Forró szél

Szülinapi parti, hippiparádé vagy egy teljesítménytúra? Elsőre nehezen tudtam eldönteni, minek a kellős közepére csöppentem Dorogon Andival, Orsival és Danival egyetemben, akikkel együtt utaztunk a vonaton. Dani ráadásul szinte majdnem egyenesen Csehországból, egy százasról érkezett, talán nem is aludt.

Lufik, virágfüzérek, izotóniás italok tömkelege, kézi működtetésű párakapu, hippiruhás lányok várták a rengeteg túrázónak és futónak öltözött embert, akik mind a dorogi Molnár söröző előtt sorakoztak és arra vártak, hogy a majdnem 40 fokos kánikulában megfőjenek egy 10. évfordulós Szuperkatlanban. 11-től lehetett elrajtolni, direkt úgy, hogy a lehető legnagyobb hőség jusson a menetelésünkhöz a viszonylag kevés árnyékot biztosító vidéken Dorog és Mogyorósbánya között. Aki a 30 km-es távra vállalkozott, abból ráadásul kétszerfőtt is lehet, mire célba ér. Az útvonal nincs túlbonyolítva: tulajdonképpen az Országos Kéktúra nyomvonalát követi, azaz egyben a Kinizsi 100 és az Iszinik megfelelő szakaszát is, annyi kitérővel, hogy a Gete után nem a kéken, hanem a kék kereszten kell feljutni a Hegyeskőhöz. A katlan két peremét két kocsma, a korábban már említett dorogi Molnár söröző, valamint a mogyorósbányai, már bezárt Kakukk söröző képezi.

Itt látható is az útvonal és a szintrajz, ami képletesen tényleg egy jó nagy, de kissé csálé kondérra hajaz - a két magas perem a Gete, valamint a Kő-hegy. Miután én oda-vissza teljesítettem a 30-as távon, minden meg van kettőzve. De igazából még szebb és egyenletesebb így az ábra, hogy a két Gete mászást tekintjük a képletes peremnek, mint ahogy a metszeten is látjuk.

A túra szintmetszete éppen egy kondért ad ki, amiben főhet rendesen a túrázó saját levében

Kicsit próbálkoztam megint az AI-val, csináljon már nekem egy képet a katlanban fővő turistákkal, akiken röhög az ördög, miközben kavargatja őket, a fenti mostanság méltán népszerű mémnek a mintájára, de arra kell rájönnöm, hogy valami állati nagy antitalentum lehetek a promptolás terén. Lettek azért képeim, nem is akármilyenek:

Például mikor a turistacsávó magával az ördöggel haverkodik az erdő mélyén egy közös főzőcskézés során. Jó tudni, hogy az ördögnek egyébként azbesztkeze van, mert simán benyúl a forró lábosba. A csávó meg bizonyára Harry Potter álruhában, mert varázspálcával próbálja finomabbá tenni a fogást:

Ennek továbbfejlesztett változata, hogy végre a turisták többen lettek és a csávóknak már melegük van. Ennek örömére levették a pólójukat és megszemlélhetjük, vajon mennyire (nem) deltásak, a túrázás ugyanis elsősorban a lábakat erősíti. De a kondérba véletlenül se kerültek bele, helyette kaptak saját főzőedényt és a decens bulikába meghívtak még egy másik sátáni fazont is:

Aztán lett elvont verzió is, mikor kikötöttem, hogy a turisták bent legyenek a kondérban, ahol hegyek és út is legyen és a kondér felett álljon maga az ördög, aki kérdezze meg tőlük, hogy „Melegetek van?”. Na és persze süssön a nap is jó melegen. Hát azt hiszem, ez a teljes a fiaskó, de legalább szürreálisan vicces lett az eredmény a gonosz túrázó hegyi kondér-ördögökkel vagy ördöggel? Nem is tudom eldönteni, pontosan mit látok:

Azt hiszem, túl bonyolult (még) az AI-nek a kívánságom. Több próbálkozásom nem is maradt, így megkímélek mindenkit a további förmedvényektől.

A Szuperkatlan ugyanis teljesen más élmény volt azt leszámítva, hogy a 35-40 °C és a saját levünkben megfővés folyamatosan biztosítva volt a szervezők és az égiek részéről. Szóval nem panaszkodhattunk, hogy mást ígértek a kiírásban. Ha dalban mondanám el, akkor leginkább a Surda főcímzenéje, a Forró szél lenne a megfelelő, pont ilyesmi lengedezett a Hegyeskő előtti kopár, szinte sivatagos fennsíkon, csak éppen olyan régen hallottam, hogy felidézni se tudtam ezt a zenét. Helyette viszont hangos diszkómuzsika csapta meg a fülem. Ezt, bár a hanghatásokat követő látvány felettébb szürreális volt, ez esetben nem hallucináltam, úgy mint a Communitas Fidelissimán. A következő kép fogadott a csúcs alatt (gondoljatok mellé valami retro diszkóslágert, olyan jó kis strandolós zenét - pl. a Van egy kék tó a fák alatt szövegű szerzeményt Náksi vs Brunner változatban. Igaz, itt a fák majdnem teljes mértékben hiányoztak a képből.):

Igen-igen, a bójából láthatjátok, hogy ez egy EP volt és Bálint nem azért jött ki, hogy az erre járó turisták bevigyék a zárt osztályra.

És nem ez volt az egyetlen zseniális ellenőrzőpont: például a Gete tetején manuális párakapu üzemelt, a tokodi pincéknél pedig minden földi jóval, például dinnyével és fröccsel vártak.

Arról még nem igen írtam, mi is történt velem ezen a remek hangulatú és kitűnően megszervezett túrán. Igazából semmi különös vagy extrém, a hőséget jól bírom, a körömhiányom és a nemrég történt esésem és az ebből következően sebes térdeim ellenére menni is jól tudok, tehát behúztam ezt a teljesítést is annak rendje és módja szerint nagyjából 6 óra 10 perc alatt. Az előző napi GyeKiVa futásom se vett ki sokat belőlem. Itt azért eléggé visszavettem a tempót Andi miatt is, akivel az első pár kilométert a Getére fel együtt gyalogoltuk. Meg is tárgyaltuk, hogy vannak gyorsak, még gyorsabbak és a még gyorsabbaknak is vannak még gyorsabbjaik. Minden csak viszonyítás kérdése. 

Aztán Andi látta, hogy mocorog bennem a kisördög és elengedett. Innentől néha kocogtam is, de inkább csak gyorsabban gyalogoltam – azért csínján kellett bánni a tempóval és néha a tereppel is. A Gete lefelé nem volt annyira vészes, mint gondoltam (két élményem ebből az irányból a 2001-es Kinizsi teljesítésemről, valamint a 2015-ös kéktúra szakaszteljesítésemről származik), a nem annyira recés Nike is ügyesen megküzdött vele. Néhol beszédbe elegyedtem egy-egy másik túrázóval, például Jánossal, akivel hosszabb ideig is együtt mentünk odaúton, majd később a célba is. Bár azt hittem, reményem sincs rá, de néha-néha utolértem a túrázásból kifolyólag másnapos Dani és színjózan Orsi párost - de szerintem csak amiatt, mert Dani egyenesen a cseh százasról jött. Mátéval is találkoztam a pincés pontnál, aki hosszas fröccsözésbe bonyolódott. Én meg vesztemre a mogyorósbányai fordítónál kértem egy alkoholos sört. Mondták is, hogy ez bizony bátor tett. Mire végre megittam a hűs nedűt, elment egy csomó idő, de még rosszabb volt, hogy máris kezdte éreztetni az alkohol a hatását. Botos István is beérkezett, társultam hozzá, bár előbb még a 15-ös távon már célba ért Mátét kellett végighallgatnunk. Egyébként tök érdekeseket mesélt, csak már nagyon kellett volna visszafordulnunk. 

A közeli játszótéren azért csaptunk egy alapos fürdőzést a sziklából kiálló csapnál. Tök jó, hogy Istvánnak vannak ilyen tuti helyei, amiket mások nem nagyon ismernek és így tömeg sincs. Andival, aki miatt kissé lelkiismeret-furdalásom volt, a falu határában találkoztunk. Akkor a mellékelt ábra szerint eddig egész jól jött, így megnyugodtam valamennyire. Egy szóval se mondta, hogy ő most ki akar szállni, pedig aztán így tett. A Kősziklához fölfele küzdöttem az enyhe alkoholos befolyásoltságommal meg az emelkedővel. Ki is kötöttem csak úgy magamnak, hogy a pincéknél ezek után nincs semmi fröccs, legfeljebb csak kulacsba. Igaz, abban lötyögött már addig is egy kevéske. Erre vesztemre pont most fogyott el az EP szódája, bor viszont akadt bőven. Így hát avval kellett feltöltenem készleteimet. (Borivó(je) Surdilovic nevéhez híven.) Újabb ultimátum került kikötésre magamnak: a Gete tetejéig nincs borozás! Nehéz volt megállni, hiszen ez egy nyári bulis hangulatú túra és ugye pont kezdtem hangulatba jönni. Féltem attól, hogy mire Bálint pontjához érek, már táncikálni fogok az éppen aktuális diszkóslágerre, a Getére felfelé menet meg fennhangon énekelni fogom. A Hegyeskő alatti strandpartihoz időközben már Kriszta is csatlakozott. Egész sokan jelen voltak a Kazinczys mezőnyből, a Getére felfelé is egy onnan ismerős sráccal kerülgettük egymást. A mászás eleje egész jól ment, viszont egy kis technikai jellegű pauza után vettem észre, hogy a Kazinczyn szerzett csípésem körüli részen a méreganyag újra aktivizálta magát. 

A mai napig nem tudom pontosan, mi a fene csípett meg, de elég valószínű, hogy vagy kaukázusi medvetalp vagy valami rokon növény (a furanokumarin nevű méreganyaga más zellerfélékben is megtalálható). Már csak a sérülés jellegéből és utólagos viselkedéséből tudok következtetni. A hólyagjaim, nem túl gyorsan, de elmúltak, már talán csak hegek maradtak vissza (nem nagyon látok oda, mert a térdem mögött van az a bizonyos hely), de körülötte néha pirosas vagy lilás folt látható egyre nagyobb sugárban. Hasonló egy Lyme kokárdafolthoz, de ez egyértelműen nem az. Most például égetően csíp és kezd kiérdesedni a fájó rész. (Mire hazaértem, kisebb hólyagok is voltak megint a bőrömön). 

Sajnos csak utólagos utánaolvasással, leginkább külföldi oldalakon sikerült rátalálnom az információra, hogy bizony nincs vége a történetnek, ha elmúltak a hólyagok és leestek a pörkök. A fényre érzékeny felületet továbbra is, több hónapon át védeni kell vagy legalább 30 faktoros naptejjel vagy vastag szövettel. Így mostantól térdvédőt fogok használni erre a célra, ha napra megyek.

Teringette, ez a Gete sose akar véget érni! A vége felé már egyre gyakrabban kellett megállnom, de azért csak-csak kimásztam ezt az ide rittyentett rettenetet. Persze az Isziniken, novemberi időben 60 km környékén is gyorsabban megvolt ez a mászás. Azt hittem, István majd utolér, de nem bukkant elő, így kocogósra vettem a figurát lefelé menet. És persze fröccsözősre, végre-valahára! Ennek megfelelően meglehetősen alacsony szintű volt a futási morálom ebben a nagy melegben, még az Isziniknek jóval a fele után is sokkal többet futottam ezen a lejtőn. Mindenesetre a hegy alján, Dorog határában, valahol utolértem megint Jánost és innen együtt haladtunk a már közeli cél irányába. 

Minden beérkezőnek kijár a dobszó

Be is értünk, örültünk a szép díjazásnak és a minket üdvözlő sámándobszónak, megettük a főtt kukoricát, de legjobban mindegyikünknek a hideg gyümölcsös sör esett. Aztán szépen kisétáltunk a vonathoz és búcsút vettünk Dorogról.

Vajon az egykori dorogi szénbányákban volt ennyire meleg?

A zenei aláfestés kedvéért csak nektek, csak itt:

Surda dala eredetiben

Náksi vs Brunner: Szájbergyerek

Strava-link:

GyeKiVa 2024

azaz becsületes nevén: Gyertek ki a Vadasparkba teljesítménytúra

Gondoltam, reggeli edzésnek jó lesz ez a kiruccanás, meg megyek kicsit nosztalgiázni. Bár az útvonal idén eléggé megváltozott ahhoz képest, mikor még a Sétafika és főleg Csiga jóvoltából több éven keresztül pontőrködtem meg söprögettem ezen a túrán, úgy 2013 és 2016 között.

A túra a kiíráshoz képest a hőség miatt még korábban rajtolt. 7:30-tól lehetett is indulni már a Széchenyi-hegyi Gyermekvasút végállomása elől. Igyekeztem is felérni a hegyre, hogy nekem se kelljen a dögmelegben szaladgálnom. Sajnos már csak a buszon láttam, hogy Máté Pista azt írta kérdésemre, hogy a pontok csak túratempóra fognak nyitni. Direkt csak a Normafánál szálltam le, hogy az odamenetellel is húzzam az időt. A rajthoz menet egy bolond nő kajabálását élvezhettük, ahogy teli torokból kiáltotta világba a bánatát a vasútvonal és a gyermekotthon között. A rajtban azt mondták, hogy mivel a rajtoltatás indítása is előbb történt, a pontok nyitva tartása is korábban kezdődik a kiírtakhoz képest, így reménykedtem, hogy nem leszek nekik túl gyors.

A rajt

Le az Úti Madonna kápolnához szép réteken

Az első EP-nél, Úti Madonna kápolnánál nem is volt gond, de aztán kompenzálhattam bőven a „gyorsaságom” hosszas várakozásokkal. A Hárs-hegyig ugyanis mindent megfutottam, de csak olyan igen komótos kánikula-tempóban. Utána csak a Hárs-hegy körútján váltottunk beszélgetős menetelésbe és ugye a Fekete-fej emelkedője nekem nem annyira az a futható kategória. Így tehát hamar a mezőny legelején (gondoltam én!) találtam magam. Makkoson szembesültem először a pontőrök hiányával. Szerencsére nem kellett egyedül várakoznom, mert egy narancssárga pólós túratárssal, aki már hamarabb leért, gyorsan egymásra köszöntünk. Hamarosan még egy narancssárga pólós túratárs (mily véletlen!) csatlakozott hozzánk. Mire a csapnál alaposan megfürödtem, a pont őrei is befutottak és lett pecsétünk is.

Egy szelfi bizonyítékként, hogy jártam Makkoson

A következő részt csúnyán elkispiztáztam, mert azt mondták nekem a rajtban, nem kell felmenni a Csacsi-rétre, holott a térkép alapján kellett volna. Csak azt ugye szokás szerint nem néztem... A Virág-völgytől legalább már a helyes nyomvonalon mentem. A Kis-Kőfejre tartva jöttek is elő az emlékek sorban még pontőr koromból. Egyszer a vasúti sínek mellett vertem tanyát és az arra járók folyton kérdezgették, jól vagyok-e. Pont úgy néztem ki, mint egy sérült futó. Akkor még ismerkedtem a terepfutással és az új (és első) terepfutó cipőm széttörte a lábam a bokám alatt. És azóta hány terepfutó cipőt elkoptattam már! A kezdeti rossz élmény ellenére végzetesen beleszerettem ebbe a sportba, annak ellenére, hogy akkor nem gondoltam volna, hogy egyszer majd az emelkedőket is futni fogom.

Na igen, evvel a díszlettel lehet, hogy pont helyett inkább balesetes futónak véltek (2016)

A túra pólója (2016)

Feljebb, a Kis-Kőfej csúcsa alatt egyik évben az akkor még kicsi fiammal tanyáztunk. Kicipeltünk polifoamot és minden szükséges dolgot nagyhátizsákban, aztán építettünk gallyakból kunyhót, amíg nem jöttek a túrázók és nem volt meló. Emlékszem, a munkapólóból nem volt nagyon pici méret és a fiamon úgy nézett ki a túlméretes póló, mint egy hálóing. Sajnos az Ördög-orom most nem volt az útvonalban, ahol egyszer szintén pontőrködtünk.

Hazugság: 10-ig se lángos, se sör (mókus meg mutatóba se)

Jó munkásember és hozzá méltó fia a rekkenő hőségben is állja a sarat (napfényt)

Szépjuhásznéra érve megint dekkolhattam egy sort, de legalább megittam egy hideg kólát a büfében. Csak a másodikban, mert az első csak 10-kor nyitott. Aztán figyelmes lettem megint Tamásra és aztán Gyurira is (remélem, megjegyeztem a nevük). Gyorsan össze is bandáztunk megint. Már jó ideje iszogattunk ezt-azt a büfénél, nagyon lassan csordogált az idő ebben a trópusi hőségben. Sehogy se akart 10 óra lenni, hogy nyisson a pont. Végül jött az ötlet, hogy kérjünk vasúti körbélyegzőt az állomáson, aztán menjünk Isten hírével. Viszont ahogy elindultunk a büfétől, láttuk, mégis sikerült éppen beüzemelni a bélyegzést, azaz matricázást éppen. (Két helyen is fényképes matricát kaptunk az igazolólapra.)

A Hárshegyi körúton menetelve, azaz részemről futva, megint összeverődtünk hárman, de aztán a piros lejtőjén eliszkoltam a fiúktól. Nem azért, mert nem élveztem a társaságukat, hiszen jókat elsztorizgattunk eddigi túraélményeinkből. Inkább amiatt, mert ha már futósra terveztem ezt a túrát, tartsam is ahhoz magam, amennyire csak tudom. A Fekete-fej (alias Schwarzkopf) azért megakasztott az iramban, nem is kellett alkalmaznom a hátizsákomban cipelt Drei Wetter Taftot, hogy ne lobogjon a hajam. Azért az egyetlen előttem lévő túrázót így is elhagytam még a csúcs előtt. Szegény srác előre is engedett mondván, hogy tudja, hogy hol a helye. :-)

Vasoszlop

Szóval innen már simán bekocogtam a mezőny élén, tekintve, hogy a Petneházy-réten a pont már éppen bontogatta a szárnyait, és várnom se kellett. Legalább kipróbáltam, milyen innen felfutni a piros kereszten, hiszen valahogy az nekem mindig ellenkező irányból jön. (Pont elő is került még a Hárs-hegyen a BHTCS-s sztori az irdatlan sártengerrel, hiszen pont Gyuri volt a testlámpás ember, akinek akkor és ott elkáromkodtam magam. Annyira kicsi ez a teljesítménytúrás világ...)

A legszebb panorámás kutyasuli

A célban el is fogyasztottam az elsőnek megkent lekváros kenyereket. Főleg, hogy eddig nem nagyon vettem igénybe (meg nem is tudtam igénybe venni) az ellátást, éppen ideje volt. Egyébként a túra díját is csak itt kellett befizetni. Kár volt tehát paráznom a húszezresem miatt. Az emléklap és a kitűző kifejezetten szép (és cuki - vadmacskával és hiúzzal), az itiner meg egyszerű, de igényes kivitelű informatív térképpel.

Kár, hogy kicsit összegyűrtem (rossz szokásom ez is)

Ha már kimentem a Vadasparkba, be is mentem a kapuján, mivel régóta szerettem volna megnézni megint az állatokat. Nagyon bírom a közösségi médiában való jelenlétüket és a mókás ismertető videóikat.

Szegény állatok is igen el voltak punnyadva ebben a melegben, egyedül a hiperaktív mókuskáknak nem volt nyugta. A cukiság díjat velük egyetemben az őstulok borjú vitte el.

A görény kidöglött:

A vadmacska lóg a fán mint Sandokan:

A kuvik csak sűrűn pislog:

A dámvad se oly vad:

A vaddisznó még most is sütteti a hasát:

A medve egy pancsolótóról álmodozott:

A hóbagoly olvadozott:

Aztán voltak, akik azért élénkebbek voltak:

A kecske felült a kakas(kecske)ülőre:

A libák vidáman úszkáltak (nekik volt miben):

A juh most is kajára ácsingózott:

A hiperaktív mókuskák pedig... (nem is értem, miért kedvenceim...)

Egyedül ez a példány nem fickándozott (lehet, hogy amiatt, mert nem fehér a hasa, mint minden rendes mókusnak)

És a fő cukiságfaktor, az őstulok borjú:

Strava-link:

Gondolatok az Izra-tónál

 

Ezt a Petőfi idézetet Széphalmon a Magyar Nyelv Múzeumában olvastam túra előtt - akkor még nem tudtam, mennyire ideillő lesz

Rezignált fejjel ülök az Izra-tó feletti Bodnár-kút pihenőhelyén a lobogó tábortűz kényelmes melegében. Füstös arccal lesem az úton elhaladókat és mindenkit próbálok biztatni. Legalább ők menjenek végig, az ismerős és ismeretlen túratársak. Csak ez maradt nekem a Kazinczy 200-ból. Meg a fejemben száguldó gondolatok. A miértek tömkelege. Miért szálltam ki 100 km után Füzéren, holott az izmaimmal minden rendben volt és meglehetősen egyben voltam még? 

- Igen, valóban álmos voltam, de elaludni többszöri próbálkozásra sem sikerült, akkor se, mikor már nem volt tét. Se a mosdók melletti hűs helyiségben, se kint a szabad levegőn az árnyas fa alatt, vargányák szomszédságában. Pihenőm alatt nem sok hiányzott ahhoz, hogy felmásszak a füzéri várba. Csak éppen szembe jött Peti... Most is pörgök ezerrel, gyűjtöm a tűzifát, keresem a gombát, az előbb körbejártam az Izra-tavat. De lehet, hogy ha versenyben maradok, hamar visszaköszönt volna a vállamra nehezedő nyűg és a rögtön lecsukódó szempillák érzése. Telkibánya előtt kis híján megtanultam alva járni. Az hajnalban volt és azóta se aludtam szemhunyásnyit se. 

Ahelyett, hogy mennék előre, gombát gyűjtök az Izra-tónál

- Igen, lábam valóban tele volt allergiás foltokkal és egy nagyon csúnya csípés (lehet, hogy kaukázusi medvetalp okozta) is volt a bal térdhajlatom mögött, de ezt az utóbbi, néha magáról hallató egyre csúnyább, már felhólyagosodott sérülést már legalább a Nagy-nyugodó óta cipelem magammal. Ezek nem igazi okok. Ezekkel gond nélkül folytathatnám. 

Allergia - ez nem fáj, csak ürügy a kifogáskeresésre

- A felázott sarkaim és a lábujjam. Na igen, ez már kicsit aggasztó volt és fájdalmas is. De elég volt néhány óra pihentetés és máris beindult a regeneráció. Talán egy másik, megfelelőbb zokni és a cipőcsere megoldás lett volna elkerülni a csúnyább sérüléseket. Egy darabig biztos. Lehet, hogy ez is csak alibi volt a feladáshoz. 

A füzéri depóban, ahol szinte mindenben rendelkezésedre állnak. Itt még dilemmáztam, legyen-e 150, ha már 200 nem is. Győzött a kényelem.

Az igazság az, hogy a soha véget érni nem akaró második ötvenes, főleg az északi zöld része megevett mentálisan. És az, hogy a Kazinczyhoz fel kell nőni. Ez más kávéház, más liga, más történet mint a százasok. Ez a Kazinczy 200. Nem véletlenül ez Magyarország egyik legnehezebb teljesítménytúrája. Ez egy életérzés. Aki nem próbálta sosem, nem tudja, nem tudhatja, mivel jár ez az egész tortúra. És miért számít különleges rangnak teljesítőnek lenni. És minden kiállt szenvedés ellenére miért akarok máris jövőre újra próbálkozni. És miért tudom már, nálam miért ez lesz az év teljesítménytúrája, pedig még csak június van. És miért akarok máris nevezni a Palipistára is.

Izra-tó: jó itt kényelmesen üldögélni, a többiek meg hagy menjenek...

Nézem az elhaladó még versenyben lévők arcát. Lerí róluk az elszántság még így is, ahogy cipelik az eddigi 132 km súlyát, benne az összes kiállt szenvedéssel. Kegyetlen mászások perzselő hőségben, majd később a fejlámpa fényénél az éjszakában botorkálva, csalánosban gázolás kilométerhosszan a Milic gerincén az északi zöldön, égető napsütés a hosszú nyílt terepen a kánikulában Mikóháza után, embert próbáló görgeteges lejtők szintén az északi zöldön, ösvényre dőlt fák átmászása valahol még jóval Telkibánya előtt. A ma is talpon maradóknak már a mai zivatarokkal tarkított fojtó párás meleg is kijutott, amit én már megúsztam. És az az álmosság, ami az ember bőre alá kúszik, amitől szabadulni egyre kevésbé lehet, legfeljebb csak ideig-óráig, hiába a kávé, koffeintabletta vagy bármi ellenszer. Ott van, ott figyel és lesből támad. Valószínűleg én is most vánszorognék itt el élőhalottként, ha még csinálnám. És még csak most jönne a neheze ennek a körnek. A vizes árkok átmászása, a Hársas-hegy és a Bába-hegy. Na meg a fűzéri vár. Ezek az utóbbiak voltak, amik miatt feladtam. Már nem akartam őket.

Roham az első magaslatok megostromlására

Az izzasztó emelkedők egyikén, a sátoraljaújhelyi sípályán

Forró betonon hasítunk sok kilométeren át

Minden közkút maga a megváltás

Azokon a meredek hegyeken már túl vagyunk, sőt a napfényes lapályon is, jöhetnek a következők

Magas fűben az északi zöldön - de lesz még ez rosszabb is

A Kazinczy titka az lehet, hogy akarni kell és azt nagyon. Bármi eddiginél jobban. Én nem akartam eléggé, nem voltam elég erős, hogy kiinduljak a harmadik, Szalánc körre. Hiába az ismeretlen vonzása, a várrom, a tó remélt szépsége. A mumusok, a Hársas-hegy, a Bába-hegy, a hét árok nyertek. Legyőztek.

Vajon hiba volt-e, hogy a feladás után nem mentem ki mégis az utolsó 50-esre, a kevésbé technikás Nyugodóra? Azt úgy gondolom, meg tudtam volna csinálni. Akkor legalább elmondhatnám, hogy egyéni rekordot gyalogoltam, 150 km-t. Egész biztos bennem lett volna, főleg pár órányi pihenés után. Időben még nagyon jól álltam, megtehettem volna. Biztosan? A Kazinczyn nincs biztosan. Ott csak mindig a következő pillanat, a következő lépés van. Mindig meg kell hozni a döntést az adott kör, adott pont után, hogy lehet-e, érdemes-e még tovább csinálni. És el kell tudni indulni a következő körre, neki az útnak a következő ellenőrzőpontig. 

A sok embert próbáló küzdés mellett a szépség is az út része, amiért érdemes csinálni, bármit kiállni

Csak menni előre leszegett fejjel, konokul. A mindent legyőző akarat. Ez lehet a titka a sikeres teljesítésnek. Vagy a jó frissítés, a megfelelő ruházat, felszerelés, a kellő felkészültség. Az erő és az alázat. A fájdalmak tűrése. Az ész, a szív és az erő szerencsés összhangja. A kedvező időjárás, a csillagok jó állása. Talán ezek, ezek is. Fürkészem a múltat, fürkészem a jövőt: mit rontottam el, mit csinálhatnék legközelebb máshogy, hogy sikerüljön? Hány leckét kell még megtanulnom hozzá? Hány százast kell még megcsinálnom, hogy kész legyek a Kazinczyra? Van-e egyáltalán olyan, hogy kész valaki?

Vajon gondolta-e volna 2001-ben ez a gólyatáborozó egyetemista lány, lábában már a Kinizsi 100-zal, hogy közel az ötvenhez, 2024 egy júniusi éjjelén ismét itt állhat, egy sokkal nagyobb kihívást keresve?

Eljött végre a megváltó álom a szememre. Az autóban alszom, mikor lecsap a vihar dörgéssel villámlással és felriaszt. Petit is bekergeti a függőágyból. Akit ez zavar le a pályáról, jó eséllyel feladja. Egész éjjel szüntelenül szakad. Lesz-e vajon, aki így is tovább megy? Aggódom a többiekért. Ki lehet-e várni a hosszúra nyúlt vihar végét Füzéren? Ha igen, milyen áron?

Az új nap mindig új utakat és kihívásokat hoz, de új szépségeket is

Ki kell-e lépni az utolsó körön? (Ha még egyáltalán lehetséges...) Gázolni kell a sárban, a vizes fűben? Hányan fogják ezt is bevállalni?

Lehetetlen nincs, 63-an így is célba értek. Kb. a fele mezőny. Teljesítők mindig vannak, minden körülmények között. Egyszer én is szeretnék köztük lenni. Így jövő június végén vár újra a Kovács villa semmihez sem hasonlító vendégszeretete.

A csütörtök esti welcome drinktől...

...a vasárnap délutáni sátorbontásig - ez a Kazinczy feeling, ezt mindenkinek legalább egyszer meg kell tapasztalnia, aki a teljesítménytúrázást komolyan gondolja. Egyszer nem is lehet, mert aki csak egyszer is itt volt és részt vett ezen a túrán, visszajáró vendég lesz.

Strava linkek - az volt a stratégiám, hogy mindig csak egy 50-est megyek. (Ez az irány egyébként teljesen jó volt):

Regmec és Tilalmas részszakaszok: