Margita

 

A Margita nagyon nem a Hargita. Az utóbbi időben leginkább csak messziről integetek neki tartva a Mátra, Bükk, a Zemplén, esetleg a Cserhát vagy Cserehát sokkal izgalmasabb magaslatai felé. Amolyan futotta még kategória. Ez azonban nem volt mindig így. Kispénzű, tömegközlekedő egyetemistaként a Gödöllői-dombság kimondottan vonzó túradesztináció volt. Könnyen elérhető, csak egy kiegészítő jegy kellett hozzá a HÉV-re. Így esett meg, hogy életem második teljesítménytúráját, a Gödöllő 60-at is itt abszolváltam még 2001 őszén. A szervező ugyanaz a Margita 344,2 TSE volt, mint a mostani túráé, a rajthelynek is ugyanaz az Erkel Ferenc Általános Iskola adott otthont, mint 26 éve, ráadásul elmondhatom, hogy a túraútvonal oroszlánrésze is ugyanaz volt, mint a mostani túráé. Ami azt illeti, a Gödöllői-dombságban nincs is sokkal több fantázia. Vagy ha vannak is rejtett értékek, azok nagyon el lettek rejtve a dombságnak számomra teljesen ismeretlen részén, vagy borzasztóan kiesnek számomra. Mert továbbra is megmaradtam kispénzű tömegközlekedőnek. Csak szerencsére van már vármegye bérlet. Legutoljára 2022-ben fordultam meg errefelé a Fuss Szada terepfutóversenyen, és láss csodát: annak az útvonala is vagy 80%-ban visszaköszönt most. 

A Téli Margitát leginkább a Kitöréssel kapcsolatban hallottam eddig emlegetni, mert a vérprofiknak általában ennek a túrának a 40 km-es távja a Kitörésre a bemelegítés. Ebben az évben azonban nem esik egy napra a két túra, így a magamfajta is bepróbálkozhat vele: facér hétvége + régen volt már Gödöllői dombság = Téli Margita 40 alapon. Persze idén a Kitörés se marad árván az én programomban sem. Ha már Valentin napra esik, tudja meg, hogy párosan szép az élet: kap ajándékba egy Szív trail félmaratont délelőttre. Talán most már tartok azon a szinten, hogy kipróbálhatom a túraduplázás műfaját is, bár még csak igen óvatosban fogom tolni és a jövőben se tervezek rendszert csinálni belőle.  

A Téli Margitára végül Tamással szövetkeztem indulásügyileg, ő javasolta, hogy menjünk vonattal – vesztünkre. Bár Tamás egyáltalán nem tehet arról, hogy aznap reggel két vonat is telibe kapott egy szerencsétlen átjáróba szorult gépkocsit, aminek következménye az ominózus vasútvonal mindkét irányba történő lezárása lett Péceltől. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kocsi utasai élve, teljes épségben nézhették végig, hogy zúzza be két vonat is a járgányukat. Végül aztán nagy nehezen, a tervezetthez képest jó egy órás késéssel mi is el tudtunk rajtolni a túrán. Illetve először Tamás rajtolt csak el, mert nekem gondom akadt a hirtelenjében megfolyósodott softkulacsommal. (Azóta se derült ki minden bevizsgálási kísérlet ellenére, hogy van-e rajta lyuk és ha van, akkor hol.) Lassan ugyanoda jutok, mint Csipi: a trendi és drága kulacsok helyett teljesen meg fognak felelni a régi jó és bevált, főleg atombiztosan tömítő üdítős palackok.

Szóval pár perccel Tamás után én is belevetettem magam a téli Gödöllői-dombság forgatagába, azaz először inkább csak Gödöllőébe, ugyanis a túra első 4-5 km-e nyílegyenesen a főút mellett vitt a máriabesnyői kegytemplomig. Tamás mondta, hogy úgyis utol fogom érni – nos nagyon úgy tűnt, hogy abból ma már semmi sem lesz. Hiába kocogtam megállás nélkül a templomig, nem láttam feltűnni a hátát sehol se. Annyi baj legyen, eltalálok emlékezetből a Margitáig, meg vissza is, sőt az órámon most végre megy jól a navigáció is, meg amúgy se szoktam félni az eltévedéstől. 

Nagyboldogasszony bazilika

A templom szomszédságában borongós hangulatba kerültem. Ugyanis tegnap a mennyei hazába távozott közülünk egykori plébánosunk, Musits Antal, azaz Tóni atya, akinek szervezésében talán utolsó alkalommal jártam itt egy templomi zarándoklaton. Tóni atya a maga karakánságával, mozgékonyságával (még idősen is magas szinten síelt) azok közé a személyek közé tartozott, akik elpusztíthatatlannak és örök életűnek tűntek. Nem mellesleg fiatalkorom egyik meghatározó nevelője volt, nemcsak hitbéli dolgokban: ő valószínűleg azon emberek egyike, akik miatt én most itt futok. Vitt minket kirándulni, biciklizni, majáliskor piknikezni a Sikárosi-rétre, gombászni a Vértesbe, tanultunk tőle tartást, kitartást és persze természetszeretetet. Ez a kegyhely és majd a később érintett Szent Ágoston templom is rá emlékeztetett.

Roma sír

Teleki Pál sírja (fotó: 2014. május 1.)

Hamarosan a máriabesnyői temető mellett vitt el az utam, ahol gróf Teleki Pál is nyugszik. Ha erre járok, mint volt cserkész, mindig meglátogatom a sírját. Most azonban kihagytam ezt a kis kitérőt, csak egy közeli díszes cigánysírt kaptam lencsevégre – ebből a műfajból is van itt pár. 

A Pap Miska-kútnál

Innen homokos útra kanyarodhattunk, ami szerencsére elnyelte a viszonylag frissen olvadt hólé javát, így nem lettünk sárosak. Van egy furcsa tulajdonságom, egyes erdőrészletekről vagy utakról beszélgetések szoktak beugrani. Azt hiszem, jó huszonéve a Gödöllő 60-on ezen a szakaszon történt, hogy a két fiú túratársam, Laci és Zsolt, azon élcelődött, hogy egy közös lány ismerősünk húsz év múlva (hol volt ez még akkor!) majd úgy fog kinézni három gyerek után, mint az előttünk haladó, kicsit kövérkés középkorú túrázó hölgy. Nem tudom, ők emlékeznek-e még erre az eszmecserére, de bizonyára ők is tudják, hogy nagyon nem jött be a számításuk. A közös bartnőnknek ugyanis nem lett gyereke és még mindig nádszálvékony. Bezzeg én (hiába) pedálozhatok a karcsú alakért – bár nekem se lett három gyerekem – akkor még szerettem volna ilyesmit. A húsz év múlva feltartóztathatatlanul jött el, vált valósággá és hozott vegyesen sok mindent, amit vártunk és nem vártunk, teljesen kiszámíthatatlanul és előre megjósolhatatlanul. Akkor ez még szörnyen távolinak tűnt és most meg azonmód tova is tűnt, beleveszve az emlékezet sűrű rengetegébe. 

Almára várva

A Pap Miska-kút előtti emelkedőről egy cuki fel-le rohangászó whippet ugrott be volna (szintén a 2001-es Gödöllő 60-ról), de ott végül nem kellett most felmennünk. Viszont volt a forrásnál egy ellenőrzőpont Sport szelettel, ahol egy harapásra, szusszanásra és pecsétre megálltam. Aztán hajszoltam magam tovább, át az autópálya alatt Babatpuszta irányába. Kezdtem utolérni az úton lévő ismerősöket: Lutring Márkot, Berta Gabit, Mészáros Enikőt. Közben sokasodtak a fotótémák is: a lepusztult babati istállókastély, aranyos lovacskák mindenfelé, vadászház, majd újabb pont szép piros-sárga almákkal. A kastély egyre elszomorítóbb állapotba kerül. Márknak meséltem, hogy huszonakárhány éve itt valami libanevelő telep volt, nyilván ez se tett jót az épületnek.

2014

vs. 2026

Vadászház

„Piros alma, ha leesik elterül...”

Ezen a szakaszon nem volt túl produktív az előrehaladásom, de végül aztán elköszöntem az ismerősöktől és a patásoktól és kocogtam tovább, amíg csak tudtam, egészen a Margita lábáig. Két mellettem elhaladó futó kérdezte, én is végigfutom-e az egészet. Nemet intettem, hiszen sajnos nem vagyok az a kategória, aki ezt kirázza a kisujjából, úgy mint a még Babatpuszta előtt tovakocogó Csipiék. Egyébként ekkorra a komoly futók nagyjából már mind el is hagytak. Mikor jobban emelkedni kezdett a terep, sétára is váltottam, elvégre túrának indítottam el a rögzítést. A Margita csúcsáig volt egy kis sár, meg kevéske jég és latyak, de nagyrészt minden jól járható volt. Én meg otthon azt hittem, hogy végig tapicskolni fogunk minden lehetséges sár- és hófajtában, cipeltem is végig kitartóan a botjaim, tök hiába.

Margita 344,2

Lefelé a hegyről aztán ismét futásnak eredtem. Gyanútlanul elslisszoltam egy fickó mellett, aki egy bokorban könnyített magán (ugye nem illik nagyon odanézni). Aztán egyszer csak utolért ugyanez a fickó, aki nem volt más, mint Tamás. Ő ügyesebb volt nálam, menet közben szert tett egy Fanni nevű túratársra is. Mindketten csodálkoztunk, hogy lehet, hogy Tamás ért utol engem és nem én őt, de hát a titok nyitja az előbbi bokor volt. Innen hellyel-közzel néha még megkocogtuk a lejtőket, de inkább csak haladós gyalogtempót diktáltunk az előbbi piros jelzéssel a másik dombvonulat hátán párhuzamosan végigfutó sárgán, majd sárga kereszten. Egerszegi-pusztánál újabb legelésző lovakra bukkantunk, majd hamarosan meg is érkeztünk Domonyvölgy házikóihoz és karámjaihoz. Nemsokára egy igazolópontra is ráleltünk, ahol Tamás ismerősökre köszönt rá, akik mint kiderült, engem is ismertek még a két évvel ezelőtti Communitas Fidelissimáról. Ami nem véletlen, mert egyenesen Szombathelyről érkeztek ide, az ország igen távolinak számító bugyrába. Közben nekem is leesett a sebkötözős sztori az ólmodi ponton, ahol ők voltak a pontőrök. Mondtam is, hogy a kötés aranyat ért, mert még nagyjából 5 percig éreztem a fájdalmat, de aztán simán legyalogoltam a leukoplasztos lábujjal a hátralévő tízest Kőszegig. 

Vigyázz, ha jön a vonat!

Megint átkeltünk az autópálya alatt, majd egy forgalmasabb főút mellett haladtunk egy darabig, ami visszaköszönt egyetemista éveimből. Majd jött a szintén ismerős vasúti átjáró. Tilos jelzést kaptunk, tehát egy darabig várnunk kellett. Amióta pár éve kis híján pórul jártam egy meggondolatlan, rövidítésnek szánt  töltésmászás során, komolyan veszem az ilyesmit. A vonat nem játék, bizonyítja ezt a reggeli baleset is. Innentől jött számomra a túra szenvedős része: emelkedő, amihez sár is párosult. Le is maradtam két túratársam mögött jócskán. Mikor utolértem volna őket végre, megint felgyorsultak, így végül már nem is erőltettem az utolérést, nekem is jó volt, hogy a saját tempómban mehetek. Ahol tudtam és akartam, kocogtam, ahol meg úgy éreztem, hogy sok a futótempó, remekül megvoltam nélküle. A Juharos előtt volt még egy pont, ahol mandarint majszolhattunk, majd rövid mandarinhéjak által szegélyezett mászás után le lehetett rongyolni jó hosszan a magaslatról, amit nagyon élveztem. Innen a vasút mellé kanyarodva érkeztem Máriabesnyő Fenyves nevű részére. Egyetemistaként ezen a településrészen is többször jártunk, emlékezetes egy túra, ahol a turistaút közepén sütöttünk szalonnát, mert nem bukkantunk alkalmasabb helyre, előtte meg egy közért előtti téren fetrengtünk a nagy melegben.

Valahol itt történt meg az alábbi jelenet még 2003 tájékán

Sajnos a perspektívát nem sikerült eltalálni a képeken, de az egészen biztos, hogy ugyanaz a hely, ahol a szépreményű társaságunk, aminek én voltam a túravezetője, 2003 környékén kidőlt. A következő ismerős hely egyik utcában egy fából ácsolt autóbeálló teteje volt, ami alá fiammal egyszer behúztuk magunkat egy hirtelen jött májusi felhőszakadás elől még 2014-ben. 

A Szent Ágoston templom elődjében is Tóni atyának köszönhetően jártam

Néhány kanyar után kikocogtam az egyetemi erdő mellé, ahol újabb pont várt némi rágcsálnivalóval. Aztán már be is vethettem magam a rengetegbe a nordic walking pályán gyakorlók nagy bánatára. A premontrei apátság szép új Szent Ágoston temploma mellett lyukadtam ki, ahol majdnem el is mentem rossz irányba. Csak abból vettem észre, hogy az utolsó kilométereken visszaszámláló üzemmódba kapcsoltam az órám, és újból növekedni kezdett a táv. Szerencsére az utánam jövőket nem vittem tévútra. Itt egyébként egy építkezés zajlott és emiatt kicsit terelve volt a turistaút, a terelő jelzéseket pedig nehéz volt észrevenni. Hamarosan az egyetem főépületét elhagyva átmentem a vasúti aluljárón, majd kivártam a sorom egy közlekedési lámpánál. A park igen hosszú sétányát végigkocogtam, míg végül meg nem láttam egy ismerősnek tűnő vörös hajkoronát. Hiszen Rita az! Mellette pedig Attila! Megörültem az ismerősöknek és nyomtam egy sprintet, hogy társulhassak hozzájuk az utolsó 500 méterre. Így végül hárman egyszerre fejeztük be a túrát. Tamással és Fannival is találkoztam a célban, ők is nemrég értek be. 

Ez akár az én mottóm is lehetne... csak nagy ritkán sikerül egy-egy nosztalgiatúrát összehozni a régi túracsapattal

A célban jó társaságban elfogyasztott zsíros kenyerek megint egy kellemes túra végére tettek pontot. A következő beszámolók során próbálok majd kikerülni ebből a téli, borongós, életközépi válságot idéző hangulatból, amibe már a múltkori osztálytalálkozó folytán is belekerültem, (Hol életközépi, hiszen már bőven a B oldal forog, ébresztő!), bár attól félek, egy megírandó Kitörés beszámoló pont nem a megfelelő feladat ehhez.

„Minden, ami vér
És minden, ami élet
Az évek tüzén elégett
Semmivé lett

Pedig minden, ami láz
És minden, ami álom
Csak miattad volt, barátom
Egykor a világon

És minden, amit vártál
Elérkezett
De nem zavar talán már
Hogy nem értheted” 

(Ákos - Előkelő Idegen)

És már a klipben szereplő Kálloy-Molnár Péter sincs köztünk...

Mi más lehetne a díjazás, mint egy nosztalgikus hangulatú emléklap

Külön örömömre szolgált, hogy a túra után még egy szombathelyi túratárssal, a régen látott Gombos Zolival is összefutottam, aki éppen a cél felé tartott. Jó lett volna összehozni megint egy közös Kitörést, de sajnos őt következő héten más úti célok felé fogják vinni az élet kifürkészhetetlen útjai.

Strava-link: 

Pilisi csapás

 (Amikor még a csapból is a csapás folyik...)

Zötyög a HÉV a félig éjszakában bele a csillaghegyi hajnalba. A ködből elődereng az Egészségház épülete. Majdnem már 25 éve, hogy innen elindulva egy jóval melegebb és világosabb májusi hajnalon ráléptem egy útra, egy igen hosszú útra, ami a jelenig kígyózik és még ki tudja, hova, merre visz. Ma éppen a Pilisbe szólít a sportág, amit teljesítménytúrázásnak hívnak. Aminek űzése, most már kimondhatom, hogy nem csak az ismerőseim szerint, már-már egy függőséggé kezd alakulni bennem. De talán ez a függőség más, mintha az alkohol, drog, cigaretta vagy esetleg a szerencsejáték rabja lennék. Csak merem remélni, hogy ez egy egészséges függőség, hiszen rengeteget ad és talán kevesebbet rabol és rombol bennem és a környezetemben.

Indulásra várva

Szóval ma a Pilisbe utazom, hogy egy csapásra gyalogoljak vagy fussak, vagy precízebben szólva futókiránduljak 27 km-t. Ma csak ennyi fér bele, mert azért (még) van életem a túrázáson kívül is: most egy gimnazista osztálytalálkozóra vagyok hivatalos délután. Szóval bele kell csapnom a lecsóba rendesen, hogy időben végezzek. De addig is éljen az önbecsapás: csak az erdő van, meg én, és ez az igazi élet, az igazi valóság. Lehet, hogy ez is egyfajta autizmus, hogy én itt funkcionálok rendesen, úgy igazán. Ha már a való életben néha igencsak elveszettnek érzem magam. Néha úgy gondolom, jó lenne véglegesen kivonulni, elvonulni, keresni egy kunyhót az erdőben és tojni az egészre, ami odakint rekedt. De most csak pár órám lesz, hogy megvívjam az aktuális harcokat magammal, a világgal, a Pilissel és mindennel, amivel éppen kell. Aztán gyerünk vissza a realitásba.

Kilátás nélkül

Megérkezett a pomázi busz, hosszan kígyózik a sor a dobogókői Báró Eötvös Loránd turistaház előtt. Ezek szerint rajtam kívül jó páran még gondolták úgy, hogy itt van dolguk ma reggel a Pilisben. Talán mégse vagyok annyira alien az emberek között. Most is a kis távok tartják el a hosszabbakat: szinte mindenki csak 18 km-t vállalt a sorból, alig vagyunk páran, akik mehetnek máris előre a hosszabb, azaz 27 és 38 km-es távok asztalaihoz, mert ott nem áll sorban senki. Gyors lepapírozás után már indulhatok is. Annyira nem sietek, hogy ne tegyek egy rövid kitérőt a kilátóhelyre a Téry Ödön emlékműhöz. A kilátás elmarad, pedig lenne érdeklődő rajtam kívül is, így próbálom annyiban hasznossá tenni magam, hogy a két másik túrázólányról készítek egy közös képet. Aztán már csaphatok is bele a közepébe, neki a kék keresztnek, el a csapás sújtotta Nimród szálló szomorú képet nyújtó torzója előtt.

Csónakkal ne!

A sípályán csónakkal lecsúszni még mindig tilos, pedig izgalmas mutatvány lenne a jelenlegi ködtenger hullámainak hátán. Inkább maradok a biztonságos vizeken, máris kis csapásra kalauzol a kék kereszt. Sorra előzgetem a túratársakat, az út szélén kis hóember integet. Mire lezúgok a piros háromszög legaljára, alig marad előzni való. Elkocogok a Király-kúti kunyhó mellett, majd jön a Király-patak meredek árka, sok-sok csúszós lépcsővel. A macskátlan túratársak előre engednek, viszonylag biztonságosan, de óvatosan letipegek az árok aljára. Látom, hogy ha jót akarok magamnak, vissza kell engednem magam elé a sporttársakat, mert ennyi ruhában majd nem tudom megelőzni őket újból az emelkedőn. :-) 

Sípálya

Szerencsére gyorsan végzek az öltözködéssel és a pakolással és a visszaelőzés is hamarosan megtörténik, így két legyet ütök egy csapásra. Kíváncsi vagyok, mennyi időbe telik, hogy a nem túl komótosan haladó túrázócsapat látó-és hallótávolságon kívül kerüljön. Meglepően gyorsan sikerül eltűnni előlük az Akasztó-hegy kellemesnek nem mondható emelkedőjén. A Varga-Lósztól már szinte csak enyém a világ és a havas lejtők fenegyerekének érezhetem magam. A nagy havazás óta is hullott egy kis porhó, így friss réteget taposnak a macskakarmos lábaim. A havas-ködös erdőnek is van egy varázslatos, meséket idéző hangulata. Nem a tündérmeséké, hanem inkább a baljós, balladaszerű műfajoké. Mennyivel másabb volt itt azon az ezer színű, ragyogó október végi reggelen Verával lekocogni. Bár az is némileg nyomasztó élmény volt a derűs idő és a viszonylagos csalóka frissesség ellenére is, ismerve azt, hogy ezen a ponton a távnak talán még az egynegyedénél se tartok. Most sokkal frissebbek a lábaim és a hóakadály ellenére fürgén visznek, hiszen nem kellett megmásznom a Vadálló-köveket sem, mint a 38-asoknak. 

Király-kúti kunyhó

Sokkal rövidebb időnek tűnik, ami alatt elérem a Kis Rigót és ezzel az első ellenőrzőpontunkat. Bent vár számtalan finom falat és forralt bor. Mellé kolbász és töpörtyű, sós és édes falatok, gyümölcsök. Veszek egy kis csokit, sós perecet, aztán a forralt bor után jól esnek a hentesáruk is. Innen már jóval kevesebb emberrel találkozok, hiszen a rövid távosok majd mind más irányba kanyarodnak a Bükkös-patak völgyében, mint mi. Szinte teljesen egyedül kocogok az Öreg-nyílás-völgyben, a kéken és ez teljesen a megelégedésemre szolgál. Az aszfaltút mellett nem lőnek, a zöld kereszten meg nem is tudom, mikor jártam utoljára, talán még gyerekként valamelyik plébániai kiránduláson. Annyi biztos, hogy a Páloson mindig csak pár lépést teszünk meg rajta. Mindenesetre a völgy szépségei az újdonság erejével hatnak rám, mint ahogy a bányászathoz kapcsolódó eredetű Dömör-kapui-barlang is. 

A Kis Rigóban

Kezd beérni a futómezőny, legyen az bármelyik távé is. Egy srác máris elém került, együtt tévelygünk, keresve a zöld háromszög felívelését. Egy romos házikó mögött, amit az imént pont lefényképeztem, megtaláljuk a meredek hegyoldalba vezető keskeny csapásunk. Zihálva kapaszkodom egyre magasabbra, hallom, hogy újabb futócsapat van nyomomban. Egy a bánya feletti hosszabb egyenesben a Kőrösi Csoma emlékmű felé elengedem őket. Erre is nagyon régen jártam már, csak halovány emlékeim vannak, azok is kimerülnek az emlékmű és a meredekség ismeretében. Némi küzdelem árán azért elérem Lajosforrást.

Körösi Csoma Sándor emlékmű

És még csak most jön az igazi emelkedő, fel a Bölcső-hegyre. Megint előjönnek a viszonylag friss Szántós emlékek: kis csapatunk, küzdve az álmossággal kapaszkodik felfele hullafáradtan, bár töretlenül a sötét éjszakában. Most világos van, közel 100 km sincs a lábamban, mégis nehéz a mászás. Vannak emelkedők, amik sosem szelídülnek meg – ez is ilyen. Mindig az biztat, hogy egyszer majd túl leszek rajta. Most is ez történik. Nincs semmi kilátás, mégis felmegyek a kilátóba. Nem bánom meg, mert felülről nézve egész szép mintázatot adnak a zúzmarás fakoronák, a kilátó faszerkezetét is millió jégvirág fedi.

Egy kutyás kirándulócsapat nyomait követem lefelé, amit rosszul teszek, mert ők nem a túrán vannak, ergo mennek a nagyvilágba. Így beleteszek az útvonalamba pár száz méter pluszt, szerencsére nem sokat. Fordulhatok vissza, hogy megkeressem a nekünk előírt Lom-hegy alatt vezető piros keresztet. A jelzésfestők itt valószínűleg bolondjukat szerették volna járatni a turistákkal, mert ugyan van egy széles, egyenes, szintben haladó erdészeti út, de a turistaösvény dafke nem azon megy, hanem közvetlenül alatta halad, hepehupás, fel-le kanyargó ösvényen. Amíg a hóbuckákon botladoztam, azon tűnődtem, micsoda istencsapása, hogy az ember annyira becsületes, hogy még kispistázni se hajlandó egy ilyen helyen, ami úgy adná magát. Csak egyre reménykedtem, hogy a piros kereszt is majd átcsap előbb vagy utóbb a széles útra. Erre sajnos igencsak sokáig kell várni. Már kezd végleg elmenni a kedvem a futástól, de a lejtős úton megint kedvem támad hozzá, egészen addig, amíg a piros kereszt bele nem csatlakozik a piros jelzésbe. 

Pilisszentkereszti szentkút

Innentől ismét a Szántó útvonalát rovom és megint bepróbálkoznak az emlékek: zombik hada nyüglődik az éjszakában, be- bealszunk a sárgán Adrival, úgy tűnik, alig haladunk előre a kövek garmadáján, amit úgy hírlik, Gyula szórt ki elénk. A jelen se szólt a gyors haladásról, hiszen futni már csak elvétve volt kedvem, ahhoz meg kivártam a lejtőt. Két gyorsabb lábú futólány elől menekültem, a Szentkútnál udvariasan magam elé engedtem őket: inkább nézzem én a hátukat, mint ők az enyémet. Innen egy csapásra ott voltam a Felső kocsmánál Pilisszentkereszten, ahol újabb pecsétet nyomtak a füzetembe és végzetes csapást mérhettem pár pókformájú gumicukorra. 

Még délelőtti kép a Zsindelyesnél

Villámcsapásként ért a felismerés, hogy innen már csak felfelé megyek egészen a dobogókői célig, ami ugyan már csak 4 kilométerre van innen. De az a 4 kilométer végig emelkedni fog, nem is kicsit. A két lány még a kocsmában maradt, két másik sporttárssal haladtunk fej-fej mellett, az egyikkel nem sokáig, mert jól belehúzott a kaptatóba. A másikat meg amiatt nem értem utol, mert a falu szélén megállított egy kedves fiatal lány, aki nem tudta, hol van, azt meg végképp nem, hogyan mehetne vissza Dobogókőre más úton. Bár nem szoktam érteni ezeket a túrakoncepciókat, mégis szívesen adtam neki tanácsot. Megtudhatta, hogy Pilisszentkereszt szélén van, ha egyenesen lemegy az úton, máris a központban találhatja magát és ha egy kicsit tovább megy, az Országos kéket is megleli, azon pedig egyenest mehet vissza Dobogókőre a Zsivány-sziklák érintésével. Ennél egyszerűbben követhető útvonalat nem tudtam javasolni, talán látványosabbat se. 

Az előbb leelőzött túratárssal szemben tetemes hátrányt szereztem így, de legalább segíthettem és azt mindig szívesen teszem, legalább hasznosítom valamire túravezetői tudásomat. A piroson haladva felfelé egy kanyar után megláttam az előttem bandukoló sporttárs hátát, ami száz méterről száz méterre egyre közelebb került. Végül már Dobogókő határában sikerült megelőznöm, amikor éppen azon filozofáltam, hogy mennyivel jobb, hogy Gyula kövei most hó alatt vannak mind. Mert a Szántón ez a szakasz nagyon keserves volt.

Innen egyszerűen, mint a karikacsapás, odaértem a célba. 5 órán belül: túrának nem rossz, futásnak meg... azt inkább hagyjuk. 

Az Alba Túrakör megint remek túrát hozott össze érdekes és nem túl könnyű útvonallal. Egy padon megmacskátlanodtam meg leültem kicsit pihenni és táplálkozni. Mellém telepedett az imént leelőzött túratárs és micsoda mázli: kiderült, hogy ő is a kerületbe tart és el is tud vinni. Így bőven lesz még időm készülődni a mai második felvonásra, az osztálytalálkozóra. 

A kutyától félek, a vértől hányok, Mindig lenéztek engem a lányok. Nem vagyok senki, űzöm a vadat, Másoknak hajtok, mások hajtanak. Nem győztem soha, most sem nyerek, Nem tudok ölni, de nem is merek, Járom az erdőt, vadakra lesek, Csak hajtó vagyok - Ne lőjetek!

Bár a gimis osztályom, bevallom, nem volt a kedvencem, mivel nem nagyon találtam benne a helyem nagyon visszafogott, gátlásos, szolid kamaszként (ilyen adottságokkal hol is találtam volna?), azt kell, mondanom, hogy elég szépen kirúgták magukat az akkoriban nem annyira kedvelt osztálytársak (és valószínűleg én is) és egész jó kis találkozó kerekedett megint. Az összeröffenésen részt vevők között magam igazán szerencsésnek mondhatom az eddigi sorsommal, bár nem csináltam se hatalmas karriert, nem gyűjtöttem vagyont, nincs jól fizető külföldi állásom vagy cégem, esetleg Balatonon ringatózó vitorlásom, nem ért utol a midlife crisis csapása (vagy éppen a teljesítménytúrázásba fojtom azt), nem váltam el méltatlan körülmények között (mert meg se házasodtam...), nem kerülgetett halálos betegség (életfogytig tartó igen, de még avval is egész jól megvagyok másokhoz képest), élnek még a szüleim (bár itt is rezgett a léc egyszer), van jó párkapcsolatom. Most soroljam? Négy fiúból már csak három van. Van akinek a férje lett öngyilkos, aki szintén osztálytársunk volt (gimis szerelem), éppen akkor, amikor a negyedik gyerek volt úton és van olyan is, aki három gyerek megszülése és felnevelése után jött rá, hogy mégis a saját nemét szereti. Volt két kisemmiző válás, egy rákbetegség (szerencsére gyógyulással végződő), gyerek szülő ellen fordítása, tőzsdei veszteség, testvér elvesztése, munkahelyi kiégések sorozata. Micsoda csapások! És ez csak azok a dolgok, amiket elmondtak a többiek. Kellett hozzá bátorság, nem kicsi. (Én például a betegségemről hallgattam...) És emellett megvannak mind, túlélték és tudnak beszélni róla könnyek nélkül. Mindemellett pozitívum, hogy azért össze tudnánk rakni egy maraton váltót vagy egy UB csapatot a gimis osztálytársakból és olyan is van, aki családjával hódol a túrázás szenvedélyének. Mindösszesen 3-an vagyunk lányok, akik saját hajszínünket viseljük. Igen, már sokszor megállapítottuk mi túratársak magunk között, hogy a túrázás fiatalon tart... jó, persze ehhez kellenek a szerencsés gének is. És mindannyian, minden tragédia ellenére megmaradtunk ugyanolyan lököttnek, mint a gimis évek alatt voltunk – ez a legfontosabb.

És jöjjön még egy érdekes megállapítás a végére: a héten nekiálltam böngészni a Kinizsi 100 statisztikát és különös következtetésre jutottam. A túra célközönsége ugyanis az idők folyamán az egyre idősebb korosztály. Nem vagyok statisztikus, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket pusztán ezekből a számokból, de mégis érdekes az a tendencia, hogy ez a túra a kezdetekben, még akkor is, mikor 2001-ben huszonéves ifjú titánként indultam rajta, legjobban a saját korosztályomat vonzotta (pluszban még a harmincasokat). És ez most is elmondhatom: ez a százas mostanra a negyvenes-ötvenes korosztályé leginkább. Ha megnézzük egy-egy százas mezőnyét, ugyanezt láthatjuk: főleg a már nem olyan fiataloké az ultrázás. Talán mindannyian megöregedtünk, akik akkor ifjoncként a hegyek hosszú útjait róttuk? Nem, mi sose öregszünk meg, a túrázás fiatalon tart. Lélekben biztosan. Bár sokszor úgy érezzük, szeretnénk úgy hinni, hogy szuperhős ultrásként legyőzhetetlenek vagyunk, már-már halhatatlanok, az sajnos mégsem igaz, hogy sose halunk meg.

„Csak hajtó vagyok, ne lőjetek!”

Strava-link: 

Jetipara

Tardos a Panenka Mária kegyhelyhez vezető emelkedőről

Újabban lámpalázas vagyok. Lehet, hogy velem van a baj, mert túl nehéz túrákat vállalok be (ld. BHMTCS, illetve a mostani LeFaGySz 60, amiről írni fogok), de ez nekem is egy új jelenség. A LeFaGySz-tól már akkor elkezdtem parázni, amikor múlt szombaton a Szív Trail Instantot teljesítettem, és már nagyjából fele távnál tele volt a hócipőm az egésszel, illetve a latyakos hótól beázott vízhatlan zoknimmal. Ekkor komolyan elkezdtem gondolkodni azon, hogy akarom-e ezt a legf@szább gyerekeknek való dolgot jövő hétvégén és az egyáltalán való-e az nekem (vagyok-e elég faszagyerek mindehhez). Tavaly is elcsesztem a dolgot a túlöltözéssel, idén meg a pálya is rohadt nehéznek ígérkezik, nem beszélve az igencsak télies terepviszonyokról.

Parázó túrázók hanyatt-homlok menekülnek a Gerecse viszontagságos terepén az egyébként barátságos jeti elől (nagy nehezen összehozta az AI)

Pont valami ilyesmiről álmodtam (a szövegen még kicsit dolgozni kéne az AI-nak)

Aki túrázik ezen a szinten, biztos szembesült már avval a jelenséggel, hogy álmában is gyakran valamilyen túrán van, ahol tuti biztos, hogy valami félremegy. Kovács Andrással útközben meg is beszéltük, mik a tipikus jellemzői ezeknek a rémálmoknak: hiányzik valami felszerelés, lekési vagy nem találja az ember a rajtot, nem leli meg az igazolópontot, útközben kiderül, otthon hagyott valami kulcsfontosságú dolgot a sikeres teljesítéshez, eltéved, kispistázik véletlenül, aztán fél, hogy ez kiderül, illetve van még ezernyi változat. Nos én már a jelen túra előtt jó pár nappal elkezdtem álmomban is „készülni”. Jeti talán nem üldözött éjjelente, de legutolsó éjszaka tisztán emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy az volt a feladat a túrán, hogy az út mellett oda nem illő elég bizarr objektumokat kell keresni. Illetve voltak valami mókusos pecsétek, amiket be kellett gyűjteni. (Jó, ez nem is hangzik annyira rémségesen...) Az objektumok valószínűleg onnan jöttek, hogy az előző napi kiszalagozáson Berta Gabi elhagyta a fele kesztyűjét és megkért minket, hogy járjunk nyitott szemmel az első körön. Hogy a mókusok honnan jöhettek, arra nem tudok semmi normális magyarázatot, mindenesetre túra közben egyet sikerült fotóznom (lehet, hogy inkább a nem odaillő tárgyak kategóriába illene a vértestolnai állatos függöny.)

Nem ideillő tárgyak gyűjteménye

Szóval rendesen be voltam tojva az idei LeFaGySz miatt, aminek a feloldása egyértelműen nem Leülve Falatozunk és Gyaloglunk Szívesen, mint ahogy a Mesterséges Intelligencia (kéretlenül) írta, amikor mecsekes LeFaGySz beszámolókat kerestem. Merthogy idén rendhagyó módon két ilyen túra is lesz: egy a Gerecsében, egy pedig bő egy hónap múlva a Mecsekben. Mivel elkezdtem gyúrni az All in pólóra, nem hagynék ki egyet se (bár ez a gerecsei epizód pont nem számít bele). Így egyetlen egy választásom van, parázni tovább és igyekezni felkötni rendesen a fehérneműt. Egyetlen egy mentsváram lehet: menet közben lenevezni a babatávra, ami maga is 52 km-es 60 km helyett 600 méterrel kevesebb szinttel. De azért persze az igazi a teljes táv teljesítése lenne, mint mindig.

A yetihörgéssel és hideggel való fenyegetés nálam megtette a hatását.

Tardosra lejutni sose volt egy egyszerű feladat tömegközlekedve. A rendezőknek és főleg Istvánnak köszönhetem, hogy hamar akadt fuvarom. Később Tamás is felajánlotta a taxiztatást, amit szintén nagyon köszönök, sajnos nem tudtam élni vele. 5 óra 10 körül már indultunk is a ház elől még két srác társaságában a rajtba és jó időben szerencsésen meg is érkeztünk. Elvégeztem az utolsó simításokat az outfitemen, közben pedig megittam egy nagyon finom eszpresszót a Kemencés Fogadó kínálatából, mert az otthoni kávé hatása érezhetően kezdett gyengülni. Közben üdvözöltem a sorra érkező régi túratársakat, az igazi „kemény magot”. A legnagyobb dilemmám a túra előtt az volt, hogy bakancs/túrazokni vagy vízhatlan zokni/futócipő-e a megfelelőbb a jelen terepviszonyokhoz. Ugye előző hétvégén a vízhatlan zokni/Hoka kombó már 20 km megtétele előtt elvérzett a szűzhóban. Most szűzhó nem annyira volt várható, inkább olvadt hó jeges borítással vagy letaposott utak, illetve bármi, mert Fridrich Laci útvonalának voltak olyan részei, amiről azt se tudtam, eszik-e vagy isszák és egyáltalán járnak-e rajta emberek, vagy csak az erdei vadak használják hébe-hóba. Sok helyen nemhogy turistautat nem jelölt a térkép, hanem utat se, csak szalagok fogják mutatni az irányt. Végül indulóverziónak a jó öreg rózsaszín Meindlt választottam egy jónak ítélt bakancszoknival. Na ez öreg hiba volt! Majd hamarosan ki is derül, miért, szóval induljunk el az első, rövidebb és könnyebbnek tűnő 24,7 km-es körre. 

Az első kör nevezetes pillanatai:

A Nagy-Gerecse TV-tornyánál (még lesz a túra során két TV-torony érintés)

Serédi-kastély, amit egy sosem látott meredek villanypásztán értünk el

Kis-Gerecse kőfejtő

Bányaudvarokon át tör előre a hadsereg

Lovak Héreg határában

A Péter-tó kilátóhelye Héregre néző panorámával

A tardosi kőfejtő sziklamászóhelye

és nagy bányaudvara

Itt haladtunk végig a kőfejtő peremén, hatalmas élmény volt

Ennek az útvonala a következő: Rajt Tardoson, Kemencés fogadóban, innen a kék háromszögön fel a Nagy-Gerecse tévétornyához, majd le a villanyvezeték mellett meredeken (előzetesen a kép alapján nagy naivan úgy gondoltam, majd a turistaúton megyünk le a Serédi-kastélyhoz az aszfalton), Serédi-kastély, Kis-Gerecse kőfejtő (ezt már ismertem a Peaks of Gerecséről), innen a kéken a Vízválasztóhoz, majd a piroson a Király-kút érintésével le Héreg széléig a temetőig. Innen pedig fel a Gerecse 50 hírhedt zöld jelzéssel ellátott emelkedőjén a Bánya-hegyig. És innen jött az út az ismeretlenbe: előzetesen hosszasan keresgéltem a térképen, merre is van a Gerecsében a kiírásban szereplő Péter-tó nevű állóvíz. Semmi ilyen nem rémlett, de szerencsére a Mapyn van keresőfunkció, így kiderült, hogy tóért hiába teszem tűvé a térképet, de van ilyen nevű hegy, rögtön a Nagy-Gerecse szomszédságában. Nos nekünk ezt a magaslatot kellett megkerülnünk beiktatva egy kis furfangot, egy rövid oda-vissza szakaszt egy kilátóhelyig. Majd majdnem visszamászva a TV-toronyig mindenféle utakon, röviden érintve az odafelé már megismert kék háromszöget is visszaérünk a Bánya-hegyre. Ezután bányásztörppé válva a fiúk és a lányok egy bányába mennek dolgozni, azaz vándorolni ismét. A tardosi kőfejtő lenyűgöző látványt nyújtó bányaudvarain keresztül érjük el ismét a település szélét, majd a falu közepén lévő Kemencés fogadót. (Ezt a bányában tett látogatást vártam leginkább, mivel számomra ez abszolút szűz terület volt: nem is sikerült teljesen rekonstruálnom a kép és leírás alapján az előzetesen készített gpx-emen).

A templom közelében volt a túra központja, a Kemencés fogadó

Az első kör legfőbb problémája az volt, hogy szenvedtem és izzadtam a Meindlben és a vastag zokniban mint zsidó a ladikban, továbbá fűtötte még a lábszáramat a jó vastag kamásli is, ha ez nem lett volna elég. A biztos és száraz lábbal való haladásért fizettem egy-egy vízhólyaggal a sarkaimon. Rá kellett jönnöm, hogy a bakancsot örökre süllyesztőbe kell küldenem, ha teljesítménytúrára indulok. A száraz láb se jött össze, mert lehet, hogy kívülről nem ázott be a baki, de belülről összegyűlt a zokniban az izzadtság, lehet, hogy emiatt jött létre a hólyag is. Így hát összeszorított foggal tűrtem és reménykedtem, hogy mielőbb visszaérek a depós csomagomhoz. A túratársaim sorra elhagytak: előbb István, majd a mellém szegődött Kovács András is. Egy darabig mentem még együtt Frisch Laciékkal és Örsi Annáékkal is. Ezen a körön kiderült, hogy a kék háromszög felfelé nem lett könnyebb, ellenben a Bánya-heggyel, amelyről a 2002-ben teljesített Gerecse 50 óta nincsenek is emlékeim. Az alapján ez az emelkedő elég frusztrálónak ígérkezett. De úgy tűnik, megszelídült mostanra az elmúlt évek nagy mászásainak tükrében. A Kis-Gerecse most is szép volt, csak sajnos nem tudtam annyit fotózni, mint amennyit szerettem volna, mert otthon felejtettem az övtáskámat, így macerás volt ki-be dugdosnom a telefonomat a hátizsákom zsebébe. Szóval emiatt a szokásosnál kevesebb kép készült. A Péter-tó kilátóhelye is megérte a föl-le mászást (főleg, hogy bója is volt a végén, nem úgy, mint a Kis-Gerecsének, ahol minden túrázó várt volna egyet). A kanyarban a tónak titulált hegy körül már kezdtem nyűgös lenni, így rendkívül örültem, amikor lejtőre váltott az út és végre kilyukadtam a Bánya-hegy mellett. A bánya hatalmas sziklafalai feledtették velem a nyüglődésem a sarkamat törő bakancsban és a déli harangszóra be is kocogtam végre a faluközpontba. 

Szent Flórián szobor Tardoson

Nagyjából ez is volt a tervem, délig beérni az első körről. A fogadóban rövid szerelvényigazítás és táplálkozás várt. A mázsás bakancsot le, a zsír új vízhatlan zoknit fel a pihe-puha UltraFlow-val együtt, kamáslit vissza és gyerünk elfogyasztani gyorsan a szendvicset és újratölteni a kulacsokat izotóniával és kólával. A kulturált mellékhelyiséget is nagyra tudtam értékelni. Istvánék még éppen bent voltak, de már nagyon indulóban, András is társult hozzájuk. Nem akartam őket visszatartani, hiszen egyedül is boldogulok és szeretem azt is, ha saját tempómban haladhatok. Avval is tisztában voltam, hogy nem lesz esélyem beérni őket. De nem is akartam sietni. Épp elég, ha elérem a távelágazást a megadott időpontig, azaz 15:30-ig. Erre meg bőven van esély. Szerencsére elég gyorsan végeztem a szükséges körökkel, felkaptam a botjaim és a hómacskám, és már indultam is ki a második körre, ami sokkal kacifántosabbnak és hosszabbnak ígérkezett az előzőnél. Fridrich Laci mondta is, hogy „más” lesz mint az előző. A térkép alapján ezt jól sejtettem. A falu határában feltettem a macskát, aztán neki a meredek hegyoldalnak a Panenka Mária kápolna irányába. A térképen itt nem jelölnek semmilyen utat. A valóságban viszont volt itt egy kis kijárt csapás, amit lehet, hogy nem csak a bejárók és szalagozók jártak ki nekünk a hóban. Ha út volt is, mászni azért kellett jócskán. Edinával kerülgettük egymást felfelé menet. Egyikünk se sajnálta az időt a hegyoldalból kínálkozó tardosi panoráma lefényképezésére, úgy gondoltuk, nem ezen a pár percen fog múlni a teljesítésünk: neki a rövidebb körön, nekem a hosszún.

Panenka Mária kegyhely a német katona sírjával

A kis furcsa nevű kegyhelynél, ahol egyébként egy német katona sírja is van, már fel lehetett lélegezni. 1938 márciusában állítólag három hóvirágot szedő kisgyermeknek jelent meg itt a Szűzanya. A kegyhely neve is Szűz Mária szlovák nevéből adódik. (pan = úr, panenka = úrnő) Eltekeregtünk a piros kápolna, majd kereszt jelzéseken a Gorba-tető, majd a Gyenyiszka irányába, melynek oldalában, miután szembe találkoztam egy kiránduló családdal, sikeresen elvesztettem a jelzést egy kőfejtő szomszédságában. A műút kereszteződését így is megtaláltam, csak kicsit nyugtalankodtam amiatt, nem volt-e bója ezen a rövid szakaszon, mert akkor mehetek vissza a hegyre. Szerencsére az előttem az út mentén tanakodó fiúk megnyugtattak. 

Kis lapos menetelés következett ezután az Öreg-kovács hegy tövében. Közben visszatekinthettünk a Gerecse-hegység másik nagy TV-tornyos hegytömbjére, amit az első körben már bejártunk. És akkor jöjjön a második kör számomra egyik legvonzóbb attrakciója, a repülős emlékmű az Öreg-Kovács oldalában. Ezt a helyet már nagyon régen szerettem volna felkeresni, legutoljára a tavalyi rövid Iszinik aftertúrája alkalmából. Akkor végül más útirány mellett döntöttem, így az emlékkereszt kimaradt a gerecsei repertoáromból továbbra is. 1943 január 2-án zuhant le itt egy Belgrádból Bécsbe tartó német Ju-2 M3 típusú katonai szállítógép. A rossz időjárási körülmények miatt eljegesedett a szárnya és irányíthatatlanná vált, majd leálltak a motorjai és a földbe csapódott a hegy oldalában. A balesetnek voltak túlélői is. A falu lakosai hamar a helyszínre siettek, így őket ellátásban tudták részesíteni. A baleset körülményeit is viszonylag jól sikerült rekonstruálni. Három áldozat Vértestolna temetőjében nyugszik. A hegy platójához már elég közel lévő emlékkereszthez való feljutásért elég rendesen meg kellett küzdeni, nem kevésbé a lejutásért. Szerencsére esés nélkül megúsztam a kalandot és megszereztem a lyukakat az igazolófüzetembe. 

Kissé romos mesekunyhó a pincesoron

Egy szép kálvária is ékesíti a falu szélét

Vigyáztunk is :-)

Innen aztán Vértestolna pincesorára jutottunk a piros jelzésen. Nagy pincesor rajongó vagyok és volt is mit nézelődni. Sajnos fotózni a korábban leírt telefonmizéria miatt nem tudtam annyit, mint amennyit szerettem volna, így egyszer majd vissza kell jönnöm. A pincesoron még egy frissítőpontunk is akadt, annak ellenére, hogy a LeFaGySz túrákon az is nehezítő körülmény, hogy nincs frissítés, mindenki a zsákban viszi az elemózsiáját és útközben gyűjti be az innivalót. Viszont mivel a téli Gerecsében nincs vízvételi lehetőség, emiatt itt melegített vízzel várt minket egy kedves pár, akik még fotót is készítettek mindenkiről. 

Igazi LeFaGySz hangulat

A frissítőponton

A pontról elindulva aztán kikanyarogtunk a pincesorról, jó meredeken ismét az Öreg-Kovács oldalába. Kezdjük el számolni: Öreg-Kovács, immár másodszor, most dél-keleti irányból az előbbi keleti megmászás után. A térkép alapján utat se sejtettem ide, de az szerencsére létezett és abszolút pozitív csalódás volt, mert számomra az útvonal egyik fénypontját jelentette ez a sziklák között a platóra szerpentinező emelkedő. Fridrich Laci mondta, hogy régen itt még szekérrel is feljártak a vértestolnai svábok. Amit abszolút el is tudok képzelni, mert szintén sváb származású édesapámnak is ilyen emlékei vannak Solymárról gyerekkorából, hogy Perbálra jártak át az erdőn keresztül Nagykovácsit érintve szekérrel. A plató peremén végigmasírozva értük el a távelágazást. Itt többen össze is csoportosultunk. például Bubuval és Frisch Lacival is itt találkoztam ismerőseim közül. Még nagyjából háromnegyed óra volt 15:30-ig, ennyi idő maradt bent nekem, azaz nem túl sok. Minden rendben, a kedv töretlen, hangulat vidám, mint a mai ragyogó időjárás, irány akkor a hosszú táv. Neki is indultam kocogva Laci nyomában. A lefelé vezető szerpentin felső szakaszát rettentően élveztem, tiszta örömfutás volt a havas erdőben. Egészen addig, amíg meredeken le nem szakadt a szottyos havas, saras hegyoldal és én ott álltam felfegyverkezve botokkal és hómacskával, de mindhiába. A macska ugyan bekapaszkodott a hó felső rétegébe, de az alatta lévő olvadt rétegen az megcsúszott, rajta velem, így szépen a sejhajomon landoltam. Rövid lábaim se nagyon segítették elő az ereszkedést, mert sokszor hiába nyújtogattam őket lefelé keresve a szilárd pontot, amin megvethetem a lábam. Azért nagy nehezen levergődtem, de addigra Laci már régen látótávolságon kívülre került. Egyébként a Mapy ide se jelzett utat, ami meg mégis létezett, még ha viszontagságos volt is. OSM-en egyébként mindkét út szerepel.

Ranzinger Vince-kilátó

Leereszkedtünk, hogy újból meredeken felmászhassunk, most már a piros színnel jelzett úton a Halyagos-réthez. Nem éreztem egyedül magam, mindig voltak körülöttem emberek. Innen aztán a Vaskapu és a Farkas-völgy csodaszép sziklás völgyein értük el a Csúcsos-hegy piros háromszög jelzésű rettegett emelkedőjét. A nap már lemenőben volt és narancssárgás fénnyel festette meg a havas buckákat. Ez a látvány megmelengette még az én fagyos szívemet is. Az emelkedő ráadásul meg is izzasztotta rendesen, kis híján még infarktust is kaptam, mikor megint kicsúszott a lábam alól a talaj és ott találtam magam a hóban kapaszkodva, botom elhagyva. Nagy nehezen visszatornásztam magam álló helyzetbe és folytattam a mászást, most már jobban megválogatva a lépéseket. A kilátó megmászásának élményét meghagytam más alkalomra, hiába csábítgatott az egyik túratárs, hogy fent is van bója. Egyébként már sokszor voltam fent, mint ahogy a Vaskapu környéke is kedvelt túracélpontunk volt egyetemista a koromban, amikor erre vezetgettem az ismerőseimet, hiszen ez a Gerecsének ez a része könnyen megközelíthető volt vonattal. Azóta viszont elég ritkán látogattam ezt a tájékot.

Visszatekintés az előbb megmászott emelkedőre

A kilátónál összebandáztam egy piros-fekete kabátos sráccal, és együtt ereszkedtünk le a jelzetlen meredeken a Nagy-réthez a Lengyel-halálához (a helynév egy bujdosó 48-as honvéd emlékét őrzi). Innen aztán egy darabig a piroson folytattuk a kereszteződésig, ahol találkozunk a Vaskapu völgyével. Még mindig jött lefelé itt is egy sporttárs, tehát egyáltalán nem voltunk semmivel se elkésve. És még mindig világos volt. Nagyjából így is terveztem: naplemente a Ranzinger Vince kilátónál. Ezután a piros egy nyílegyenes jelzetlen útba torkollott, ami Vértesszőlős határába vezetett minket, ismét az Öreg-Kovács aljába. Ahol mindjárt kezdődik az igazi hacacáré: Öreg-Kovács Nr. 3, most nyugati irányból, fel a siklóernyős starthelyre. Azt hiszem, most aztán jól megemlegettük azt az errefelé lakó öreg kovácsot (sztori itt), aki megvendégelte annak idején az álruhában erre járó Mátyás királyt sült krumplival, és akiről később a hegy a nevét kapta állítólag. Eleinte még el sem akartam hinni, hogy kényelmesen emelkedőn, barátságosan a fák közt kanyargó ösvényen haladunk. De aztán hirtelen elvárásaimat is túlszárnyalva bedurvult a dolog. Sziklák közt araszolva kerestük a lépéseket a Tolvaj-hegy meredekségűvé váló, kijegesedett, csúszós hegyoldalban, meg-meg állva, lihegve. Végül a sporttárs előre engedett, mert látta, hogy gyorsabban haladok felfele a macskámmal. Ez volt a veszte, ezután már csak a célban látott. Pedig nem éreztem, hogy szélsebesen másznék felfelé. A starthelynél újabb lyukasztás várt. És egy újabb, ezúttal tatabányai sporttárs, akihez társultam. 

Latyakos utakon Vértesszőlős határában még éppen világosban

Már előre féltem, milyen lesz a lemenetel egy újabb ismeretlen ösvényen, ebben az elátkozott hegyoldalban, de szerencsére Laci egy eseménytelen szekérútra vezényelt minket, ami folyamatosan lejtett a régi lőtérig és nem okozott nehézséget. Itt újabb tájfutó bója várt minket. És már mászhattuk is az itteni Simon-halálát, ami semmivel se kellemesebb, mint pilisi társa, majdnem én is belehaltam (nem csak az erdész, akit itt állítólag orvvadászok lőttek agyon) – alig vártam, hogy végre felérjünk a hosszú emelkedő tetejére. Majdnem el is felejtettem, ez volt az Öreg-Kovács negyedik felvonása (azaz felmászása). És még nem volt vége, mert némi sárga jelzésen való kanyargás után a Szent Péter templomromig, illetve a baji vadászházig következett a valós csúcs kimászása, mindenféle vaddisznótúrta ösvényeken. Egy idő után elértük az itteni TV-toronyhoz vezető aszfaltutat, és a pirosan villogó torony tövében megszerezhettük az itteni igazolást. Aztán hátraarc az aszfalton, hogy jobbra kanyarodva egy szintén vaddisznók által teljesen széttúrt völgyön elérjük a piros jelzést, ami előbb fel-le hullámzik a hegy oldalában, hogy aztán eldöntse, hogy mégis inkább lejteni akar, mint emelkedni. 

Pirosan villogó TV-torony

Valaha erre is többször túráztunk az egyetemista túratársakkal, de aztán feledésbe merült ez az útvonal. Annyira, hogy már semennyire se emlékeztem rá. A piros kereszt és a sárga kereszt jelzéseken aztán elértük a Gorba-tető alatt haladó műutat újból. A kihelyezett szalagok kifogástalanul mutatták az irányt itt is. Kereszteztük a műutat egész közel az Agostyáni Arborétumhoz, és egy jelzetlen erdészeti úton kanyarogtunk fel ismét a hegy oldalába, most észak-nyugati irányból kerülve azt. Mikorra elértük a piros kereszt jelzést, túratársam kezdett lemaradozni. Itt még volt egy meglepetés bója. Lyukasztottam, majd miután nem láttam közeledni eddigi túratársam, kedvet kaptam a futáshoz az éppen hátulról érkező Lutring Márktól. Tartott az iram egészen a rét széléig, ahol hirtelen valami beakadt a lábamba és nem engedett tovább. Először azt hittem, nekem futott valami erre tévedt kis állat, de aztán láttam, hogy egy drótra akasztott szalagba akadtam bele, amiben majdnem felbuktam. Ezer szerencse, hogy az utolsó pillanatban megálltam. Innen aztán már csak le kellett ereszkedni a tardosi kálvárián. Elérve az Arany János utcát már csak egy ugrás volt a cél, ahol Rakk Gyula várt a fényképezőgépével, készítve célfotót mindenkiről. 

Az utolsó előtti bója a TV-torony alatt

Bent a fogadó melegében minden beérkezőt nagy taps várt és persze a finom gulyásleves (vagy zöldségleves – ki mit kért előzetesen). És jöhetett máris az élménybeszámolózás a túratársaknak. Bizony voltak helyek, amiket megemlegettünk. De azért mindenki hozzám hasonlóan nagyrészt pozitívan élte meg ezt a gerecsei kalandot, öt csillagosra értékelve Laci útvonalát. Kiderült, hogy a túrázók körében még mindig kicsit mostohagyerek Gerecse nem lebecsülendő egyáltalán, tud mutatni rengeteg szépséget, de egyben LeFaGySz-konform kemény terepet is tud tenni a lábunk alá.

Finom gulyás koronázta a napot a célban

A rémálom így fordult át egy végig nagyon pozitívan megélt szép kalanddá, és ennek következtében már alig várom, hogy nevezhessek a mecseki epizódra. A jeti ugyanis nem harap, hanem barátságosan integet a távolban. 

A célban (fotó: Rakk Gyula)

Zenét betenni ide csak egyet tudok, lehet, hogy már volt is, meg igen ismert, elcsépelt, de mégis örökérvényű darab /szerintem a teljesítménytúrázók himnusza lehetne/, ráadásul vannak benne kibelezett kőbányák üregei is, mint ebben a túrában:

Strava-link: