Háromszázgarádics

Milyen érzés már az, amikor a hétvégi hosszú menettől csak egy szó tart vissza. Egyetlen szó, ami egy 43 km-es túra szűk egy km-nyi szakaszát takarja. Amikor nem akarod megtudni, milyen ez az egy kilométer közvetlenül hóolvadás előtt, aközben vagy utána. És emiatt képes lennél a fele akkora távot választani, csak hogy ne kelljen arra menni.

2012. febr. 4-én a Sétafikás csapatom küzdi le magát eme hegyoldalban

Vannak a Pilis és Visegrádi-hegységben helyek, amiket nem szoktak kezdő turistáknak javasolni. Jól ismert desztinációk, a médiában és mindenféle kiadványokban is pont ezek a hegység reklámarcai, a Spartacus-ösvény, a Holdvilág-árok, a Vadálló-kövek vagy a Rám-szakadék. Talán még a Postás-útról vagy a Vaskapu-szikláról is több szó esik, pedig az utóbbihoz még jelzett út se vezet. De hallott valaki már a Háromszáz-garádicsról? Vagy a szintén sárga kereszttel jelzett Szentléleki-patak völgyéről annak folytatásában? Vagy a Szuszogóról a Fekete-hegy alatt? Valahol a hegység hátsó elfeledett traktusában? Nem, ezekről a helyekről ritkán írnak turisztikai cikkeket, a túrázók közül is valószínűleg csak az téved erre, akinek muszáj, mert valamelyik teljesítménytúra útvonala pont erre visz – nem egy van ilyen, pl. a 100 katona, a Szántó és akkor ez a frissiben teljesített Pilisi télvégi maraton is. Vagy gyanútlanul vetődik ide az egyszeri turista, mert megtetszik neki a jópofa név, a szintvonalakat meg nem tudja értelmezni, és amikor már benne van a slamasztikában, akkor nincs nagyon visszaút, mert a le és fel is ugyanolyan viszontagságos. Vagy direkt keresi a kihívásokat: anno én is így ismerkedtem meg evvel az ominózus hellyel még jó 10 éve. Más verziót nagyon nem tudok elképzelni, hogy itt önként és dalolva le vagy fel akarjon menni az ember. Ez ugyanis a Pilis Tolvaj-hegye. Nem, a hasonlat nem jó, mert a Tolvaj-hegy más, semmihez sem hasonlítható. Még a Háromszáz-garádicshoz se. 

Az autóroncs és a közeledő Orsiék a 100 katonán, 2025-ben

Nem tudjuk, pontosan mitől Háromszázgarádics a hely neve. Arról szól a fáma, hogy a kiálló sziklaszirtek amolyan lépcsőfok szerűen tagozódva vezetnek a hegyoldalban, de én ezt határozottan és egyértelműen cáfolni tudom. Kisebb-nagyobb, fehér dachsteini mészkősziklák ugyan vannak az út mentén, de hogy azok bármiben is segítenének az arra járónak, afelől vannak kétségeim. Esetleg jók látványelemnek vagy figyelemelterelőnek, már ha itt egyáltalán hasznos és nem inkább egészségre és testi épségre erősen káros, hogy elterelődjön a föl- vagy lemászó figyelme mindenféle szép sziklaalakzatok, bennük megbúvó üregek, vagy tövükben éledező tavaszi virágok irányába. Mert mindezek itt megtalálhatók. Az is igen valószínűtlen, hogy valaki valaha erre haladtában megszámolta volna a kibúvó sziklakiszögelléseket. Biztos van jobb dolga itt az erre járónak, hogy miért, azt a későbbiekben vázolni fogom. Meg az is erősen valószínűtlen, hogy pont háromszáz lenne ezekből (az egyébként nem létező) természet alkotta lépcsőfokokból. A latin lépcső, lépcsőfok jelentésű gradus alakult ugyanis a magyarban grádiccsá vagy garádiccsá. 

Sziklahasadékok is találhatók erre

Valamiért a korai virágok kimondottan kedvelik ezt az árnyékos, igen meredek északi hegyoldalt. Emiatt a helyet leginkább botanikai kiadványokban említik. Ami itt még megtalálható, az egy ismeretlen eredetű és történetű piros autó roncsa. Hogy mikor és hogy került oda, azt nem tudni. Azt se, hogy mi lett a benne ülőkkel. Annyi biztos, hogy már 2012-ben is láttam saját szememmel, de vannak adatok még régebbről is. Például a Sunyiverzum tudni véli, hogy ez a roncs már 2007-ben is itt volt. És azt is tudni véli, hogy 1998-ban jelöltek ki itt turistautat, ami a jelek alapján azóta sem számít túl frekventáltnak, és talán ez nem is nagy baj, több szempontból is.

A Háromszázgarádics barlangüregei

Vicces momentum, amikor az előbb említett írás Dani index fórumos beszámolóját idézi, egyébként pont arról a túráról, amiről tavaly én is írtam. És ha még Márton Dani (alias DJ_RushBoy) is tart ettől a helytől, akkor mit szóljak én, akinek negyedannyi túratapasztalata sincs. Egyébként Dani beszámolóján kívül más leírást nem is nagyon találok, ugye van még az előbb idézett Sunyiverzum, vagy a Szépkilátásos beszámoló, meg Halasi Zsolt is járt erre, pont olyan források mind, akiknek munkásságát hellyel-közzel figyelemmel szoktam kísérni. Ez is azt mutatja, hogy nem túldokumentált a helyszín. Kifejezetten meglepő a Turista Magazin cikke, melyben említik a helyet, mint terepmotorosok kedvelt illegális edzőhelyét. Itt gyalog lemenni is kunszt baleset nélkül, nemhogy motorral. Egyáltalán csoda, hogy itt még senkit nem kellett menteni (vagy csak nem tudunk róla.) Emitt szeretném jelezni, hogy Sunyiverzum az én beszámolómat nem találta meg, bár én nem is írok a nehézségekről olyan plasztikusan, amit ő a saját írásában használni tudott volna. Na de majd most! 

2012-ben se volt kispályás a hely

Nekem ez volt a negyedik Háromszázgarádicsom. Az első ismerkedésem még 2012-ben történt lefele irányban, Sétafikás keretek között, persze ennek a kalandnak is én voltam az értelmi szerzője. Hideg, nagy hó, népes túracsapat mindenféle korosztályból, benne egy kiskorú, a saját fiam. És lementünk. Csont, hómacska és hágóvas nélkül, túrabot azt hiszem volt nálam éppen, mert én, mint túravezető, megnéztem előzetesen a szintvonalakat. Pedig akkoriban maximum sokkal magasabb hegyre szoktam ilyen segédeszközt vinni. A fiam meg anélkül is lement, volt hozzá vagy 8 éves. És ha jól látom, Cefre kutyának se okozott gondot a hegyoldal. A galéria szerint volt meredekség, autóroncs, sok kidőlt fa, megfagyott szemöldök és a fenti turistaháznál a hinta már akkor is létezett.

Az autóroncs meg behavazódott

A második a 100 katona alkalmából történt tavaly kora tavasszal, fölfele irányban. A Háromszázgarádics-szüzességemet ekkorra már elvesztettem, és ebből az alkalomból majdnem elvesztettem a komplett személyes dokumentációmat is fák alatti laposkúszások közepette. Csoda lett volna, ha valaki egyszer megtalálja, ha az utánam jövő Szabi előzetesen nem teszi. Kalandos volt a mászás, de azért későbbi álmatlan éjszakákat nem okozott, a meredély Szuszogó nevű része se. Azt hiszem, pont nagyjából ideális volt ekkor a talaj, nem volt se túl száraz, se túl szottyos. Itt egyik se előnyös.

A 2025-ös 100 katonán, kora tavaszi virágzás közepette (a Szántón valamiért nem volt kedvem itt képet készíteni, nem is értem, miért...)

És akkor volt egy harmadik is most ősszel, szintén felfelé a Szántó 150B alkalmából, már bőven túl 100 megtett km-en. Erre szoktam mondani önmagam motiválásaként, hogy ha ilyen állapotban fel tud itt menni az ember, akkor bármikor képes ugyanezt megtenni. Ebből az alkalomból már emlékszem egy-egy kicsúszásközeli helyzetre és persze az elmaradhatatlan fák alatti átkúszásokra. Zsolttal ráadásul szorgalmi feladatként még a Szuszogót is kimásztuk (ő még több megtett kilométer után, mert a 200-ason volt), pedig nem kellett volna az előírt útvonal szerint. 

Az ikonikus roncs egy darabja az út mellett, mintegy mementóként: ha nem vagy elég ügyes, így járhatsz!

A terület Szarvas féle térképen

És akkor volt ez a mostani, ami mindent felülírt. Szinte az összes résztvevő, aki itt lejött, úgy nézett ki, mint akin végigmasírozott egy komplett szurtos vaddisznókonda. Még jó, hogy a MÁV a Volánhoz hasonlóan nem dobja le a túl koszosnak ítélt utasokat a vonatról, mert akkor még most is az esztergomi Duna-parton mosnám öltözetemet. Aki még nem járt erre, de szeretne képet kapni a helyről, annak dióhéjban próbálom felvázolni a helyzetet. A tulajdonképpeni Háromszázgarádics a Fekete-hegy északi oldalában vezető sárga kereszt jelzésnek mintegy fél kilométeres szakasza a Postás utat is keresztező erdészeti úttól (ahol már jelen van a sárga kereszt jelzés) a meredély aljáig, ami aztán a Cserepes-völgyben haladó, 1111-es számú esztergomi főútig kevésbé meredeken, de továbbra is igen vadregényes módon folytatódik. Az a rész már nem a Háromszázgarádics szerves része, de persze az is lehet, hogy igen, meg kéne kérdezni a névadókat. Szóval adott egy meredeken leszakadó hegyoldal, rajta egy oldalazva felfelé vezető ösvényke, amolyan nem túl kijárt rézsűs csapásféle. Itt kéne az egyszeri túrázónak feljutni. A feljutást nehezíteni próbáló tényezők a következők: a) keresztbe kidőlt fák. Természetesen olyan magasságban, hogy ne lehessen egyszerűen csak átlépni rajtuk, vagy átbújni alattuk. b) meredekség - az ember folyamatosan légszomjjal küzd és a segglyukán is levegőt próbál venni. c) a talaj minősége - nem tudom, van-e az az állapot, amikor itt ideálisak a körülmények. Ha száraz idő van, az nem jó, mert a morzsalékos talajon kicsúszol. Ha sokat esett, akkor a sáron csúszol ki. Ha jég van, akkor a jégen csúszol el. Ha hó van, akkor mondjuk az olvadt havon. Jégen talán segít a hómacska, a nagyobb, nem olvadt, nem jeges hó is egész jó lehet, ha megtart, meg talán az az állapot is közel ideális lehet, ha esett valamennyi eső és picit nedves a talaj. De ezt a mászást vagy ereszkedést akkor se lehet félvállról venni. Ennek oka márpedig a d) dőlésszög tényező. Illetve az, hogy ez a 4 dolog itt folyamatosan kombinálódik. Küzdesz felfelé (vagy lefelé) szó szerint, mint malac a jégen, közben átkúszol pár fatörzs alatt, vagy próbálod átszenvedni magad fölötte és közben izgulsz, hogy ne csússzon meg a támaszkodó láb, majd azon izgulsz, hogy az éppen letett láb se csússzon meg. Aztán vannak az egy-egy biztosabb pont közötti átkötő szakaszok, ahol jól látszanak az előttünk próbálkozók igen biztató kicsúszásnyomai. Aztán jössz te. Veszel egy nagy levegőt, közben imádkozol, hogy tartson meg az imént kinézett, szimpatikusnak tűnő sárkupac. Vagy a bot, Vagy ha az se, akkor a gyökér, amit csúszás közben elkapsz. Ha az se, akkor az ujjaid, amivel a földbe kapaszkodsz. Ha nincs szerencséd, akkor lehet, hogy úgy jársz, mint az az autóroncs az erdészeti út alatt néhány méterrel. Mert azt még nem írtam, hogy alattad egy sok száz méternyi meredeken leszakadó sziklás hegyoldal van. Amikor a mögöttem jövő Tamás kérdezte, hogy az adott szakaszon hogy tudtam átmenni, csak egyet tudtam neki tanácsolni, amolyan Lölö féle „bölcsességet”: Legyél elég bátor hozzá! 

Laci is küzd felfelé derekasan a 100 katonán

Szóval ilyen a Háromszázgarádics. Ha akartad, ha nem, most már tudod legalább. És akkor jöhet a sárga kereszt, méltó folytatása az 1111-es műúton túl. A térképen egy szimpla patakvölgy, ami a valóságban szép is lehetne. De nem az. Helyenként bokáig gázolsz az évtizedes szemétben, az út meg egészen mesebeli: hol volt, hol nem volt. Az egyetlen, amit követni próbálhatsz, a viszonylag friss sárga keresztek a fákon, amik hellyel-közzel, itt és ott felbukkannak. (Most már.) Egyébként amióta vezetnek itt teljesítménytúrák, a helyzet némileg kezd alakulni és már kezd kirajzolódni valami halovány ösvényféle egy-egy patakátkelés közt. Mert hogy abból is akad számtalan. Ezer szerencse, hogy a patak nem túl bővízű. És néhol még palló is akad. Egyetlen csodálatos dolog tapasztalható meg itt, az pedig a természet kiszámíthatlansága. Ki gondolná, hogy az első tavaszi virágok pont ezt a mocsadék helyet szeretik? Márpedig nyílik itt a pirosló hunyor és a hóvirág is százszámra. Meg vegetációs időben burjánzik mindenféle giz-gaz, és terebélyesedik a susnya, amin át kell gázolni a továbbjutáshoz. A turista meg örül, amikor már végre kifelé kapaszkodik innen, a Ráró-hegy alatt vezető sárga jelzés menedékébe, aztán eszébe se jut többet, hogy erre tervezzen túrát. Hát csoda, hogy igen lassan érkezik meg az az út a kifestett jelzésekhez? 

Szabi a Szentléleki-patak csodálatos völgyében

Pirosló hunyor

Hóvirág

Egy helyről még nem írtam. A Háromszázgarádicsnak van egy bevezetőszakasza is a Fekete-hegyi turistaháztól. Ez egyfajta előjáték, ráhangolódás a későbbiekre, ha lefele megy az ember. Vagy éppen fordítva: egyfajta afterpartyja neki, ha fölfelé megy. Ha nem volt elég a jóból, jöhet egy kis ráadás! Dupla sűrű szintvonalak, dupla élvezet! A neve mindent elárul: Szuszogó. Van neki egy druszája a Bükkben, Bükkszentlélek alatt, hisz mindketten ugyanazt tudják: bosszantani a túrázót. Amit a Háromszázgarádics csak oldalazva mutatott, azt most itt telibe lehet kapni. Lefelé vagy fölfelé az mindegy, alsónemű, zsebkendő és homlok nem marad szárazon. Jelzése zöld négyzet, jellemzője, hogy annyira utálatos, hogy itt se akarsz majd többet fel- vagy lemenni. Csak ha pisztolyt fognak a fejedhez, vagy ha éppen egy teljesítménytúrán erre kényszerülsz és vagy olyan becsületes, hogy nem kispistázod el a sárga négyzeten. Mert itt van kerülő- és menekülőút.

A felső szakasz, az ún. Szuszogó, ami semmivel se kellemesebb

És akkor nézzük a Háromszázgarádicsot a turistaság legújabb kori históriájában. Sunyiverzum idéz egy 82-es évekbeli túrakiírást, ami azt hívatta jelezni, hogy az emberek voltak akkor is olyan bolondok, hogy itt másszanak felfelé, küzdve az előbb vázolt elemekkel. Ennél mi most mélyebbre fogunk ásni a turistatörténelemben. Szerencsére van birtokomban 2 db 50-es években kiadott, a térséget taglaló turistakalauz, így hát megnéztem, foglalkozik-e valamelyik túraleírás a hellyel. És igen, az egyikük, az 1955-ben kiadott verzió, 2 túra kapcsán is megemlíti, sőt azt is, hogy jelzés is vezetett itt, méghozzá a piros, ami a sárgáról leválva az akkor még szépnek mutatkozó Cserepes-völgyet keresztezve, valószínűleg a mostani nyomvonalhoz hasonlóan (vagy ugyanott) vitt felfelé a kulcsosházhoz. „1/2 óra alatt az esztergomi autóútra érünk, amelyet az itt csatlakozó piros jelzéssel DK-i irányban, a Szentléleki-patak mentén követünk. Szép erdei úton az útkanyarulatot egy átvágással balra lerövidítjük, majd, a piros jelzést követve, újra elérjük az autóutat, amelyet átszelünk és D-i irányban a Feketehegy (568 m) oldalába kapaszkodunk fel. A Feketehegy északi oldalában emelkednek a Háromszáz garádics sziklái, melyek szinte függőlegesen törnek le a mély völgy fölé. A sziklás oldalban a tetőre kapaszkodunk fel, megjegyezve, hogy az eddig követett piros jelzés a Háromszáz garádics felső részén ÉNY-ra jobbra elhagy és most már sima piros négyzet jelzésű gyalogösvényen érjük el a tető szélén álló feketehegyi turistaházat...”

A tárgyalt terület a Mapy térképalkalmazásban

A piros jelzésen egyébként elérhető volt a hely a Kétágú-hegy nyergéből is akkoriban, már amennyire ezt a kalauz mellékletében szereplő, térképnek csúfolt skiccből ki lehet venni. A másik kalauzban (1953) név szerint nem szerepel a hely, viszont a 29-es portya jó eséllyel itt vezeti fel a korabeli turistát a Fekete-hegy oldalába, majd kanyarodik el a Kétágú-hegy felé a már előbb említett leágazáson. „...az itt csatlakozó p. jelzéssel Dk-i irányban a Szentléleki-patak mentén; szép erdei úton az útkanyarulatot egy átvágással balra lerövidítjük, miközben elválunk a s. jelzéstől, amely bevezet Pilisszentlélekre és a p. jelzést követve újra elérjük az autóutat, amelyet átszelünk és D-i irányban a Feketehegy (568 m) oldalába kapaszkodunk fel.”

1928 - Pilis hegység Kirándulók térképe 2. sz. (Magyar Királyi Állami Térképészet)

A jelenlegi Cartographia turistakalauz 20. számú túrája is taglalja a helyszínünket, mint alternatív túralehetőséget, átvezetni viszont nem vezet át rajta, biztos, ami biztos alapon. „A S+ a széles kocsiúton marad, de rövidesen balra(!), nehezen fellelhető ösvényen a Háromszáz garádicsnak (garádics=grádics=lépcső) nevezett meredek oldalban leereszkedik a Cserepes-völgybe.”

Pilis hegység térkép a 20-as években (Turistaság és Alpinizmus kiadvány) - nincs jelzett út ezen a helyen

Thirring Gusztávnál (Budapest környéke) semmit se találtam a helyről, lehet, hogy a 19 század végén ez a hely még nem tartozott a jelzett vagy járt részek közé. 

A Pilis és Börzsöny hegység turista térképe, 1928 (Magyar Királyi Állami Térképészet) - nincs út

Viszont turisztikával foglalkozó magazinok cikkeiben többször említésre kerül a hely egészen a 30-as évektől a jelen korig. Úgy tűnik, mások se mindig találták könnyű falatnak ezt a pilisi erdei tornapályát. Az 1986-os Turista Magazin 32. évfolyamának 1-12. számának egyike így ír a feketehegyi turistaház legendás gondnoknőjével, Gizi nénivel kapcsolatos, „Gizi néni pilisi garádicsai” című cikkében:

Cartographia kiadású turistatérkép 2002-ből

„Akik a Pilisnek ezt az Esztergom fölötti szakaszait járták, akik Pilisszentlélek  felől megmászták a szívet, a lelket zu­háltató sziklás lép­­csőzetet, a Háromszáz garádics nevű, turistakínzó, sűrű erdőbe bújtatott formációt, azok nem kerülhették ki.” (mármint gondolom, Gizi nénit, mert Arcanum előfizetésem nincs, és igen trükkösen kell összeollóznom a cikkből kivett idézeteket emiatt.)

Még rövidke szösszenet a helyesírásról, amire Sunyiverzum is szentel pár sort, akinek osztom véleményét a mai térképeken fellelhető kötőjeles írásmóddal kapcsolatban, ami szerintem sem helyénvaló. Így én az egybeírós módot választottam egy erdőrészt jelző állandósult szókapcsolatként, de a külön írás ugyanúgy indokolt lehet mennyiségjelzős szószerkezetként, ahol se a háromszáz, se a garádics nem tükrözi a valóságot, de hát ez van. Egyébként mindhárom forma megtalálható a szak- és egyéb irodalomban. 

A Kémény-sziklánál is jártuk, bár semmit se láttunk ebben a remek időben

Egy dolog, amiről még nem írtam, az maga a túra, pedig annak ellenére, hogy egy szokásos one man, low budget kivitelű Levente túráról van szó – szóval aki szeret a pénzéért pontőrökkel trécselni és mázsaszámra zsíros kenyeret falatozni, az ne ide jöjjön –, már pusztán az útvonal miatt is megéri, hogy pár szót szenteljünk rá. Az pedig tud újdonságokat adni olyan megrögzött természetjáróknak is, mint útitársam, Tamás, vagy jómagam. Bár ugyan az írásomban taglalt részt már mind ismertük, de volt például egy piros + jelzésű átkötő szakasz a zöldtől a Pilis-nyeregbe vezető P/S jelzésig az 1111-es út mentén, amin még soha nem jártunk, mondjuk szerintem ezzel sokan lehetnek így, az út minőségét szemlélve. Aztán volt a Kesztölcre bevezető aszfaltút, ott is eddig csak autóval jártam. Vagy az ottani pincesoron és a temetőn is átvezető Z jelzés. A Barát-kutat is most láttam először világosban. Tehát már csak ezért is megérte eljönni és venni a bátorságot az induláshoz a Háromszázgarádicsot is tartalmazó hosszabb távon. Ez valószínűleg Tamás lelki támogatása nélkül nem biztos, hogy megvalósult volna. Mondjuk akkor meg megnézem a 20-as távon a Róka-sziklát, ami nálam szintén a fehér foltok közé tartozik. Szóval az útvonal érdekes, nem könnyű és kimondottan szép, és akit nem riaszt el az, hogy előre odaadják az ellátmányt és túramozgalmak meglévő pecsételőhelyein kell igazolni, annak kimondottan ajánlható a túra. 

Reggel az Ecset-hegyről szemlélve még havas volt a Fekete-hegy oldala, ez délutánra mind egy szálig elolvadt

Meg annak is, aki egyszer szívesen kipróbálná, milyen lejönni a Szuszogón, a Háromszázgarádicson, majd végigmasírozni a Ráró-hegy aljában. Garantáltan maradandó élmény lesz!

Strava-link: 

Szívkitörés

 💘Avagy egy nap, két túra💝

A fenti MI-vel közösen alkotott kép sok mindenről szólhat, de igazából a szombati (és vasárnapi) programjaimat szerettem volna leképezni egy alkotásban. Bár sokan gondolják, hogy a mesterséges intelligenciával képet alkotni nem nagy művészet, egyébként valóban nem is az, ha a születendő mű művészi értékét nézzük, viszont ha az ember tökéletes eredményre törekszik, akkor ez egy felettébb időigényes szórakozás. Erre kezdek rájönni. Ez egy kölcsönös oda-vissza folyamat, alakítgatjuk egymás elképzelését, mígnem olyan eredmény születik, amivel elégedett vagyok. És apró hibák még így is becsúsznak, mert hiába magyaráztam a sokadik körben a Gemininek, hogy a piros csészegombának nincs tönkje, mégis ilyen kocsányon csüngő csészéket tett a bal sarokba. A kép egyébként, a teljes benne rejlő potenciál felsorolása nélkül, szólhat a szerelem erejéről, hiszen mindkét szombati túra Valentin napon indult, vagy a tavasz és a tél találkozásáról, amit, aki ott volt mindkét túrán, premier plánban tapasztalhatott. Egyelőre ugyan a tél győzedelmeskedett, de remélem, nem sokáig tart már az uralma.

A kép bal oldala a szombat délelőtti programomat jelképezi, ami nem volt más, mint egy részvétel a Szív trail félmaratoni távján Petivel párban. Csak a félmaraton volt ezúttal esedékes, mert Petivel mentem és nem akartam rögtön 42 km-rel sokkolni a szezon kezdetén, másrészt oda kellett érni a délutáni Kitörés emléktúrára, amit – biztos nehéz volt kitalálni – a kép jobb oldala képvisel.

Azt nem mondhatja senki, hogy szívtelen vagyok

Valentin napi szív alakú Szív trail, kedvezmény pároknak, valamint szívecskés ruhákban érkezőknek: tehát kiöltöztem, mint Sz@ros Pista Jézus neve napjára: túrtam egy éppen vállalható szívecskés polárt, ami eredetileg, megboldogult lánykorában, még a ködös Albionban pizsamaként való használatra rendeltetett, készítettem szívecskés fülbevalót, valamint felvettem a legromantikusabb, Titanic nagyjelenetet ábrázoló pólóm két cirmossal a főszerepben. És persze, hogy minden szép kerek legyen, a fejemre biggyesztettem egy szintén turkálóban talált szívecskés sapkát. Aztán kézen fogtam életem párját és meg sem álltunk Fenyőgyöngyéig, hiszen párosan szép az élet, mint ahogy a túrázás is.

Bár attól a ténytől valószínűleg én voltam a boldogabb, hogy mehetek megint neki a nagyvilágnak, azaz jobban mondva a Szív trail felének. (Remélem, nem utoljára.) Most csak dióhéjba csomagolok egy beszámolót, mert múltkor már elég bő lére eresztve öntöttem ki a 💗em. A rajtban Rakk Gyula fotózott, illetve az asztalnál Rita fogadott, aki eddig egyedüliként már megtette azt, amire én most még csak lélekben készülgetek. Ha jól állnak a csillagok, akkor hamarosan el is indulok életem eddigi leghosszabb útján, körözve itt a Szív trailen. 

A rajtban (fotó: Rakk Gyula)

A tervezett 8 óra helyett fél 9 után tudtunk nekivágni a Fenyőgyöngye utáni kaptatónak, egyelőre kicsit felemás érzések közepette, mert fogalmam se volt, hogy rendeztem-e előzetesen a túra anyagi részét. Mint utólag kiderült nem, így hát pótoltam. Néhány ismerőssel menet közben egymásra köszöntünk itt a túra elején. Leginkább az volt a meglepő, milyen gyorsan haladunk. Peti hajtott rendesen, bosszúból amiatt, mert mertem neki megjegyzést tenni arra induláskor, hogy ne húzzuk az időt mindenféle molyolással, például ruhák eltevésével, mert azon már indulás előtt túlesik egy rutinos túrázó. Nekem ugyanis időben kell végeznem, hogy még a Kitörésre is odaérjek. Szóval nem nagyon volt megállás, sorra hagytuk el az embereket. A túra azonban nem csak emiatt tűnt haladósnak: a múltkori teljesítésemkor a nehéz télies terepviszonyok jócskán lelassítottak, most meg minden teljesen ideális volt ebben a kora tavaszt idéző időben. 

Fenyőgyöngyétől felkapaszkodtunk az Árpád-kilátóhoz

Innen leereszkedtünk az Apáthy-sziklához

A Napraforgó utcában néhány Bauhaus házat is megcsodálhattunk kutyafuttában

Mivel a tájékozódásra nem kellett energiát pazarolnom, találtam egy új hobbit a túrával kapcsolatban: szívecskéket keresgéltem úton-útfélen. Találtam is mindenfélét: kőszívet, faszívet, földszívet, festett szívet, faragott szívet, karcolt szívet, kötött szívet, graffiti szívet, sőt még néhány természet alkotta szívet is. Készítettem belőlük egy kis gyűjteményt.

Később, a Normafa felé kapaszkodva már nem siettünk annyira, inkább próbáltunk egy igen zajos társaság elé vagy mögé kerülni. Sajnos véglegesen elhagyni őket sehogy se tudtuk, minden igyekezetünk ellenére, mert eléggé egy tempót mentünk. Mikor éppen elkavartak, egy időre sikerült hallótávolságon kívül kerülni. Így drukkoltunk, hogy minél többször megtörténjen ez. Az emelkedő végén találtunk még egy kevéske műhavat is mutatóba, de a télből mostanra csak ennyi maradt. A szívecskés sapka és a polár is már rég lekerült rólam. De mihelyt elindultunk Makkosmária felé, hirtelen átkerültünk a hűvös oldalra, megint öltözködni kellett. A makkosi ponton kedves ismerős család pontőrködött: Kovács András, Almádi Nóri és a babájuk, mint a legifjabb pontőr. 

A Tündér-szikla mellett elhaladva értünk fel a Normafához

Disznóság, hogy így néz ki a Disznófő!

A szív turistajelzésként is megjelenik itt és ott, például itt a Normafánál ez egy szívbarát turistaösvény

Makkosmária ismerős pontőrökkel

Mire leértünk Budakeszire, kezdtük felélni folyadéktartalékainkat, így ellátogattunk a kínai boltba a buszvégállomásnál. Azt nem is sejtettük, hogy hamarosan mindent pótolhattunk volna busásan a Mamutfenyőknél. Itt elég komoly EP volt, hiszen ez volt egyben a negyedmaraton végállomása is. Gyula itt is lesben állt a fényképezőgépével és készített rólunk is pár fotót. A ponton volt nagyon finom sajtos tallér is, aminek a receptje kerestetik.

Majdnem, hogy mindegy, hogy egy mamutfenyő vagy Peti mellé állok, így is, úgy is törpe maradok.

Vándorkígyó őrzi a szívet

Finom sajtos tallérok

Meglepően hamar elértünk Ökörapátihoz a zöld kereszten, majd később kimásztuk a Katonasírokhoz vezető, kellemesnek nem mondható, hosszú emelkedőt is. Mindenen sokkal gyorsabban túl voltunk, mint amikor egyedül caplattam itt a nagy hóban még január elején. Vagy legalábbis úgy tűnt nekem. Mindez valószínűleg a jó táraságnak is köszönhető, nemcsak a száraz időnek. 

A Katonasírok már az esti program közeledtét jelzik

A hangulatos Sisakvirág tanösvényen ereszkedtünk le a célba

Már hunyorognak a kisvirágú hunyorok

Amikor felértünk a Kopasz-erdő-tető és a Nagy-Kopasz közötti hágóba, már csak egy feladatunk volt: legurulni Nagykovácsiba a lejtőn, egészen a célig. Közben a szép tiszta időben megszemélhettem, hova kell még ma éjjel felmásznom. Bár túl elgyötört a megtett közel 25 km-től nem voltam, azért kezdett kerülgetni az általános fáradtság és az álmosság. A kellemes félmaratoni távért járó díjazás átvétele után így nagyon gyorsan a buszmegállóba irányultunk és úgy döntöttünk, hazamenetel közben a Móriczon megebédelünk a töröknél. Aztán ha lesz még idő, próbálok kicsit aludni vagy legalább beütemezek egy csendes pihenőt, aztán lehet menni kitörni. Petinek is volt délutáni programja, ahova kell a koncentráció, így neki is hasonló tervei voltak. 

Hoppá, oda ma még fel kell menni!

Így is lett. Gyorsan megszabadultam a tarkabarka szívecskés jelmeztől, mielőtt ez az esti menetben valakinek szemet szúrna és provokációnak vélné, és sötétebb árnyalatú ruhákat öltöttem magamra, ami méltó a megemlékezéshez. 

24,58 km már a cipőben, lehet menni kitörni

Amíg az ágyban fetrengtem pihenést imitálva, már érkezett is az üzenet Imitől, hogy ők hamarosan találkoznak a Moszkván. Azaz a Széll Kálmán téren, mert az ő szóhasználatukban ezt a helyet így hívják. Igen, Z generációsokkal fogok indulni ezen a túrán, fiam cserkész barátaival. Vannak félelmeim, hogy túlzottan boomer leszek a számukra, bár igazából X-es lennék. Már rövid ideig eddig is volt alkalmam hozzám képest igen fiatal tízen-huszonévesekkel túrán együtt haladni, akik akár a gyermekeim is lehetnének, és nagyon pozitív élményeim voltak velük kapcsolatban. Egyik legnagyobb rádöbbenésem az volt, hogy az egyik szimpatikus fiatal srác, akivel a Vadrózsa végén összebandáztam, a fiam gimis osztálytársa volt! Erre már csak a BHMTCS eredménylistájának böngészése után jöttem rá, ahol szintén megtaláltam a nevét. Szóval emberek figyeljetek, mert jön fel a Z generáció! Bár lustának mondják őket, mégis szivárognak befelé a túrázás világába, elszántak, céltudatosak, kitartóak, és megcsinálják, amit kell. Ha nem is a saját gyermekeink (pl. az én fiamtól elég távol áll a teljesítménytúrázás világa, minden előzetes miliőhöz való szoktatás ellenére (pl. pontőrködés) kötéllel se lehetne elvonszolni egy túrára, és tapasztalataim alapján tényleg az a ritkább, ha saját gyermekeink viszik tovább a stafétabotot), de ott vannak a haverjaik, osztálytársaik, évfolyamtársaik, barátaik, barátnőik, akiktől és akikről egyre azt hallom, hogy foglalkoztatja őket például a Kinizsi 100 teljesítése. Én pedig drukkolok nekik, legyenek ők azok a digitális bennszülöttek, akik hátrahagyva az online világot, átveszik tőlünk, (lassan) veteránoktól a túrabotot! Bár az is lehet, hogy a mostani 30-asok is majd megérkeznek szépen lassan, miután kibolyongták magukat az élet útvesztőiben. Egykori lelkes huszonéves önmagamat látom most bennük, persze még tele gyerekbetegségekkel, hiszen egyelőre a sikeres teljesítéshez kell a hét váltózoknival teletömött hátizsák. De majd a túrák és az évek során minden szépen kiforrja magát, hiszen a felszerelés, frissítés és a rutin is folyamatosan alakul a tapasztalatok mentén. És mindenre bőven van még idejük! Ha idén nem sikerül, akkor majd jövőre. Kicsit irigylésre méltó ez, azt tekintve, hogy engem és sokunkat elég hamar eltaszított a való élet zűrzavarossága a túrázástól. Persze ez egyben természetes is, hiszen ha ez nem így lett volna, utánpótlás se érkezne a túrázás világába.

Szóval gyorsan összekapva magam, egy fél órás késéssel igyekeztem Imiék után, már egyenesen fel a várba, hogy megkeressem őket a hatalmasra nyúlt sorban. De mire nagy nehezen megtaláltam a feljárót, addigra ők már éppen sorra kerültek, hiába loholtam végig a várfal alatt. Szerencsére a kódomat megadtam nekik, így át tudták venni az itinerem. Tehát miután megtaláltam őket, azon nyomban indulhattunk kitörni a várból. A csapat tagjai: fiam három cserkésztársa, Imi, Andris és Kozsó, akit meg se ismertem, mert utoljára még kopaszon láttam, most meg nagy haja és szakálla van, illetve erősítve a női nemet, Imi barátnője is velünk tartott. Fiatalos lendülettel haladtunk át a Bécsi kapun, a rendőrök sorfala mellett. Idén ellentüntetőket nem láttunk, mindenki fegyelmezetten haladt előre az útvonalon. Nem voltunk kevesen, több, mint 3000-en érezték fontosnak, hogy megemlékezzenek a kitörés során elesett katonákról.

A Széchenyi-emlékműnél lévő oroszok ügyesen kezelték a pecséteket

Bár pogácsa nekünk már nem jutott, a Bűnvadászok rögtönzött frissítőpontján kaptunk egy kis plusz lendületet a Diós-árok megmászásához a hangszóróból szóló katonadalok által. „Százados úr sej, haj, százados úr, ha felül a lovára...” - utoljára pont egy cserkésztáborban énekeltem ezt a nótát jómagam is, és most ifjú cserkészekkel indulok erre az embert próbálóan hosszú útra. Szemükben én talán egy példakép vagyok, a flúgos anyuka, akinek ma már lábában van 25 km bemelegítésként és jó eséllyel gond nélkül, flottul, náluk gyorsabban le fogja tudni a maradék közel hatvanat is. Mindezt úgy, hogy a szüleik korosztályába tartozik. Ugye azért nem ez a megszokott, jegyezzük meg halkan. De az általános magyar körképre az itt haladók közül igen sokan tudnánk rácáfolni. Kicsit elhúzok az árok végén a fiataloktól, akik egyébként nagyon jó tempót vettek fel és ügyesen haladnak, csak én még érzem azt a szükséges pluszt magamban, ami egyre visz előre, egyre gyorsabban. Azért becsületből az árok végén megállok, hogy bevárjam őket. De ebből már nem lesz semmi, mert íme rám köszön valaki, aki szintén két Z generációs csemetét nevel, akiknek talán sose lesz köze a túrázáshoz, holott az apuka sem semmi sportember. Régi kedves túracimborám, a Pálos 100 óta nem látott Bognár Laci az. Ahelyett, hogy tovább várnék, még sokkal erősebb tempóra kapcsolunk máris, megörülve kölcsönösen a másiknak. Wehner Gézának, aki mellett a Svábhegy megálló előtt elrobogunk, csak úgy lobogtatja a kabátját a menetszelünk. Nem is vesszük észre, úgy kell ránk köszönnie. Olyan jó látni, mennyi embert mozgat meg ez a túra. A Kárpátosok még külön koszorúval és készültek a megemlékezésre.

Ez a koszorú került az egyik katonasírra

Kocogunk végig a hegyháton, majd le a Csacsi-rétre, közben kivárva a már nem túl hosszú és gyorsan haladó sort a Széchenyi-emlékmű előtti lépcsőn, menet közben megosztva egymással örömeinket, bánatainkat és terveinket az elkövetkező évre. A réten a szanitécek újabb pecsétet nyomnak az itinerünkbe, és máris kocoghatunk lefelé a Virág-völgyben. Mivel, egyszemélyessé szűkül az ösvény, a lendületünk hamarosan feltorlódik a messzire kígyózó menetsor hátán, előzni már csak a János-hegynek felfelé tudunk. Felérve sajnos egy hosszabb sort kell kivárnunk. A várakozási időt vizslasimogatással próbáljuk elütni. Miután kézhez kapjuk a csokinkat és a pecsétünket, megmásszuk az emelkedő maradékát a János-hegyi kilátóig, majd újból kocogásra váltunk hegynek lefelé. Mivel nem kispistázunk a kanyarokat levágva, nehezen szabadulunk meg a nemzeti rock harsogásától. Néhányan nehezményezik a tempónkat, de mint tudjuk, sokféle embert vonz ez a túra, köztük a terepfutókat is, akiknek táborát erősíteni (vagy gyengíteni) próbáljuk jelen esetben. Megható, ahogy a Hárs-hegy köves kaptatóján küzdve visszapillantok a János-hegy irányába, és azt látom, hogy mint rajzó szentjánosbogarak az éjszakában, lámpák sora imbolyog lefelé. 

Három katona sírja a Csacsi-rét felett

A Kaán Károly-kilátónál újabb pecsétet kapunk, aztán leóvatoskodunk a köveken a Bátori-barlang mellé. Innentől megint futásra kapcsolunk, egészen Hűvösvölgyig, ahol tényleg igen hűvös lesz hirtelen. Sebaj, máris kimelegít úgyis hamarosan a mászás fel a Vadaskerti-hegy oldalában. A Közép-úton lévő katonasírnál ismerős MKE-tagok osztják a pálinkát, amiből mi nem kérünk, hanem inkább sietünk felfelé a hangulatosan mécsesekkel kivilágított lövészárkok és bunkerek mentén. Átbukunk a nyergen a másik katonasírhoz, majd kezdődik az út egyik legkeményebb kaptatója fel az Újlaki-hegyre a sárgán. Ilyen jó terepviszonyok közepette a kimászása nem okoz túl nagy gondot, még a felfelé igyekvő tömeg ellenére sem, így viszonylag hamar meg is szerezzük fent a pecsétünket. Indulunk tovább, de hiába a sokéves rutin, már megint nem sikerül bevenni balra a kanyart a sárga kis ösvényén, elmegyünk kék körözni mások után. Mihelyt meglátom az első hibásan követett jelzést, szólok Lacinak, hogy hátraarc, és figyelmeztetem erre a többieket is. Sikerült magunkkal ragadnunk egy félkatonainak tűnő, zászlóval felszerelkezett igen népes menetoszlopot is, akik szigorúan vezényszavakra közlekednek. Igyekszünk eléjük kerülni, hogy mi lehessünk az elsők a sziklás single tracken, ami nekünk már nem okoz meglepetést, de nekik viszont esélyes. Hallok olyan beszélgetésfoszlányokat, hogy „inkább feladom huszonötnél, mert nagyon csúszik a terep”, meg látok máris néhány furcsa járást a minisztériumból. Sokan járnak így, akiket inkább a lelkesedés hozott ide, mintsem a kiapadhatatlan túrakedv. Akiket viszont végig visz csupán az előbbi, azok előtt le a kalappal! 

Szanitécek osztják a pecsétet a Csacsi-réten

A Virágos-nyereg előtt csodák-csodája, sincs számottevő sár, az út egy részét meg frissen felszórták valami murvaszerűséggel valakik meglepetésünkre. És máris búcsúzhatunk el egymástól, mert Lacinak idáig szólt a küldetése. Illetve vannak még tervei, hogy majd hazagyalogol innen. Pecsétszerzés és táplálkozás közben próbálom kideríteni, mi újság a fiatalokkal. Menet közben már többször értekeztünk, de most kiderül, hogy ők még csak Hűvösvölgy előtt tartanak, ami Laci szerint is minimum egy órányi hátrányt jelent. Úgy terveztem, hogy nagyjából negyed órát hajlandó lennék várni rájuk, de ez már túl sok. És az olló még csak nyílni fog, annak ellenére is, hogy innen Solymár felé csak nagyon kényelmesben nyomom. Csak semmi előzgetés az egyszemélyes ösvényen, a Kötők-padjánál kialakult sort is türelmesen kivárom. Csak a Kálvária-hegy alatt, a Jegenye-völgy előtt kiszélesedő úton kezdek el kocogni és előzni. Idén nem törekszem rekordra, bár egyszer szeretnék majd egy 10 óra alatti időt ezen a túrán, de annak nem most van itt az ideje. Ez itt és most a túrahalmozás kipróbálása, amit csak óvatosban tolunk. Az igazi nagyágyúk reggel rögtön negyvenest mentek és már bőven előttünk vannak. Vagy mögöttünk, de be fognak érni. 

A Határ-nyereg katonasírjánál (fotó: Bognár Laci)

Sörbicikli (nem az, amit a körúton látunk)

Erich Kammerer sírja

Solymáron a Horthy-szobros ponton újabb pecsét a menetlevélbe, aztán végigkanyargok a Les-hegy alatti Jegenye-völgyben. Átkelek a solymári műúton a völgy folytatásába, ahonnan hosszú kapaszkodásba kezdek, fel a Zsíros-hegyre. Egyedül vagyok a tömegben, mindent úgy csinálok, ahogy nekem jó. Ez bizony luxus. Nem szakítom szét magam felfelé, mégis ismerősökre bukkanok a Muflon itatónál. Először Lévai Évit veszem észre, majd Ballay Orsit is meglátom. Nagy örömmel üdvözöljük egymást. Kiderül, Átol Csabi és Cser M. Zoli is társaságukban van, valamint még két másik rutinos túrázó, akiket nem ismerek. Én leszek az új csapattag, hiszen máris nagyon örülök, hogy nem egyedül kell megtennem az út innentől még igen hosszú hátralévő részét. Kétségkívül menne úgy is, de sokkalta jobb így, jó csapatban. Similis simili gaudet, az őrült százasozók nagyon is jól megférnek egymás társaságában. Mindenki ecseteli a nagyratörő és őrültebbnél őrültebb terveit, közben Csabi igen húzós tempót diktál a csapatnak nagy veteránként. Jó beszélgetések közepette másszuk meg a Nagy-Szénást, észre se vesszük a kilométerek szaporodását. 

A solymári EP

Lámpák sora a Nagy-Szénáson

Ez a pont számomra mindig megható: a kereszt tövéből figyelni a vonulaton végigkígyózó lámpasort. Rövid fotószünet után megyünk is tovább, átbukva a Kutya-hegyen, le a forgóajtóhoz, az ottani katonatáborhoz. Itt leülünk pihenni egy szusszanásnyit. Eljött az ideje az evésnek-ivásnak, szerelvényigazításnak és az öltözködésnek. Lefelé már nem fűtenek az emelkedők, a Szerdahelyi-vágás kopáros részein rendesen támadni szokott a hideg, mint ahogy a szellős Malom-földeken is. És milyen jól tesszük, bár még nem fázunk igazából és nem ismerjük az időjárási fejleményeket. Inkább ötletelünk, hogy lehetne csinálni rögtönzött BHTCS-t például extra csúcsok felkerésével, beiktatva például a Meszes-hegyet is. Nem is bánnánk, pedig Zolinak és nekem is a túra végére ki fog jönni mintegy 85 km. Amit így esetleg ki lehetne pótolni egy bűvös 100-asra. Zoli más taktikát választott, ő megcsinálta a teljes Szív trail maratont, viszont csak a 35-ös távhoz csatlakozott a Kitörésen. De vannak olyanok, akik mindkét túrát teljes távon megcsinálják. Éppen emlegetjük közülük Bévárdi Gábort és Horváth Verát, tanakodva azon, hogy vajon merre járhatnak, mikor hátulról egy hang odaszól, hogy itt van Gábor személyesen. Jót röhögünk a vicces szituáción és elengedjük a gyorsléptű Gábort. Közben Zolit megtámogatom egy energiaitallal, mert kezd kijönni rajta a fáradtság és a néhány doboz sör hatása, amit elfogyasztott.

Pihenő a Szerdahelyi-vágásnál

A Malom-földek patakja kiszáradt, így nincs gond az átkeléssel. Újabb pecsét az itt posztoló katonáktól, majd irány Perbál és a Kis Kaiser söröző. Itt újabb pihenőt engedélyezünk magunknak. Mindenki vesz teát és elintézi a szükséges dolgokat, kinek mi legyen az. Újult erőre kapva megyünk ki a sötétbe, hogy letudjuk az utolsó 11 km-t is Szomorig. Már csak két mászás, egy kisebb és egy nagyobb, kellemetlenebb. Ahogy másszuk a Nyakast, meghatározhatatlan dolog kezd hullani ránk, egyre intenzívebben. Egyszer-kétszer az irányt is elvétjük, korrigálnunk kell, mert későn fogok gyanút. Pedig már mehetne csukott szemmel is az iránytartás így ötödszörre a hatvanason. Igen, pont félúton járok a vaskereszt megszerzéséig. Anyácsapusztánál bevárom a csapatot, mivel kicsit hamarabb érkeztem a pontra, köszönhetően annak, hogy nem fordultam vissza a helyes útra, tudva azt, hogy a rossz irány is bevisz a bekötőútba, majd megkocogtam a szerencsére most sármentes lejtőt. 

Kár, hogy sosincs idő megnézni ezt a kiállítást

Amíg érkeznek a többiek, odaállok melegedni a tűzhöz, mert egyre cudarabbra fordul az időjárás. Hirtelen jeges szél támad, arcunkba söpri az esőt. A hideg szembeszélben igen kellemetlen menetelni a nyílt terepen. Arcunkba húzzuk a kapucnit és a csősálat, összébb szorítjuk a fogainkat. A ritka teljesítések egyike, amikor szinte már várom, hogy elérjük a sűrűbb növényzettel borított Kakukk-hegyet és a rettegett emelkedőt, ahol végre nem fogunk fázni. De még előtte át kell vergődnünk egy rövid saras szakaszon a pataknál. Pedig eddig megúsztuk tiszta cipővel, megint a végén sarazzuk össze magunkat. A lámpám is vacakol, Évié is, reméljük, hogy még kihúzzák az utolsó kilométereket a közvilágításig, és nem kell akkut cserélni. Évi furán működő órája egyébként néha a frászt hozza rám, amikor téves riasztásokat ad ki jó hangosan. 

Korabeli Zündapp járgányok

Zoli mondja, hogy a hegy négy szakaszból áll, amiből a második a leghúzósabb. És valóban. Szerencsére viszonylag gyorsan letudjuk mindet, és már nem is fázunk, mire megkapjuk fent a pecsétet. Nem lennék itt most pontőr! Húzunk is be gyorsan az erdőbe, hogy leküzdjük magunkat a kálváriához. A lefelé vezető út ugyanis ugyanolyan küzdelmes, mint a felfelé vezető... Szerencsére a faluban nem annyira érezni a még úton lévő kitörőket sújtó hidegbetörést. Sokat gondolok a hátrahagyott fiatalokra, vajon mi lehet velük, hogy viselik a megpróbáltatásokat és főképp merre járhatnak. Vajon mind célba érnek? Van közöttük kettő, akiknek első Kitörése ez. Egynek ez az első hosszú túrája is. Nagy vállalkozás! És érdemes visszagondolni arra, hogy én is ugyanígy kezdtem sok-sok évvel ezelőtt. Mikor Anyácsapusztánál járok, ők még csak a 42. kilométerükön vannak túl. Mint sejtettem is, tovább nyílt az olló. De mielőtt beleesne az ember a fellengzés és a nagyképűség bűnébe, érdemes elgondolkozni azon, honnan indultunk. Vajon az akkori önmagam mit szólna ehhez a fain kis szélviharhoz?

Orsival végigcsevegjük a tornacsarnokig vezető utat, mintha nem is gyalogoltunk volna le 60 km-t az éjszakában. (Igen, az ő nagylánya is szívesebben jár Dzsúdló koncertre, mint TT-zni... De hát mi baj is van ezzel?) Azaz részemről összességében 83-at. Igen, ami régen az éves csúcsterhelés volt, mostanra edzőtávvá zsugorodott. Ha a fiatalok kitartanak a határaik feszegetése mellett, meg fogják tapasztalni ők is ezt a valahol jó érzést, akármennyire őrült dolognak is számítson mindez. 

Átvesszük a díjazást, jó túrázószokás szerint körbegratuláljuk egymást, illetve az összes hirtelenjében felismert ismerőst a teremben (nincsenek kevesen), majd próbálunk ülőhelyet találni. Újfent megállapítom, hogy a katonaruhás németek egy része egy külön állatfajtát képez, nehéz velük megértetni, hogy Orsinak le kéne ülni, mert nem érzi jól magát. Bár az is igaz, hogy az évek során már igen megkopott az egykori jó nyelvtudásom gyakorlat híján. De azért kerül ülőhely, meg kimondottan finom virsli is mustárral. 

A boldog és büszke csapat (Zoli már távozott köreinkből, mire a képet összehoztuk)

Peti, bár éjjel sokáig billiárdozott, jön értem, nem kell a hidegben tolongani a busznál. És legalább Lutring Márkot is haza tudjuk vinni, aki nemrég a közelünkbe költözött. A hazaúton be-be alszom, bár a semmiből hirtelen az autóútra berepülő fenyőmúmiát nem álmodom, az valóság, bármilyen valószínűtlen is. Mi kitörtünk, a hideg meg éppen betör, nem ette még meg a kutya a telet, bármennyire is szeretnénk azt hinni. Egyelőre győzedelmeskedni tűnik, de úton már a tavasz, délelőtt ennek láttuk elég markáns jeleit. És mennyire szép, hogy mindegyik túra neki illő időjárási körítést kapott, a reggeli egy szívet melengető tavasziast, az esti pedig a végére egy embert próbáló téliest. Pont úgy, ahogy az előzetesen létrehozott képen szerepel. És hamarosan ez a nap is, első túraduplázásom története is emlékké fakul. Szokás valószínűleg nem lesz belőle, bár valószínűtlenül könnyedén átvészeltem.

A fiatalok is derekasan helyt álltak. Egyedül az elsőbálozó srác szállt ki 45 km-nél, a többiek mind beértek 9 óráig. Gratulálok mindegyiküknek, Andrisnak is, akinek elsőre a 45 km is komoly teljesítmény, főleg ilyen körülmények között. 

Strava linkek:

Szív trail félmaraton:

Kitörés: