Szántó 200

 Mélységes csalódást kell okoznom evvel a beszámolómmal is a kedves olvasóközönségnek, mert a Szántó 200-on szerzett élményeim részletes kielemzése helyett egy moldvai népdalról fogok írni, elsősorban arról, hogy illeszkedik ez a látszólag nagyon is másról szóló nóta a jelen helyzetemhez. Tehát ne várjon most senki Márton Dani féle részletekbe menő túraleírást, amiből az is kiderül, hány virslit és nápolyit ettem a 10. ellenőrzőponton és az finom volt-e, bár nem kétséges, néha én is képes vagyok ilyet elkövetni. Egyébként menet közben többször is előkerültek Dani beszámolói témaként, és többször megjegyeztem, hogy bár melós őket elolvasni is, de borzasztó hasznosak tudnak lenni egy túrára való felkészülés során, így Ritának is ajánlottam őket kötelező olvasmányként külföldi százasok előtt.

Nagy bezuhanásom környékén lettem figyelmes Gyula talicskájára a piros jelzésen, amivel, mint tudjuk, a köveket hordja ki a pilisi utakra

Akkor vágjunk is bele rögtön a közepébe, méghozzá ugorjunk a rendszeresen túlmérő órám szerinti 151. km-em környékére, a végtelenül hosszú és unalmas sárga jelzésre a Tölgyikrektől a Dobogókő felé, amikor már vagy harmadszor veszítettem el a jelzést, ötödször készültek leszállni a földönkívüliek a Dobogókő tetején, de minimum különleges fényjátékot rendeztek ismeretlenek az ünnep tiszteletére, túl voltam egy óraátállításon, két fának támaszkodáson, egy kényszerű kiálláson, valamint sok-sok kilométernyi részeg módjára való tántorgáson, miután elfogyasztottam az álmosító kávét a Csikóváralja alatti ponton. És most éppen megint darabjaira készült esni az út előttem és legszívesebben lefeküdtem volna aludni valahová az út mellé egy lehetőleg észrevehetetlen helyre, nem törődve azzal, hogy a délelőtti eső miatt még mindig nedves a föld és az éjszaka is nagyrészt szemerkélő esőben telt eddig. 

Esős kilátások a Rezső-kilátóról szombat délelőtt

Már a második éjjel voltam talpon és legfeljebb egy szűk fél órát sikerült aludnom a Kő-hegyi turistaház fűtött ebédlőjében egy asztalon, fejem alá gyűrve párnaként a kabátom. De valószínűbb, hogy annyit se. Ott kénytelen voltam beiktatni ezt a kis pihenőt, mert az egyetlen esélyem volt a továbbhaladáshoz, miután 400 méternyire a ház előtt is muszáj volt kiállnom pár perc erejéig, míg összeszedtem annyira magam, hogy meg tudtam tenni a hátralévő rövid utat a házig. Előtte majdnem ugyanaz történt, mint itt, avval a különbséggel, hogy puzzledarabokká vált előttem az út, rajta apró színes kutyákkal és attól féltem, hogy összeesem, de legalább is elesem ha nem ülök le néhány percre. 

(Forrás: Gemini)

De most nem akarok kiállni, mert így sose jutok fel Dobogókőre. Láthatatlan hajcsárok hajtanak előre szöges ostorokkal, muszáj menni. Úgy tűnik, így is alig haladok előre és úgy telnek el hosszú, nagyon hosszú órák, hogy még mindig nem kereszteztem a műutat, ahonnan már valóban nincs sok a pontig. Valahogy ki kell jutnom erről a mélypontról, bárhogy is. Nem szívesen nyúlok az energiaitalokhoz, de a pokolból kivezető út most maga a pokol, vagyis a Hell, hiszen sokszor célravezető a módszer, hogy kutyaharapást a szőrivel kezelünk. Felpattintom a dobozt, benyomom a fülest, ami már előzőleg a Vörös-kőre is felvitt, és átsegített a Pap-rét utáni unalmas szakaszon, ahol szintén egyedül küzdelmeskedtem az éjszakában.

És ekkor hangzott el a dal... A dal, amit már el is felejtettem, hogy feltettem a telefonom setlistjére, és ami olyan elementáris erővel és tisztasággal hasított bele az éjszakába, amit olyannyira a magaménak éreztem az engem körülölelő sötét erdő nyugalmában, magányos küzdelmem közepette. Pozitív kicsengése azonnal megnyugtatott és szinte előrevetítette, hogy én ezt ma bármi áron, de megcsinálom. 

Kilenc esztendőtől fogva

hozzád jártam guzsalyasba.

Azt es bánom, érted jártam,

gyenge lábam fárasztottam.

Sok édes álmom szaggattam,

magam vadilni se tudtam*.

Hozzád jártam sok időtől,

kilenc egész esztendőtől.

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

A Pilis szerpentinje, ahol a múlt és a remélhetőleg szebb jövendő is jól látszódik

A gyönyörű, archaikus nyelvi elemekkel teli moldvai nyelvjárásban leírt történet az egyik legtávolabbi magyarlakta településen élő legény vagy leány történetét meséli el, aki kilenc esztendőn át fáradozott avval, hogy eljárt a kedveséhez guzsalyasba, ami Moldvában nemcsak a fonót jelentette, hanem a fiatalok ismerkedését szolgáló intézmény volt, egyfajta próbaházasság. Ugyan a dalt ebben a feldolgozásban egy lány énekli, de általában a legények jártak guzsalyasba a lányos házhoz, ahol ott is éjszakáztak, így kitapasztalhatták a fiatalok, összeillenek-e minden téren. Erre többnyire amiatt volt szükség, mert például a moldvai Gajcsána-Magyarfaluban, mai román nevén Ariniban is az egyik faluvég több mint 3 km-re van a másiktól és az egyes falurészek is igen távol tudnak esni egymástól, nem beszélve arról, hogy meredek dombhátakat is át kell mászni a legénynek, hogy a cinkájához* jusson. Nem a levegőbe beszélek, hanem van egy teljesen véletlen szülte kapcsolódási pontomhoz az adott dalhoz, amire csak utólagosan jöttem rá, ott az éjjeli erdőben erről a tényről még nem tudtam. Méghozzá arról, hogy majdnem magam is gajcsánai menyecske lettem valaha régen, talán még egy másik univerzumban. Mindenesetre a fiam ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint a moldvai adatközlő asszony, akitől 1984-ben a dal egyik másik változatát gyűjtötték. 

Az adott ponton hatalmas sebességbeli változás következett be, ami a Strava diagramon is jól látható

Nincsenek véletlenek. Most az egyszerű falusi csángó parasztlány vagy legény, a dal egykori anonim, ismeretlenségbe vesző szövegalkotójának csendes öröme, megelégedettsége afelett, hogy szerencsésen sikerült párt választania és nem volt hiábavaló a sok emiatti fáradozása, az én lelkemhez szól, az éppen élete leghosszabb ultratávját nyűvő budapesti, értelmiségi, középkorú hobbisportoló nőhöz, egy teljesen más szituációban és élethelyzetben. Láthatatlan híd épül közénk, a közvetítő énekest is belevonva, mert közös az örömünk forrása. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló a sok járkálás és bujdosás, idegen földön lakás számomra se, mert itt vagyok a legnagyobbak között ma éjjel és még ha vontatottan is, de haladok előre, lassan túl minden eddigi egyben legyalogolt leghosszabb távomon. Még akkor is, ha azt érezném könnyebb megoldásnak most, hogy egy csipkebokor lesz az éjjeli szállásom mindjárt. Be sok ádidást* és ténist* elkoptattam én is, lyukasra jártam a csórápjaim*, hogy eljussak ahhoz a fránya kétszázashoz! Kerülgettem jobbról, kerülgettem balról, többször nekifutottam, de végire sose jutottam. Lehet, hogy most se jutok, de eldöntöttem, hogy megyek, ameddig bírok. És most még bírok menni, nem kérdés, visznek a lábaim. Amióta pörget a Hell és húz felfelé a zene, már az álmosság se kínoz, egyszeriben átestem a ló túloldalára és legszívesebben eltáncolnám a sticát, egy másik moldvait, amit a Kerekes Band játszik éppen. Neki is kezdek ugrándozni a zene ütemére, meglepően jól megy. A bokrokban meg nem képzelet szülte tojástartókat látok, hanem egy valódi vadmacskát, ami tényleg ott van és figyel engem. Különleges ajándék az éjjeli erdőtől, ilyen is csak egyszer történik. Ajándék ez az éjszaka, csupa új élmény, vadonatúj megtapasztalás, még ha pokolian nehéz is az egész, és legszívesebben most rögtön abbahagynám. A hangok a fejemben egyre csak erre biztatnak. A szülés kínkeserves, ezt saját tapasztalatból is tudom, és ma éjjel valami megszületik: az első kétszázas teljesítésem.

Vadálló-kövek, ahogyan még sosem láttam (jobban mondva nem láttam)

A Háromszázgarádicson, ahonnan eltűnt a piros autóroncs

Ezt a dalt dúdolom akkor is, amikor mintegy 30 km-rel később, már az utolsó 50 km-es kör fele környékén, a Háromszázgarádics tetején egy útjelzőtábla alatt megpihenve várom Ritát, hogy felérjen ő is. Túl vagyok az egész út legnehezebb szakaszán és talán már 30 km se választ el attól, hogy célba érjek. De azt is tudom, hogy egy ilyen távon bármi megtörténhet. Előre örülni sosem szabad. Ennek ellenére most nyugodt vagyok, végtelenül nyugodt, sehol semmi türelmetlenség bennem. 

Ültem talpaim pihentetve a tábla alatt és a dalt dúdolgattam.

Alig 30 km és mennyi minden történik még! És mennyi minden történt már! Túl vagyunk egy gyors éjszakai ötvenesen, részemről egy nagyrészt magányosan megtett százason sok esővel, ahol mindketten emberfelettit küzdöttünk külön-külön magányosan az előző, második éjszakában és most, hogy társultunk egymáshoz, kiderül, hogy a sikeres teljesítésen kívül mindkettőnk álma tavalyról egy adag sült krumpli a klastrompusztai büfében. Ez a vágy hamarabb teljesíthető, mint a célba érés. „Eltöltöttünk egy esztendőt”, és ugyanúgy itt ülünk Ritával mint tavaly és most esszük a saját sült krumplinkat. És nagyjából ugyanazt is érzem, bár 50 km-rel több van most a lábamban, mint akkor. Nem volt hiába az az egy esztendő, nem volt hiába a „9 esztendőnyi járkálás” se.

Gyula 2. számú taligája a Sasfészek turistaháznál lencsevégre kapva

A Nagy Kopasz tetején járunk, 10 km van hátra mindössze. 10 végtelenül hosszú kilométer. Eljött a pillanat, hogy felhívjam Petit, értem tud-e jönni. És jön. Hazajutok, nem kell hétfő hajnalban Szántóról, rengeteg csomaggal munkába mennem, igaz, csak home officeba. Mert a még egyelőre létező cégemet baromira nem érdekli, mivel töltöttem a hétvégém. Én csak a kisökör vagyok, a szabadság joga mindig a Jupitereké. Peti egyet kér viccesen: iktassam ki végre azokat, akik ilyen dolgokra kényszerítenek egyre. Egyszer biztosan kiiktatom őket, de most még inkább azt érzem, hogy:

Csodálatos őszi színek szinte mindenhol

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Pedig most már nem elég a Hell, egyre durvább szerek kellenek az álommanók elűzéséhez. Koffeinshot kortyokban, kóla, kávés csoki felváltva. És csak kerülgetnek egyre, alattomosan rontanak rám a sötétből időről időre. Ritát se kímélik. Ez a 3. éjszaka, mikor megint elered az eső, de nem csak szemerkél, hanem esik rendesen. Lassan a vízhatlan kesztyű is feladja az esőcseppekkel való küzdelmet. De nekünk ki kell tartanunk, még ha néha le is kell ülnünk, vagy neki kell támaszkodnunk egy-egy fának. Végtelenül hálás vagyok Ritának, hogy diktálja a tempót és húz egyre magával. Nélküle ki tudja, merre botorkálnék most. Mögöttünk már csak az Évi-Feri-Juli hármasfogat van, egyre találgatjuk, merre járhatnak. Fogynak a méterek, száz méterek és lassacskán a kilométerek is. Minden lépés közelebb visz a célhoz. És egyszer csak ott vagyunk a Kék ház előtt. Megfogjuk egymás kezét és egyszerre lépünk be az ajtón:

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Pontosan ezeket a sorokat élem most. A belefektetett munka végre megteremte azt a gyümölcsöt, amire oly régóta áhítoztam már. Elmondhatom, hogy van teljesített kétszázasom. Egyelőre nem gondolkodom következőben, boldog vagyok evvel, amit a sors most oly nehezen, de megadott, mint oly sok évig boldog voltam az egy szál teljesített Kinizsimmel is. 

A Spartacus-ösvény most is az egyik legszebb szakasza volt az útnak

Hogy mit hoz a jövendő, nem tudom, kicsit mások a terveim jövőre, mint idén voltak. Pár embernek már felvázoltam a változtatás lényegét, de majd térjünk rá inkább akkor, amikor aktuális lesz. Inkább most a következő két túrámmal foglalkozok, mert még nincs vége az idei százas szezonnak, hátra van még egy Mecseki láthatatlanok és egy Iszinik is. És mindkettőre nevezve vagyok már. Most járok 14 százasnál idén, ha kettőnek számítom a mostani kétszázast (mert az is), így, ha minden jól megy, összesen 16 százasom lesz ebben az évben. Két aszályos esztendő elmúltával az idei év megteremte a kétszázast is. Fel kellett nőni hozzá minden tekintetben, mert így utólag, pár nap távlatából elmondhatom, hogy a kétszázas nagyon, de nagyon más történet, mint egy százas teljesítése. És ezzel nem szeretném leértékelni a százasokat egyáltalán. Talán ugyanazt mondhatom, mint amit a maraton esetében mondanak a futók, hogy a maraton nem két félmaraton és a kétszázas sem két százas. 

Tehát még két túra van hátra az idei évben, és teljes elégedettséggel elmondhatom:

A szombati napnyugta előtti kilátás a Moli-pihenőről

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

EP-nek vélt bivakoló társaság

Remélem, megadja. És most utoljára nem a fenti népdalból fogok idézni, hanem egy nagyon éles ugrással Till Lindemanntól (az én zenei világomba ez a stílus is nagyon belefér), akinek Sport frei című, erre a sportágra is örök érvényű mondanivalóval bíró számát többször is meghallgattam az út folyamán, mert annyira aktuálisnak éreztem, amikor megtáltosodva már befelé kocogtam a második körről. Mert bizony voltak fények és árnyékok bőven és ennek a menetnek voltak nagyon is mulatságos epizódjai is. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem felébresztettünk két kint alvó társaságot. Egyszer Cser M. Zoliékkal közösen vertünk fel néhány fiatalt, még a Szentfa-kápolnánál lévő pont előtt, mert azt hittük, ők a pont. Még egy narancssárga tárgy is kint fityegett egy fán, amit mi bójának véltünk. Kis híján neki is kezdtünk az asztalra kipakolt elemózsiájuknak... Másodszor a Bölcső-hegy kilátójában alvó társaságon kerestem a pontot, ami mint a következő emberes ponton kiderült, a kilátó tetején volt. Csak erre éppen semmi se utalt lent. Így aztán nagy dérrel-dúrral, a hiányzó pont miatt mérgelődve odébb álltam. Azért mekkora lúzerség már egy éjszakai TT útvonalán bivakolni...

Vasárnap hajnali Zsivány-sziklák Lindemann társaságában

Und die Jahre laufen dir davon
Jeder Tag ein neuer Marathon
Verlieren und siegen
Fallen und fliegen
Schatten und Licht
Und die Tränen sieht man nicht

(Az évek tovaszállnak

Minden nap egy új maraton

Elbukás és győzelem

Zuhanás és szárnyalás

Árnyék és fény

A könnyek nem látszanak)

Szómagyarázat:

magam vadilni se tudtam: nem tudtam udvarolni járni (ebben 100%-ig biztos nem vagyok, de talán ugyanaz, mint a vadolni kifejezés az Erdélyi tájszótárban)

cinka: lány; egy legény cinkája: egy fiú kedvese

ádidás: edzőcipő, mai szóhasználattal sneaker

ténis: tornacipő

csóráp: zokni, harisnya

Strava-link: 

Októberi emléktúra

 

Régi restanciámat számoltam fel a mostani hétvégén avval, hogy végre sikerült részt venni a pomázi cserkészek októberi emléktúráján. Mint volt cserkész, már régen kinéztem magamnak, hogy márciusban és októberben is szervez a Magyar Cserkészszövetség egy-egy túrát az éppen aktuális forradalom emlékére, természetesen az adott évszámnak megfelelő királytávval, ami jelen esetben 56 km volt. Mivel végre Peti is tudott és akart is jönni, kiegyeztünk egy kényelmes 28 km-ben, ami igazi örömtúrázásnak ígérkezett ebben a ragyogó októberi időben.

Nem titkolt szándékom volt egyúttal nappal végigjárni a következő nagy kihívás, a jövő hétvégén rám leselkedő Szántó 200 néhány útba eső részét nappal, hiszen ezeket a Szántón jó eséllyel sötétben fogom csak látni. Már ha ideáig egyáltalán majd eljutok... Hiszen rögtön az első nagyobb kitüremkedésünkön, amit most érinteni fogunk, a pomázi Kő-hegyen, már kb. 125 km lesz a lábamban. Nem is beszélve a (már nem létező) Tölgyikrekről, ahol meg 140 km, és itt el is hagyjuk az azonos szakaszokat végleg. Nos az már majdnem annyi, amit tavaly összesen összegyalogoltam itt a Szántó 150B-n, teljesítve eddigi leghosszabb egyben legyalogolt túrámat. Hosszabb egyben teljesített távom azóta se volt, de más, még nagyobb volumenű hülyeségeket (Sárgarigó 100 + Mecsek 100 kombó, illetve Széphalom 50 + Tövisek és virágok /155 km/) követtem el idén, csak némi alvással közben. Most ez egy kicsit másképp lesz. Készülök is rá, ahogy csak tudok, mindössze az elegendő alvás nem akar összejönni, mert most valahogy pont megint egy rossz alvós periódusban vagyok, talán részben már az előzetes drukk miatt is.

Elég szépen alakul az ősz a Bükkös-patak völgyében

Egy kisebb edzésnek talán ez is megtette, bár hasznosabb lett volna ebből a szempontból az itteni királytáv, vagy a Kovács Beáta emléktúra, ami szintén régóta ott van a bakancslistámon. Most megint felkerült a „majd jövőre” listára, mint eddig már oly sokszor. Peti is készül most egy hosszabb távra, méghozzá a Mecseki láthatatlanok 56 km-es etapját szeretné megismételni. 

A Sikárosi-rétet is érintettük nagy örömömre

Végül egyáltalán nem bántuk meg, hogy ezt a túrát választottuk, mert ezen a vidéken kitűnően tudott érvényesülni a „legszínesebb őszi hétvége” művészi palettája, ráadásul időnk is volt bőven élvezni a színkavalkádot a megengedő szintidőnek hála. Ez a hétvége talán pont most volt, de azért remélem, a Szántóra is tartogat még valamennyi színpompát a természet, úgy mint tavaly. Mert akkor pont azt állapítottam meg, hogy az volt a legszebb őszi hétvége. Ezt tényleg jó nehéz eldönteni, mert a túrázónak sokszor az az érzése, hogy éppen az erdő aktuális állapota a legtetszetősebb.

Sajnos egyre foghíjasabb a mozaik a Lenkó-emlékművön

Nem szeretném most a történteket részletekbe menően kivesézni, lényeg az, hogy nekem merő élvezkedés volt ez a túra, Petinek már nem annyira, de ő mostanában alig túrázott, tehát ez nem csoda. Egy helyen sikerült egy picit elkavarnunk, méghozzá a Lajos-forrásnál, szerencsére annyira nem, mint az előttünk haladó fiataloknak, akik végül szemből abszolválták a távot, így a vége felé szembe jöttek velünk, amit nem tudtunk mire vélni. Szerencsére még időben rájöttem, hogy a zöld háromszögön az ellenkező irányba kéne tartani. Kicsit a letölthető track leegyszerűsített vonalvezetése is ludas volt a dologban (két útpontot egy egyenes kötött össze, ami nem követte a turistautat), de persze én is figyelhettem volna jobban, mint önjelölt túravezető. Szerencsére ismerem annyira a terepet, hogy hamar rájöttem a tévedésre. 

Egyik legszebb panorámánk a Kőrösi Csoma-emlékműtől volt

Volt néhány vicces epizód is: mint például amikor a Bükkös-patak völgyében leültünk pihenni a bicikliút melletti árokban, aztán boldog-boldogtalan köszöngetett nekünk, kívánt jó étvágyat, vagy kérdezte, hogy minden rendben-e, főleg, mikor Peti még tornázni is kezdett. A Tölgyikreknél meg egy piknikező család kínált meg maradék tiramisúval, amit állítólag már képtelenek voltak megenni. Nos, nekem sikerült ott a helyszínen befalni az egészet, sőt mondtam nekik, hogy jövő hétvégén, szombat éjjel is kijöhetnének ide egy ilyennel. El is meséltem nekik, mi járatban leszek. Egészen fellelkesültek, így lehet, hogy sikerült néhány nevező delikvenst szerezni a Szurikátáknak – na persze nem hiszem, hogy a 200 km-es verzióhoz.

Találkoztunk ritkaságszámba menő jó fej terepbringásokkal is, akik például megkérdezték, hogy az ösvényen, amin felérkeztünk egy elágazáshoz, jönnek-e mögöttünk túrázók. Sajnos azt kellett mondanunk, hogy ez itt éppen egy teljesítménytúra útvonala, így nincs szerencséjük.

A Kis-Csikóváron

Egy csapatnyi csetlő-botló, kimerült felfelé igyekvő leányzóval is összefutottunk a Nagy-Csikóvár embert nem kímélő, morzsalékos lejtőjén/emelkedőjén – ki honnan nézte a dolgot. Nekik javasoltam a Tolvaj-hegy-technikát: túrabot híján érdemes bemenni a fák közé, ha már máshogy nem megy, és fától-fáig haladni. Ez a szakasz nekünk is igencsak izgi lesz majd sötétben lefelé, ami talán még nehezebb, mint felfelé.

A mezőny létszáma nem volt annyira acélos: valószínű, hogy a hosszabb távosok már korábban elrajtoltak, így a többi távon csak szállingóztak az emberek, köszönhetően annak, hogy ezen a hétvégén igen komoly és jó túrafelhozatal volt. Erre később a rendezők is panaszkodtak, de itt tényleg nem a szervezésükkel vagy a túrájukkal volt gond, hanem az erős konkurensekkel. Ami a szervezést illeti, kevés dolgot tudok kifogásolni az előbb említett leegyszerűsített tracken kívül. Az egyik, hogy én valahogy jobban kihangsúlyoznám az emléktúra jelleget. Mindössze az első jelzetlen rész ötletes nemzeti színnel való kiszalagozása, valamint a pontokon kifeszített lyukas zászlók utaltak a forradalmi emléktúra jellegre. Ami a semminél azért több, de azért meg se közelíti mondjuk a Mecseki láthatatlanok emléktúra szintjét ebben a tekintetben. A rajtban és a célban a cserkészetet népszerűsítő molinók voltak, amivel semmi baj nem volt, de esetleg lehetne mellé kitenni valami ismertetőt például helyi forradalmi eseményekről – már ha voltak ilyenek. Vagy kitalálni valami nem túl bonyolult, forradalommal kapcsolatos játékot, amit abszolválni lehetne a túra közben. Ennek jellegét a cserkészekre bíznám, ők elég jók amúgy is ilyesmiben.

Pont a Kő-hegyen

Az ellátásra semmi panaszt nem tudok felhozni, egy ekkora távon ez bőven rendben volt a befizetett, kicsit borsosnak tűnő „hülyék adója” fejében, ami 4 rugó per kopfra rúgott. A végén járt egy adag gulyás is, ami tök rendben volt, csak Peti kifogásolta, hogy az övébe alig jutott hús. És hozzá annyi nutellás és zsíros kenyeret ehettünk, amennyi csak belénk fért, ráadásul Peti szerint a felszolgált menzás tea a legfinomabbak közé tartozott. Szerintem nem, de ez ízlés dolga.

Valamint még egy kritikát tudok előkaparni, ha muszáj, méghozzá azt, hogy a túrának azért egy része a meglévő EP-k mellett simán elkispistázható. A leleményes túrázó több helyen talál ebben az útvonalban kiskaput, például rögtön az elején, ha nem veszi szentírásnak a szalagozást és az előírt útvonalat, nagyjából másfél-két kilométerrel rövidebből feljuthat a Kő-hegyre. Például itt lehetne beiktatni valamilyen kódgyűjtő játékot, vagy hasonlót ennek kiszűrésére. Igaz, ezen a szakaszon a szaporodó magánterületek és ennek következtében létrejövő kerítések néha lehet, hogy felülírják a térképen lehetséges útvonalakat, úgyhogy csak óvatosan a rövidítgetésekkel! Jut eszembe az előttünk haladó erdőben is maszkban sétáló hölgy (ne ítéljünk elsőre, lehet, hogy komoly oka volt rá), aki rögtön szándékosan vagy nem szándékosan lecsípte a sárgának egy kanyarját (ott tényleg könnyű volt benézni a jelzést). Szerencsére a Dömörkapus pont a kellő helyre költözött, így csak pontkihagyás terhe mellett lehetett lenyesni a szintet a Vasas-szakadék melletti zöldön, a Lajos-forrás kihagyásával, ami első blikkre nagyon kínálkozott volna. Ellenkező esetben a forráshoz is kellett volna egy EP-t biggyeszteni. Nem gondolok feltétlenül emberesre, megtette volna egy önellenőrző pont is.  A végét a túrának viszont simán meg lehetett volna úszni a Lom-hegyi nyeregtől sokkal kevesebb szintből és könnyebb terepen a Csikóvárak kihagyásával. Szóval valamelyik Csikóvárra feltétlenül raktam volna egy pontot még, az egész útvonalban ez lett volna a legszükségesebb. 

Remélem, a cserkészek azért résen vannak és jó munkát végeznek az ilyenek kiszűrésével – ha most nem, majd legközelebb.

A fiam, aki maga is cserkészvezető, itthon azzal fogadott, hogy létezik cserkész teljesítménytúrázó különpróba is. A feltételeket olvasgatva arra jöttem rá, hogy ezt a különpróbát le is tudhatnám egy Szántó 200 teljesítéssel és némi elő- és utómunkával, amit amúgy is elvégzek mindig jó esetben, ha még mindig tevékenykednék cserkészként, és szükségem volna az ilyesmire. Bár azt hiszem, egy Szántó 200-at kihúzni csokin vagy szőlőcukron és vízen nem biztos, hogy a leghőbb vágyam.

Így azért meglesz az a Szántó 200 (Forrás: Secret Squirrel Squad)

Strava-link:

Buborék

A mostani hétvégén megszakadt a sorozat, nem szereztem elismerést újabb száz kilométeres túra teljesítőjeként, viszont merőben újfajta tapasztalatokra tettem szert a Kéktúrázás napja szakaszfelelőseként. Teljesen új jellegűek a tapasztalataim annyira nem is voltak, mert közel 10 évig vezettem nyilvános túrákat a Sétafika túraportálon, majd később a Túratárson és a túraportálok hanyatlásával párhuzamosan a Facebookon is. Csak megint volt utolsó nyilvános túravezetésem és a mostani alkalom között egy hosszabb, nagyjából 6 évnyi szünet, és talán ez magyarázza (vagy ez sem), hogy annyira ambivalens érzésekkel éltem meg ezt az egyszeri, de talán visszatérő lehetőséget.

Dévaványa és Körösladány között kalauzoltam a csapatom, ez a vidék nekem is merőben új volt

Korábban írtam arról, milyen volt megtapasztalni újból egy 100 km-es túra teljesítését 22 évnyi szünet után, így a mostani élményeimet, annak módját, ahogy (drasztikus) változásokkal szembesültem, talán ehhez tudom hasonlítani. A változások jelen esetben nem a túravezetés vagy túrázás mikéntjében következtek be, hanem inkább az emberekben és a hozzáállásukban. Nyilván nem lehet egy egyedi eset alapján messzemenő és általános érvényű következtetéseket levonni és azt se mondanám, hogy nem volt sikeres a túrám, mert egy megbetegedett résztvevő kivételével mindenki eljött, mindenki eljutott A-ból B-be, mindenkinek (remélem) megadatott, amiért jött és még a csapat is egyben maradt. Illetve próbáltunk eleget tenni az MTSZ által támasztott követelményeknek (csoportkép, zászló viselése stb.) is, ami remélem, majdnem maradéktalanul sikerült is, egyedül a technika ördöge szólt közbe és mi voltunk a kevés csapatok egyike, akik nem látszódtunk a folyamatosan bekékülő térképen. Hogy ennek mi volt az oka, pontosan nem tudom, talán a mobilnet-kapcsolatom hiánya, amit egyébként előre jeleztem, hogy nem leszek nagyon online, de állítólag emiatt nem kellett volna, hogy hiányoznunk a térképről.

A teljes Kék kör egy ismertető táblán az útvonal mellett

Tehát ezt a pontot leszámítva minden klappolt és én mégis némileg keserű szájízzel tértem nyugovóra aznap és nem tudtam egyértelmű sikerként elkönyvelnem a túravezetésem (lehet, hogy tényleg nem is volt az). Mégpedig amiatt, hogy kvázi fölösleges embernek éreztem magam, egy központilag kirendelt mitugrász biodíszletnek zászlóstól, ajándék kulcstartóstól, extra bélyegzőstül. Ha nem vagyok ott, ez a maroknyi csapat akkor is végigment volna ezen a nem túl bonyolult vonalvezetésű útvonalon és be tudta volna ütni a szükséges bélyegzőket. Legalábbis azok, akik egyáltalán akarták, mert nem mindenki kéktúrázni jött, de nem is evvel volt feltétlenül baj. 

Van akit csak az új bélyegzők megszerzése hajt, van akit a sportteljesítmény, van, akit az új látnivalók - és ez talán így is van rendben

Az, hogy van egy nagyjából tucatnyi teljesen eltérő közegből érkező, más-más korosztályokba tartozó ember, akik eléggé más okokból és célokkal érkeznek a természetbe, tulajdonképpen teljesen természetes dolog, nem egyedi jelenség. Volt aki csak sétálni akart, volt, akit a szakasz teljesítése vezérelt, volt aki le akarta tudni egészségmegőrzés céljából a hétvégi penzumot, volt akit anyu-apu cipelt el. Mint túravezető, az lenne az elsődleges feladatom, hogy ezeket a különféle, más és más indíttatású embereket összefogjam és egy csapatba kovácsoljam, valamint végigvigyem a kiírásban szereplő útvonalon. Azt kell, hogy mondjam, ezen a téren részben csődöt mondtam. Nem tudom, kinek a hibája volt ez, egyáltalán kéne-e bárkit is hibáztatni a történtekért. 

A cica maradt Dévaványán

Sőt az is lehet, hogy a csapatom tök pozitívan élte meg ezt a napot, csak bennem maradt egy felesleges tüske. Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim az egésszel szemben. Mert a csapattagokra külön-külön egy szó panasszal se élhetek: mindenki nagyon kedves, együttműködő és ügyes volt. Egy dolog hiányzott ebből a csapatból: az egymás közötti interakció. Mindenki ment a saját kis társaságában, a párjával, a családjával, aki meg egyedül jött, az egyedül is maradt szinte végig. Én pedig szomorúan asszisztáltam ehhez és próbáltam mindig valakikhez csapódni. Különben jó eséllyel egyedül bandukolhattam volna a csapat élén mint felvezető vagy kulloghattam volna utánuk, mint záróbusz. Miután a felvezető tempóját és szerepét más már elvitte, meg egyébként is úgy tartottam jónak, ha a leggyengébb láncszem tempóját veszem alapul (rohanok én eleget amúgy is egész évben), a csapat végén sertepertéltem és az ott haladókkal diskuráltam (egyébként nagyon is jókat és érdekes témákban). Így aztán arra se nagyon volt lehetőségem, hogy elmondjam a bebiflázott szöveget a kunhalmokról meg a Csörsz-árkáról. Pedig lehet, hogy lett volna a csapatban valaki, akit érdekelt volna a körítés is, de sajnos valószínűbbnek tartom, hogy nem. És egyébként se nagyon volt annak esélye, hogy ez bármikor is kiderüljön. Mert olyan lendülettel húztunk el nagyon egyértelműen kirajzolódó kunhalmok mellett, hogy azt öröm volt nézni, a Csörsz-árkát meg könnyed mozdulattal léptük át, mintha ott se lett volna. A körülöttem lévők figyelmét (néha utólag) sikerült ugyan felhívni erre, de én ezt nem így terveztem, nagyon nem. 

Az rendben van, hogy az ott bal oldalon egy kunhalom (bár nem biztos, hogy mindenkinek nyilvánvaló)

De hogy itt éppen egy másik kunhalmon megyünk keresztül és ott messzebb is figyel egy, az megvan?

Szerettem volna, ha valami hozzáadott értéket fel tudok mutatni a túrámnál. De ezt nem szándékoztam senkire se ráerőszakolni. Így a látnivalók ebből a túrából az érdeklődés hiánya miatt rendre kimaradtak. Egyedül egy kunhalmot vett észre mindenki, illetve 3 embert érdekelt mindössze a Wenckheim család sírkápolnája (pont azokat, akik saját bevallásuk szerint nem nagyon kultiválják a keresztény értékeket).

Ezt az egy külön látnivalót sikerült útba ejteni Körösladányon, ami pár száz méter kitérőt jelentett

Az, hogy a hagyományos ványai kürtős sütijeim, a kéktúrás cukorkáim és emlékkavicsaim se örvendtek túl nagy érdeklődésnek, betudom annak, hogy nem mindenkinek jöttek be ezek a meglepetések. Sajnos a kalácsokat kénytelen voltam előző nap kisütni, és mint tudjuk, a kelt tészta csak frissen az igazi. És a másnapos kalács már nem volt túl kelendő, mint ahogy a kissé egzotikus narancsvirág ízesítés se volt az ízlése sokaknak a cukorka esetében. De nem is vettem ezt zokon, Isten ments, hogy rátukmáljam az összebarkácsolt dolgaimat bárkire is. 

Próbálkoztam...a szándék megvolt

És az is lehet, hogy csak nekem vannak olyan tévképzeteim, hogy ha valaki eljön egy nyilvánosan meghirdetett túrára, akkor alapvető, hogy próbáljon vegyülni, de minimum pár szót beszélgetni másokkal. Mert egyéb esetben volt lehetőség önjáró túrázóként is indulni, és mivel az útvonal túl kacifántos sem volt, bárki bejárhatta volna azt hasonló eredménnyel. És akkor nem kellett volna nézni se a többi ember hátát esetleg zavaró elemként. Mint egy sor buborék, vonultunk végig a tágas rónaságon és nem tudta kipukkasztani a burkot semmi történés se.

Vonulunk át a pusztán mint egy füzérnyi buborék

És persze az is lehet, hogy nekem kellett volna jobban a sarkamra állni...

Lehet, hogy könnyűnek találtattam a feladathoz?

Nos én abból a közel 10 évből, amit túravezetőként eltöltöttem, ilyen esetre nem nagyon emlékszem, pedig sokféle, néha eléggé változatos összetételű túracsapatokhoz volt szerencsém. Az is lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de azért mesélni kirívó dolgokat így is tudok bőven ... csak nem pont ilyeneket. Lehetséges, hogy a COVID járvány óta az emberek ennyire begubóztak volna? Hogy a technika villámgyors fejlődése, a folyton változó világ, az intenzív közösségi média használat, a mesterséges intelligencia előretörése ennyire rossz irányba vinné ez embereket? Már egy nyilvános túrán se tudunk kibújni a saját kis buborékunkból?

Ebből az egyedi esetből általános nagy következtetéseket levonni hatalmas hiba lenne, de pont ugyanezen a hétvégén a húgom egy teljesen más jellegű rendezvény kapcsán ugyanilyen élményekről számolt be. Lehet, hogy ez is csak véletlen egybeesés? A héten aztán örömmel olvastam más szakaszfelelősök maradéktalanul boldog beszámolóját és próbálom most azt hinni, hogy nem zárkózott be a világ ennyire mégsem, csak egyszerűen mi nem passzoltunk annyira a csapatommal. Vagy passzoltunk, csak én voltam velük ügyetlen vagy csak egyszerűen túl sötéten látom mostanság a világot.

Az MTSZ-nek nagyon köszönjük a szervezést és az ajándékokat

Strava-link: