünk, addig se kerül elő, amíg a Smaragd-völgyi ponton időzünk. Persze itt se húzzuk feleslegesen már az időt, szinte azonnal megyünk tovább a kód beolvasása után. A lámpát már el is tehettük eddig, teljesen világos lett.

Smaragdvölgy elapadt tavakkal

Sajnos jön az, ami nálam mostanában mindig kísért a túra vége előtt, így a rudabányácskai temetőt elhagyva ki kell, hogy álljak. Gabi megy tovább a piroson, de a nyereg előtt azért megvár. Előttünk egy srác halad, szegény eléggé kész van, alig bírja feltolni magát. Gabi gondol egy nagyot, ránéz az órára és látja, meglehet a kerek 25 óra, tehát uccu neki. Én már rég elvesztettem a fonalat, mert az akku valamikor az emelkedő közepén bemondta az unalmast (az én hibám, nem kapcsoltam energiatakarékos módba az órám).

Kocogni kezdünk, ahol csak lehet, de ugye mindenhol nem lehet, mert ott az a minden vacakkal teli árok, a rövid, de velős utolsó emelkedő, meg a villa nyaktörő, egyre foghíjasabb lépcsője, ahol Gabi majdnem legurul egyszer-kétszer, nem győzöm lassabb haladásra inteni. A szintidő megvár és indulásunk után pontban 25 óra elteltével benyitunk a villa ebédlőjének ajtaján és evvel miénk az újabb százas teljesítése. Jutalmul kapunk is egy finom tárkonyos ragulevest, majd körbegratuláljuk a jelenlévő teljesítőket jó régi túrázószokás szerint.

El is döntöm, hogy a nap további része a pihenésé lesz, én ugyan nem nézek ma a kék felé, amúgy is csak a Karcsa-Pácin 5 km lett volna legfeljebb a cél. És csak amiatt, hogy be tudjak menni a kastélyba, mert arra másnap, hétfőn erre nem lesz lehetőségem. (Aztán kicsivel később megvigasztalt személyesen az egyik kéktúra-ellenőr, hogy olyan sokat nem vesztek azzal, hogy nem láthatom belülről.)

Hétfő: Karcsa - Cigánd; 21 km

Hétfőn gyors, a villában elköltött, (azonban nem villás)reggelit követően a szokásos kérdéseket (Miért túrázok nőként egyedül? Miért viszek ekkora zsákot? Miért jöttem ide a nyomorba?) tartogató buszút után aztán már nagy zsákkal vágtam neki újból a rónaságnak, ugyanonnan, ahol befejeztem, így megint megcsodáltam a karcsai őszi, szürreális próbababás installációt. 

Nekem más túrázókkal ellentétben a Pácinig terjedő rész még valamennyire be is jött, mert jelentett némi kihívást a bozótharc. Halkan megjegyzem, hogy néha futok hasonlóban a Vajdaságban, meg láttam már északi zöldet, sőt caplattam már a Telkibánya előtti csalánosban is a Kazinczyn, szóval akkora sokkot nem jelentett az, hogy néha szedegethettem a bogáncsokat a ruházatomról, meg kicsit adott feladatot az előrejutás. És volt jutalom is: egész közelről láttam a bozótban megbúvó őzet, amit felriasztottam és gyakran szemezgethettem érett kökényt az út menti bokrokról.

A bozótharc vége

Az ezutáni kopár és kanyargós határmenti szakasz is bejött: továbbra is feladatot adott a tikkadt, repedezett, néha bakhátakkal teli talajon való haladás, mellette csodálhattam a Tarbuckát és Nagykövesd várát a határ túloldalán. 

Bánatos napraforgók már hiába várják az esőt

Vagy éppen a földeken a szomorú, fejüket a szárazság miatt búnak eresztett napraforgókat. Nagy temetőbolond vagyok, így a pácini temetőt is elég rendesen körbefotóztam. 

A gyereksírok egészen fájdalmasan megdöbbentőek voltak

A hangulatos kastélykertben lehuppantam egy padra eszegetni, hisz éppen ideje volt már egy kis pihenőnek. 

Jól is tettem, mert ami innen jött, inkább lélekölő volt, mint lélekemelő. Hosszú, eseménytelen egyenesek mindenhol, egészen Cigándig. 

A gátőrházból kirohanó 4 kutyussal nagyon jó barátságban lettünk, 3-at meg is ölelgettem, mert láttam, nagy szükségük van a szeretetre (bár ők lehet, hogy valami kolbászfélét sejtettek a nagy zsákban – sajnos az egy darab sonkaszelet, ami a maradék szendvicsemben volt, sovány vigasz lett volna 4 kutyának). Az egyikük elég félénk volt, így én se mertem közeledni. A tarka még pacsit adni is tud. 

A Cigándig való monoton menetelést némi gumicukorral és wasabis mogyoróval próbáltam feldobni. A stratégia lényege a következő: amíg elfogy a zacskó tartalma, néhány kilométeren is túl vagyunk. Így aztán lehet, hogy úgy nézek majd ki a jelvény megszerzésekor, mint Gombóc Artúr... 

Cigánd előtt már így is csak nagyon vontatottan akart fogyni a maradék táv, így belőttem a 3 óra után innen Sárospatakra induló buszt, ami előtt még lesz időm kicsit pihenni, esetleg valamit enni. Nos, a pihenésből 3 kör futás lett a Hősök terén található rekortánon, az ebédből pedig szintén semmi, hisz a Tisza étterem már sok éve bezárt, csak ezt a Mapy elfelejtette közölni. Azért maradt a zsákomban még bőven elemózsia, így éhen azért nem haltam. 

Variációk kékre

Hétfőn szinte egész nap ezt a dalt dúdolgattam, ugyan kicsit rögtönzött dallammal, a sok galagonyabokor közt haladva az embermagasságú gazos szakaszon, cseppet se kedveszegetten:

Strava-link: