Egy határkőfestő emlékei

 

Rájöttem, hogy eddig még nincs igazán informatív beszámolóm a Kazinczy 200-ról (illetve annak résztávjairól, mert teljes táv teljesítésem még mindig nincs, most se lett, de most legalább szándékosan). Ez, úgy érzem jelenleg, továbbra is így marad...(a beszámolók terén egész biztosan...)

Ma éppen a XVII.30x-től a XVII.37-ig kéne eljutnom. Kőkemény szakasz, az ilyet nem bízzák akárkire. Kilenc borzasztóan mély és meredek vizesárok (bár egyesek szerint csak hét van – példának okán a térképen is), aztán ott van még a Hársas-hegy, szlovák nevén a Lipovec. Olyanból még egy nincs Magyarországon! Ennek is nagyjából csak a fele van itt, a másik fele már idegen földre esik. De attól még állati meredek, majdnem olyan, mint a Tolvaj-hegy. Vagy a Szurok-hegy. Mindhármat jól ismerem már, nem először mászom fel rájuk. Így kaphattam meg ezt az állást, miután a mesterséges intelligencia végleg elvette a munkám. Többé nem volt szükség fordítókra. Becsődölt a cég, hiszen az AI már jobb fordításokat készített bármilyen nyelvből, mint a legzseniálisabb fordító. Azok a tévedések, amiket nagy ritkán ejtett, a legtöbb megbízót és céget nem zavarták, hiszen ez így sokkal olcsóbb megoldás volt. Persze lehetett volna ide is helyettem robotokat küldeni. Megfelelő programozással, betáplált GPS-útvonallal elsőrangúan el tudják végezni ezt a nem túl fantáziadús feladatot. Majdnem mindenhol. Piros, fehér, fekete, ez a három szín kell, és be kell tartani a szabvány szerinti méretek alapján való színezést: ennyi. Felül piros, alul fehér, a számok és a betűk feketék. 60-150 méterenként van egy-egy, tehát nem egy haladós feladat, de azért ma meglesz ez a 6 kilométer reggeltől sötétedésig, a Tilalmas-határtól nagyjából a Mester András-forrásig. Mert ez egy olyan hely, ahol a robotok lehet, hogy idő előtt bevégeznék küldetésüket. Legurulnának a meredek lejtőn, bezuhannának egyik árokba és ripityára zúznák magukat. A ritka feladatok egyike, amit még inkább hús-vér emberekre bíznak. Mert így még mindig költséghatékonyabb, mint folyton új robotokat gyártani és programozni. Az Északi Zöld határkőfestője csak Kazinczy-teljesítő lehet, ez a feltétele az állás megszerzésének. 

Fotó: Márton Dániel (a Tolvaj-hegy leszalagozása közben)

Régen ugye voltak ezek a túrák, amikre ma már senki se vállalkozik. Igazából nem is értik az emberek, mire volt az jó, három napon át bolyongani, lótni-futni nyaktörő utakon a rengetegben, izzadni a tűző napon, ázni a zivatarban. Őrültség az egész! Már akkor is voltak olyan pokoli hőséggel megvert napok, amik ma már általánosak nyáron és az egyik legnehezebb túra, a Kazinczy sokszor pont ilyen napra esett. Vagy olyanra, amikor lecsaptak azok az átkozott zivatarok. De teljesítő mindig volt. Még a legkeményebb körülmények között is. Aztán egyre csökkent a számuk, a kemény mag kiöregedett, újak már nem nagyon jöttek, a nagy öregek kihaltak, mint ahogy a lassan aggastyán szervezők is eltávoztak közülünk. Most már mindenki inkább a klimatizált lakásokban ücsörög. Ilyen megerőltető munkát nem is nagyon vállal senki a fiatalabbak közül. Mi veteránok meg festhetjük a határköveket, amíg bírjuk erővel, hogy fel ne kopjon az állunk, hiszen nyugdíj már rég nincsen...

A másik, nem annyira nyilvánosan vállalt oka ennek a munkavégzésnek, hogy mi, az egykori habókos vándorok, itt lehetünk már csak igazán szabadok. Úgy mint régen, amikor legfeljebb a bicikliút kígyózott Füzér felé és nem a gyorsvasút betoncsíkja. Vagy még az se valamikor a digitális korszak hajnalán. Azóta egyre gyorsabb, egyre feltartóztathatatlanabb a változás. Egyre halványulnak az emlékek. Egyre szűkül a tér, ahova nem jut el az MI és a robotok. Egyre fogy a levegőnk. De a Zemplén hegyei nagyrészt még mindig érintetlenek, és mint egy valamikori életteréből kiszoruló, üldözött ősi vallásnak hódoló pogány, ilyenkor, mikor ezeket a szinte már járatlan ösvényeket rovom a határsávon és festegetek, újra önmagam lehetek és egyre bukkannak elő agyam rejtekéből a régi szép emlékek. Kövekkel, sziklákkal barázdált alig járható gerincek, leküzdhetetlennek tűnő görgeteges meredélyek, mint ez is itt a Hársason, csalánnal, mindenféle gizgazzal benőtt ösvények és természetesen a társak örömben és szenvedésben.

„Szakadék szélen lábad meg se rettenjen
Fagyon és jégen tested meg se billenjen
Tó vize fekete, le ne vigyen a karja
Kő hasa éles, ne botolj rajta”

(Itineira: Csillag fénye, Holdnak fénye)

Persze sokáig nekem se sikerült... Az első két évben feladtam a 200 km-es távot. De azért szépen, fokozatosan haladtam előre. Az első évben csak 100 km sikerült. A másodikban már közel 130, pont a közeli Izra-tóig, onnan még vert seregként elkullogtam a szállásra nagy nehezen. Aztán volt az a harmadik év, amikor nem is akartam bevállalni tudatosan a 200 km-t. Igazából csak az utolsó, egyben sosem látott százast akartam megnézni, hogy fejben végre összerakjam ezt a túrát. Ennek az utolsó százasnak a legszebb a neve: Tövisek és virágok. Hűen tükrözve mindazt, ami a túrázóra vár a Zemplén hegyei közt. Igen, a sűrű tövisek közt azért kis gyakorlással és érzékkel meg lehetett látni azokat a jól rejtőzködő bimbókat is. Eleinte még sűrűbben, aztán egyre nehezebben, egyre ritkábban, egyre homályosabban, ahogy leszállt az első, majd a második éjszaka is, majd felvirradt az utolsó, igen keserves nap. Szóval én eredetileg ezt a hangzatos Kazinczy által megfogalmazott nevű túrát szerettem volna, ráadásul amennyire lehet, gyorsan teljesíteni, csak éppen két héttel előtte, egy másik hasonlóan nehéz túrán a Mátrában lesérült a bal térdem. Tehát teljesen logikus lépés volt nem benevezni a teljes távra, csak az eredetileg tervezett százasra. Ami amúgy így is egy komplett térdgyilkos. Hát még úgy, hogy az ember hozzácsapja az első ötvenest is! Mert végül ez lett a végső megoldás, mert nem tudtam belenyugodni, hogy csak egy százast megyek. Mert fejlődésnek mindig kell lennie... Mi fanatikus túrázók mind így gondolkodtunk: Fáj a lábam? Akkor is benevezek! Semmi baj, kétszáz kilométer helyett csak százat megyek. Vagy százötvenet. Fáj a torkom? Sebaj, menet közben majd meggyógyul... Persze volt akinek ráment a túrakarrierje egy ilyen meggondolatlan döntésre, de szerencsés esetben megúsztuk a dolgot. Például egy kis kényszerpihenővel, ami nekem ezután a kaland után jött. Azért rosszabb napokon, ahogy idősödöm, igencsak felemlegeti a sok kalandot a bal térdem...

Ebben az összességében 155 km-ben azért volt egy kis csalás: az 55 km-es Széphalomról induló kör után egyet aludtam egy hűs vendégházban Füzéren, míg a 200-as teljesítők a Tolvaj-hegy és az Északi Zöld semmivel se összehasonlítható ösvényeit rótták, hogy aztán másnap újult erővel álljak neki a csaknem dupla olyan hosszú távnak. Ha jól emlékszem, rajtam kívül abban az évben senki se csinálta így. Persze nem aludtam teljesen nyugodt szívvel, sokat gondoltam a bajtársakra, a kint lévőkre, rá-ránézve a nyomkövetésre, ki éppen hogy halad az ismerősök közül. Mert a végén már szinte mindenkit ismert az ember, olyan volt az egész mezőny, mint egy nagy család. Géza volt mindennek a mozgatórugója, egyben a túra otthonadója. A Kovács-villa mindenki előtt szélesre tárta a kapuját, akit érdekelt a hosszútávú teljesítménytúrázás szép, de rögös útja. Aki komolyan gondolta, az előbb-utóbb itt kötött ki a kertben, vagy a padláson vagy éppen a Kalandparkban a mászófal alatt, mert ott is lehetett aludni a túra előtt. Ha jól emlékszem, ez volt az első év, hogy ott aludtam, mivel a munkahelyemről sosem sikerült időben szabadulnom és Sátoraljaújhelyre csaknem 4 órát kellett vonatozni akkoriban, sokszor klíma nélküli kocsikban. Szóval én is új helyen aludtam hálózsákban az első túra előtti éjszaka, de fura mód majdnem, hogy jobban, mint a vendégház kényelmes ágyán.

Aztán másnap reggel jött értünk a piros kisvonat, vitt Széphalomra, a túra ünnepélyes megnyitójára. Mert ennek meg kellett adni a módját rendesen. Múzeum, öltönyös díszvendégek, beszédek, tömegrajt. Aztán pontban 9 órakor irány a hegyek! Kemény év volt, már ekkor magasról tűzött a nap és gyorsan kúszott felfelé a hőmérő higanyszála. A páratartalom szinte tapintható volt. Már az első pontig, a magas-hegyi kilátóig sokan megérezték ezt: szédelegtek, verte őket a víz, hányingerük lett, alig vánszorogtak. Verának, aki az első etapon útitársam volt, is gondjai akadtak. De aztán ügyesen leküzdötte mindezt, nemhiába ő volt a rövidtávú női bajnok. Jól kiegészítettük egymást, felfelé én voltam gyorsabb, aki lefelé a rossz lába miatt szinte bicegett, Vera ellenben száguldott lefelé. Nagyjából mégis egy tempót mentünk, közben jókat beszélgettünk, a síkabb, enyhén lejtős részeket még meg is futottuk. Ebben az évben nem toltuk túl, igazából csak a végét húztuk meg, hogy meglegyen a 11 és fél óra. Meg, hogy legyen elég idő pihenni a másnapi kihívásig. Bár elkerült a rosszullét, enni nagyon én sem bírtam, csak a lédús táplálékok csúsztak: dinnye, barackkompót, uborka, paradicsom, olívabogyó. És teméntelen folyadék. Minden adandó alkalommal fürdés egy-egy közkút alatt. Csak így lehetett kibírni. Illetve egy megállással a mikóházi kisboltnál, ahol hideg innivalókat lehetett szerezni a hosszú, tűző napos útszakasz előtt, ahol még az aszfaltból is áramlott a hőség. Ezeket az itt megismert praktikákat a mai napig gyakorlom, például most is, egy hasonlóan forró napon, miközben festegetek. Vagy mikor az egyre szaporodó magánterületeket határoló villanypásztorokat kell kereszteznem. Ennek legügyesebb (és legviccesebb) módját pont Verától lestem el ezen a túrán.

Ugyan a rekkenő hőséget általában jól bírtam már akkor is, nekem más hendikepet adott a sors: ilyen perzselő hőségben, ahogy gyűltek a kilométerek a lábamban, egyre szaporodtak mindig a piros foltok a lábszáramon. Meg néha máshol is. Túrakiütés, az orvosok csak széttárták mindig a karjukat, legfeljebb adtak valami haszontalan kenőcsöt. Igyekeztem minél kevesebb tudomást venni róluk, bár a kiütések néha kellemetlenül égő érzéssel hallattak magukról. Főleg a második vagy a harmadik nap, amikor már a foltok egybeértek és néha kis sárga hólyagok jelentek meg a bőr felületén. Ekkor már nem lehetett egyszerűen ignorálni őket, de az idő elteltével megtanultam egyre több mindent elviselni. Ezt is. Bár irgalmatlanul nehéz volt, ugyanúgy, mint túl lenni a második éjszakán, kiszorítani a tudatból a különféle fájdalmakat és ingereket, elhessegetni az ólálkodó látomásokat.

És hiába tanult folyton az ember, ezt a sportot nem lehetett sosem elég régen űzni. Mert még a legerősebbeknek és legtapasztaltabbaknak is mindig voltak nehéz pillanatai, percei, akár órái. Hiába teljesítette az ember esetleg előző évben a 200-at, az nem volt garancia arra, hogy jövőre is sikerül. Úgy mint másnapi túratársamnak, Daninak. Vagy bármikor közbeszólhatott az élet, mint másik túratársamnál a másnapi százason, Lacinál, akinek térdproblémája már akkor gyógyíthatatlan volt. Csak az volt a kérdés, mikor fog jelentkezni és fel kell-e adnia miatta a túrát, vagy a fogát összeszorítva, de végigér (így is lett). Így aztán bajnokok lassultak hozzánk az ő harmadik és negyedik körükön, ami nekünk csak a második és harmadik volt. És lettek belőlük kitűnő és szórakoztató túratársak. Így együttesen sokkal könnyebb volt észrevenni akár még az éjszakában is az út „virágait”, amik például kis szentjánosbogarak formájában világítottak a Füzér és Füzérkomlós közötti bicikliút mentén, vagy éppen játékos mókusként ugráltak Mikóházán a parkban. Kevésbé csüggedt el az ember az Eszkála erdészházig tartó, véget érni nem akaró emelkedőn és kitartóbban tűrt, amikor fájós térde a Megyer-hegy meredek lejtőjén már hangosan panaszkodott. Sajnos sokukkal nem tudom mi lett, hogy boldogultak a nagy változások után, egyáltalán életben vannak-e még. Többen közülük igazi legendának számítottak és a hosszú sportolással töltött évek alatt rengeteg történet a tarsolyukba került, amik által a leghosszabb és legegyhangúbb aszfaltos éjszakai szakaszon is szinte végigröpült az ember. Még ha a talp ekkor már kitartóan sajgott is és ólomsúlyú álmosság és fáradtság nehezedett mindenkire. Szerencsére mindig más volt soron, mindig másnak volt nehezebb, így a többiek „húzták” az éppen gyengébbeket.

Az utolsó kilométerek már nagyon lassan peregtek. Fel a Rákóczi-fához az az enyhe emelkedő sosem akart elfogyni, de onnan még mindig vagy 5 km volt hátra, többnyire felfele. Ilyenkor egyedül a türelem segített. Nagyon, de nagyon türelmesnek kellett lenni, amikor egy tartályból egyenként csöpögő vízcseppek módjára hullottak alá a kilométerek és fogyott csigalassúsággal a táv, pont mint egy lassított felvételen. Sztoikus nyugalommal kellett viselni, hogy pont itt a finisben még egy bokorba is akar szólítani a természet, persze nem virágokat nézni. Itt már amúgy is leginkább csak a tövisek voltak soron. És húzni-halasztani a dolgot, míg a kéretlen inger magától szét nem foszlik. Vagy azt, hogy az ember szíve szerint száguldana le a célba, de a rossz térde miatt alig biceg lefelé. 

Tövisek és virágok

De a végén láthatatlan szárnyak emelték legtöbb esetben a csüggedt vándorokat és az utolsó métereken, kilométereken szinte mindenkinek sikerült felgyorsulnia, bármilyen siralmas állapotban is volt előtte, hogy aztán a villa kapuján belépve taps fogadja őket és a megérdemelt pihenés.

Hiszen minden vándorút véget ér egyszer itt a Földön, hamarosan a mai is. Az árkok és a Hársas-hegy frissen festett kövei immár élénk piros-fehér színben játszanak. Velük együtt a régi történetek is megelevenedtek, pont mint a kelő nap fényében a Megyer-hegy körüli táj. Remélem, a munkám jól végeztem, nem túl sok pacát ejtettem. A mai küldetésem befejeződött és hamarosan e földi lét is befejeződik számomra. Talán pont itt a Zemplén-hegyei mögött bukik le végleg a nap. Pont így volna a legjobb, a legméltóbb, talán sokáig nem is keresnének, hiszen ki gondol egy elmúlt világ hátramaradt képviselőjére. Csak egy kérdés marad mindörökre nyitott: vajon ki örökli, ki fogja felidézni ezeket a régi, idejétmúlt, ma már senkit se érdeklő történeteket?

A nap többször lemegy és felkel, mire az út véget ér

Strava linkek:

Széphalom 50:

Tövisek és virágok 100:

A széttáncolt cipellők esete

Előtte és utána...

 Apád csak kérdi, anyád nem érti... (Nem teszek idézőjelet, mert csaltam, valójában fordítva van, de nálunk a családi viszonyokat így képezné le az adott dalszöveg. Szóval megragadtunk egy állapotban. Pont ugyanúgy van, mint amikor kamaszként az ember még monoton dallamtalan minimál hardcore technót bömböltetett órákon át – ez kisebb sokk volt a komolyzenén kívül más műfajokat nem nagyon zeneszámba vevő szüleimnek. Nos, azt se nagyon értették. Azóta mondjuk már én se nagyon hallgatok hardcore technót, de más zenéket igen, amitől ugyanúgy kiverné a veríték őket most is. És most még ez is, pedig már lassan unokái lesznek annak az egykori kamasznak...

Még a kisnánai vár mögött zajló fantasztikus naplemente is lehet egy aprócska boldogságforrás

„Most te ettől boldogabb vagy?” Ez volt az első reakció, amit a szüleim, pontosan édesanyám részéről kaptam a túra után. Erre vajon mit reagáljak? Nyilván hirtelen, ugrásszerűen boldogabb nem leszek, explicit módon biztosan nem. Nem oldódnak meg egyszerre körülöttem az aggasztó gondok, nem jön el a világbéke, nem kezd hirtelen szárnyalásba az egyre inkább mélyen repülő fordítóipar, amiben dolgozom, vagy éppen a magyar GDP, nem kapok a teljesítésért mást csak egy követ és maximum egy vállveregetést a hasonszőrű bogaras túratársak részéről. Illetve a páromtól, aki szintén nem érti az egészet, mire jó ez. De azért támogat végtelenül türelmesen, bár néha már a határait feszegetem evvel az ultratávok iránti őrületemmel.

A túra előtti kőfestésben is örömemet lelem, mivel ez egy flow-élményt adó önkifejezési mód

Nem, nem leszel egy Mátra 115 teljesítéstől boldogabb, sőt nagyon is nyomorultul érzed magad közben 😬😪😨😫😭:

• Amikor felkelsz egy majdnem egész éjjeles, hálóban sínylődő hal módjára függőágyban való vergődés után és tudod, hogy ma, bármilyen állapotban is vagy, menni kell, nem is keveset, nem is gyengét. (És amikor álmodsz végre, akkor is ott vagy a kisnánai várban egy függőágyban, csak a gonosz rendezők betoltak a függőágyaitok közé egy ipari mosogatót, ahol egész éjjel csörömpölnek az edényekkel.)🛏
• Vagy amikor valahol a menetoszlop végén loholsz lihegve a többiek után fel a Kékesre és még az eddig két százast teljesítő aktuális, itt elsőbálozó túratársaddal se tudsz lépést tartani úgy, hogy ez már a 31. százasod és második M115 teljesítésed (ha sikerül). ⛰
• Vagy amikor a Lipótokon tűzi a fejed a nap egy erős kapaszkodón. 🌞
• Vagy amikor a Galyavár körön lefelé elkezd rakoncátlankodni a bal térded, amelyik már két előző hétvégén is bejelzett. Csak most úgy igazán és fájdalmasan, és ez még csak a második számottevő lejtő a túrán... 🦵
• Amikor ez a térded Lajosháza felé már konstans fáj, és emiatt már a lejtőket se vagy képes megfutni normálisan. 
• Amikor a nálad sokkal idősebb túrázó ismerősök úgy elhúznak mellőled, mint a nyúl.🐇
• Amikor 12 és fél óra menetelés után, Mátraszentimre határában konstatálod, hogy a féltáv még nem igazán a féltáv. 
• Vagy amikor kiindulva a mátraszentimrei pontról hiányérzeted támad és mehetsz vissza a botodért. 
• Amikor lámpafénynél az állatira meredek Ágasvárat mászod, vagy onnan botorkálsz lefelé sajgó térddel, próbálva nem seggre esni. 
• Amikor feldereng, hogy Fallóskútig is végig emelkedő van, miután leküzdötted magad a turistaháztól végre azon a borzalmas lejtőn – végig fájós térddel. 
• Amikor rájössz az első harapásnál arra, hogy a rizskoch, amit elvettél az ágasvári turistaház asztaláról, egy íztelen valami. (Szerencsére lehetett repetázni az igaziból és egyébként ez volt az egyetlen kajaügyi csalódás a túrán.)
• Amikor a Hidegkúti erdészház előtt fontolgatnod kell az átnevezést a rövid távra a térded miatt.
• Amikor beindul a seprűpara, ami mindvégig tartani fog, holott komolyan nem is fenyeget a veszélye annak, hogy összesöpörnek.🧹
• Amikor mehetsz tök egyedül, egy szál lámpa fényénél botladozni a Zám-patak völgyébe.🪔
• Amikor odafelé tartva megcsillan egy vizslató szempár egy bokorban. (Amióta radikális vérnyulak, valamint vérmedvék kószálnak szerte az országban, sosem tudni...)👀
• Amikor kis híján kitöröd az ujjad egyik patakátkelés előtt, amikor átesel néhány farönkön vagy sziklán. És sehol senki a közelben...És pár órával azelőtt Tarnai Mátéval pont arról beszélgettél, hogy ő, az öreg róka, most azért adta fel féltávnál, mert innen nem lehet menteni embert.
• Amikor a Muzsla-gerincre felérve azt tapasztalod, hogy egyik tök profinak tartott túratársnőnek is ijesztő gondjai akadtak az egészségével és ő is átmegy a rövid távra.
• Amikor tudod előre, hogy az óra által jósolt 8-9 órai beérkezésből semmi se lesz és még gyalogolhatsz X órát.⌚
• Amikor már vagy huszadszor botlasz el lefelé a Muzsláról tartva harsány szitkozódások közepette.
• Amikor mindezek mellett legalább kétszer neked repül egy kósza denevér. (Nem, nem akarom megtapasztalni, milyen az.)🦇
• Amikor a Diós-pataknál már szinte menetrendszerűen rád jön a szapora. (De a pontőrök mindenre készültek, még szappan és kézmosó is van...)💩
• Amikor innen kiindulva konstatálod, hogy még mindig kis híján 30 km van még hátra.
• Amikor az előbbi éktelen káromkodások után hirtelen nagyon is jó keresztény leszel a János-vára előtt és buzgón imádkozol, hogy épségben feljuss a tetejére. (Megvan, hogy ezen a túrán a legutálatosabb helyek mind várak? Oroszlánvár, Galyavár, Ágasvár, János-vára...)✟🙏
• Amikor ugyanez megismétlődik a Puskaporos-forrás után is... Mert a történelem mindig ismétli önmagát...
• Amikor a Havasnak sosem akar vége szakadni. És már Marilyn Monroe meg a zenélő út se érdekel...🎵
• Amikor Fajzatpusztán már a hotdogot se tudod legyűrni.🌭
• Amikor felérsz a Káva csúcsára, de valójában csak azt hiszed... mert az még egy kicsit feljebb van.
• Amikor hangyainvázióban eszed a palacsintát a Tót-hegyesen (és még csak nem is vagy pontőr, akinek egész éjjel és nappal ott kell ülnie)🥞
• Amikor látod az elcsigázott túratársakat, köztük rengeteg hétpróbás ultrást sorra jönni a Világos-hegyről, és az még előtted van.🗻
• Amikor a cél felé szívesen kocognál a lejtőn, de nem tudsz már.🏃
• Amikor már fotózni sincs kedved, pedig annyi szépség vesz körül...📷
• Amikor bosszant a cipőben a kavics, a zokniban a toklász, a vélt vagy valós hólyag a talpon és még sok minden más.
• Amikor a talpad már hosszú kilométerek óta konstans fáj és olyan, mintha tojáshéjakon lépdelnél. És ezt az érzést nagyon nehéz tudaton kívül helyezned.
• Amikor tudod, hogy a célba érés örömét is el fogja homályosítani az, hogy ez a fájdalom nem szűnik meg avval egyszerre.😩
• Amikor a drága pénzekért vásárolt gyönyörű és csajos, másodszor viselt futócipőd egyöntetű barnává válik mindörökre egy mocsárban az Ágasvár oldalában. (Bár ez borítékolható volt előre, hogy valamikor megtörténik...) 👟

De kétélű dolog ez az ultrázás, mert a sok szenvedés ellenére valahol mégis nő a boldogságérzeted, miközben megtapasztalsz egy halom, átlagember által nem átélhető dolgot, amitől egyszeriben jobb lesz ez a minket körülvevő világ. Mert ez a túra olyan környezettel ölel körül erre a szűk 2 napra, ami egyben szívet melengető, barátságos, gondoskodó, bajtársias, igazi összetartó erő, egy valódi kivétel, egy mikroközösség ebben a sokszor oly kietlen nagyvilágban. Itt ilyenkor még a nehezítő körülmények ellenére is sok kisebb-nagyobb örömöt élhetsz meg:

• Amikor a túra előestéjén gyimesit és moldvait húznak és hosszú évek után táncolhatsz egyet.💃
• Amikor rég nem látott ismerősökkel találkozol, vagy éppen a hétről-hétre visszatérő arcokat látod, vagy éppen új ismerősökre lelsz. Ebben a közösségben mindig lehet ilyet, hisz a téma adott. 👫👬👭
• Amikor viszontlátod a pontokon a sütijeid, a féltávnál az asztalon a köveid.🍰🎂🍩🍪
• Amikor pont annyira van megázva a Sombokor, hogy teljesen simán le lehet jutni.
• Amikor minden egyes ponton a bőség zavara fogad az ellátmányok terén.🍉🍕🍒🍪🍬🍲🍺🍷
• Amikor szinte rakják alád a széket, teletöltik a kulacsod, finomabbnál finomabb falatokat kínálnak mosolygósan a pontőrök.😀😊
• Amikor Parádsasváron még nem fogyott el a dinnye... sőt kétféle is van.🍉
• Mikor jól megy a Lipót-mászás, sőt utána a Galyavár is és nincs egyikhez se túl meleg.
• Amikor a leves Galyatetőn a tavalyinál is finomabb.☕
• Amikor Mátraházáig sok embert sikerül előzni. Addig kb. húszan voltak mögöttem, mostanra negyvenen lettek hirtelen. Talán mégse kapnak el Eszterék...
• Amikor szinte minden ponton van ananász- és barackkompót. Vagy éppen paradicsomszelet és olívabogyó. Vagy savanyú gumicukor. Mikor éppen az édes vagy a sós csúszott... (Kenyér hozzá nem is kellett.)🍅🍑🍍
• Amikor végre ismerősökkel mehetsz egy darabon, miután szégyenletes módon elhagytad az elsőbálozó túratársad.👭
• Amikor Mátraszentimre határában a civilizáció első jele a saját autótok.🚗
• Amikor kitörő örömmel fogadnak Mátraszentimrén és azt mondják, hogy „visszavárunk”.👋🙋
• Amikor itt is rég látott ismerőssel beszélgethetsz és közben finom minestronét ehetsz.👪
• Amikor felveszed a friss ruhádat a depóból.👕
• Amikor tovább jutsz még világosban mint tavaly.🌞🌕
• Amikor megint megkóstolhatod Szorospatakon a különleges fenyőszörpöt.🍸
• Amikor megint egy ismerős túratárssal mehetsz tovább az éjjeli szakasznak legalább egy részén.👫
• Amikor felérsz Ágasvárra gond nélkül és le is érsz onnan.
• Amikor a másodjára elvett „rizskoch” minimum olyan finom, mint a tavalyi.🍮
• Amikor a Fallóskút utolsó házainál mulatósra bulizó fiatalok drukkolnak az elhaladóknak.🎶🎧
• Amikor Fallóskúton a pontőrök extra utcai díszkivilágítással készültek és van kofola!🎆🎇🧴
• Amikor a hidegkúti házhoz menet új ismerősökre teszel szert.
• Amikor nem akarsz enni levest Hidegkúton, aztán, mert olyan kedvesen kínálják, mégis eszel belőle és nem bánod meg, mert az nagyon finom és erőt ad.
• Amikor túljutsz a Zám-patak rettenetes völgyén.
• Amikor felérsz a Muzsla nyergébe, majd a csúcsára és újból lesz túratársad egy darabig.
• Amikor észreveszed, hogy később kezd hajnalodni, mint tavaly... csak éppen egy picivel.🌄
• Amikor leérsz a Diós-patakhoz végre és van kávééé!☕
• Amikor felérsz a János-várára és fellélegzel, hogy hatottak az imáid és megmenekültél.🙏
• Amikor picit leülhetsz a Kénes-kútnál és addig is pihennek a talpaid.🦶
• Amikor a Havas tetejére is felérsz és dobszó fogad és van sör és megint picit leülhetsz.🥁🪑🍺
• Amikor a Káva tetejére is feljutsz.
• Amikor végre palacsintázhatsz egyet Tót-hegyesen, mert ezt vártad már egész nap. És a mindenhol rajzó hangyák nem csípnek.🥘🐜
• Amikor átesel a vízkeresztségen a Világos-hegyen és az mindennél jobban esik, még az itt kapott nagyon finom magos sütinél is jobban.🌊
• Amikor végigdrukkolod a szembe jövő mezőnyt és az hihetetlen löketet ad neked is a folytatáshoz, még ha alig buzog benned ekkor már az életerő.🙌
• Amikor már csak 6, csak 5, csak 4, csak 3, csak 2, csak 1 kilométer van hátra...
• Amikor Bagolyirtáson vadidegen Vivicitta pólós anyuka jön szembe a kislányával és kitartást kívánnak és ez megismétlődik túrázók részéről Mátraszentimre határában is.✌
• Amikor Börcsök András odainvitál a nyomós kúthoz, hogy azért mosakodjak már le a nagy sietségben, jól fog esni.
• Amikor az étterem teraszáról a párod és a haverja hangosan tapsol és drukkol a befutódhoz.👏
• Amikor sikerül dél előtt beérni (csak pár perccel, de az dél előtt van és az azt jelenti, hogy javítottál a tavalyi idődön.)🕛
• Amikor látod, hogy megmaradt a mókusos felvarró, amit kinéztél magadnak féltávnál.
• Amikor a Kovács András által fűszerezett grillezett csirkemell, amit túra után eszel, olyan, aminek lennie kell, még ha csak egyet tudsz is megenni belőle.🐔
• Amikor gratulálnak neked és te is gratulálhatsz sokaknak, valamint tapsolhatsz mindenkinek, aki beér.👏
• Amikor végre lezuhanyozhatsz, majd amikor nagy nehezen csillapodni kezd a talpfájás, ami miatt pihenni se tudsz úgy igazán.🛁
• Amikor túra után látod, hogy kikhez, milyen méltó helyekre kerültek az „alkotásaid”.
• Amikor olvasod mások beszámolóit és látod, hogy nekik is legalább olyan sokat jelent, annyit adott ez a túra, mint neked.🖹

Kivételesen nem egy kő szólított meg. Kis kabaláim nem bánják, hogy új társuk érkezett.

Tegnap este cseresznyemagozás 🍒közben tök véletlenül pont egy boldogságkutatóval készült riportot hallgattam arról, hogy mi minden teszi az embereket boldoggá és mi az, ami nem feltétlenül. Sok elemnél abszolút „aha” érzésem volt, nézzük is át ezeket:

A zene és tánc is lehet örömforrás

Az ugye egy abszolút közhely, hogy a pénz nem boldogít. A tárgyak halmozása se feltétlenül (kivéve a M115 köveket 😉) Az élmények halmozásával ez kicsit már másképp van. Ha az ember a pozitív élményeket keresi, az már rávezethet a boldogság felé tartó, soha véget nem érő útra. Ezek a pozitív érzelmek (öröm, hála, szeretet, inspiráció) építik a mindennapokban a lelki ellenállóképességet és általános jóllétet, amivel nem árt felvértezni magunkat a hétköznapok mókuskerekének állandó taposásához. A pozitív élmények megélése három területen valósulhat meg a pszichológusok szerint. 

Ezen a túrán a jó ételek élvezete egyfolytában biztosítva van

Ezek egyike a hedonikus út, az élvezetkeresés. Például lehet élvezetet lelni a jó ételekben (a M115 ezekben bővelkedik), a nevetésben (jó társaságban erre is van mód, de saját hülyeségünk is néha oly szórakoztató) és a pihentető (khm) hobbik aktív megélésében. Talán ezt az utóbbi kategóriát a legnehezebb ráhúzni egy hosszútávú teljesítménytúrára, még a Mátra 115-re is, ami azért kimondottan egy hedonikus jellegű túra. Szerintem maradjunk inkább az akármilyen (nem feltétlenül annyira pihentető) hobbik nagyon is aktív megélésénél. Főleg, ha mindez jó társaságban is történik, mert a társas kapcsolatok, az elfogadó, támogató közösség és az ezáltal létrejövő érzelmi biztonság is hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember boldogabbnak érzi magát.

Egy másik út az elmélyülés, a flow élmény, ami kiváló stresszoldó is egyben. Ez azt jelenti, amikor az ember teljesen feloldódik egy kihívást jelentő, de képességeinkkel összeegyeztethető tevékenységben, ami akár sporttevékenység is lehet (ld. ultratávok teljesítése), de akár művészeti is, mint a kőfestés. Pont témánál vagyunk...

És a harmadik lehetséges út az értelemkeresésé, ami a tartós boldogság alapja, ez a mély emberi kapcsolatok, a betöltött közösségi szerepek és az önmegvalósítás által jönnek létre. Ennek az utóbbinak az ultrások nincsenek híján, hiszen ez egy elég önmegvalósító, sokszor önző és öncélú hobbi (a család szerint leginkább ez utóbbi).

Boldogságérzet létrejöhet még apró örömök fölött érzett hála miatt (pl. feljutottam baj nélkül a János-várára, nem csíptek agyon a hangyák a Tót-hegyesen stb.), vagy például sikerek által (eljutottam a féltávhoz egész jó időben, vagy akár teljesítettem egy nehéz részszakaszt), de akár természetes dolgok értékelése is vezethet efféle boldogsághoz (ld. természeti szépségek, vagy olyan apró, talán banális dolgok értékelése, hogy idén ideálisak a talajviszonyok, vagy jó az időjárás, ezek mondjuk lehetnének sokkal rosszabbak is akár).

Örömet okozhatnak a túra közben látott szép tájak

A másoknak való segítségnyújtás, önzetlenség, támogatás, önkéntesség is adhat okot boldogságra. Ebben a sportban vagy ezen a rendezvényen ezek gyakorlására bőven van mód. Itt a még az acélból lévő sportemberek is sokszor oly törékenyek, hiszen mindig jöhet valami váratlan, hirtelen probléma egy ilyen nehézségű kihívásnál. Valamint van mód önkéntes rendezői feladatok bevállalására is a túrázás mellett.

A beugró erre a túrára egy tálca sütemény (én viszont három félét is sütöttem)

A természetben töltött idő köztudottan jót tesz a mentális egészségnek és kiváló hangulatjavító, elősegíti a boldogsághormonok felszabadulását. A tudósok szerint napi 20-30 perc már jelentősen csökkenti a szervezetben lévő stressz-szintet. Heti 120 perc drasztikusan növeli a szubjektív boldogságérzetet. És mi van a 31 órával? Az ember egyszerűen szétrobban a boldogságtól? 

A természetben töltött idő jót tesz a mentális egészségnek

És miért működik mindez oly jól? A legtöbb résztvevő városi környezetből jön és a városi, főleg a nagyvárosi ingerek túlterhelik az agyat, viszont a természetben átélt ingerek pihentetik azt. A fizikai aktivitás endorfinokat szabadít fel. A természetben való jelenlét eltereli figyelmünket az aggodalmakról, gondokról, mivel az ember a jelenre fókuszál erősen, miközben például kapaszkodik fel a Galyavár szikláin vagy ereszkedik a Sombokor nyaktörő lejtőjén.

És mi van a túra közben átélt negatív ingerekkel? Egy ultratáv teljesítése alatt ezek egész biztosan elkerülhetetlenek. A tudomány azt mondja, a negatív élmények szintén velejárói, építőkövei a boldogságnak, még ha ez nem is annyira magától értetődő dolog. A nehézségek megélése és feldolgozása elengedhetetlen az érzelmi ellenállóképesség (idegen szóval reziliencia) kifejlesztéséhez. A negatív események tudatosítása és felvállalása segít abban, hogy a pozitív pillanatokat valódi értékként tudjuk megélni. Perspektívát, kontrasztot adnak, mint ahogy a sötétség nélkül a fény se lenne értelmezhető, úgy a nehézségek nélkül a boldog pillanatok se élhetők meg rendesen. Ezen élmények által ráadásul fejlődünk is, megtanulunk alkalmazkodni, valamint formálódunk, egyben fejlődik az önismeretünk. Az, ha sikeresen túljutunk egy-egy nehézségen, erősíti az önbizalmunkat és a kompetenciaérzésünket. 

Lajosházánál még vidáman, de mi a helyzet a Havason? (100 km után)

És itt jön el a pont, miért van az, hogy egy ultratáv mégoly keserves teljesítése után pár nappal miért kezdi el böngészni az ember újból a túra- vagy versenynaptárt. (Jelenleg éppen azon gondolkodom, megelégedjek-e az előzetes terveim szerint a Kazinczyn az utolsó százassal, vagy nevezzek-e még be az első ötvenesre is: Úgy, hogy a térdem nincs rendben továbbra se...) A negatív élmények egy bizonyos távlatból egyre pozitívabbá válnak, bár közvetlenül a teljesítés után megvan sokunkban a „nem akarok róla beszélni” hozzáállás (pont ezt mondtam Nikinek). De később egyre szívesebben beszélünk az átélt dolgokról (túl sokat is...), akár magunkat evvel fényezve is. 😊

Nem túl örömteli, mikor ez az emelkedő magasodik az ember előtt 100 km-nél

Szóval az ultrázás nem véletlenül egyre népszerűbb sportág, főleg a mi 35+-os korosztályunkban. Az ilyen távoknál a valódi boldogságot sokszor nemcsak a célba érés öröme okozza, hanem maga a megtett út megélése (mint tudjuk, az út a cél ). Miközben endorfinok szabadulnak fel és flow állapotba kerül a sportoló, a fizikai határok megtapasztalása alázatra és önismeretre is tanít. És a sportember maga tán nincs is tudatában, de a kupák, PR-ek, szegmenseredmények, bajnoki címek, dobogós helyezések, érmek és egyéb eredmények hajszolása mellett a boldogság kék madarát is üldözőbe veszi, miközben a hegyek olykor végtelennek tűnő útjait rója. 

Kép: Gemini

És akkor jöjjenek az elkoptatott cipellők. Volt gyerekkoromban egy kedvenc Grimm mesém (a Grimm legszebb meséi című mesekönyvben Rónai Emy csodálatos illusztrációival), amit mindig szerettem volna újra hallani. Ennek címe „A széttáncolt cipellők” volt, ami arról szólt, hogy a királylányok az atyai tiltás ellenére elmennek a bálba éjszaka, hiába zárják be őket egy szobába. Erről a tényről csak a bálban nap mint nap széttáncolt cipellőik árulkodnak. Sok királyfi veszti sorozatban a fejét, mert nem tudják három nap alatt kideríteni, vajon hol táncolják rommá titokban topánkáikat a királykisasszonyok. Végül egy furfangos kiszolgált, megsebesült katona jön rá a titkukra, akinek segítségére van ebben egy öregasszony jó tanácsa, valamint láthatatlanná tévő köpenye. A királylányok minden éjjel egy földalatti titokzatos világba ereszkednek, ahol ezüst-, arany- és gyémánterdőn, majd egy nagy tavon keresztül jutnak a királyfiak kastélyába, ahol egész éjjel mulatság van. A katona utánuk lopakodik titokban, leleplezi őket és bizonyítékokat is hoz magával a királynak, így elnyeri a legidősebb királykisasszony kezét. 

Akár a mesebeli kastély is lehetne...

Nem emlékszem pontosan, melyik mesehőssel is próbáltam azonosulni mesehallgatás közben, a királylányokkal vagy éppen a rátermett katonával, akinek a kalandja talán még izgalmasabb volt, mert az élete múlott rajta. Lehetséges, hogy gyerekként már magam is sejtettem, hogy ugyanilyen cipőromboló királykisasszony (vagy éppen egy kalandor) leszek? Aki a szülői rosszallás, meg nem értés ellenére rendszeresen ellóg a hegyek és erdők titkokkal teli, elvarázsolt világában rendezett bálba, ahol megélheti a szabadságot és számtalan futó- és túracipőt koptat el? A gyerekek sokszor pont azokat a meséket szeretik, amelyek a beléjük kódolt nyelvezeten keresztül a saját, éppen aktuális problémájukkal foglalkozik. De vajon működhet ez a jövőre kivetítve is? Jó lenne erről is megkérdezni a pszichológusokat...

(A felhasznált képanyag részben saját, részben a túra facebook oldalán közzétett fotókból származik.)

Strava-link:

Minden út egy helyre visz

 

Létezik egy teljesítménytúra, ahol a kispistázás legális, sőt kötelező is. Bár lehet, hogy több ilyen túra is szervezésre kerül azonos néven, mert mintha már máskor is láttam volna ugyanilyen címűt a TTT túranaptárban más időpontban, és már akkor eléggé izgatta a fantáziámat, csak most végre le is tudtam rá csapni. És mielőtt ti is megkérdezitek, miért nem a Kinizsi 100-ra mentem – én az ilyen tömegtúrákat igyekszek minél messzebbre kerülni az egyetlen Kitörés kivételével. 

A „kispistázás” a túrázó társadalomban használt szleng: azokról a túrázókról szól, akik okkal vagy ok nélkül, de nem a megadott útvonalon teljesítik a túrát, ezzel előnyt (... vagy  épp hátrányt )  szerezve maguknak, mind időben, mind km-ben Ezekre a túrázókra ferde szemmel néznek a többiek.

Szóval a Kinizsi 100 helyett elmentem kispistázni, azaz jobban mondva Kis Pistázni, ahol persze, hogy minden ismerős megkérdezte, miért nem a Kinizsin vagyok. Én meg minden egyes alkalommal elmondhattam, hogy pont amiatt, mert nekem ezek a tájékozódási jellegű teljesítménytúrák sokkal izgalmasabbak, mint többezer társammal libasorban menetelni Csillaghegyről Tatára, milliószor látott útvonalon. Itt viszont, ha úgy intézem magamnak a dolgokat, jó eséllyel sok újat láthatok, tapasztalhatok. 

Semmilyen túrabeszámolót 📃nem találtam, pedig nagy reményeket helyeztem Márton Daniba, vagy Dikhran túratársba, így előzetesen fogalmam se volt, hogy zajlik ez a túra. Volt egy olyan kósza elképzelésem, hogy ez a túra olyan, hogy Szépjuhásznénál Levente szélnek ereszti a díszes társaságot a kék furgontól, hogy menjen mindenki 42 km-t (vagy a választott távnak megfelelő számút), amerre tetszik, aztán a végén mutassa be mindenki egyenként a tracket, mint valami dolgozatot. Már neki is álltam otthon tervezgetni, milyen kört megyek és milyen különlegességeket nézek meg. A buszon még az is felmerült bennem, hogy legegyszerűbben egy 💘 Trailt mehetnék szabálytalanul, hiszen egész közelről be tudok csatlakozni az útvonalba. De azért valahol volt egy kósza gyanúm, hogy ennél azért kötöttebbek lesznek a feltételek, hiszen az előbb leírt verzió nehezen igazolható, főleg azoknak, akiknek semmilyen mérőeszközük nincs. Szóval nem ért meglepetésként, hogy ezen a túrán is vannak ellenőrzőpontok a Stabilos túrákon szokásos kihelyezett kódok formájában és ezeket kell összekötni bármilyen módon. Tehát pont olyan az egész, mint a Peaks, vagy a BHTCS, csak  kicsit tágabb a teljesítésre adott időkeret, mert mint tudjuk, és a kiírásban is szerepel: a rövidebbnek tűnő út nem mindig a legrövidebb a valóságban. 😈 

A Hárs-hegy jó meredek kaptatón megközelíthető régi kőfejtőjével már otthon is szemeztem

Kifejezetten tetszett, hogy nem volt alkalmam otthon előre megtervezni még egy keretet se, mint a fentebb említett kihívások esetében, így élesben próbálhattam ki rövidítési improvizációs képességeimet. Ami, mint utólag kiderült, meglehetősen gyatra, mert nemhogy kevesebb, hanem végül egy kilométerrel többől sikerült kihoznom a maratont. És a végén még örülhettem, hogy csak egy kilométerrel növekedett meg a táv... De igazából, mivel egy hét múlva a Mátra 115 temérdek kilométere és szintje a cél, nem is állt szándékomban mindig a legésszerűbb útvonalat választani, valamint azért az előzetesen otthon szövögetett tervekből is próbáltam átmenteni elemeket a valós verzióba, már amennyire a megadott pontok engedték. 

Ennek a túrának van egy hatalmas előnye: sosem látott szép helyeken járhat az ember

Nem tudom, Levente mennyit szokott változtatni az évek során a kódok helyén, de van egy sanda gyanúm, hogy nem sokat, így hát kötök vele egy hallgatólagos egyezséget: nem árulom el a leírásban az igazolópontok pontos helyét, hogy se az ő túráját el ne rontsam, se azok játékát, akik a jövőben részt szeretnének rajta venni. Mert egyszer legalább ezt a mókát is érdemes kipróbálni.

A Hárs-hegy alagútjának a tetején – itt már többször jártam (és még nem karcos a lábszáram)

Rögtön meg is valósíthattam egyet belőlük, mert elsőnek egy viszonylag közeli, északnyugati irányban kihelyezett kódot állt szándékomban begyűjteni. Így útba tudtam ejteni Hárs-hegy általam még sosem látott régi kőfejtőjét, ami egyértelműen nem a legrövidebb és legkézenfekvőbb útvonal, de biztosan az egyik legnehezebb és legszintesebb az első úticél felé, úgy, hogy a Kaán Károly-kilátót is felkerestem, ahonnan a meredek oldalon, az alagút tetejének érintésével szándékoztam a hűvösvölgyi Nagy-rétre kerülni. Így legalább imitálhattam picit a Sombokron való ereszkedést is, kipróbálva az újabb Ultra Flow cipőmet. Mint kiderült, az új csuka kényes, de felettébb csajos színe kitűnően passzol a Hárs-hegy oldalában nyíló sárga gyűszűvirágokhoz, persze kérdés, hogy majd meddig tudja megőrizni azt. Bár jócskán ezer kilométer fölött van a régi darab is, még elég komfortos, és még meglehetősen egyben is van (ez azért kevés cipőről mondható el manapság), a null kilométeres cipő mégis egész más érzés. Azt hiszem, a legjobb választás lesz jövő hétre. Ha el nem ázik, elképzelhető, hogy végig ebben megyek majd. Ezen kívül még más ruhadarabokat is teszteltem a túra során a majdani nagyobb bevetések előtt.

Apropó, ha már felfedezőtúra, ideje elmondanom, mi mindent találtam a Hárs-hegy oldalában. A kőfejtő fölött egész izgalmas kőalakzatok vannak, például egy kisebb kőoroszlán-szerűség is, majdnem olyan, mint a Guckler-körúton. Fent a kilátó környékén meg sikerült átvágnom egy bozótoson: jutalmam az lett, hogy valami pinceboltozat-szerűséget találtam egész közel a Csanádi-pihenőhöz. Anno, mikor még túravezetőnek tanultam, egyik feladat az egyik gyakorlótúrán a kisvasúti alagút tetejének megtalálása volt. Manapság, a GPS-ek korában ebben már semmi különleges truváj nincsen, így azt most is felkerestem.

Szép kilátás az 1. EP közeléből

Innen már a pont megtalálása rutinfeladat volt. Mikor éppen visszafordultam a kód és a kilátás lefotózása után, Gyuri jött szembe, aki a 21 km-es távon szintén a kódot kereste és feltette az ominózus kérdést: Hogyhogy nem a Kinizsin vagyok? Aztán javasolt az általam tervezett Fekete-fejnél urbánusabb, de szintén combos emelkedős megközelítést a következő ponthoz. Először harsányan tiltakoztam a városi gyaloglás ellen, de aztán, meglátva a Határ utca meredekségi fokát, elég gyorsan becseréltem a terveim Gyuri útvonalára. Így pont elhaladtam a Kinizsi Pál utca kereszteződésében, melynek tábláját biztatásul kiposztoltam a Kinizsin küzdő bajtársaknak. Úgy éreztem, hogy ma a kocogás is nehezemre esik, köszönhetően annak, hogy a hét második felében átrobogott rajtam egy hasmenéses-hányásos valami, sőt pont azok a napok is sújtanak. Az órám szerint a sorozatos rossz alvások után az energiaszintemen lenne mit felturbózni, és most kivételesen ezt én is pont így éreztem. És azt is éreztem, hogy nagyjából semmi se fog megvalósulni abból a tervemből, hogy az útvonalba juszt is beleteszek minden jó meredek emelkedőt és lejtőt, edzve a M115-re. 

Járatlan utakon gyakran botlik az ember... padlizsánokba 🍆 (ja, nem)

A Feketerigó utcában és az Adyligeti játszótéren azért még próbáltam kicsit kocogni. Aztán rájöttem, hogy nekem semmi, de semmi kedvem nincs se futni, se hosszasan menetelni a zajos és büdös Nagykovácsi út mellett, így, még ha hosszabb és mászósabb is, keresek valami egérutat az erdőn keresztül. Ha kell, felmászok a pirosig is, de ha lehet, átvágok az erdőn keresztül, csak úgy tökön-babon. És ugye itt jön az a passzus, hogy a rövidítés nem jelenti egyben a gyorsabb és egyszerűbb utat. Most ezt lehetett testközelben megtapasztalni, mert mentem bele zsákutcába, ahol csak a térképen volt jelezve út, a valójában irdatlan susnyás fogadott, vagy gázolhattam szó szerint árkon-bokron át. A lábszáraim a kaland után le se tagadhatták, hogy a gazdájuk egy vérbeli Kis Pistázó. Viszont pont az ilyen bele az ismeretlenbe jeligéjű rövidítések hozzák a felfedezéseket és az élményeket: néztem vagy fél percen át őzbakot, illetve mint az egyik Budai Peaksen, megint tapasztalhattam a környékbeli vadászok érdekes etetési filozófiáját. Most már egész biztos, hogy az állatok menüjét egy zöldséges beszállító szponzorálja, akinek az elfekvő készlete a helyi vadetetőkben végzi.

Na ki figyel ott a bokrok mögött? 🦌

Mikor kiértem megint a főúthoz, láthattam, hogy az okosabb többi túrázó mind a valóban rövidebb koncepciót választotta, mert feltűnően nagy volt a gyalogosforgalom a bicikliúton oda is, meg vissza is. Hát én visszafele juszt se megyek arra! Ott a jól bevált piros négyzet-piros kombináció a (számomra) harmadik EP felé, még ha kicsit fanyalogva kellett is elfogadnom, hogy most (szinte) végig jelzett úton fogok menni. Azért a Kecske-hátat mondjuk lecsaphattam volna egy rövidítésen, de az meg a „mindent is kimászunk” elvemnek mondott ellent, szóval nem úszhattam meg, hogy oda is felmenjek. Egyedül a Julianna-majorhoz vezető aszfalton vágtam le pár felesleges kanyart a pirosból. Végül is ha élhetek ezzel a jogommal, miért is ne? 

A táltosok főhadiszállása mellett is elhaladtam (úgy tűnt, most kevésbé megy az üzlet)

Kipipáltam a pontot, aztán pont kapóra jöttek a (szabadon kószáló verziós) előzetes tervek, hogy elnézek a Vadaspark felé, hátha sikerül megpillantanom kedvencemet, Lili mókust, a Vadaspark egyik nagy sztárját. Vagy valamelyik mókusfiút, Kázmért vagy Hubát. De végül csak a fürge rágcsálók kollégájához és lakótársához, Pilléhez, a kacagógerléhez volt szerencsém, aki nem kisebb sztár a vadasparklakók között. Sajnos engem nem méltatott most arra, hogy megmutassa jellegzetes hangját. 

Pille, a kacagógerle 🕊

A folytatásban tök véletlenül jó hosszú szakaszon sikerült szemmértékkel is belőnöm a valóban legideálisabb útvonalat a következő érintendő pontom felé. Bár ez sajnos megint urbánus túrát jelentett, végig Budakeszi utcáin bandukolva. Végül aztán, ha akartam, ha nem, kikötöttem a 💓 trail útvonalán, és ekkor még nem is tudtam, hogy Cser M. Zoli éppen új ultra kísérletet tesz itt. Persze nem találkoztunk össze, de azért minimális esélye talán lett volna. Mivel nem fűlött a fogam a zsákomban található ellátmányhoz, viszont ettem volna fagyit és valami szilárdabbat, meg ittam volna kólát, betértem a Lidlbe egy kisebb bevásárlásra. Aztán szerzett zsákmányommal nekivágtam a zöld Mária út jelzésű nagyszénászugi bekötőútnak, amit nagyon rühellek, mivel folyton félre kell ugrálni az elég élénk forgalom elől. Máskor, ha lesz alkalmam, tuti a mezőkön keresztül vezető úton megyek, amúgy is ezt hozta ki az utólagos tervezés a legideálisabbnak. 

White cat 😸

black cat 😸

Alig vártam, hogy betérhessek végre egy kevésbé forgalmas utcába. De az igazi élvezet az volt, amikor végre valahára kijutottam a lakóövezetből és a repülőtér, majd állatfarmok szomszédságában haladtam a célom felé. Közben figyelhettem, hogy legelésznek békésen a  lovak🐎 és a tehenek 🐄, miközben szállnak fel és alá a gépek. Egy helyen egy elég népes 🐑nyáj feneketlennek tűnő étvágyát is próbáltam csillapítani.

Lovak és gépek 🐴+🛫

Birkatetetés 🐑

Tehenek a távolban 🐄

Disznók a közelben 🐖

És aztán elkövettem az utam során a legnagyobb hibát. A következő pontról annyit árulok el, hogy Budaörs egyik utcájában volt található, ahol elhalad az egyik jelzés, ami az adott helyen egy jellegzetes szöget zár be. Azaz így próbáltam memorizálni a helyet, ahol majd ki kell lyukadnom, miután átmászom a Csíki-hegyek gerincét. Nos, már egészen az érintendő pont közelében voltam, éppen levágni készültem egy meredek és sziklás muflonjárta zergeösvényen, amikor egy utolsó, amolyan ellenőrző jellegű pillantást vetve a térképre megdöbbenten konstatáltam, hogy a keresett utcanév sehol sincs a környéken. Ellenben jó pár kilométerrel keletre, egy nagyon hasonló jelzés alkotta kiszögellésben bújt el a kedves. Egy olyan helyen, ahová sokkal rövidebben odajuthattam volna. Tehát ha időben felvettem volna a szemüvegem, nem tartoztam volna egy jó nagy kanyarral az ördögnek... 😈

Ha nem kerülök, persze ezeket a csodákat se látom...

Most tehát kulloghattam vissza a sárgán a valós ponthoz. Mondanom se kell, hogy a túra teljesítése iránti motivációm eléggé a 🐸 segge alá esett. Örültem, ha 50 km-ből kihozom ma ezt a kalandot így. No de hát edzünk a Mátra 115-re, nem lehet megfutamodni se itt, se ott némi bosszúság miatt. Miután elértem a valós pontot, le is ültem egy picit tájékozódni, mert a továbbiakban már nem akartam elkövetni egy hasonló 🦌hibát. Végül sajnos egy urbánus útvonal győzedelmeskedett. Mivel a budaörsi dombokra felkúszó utcahálózat igencsak ésszerűtlen a lineáris haladáshoz, úgy gondoltam jónak, hogy egészen leereszkedem a Farkasréti útig, ahol nyílegyenesen haladhatok a következő célom felé. Onnan már csak fel kell másznom a pontra. Persze az utólagos csekkolás alapján itt is lehetett volna rövidebb erdei utat választani, de akkor ez tűnt a legegyszerűbb verziónak.

Budaörs fölött

Azért a Farkasréti út se túl unalmas: találhatók itt régi pincék, egy kőkereszt és egy kis kápolna mellett is elhaladtam. Az egyik pincébe egy patinás cukrászda költözött, aminek egy hagyományos finomságáról már írtam itt a blogon. Így kötelezőnek éreztem, hogy betérjek a Suhajda cukrászdába egy kétgombócos 🍦-ra. 

Egy urbánus túrán is lehet gyöngyszemeket találni

A Farkasréti úton találtam egy kisebb Barack Pali gyűjteményt is. Barack Pali egy Nap-hegy környéki instant jellegű túra kabafigurája, legközelebb jó eséllyel a Pénteki Poroszkáló Százason fogok vele találkozni. 

Barack Pali kollekció a Budaörsi Tanoda kertjében

Áthaladtam a sajnos lassan teljesen beépülő Madárhegyen. Végül Gazdagrét fölött kötöttem ki és az Irhás-árokban folytattam az utam, majd lekanyarodtam az újabb EP irányába. Mikor már a megadott szűk körzetben voltam, hiába keresgéltem a kódot. Konstatáltam, hogy túlhaladtam az ominózus helyen, szóval fordulhatok vissza, ha le akarom fotózni. Tessék, megint néhány plusz méter, ha nem is kilométer! A pontkereséshez társul szegődött egy orosz srác, aki az általam használt térképalkalmazásokról faggatott tört magyarsággal. Mivel szívesen túrázna és társaságot keres hozzá, ajánlottam neki a TTT-t, ahol hétről-hétre kereshet az erőnlétének megfelelő túrákat, ahol akár túratársakra is lelhet. Később az Ördög-orom feletti kis tisztáson vidám csapat invitált asztalhoz: ők egy másik túrán, a SörKör szervezésű Hosszúlépésen voltak pontőrök és maradt még zsíros kenyerük és sörük. De sajnos éhes nem voltam, saját poharam meg nem volt, és így hasmenés után nem akartam az övéket használni. Pedig egy sör valóban jól esett volna.

Kedvenc Mókus ABC-m is érintettem kis híján, de ettől eltántorított egy élénken politizáló társaság

Úgy döntöttem, hogy lehetőleg szintvesztés nélkül kerülök be a Farkas-völgybe és a Normafa érintésével igyekszem a következő pont felé. Ez pont az egyik standard futóútvonalam, így sokat a tájékozódással már nem kellett foglalkoznom. Úgy tűnt, hogy az utolsó előtti ponttól az utolsóhoz is szinte nyílegyenesen, jelzésen csoroghatok lefelé, tehát annak ellenére, hogy hatalmas kerülőt tettem, és nem is nagyon igyekeztem, mégis bele fogok férni bőven a 12 órába. Éppen ezen gondolkoztam, amikor egy szemből érkező futó lány rám köszönt: régi ismerősöm, Márti volt az. Éppen a második körét rótta a Normafa körül. Kicsit elbeszélgettünk, aztán mindenki ment, hogy befejezze a mára szánt sporttevékenységet: ő a futást, én a gyaloglást. Azt is megbeszéltük, hogy bármilyen hasonló rendszeres elfoglaltsággal kitűnően lehet kezelni az életközépi válság mutatkozó tüneteit, ami nálunk is akár aktuális lehetne.

Fel a Normafához!

Kicsit felbuzdultam azon, hogy Márti fut, így az eddiginél arányaiban kicsit többet kocogtam, hiszen úgyis hamarosan véget ér az utam. A kódkereséssel megint meggyűlt a bajom, így annak pótlásaként lefényképeztem egy a környéken található jellegzetes épületet. Aztán a libegő mentén a piros háromszögön ereszkedtem lefelé a Tündér-szikla irányába. Itt kicsit gyakoroltam a lépcsőn futást, amiben van még bőven hová fejlődnöm. Újabb kódfotózás után a zöld általam sokat járt útját választottam a Szépjuhásznénál található végpont, azaz a kék furgon megközelítéséhez. A Mapy utólagos terve szerint a másik lehetőség, a zöld körjelzés juszt is gyorsabb lett volna. 😀 De ez az én formám. 

Kilátás a Tündár-sziklától

Végül a kiírt 42 km-t nem is léptem túl annyira vészesen, 42,78 km-t mért az órám. Ha nem vétek orbitális hibát, simán kihozom kevesebből is. De hát ez annyira nem is volt ma célom, így cseppet se bántam, hogy így alakult.

Panoráma a Libegő mellől

Utólag a Mapyval terveztettem a pontok alapján egy ideális, gyors útvonalat, ami itt tekinthető meg. (Aki nem akarja tönkre tenni a saját szórakozását, annak a megtekintést semmiféleképpen sem javaslom.) Elmondhatom, hogy rövidítésimprovizálásból csúnyán megbuktam: a túrának egy minimális részén mentem ezen a nyomvonalon. De legalább nyomokban, itt-és ott eltaláltam. A Mapyn (vagy akár más alkalmazásokkal is) persze túra közben/előtt is meg lehet tervezni ugyanezt, de ezt direkt nem tettem, hiszen ez a túra nem erről szól – legalábbis nekem. Egyébként meg „minden út egy helyre visz”, a lényeg az, hogy induljunk el valamerre, ki a szabadba, töltsük tartalmasan a szabadidőnket és lehetőleg fedezzünk fel új helyeket. Ez a túra a lábat és az agyat is megdolgoztatta rendesen, tehát elérte a célját a mai foglalkozás. 

Kis Pista az oklevélen meglehetősen hasonlít Dzsepettóra

Strava-link: