Csak egy félkör!

 

Forrás: (Félre)sikerült AI képek facebook csoport

Miniszterelnökünk is megmondta, hogy „Csak a labancok vannak cukorból”, ráadásul Erős Tibor is nekiindul egy privát UB körnek, tehát Szabinak, Lacinak és Berninek is éppen megfelelőnek kell lennie a mai ünnepélyes március 15-i napnak arra, hogy megkerülje a Balaton felét. Nem futva, csak gyalog, és jórészt csak a laposabb déli oldalon, az óramutató járásával ellenkező irányba haladva, Badacsonytól Siófokig. Összesen 105 km, van rá 24 óra.

Néha nagyon szívesen elkötöttünk volna bármilyen biciklit, legyen az piros, fehér vagy zöld

Hahó emberek! Ünnep lesz, nem lesz bóóót! Valamiért ez a tény a fiúkat meglepetésképpen érte, de még talán szerencsére időben írtam meg nekik, hogy erre készüljenek. Majdnem ment is a terv a levesbe emiatt. Szerencsére tele az útvonal benzinkutakkal és közcsapokkal, így talán nem maradunk teljesen étlen és szomjan majd. Ha szerencsénk van, talán találunk egy nyitva lévő éttermet is reménybeli rántott szeletekkel. Szép időnk nem lesz, talán éppen megússzuk az esőt. Vagy nem. Esernyőket, gumicsizmákat, búvárruhát tehát bekészíteni! A fürdőruha és a napszemüveg biztos nem fog kelleni ezúttal. (És tessék, Laci talált útközben egy „gyönyörű” strasszos, természetesen hamis Dolce&Gabbana napszemüveget, amit ajándékba meg is kaptam tőle. Majd ebben járok diszkóba 😄)

A sukár talált napszemüveg még Laci fején - nem volt rá szükség

Komoran fenyegető felhőkoronát kapott a hegy

Már megint Badacsony, immár harmadszor és megint ultra. Már hozzászokhattam volna, hogy ha balatoni ultra, akkor irány Badacsony. Legyen az túra vagy futás. Először a Kék Balatonon, majd a BSZM maraton+-on és most itt a Balathlon 100 ultrán is itt van jelenésem. A teljes kör is már a bakancslistán van, mint ahogy instantozás terén jelenleg a Vérkör és a VérCse is. Ebből jó lenne letudni minél többet, mielőtt beindul teljes gőzzel a százas szezon és evvel együtt a Nemzeti Bajnokság. Mert idén ebben is szeretnék indulni. Kicsit ment is a dilemmázás, hogy Vérkör legyen vagy Balathlon a hétvégén, de a beígért eső megtette a hatását és az aszfalttaposásra voksoltunk. Aztán jövő héten vár a Vértes! De ennyire nem biztos, hogy optimistának kéne lenni, mindjárt kiderül, miért. (Igen, a blognak ezt a részét nagyrészt még indulás előtt írtam...)

Nem sokkal az indulás után a túrázók, még tele harci kedvvel és energiával

És akkor jöjjön a kőkemény realitás, az amit teljesítés után írok a félkörünkről

. 

Ebből egy jó adag kellett a sikeres teljesítéshez

Ha Badacsony, akkor garantált a szenvedés is egyúttal. 2023, Kék Balaton: 70-80 km után már egy nettó szenvedés volt az egész. 2024 BSZM maraton+: Már 20 km alatt se volt minden kerek, a végén a szintidővel és vádligörcsökkel küzdve értem be. Most vajon mit dob a sors? Természetesen ugyanazt harmadszorra is. Azt a menetet, ami csak otthon a fotelben ülve hangzik jó mókának. Esetleg úgy 40-50 km-ig még találunk is benne élvezetet. Utána kezdi megtenni az aszfaltgyaloglás a hatását, előbb csak ez-az fájdogál, aztán már olyan porcikáit is érzi az ember, amikről nem is gondolná, hogy részt vesznek a mozgásban, például a csuklóit. Minden, de minden átértékelődik. Az északi parton még nagy vidáman meséljük túratársainak, melyik százasokat és kétszázasokat tervezzük idén, vajon sikeresen abszolválunk-e másfél hát alatt három százast (mert ilyen is lesz, ha lesz, májusban), és hogy végre elérkezettnek látjuk az időt, részt venni a Nemzeti Bajnokságban. A déli parton, sötétben, a monoton, nyílegyenes utcákon, metsző szélben, szemerkélő esőben haladva fájós talpakon viszont már inkább egy címeres (vagyis az ünnephez méltóan kokárdás) nagy baromnak látja magát az ember, mintsem egy mindent legyőző ultrázó szuperhősnek. Akit csak az hajt, hogy ott az a másik hülye is, aki szintén szeretné teljesíteni ezt a ökörséget, tehát én sem adhatom fel. Meg egyébként sincs már vonat, ami hazavinne, nem fog miattunk kinyitni egyik luxushotel sem, hogy a forró szaunában melegíthessük át végre dermedt tagjainkat. Vagy befeküdhessünk egy puha ágyba aludni. Vagy legalább elénk tegyenek egy tál forró levest ... vagy minimum egy kávét. Jót vagy rosszat, mindegy, csak legyen! De nem, ma minden zárva, ünnep van, nincs bóóót!

Nesze nektek, virágzó fák, dideregjetek ti is!

Mi nehézség van abban, hogy végiggyalogoljon az ember a bicikliúton vagy a települések utcáin, jóformán emelkedők nélkül a Balaton partján, leírva egy félkört? Pofonegyszerű dolog, követni kell a tracket, nincs benne Tolvaj-hegy, Sombokor, Istállós-kő, még egy árva sarasabb földút se. Néha be kell olvasni egy-egy QR-kódot, de azoknak is megadják a pontos helyét, még nagyon keresgélni se kell. Semmi truváj nincs ebben! Otthon olyan tévképzetei vannak az embernek, hogy sétálgatás közben majd fotósorozatot készít balatoni retró témakörben, fényképezi a virágzó fákat, beugrik egy-egy benzinkúthoz egy kávéra vagy egy sörre, ha már boltok nincsenek nyitva, és közben elcseveg kellemesen a túratársaival mindenről. Szóval a lehető legkellemesebben tölti ezt az ünnepi napot, ha már úgyis szeret gyalogolni és beszélgetni és természetesen fényképezni is.

Az egyetlen kép, ami balatoni retro témában készült - többre se idő, se kedv nem volt

A valóság az mindebből, hogy gyalogoltam, beszélgettem és fotóztam is. Főleg gyalogoltam, de azt nagyjából végkimerülésig. Beszélni egyre kevesebbet beszéltem. Laci már kezdett aggódni miattam... Fotózni is fotóztam, amíg világos volt. Nem sok értékelhető kép készült (pl. balatoni retró témában mindössze egy), de legalább a privát UB csúcsot futó Erős Tibit sikerült lencsevégre kapnom kétszer is Badacsonytördemic felé haladva. Úriember volt, még drukkolt is nekünk. (Micsoda megtiszteltetés!) Mi is neki természetesen. Mi, agyament ultrások legalább tartsunk össze, akár futunk, akár gyaloglunk.

Erős Tibi Badacsonytördemic felé hagyott le minket, nagyon szépen haladt – PUB rekord is lett

Kódokat beolvasni se tűnik bonyolultnak – elméletben biztosan nem az. Sőt valójában se az. De amikor folyamatosan kidobálja az oldal az embert és minden egyes kódnál újra be kell jelentkezni e-mail-címmel és jelszóval, az egyre idegesítőbb. Főleg akkor, mikor éjjel, szemüveg nélkül, szétfagyott ujjakkal teszi ezt. A merev botszerű ujjaival félregépeli a jelszót, vagy az oldal valamiért nem érzékeli a bejelentkezést, csak sokadszorra. Káromkodások közepette értékes percek múlnak, és úgy tűnik, hamarosan bukjuk az első, sőt aztán a második hajnali vonatot is. (Na persze nem csak a kódok miatt.) Vagy mikor a szemesi kód tetején egy barna elszíneződés van, emiatt a kamera se olvassa be. Persze a profi Szabinak ez is megy, el is húz tőlünk, neki muszáj elérnie a másodikat, viszi a lányát mászni reggel. Mi kereshetjük a pótkódot, ahol sokadszorra sikerrel járunk. Vagy mikor Balatonlellén percekig össze-vissza keressük a Napfény strand előtti hirdetőtáblát, ahol a kód van. Csakhogy útkanyar van néhány a tracken és mi nem tudjuk, melyikben kell keresni, főleg úgy, hogy a pocsolyás szakasz miatt kicsit másképp vettük be a kanyarokat. Mert egyikünk se akart a többi nyűg mellé még egy vizes cipőt is. 

Ilyen értelmezhetetlen micsodák is voltak az út mellett néha

Rund ebből nem lett, de a flúg megvan rendesen mindannyiunkban

Talán az utolsó 20-30 kilométerünk írja le leginkább, mi a nehézség ebben az első ránézésre nagyon is könnyűnek tűnő százasban. 

A hajnali kósza, arra tévedő autós csak azt látja, hogy két valószínűtlen szellemalak imbolyog az utca közepén, az egyik sárga, a másik kék. Talán a kevés alvás vagy az esti mulatság számlájára írja, hogy szellemeket lát, mert olyan nincs, hogy két élő ember sétáljon az üdülősoron ebben a valószínűtlen hajnali időpontban, valamint ebben a rettenetes, kutyának se való időben. Nem beszélve arról, hogy szezonon kívül vagyunk és ünnepnapon, amikor minden zárva. A mozgásuk is olyan fura, ide-oda dülöngélnek: vagy ittasok, vagy tényleg kísértetek. Mikor közelebb ér, a szellemkép nem foszlik szanaszét, tehát tényleg valós emberek, akik egy kicsit odébb dülöngélnek az utca szélére, amíg elhalad mellettük. Érzékelik a környezetüket, szóval talán nem is részegek. Csak sima flúgosok. Talán szabadnap van ma a diliházban is és kieresztették őket. Mert az nem lehet normális, aki ebben az időben itt vándorol egy szál vékony esőkabátban, ami tényleg beillik szellemlepedőnek is. Nem is áll meg, hogy megkérdezze, hogy elviheti-e őket valahova. Pedig a kreatúrák már éppen arról ábrándoznak, hogy egyetlen esélyük, hogy hívnak egy taxit, ami elviszi őket a siófoki állomásra. Ha egyáltalán van taxis, aki ilyet vállalna ebben a lehetetlen időpontban. Ha vállalja is, biztosan méregdrágán. Muszáj tehát tovább menni, akármekkora kín is az. Már nincs sok hátra. 20-15-10 kilométer nem nagy mennyiség, főleg az eddigiek tükrében. De, ilyenkor már nagyon soknak tűnik ez a szám. Sajog a talpuk, az aszfaltvándorlástól, valamint a hólyagoktól, fáj minden létező porcikájuk a monoton meneteléstől és az egyoldalú terheléstől. Emiatt dülöngélnek összevissza, valamint az álmosságtól is. Egész éjjel mást se csináltak, csak rótták a kilométereket. Sőt nappal is ezt tették, a 10 órás badacsonyi indulásuk óta. Eleinte még beszélgetve, vidáman kocogva a változatos északi tájon: tanúhegyek közt, épülő luxusszállodák és apartmanok mellett, a parton horgászókat nézegetve, a jellegzetes épületeket és a virágzó mandulafákat megbámulva. Haladtak is rendesen, 6 km/h-s sebességgel, sőt néha még gyorsabban is hasítottak Siófok felé. 

A fiúk már a fasorban vannak, most éppen Balatonberényben

Ahogy szaporodtak a kilométerek, jöttek elő a problémák: Lacinak jelentkezett a fájós Achillese, nekem a fájós csípőm, Szabi se választott jó cipőt és hólyag kezdett növekedni a lábán. Később már Lacinak is. A tempó is lassult, de azért még mindig elég acélos volt. Még Balatonberény környékén is kocogtunk néha. Sőt, nekem kimondottan jól is esett néha a más mozgásforma, emiatt egyszer-egyszer elhúztam a fiúktól. Persze azért bevártam őket, legalább el tudtam menni a bozótba addig. Aztán jött a rendezők hatalmas meglepetése: Németh Tamás Zalaegerszegről autózott le miattunk és hozott nekünk meleg kávét, hideg kólát, Balaton szeletet és Manner nápolyit. Nagyon jól esett a gondoskodás és ez még pár kilométerre megdobott minket, főleg a kávé. De aztán minden más nasi is elfogyott.

Tomi lefotózott minket a rögtönzött frissítőpontnál - itt még felfedezhető valami halovány mosoly

Viszont jött Balatonfenyves, azaz a féltáv, és jött vele az éjszaka, és kezdtek előbújni a sötétségből a démonok, főleg a mi démonaink. Már nem volt őszinte a mosolyunk akkor se, mikor a fenyvesi Yacht Club lépcsőjén ücsörögve kotorásztuk elő a táskánkból a plusz réteget és a szeleteinket, kis pihenőt tartva a kódnál. Itt kivételes módon voltak emberek, akik valószínűleg úgy néztek ránk, mint borjú az új kapura, de legalább a vállalásunkat hallva azonnal töltöttek nekünk vizet és kidobták a szemetünket. Nem is tudták, hogy milyen kód van az ablakukon. Nekik is köszönjük a segítséget. Én itt (is) már eléggé be voltam fordulva, nem is nagyon észleltem, miről beszélgetnek a fiúk velük. Aztán mentünk tovább Fonyód felé egyre csöndesebben a kihalt utcákon, csak valami szitáló csapadékféle kísérte utunkat, majd később a feltámadó hideg szél is, nem várt útitársként. Egyre jobban dideregtünk. Hiába volt nálam még három réteg, nem volt kedvem (és időm) megállni. Csak reménykedtünk, hogy ennél sűrűbb eső nem lesz. Lellén jött a kód keresgélése, engedhettük el az első, 4 óra után induló hajnali vonat elérését, amit eredetileg meg szerettünk volna csípni. Kocogni már nem nagyon volt erőnk, hogy tartsuk az előütemezett iramot. De itt még azért elég tempósan tudtunk gyalogolni, sec perc alatt elhagytuk az utcán zenét hallgatva mulatozó fiatalokat. Valamiért itt Lellén mutatkozott valami halovány éjszakai élet. De nagyjából sehol máshol, egyedül Szemesen diszkóztak Abbára egy házban. Ahol kikanyargott a track a partszakaszra, máris pörkölte a fejünket a jeges szél, így inkább behúzódtunk a belsőbb utcákba. Kisebb úttévesztéseink is adódtak, melyek plusz száz métereket adtak hozzá az amúgy is hosszú távhoz. Nagyjából Szemesen, a kóddal való bénázásunk alatt kezdett elveszni az 5 órás vonat eléréséhez fűzött reményünk is. Itt el is búcsúztunk Szabitól, akiben maradt még energia a gyorsabb tempóhoz. Innen Lacival mi már csak lassultunk. Mindketten ramaty állapotban és hangulatban voltunk, Laci néha émelygett, küzdött a hólyagokkal, az Achillesével, én a mindenféle random fájdalmakkal, főleg a sajgó talpaimmal és a hideggel. Fel is került az esőkabát és ponyva mindkettőnkre, mikor valamivel jobban rákezdett az égi áldás. Mindketten harcoltunk az álmosság ellen, egyre nyúlott a szánk, el is feleztünk egy fél energiaitalt (a másik felét sikeresen kiöntöttük a biciklis pihenő padjára). Fogalmam sincs, merre történt ez, egy idő után teljesen elmosódtak a településhatárok a valóságban és az emlékeimben is, amúgy is összenőtt minden mindennel itt a déli parton. Az itóka is csak ideig-óráig rángatott ki a gödörből. Egyre inkább csak vonszoltuk magunkat a cél felé, az utolsó kilométerek csigalassúsággal fogytak. Itt már csak 12-13 perces kilométereket mentünk, ami ugye nagyjából a tereptempónk, ezért is tűnt lassúnak a haladás – holott nem is volt az. Eddig voltunk viszonylag gyorsak. A célegyenes volt mentálisan a legrosszabb – egy végtelenül hosszú utca, ami a Sió csatornába torkollik (megjegyeztem: Erkel Ferenc utca a neve). (Nem mintha nem mentünk volna végig kismillió ugyanilyen utcán addig, de akkor is ez volt a top.) Nos, itt kellett keresni egy Fehér ló éttermet a zárókóddal. Összeszorított foggal imbolyogtunk ide-oda, mint két részeg vagy drogos az éjszakai elhajlás után, hol az úttesten, hol a járdán – ekkor már némi forgalom is volt. Minden utcasaroknál reméltük, hogy ez már a Vitorlás utca kereszteződése. De nem. Minden egyes étteremnél, hogy ez már a Fehér ló – de nem. És volt számos kereszteződés és étterem... Mindig feltűnt egy újabb hosszú utcaszakasz, amit még meg kell tenni bizonyosan a célig, és ezzel együtt egyre csak nyúlt a táv és fogyott az erőnk. Aztán nagy sokára csak odaértünk a Fehér lóhoz és beolvastuk a kódot: 19 óra 49 perc Lacinak, nekem 50 (mivel bénázni kellett minden egyes alkalommal a beolvasással). Szabi mintegy egy háromnegyed órát ránk vert, ezúttal is nagy gratula neki! Persze, hogy addigra elengedtük az 5 óra utáni vonatot is, az közvetlenül a kód elérése elött zakatolt tova, hallható távolságban, rajta Szabival. 

Bárcsak fel lehetne szállni egy vonatra...

Az utolsó etapon, mikor már az ember a végét járja minden értelemben, minden átértékelődik: akar-e az ember következő héten Vérkör instantot csinálni: Ugyan, nem vagyok én hülye! (De igen!) Akar-e az ember még százasokat teljesíteni: Egyértelműen nem. Akarja-e az egész Balaton-kört egyben végig járni: Soha az életben! Akar-e részt venni a Nemzeti Bajnokságban, amibe most nevezett be éppen: Á, dehogy! Az nem embernek való! Elhangzott az a mondat is, hogy: „Laci, üss agyon, ha szeretnék valaha száz km-es túrán indulni!” 

Azért szép részei is voltak a szombati kalandunknak, főleg még az északi part

Útközben azonban olyan dolgok is kiderülnek, hogy a gyerekkoromban végtelenül hosszú gyalogútnak tűnő, nagyjából egy kilométernyi sétácska nem is olyan hosszú a szántódi állomásról a balatonföldvári Pedagógus üdülő magasságáig... Nagyon sokáig nem volt autónk és mindenhova gyalogoltunk, sokszor csomagokkal. Lehet, hogy van ennek valami köze ahhoz, hogy most itt vagyok? Az a valamikori rendszeresen Földváron nyaraló kisgyerek nem is sejtette, miket fog gyalogolni majd felnőttként, akár errefelé is.

Tempósan haladunk a szigligeti vár alatt

Később a Keszhelyi-hegység lábainál

Majd Vonyarcvashegyen is át

Sőt, még Fenékpusztához közeledve is

És tiszta pszichológia, hogy mihelyt beolvastuk az utolsó kódot, leültünk a kerítéspadkára és csináltunk egy búcsúképet a friss és üde túrázókról 105 km-nyi aszfalttaposás után, aztán elindultunk az állomás felé, egyszerre vidámodni kezd az addig borús hangulatom, könnyebbek lesznek a lépések és egész gyorsan odaérünk a majdnem 1 km-re lévő állomásra. 

Egy budi is lehet festői (valahol még Badacsonyban)

A vonaton bealudtam, Laci szerint még nyöszörögtem is álmomban (túra után szoktam ilyet máskor is). És mindent elmond, hogy leszállva a vonatról, a mozgólépcső felé irányulva a nagy sportembereket és hős túrázókat még a vonatról leszálló legidősebb és legrozogább mamika is beelőzte. Hazaérve szemrevételeztem a nem létező sérüléseimet: néhány allergiás folt a derekamon, szóval nagyjából semmi, aztán írtam egy gyors beszámolót, mert a zuhanyzás felfrissített. Nyilván elég szenvedősre sikeredett a friss élményekkel. Aztán mégis elálmosodtam és bezuhantam az ágyba. Délután vendégségbe mentem és már kezdtem normálisan mozogni. Meg is írtam a fiúknak, hogy a hétvégi Vérkörnek részemről semmi akadálya. Hétfő délutánra már eljutottam odáig, hogy fogok még teljesítménytúrázni és százasokat teljesíteni. Hogy Balaton-kört szeretnék-e egyben, azt a kérdést inkább még napolnám egy darabig.

Túra után, frissen és üdén és kipihenten - de azért ezt is megcsináltuk

Itt jól látszik a tempónk folyamatos lassulása

Egy borongós hangulatú kortárs magyar szintipop zene, ami azt hiszem kifejezi a hétvégi akciónkat - egyszer ezt is ki kellett próbálni: 

„Engedd, hogy megtapasztaljam, engedd, hogy egyszer érezzem,

Engedd, hogy menjek, hogyha fáj, egyszer lássam, hol a határ.”

A túra vége felé már úgy dülöngéltünk, mintha ezt itt mind megittuk volna - még az orrom is olyan piros lett a hidegtől

Strava-link: 

Kiss Péter emléktúra - 2025

 

Kicsit alkotói válságban vagyok, mert nagyon nem tudom, mit is írjak a Kiss Péter emléktúrával kapcsolatban. Még egy normális címet se tudok kitalálni neki. És egyáltalán nem amiatt, mintha olyan rossz lett volna, vagy összehoztam volna egy DNF-et. Ilyenről szó sincs, csak tényleg semmi ötletem az íráshoz. Na jó, nekikezdek, hátha végül csak összejön valami:

Hétvégén sok sporttárssal egyetemben én is teljesítettem az 57 km-es távot. Rekordszámú nevezés érkezett, több mint 1100-an indultak a túra különböző távjain. Olyan nagy nevek között mászhattam a Mátra magaslatait, mint például Lubics Szilvi. Szilvi éppen egy komoly, nagy szintkülönbséggel bíró ultrára (Cocodona 250) készül és a köztünk lévő különbséget talán pont az illusztrálja, hogy ő úgy ment egy olyan időt, hogy nem sietett, mint amit esetleg én mentem volna, ha nagyon odateszem magam. 

Azonban idén másról szólt nekem ez a túra. Idén én sem siettem, ugyanis volt túratársam, Laci személyében. És inkább arra törekedtünk, hogy tudjunk jól együtt haladni. Mert van, azaz inkább csak volt egy közös tervünk, a VérCse teljesítése pár hát múlva. No nem amiatt, mert kvalifikálni akarunk A Körre, hanem csak úgy kihívásképpen a százasapályos időszakban. (A KÖR teljesítés meg sem fordulna a fejemben, hiszen talán még távolabb vagyok a nagy börzsönyi kihívástól, mint Makó Jeruzsálemtől.) De sajnos mindez már a múlté, nem lesz VérCse, abból a prózai okból kifolyólag, hogy se nekem, se Szabinak és még talán Lacinak sincs instant Vérkör teljesítése. TT-nk van mindannyiunknak, ráadásul nekem futó szintidőn belüli, de az nem játszik a nevezéskor. Tehát vigasztalhatom magam egy instant Vérkörrel, úgyis régóta porosodik már a nevezésem valahol egy oroszlányi polcon (ha még beszámítják a szervezők).

Szóval alkotói válság... Miről is írjak?

Kiss Péter (1986 - 2013) - fájdalmasan rövid, de élményekkel teli élete volt

Írhatnék például Kiss Péterről, aki egy igazi sport- vagy trendin kifejezve outdoor sport-multitalentum volt, futott, teljesítménytúrázott, barlangászott, hegyet és sziklát mászott és ezek közül mindegyik sportágat igen magas szinten űzte fiatal kora ellenére. Ha élne, akkor is csak 38 éves lenne, azaz nálam majdnem kereken 10 évvel fiatalabb. Még így is fájdalmasan fiatal lenne. De sajnos már 2013 májusa óta az égi hegyek ösvényeit tapossa ez a gyöngyösi fiatalember, akinek az emlékére teljesítménytúrát szerveznek minden évben különböző egyesületek, karöltve Péter családjával és barátaival. Talán mindent elmond sportteljesítményéről az, hogy ennek az igen fiatalon elhunyt fiúnak olyan eredményei voltak, amiket jegyeznek. Egyedül végigmászta a Tátra főgerincét. Ő volt az első magyar, aki az Alpok összes 4000-es csúcsát meghódította. Vannak barlangrészek elnevezve róla, hiszen ő fedezte fel őket. Kisbolygó is viseli a nevét, mint ahogy egy utca is szülővárosában, Gyöngyösön.

Mikor végigjárjuk ennek a túrának bármelyik távját, legyen az 20, 37 vagy 57 km-es, rá emlékezünk. 

Vagy írhatnék a Mátráról... vagy esetleg az időjárásról... (az mindig jó téma, ha nincs miről írni vagy beszélni)

A befagyott Ilona-völgyi vízesés

De minek, hiszen a Mátráról már rengetegszer leírtam, hogy számomra még mindig sok benne a fehér folt, mert csak 30 éves korom után kezdtem el itt túrázni. Persze a túra útvonala már nem ismeretlen, hiszen tavaly is végigjártam az 57 km-es távot. Akkor körvonalakban írtam az érintett látnivalókról is, ugyanezeket idén is érintettük. Szóval tök fölösleges ismételgetnem önmagam. 

Az északi oldalon és a gerincen havas szakaszok is akadtak - például itt a Pisztrángos-tónál

Talán az egyetlen változót a terepviszonyok jelentették. Idén majdnem, hogy ideális volt minden, köszönhetően a kemény fagyoknak. Hajnalban, induláskor mínusz 10 fok is volt, napközben viszont pozitív tartományba kúszott a hőmérő higanyszála, így nehéz volt optimálisan öltözni. Azért az évek és a rutin lassan megoldást talál az ilyen kihívásokra is, szóval most sikerült jól öltözni, köszönhetően a több, inkább vékonyabb rétegnek, melyekből adott alkalommal lehetett leveszegetni vagy visszavenni. Na olyan sokat nem kellett vetkőzni, egyedül a vékony futókabát került a hátizsákba az első Kékes mászás előtt. Aztán már csak a sapkától és a csősáltól váltam meg, meg a külső réteg cipzárjával variáltam. Indulás előtt gondoltam még az esetleges kijegesedésekre, volt nálam vadiúj bot és hómacska is, az utóbbi végig a zsákban maradt, holott azért kb. négy esést sikerült összehoznom, kettőt ebből a gerincen, ahol a legtöbb jeges rész volt. Annyira azért nem volt vészes a helyzet arrafelé se, ahol a vékony porhó olvadni kezdett és visszafagyott, vagy jobban kijárták az utat az emberek. A terepviszonyok igen változatosak voltak, nagyjából a csúcsrégióban, vagy az árnyékosabb részeken volt vékony hólepel, a lentebbi régiókban csak keményre fagyott talaj, ami a nappali pluszokban néhol kezdett kiengedni. Kimondott sár azonban sehol se volt. A patakátkelések is ennek köszönhetően egész korrektek voltak, a keményre fagyott vastag jégen át lehetett ügyeskedni magunkat mindenhol, ahol nem voltak kövek vagy egyéb segédeszközök az átkeléshez. Még az utolsó kilométerek rettegett katlanja vagy patakmedre, vagy bármi legyen az az utálatos és fertelmes hely, is csontszáraz és keményre fagyott volt. A legszebb látnivalót idén a befagyott Ilona-völgyi-vízesés nyújtotta a pazar jégoszlopaival. (Nem mellesleg megint Aszú volt itt a pontőr, akivel megint megörültünk egymásnak). És most ráadásul a képeim is sikerültek a zuhatagról.

Vagy írhatnék arról, milyen volt a túra, hogy éreztem magam, milyen szubjektív benyomásaim voltak...

Biztosan sokan megírták előttem és én sem tudok rácáfolni, hogy ez egy profi szervezésű túra, kiváló ellátással. A szervezőknek ez a túra a szívügyük, és ez meg is látszik mindenen. A fogadtatáson, a kedvességen, a frissítés minőségén, az útvonaljelölésen. Szóval látszik, hogy van benne meló. A pontokon van minden, amit egy futó vagy egy túrázó csak kívánhat: izotóniás ital (pont a kedvenc fajtám), kóla, víz, meleg tea, zsíros, vajas vagy májkrémes kenyér (házi is), édes verzióban nutellás vagy lekváros, házi sütik (egyikhez recept is volt), csokik, kekszek, nápolyik, ropik, gumicukor, karamella, olíva, sajt, uborka, csalamádé. Sőt a markazi várban kávét is lehetett kérni. Itt volt a két legkülönlegesebb ellátmány: a nyalóka és a wasabis mogyoró. Az utóbbiból pusztítottam is rendesen. És akkor tutira nem soroltam fel mindent. (Például az Ország közepe 120-on ennek a negyedével boldogok lettünk volna.) Már induláskor megajándékoztak egy csomag mogyoróval a szponzorok jóvoltából.

Szóval a szervezésről csak szuperlatívuszokban tudok mesélni. Nemkülönben az útvonalról, ami ugyan ilyen távon az ország egyik legnehezebbjének számít, mégis tele van szép látványosságokkal, hangulatos szakaszokkal, kilátóhelyekkel. Ehhez nagyban hozzátett az is, hogy a szervezők egyes helyeken külön molinókkal, vagy rögtönzött képkiállításokkal emlékeztek meg az elhunyt barátjukról, sporttársukról. A leghangulatosabb talán az éjjelre mécsesekkel kivilágított Kis-kő volt.

Mécsesek jelzik az emelkedő végét

Ezek után nem kérdés, jövőre is kötelező lesz eljönnöm.

A vár, ami sok finomsággal vár

És végül írhatnék még arról, hogy ment idén a megmérettetés...

Idén nem voltak mélypontjaim. Vagy mondhatom azt is, hogy bár gyors nem voltam a 12 óra 29 percemmel (csak összehasonlításképpen tavaly 11 óra 17 percet mentem a sokkal rosszabb terepen), egyenletesen haladtam és nem ettek meg az emelkedők. Tavaly ezt nem mondhattam el, sokkal jobban megviselt az első Kékes mászás, sőt a második Kékes mászás is, főleg Lajosháza után közvetlenül, illetve a Kis-kőn is lassabb voltam és meg kellett néha állnom. Idén egyhuzamban felmentem és ha az elején nem ragadok jó darabon egy lassú srác mögött, még hamarabb is felérek. Az emelkedős Strava szegmenseim rendre jobbak lettek idén. A lejtősek viszont gyengébbek, hiszen sokkal kevesebbet kocogtam, ha igen, azt is általában lassabb tempóban, mint tavaly. Fent a gerincen a jegesedés miatt is óvatosabb voltam és még így is estem. Ennek köszönhetően a fenekem gyönyörű barna sárpakolást kapott, amire Laci folyton felhívta a figyelmem.

Kasztíliai bikavadító nadrágban (Laci szerint) némi barna sárpakolással (by Bognár Laci)

És összességében nézve az egész túra sokkal kevésbé viselt meg mind fizikailag, mind mentálisan, nem voltak negatív gondolataim, nem jött elő a végén a türelmetlenségem, ami miatt mindig borzasztó hosszúnak érzem az utolsó kilométereket és Mátrafüred sehogy se akar közeledni. Még a lépcsősort se utáltam a végén, sőt, jól meghúztam a tempót rajta, hiszen úgyis vége mindjárt. És vajon miért?

Említettem ugye a lassabb tempót. De ez csak az egyik része, a második segédeszközöm a túrabot volt. Bizony ilyen szintkülönbségnél (2700-2800 m 57 km-en) már jól jönnek és rengeteg terhelést levesznek a lábakról. Fölfelé meg tolhatja magát az ember a segítségükkel, ennek is köszönhetőek az erősebb mászások. A harmadik meg a szórakoztató túratársam, aki folyamatosan elterelte a figyelmemet a nyűgjeimről (hogy például a vadonatúj Hoka kikezdi a jobb bokacsontom, vagy például még mindig rohadt meredek az a Kis-kő, vagy hogy szörnyen fázik a kezem még az egyik legmelegebb kesztyűmben is), helyette néha olyan pikáns témákra terelődött a szó, hogy még a mögöttünk jövő futó srácnak is volt hozzáfűzni valója. Volt olyan is, hogy énekeltünk – na ennek se biztos, hogy örültek, a körülöttünk lévők. Például olyanokat, megpillantva a Csevice-kutat, hogy „Kis kút, kerekes kút van az udvaromban...” Ez a Kis-kőnél már úgy hangzott, hogy „Kis-kő, kerekes kő van az udvaromban, de szép barna kislány mászik az oromra, csalfa szemeimet rá sem merem vetni, megcsúszik a jeges folton, s a lábát kitöri...”

Kis kút, kerekes kút...

Belülről meg ilyen

Viszont szinte észre se vettem, hogy telik az idő és pörögnek a kilométerek. A megtett tetemes szintekről egyedül a már második napja is makacsul kitartó izomláz árulkodik (pedig vasárnap ráfutottam egyet terepen még.)

Azért Lajosházáig hellyel-közzel igyekeztünk megkocogni a lejtőket, még ha nem is mindig végig. Utána már csak én kocogtam a Kis-kőről lefelé. Engem ott mindig elkap az őrület, és lehetetlenség visszatartani, így Laci el is maradt. Még egy utolsót persze zakóztam már egészen az alján, egy csúszós sár- vagy jégfolton, hiszen a nótában is meg vagyon írva. Aztán szerencsére a Markazi-vár emelkedőjén összetalálkoztam egy régi túratársammal, Elvirával még a Sétafikás időkből, és amíg beszélgettünk, utolért Laci. Ez az oda-vissza szakasz nekem mindig egy nagy élmény, mert végigdrukkolhatom az egész mezőnyt, aki itt versenyben van. Nem csak a szembe jövő ismerősökkel válthat az ember pár szót (például Vámos Hajnival, aki idén egész elképesztő időt ment), hanem természetesen az ismeretlen sporttársaknak is kijár egy hajrá. És persze jönnek itt szembe hírességek is az ultrás világból, mint Szilvi vagy Csipi (Szilvit még csak fel se ismertem.)

Még záróakkordként esetleg írhatnék arról, mik a kedvenc részeim ebben a túrában és melyik szakaszok a legnagyobb mumusaim... (Ha ugye interjút készítenék magammal, ez egy jó téma lenne)

Kedvencem, a Markazi-vár – emiatt a látvány miatt megéri a szenvedés

Sok szépség látható útközben, például a Csatorna-patak vadregényes, mohos kőfolyásokkal teli völgye, aztán a csodaszép, kilátóhelyekkel teli gerinc a Sas-kővel, Disznó-kővel egészen a Markazi-kapuig, és innen aztán már csak le kell csorogni az egyik fő attrakcióig, az Ilona-völgyi-vízesésig. Felfelé Lajosházától is van egy szép napsütötte kőtengeres rész, ha észreveszi éppen az ember a derekas mászás kínjai közepette. Viszont nálam a pálmát mindig a Markazi-vár panorámája viszi. Idén már lemenőben volt a nap és ez még egy picit dobott a hangulaton.

Kilátás a gerincről

A legnagyobb mumusom is erre huhog valahol az erdő mélyén: a legrémisztőbb emelkedő még mindig a Kis-kő megmászása. Ez sajnos idén sem lett kellemesebb, így még várni kell részemről arra a bónusz betétkörre. De egyszer megcsinálom... Idén legalább ezt már elhatároztam. A Kékestető, Lajosháza és a Sombokor emelkedője idén valamicskét már zsugorodott.

Nagy nehezen végül is összeerőlködtem egy beszámolót, szerintem ennyi bőven elég is lesz, hátha ezt a terjedelmet még végigolvassa valaki, még ha elég nyögvenyelős is lett az eredmény. Jövőre majd jobban igyekszem, minden tekintetben.

Kis-kő, kerekes kő van a tarsolyomban :-)

Strava (ha nincs fönt, ugye meg se történt): 

Halálos iramban

 

Nemrég beszélgettünk a fiammal, aki nem áll nagy gyalogló hírében, arról, hogy milyen lenne az a teljesítménytúra, amin hajlandó lenne részt venni. Nagyjából 3 ismertetője van ennek a minden szempontból ideális túrának: 

- Halálra traktálják az embert mindenféle gasztronómiai csodával.

- Ezt meglehetősen nyomott áron teszik. (Legalábbis az ár/érték arány jó legyen - azaz kevés pénzért fergeteges kaját!)

- Cserébe alig kelljen valamit gyalogolni.

A furfangos gyermek meg is alkotta gyorsan a Jókai 10 fantázianevű teljesítménytúrát. És mit ad Isten, a Jókai 10 létezik! Attila a nagy magyar Alföldön való hosszas menetelésünk közepette már pedzegette ezt, de akkor még a leghátsó agytekervényeimben sem fordult meg, hogy én ezen részt is vennék bármikor is. De mit hoz a sors: erre a hétvégére egyedül és túra nélkül maradtam. A végül semmit se kiderítő allergológiai vizsgálat miatti 1 hét kényszerű semmittevés után már nagyon viszketett a talpam (na nem az allergia miatt), szóval keríteni kellett valami gyaloglatot. Sajnos sok valamirevaló túra ezen a hétvégén nem akadt, leszámítva az Orbán Imre féle negyvenest, ami persze vasárnapra esik, mikor sajnos családi hejehuja miatt már nem érek rá. Vagy ami még számításba jön, az a magamfajta tömegközlekedőnek nem játszik, hiszen Abaliget vasútállomásra pont akkorra visz le az első vonat, mikor a faluban befejeződik a rajtoltatás. És az igen kinti vasútállomástól a falu még egy kisebb túra (pont ugyanúgy, mint Piliscséven, csak ott talán kicsit még hosszabb). Igen, utánanéztem, mert reménykedtem... A szeretett Kőszegi-hegységembe leginkább meg se próbálnék eljutni. Addig nézegettem a túranaptárt, míg szemet nem szúrt egy az Alba Túrakör által szervezett Jókai Mór emléktúra nevű 26 km-es túra, ami a fent említett Jókai 10 nagy testvére. Főleg az, hogy 1000 m szintemelkedés is jár a túrához. Hm, nem rossz! A tetszetős útvonalat végigolvasva már éreztem is, hogy rátaláltam a hétvégi menetre.

Nyilván a valóság sajnos nem találkozik a csak a fiam fantáziájában létező Jókairól elnevezett szinte ingyen történő gasztronómiai jellegű andalgással, tehát fizetni is kell, meg menni és mászni is. Azonban gasztronómai rész 1500 forintért akár járhatott is volna a túra mellé, ha nem vagyok túl gyors. Délután 3-kor ugyanis lehetett volna disznótorosra menni a Művelődési házba. De sajnos már induláskor sejtettem, hogy erről le fogok maradni. Ugyanis nagyjából 6 órás menetidőt terveztem, úgy, hogy a lejtőket megkocogom. Illetve, ha úgy gondolom, a sík szakaszokat is – bár ilyen nem sok lesz.

A piliscsévi vasútállomás még a falu szélétől is elég messze van

A 7 óra 7 perckor Piliscsévre érkező vonatról egy jó csapatnyi túrázó szállt le. Senkinek se volt kedve mintegy 2 km-t gyalogolni a rajtig, így a megállóban dideregve és harkálykopácsolást hallgatva bevártuk a buszt. Mikor leszálltunk, én csak mentem a többiek után, be a kocsmába, ahol a rajt volt. Bár először azt hittem, a többiek csak megalapozni akarják a mai gyaloglást, de nem, tényleg itt volt a rajt. (Végül is a TT-n is fent volt az infó, meg itt is ki voltak téve erre utaló jelek.)

Túraplakát a kocsmaablakban

Gyors mosdólátogatás után 7 óra 40 perckor sikerült is útra kelnem, miután az órám még álmos GPS-e is felébredt nagy nehezen. Sík a terep, miért is ne kocogjak? Sorra előztem is ki a korábban indult túratársakat, ahogy kanyarogtam a falu utcáin a pincesor felé. És mikor már picit emelkedni kezdett a terep, akkor is kitartott még a futókám. Ezen még én is meglepődtem. Néha persze egy-egy fotótémánál megálltam, de mire elhagytam a falu külterületét is, nagyjából szinte az egész mezőnyt magam mögött hagytam. A pincesor után jött egy kicsit markánsabb emelkedő, ott már azt mondtam, hogy ez már nekem is sok, öreg vagyok én már ehhez! De mihelyt kicsit lankásabb lett a terep, máris újból elővettem a kocogást. Furcsa ez a dolog, néha még síkon is küzdök magammal, ma meg még az emelkedőt is bírom. Az biztos, hogy ezt nem a fene nagy edzettségemnek kell betudni – főleg egy hét kényszerű lazsálás után.

A csévi pincefalu

Állig begombolkozva futni se lehet nagyon, így hát ideje volt nekivetkőzni, tanulva a bükki hibámból. Alapból elég vacogós idő volt, így hát végül maradt az aláöltözet, póló, plusz egy közepesen vastag felső. Legalább majdnem teljesen narancssárga voltam így, csak a már sajnos igen korán szétesőben lévő lila Speedcrossom és a szürke zsákom rondított bele. Kevesebb ruhában a futás is vidámabban ment, főleg, hogy hamarosan kellemes lejtő is érkezett hozzá. Ráadásul ez a lejtő igen szép nosztalgikus emlékeket idézett fel bennem a számos Pálos 70 teljesítésem kapcsán. Ugyanis a régi útvonal itt haladt, vele együtt én is öt alkalommal. 

Ők mind eltévedtek :-)

A Tölgyfa büfé irányába szaladva lehagytam már az összes sporttársat, így aztán egyedül ácsoroghattam előtte, keresve az igazolópontot. Semmi se jelezte, hogy bent vagy kint van-e, az itiner se adott tanácsot. Jobb híján benyomtam egy OKT bélyegzőt, igazolva, hogy itt jártam. Még 10 perc volt a hivatalos pontnyitásig. Az érkező többiek is tanácstalanok voltak, így hát nem akartam vesztegetni az időt, indultam is tovább vissza a sárgához. 

Klastromromok Klastrompusztán

Oda megyünk fel a sziklához!

Minő meglepetés, ezúttal kiderült, hogy a rettegett sárga egész sokáig futható. Csak éppen a Páloson közel 50 km-rel a lábban a fenének van kedve futkározni – főleg kicsit felfelé. Persze mikor megérkezett az igazi emelkedő, rögtön elfogyott a futókedvem azon nyomban. Ez egy elég kemény küzdős szakasz, egészen fel a Kémény-szikláig. Véletlenül kimentem a szikla előtti kilátóhelyre is, ahonnan szintén szép a kilátás. De azért az igazi látvány a szirtek tetejéről tárul elénk. 

Erre a kilátóhelyre véletlenül mentem ki

Innen a Kémény-sziklától azonban sokkal látványosabb ugyanaz

Bár éppen jött egy pici pihenőszakasz, elég szomorú voltam, mert tudtam mi vár rám: a Simon-halála. Ez a név mindent elmond erről a rusnya, köves, bedőlt fákkal teli emelkedőről, ahol most Simon lassú kínhalált fog szenvedni, mire felér. Legyen is bárki az a Simon. Márpedig a pilisi legendárium szerint Simon legalább ötféle személyként szenvedett itt ötféle halált. Volt ő elhalálozott vén remete, meggyilkolt szerzetes, orvvadász által agyonlőtt erdész, szerencsétlenül járt turista, sőt még maga Simon bán is a Bánk bánból, akit állítólag András király gyilkoltatott meg ezen az ominózus helyen, mert nem akadályozta meg felesége kihágásait. (Pont most néztem meg a Bánk bánt a Nemzetiben, tehát elég frissen él bennem még a sztori.) Mindenesetre elég festői helyszín ez a hágóba vezető sziklás szurdokszerű völgy meghalni egy bánnak. Ha esetleg valaki megfilmesítené Simon bán sztoriját (mellékszereplőből is lehet sztár alapon), elég jól mutatna háttérként.

Az a kék ember előttem haldoklik, én később kerülök sorra

Szép helyszín a kimúláshoz

Miközben felfelé küszködve azon gondolkodtam, létezett-e egyáltalán Simon, és ha igen, melyik lehetett, aki itt elhalálozott, azt vettem észre, egyre téliesebb formáját mutatja az erdő. A talajt egyre vastagabb hólepel borítja, a faágakon zúzmara csüng, ami egyes helyeken zizegve hullik a nyakamba. Egy sporttársat visszaelőztem az emelkedő után, még egy lehetett előttem – ők akkor hagytak le, mikor elmentem kilátást csodálni. (Úgy látszik nem mindenki él az oda-vissza szakaszokkal, ha nincs ellenőrzés – de ne vessük másokra a követ, ha adott alkalommal mi is elkövetjük ezt a hibát... Ami késik, az ugye nem múlik.)

Igazi tél vár odafönt

Egy nagyon élvezetes szakasz jött: először az aszfalton vette be a track a kanyart, mellőzve a piros kereszt leágazását. Végre most láttam világosban a helyet, ahol az Isziniken rossz irányba akartam menni és most fejben el is tudtam menteni a pontos elhelyezkedését. Később aztán rátérhettünk a piros kereszt lejtőjére. Miközben a szurdokszerű sziklás völgyben ereszkedtem, a kevésbé odafigyelős részeknél szemügyre vehettem a titokzatos hangulatú zúzmarás, ködös hegyoldalakat körülöttem. Azon tűnődtem, hogy vajon hogy jöttem itt fel és le egy szánkót vonszolva magam után jó 20 éve egy túrán. És egyáltalán hogyan jutott ilyen agyament ötlet az eszembe, hogy ide mindenféleképpen szánkó kell. Fiatalság, bolondság! Annyi biztos, hogy sokat nem ültem azon a szánkón, viszont ha lett volna már akkor is Garminom, biztos nagy edzettségnövekedést mért volna. Meg nap végére brutális fáradtságot. Amit a pilisszentkereszti cukrászdában a túra után elfogyasztott Pilis szelet se tudott volna ellensúlyozni (Igen, ilyet is lehetett ott kapni.)

Kunyhó a Mária-padnál

A Mária-pad melletti kunyhóig el is tűnt a téli szépség, visszaköszönt a barna, borongós erdő. Pont megfelelő volt arra hangulatügyileg, hogy átváltsak a sárga keresztre, hogy megnézzem, hol és hogy halt meg Pápay Domonkos, alias Döme. Rá kellett döbbennem hogy, valójában halálos iramban haladok egy igazi horrorisztikus haláltúrán – mert nem ez lesz az utolsó halálos helynév, ami mellett elhaladok ma. De erről már írtam máskor, aki akarja, elolvashatja a sztorikat a fenti linken. A halálos iramot most azért eléggé idézőjelbe tenném, mert a sárga kereszt nagy részét inkább gyalogoltam, mintsem futottam, közben megnézve a Szopláki-ördöglyuk üregét is. Az aszfaltot keresztezve végképp elhagyott a futókedvem, csak egykedvűen caplattam felfelé, míg el nem értem a monumentális Zsivány-sziklákat. (Talán mondanom se kell, ide kötődik az Ilacsek-halála fedőnevű sztori. Legalább akkora horror, mint a Döme féle.) Picit be is kukkantottam az egykori beszakadt barlang helyére, aztán kocogásra váltottam a lankásabbá váló terepen.  

Kereszt Pápay Domonkos erdőmérnök emlékére, aki itt hunyt el

Szopláki-ördöglyuk

Egy helyen csodálatos látvány tárult elém. Meg kellett állnom, hogy elővegyem a telefont és lencsevégre kapjam. Az őszies színű növényzettől egy csíkban hihetetlen éles kontraszttal különült el a feljebb uralkodó havas-zúzmarás téli világ. (Jókai ezt a mondatot legalább három oldalban írná meg. 😀) Ilyet talán még nem is láttam. Hátulról ekkor érkezett egy futólány – pont kérdezte is, hogy baj-e, hogy belefut a képbe. Nem baj, maximum az, hogy én már megint lazsálgatok, miközben mások itt is ilyen ügyesen futnak felfelé. Ott még nem is gondoltam, hogy ő is túratárs, nem csak egy kósza hegyi edzést végző terepfutó. Akkor tessék megemberelni magunkat és eredjünk a nyomába, lehet mit tanulni. A turistaháznál ő már persze rég pihent, mert a laposabb szakaszon elég rendes egérutat nyert hozzám képest. De legalább az emelkedőn végig a nyomában voltam.

Zsivány-sziklák

Ősz, tél, és egy futó

Bent a házban csak sokadik próbálkozásra sikerült megtalálnom a pontot, annyira eldugták. Valami nagyon belső helyiségbe költözött, végül pont a lány mutatta meg. Nagy nehezen sikerült forró teát töltenem merőkanállal a softkulacsomba (igazi türelemjáték), közben eszegettem ropit és csokit. Majd kimentem a turistaház mögötti kilátópontra ránézni a Dunakanyarra. 

Téli hangulat Dobogó-kőn

Készülnek a gulyások

Kilátás a Dunakanyarra

Valentin nap emlékére

Aztán irány a zöld kereszt, amin jó sokáig futhatok most. Miközben élveztem a téli táj és a hóban futás szépségeit, utol is ért a másik futólány. Váltottunk pár szót, például kölcsönösen rácsodálkoztunk a másik öltözetére. Bizony, meglehetősen lengén voltam öltözve hozzá képest, mégis nekem ez volt a jó, neki meg a saját pehelykabátjai. Nem vagyunk egyformák. Mint kiderült a zsákunk viszont egyforma (mármint nekem is van olyan Dynafit zsákom, mint neki, csak most éppen nem azt viselem), de nyáron valószínűleg nem lesz érdemes hordani, ha nem akarok csúnya kidörzsölődéseket. Még szerencse, hogy kimondottan téli túrákhoz vettem. Szóba jött még, hogy vajon hol találkozhattunk eddig, mert mindketten ismerősek voltunk egymásnak, megint felmerült a jó öreg Pálos 70, mint közös pont. Aztán a lány ment is, hiszen sokkal jobb futó nálam minden tekintetben. Talán egyedül a technikásabb lefeléken sikerült visszaszereznem a hátrányomból. A Két-bükkfa-nyereg után azonban jött egy kis kaptató és két ismerős turista szemből, akik aztán megakasztottak a haladásban. A két felfelé igyekvő hölgy még a vonatról volt ismerős. Nem értettem, hogy hogyan jöhetnek szemből, mikor ők is ezen a túrán vannak, talán eltévedtek? Hamar kiderült, hogy ők már a rajtot se találták meg, így inkább egy privát túra mellett döntöttek. Ugyanis nem értették, hogy miért megy be Piliscséven mindenki a kocsmába, holott a (valószínűleg tavalyi) feltöltött track szerint a Faluházból indul a túra, mint ugye tavaly is. Mikor kiderült a turpisság, már nem volt kedvük visszagyalogolni majd egy kilométert.

Mikor feltornásztam magam végre olyan magasságba, ahol újból futni lehetett, elkövettem egy hatalmas hibát. Pedig a tracket is elővettem, hiszen hamarosan elérem a Pilis-nyeregben lévő nagy útelágazást, ahol véletlenül se akartam rossz irányba tovább futni. Az bezzeg sem otthon, sem most nem tűnt fel, hogy a track szerint egy oda-vissza szakaszban ki kéne menni a Hrebenyhez, más néven Fekete-kőhöz. (A Hrebeny egyébként fésűt jelent szlovákul /ld. magyar gereben/, utalva az itteni sziklák formájára. A Fekete-kő elnevezés viszont kevésbé utal az itteni mészkőszirtek színére, mert ez itt most a fehér mészköves-dolomitos Pilis, a kőzet választóvonala meg valahol a völgyben fekszik. Az ellentétes, Visegrádi-hegység részét képező oldalon már sötétebb színű vulkanikus sziklák magasodnak a hegyoldalban. Ott persze Fehér-szikla nevű kilátóhely van, de hagyjuk is ezt, ki lát bele a valamikori névadók agytekervényeibe?)

Utólag már sajnálhatom a kispistázásomat meg a csodás kilátást, amiben részem lehetett volna újból. Szerencsére már számtalanszor jártam itt, ráadásul most is megfordult az agyamban, hogy ki kéne ugranom oda, még ha nincs is benne a konkrét útvonalban a kilátóhely. Hát benne volt!

A nyeregben egy csapatnyi turista pihent éppen, én meg kerge nyúl módjára átszlalomoztam közöttük, neki a jó kis lejtőnek. Szegény felfelé kapaszkodó turisták nem győztek félreállni az őrült narancssárga ruhás terepfutó útjából. Biztos írtam már, hogy imádom a lejtőket, főleg ezeket a technikásabbakat, ahol minden lépést meg kell fontolni, előre meg kell tervezni. Nem csak a lábakat, az agyat és koncentrációképességet is megdolgoztatják. Meg sem álltam a Tölgyfa-büféig, egyedül a Kapisztrán kunyhót kaptam le gyorsan itt az úgynevezett Szénás-úton. Nem is jutott eszembe, hogy pont erre krepált meg a kiskrapek, azaz történt a dolog szénagyűjtés közben, ami miatt egy közeli erdőrész a Chlapec-halála nevet viseli. Csak azt csodáltam, hogy a másik futólány nem tűnik fel sehol a láthatáron. Biztos ő is nagyon jól megy, esélyem sincs utolérni.

Onnan fentről jöttünk

Bent hoztam a régi formám, megint nem találtam a pecsétet, ami egy jelöletlen, szinte észrevehetetlen sarokban bújt meg egy asztalkán. Még jó, hogy voltak emberek, akiktől kérdezni lehetett. Fogyasztani nem állt szándékomban, hiszen a hazai italomból is alig fogyott, aztán a cél sincs messze, pláne futó üzemmódban. Azt meg el is felejtettem, hogy el kéne mennem a mosdóba rendezni az ügyes-bajos dolgaim és kidörzsölődéseim. Ki akarja ilyenekkel húzni az időt, mikor már mindjárt itt a cél! Arra is rájöttem, hogy megint elhanyagoltam a frissítést, például nem vettem be sótablettát. Éreztem is a savasodni kezdő izmaim. 

Éppen kanyarodtam a kékre, mikor az erdőből kibukkant a másik futólány. Nagyot néztem. Kérdeztem, hogy vajon eltévedt? Hát nem, mint kiderült, én tévedtem (el). Most már nincs mit tenni, tovább kell gyalogolni vagy futni (ami éppen megy az adott terep alapján) a célig. Tényleg nem tudom, mi értelme a kilátáson kívül ezeknek a becsületkasszás oda-visszáknak. Nincs a végpontokon se pontőr, se valamilyen önigazolási lehetőség, sőt szinte az is a túrázó becsületére van bízva, milyen úton jut fel Klastrompusztáról Dobogó-kőre. Nincs köztes EP viszont regngeteg a lehetőség, sokkal rövidebbek is akadnak a kiírt útvonalnál. Sose derül ki, ha az ember nem a megadott útvonalon haladt esetleg. Bevallom, én menet közben inkább a nagypistázáson jártattam az agyam, például olyanokon, hogy felmegyek a Vaskapu-sziklához vagy kimegyek egy másik közeli kilátópontra még a sárga keresztről.

A Klastrompuszta és Piliscsév közti szakaszon egész sok rövidtávos volt úton, köztük egy csapatnyi kiscserkész is. Köztük is átszlalomoztam és csak vártam, mikor ér utol a másik futó. Már éppen a csévi templomnál fotóztam a keresztet egy elég mutatós szögből, mikor elfutott mellettem. Így járja, legyen az övé az elsőbbség, megérdemli, hiszen ő becsületesen végig ment, nem hagyta ki a kilátópontot, sőt erősebb is sokkal nálam. Ez főleg a véghajrában mutatkozott meg, ahol rendesen elhúzott a síkon. Nekem ekkor már csak döcögésre volt erőm. De azért előbb-utóbb bedöcögtem valamivel éppen több mint 4 óra menetidő után, még 12 óra előtt a kocsma ajtaján, ahol már nagyban poharaztak a falusi ivócimborák mustrálgatva a beérkező túrázókat, főleg a nőneműeket. A disznótorosnak azt hiszem, búcsút inthetek valóban. Viszont lehetett volna inni citromos szódát, de inkább egy kávéra voltam hangolva, hiszen a tonikom is teljesen bontatlan maradt. Kicsit szét lehettem esve, mert a kedves díjazó személyzet folyton azt kérdezte, nem hagytam-e ott semmit, mikor aztán a mosdó-kávé-menetrendcsekkolás kör, majd valamennyi pihenés után távozni akartam. Szerencsére mindenem megvolt, így inkább bevágtam még egy plusz zsíros kenyeret, mielőtt kisétáltam volna a majdnem pont két kilométerre lévő vonatig. Annyi a távolság, most pontosan lemértem. 

Az sajnos nem derült ki, mi köze van Jókai Mórnak ehhez az útvonalhoz, ha egyáltalán van bármi is. Az itiner se segített, maximum abban, amit eddig is tudtam, hogy Jókai is fogékony volt a természet iránt, ami legfőképp abban mutatkozott meg, hogy igencsak terjedelmes és kacskaringós tájleírásokat tudott kanyarítani, amit iskolás koromban kifejezetten gyűlöltem olvasni. Alig bírtam átrágni magam rajtuk, sok Jókai regényt emiatt tettem le. Szerencsére nem örökre, mert harmincas éveimben újra felfedeztem magamnak Jókait. Sorra olvastam könyveit, azokat is, amiket kamaszként nagy ívben félrehajítottam. Erre is meg kell érni, mint sok mindenre. Ha valamelyik magyar tájegységhez és hegységhez kötődik Jókai, akkor az a Bükk, mégpedig Tardona, valamint a fölötte lévő magaslatok, ahol a szabadságharc után bujkált. Az a tény is ismert a „nagy magyar mesemondóról”, hogy szeretett utazni, tulajdonképpen ő volt az egyik első magyar dokumentált turista. Nem is véletlen, hogy több tőle származó, tájakkal, természettel kapcsolatos idézetet felhoz az itiner, például a következőt:

„Vannak vidékek, amiknek igéző hatása az emberi kedélyre el nem tagadható, amiknek múltja belesugall a jelenbe.”

Azt hiszem, nekem, akinek folyton mesél az erdő és a táj, sőt magam is előszeretettel mesélem másoknak az erdő meséit, ezt nem kell nagyon magyarázni. Azt is könnyű elképzelni, micsoda jutalomfalat lett volna híres írónknak ez a sok morbid történet, ha ő maga is nem halálozott volna el már régen, mikor ezek megtörténtek.

Ez az idézet Sir Edmund Hillarytól származik, nem Jókaitól

A hazaúton már semmi érdemleges nem történt, azt leszámítva, hogy majdnem jégkocka lett belőlem az Aquincum megállóban a HÉV-re várva. Lehet, hogy mégis jó ötlet lett volna az a pehelydzseki?

Strava-link: