Szántó 200

 Mélységes csalódást kell okoznom evvel a beszámolómmal is a kedves olvasóközönségnek, mert a Szántó 200-on szerzett élményeim részletes kielemzése helyett egy moldvai népdalról fogok írni, elsősorban arról, hogy illeszkedik ez a látszólag nagyon is másról szóló nóta a jelen helyzetemhez. Tehát ne várjon most senki Márton Dani féle részletekbe menő túraleírást, amiből az is kiderül, hány virslit és nápolyit ettem a 10. ellenőrzőponton és az finom volt-e, bár nem kétséges, néha én is képes vagyok ilyet elkövetni. Egyébként menet közben többször is előkerültek Dani beszámolói témaként, és többször megjegyeztem, hogy bár melós őket elolvasni is, de borzasztó hasznosak tudnak lenni egy túrára való felkészülés során, így Ritának is ajánlottam őket kötelező olvasmányként külföldi százasok előtt.

Nagy bezuhanásom környékén lettem figyelmes Gyula talicskájára a piros jelzésen, amivel, mint tudjuk, a köveket hordja ki a pilisi utakra

Akkor vágjunk is bele rögtön a közepébe, méghozzá ugorjunk a rendszeresen túlmérő órám szerinti 151. km-em környékére, a végtelenül hosszú és unalmas sárga jelzésre a Tölgyikrektől a Dobogókő felé, amikor már vagy harmadszor veszítettem el a jelzést, ötödször készültek leszállni a földönkívüliek a Dobogókő tetején, de minimum különleges fényjátékot rendeztek ismeretlenek az ünnep tiszteletére, túl voltam egy óraátállításon, két fának támaszkodáson, egy kényszerű kiálláson, valamint sok-sok kilométernyi részeg módjára való tántorgáson, miután elfogyasztottam az álmosító kávét a Csikóváralja alatti ponton. És most éppen megint darabjaira készült esni az út előttem és legszívesebben lefeküdtem volna aludni valahová az út mellé egy lehetőleg észrevehetetlen helyre, nem törődve azzal, hogy a délelőtti eső miatt még mindig nedves a föld és az éjszaka is nagyrészt szemerkélő esőben telt eddig. 

Esős kilátások a Rezső-kilátóról szombat délelőtt

Már a második éjjel voltam talpon és legfeljebb egy szűk fél órát sikerült aludnom a Kő-hegyi turistaház fűtött ebédlőjében egy asztalon, fejem alá gyűrve párnaként a kabátom. De valószínűbb, hogy annyit se. Ott kénytelen voltam beiktatni ezt a kis pihenőt, mert az egyetlen esélyem volt a továbbhaladáshoz, miután 400 méternyire a ház előtt is muszáj volt kiállnom pár perc erejéig, míg összeszedtem annyira magam, hogy meg tudtam tenni a hátralévő rövid utat a házig. Előtte majdnem ugyanaz történt, mint itt, avval a különbséggel, hogy puzzledarabokká vált előttem az út, rajta apró színes kutyákkal és attól féltem, hogy összeesem, de legalább is elesem ha nem ülök le néhány percre. 

(Forrás: Gemini)

De most nem akarok kiállni, mert így sose jutok fel Dobogókőre. Láthatatlan hajcsárok hajtanak előre szöges ostorokkal, muszáj menni. Úgy tűnik, így is alig haladok előre és úgy telnek el hosszú, nagyon hosszú órák, hogy még mindig nem kereszteztem a műutat, ahonnan már valóban nincs sok a pontig. Valahogy ki kell jutnom erről a mélypontról, bárhogy is. Nem szívesen nyúlok az energiaitalokhoz, de a pokolból kivezető út most maga a pokol, vagyis a Hell, hiszen sokszor célravezető a módszer, hogy kutyaharapást a szőrivel kezelünk. Felpattintom a dobozt, benyomom a fülest, ami már előzőleg a Vörös-kőre is felvitt, és átsegített a Pap-rét utáni unalmas szakaszon, ahol szintén egyedül küzdelmeskedtem az éjszakában.

És ekkor hangzott el a dal... A dal, amit már el is felejtettem, hogy feltettem a telefonom setlistjére, és ami olyan elementáris erővel és tisztasággal hasított bele az éjszakába, amit olyannyira a magaménak éreztem az engem körülölelő sötét erdő nyugalmában, magányos küzdelmem közepette. Pozitív kicsengése azonnal megnyugtatott és szinte előrevetítette, hogy én ezt ma bármi áron, de megcsinálom. 

Kilenc esztendőtől fogva

hozzád jártam guzsalyasba.

Azt es bánom, érted jártam,

gyenge lábam fárasztottam.

Sok édes álmom szaggattam,

magam vadilni se tudtam*.

Hozzád jártam sok időtől,

kilenc egész esztendőtől.

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

A Pilis szerpentinje, ahol a múlt és a remélhetőleg szebb jövendő is jól látszódik

A gyönyörű, archaikus nyelvi elemekkel teli moldvai nyelvjárásban leírt történet az egyik legtávolabbi magyarlakta településen élő legény vagy leány történetét meséli el, aki kilenc esztendőn át fáradozott avval, hogy eljárt a kedveséhez guzsalyasba, ami Moldvában nemcsak a fonót jelentette, hanem a fiatalok ismerkedését szolgáló intézmény volt, egyfajta próbaházasság. Ugyan a dalt ebben a feldolgozásban egy lány énekli, de általában a legények jártak guzsalyasba a lányos házhoz, ahol ott is éjszakáztak, így kitapasztalhatták a fiatalok, összeillenek-e minden téren. Erre többnyire amiatt volt szükség, mert például a moldvai Gajcsána-Magyarfaluban, mai román nevén Ariniban is az egyik faluvég több mint 3 km-re van a másiktól és az egyes falurészek is igen távol tudnak esni egymástól, nem beszélve arról, hogy meredek dombhátakat is át kell mászni a legénynek, hogy a cinkájához* jusson. Nem a levegőbe beszélek, hanem van egy teljesen véletlen szülte kapcsolódási pontomhoz az adott dalhoz, amire csak utólagosan jöttem rá, ott az éjjeli erdőben erről a tényről még nem tudtam. Méghozzá arról, hogy majdnem magam is gajcsánai menyecske lettem valaha régen, talán még egy másik univerzumban. Mindenesetre a fiam ugyanazt a vezetéknevet viseli, mint a moldvai adatközlő asszony, akitől 1984-ben a dal egyik másik változatát gyűjtötték. 

Az adott ponton hatalmas sebességbeli változás következett be, ami a Strava diagramon is jól látható

Nincsenek véletlenek. Most az egyszerű falusi csángó parasztlány vagy legény, a dal egykori anonim, ismeretlenségbe vesző szövegalkotójának csendes öröme, megelégedettsége afelett, hogy szerencsésen sikerült párt választania és nem volt hiábavaló a sok emiatti fáradozása, az én lelkemhez szól, az éppen élete leghosszabb ultratávját nyűvő budapesti, értelmiségi, középkorú hobbisportoló nőhöz, egy teljesen más szituációban és élethelyzetben. Láthatatlan tér- és időbeli híd épül közénk, a közvetítő énekest is belevonva, mert közös az örömünk forrása. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló a sok járkálás és bujdosás, idegen földön lakás számomra se, mert itt vagyok a legnagyobbak között ma éjjel és még ha vontatottan is, de haladok előre, lassan túl minden eddigi egyben legyalogolt leghosszabb távomon. Még akkor is, ha azt érezném könnyebb megoldásnak most, hogy egy csipkebokor lesz az éjjeli szállásom mindjárt. Be sok ádidást* és ténist* elkoptattam én is, lyukasra jártam a csórápjaim*, hogy eljussak ahhoz a fránya kétszázashoz! Kerülgettem jobbról, kerülgettem balról, többször nekifutottam, de végire sose jutottam. Lehet, hogy most se jutok, de eldöntöttem, hogy megyek, ameddig bírok. És most még bírok menni, nem kérdés, visznek a lábaim. Amióta pörget a Hell és húz felfelé a zene, már az álmosság se kínoz, egyszeriben átestem a ló túloldalára és legszívesebben eltáncolnám a sticát, egy másik moldvait, amit a Kerekes Band játszik éppen. Neki is kezdek ugrándozni a zene ütemére, meglepően jól megy. A bokrokban meg nem képzelet szülte tojástartókat látok, hanem egy valódi vadmacskát, ami tényleg ott van és figyel engem. Különleges ajándék az éjjeli erdőtől, ilyen is csak egyszer történik. Ajándék ez az éjszaka, csupa új élmény, vadonatúj megtapasztalás, még ha pokolian nehéz is az egész, és legszívesebben most rögtön abbahagynám. A hangok a fejemben egyre csak erre biztatnak. A szülés kínkeserves, ezt saját tapasztalatból is tudom, és ma éjjel valami megszületik: az első kétszázas teljesítésem.

Vadálló-kövek, ahogyan még sosem láttam (jobban mondva nem láttam)

A Háromszázgarádicson, ahonnan eltűnt a piros autóroncs

Ezt a dalt dúdolom akkor is, amikor mintegy 30 km-rel később, már az utolsó 50 km-es kör fele környékén, a Háromszázgarádics tetején egy útjelzőtábla alatt megpihenve várom Ritát, hogy felérjen ő is. Túl vagyok az egész út legnehezebb szakaszán és talán már 30 km se választ el attól, hogy célba érjek. De azt is tudom, hogy egy ilyen távon bármi megtörténhet. Előre örülni sosem szabad. Ennek ellenére most nyugodt vagyok, végtelenül nyugodt, sehol semmi türelmetlenség bennem. 

Ültem talpaim pihentetve a tábla alatt és a dalt dúdolgattam.

Alig 30 km és mennyi minden történik még! És mennyi minden történt már! Túl vagyunk egy gyors éjszakai ötvenesen, részemről egy nagyrészt magányosan megtett százason sok esővel, ahol mindketten emberfelettit küzdöttünk külön-külön magányosan az előző, második éjszakában és most, hogy társultunk egymáshoz, kiderül, hogy a sikeres teljesítésen kívül mindkettőnk álma tavalyról egy adag sült krumpli a klastrompusztai büfében. Ez a vágy hamarabb teljesíthető, mint a célba érés. „Eltöltöttünk egy esztendőt”, és ugyanúgy itt ülünk Ritával mint tavaly és most esszük a saját sült krumplinkat. És nagyjából ugyanazt is érzem, bár 50 km-rel több van most a lábamban, mint akkor. Nem volt hiába az az egy esztendő, nem volt hiába a „9 esztendőnyi járkálás” se.

Gyula 2. számú taligája a Sasfészek turistaháznál lencsevégre kapva

A Nagy Kopasz tetején járunk, 10 km van hátra mindössze. 10 végtelenül hosszú kilométer. Eljött a pillanat, hogy felhívjam Petit, értem tud-e jönni. És jön. Hazajutok, nem kell hétfő hajnalban Szántóról, rengeteg csomaggal munkába mennem, igaz, csak home officeba. Mert a még egyelőre létező cégemet baromira nem érdekli, mivel töltöttem a hétvégém. Én csak a kisökör vagyok, a szabadság joga mindig a Jupitereké. Peti egyet kér viccesen: iktassam ki végre azokat, akik ilyen dolgokra kényszerítenek egyre. Egyszer biztosan kiiktatom őket, de most még inkább azt érzem, hogy:

Csodálatos őszi színek szinte mindenhol

Mer nélküled sem szeretni,

se nem tudtam lenne élni.

Pedig most már nem elég a Hell, egyre durvább szerek kellenek az álommanók elűzéséhez. Koffeinshot kortyokban, kóla, kávés csoki felváltva. És csak kerülgetnek egyre, alattomosan rontanak rám a sötétből időről időre. Ritát se kímélik. Ez a 3. éjszaka, mikor megint elered az eső, de nem csak szemerkél, hanem esik rendesen. Lassan a vízhatlan kesztyű is feladja az esőcseppekkel való küzdelmet. De nekünk ki kell tartanunk, még ha néha le is kell ülnünk, vagy neki kell támaszkodnunk egy-egy fának. Végtelenül hálás vagyok Ritának, hogy diktálja a tempót és húz egyre magával. Nélküle ki tudja, merre botorkálnék most. Mögöttünk már csak az Évi-Feri-Juli hármasfogat van, egyre találgatjuk, merre járhatnak. Fogynak a méterek, száz méterek és lassacskán a kilométerek is. Minden lépés közelebb visz a célhoz. És egyszer csak ott vagyunk a Kék ház előtt. Megfogjuk egymás kezét és egyszerre lépünk be az ajtón:

De nem bánom fáradságom,

te vagy immár boldogságom.

Pontosan ezeket a sorokat élem most. A belefektetett munka végre megteremte azt a gyümölcsöt, amire oly régóta áhítoztam már. Elmondhatom, hogy van teljesített kétszázasom. Egyelőre nem gondolkodom következőben, boldog vagyok evvel, amit a sors most oly nehezen, de megadott, mint oly sok évig boldog voltam az egy szál teljesített Kinizsimmel is. 

A Spartacus-ösvény most is az egyik legszebb szakasza volt az útnak

Hogy mit hoz a jövendő, nem tudom, kicsit mások a terveim jövőre, mint idén voltak. Pár embernek már felvázoltam a változtatás lényegét, de majd térjünk rá inkább akkor, amikor aktuális lesz. Inkább most a következő két túrámmal foglalkozok, mert még nincs vége az idei százas szezonnak, hátra van még egy Mecseki láthatatlanok és egy Iszinik is. És mindkettőre nevezve vagyok már. Most járok 14 százasnál idén, ha kettőnek számítom a mostani kétszázast (mert az is), így, ha minden jól megy, összesen 16 százasom lesz ebben az évben. Két aszályos esztendő elmúltával az idei év megteremte a kétszázast is. Fel kellett nőni hozzá minden tekintetben, mert így utólag, pár nap távlatából elmondhatom, hogy a kétszázas nagyon, de nagyon más történet, mint egy százas teljesítése. És ezzel nem szeretném leértékelni a százasokat egyáltalán. Talán ugyanazt mondhatom, mint amit a maraton esetében mondanak a futók, hogy a maraton nem két félmaraton és a kétszázas sem két százas. 

Tehát még két túra van hátra az idei évben, és teljes elégedettséggel elmondhatom:

A szombati napnyugta előtti kilátás a Moli-pihenőről

Eltöltöttünk egy esztendőt,

adjon Isten szebb jövendőt.

EP-nek vélt bivakoló társaság

Remélem, megadja. És most utoljára nem a fenti népdalból fogok idézni, hanem egy nagyon éles ugrással Till Lindemanntól (az én zenei világomba ez a stílus is nagyon belefér), akinek Sport frei című, erre a sportágra is örök érvényű mondanivalóval bíró számát többször is meghallgattam az út folyamán, mert annyira aktuálisnak éreztem, amikor megtáltosodva már befelé kocogtam a második körről. Mert bizony voltak fények és árnyékok bőven és ennek a menetnek voltak nagyon is mulatságos epizódjai is. Kétszer is megtörtént, hogy majdnem felébresztettünk két kint alvó társaságot. Egyszer Cser M. Zoliékkal közösen vertünk fel néhány fiatalt, még a Szentfa-kápolnánál lévő pont előtt, mert azt hittük, ők a pont. Még egy narancssárga tárgy is kint fityegett egy fán, amit mi bójának véltünk. Kis híján neki is kezdtünk az asztalra kipakolt elemózsiájuknak... Másodszor a Bölcső-hegy kilátójában alvó társaságon kerestem a pontot, ami mint a következő emberes ponton kiderült, a kilátó tetején volt. Csak erre éppen semmi se utalt lent. Így aztán nagy dérrel-dúrral, a hiányzó pont miatt mérgelődve odébb álltam. Azért mekkora lúzerség már egy éjszakai TT útvonalán bivakolni...

Vasárnap hajnali Zsivány-sziklák Lindemann társaságában

Und die Jahre laufen dir davon
Jeder Tag ein neuer Marathon
Verlieren und siegen
Fallen und fliegen
Schatten und Licht
Und die Tränen sieht man nicht

(Az évek tovaszállnak

Minden nap egy új maraton

Elbukás és győzelem

Zuhanás és szárnyalás

Árnyék és fény

A könnyek nem látszanak)

Szómagyarázat:

magam vadilni se tudtam: nem tudtam udvarolni járni (ebben 100%-ig biztos nem vagyok, de talán ugyanaz, mint a vadolni kifejezés az Erdélyi tájszótárban)

cinka: lány; egy legény cinkája: egy fiú kedvese

ádidás: edzőcipő, mai szóhasználattal sneaker

ténis: tornacipő

csóráp: zokni, harisnya

Strava-link: 

Pénteki poroszkáló 100

Már a neve is olyan mesebeli – akár Lázár Ervin is kitalálhatta volna, Poroszkáli Péntekelőt, a híres-neves nyughatatlan mesefigurát, aki folyton-folyvást rója a Budai-hegyek útjait, de kiváltképp és előszeretettel pénteken. Ez az ő ünnepnapja a péntek, amit egy kiadós túrával ül meg. Poroszkáli Péntekelő nótája – mert az is van neki – csak és kizárólag a következő lehet, a pénteki poroszkálás közben ezt dúdolgatja fennhangon:

„Nem csak a húszéveseké a világ!
Az úton még poroszkál
Nemde néhány korosztály!
A réten mindenki talál virágot,
Hát gyertek srácok, legyünk jó barátok!”

És hogy is néz ki Poroszkáli Péntekelő őkelme? Nos, hát ezt hétpecsétes titok övezi, mint ahogy azt se tudjuk, milyenek a pomogácsok és képzeletünkre van bízva Vacskamati, Ló Szerafin, Maminti, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon és a többiek figurája is.

Nekem van egy ötletem: Poroszkáli Péntekelő éppen úgy néz ki, mint a túra útvonala, méghozzá a 25 km-es hosszú távé, amit éppen volt szerencsém teljesíteni. Lehet akár elefánt vagy éppen krokodilus, mindenesetre jó hosszú arcorri résszel áldotta vagy verte meg a sors keze. Ráadásul biztosan visel hátizsákot, mivel egyfajta kósza lélek ő, poros utakon poroszkál, ha éppen ilyen száraz az időjárás, mint most is.

Talán ilyesféle szerzet lehet ő, a Poroszkáli Péntekelő:

Vagy éppen ilyesféle?

Lehet, hogy valahonnan ismerős ez a történet? Lehet, hogy egyszer már megírtam volna? Mielőtt minden olvasóm azt hinné, hogy alkotói válságba kerültem és már csak ismételni tudom önmagam, így lemásolom újból a 2 évvel ezelőtti beszámolómat, ráadásul teljesen okafogyottan, mert a mostani túra nem is Poroszkáli péntekelő volt, hanem Pénteki poroszkáló, szeretném tudatosítani, hogy amiatt idézem a fenti sorokat, mert teljesen idevalók a jelenlegi túra mesés ellenőrzőpontjai miatt. Nem tudom, a szervezők olvasták-e ezt a korábbi beszámolómat, mindenesetre az tény, hogy az idei túra a Lázár Ervin mesefigurák jegyében zajlott, méghozzá a Négyszögletű Kerek Erdő lakói népesítették be a Budai-hegységet az elmúlt pénteken 0-24 órában. És persze mi 16-an százasok, valamint számtalan rövidtávos, akik bőszen keresgélték az erdőlakókat a rengetegben, teljesítve 12,5, valamint 25 km-es köröket. Nekünk hosszútávosoknak minimum egy százast kellett kihoznunk e körök kombinációiból. Külön kupáért lehetett volna extra kört/köröket is menni, természetesen csak akkor, ha ez belefért volna az időnkbe.

Egy igazolópont a Kepe lépcsőn

Tudom, biztos nem vagyok komplett, hogy emiatt még egy pénteki szabit is képes vagyok kivenni, de mit mondjanak azok, akik a szombati napon egy fél km hosszú pályán rohangáltak fel és le egy kecskeméti dombon (igen, van Kecskeméten egy domb) 42x vagy 84x? Az ultrázás eleve egy őrült dolog, de vannak agyament és még agyamentebb formái. Ez a körözős dolog biztosan az, sőt még elszámolni se lehet se a bajnokságban, se a Giga túra ligában, szóval emiatt még a megrögzött hosszútávú túrázók körében se örvendett hatalmas és osztatlan népszerűségnek. Akiket az elmúlt héten ugyanis végigkérdeztem, hogy jönnek-e ide, egy kivételével mind nemleges választ adtak. Dóriék azonban annyira szívélyesen invitáltak, hogy a mérleg nyelve végül efelé a rendezvény felé billent a Teslacká stovka ellenében, amiről amúgy sem sikerült túl sok infót kikaparásznom az internet mélyéről, és múlt héten Márton Dani is megerősítette, hogy sokat vesztett már régi fényéből az új szervezésben.

Szóval csütörtök éjjel 16-an sorakoztunk fel a rajtvonalhoz, köztük 3-an lányok, hogy megszerezzük a választott pólónkat és/vagy érmünket, valamint elnyerjük a Pénteki Primadonna (lányok esetében) vagy a Pénteki Poroszká-LÓ kupát (fiúk esetében). 0 óra 00 perckor neki is indult a mezőny annak rendje és módja szerint.

A különdíjak a leggyorsabb/legtöbb kört teljesítőnek (Fotó: Nemeshegyi Benjámin)

Mindenkinek más volt a stratégiája, volt aki csak rövid köröket akart menni, volt, aki hosszúval szeretett volna kezdeni és mindegyik verzió jogosultságát mindenki súlyos érvekkel alá tudta támasztani, miért is jobb az. Nekünk Istvánnal járt egyféle srófra az agyunk: amíg ki nem világosodik, rövidet megyünk, majd utána váltunk hosszúra. Ugyan előre le kellett adni a haditervet, de Dóri mondta, hogy menet közben is lehet változtatni azon. Az otthoni kanapén még olyan terveket szövögettem, hogy hajnalban biztos be tudok pörgetni 3-4 rövid kört 9 óra előtt, aztán meg jöhetnek a hosszúk. Igen ám, de másfél-két órás körökkel számoltam, közben nem vettem figyelembe, hogy ott leselkedik ránk a Hunyad-orom alamuszi szerpentinje, ahol csak tyúklépésben lehet haladni, valamint a Tündér-szikla 162 meredek lépcsőfoka felfelé (Szabó Attiláék megszámolták). Még indulás előtt gyorsan megnéztem, korábbi években milyen gyors köröket mentem és ekkor jött a döbbenet: a legjobb köröm is 1 óra 50 perces volt, még úgy is, hogy a Diós árkon majdnem a lépcsőkig felfutottam. Most pedig százason vagyok, nem nyomhatom a csengőt, mint a hülye. Tehát nem lesznek 2 órás körök biztosan, főleg, ha két kör között esetleg öltözködni kell, vagy ideje van egy kávé- vagy mosdószünetnek. Hajnalig 3 rövid kör így is simán beleférhet persze.

1. kör; 12,5 km, 462 m; időtartam: 0:00 - 2:10 (2 óra 10 perc)

BEMUTATKOZUNK

Együtt indult neki a díszes társaság, a futók kilőttek előre, mintha a pomogácsok kergetnék őket, a többiek meg még friss erővel poroszkáltak felfelé a Diós árkon. Istvánnal, Annával és Lacival haladtunk együtt némi eszmecserét folytatva. A Susogó utca lépcsősora állította meg először a jónépet, mert itt lapult meg Mikkamakka egy lámpaoszlop mögé bújva. (Innentől (lámpa)fény is derült az idei tematikára.) A Kútvölgyi kápolna után volt egy kis pihenőszakasz, ahol be lehetett volna csöngetni Viktorhoz egy kávéra Ács Gábor szerint (ő egy videó alapján azt is tudni vélte, hogy jó kávét főz...), de miután kiderült, hogy nem Gál Viktorról van szó, inkább nem éltünk evvel a frissítési lehetőséggel egyik további körön se. Inkább nekikezdtünk a  Hunyad lejtő emelkedőjének (Kicsit ellentmondásos a dolog, de akik elnevezték, biztos a Poroszkáli péntekelőt csinálták), ami István szerint a legmeredekebb az egész túrán. Itt páran majdnem elmentek rossz irányba, mivel a lejtő utcatábla szinten igen szerteágazó. Nekünk azonban az Irtás utca végén lévő adótoronyig kellett kapaszkodnunk, ahol bevethettük magunkat a sötét erdőbe. Néhány másodperc erejéig egy szerény budai villa biztonsági rendszerének köszönhetően nem is volt olyan sötét, inkább mondható, hogy díszkivilágítást kaptunk. Egy szúróbélyegzőnél a csúcson még picit kellett várakozni, de a Hunyad-orom görgeteges, sziklás-köves lejtője teljesen szétszaggatta a mezőnyt. Ha erősen odafigyelt az ember, azért annyira nem volt veszélyes, de az egyéni taktika elemi része volt esetemben, hányszor is kell ezen lemenni. 8-szor semmiféleképpen nem akartam kikapni. A lejtőben legrosszabb a legvége volt, mert itt a lépcsősor egész hiányos volt, viszont a meredekség foka meghatványozódott, tehát nehezen volt elkerülhető a seggre esés. Legfeljebb a fától fáig stratégia segített. Innen megint kicsi pihenőszakasz jött a szebb napokat látott zugligeti kemping mellett, majd kezdődött a rövid táv második nemszeretem része, a Tündér-szikla fölé való kapaszkodás számtalan lépcső segítségével. A szikla tetején ki más rejtőzhetett volna, mint Maminti a kis zöld tündér. Megint kis pihenő jött a zöld háromszögön, majd pár lépcsőfok lefelé, ahol nem ártott az óvatosság, majd elértük a zöld jelzést a Szilassy út kanyarja előtt, amit a távelágazásig végig követhettünk felfelé. Mellőztük a Tücsök-rétet, majd egy második világháborús lőszerfülkét is érintettünk a ramaty állapotú elkerített Disznófő-forrás mellett. A mostanra teljesen összefirkált őzikés, medvés, rókás faházikó fölött értük el a távelágazást, ahol Aromónak, a fékezhetetlen agyvelejű nyúlnak csak hűlt helyét találtuk. Persze ekkor még nem tudtuk, hogy neki kéne itt rejtőznie. Így gyorsan értesítettük is Dórit az igazolópont hiányáról, mikor már néhány perce jó sokan összeverődve hiába kerestük. Teljesen érthetetlen, hogy van ember, akinek égető szüksége egy filctollra egy piros-fehér papírral, amire rá van írva, hogy Aromó. Ez volt az a pont a rövid körök esetében, ahonnan kezdve az egyszeri teljesítő szárnyakat kapott, egyszeriben mindenkiből futó lett hosszabb vagy rövidebb ideig. István és még egy fiú jött még a rövid körön, a többiek mind elmentek a hosszúra. Szóval viszonylag kevesen agyaltak úgy, hogy ilyen korai időpontban célszerű rövid köröket róni, pedig itt sokkal hosszabb szakaszon van közvilágítás, ráadásul arra is rájöttünk idővel, hogy két rövid hamarabb megvan mint egy hosszú – Hunyad-orom ide vagy oda. Tehát az járt a legjobban, aki csak rövid köröket ment. A fiúk csak az urbánus szakasz kezdetéig bírták a tempót a Mátyás király úton, én viszont futottam egészen addig, míg el nem értem a lépcsősort a Diana utcánál. Menet közben egy róka is átsuhant előttem még a villák között. Lépcsőn futni mindezidáig nem tanultam meg, tehát óvatoskodtam, meg résen voltam, mert valahol a lépcsők tájékán rejtőzött el a következő titokzatos alak, akinek kilétére hamarosan fény derült. Nem más volt ő, mint Szörnyeteg Lajos. A zöld jelzést követve elkanyarogtam a Kis-Sváb-hegyig, ahol kényszerűségből visszavettem a tempóból megint, mert a pont a csúcson csücsült. Bálinték áthaladásom egy piros BZ-motorvonatos pecséttel jutalmazták. Közben én meg rájártam a vegán zsíros kenyerekre és a gumicukrokra. Hiába a sok futás, István simán utolért a ponton. Aztán már robogtunk is a zöld jelzés további lépcsői irányába a Csaba utcán. Olyan korán vagy későn volt, hogy forgalom nem akadályozta sehol sem az átkelésünket, így 2 óra 10 perc alatt letudtuk az első körünket. Következő áldozatnak megint egy rövid kört választottunk az eredeti menetrend szerint.

Tömörülés a Susogó utcai pontnál

2. kör; 12,5 km, 462 m; időtartam: 2:10 - 4:30 (2 óra 20 perc)

MAMINTI, A KICSI ZÖLD TÜNDÉR (sötétben azonban minden tündér fekete)

Fárad a gépezet, kemény 10 perccel több kellett ugyanahhoz a körhöz a második körben. Vagy ennyi molyolás volt az indulás előtt. Istvánnal kezdtünk megint, majd ő a Diós árok elején parkoló autójánál kicsit lemaradt ki-berámolni néhány cuccot. És persze felfelé menet is simán beért még a lépcső előtt. Számottevő esemény nem történt azon túl, hogy sikerült esnem egyet a Hunyad-orom finisében, láttunk egy mosakodó hajléktalant a Hunyad lejtő közkútjánál, így ezt a továbbiakban inkább nem használtam, néha csepergett az eső, de annyi persze nem esett, hogy a Hunyad-ormot biztonságosra áztassa. Pont az a mennyiség volt, ami semmire se jó. Maminti továbbra is ott őrködött a Tündér-sziklánál lévő törzshelyén, de Aromó még mindig nem került meg, a futás pedig már sokkal döcögősebben ment, de ment, és ez a lényeg. A Diana utca végénél egy kerítés mögött gyanús hangok: vaddisznó lehet bent. Később hallatszik is felriasztott kutyák csaholása. Örülök, hogy ezt is megúsztam. Következőnek hosszú kört választottunk, abból a megfontolásból, hogy még ugyan korán van ehhez a menetrend szerint, de hamarosan hajnalodik, és amúgy is herótom van már a rövidektől. Fotó ezúttal nem is készült. Annyi viszont biztos, hogy amióta Deák Bill Gyula meghalt a héten, van egy durva dallamtapadásom, a 3:20. Ezt úgy kell elképzelni, hogy konstans az egész túra alatt ez a nóta ment végtelenítve a fejemben. A Kis-Sváb-hegyen az órámra néztem, de sajnos már túl voltam a 3 óra 20-on addigra.

3. kör; 25,5 km, 988 m; időtartam: 4:30 - 9:43 (5 óra 13 perc)

DÖMDÖ-DÖMDÖ-DÖMDÖDÖM

A kört egy kávéval kezdtem a Majorka pultjánál, ami viszonylag döcögősen (és drágán) akart megérkezni, de muszáj volt megvárnom (és kifizetnem), mert nagy szükségem volt rá. Istvánnal indultunk újfent, de ő elhúzott felfelé menet, mivel várta őt a munka és sietnie kellett. Ha szerencséje lesz, vissza tud jönni befejezni a százasát. Az is lehet, hogy a homleszt ezen a körön láttuk a kútnál, már igencsak egymásba folynak a különböző körök történései, de inkább az rémlik, hogy világos volt már. Mire felértem a távelágazáshoz Aromó megkerült, Istvánnak viszont nyoma veszett. A Normafához érve majdnem teljesen ki is világosodott, úgyhogy innentől lesznek képek is a beszámolóban. 

Pirkad már az Anna kápolnánál

Vári Gábor ért utol és egy darabig kerülgettük egymást attól függően, emelkedett-e vagy lejtett-e a terep. Mivel az volt, hogy István elméletileg előttünk van a 25-ön, mondtam az öles léptekkel haladó Gábornak, hogy biztos utol fogja majd érni előbb-utóbb. Viszont lefelé igencsak megtáltosodtam és hosszú kilométereket kocogtam. Ennek ellenére István sehol se került elő, amin nagyon csodálkoztam. (Mint később kiderült, a rejtélyes eltűnését a munkahelye okozta.) Nekem a Budaörsig terjedő szakasz eléggé hazai pálya, kb. minden apró követ ismerek az úton, annyit futok itt. Mindig rácsodálkozom, milyen masszív löszfalak vannak Budaörs felett. Ráadásul még megvan a kerítésre pingált lánykérés is. Azt sajnos nem tudjuk, mi lett a válasz.

Elkanyarogtam a Nap-hegy felé többnyire zártkerti ingatlanok között, mert ez a része Budaörsnek egyelőre még tükrözi gyerekkorom kb. 40 évvel ezelőtti állapotát. Itt-ott azonban már kezdenek kinőni a földből a családi házak.

Megmaradt zártkertek és épülő házak a Frank-hegy alatt

A ponton Szolner Norbit kellett felvernem félálomból, illetve igazából nem nagyon akartam zargatni, kiszolgáltam volna magam, de megneszelte, hogy ott motoszkálok a ponton. Eszegettem étcsokit, gumicukrot és mazsolát, feltöltötte a kulacsom, aztán mentem is tovább a Tűzkő-hegyre, ahol megint utolért és le is körözött Gábor. Itt a hegyen Dömdödöm, a versíró verseny abszolút nyertese bújt el az egyik ismertető táblán, illetve Barack Pali az egyik padon. Kezdett erőre kapni a nap, rajtam meg még mindig a hosszú nadrág volt, így izzadtam is mint egy csatakos csataló. A Rupp-hegyen a nosztalgikus „Szomszédok” panoráma élvezete közben egy cicás pecsét került az itinerbe. 

Szomszédok feeling

A szintén rettegett Ördög-orom sziklás lejtője fele olyan veszélyes nem volt, mint a Hunyad-orom, de onnantól azonban lehetett felkötni a nadrágot, mert nagyjából csak felfelé menet volt jó darabig, váltakozó intenzitással. Ez a sok fel és le eléggé megeszi az embert és kevéssé használ a haladásnak, hiába próbálunk kocogni, ahol csak tudunk. Szóval ez a hosszú kör nem éppen haladós.

A Nap-hegy és a Tűzkő-hegy látnivalói

Az Ördög-orom szépségei

Az Irhás-árokban megbúvó kis Mókus ABC adta az ötletet, hogy választok az útra egy állandó fotótémát, ami kézenfekvő, hogy a mókus lesz, ha már egy plüssmókus lapul a zsebemben minden egyes körön. Tehát mókusban és mókussal utaztam, össze is szedtem jó néhány rokont. Egyedül élő mókust nem sikerült lencsevégre kapnom, de az nem is olyan könnyű. (Bár az utolsó előtti körön mókusnak néztem majdnem egy görcsös faágat...)

Mivel melegem is volt, sokat is fotóztam, meg sok volt a felfele, ez a kör elég hosszúra nyúlt. Kicsi időre azért a Teslácka stovkán is tiszteletemet tettem, bár azt csak másnap rendezik, méghozzá a Bazin utcában. Az utca neve ugyanis a mai Pozsony melletti Pezinok települést rejti, ahol az ominózus pszichiátriás pont szokott lenni (legalább is a régi rendezésben). Ez a különös utcanév iskolapéldája lehet annak, hogy a túrázás valamiképp mégis csak tágítja az ember látókörét, mert jó pár éve még csak mulattam a különös utcaneven, most meg saját élményeim vannak a névadó városból. Persze ez az utca is csúnyán emelkedik, ne is beszéljünk a Kepe lépcsőről, ahol megint egy erdőlakó rejtőzött, méghozzá Ló Szerafin, a kék paripa.

Bazin, avagy Pezinok, amit a Teslácka stovka is érint, egy híres bortermővidék központja a Kis-Kárpátokban

A túra egyik leggusztustalanabb része azután következett, miután az Anjou lépcsőn is felcaplattam és már azt hittem, hogy a Rácz Aladár utca fenti szakaszán végre egyenesbe kerülhetek a többszázmilliós villák árnyékában. A Mindszenty József bíboros tér utáni szakasz azonban felettébb kellemetlen volt. Kezdve nagyjából a Rácz Aladár és az Abigél utca elágazásánál, ahol nekünk balra kellett tartani az Abigél utcán, ahol sehol egy járda, viszont vannak száguldozó böszme terepjárók és izzasztó emelkedők. Folytatása, a Melinda út se jelent megkönnyebbülést, pedig már azt hinné az ember, ha Abigél elment, felért a tetőpontra 😜. Hát nem, van még min dolgozni... Melinda legalább árnyékos, de a hely szűköcske, ahol a túrázó elaraszolhat a járdán parkoló autók miatt. Evetke viszont meghozza végre a régen áhított lejtőt és járdát. 

Szerencsére ebben a korai időpontban nincs nagy forgalom. Aki akart, már elment az iskolába vagy a munkába, legfeljebb a későn kelők igyekeznek még valahova. Érdekes követni a város ritmusát, hogy vált át a sötét (fél)holdfényes nyugalom sürgő hangyabolyba a nap felkeltével.

A Diana utcai lépcsőkhöz ezúttal a zöld jelzésen kígyózom oda, ami kis változatosságot jelent a rövid körhöz képest, új utcákat ismerhetek meg. Lefelé kocogva eldöntöm, hosszúból kell még egy, most rögtön, hogy jobban körülnézhessek és pótoljam az elszalasztott mókusokat. Így hát öltözködés és mosdószünet után nyáriasabb szerkóban neki is indultam a következő körnek.

4. kör; 25,5 km, 988 m; időtartam: 9:47 - 15:28 (5 óra 41 perc)

LÓ SZERAFIN LEGYŐZI ÖNMAGÁT

Kevesebb fotó, kevesebb futás, mindeddig a leglassabb tempó – ez jellemezte ezt a kört. Az is lehet, hogy a kávét ekkor ittam meg, minden összefolyik már teljesen (ez a körözős rendezvények átka), legalábbis a pultos fotót a sörivó női szuperhősökről ekkor készítettem. Pont hárman voltak, mint mi, lányok a Poroszkálón. A körözős események nagy előnye viszont, hogy minden kör végén hozzáfér az ember a depós csomagjához, így kedve szerint öltözködhet, cserélhet zoknit, táplálkozhat a hazaiból. Most én is így tettem.

Annyi biztos, hogy összesen kétszer járultam kávé végett ehhez a pulthoz, egyszer délelőtt, egyszer meg este. Innentől rendszeresen beiktattam a Kútvölgyi kápolna kertjét, mint frissítőpontot az útvonalba, hátha rendkívüli erőre kapok a szentkútból folyó víztől.

A Hunyad-ormot megúsztam esés nélkül, igazából nevezetes dolog annyi érdemleges történt, hogy a Tündér-sziklánál szigorú ellenőrként Bálint állta az utam. Szereztem is tőle egy szép kék Örsi Bálint Oberon feliratú bakancsos pecsétet és néhány cukorkát, ami a következő körön afféle vésztartalékként szolgált.

Az Anna-réten valami okítást végeztek fiatalok számára és nagyban magyaráztak egy nagy fánál valamit szemléltetve. A Nap-hegyen és környékén kegyetlenül tűzött a nap, örültem, hogy már nyári szerkóban nyomom. Csak egy sapka hiányzott nagyon, ehelyett egy csősálat vizezgettem alkalomadtán. Hiába töltöttem tele a kulacsom finom citromszörppel, a Mókus büféig feléltem azt és a múlt hétvégén a Nagy-Hideg-hegyen szerzett izotóniám is (előbb-utóbb minden hasznosul), így benéztem a büfébe utánpótlásért. Izotónia nem volt, így egy tonikot választottam. A zsebemből kukucskáló mókus kissé szomorú volt, mert észre se vették itt a mókusok törzshelyén.

Az Anjou lépcsőnél a mozgó pontként funkcionáló Bálint fogadott ismét. Most megint piros BZ-motorvonatos pecsét járt az áthaladásért, mellé némi savanyú gumicukor. Az Abigél utca nem lett barátságosabb délutánra se, így el is döntöttem, hogy a következő két köröm már csak rövid lesz. Ekkor nem vetettem el teljesen, hogy ha belefér, lesz plusz kör esetleges kupáért.

Még egy érdekes emléktáblát sikerült becserkésznem a Tündér utca környékén. Különös egybeesés, hogy az előző sarok pont a Költő utca és a Tündér utca kereszteződése volt, és röviden el is tűnődtem azon, milyen termékeny táptalaj lehet a költők és tündérek találkozása. Erre belefutok ebbe a Radnóti emléktáblába. A Diana utcai lépcsőkön meg Tarnai Dávid futott belém és megelégedéssel konstatáltam, hogy még az ő szintjén lévő futóknak se kedvence a lépcsőfutás. Én már nem is próbálkoztam vele, inkább a lábam elé néztem, szerencsére nem hiába:

Ekkorra nagyjából már kívülről tudtam, melyik lépcsőfokon van leesett ág, alattomos kutyakaki, vagy melyik foghíjas. A célba beérve nem teketóriáztam sokat, mentem is ki a következő rövidre.

5. kör; 12,5 km, 462 m; időtartam: 15:29 - 18:42 (3 óra 13 perc)

SZÖRNYETEG LAJOS JAJ DE ÁLMOS

Ez a kör teljesen megevett. Itt már eldőlt, hogy nem lesz kupa, se plusz kör, valószínűleg időm se lesz rá. Kerek 1 órával több kellett most, mint első körben, valószínűleg nem véletlenül. Pedig még mindig világos volt, mire beértem. Az előző befutómnál a célban kérdezték, kaptam-e levest a Kis-Sváb-hegyen. Kiderült, elfelejtették odaadni, így azt ezen a körön fogyasztottam el. Addigra már kopogott a szemem rendesen, egyedül Bálint cukorkái tartották bennem a lelket. Másrészt mire megmásztam az emelkedőt, olyan szinten elálmosodtam, hogy minden egyes cukrászda/benzinkút érintésnél azon filozofáltam, nem kéne-e betérnem egy kávéra. Egyedül az elfogyasztandó gyümölcsleves tartott vissza, mert kávéval kombinálva esélyes, hogy tudna csúnya meglepetéseket okozni. Így a ponton is hiába kínáltak kávéval. Igaz, addigra már némileg felébresztett két rövidtávos túrázó srác meg két fekete cica a játszótérnél, éppen a pont előtt. A leves mennyei volt, szerencsére Márk elárulta, honnan rendelték. Levesezés közben a pontőröket a Négyszögletű Kerek Erdő lakói által kreált versikékkel szórakoztattam (lehet, hogy nem is voltam álmos/vagy már túl fáradt voltam), pl azzal, hogy:

Szerda ablakában csütörtök ül

És ordít csütörtökül.

(kár, hogy nem szól a fáma az éppen aktuális péntekről...)

vagy, hogy:

Legszebb állat az anakonda,

de nem tudja ezt ama konda,

ha ráterelnénk ama kondát,

széttiporná az anakondát.

A legpasszolóbb versike esetemben talán az lehetett, aminek a végén az a sor áll, hogy „kimerülő kutyaól” - na persze engem nem a kutya nyomott belülről, hanem a kimerülő hegymászó esete állt fenn.

Egy dolog egészen biztos volt: az utolsó köröm előtt valahogy mégis meg kell innom egy kávét. Bár Dóriék azt gondolták, most megpihenek kicsit, hiszen elméleti esélyem két körre nincs már, időm egyre meg bőven van, éppen csak egy kávészünetet tartottam és mentem is ki az utolsó körömre a szürkületbe. Bíztam benne, hogy nem járok úgy, mint a tulok Nagy Zoárd, a lépegető fenyőfa versében:

Ha elpusztul a tulok,
szarvából lesz a tülök,
de ha én elpüsztülök,
belőlem nem lesz tulok.

A Harang-völgy kimondottan szépen festett délutáni fényben

Egy cukin megbúvó villa a Mátyás király úton

6. kör; 12,5 km, 462 m; időtartam: 18:42 - 21:33 (2 óra 46 perc)

GYERE HAZA, MIKKAMAKKA

Az utolsó. Ma utoljára fogok felmászni a végtelennek tűnő Diós-árkon, utolsó alkalommal látom a Hunyad-orom vasoszlopát, többet nem botorkálok lefelé a nyaktörő szerpentinen, a lépcsők se várnak már vissza a Tündér-szikla alatt és a hosszú Mátyás király út nem csóróknak való villáit is most nézhetem meg utoljára a mai nap, most már újra lámpafénynél. A lépcsőfokok is elfogynak lassan, mint ahogy ez a túra is. A kávé felpörget, mint ahogy a telefonbeszélgetés is Petivel felfelé a Diós árkon, valamint a tudat, hogy ez már tényleg az utolsó. Vége a gyaloglásnak mára! Ennek köszönhetően picit többet sikerül futni is, mint az előző körön, leginkább már csak amolyan beteg tempóban. Leszáll a sötét, kigyúlnak a csillagok, a város lassan elmegy aludni. Úgy tűnik, én is emberi időben ágyba kerülök ma és ez örömmel tölt el. Mikkamakkát hazavárják. Mennyivel jobb a hangulatom, mennyivel több az erőm, mint az előző körön. Jó tudni, hogy mindig van visszaút, itt a bizonyíték. A ponton nem is időzöm sokat, hiszen vár a cél, szippant befelé. Gyere haza, Mikkamakka! 

Gratulálnak a fiúk és Dóri is, kép is készül. Éppen egy hajszálnyival sikerült megelőznöm Annáékat, akik szintén beérnek pár perc múlva. A kupa Erikáé lett végül, ő volt a leggyorsabb, de egy csöppet se bánom. Hamarosan a lecsót is hozzák, amiben nagyon ízletes volt a kolbász. Már megint egy zseniális célkaja! A legjobb érzés 35. százasom végén az, hogy egy óra múlva hazaérek és ágyba bújhatok a pénteki poroszkálás élményeivel gazdagabban.

A Disznófő vendéglő még mindig megvan, csak végre valaki gondjaiba venné...

Az Ördögorom alatt állt valaha az Ördögorom csárda egészen a rendszerváltásig

E kereszteződés közelében működött a valaha igen népszerű „Szerelem bolondjai" vendéglő

Eredetileg szerettem volna írni a Hegyvidék békebeli, mára sanyarú sorsra jutó vendéglátóhelyeiről, szám szerint háromról is, mert ennyit érint ez a túra: a már említett Disznófő vendéglőt, az Ördögorom csárdát és a különös nevű Szerelem bolondjait, de sajnos nem visz rá a sors, talán majd legközelebb. Pedig még fotókat is készítettem róluk, vagy éppen a hűlt helyükről. Inkább búcsúzom is ezúttal, mielőtt túl hosszúra nyúlna a bejegyzés: Dömdödöm, dömdödöm, dömdö-dömdö-dömdödöm!

Strava-link: