A Pálos 100 volt számomra idén az a túra, amire leginkább várakozással tekintettem. Ebben az évben már 15. alkalommal rendezik meg ezt a teljesítménytúrát és olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, hogy ebből a 15 alkalomból 9 alkalommal én is elzarándokolhattam valamelyik távon Márianosztrára – 7 alkalommal a klasszikus 70-es túrán, 1 alkalommal a 40-es távon, most pedig a kibővített 100 km-es távon.
Cél nélkül nehéz haladni, a teljesítménytúrák világában is pont így van ez
Ez a túra nem csak a szép útvonala miatt vonzó, hanem amiatt is, mert lelki útravalóval is felruházza a hosszú vándorútra indulót. Ezenkívül a pontőrök kivétel nélkül mind kedvesen és lelkesen kínálják a túrázókat a rendkívül változatos frissítő italok és eledelek garmadájával, így erre a túrára tényleg csak vész esetére érdemes bármilyen eledelt hozni. További különlegessége, hogy a Duna alatt immár második alkalommal a közműalagúton kelhetünk át Visegrádnál a szervezők jóvoltából. Ez egy olyan nem mindennapi lehetőség, ami a nagyközönségnek csak évi egy alkalommal biztosított, az is előzetes regisztrációval, amire villámgyorsan betelnek a helyek. Mi, hosszú távokra vállalkozó túrázók meg két egymást követő hétvégén is olyan mázlisták vagyunk, hogy megspórolva 5000 Ft-ot átkelhetünk a Nemzeti Összetartozás Hídján, majd egy hétre rá itt az alagúton is a Duna alatt.
Minden évben most már hagyományosan nem csak én indulok a családból ezen a túrán, hanem más családtagok is, „beosztva” különböző távokra. Enyém általában az aktuális királytáv, párom most már simán megbirkózik a Csobánkán kezdődő „maratonnal”, miután sikeresen belevittem őt is a teljesítménytúrázás világába. Húgom és férje barátaikkal a 21 km-es távon indultak Visegrádról. Számomra pedig mindig egy kihívás, hogy vajon utol tudok-e érni közülük valakit.
Az együtt túrázáshoz kell a kompromisszumkészség
Idén nem egyedül vagy a párommal, Petivel indultam, hanem Bognár Lacival, akit a teljesítménytúrázók között ismertem meg. Már az előző beszámolómban is kitértem rá, hogy milyen áldás az, ha valakivel képes egy tempót menni az ember. Azt hinnénk elsőre, ez egy pofonegyszerű dolog, de 100 km-en együtt maradni, ugyanazt a tempót tartani, akár két embernek is, nagyon nem kézenfekvő. És bizony nem is könnyű megtalálni az ideális túratársat. Mostanra már nagyon sok túrázót ismerek, rövidebb távosokat, ultratávosokat vegyesen, mégis alig tudnék említeni valakit, akivel úgymond kényelmes túráznom. Laci pont ilyen. Nagyon jól tudunk együtt haladni, akár hosszú távon is, többször túráztunk együtt, de azért összeszokott párosnak nem neveznénk magunkat. Ne gondolja senki, hogy ez nem jár munkával, sok alkalmazkodással, türelemmel és lemondással mindkét fél részéről, hiszen nincsen két egyforma képeségekkel rendelkező ember, akinek minden mindig ugyanúgy klappol: a forma, az edzettség, az egészségi állapot, vagy akár a koncentráció, lelkiállapot, ami lehetővé teszi az előbbit például. Nem mellesleg az ultratávok teljesítése inkább szól az egóról, a teljesítményről (hisz a neve a sportnak is teljesítménytúra) és az önmegvalósításról mint az alkalmazkodásról. Pont olyan az együtt teljesítés mint egy párkapcsolat. Ezért legtöbbször sok ember nem is megy párban (bár vannak összeszokott párosok, sőt csapatok is, de sokszor ezeken belül is változnak időről-időre az erőviszonyok), hanem inkább választják a „nyitott házasságot” – mindig ahhoz társulunk, akivel az adott pillanatban jól együtt tudunk működni. A teljesítménytúra világában minden múlandó, nincsenek, vagy legalábbis igen ritkák az örökre szóló ígéretek és a hosszú távú elköteleződés. Az ismerősökkel elbeszélgetünk egy ideig, aztán a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbaktól elbúcsúzunk. „Intsél búcsút a lemaradóknak...” – ez egy alapszabály itt, ha szeretnél jól, a saját tempódban haladni. A saját tempó meg kulcsa a sikeres teljesítésnek. Nagy kincs az, ha valaki itt megtalálja a párját az ultrák sokszor igencsak kegyetlen világában, meg kell becsülni. Ez nem könnyű feladat. Mert bár jól tudunk együtt haladni, mégis rengeteg dologban különbözünk már a túrázáshoz kardinálisan szükséges területeken is, más a dinamikánk: Lacival ugyan hasonló a nagy átlagban nézett gyalogtempónk, de ez például a futótempónkra már egyáltalán nem mondható el. Laci ugyanis jóval gyorsabb nálam, én amolyan kocogó vagyok a hétköznapi edzéseken is, főleg az ilyen extrém távokon. Aztán a gyaloglást nézve se egyformán jön ki az átlag: Laci nálam erősebb az emelkedőkön, én viszont kompenzálni tudom ezt kitartó kocogással, ha lemaradnék. Hosszú távon meg nálam van a több rutin és talán a nagyobb kitartás is, talán mivel én teljesítettem a több százast (de sokszor ez se jelent semmit). Így én például a végén se lassulok már be feltétlenül nagyon és később, akár egy százas táv legvégén is tudok még kocogni akár. Egy szó mint száz, még két egymással egy tempót tartani tudó ember is nagyon különböző sok paraméterben, és ez azt eredményezi, hogy rengetegszer kell a sikeres együttműködéshez kompromisszumokat kötni.
Az úton mindig sok csoda vár, ez az egyik vonzereje ennek a sportnak
Bizony elég sokszor könnyelmű ígéretnek bizonyul egy olyan kijelentés, hogy „Persze, együtt megyünk!” (részemről feltétlenül, aki olvassa rendszeresen a blogomat, tudja miről beszélek...) Ez a túra most nagyon is jó alkalom volt arra, hogy fejlődjek, ha hajszálnyit is, ezen a téren. Sokszor nehéz félretenni az eredményt, az egót és a pillanatnyi célokat és lemondani egy jobb időeredményről és a másik ember érdekeit előnyben részesíteni. Ha máshogy nem működik valakiben ez a készség, talán sorsszerű, hogy olyan dolognak kell történnie, ami tanítja erre.
Az egyik útravaló idézet, amit húztam, talán nem véletlenül ez volt: „Tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen.” (Iz 49,16) A lelki útravalókat mindig csak a túra után olvasom el (úgy mint az itinert is), és utána próbálok elmélkedni rajta, mi mondanivalóval szolgálnak számomra az adott túrával vagy élethelyzetemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez volt az egyik idézet, ami megszólított.
Lacival a Normafán
Abban egyeztünk meg, hogy én leszek a „főnökasszony”, én mondom meg, mikor, milyen tempót menjünk, mivel én ismerem az útvonalat. Lassan mint a tenyeremet, amin most Lacit kell hordoznom. Én leszek ugyanis a navigátor is. A főnök szerepkör nem azt jelenti, hogy muszáj mindig futni, ha mondom és a másik nem javasolhat például futást vagy gyaloglást egy adott szakaszon. Mindig az adott pillanatban gyengébb félhez kell igazodni. Időtervünk nem volt, bármi jó volt a nagyon megengedő szintidőn (26 órán) belül, de nyilván örültünk volna mindketten, ha egy jót megyünk. Peti előző nap levitte az autót, hogy legyen mivel hazautazni, de tervezni mégse nagyon tudtunk, mivel fogalmunk se volt, ki mikor végez majd a népes csapatból a nagyon különböző távokon. Mondtam neki, hogy nincs harag, ha nem tud megvárni, esetleg majd konzultáljon a húgomékkal is, hátha tőlük tud inkább majd valakit hazahozni. Mivel esőt mondtak a meteorológusok úgy nagyjából éjféltől, tudtuk, hogy jó lenne minél kevesebbet ázni, de ehhez a tempót is meg kell pörgetni és nem árt korán elindulni se.
A Laci & Sons taxiszolgálat 4:50-re jött értem, így igazán úri dolgom volt. 5 óra 2 perckor meg már rajtoltunk is célcsomagot leadva, pólót felvéve: ez mutatja azt, hogy milyen kiváló csapatot és rendszert hoztak össze a szervezők. (Meg azt is, hogy ez az a teljesítménytúra, aminek a rajtja a legközelebb van a lakásomhoz.) Az első egy kilométeren a túlélés és az akklimatizáció a cél, csak semmi futás, küzdjük fel magunkat a lépcsőkön és a sötét, kanyargós ösvényeken a Gellérthegy oldalába a zöld jelzés mentén a Sziklakápolnától. Lacinak kiadtam az ukázt: futásról csak onnan lehet szó, miután leértünk a foghíjas, hosszú lépcsőn. De utána a Diós-árokig meg sem állunk. Nem véletlenül terveztem így, még óvatosan lépegetve is majdnem sikerült rajta hanyatt esnem. Később is csak módjával kocogtunk, ami nem volt véletlen: itt nagyon figyelni kell a kiálló kövekre az előttünk haladók kerülgetése közben. Laci le is maradt, mivel egy elbotlott lánynak segített. Semmi baj, én addig legalább fényképeztem egyet. Mindenkinek megvan a maga „faxnija”, az enyém ez a fényképezés, de Laci szerencsére ismer már és nem vette zokon. A strigulázást most kihagytuk, a sor is hosszú volt a molinónál, meg túl hosszú lett volna a felróni való. Majd cipeljük magunkkal a terheinket és adott esetben megosztjuk a másikkal, erre is jó egy túratárs. Mert a közös menetnek nem csak nehézségei és árnyoldalai vannak.
A Vérmező felé haladva ismerősökre köszöntünk rá, Láng Ritával egy jó darabon együtt is kocogtunk. Aztán, mivel mi kicsit gyorsabbak voltunk, elköszöntünk. Lacinak már előzetesen is ecseteltem a haditervet, hogy csak a János kórházig futunk, mihelyt megkezdődik az emelkedő, sétára váltunk. Igaz, én ezt az emelkedőt most már tudom futni, de erőlködni fölösleges. Ez még csak a túra eleje és több mint 90 km van hátra. Így is tettünk. Felkapaszkodtunk a Kútvölgyi kápolnához, ahol kaptunk pecsétet és merítettünk a szentkút vizéből. Aztán neki az emelkedő maradékának a Normafáig. Előzetesen Laci megkért, hogy legyek guide is, azaz szolgáljak rövid ismertetőkkel a látottakról. Így (nagyon) röviden, címszavakban meséltem Regőczi István atyáról, az Isten vándoráról és az engesztelő kápolna építéséről is az Anna-réten. Itt várt minket a következő pont, ízletes, puha pogácsákkal és forró kávéval. Nagyra értékeltük. Innen aztán kocogtunk újból, mivel a terep megint futóbaráttá vált. Igaz, előtte kicsit már neki kellett vetkőzni, mert végre eljött az idő, hogy soknak bizonyult az eddig viselt 3 réteg. Kezdett kiengedni a hajnali 0 fok közeli hideg, ahogy ébredezett a nap is. Legurultunk a Szépjuhásznéhoz, a kolostorhoz, azaz csak én, mert Lacinak útközben nyoma veszett.
Vártam Lacira a budaszentlőrinci kolostor romjainál
Vártam és vártam, kérdezgettem a beérkezőket, nem láttak-e egy ilyen és ilyen fickót. De Laci csak nem érkezett meg. Pedig a zebrán való átkelésnél még ott volt mögöttem, csak látta, merre kanyarodtam és ugye szalagok is voltak. Bár ez az egyik hely a túrán, ahol könnyű téveszteni. Végül csak elővettem a telefonom és rácsörögtem. Kiderült, hogy már odébb jár, mivel benézte a szalagokat és ment egyenesen tovább. Én meg kicsit lassabban, indultam tovább. És már jött is Laci, majd könnyedén utolért még a Gyermekvasút kereszteződése előtt.
A Nagyrét idén is deres
Talán Vékony Gyuri, vagy a pontőr volt az, aki mondta, hogy Botos István és Tarnai Máté valamivel előttünk van. Így hát a következő célunk az volt, hogy utolérjük Istvánt, ha Mátét nem is. Kocogtunk végig a Tótasszonyi oltár előtt, át a hűvösvölgyi Nagyréten, ami idén is deres volt, majd a kedvenc virágárusom előtt, ahol még csak ekkor húzták fel a rolót. Ez ugye egyet jelent: nagyon gyorsak vagyunk, nem volt arra még példa, hogy ilyen korán ideérjek. Előzgettük sorra a csoportokat a Zsíroshegyi úton, mígnem megláttuk azt, akit kerestünk. Elég déjá vu érzésünk volt, hiszen egy jó fél éve ugyanígy haladtunk itt hárman a BHTCS alkalmából, igaz akkor valamivel, de nem sokkal hidegebb és sötét volt. Máriaremetén is pecsételtünk (azaz én pecsételtettem) és ettünk-ittunk egy jót, majd igyekeztünk tovább Solymár irányába. Itt elbúcsúztunk Istvántól, mert megint kocogásra váltottunk még az erdő előtt.
Tökfejek vigyorogtak ránk az éppen kinyitó kedvenc virágosomnál
Eljött a pont a Solymár táblánál, ahol mindig órát nézek: 3 és fél óra telt el indulásunk óta. Sosem voltam itt ilyen gyorsan. Lám-lám, a kooperáció nem is olyan rossz dolog. Egyedül biztos hamarabb feladtam volna a kocogást és nem lettem volna ilyen kitartó. Vagy a másik véglet: nyomtam volna mint hülye a csengőt aztán jó hamar kicsengettek volna. Ráadásul Laci még néha ki is igazít, például amikor valamiért rossz felé akarok kanyarodni a Jegenye-völgy helyett. Cserébe mesélek neki az itteni gyerekkori sziklamászós élményeimről, a régi fürdőről a vízesésnél, valamint megmutatom a kaptárkövet is az útról. Hipp-hopp ott vagyunk a vár alatt, szinte repül az idő a jó társaságban. A vár előtti pontnál kis szerelvényigazítós szünetet tartunk, aztán indulunk tovább az állomás felé. Éppen érkezik a solymári vonat, amíg tovaszáguld, addig pont megtaláljuk az átjárót. Kocogunk tovább, egészen a Háziréti-tó előtti földekig. Még egy kis hullámzás a Solymári-fal mentén, majd a kellemetlen mászóka a Kevély oldalában és lassan odaérünk Csobánkára. És még csak fél 11 múlt. Soha ilyen korán nem voltam itt. Most bent van a kastélyban a pont, aminek az az előnye, hogy kulturált WC-t is találunk. Ki kell használni. És nem szabad kihagyni azt a sok finomságot, pl. a pálos túrák emblematikus narancssárga zsíros kenyerét, a fehérjével teli mungóbabcsírát vagy a különleges lekvárokat se. Kenek is egy mézeskalácsra a narancsos-sütőtökösből. Ez nagyon finom! Sőt még azt is megtudom, hogy Peti nincs nagyon sokkal előttünk, még akár be is érhetem Visegrádig.
Szántókon igyekszünk a Háziréti-tó irányába
Mindenki kedvenc vizslája
Most egy forgalmas autóút majd hosszú mászás jön, egy időre fel kell függesztenünk a futkározást. A Gyopár-forrás mellett, a Nagy-Csikóvár alatt kapaszkodunk a Karolina-árok mellé, majd még meredekebben fel a Bölcső-hegy alá. A végét meghúzom kicsit, majd lekocogok a Lajos-forrásig. Laci megint lemarad. Közben egy ismerős, a kirobbanó formában lévő Cser M. Zoli szalad el mellettem, üdvözöljük egymást. Az egykor szebb napokat látott Ságvári Endre turistaház árnyékában megvárom Lacit. Addig legalább megeszem végre a Szépjuhásznétól idáig cipelt almám. Aztán ereszkedni kezdünk a kék kereszten egészen a Bükkös-patak-völgyéig. Hol nekiiramodunk, hol kicsit belesétálunk, éppen ahogy kényelmes. Egy talányos patakátkelés után egy rétre érünk, ahol éppen többen is piknikeznek. Mondom is Lacinak, hogy most mennyivel több kedvem lenne itt szalonnát sütögetni, mint menetelni még mintegy 60 kilométert. Ő is leheveredne itt inkább. De nincs apelláta, most mászni kell megint felfelé a Kis rigó étteremig. Mi akartuk...
Gyönyörű ló Pilisszentlászlón
Ahogy futok lefelé Pilisszentlászló szerpentinjén, konstatálom, hogy Laci nincs mögöttem már megint. Az országos kéken vagyunk, csak megtalálja merre kell jönni. Ahogy rákanyarodok a zöldre a főtértől, mintha látnám is mögöttem az óriási tömegben, ami valószínűleg a Spartacus-ösvény felé masírozik vagy éppen ezen a túrán van. Kicsit megiramodom, mert egy túrázóban messziről Petit látom felfedezni, de sajnos csak optikai csalódás volt. A templom előtti kis közben bal oldalt egy pompás muraközi jellegű lovat fog gazdája egy szekér elé, készítek pár fotót, mint ahogyan a szomszédos háznál a fák alatt pihenő vörös-fehér cicákról is. A templomnál kérek pecsétet, majd mixelek egy magnéziumos italt. Laci csak nem érkezik, viszont jó lenne haladni tovább. Nem is tétovázom, de amikor elindulok, felhívom a biztonság kedvéért: kiderül, hogy megint benézett valamit és már kifelé tart a faluból. Nem esik jól neki, hogy vissza kell jönnie. Megyek tovább, de nem találkozom vele. Útközben találok magamnak egy másik Lacit Pécsről.😄Bár az új Laci mondja, hogy kezd az ereje végére érni, ennek ellenére majdnem végigkocogjuk az Apátkúti-völgyet. Közben beszélgetünk a Mecsek szépségeiről, a futócipőkről, az itteni gyönyörű tájról, a Spartacus-ösvényről és az ide közelebb eső testvéreiről, amiket oly kevesen ismernek. Az aszfaltra kiérve már a második Laci is elmarad mögöttem, rendesen fogyasztom őket. (Remélem, sikerült neki ez a túra.) A Pilisi Parkerdőgazdaság turistaszámláló biztosának csak odakiáltom, hogy Pálos 100, aztán robogok is tovább. Hangos hűha hangzik utánam. Tavaly is pont így volt, csak akkor Pálos 70-et mondtam és bár ugyanígy futottam, korántsem voltam ennyire jó állapotban mint most. Megy a futás, vágyom a tempót, feljebb kapcsolom még a decibelt az aszfalton. Tetszik, ahogy maradnak el mellettem a turisták, boldogan mosolygok a szembejövőkre. Süt rólam az örömmel vegyes nagyképűség, én vagyok most a menő ultrás, aki élvezi is, amit csinál, mások csak szörnyülködjenek a távokon, amiket magunk mögött hagyunk hétről hétre. Addig futok, amíg meglátom azt, akit már nagyon régóta szeretnék. Ott ballag előttem Peti. Nyomok egy sprintet és orvul „hátba támadom”. Mindketten boldogok vagyunk, hogy végre egymásra találtunk, pont most, az ebéd előtt, amit így együtt fogunk elkölteni.
A túra egyik legszebb szakasza az Apátkúti-völgy
És egy valódi költő is kerül mellénk, Peti régen látott haverja, Költő Balázs személyében, aki szintén a 40-es távot morzsolja. Micsoda találkozások adódnak mindig ezen a túrán! Petivel a kifejezetten finom gulyás elfogyasztása után még megiszunk egy eszpresszót, aztán útnak indulunk a közműalagúthoz. Találgatjuk, mikor lehet vezetés. Úgy saccoljuk egészkor és félkor, így mikor ereszkedni kezdünk, kiszámolom, hogy én még elérhetem az egészkor induló csoportot, ha felveszem a nyúlcipőt innen. Így elbúcsúzom Petitől.
Őszi kikericsek sorakoznak a réteken
Kár volt a sietségért. Ugyan odaérek még bőven egész előtt, de a vezetett csoport már elment, következő vezetés csak nagyjából fél óra múlva indul. Vigasztalhatom magam addig az újabb Pálos csokival, amit itt kapok, valamint a pilisszentlászlói rendkívül édes almával. Vagy barátkozhatok a kerítés mögötti birkákkal (némi hasonlóság van úgyis köztünk). Mindenki jól jár végül. A birkák kapnak almacsutkát és simogatást, én időt szakíthatok a kerítésre felragasztott idézetek olvasgatására, és még a vezetés előtt felbukkan Peti, Balázs és Laci is, így együtt mehetünk át az alagúton. Az alagút előtti szakaszon nehéz volt követni a szalagozást, így csekkolom a telefonom, megvan-e a track. Sajnos nem töltöttem le, mivel bíztam az útvonalismeretemben és a jó szalagozásban. Ez Kóspallagig rendben is lesz, de mi lesz éjszaka a nagyrészt ismeretlen kiegészítő szakaszon? Miközben hallgatjuk a vezetést, azon idegeskedem, hogy a track nem gpx, hanem xml kiterjesztésű (gyakori hiba), nevezhetem át, közben a telefon nem talál alkalmazást, ami megnyissa. Pedig máskor minden megy, mint a karikacsapás. De ha ideges az ember és nagyon kell valami, akkor biztos nem sikerül. Végül nagy nehezen kibányászom a jó gpx-et a Messenger üzeneteim közül, amit Lacinak küldtem. Mert neki már korábban megcsináltam ugyanezt. Az alagútban persze nincs mobilnet, így csak a menet legvégén kerül fel a telefonomra a track. Megnyugodhatok.
Menő ultrásként szintén a kikericses réten
Ki a nagyobb birka?
Most már élvezhetem a sétát a partmenti sétányon, gyönyörködve a szemközti hegyekben, a büszke fellegvárban, a csendes víztükörben. De aztán rádöbbenek, hogy még tulajdonképpen sehol sem tartok, még jó 40 km hátra van nekem, nem sétálgathatok csak úgy Petivel és Balázzsal, hiába kellemes a társaság. Futok előre a hosszúra nyúlt menetoszlop mellett, felfedezem Lacit, aki éppen egy 19 éves srác társaságában halad kicsit tempósabban. Máskor, a 70-es távon itt már belátható távolságra van az út vége. 20 km sincs a célig, emelkedő már alig, azok is rövidek, hamar túl vagyok rajtuk. Az utóbbi időben úgy Törökmező felé kezdtem el érezni lábaimban a hosszú út súlyát egyáltalán. Most viszont még egy maraton van a célig. Egy nagybetűs maraton, a végén a meglepetés szakasszal, aminek egy részét ugyan visszafelé bejártam a Ba-DI-n, de vajon milyen lesz a maradék?
A Duna alatt
Visegrád a túlpartról
A Pálos 70 (ami mostanra már majdnem 80-ná hízott) a gyakorlottabb túrázók szemében nem számít nehéz túrának ami a terepet és a szinteket illeti. De nagyon nem sejtettem, mit tartogat a Kóspallag utáni mintegy 30 kilométer számunkra, amit ráadásul már sötétben kell megtennünk és lehet, hogy ázni is fogunk közben. A Börzsöny ugye nem viccel, mondják. No majd meglátjuk, mit hoz a sors, addig is haladjunk, ahogy tudunk. Egyelőre csak kapaszkodunk felfelé Nagymaros utcáján, le is maradok a fiúktól, mert gyakran kattan a fényképezőgépem. Az ifjú titánunk a laposabb, őszi kikericsekkel pettyezett réteken búcsút int, mert futna. Kicsit később mi is rávesszük magunkat Laci javaslatára a kocogásra. A laposakat és a lejtőket ki kell használni, amíg van rá energia. Majd sötétben már nem erőltetjük a futást, de a napnyugtáig még jókora szakaszt elfogyasztunk a maradékból, ha minden jól megy.
Mászunk a Köves-mező felé Nagymaros utcáin
Itt mindig vannak cicák
Hosszan elnyúló réteken Törökmező felé
Elérjük Törökmező komplexumát. Egy régi motoros, Szarvák Szabi van telefonban, kérdezi, hol járunk. Ő is elismerően bólint, hogy jól megyünk. Amit tudunk megfutunk, ha van kedvünk, szinte csak felfelé gyalogolunk. Amint letérünk az aszfaltról a piros leágazására, ahonnan olyan szépen látszanak a Magas-Börzsöny csúcsai, meglepetésünkre a fiatal srác ott gyalogol előttünk. Beértük tehát, nem jutott messzire. Elmondása alapján mostanra fogyott el az energiája. Igaz, neki innen már valóban nincs sok hátra, mindössze nagyjából egy 10-es, azzal meg már csak meglesz valahogy. Drukkolunk neki, majd elbúcsúzunk tőle, tovább kocogva.
Egyik legszebb kilátás Törökmező előtt nyílik
Ezeken a hosszú távokon a fiatal korosztályból alig vannak képviselők, főleg a 20 alattiak ritka madarak. Így hát csodájára járunk mindenkinek, de tényleg. Szerencsére az elmúlt pár túrán találkoztam pár fiatallal, akikből remélhetőleg jó utánpótlás nevelődik majd ki ehhez a szép, de igen küzdelmes sportághoz. Ráadásul nem egy közülük a százasok irányába (is) szeretne kacsintgatni.
Toronyalján újabb terített aszal némi müzliszeletekkel és szőlőcukorral, de sokáig nem időzünk, mert most már tényleg lassan sötétedik, és addig jó lenne legalább Kóspallagig eljutni. Kiderült, húgoméknak is a nyomában vagyok most már eléggé, talán néhány kilométerrel járnak előttünk. Mostanra mi se nagyon hajszoljuk a tempót, még egy-két lejtőt megkocogunk a falu előtt, aztán ezzel mára (majdnem) bezárult a futóláda. Így valószínűleg elkerüljük egymást húgomék csapatával.
Toronyalja utáni rét - már lefelé megy a nap
Ahogy alábukik a nap, kezd az idő is hűvösre válni. Lassan felkívánkozik a pulóver és a lámpa is. Azon imádkozom, hogy ne kelljen felmenni a kóspallagi kálváriára, mert az nekem is egy kisebb keresztút lenne. Szerencsére nem kell, de a sárga az Érsek-tisztás felé se egy kímélő útvonal, de nem ám! Persze ez csak menet közben derül ki. Először egy laposabb úton bekanyargunk az erdőbe beetetésként, aztán elszabadulnak az indulatok. Csak megyünk és megyünk felfelé. Hol lankásabban, hol meredekebben. Mivel ismeretlen a szakasz, azt se tudjuk, hol járunk, hova érünk ki és nagyjából mikor. Ez a legrosszabb, ilyenkor könnyedén erőt vesz az emberen a csüggedés. Semmi mást nem akarok, csak érjünk már oda Nagyirtáspusztára. Lehetőleg minél hamarabb.
Kóspallag után besötétedett
Amíg ez megtörténik, beér és elhagy minket egy túrázó. Aztán végre rákanyarodunk az aszfaltra és figyelem, mi ez a sok repkedő bogár a lámpám előtt. Hát nem bogarak azok, hanem esőcseppek. A műúton strázsáló róka is jobbnak látja, ha beszalad az útmenti bozótba az egyre sűrűbben hulló eső elől. Szerencsére már közel a pont, pislákoló mécsesek sora vezet oda. Különben nem lenne könnyű megtalálni. (Igaz, a BaDi-n is ugyanebben a turistapihenőben volt az EP.) A pontőr fiúk meleg tésztás zöldséglevessel és kávéval tudnak szolgálni, valamint nem túl forró teával. Ez pont az a menü, ami újból lelket tud önteni belém ilyenkor, hogy kimenjek az esőbe és még megmásszam a Nagy-Koppányt, aztán Letkés után a Piribék-tisztást is, megtéve még vagy 20 km-t. A ponton beér minket Márton Dani és Botos István is, aki elmondása szerint már a kezdetektől fogva lábfájdalommal küzd. Ahhoz képest nagyon szépen halad. Mesélem neki, hogy most én lettem Laci Istvánja, aki bizonyos időközönként örömteli bejelentéseket tesz, hogy ne üljön le a hangulat. Az imént léptük át a félmaratoni küszöböt, aztán most meg már csak 10-essel kezdődnek a számok. Ilyenkor minden ilyen apróságnak örülni kell (azaz kéne, ha még fel tudja dobni az embert).
Daniék még időznek, mi nekiveselkedünk a Nagy-Koppánynak. Teljesen kiesett a Ba-Di óta az az állati meredek, de rövid szakasz, amit meg kell mászni. Egy a szerencsénk: annyit még nem esett, hogy csússzon. De mi lesz a mögöttünk levőkkel? Mi még nagyjából az első 20 százas beérkező között vagyunk itt. A többi kanyargás a csúcsig szerencsére inkább csak hosszú, de nem meredek. Most sajnos nem élvezhetjük innen a kilátást, csak azt látjuk, hogy igen felhős az ég, kaphatunk még az égi áldásból, ami mostanra szűnni kezdett. Megkezdjük az ereszkedést.
Lacinak már belengettem, hogy van még egy Sákola-tetőnk is Letkésig. Mikor alá érünk, furcsa dolgot tapasztalunk: a track felmegy a csúcsra, de a szalagozás elvezet alatta. Egyszer vissza is megyünk, mert azt hisszük, elrontottuk az irányt. De nem, mert a szalagok ezen a széles úton vannak. Ennyi gond legyen! Viszont sokkal nagyobb baj történik. Már egy ideje tapasztalom, hogy Laci nem jön annyira, valamivel le van maradva mögöttem. Most mondja, hogy álljunk meg kicsit, mert szúrást érez a mellkasában. Ha ő mondja ezt, az nem vicces, egy éve volt stentbeültetése. Elgondolkodom, mit tudnék csinálni, ha nagy baj van. Valami halvány fogalmam van az elsősegélynyújtásról, de az egy infarktus esetén sajnos édeskevés. Még az is lehet, hogy itt fent térerő sincs, hogy felhívjam a 112-t. Ráadásul ide maximum a Börzsönyi Hegyimentők tudnak kijönni, az meg rengeteg idő, amíg riasztják őket és kiérnek. „Ne félj, csak higgy! Megmenekül.” (Lukács 8,50) Vajon miért húztam pont ezt az idézetet?
Szerencsére Laci picit később mondja, hogy bár fáj még mindig a szívénél, de valamivel jobb lett, tehát menjünk, csak lassabban. Közben Istvánék utolérnek. Mondom nekik mi van, nem árt, ha tudnak a dologról ők is. Lacinak meg azt mondom, hogy nem szégyen feladni ám Letkésen, ha úgy érzi, hogy gáz a helyzet. Közben reménykedem, hogy épségben elérünk addig. És a terep nem könnyű: meredek hegyoldalban le, alig látható letérés vezet oda, aztán több bozótoson kell átcsörtetni keskeny vágaton, árkok fölött egyensúlyozva. Mezők, ahol nincs igazi út, de annál több a gödör és a bucka. Csak érjünk le biztonságosan! Egy futó lány el is kavart jó sokat előttünk, így csak most előz le. Igen, hiába volt ott egy halom szalag, azt a keskeny kis ösvényt mi is majdnem benéztük. Laci biztat, hogy menjek nyugodtan én is, ha akarok, de nem hagyhatom egyedül.
Egy különleges élménynek vagyok tanúja. Valami narancssárga, talán egy szempár világít előttem az úton. Vajon egy kis állatka? Ahogy közelebb megyek, nem mozdul, így most már inkább arra gondolok, hogy valaki elhagyott egy fényvisszaverő alkatrészt. Már egész közel értem, amikor az égő narancssárga folt egy madár kontúrjával körülvéve hirtelen felröppent az út közepéről.
Figyelek mindig hátra, Laci stabilan jön mögöttem. Beérünk Letkésre. Egy utcát eltévesztünk, de így is odajutunk az étteremhez, aminek hátsó traktusába a pont költözött. Daniék és az eltévedt lány éppen indulóban vannak. Itt vár az egész túra egyik legfinomabb eledele: a kenyérlángos. Sajnos Laci nem bír enni belőle, az ő adagját is megkapom. Nekem inkább arra kell koncentrálnom, hogy hagyjak a többi beérkezőnek is. Kínálnak itt is kávéval, de úgy érzem, a maradék 10 km-re már megleszek nélküle is. Ó bár ilyen ellátás lenne minden túrán!
Az utolsó pont a távozó Daniékkal
Laci mondja, hogy induljunk. Nem tétovázom, megyek a nyomában. Egy kis kutya megkerget minket a kivezető úton. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy játszani, barátkozni vagy támadni akar. Lehet, hogy ő is... Szerencsére Laci jó tempót megy még így is felfele, nem egyszerű követni őt a sok helyen süppedős, feltúrt, fatörmelékes úton. Néhol még kidőlt fák is nehezítik a dolgunk. A hágó előtt meg hirtelen még az eddiginél is jobban emelkedni kezd az út. Az tartja bennünk a lelket, hogy ez már az utolsó mászás és a Börzsöny azért csak nem a Himalája. Egy darabig nyugi van, de miután elhagyjuk a Piribék-tisztást, ahonnan még kb. 5 km van hátra, megint rákezd az eső. Úgy tűnik, most nem csak incselkedni akar velünk. A terep se kímél: megint kisebb mászások jönnek, pedig meg voltam már győződve arról, sőt Lacit is azzal biztattam, hogy most már csak lefelé megyünk. Igen ám, de amikor végre lejtésbe kezdünk, abban semmi köszönet nincs. Ágas-bogas bokrok között, szűk ösvényen kanyarog lefelé az út, szerencsére a szervezők alaposan kiszalagozták, így nem tudunk eltévedni. Néha nézek hátra, követ-e Laci lámpája. Megint lemaradt tőlem, remélem, nincs baj. Szaporázom a lépteim, amennyire tudom, mert egyre jobban esik. A bozótosba vágott zergecsapás meg egyre jobban lejt, majd kikanyarog egy meredeken leszakadó rézsűs patakpartra. Ezer szerencsénk, hogy itt a talaj még nem ázott fel. Hogy mi lesz itt a később érkezőkkel? Az Úr legyen hozzájuk irgalmas! Az ösvényke átvág a patakon és felmászik ugyanolyan magasba, ugyanolyan dőlésszöggel a másik oldalra, szóval semmi se lesz ezzel jobb, maximum a másik oldalról gurulhatok bele a mély árokba, ha nem vigyázok. Nagy sokára kiérek egy széles útra, de ennek se kell örülni: csak a reményeim közepette járható jobban az előbbieknél. Ugyanis a sűrűn hulló eső kezdi feláztatni az agyagos talajt, aminek a következményei a cipőn gyűlő sárkoloncok, majd később az ide-oda korcsolyázás. És én ma nem a műjégpályára készültem cipővel. Itt bizony minden perc számít, így ahogy tudom, nyomom a tempót, de a falu távoli fényei alig közelednek. Laci innen már csak letalál, de néha azért hátra nézek. Nem látom a lámpáját, aztán később is csak igen távol. De jön legalább.
A sárban fetrengést megúszom, és a majdnem vadiúj cipőm pont itt az utolsó kilométereken kap tetemes sárpakolást. Kissé DBV feelingem van... Meg Palipista, ahol szintén az utolsó kilométerekre jut egy jó adag szívatás. Apropó, új cipő: nem tudtam ellenállni a közelmúltban leárazott Salomon Ultra Flow 2-nek, meg a csajos színeinek, így került egy a cipősszekrényembe. Amit egy csöppet se bántam meg, mert talán még az előbbi írásomban agyondicsért New Balancenál is kényelmesebb. Majdnem ez volt az első útja rögtön és azt kell mondanom, nagyon közel van a számomra tökéletes cipőhöz.
Egyre közelebbről villog a kisvasúti átkelő lámpája, ami egyben jelzi, hogy beértem a faluba és végre aszfalt kerül a lábam alá. Már nem érdekel semmi, nem akarok tovább ázni, be akarom fejezni az egészet minél hamarabb, így futásra váltok. Még mindig megy...
Persze, hogy két fiú pont a templomkapuban akarja elkészíteni élete célfotóját. Tőlem csinálhatják, csak egy lépéssel jó lenne beljebb fáradniuk, hogy elsurranhassak a hátuk mögött a célnak otthon adó épület esőtől védett melegébe 19 óra 16 percnyi vándorlás után. Nem vagyok különösen büszke magamra, főleg a türelmetlenségemre. Meg leginkább arra nem, hogy nem vártam meg Lacit, hogy együtt érjünk célba.
„sírásra görbült a szánk / mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm / ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében / az embert megkeresni
a jóságot még ma / el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag / merj már megszületni” (Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag - ezt is kihúztam)
Már átvettem a díjazásom, amikor megérkezik Laci is. Nálam sokkal jobban kész van, de beért ő is egyben és épségben és ez a legfontosabb. Engem ez a túra most nem viselt meg annyira és ez jó jel a folytatáshoz. Tulajdonképpen az utolsó három túrámon egyre jobb formát tudok felmutatni és ez biztató életem eddigi legnagyobb távja előtt, ami majd október végén következik. Ez pedig a Szántó 150B lesz, ami tudom, tök lúzerség, mert csak sima 100-asként tudom elszámolni a bajnokságban. De az óvatos duhajoknak nem jár több.
Annyira érdekes dolog, hogy a legutóbbi százas túráim között mindig van egy kapocs. Pont olyan, mint egy láncszemekből álló hosszú láncolat. A Kohász kéket a Bazalttal összekötik a közös szakaszok. A Bazalt és a Palipista között nehezen találok kapcsolatot, de ha nagyon erőltetjük a dolgot, legyen az, hogy mindkettő helyszíne vulkanikus hegység. És akkor jön a névmisztika: Palipista, utána Pálos – ezt szerintem nem kell magyarázni. Majd Pálos után Szántó. Mennyire szép párhuzam, hiszen a pálos rend első kolostora Pilisszántón volt.
Peti rendes volt, megvárt minket, pedig ő is jól elfáradt. Még azt is kivárja, hogy vacsorázzak egyet az iskolában. Aztán hazaviszi a társaságot. Lacinak jár annyi, hogy házig fuvarozzuk, hiszen annyiszor vitt már mindenhova, sőt még el is viselt az egész úton.
Vezet A fény Éltet Minket a remény És még Hisszük Hogy figyel ránk az Ég Ó, de várom Igen, várom Hogy véget érjen az álom Hogy végződjön a kezdet Kezdődjön A vég
Refr.: Coming around, coming around A change of heart is here as the lights go down Coming around, coming around As soon as the lights go down
Tudom Hogy fáj Magadhoz térsz Ismeretlen a táj De még Hiszed Hogy figyel rád az Ég Kicsit félek Kicsit fázom Az utunk végét látom Hogy végződik a kezdet És kezdődik A vég
(Bonanza Banzai: Coming around)
Az idézeteim és a díjazás (a legfelső is nagyon a szívemhez szól)
A héten kicsit lazítottam, azaz szombaton a Vadrózsán csak egy 50-es távra vállalkoztam. A tavalyi pontőrködésem inspirált arra, hogy kezdjek el ismerkedni evvel a túrával is, bár még a hosszútáv nekem a holdban van. Lehet, hogy ezen sokan meglepődnek, de az az elképzelésem (vagy téveszmém), hogy a Vadrózsa, az egy a Kazinczy 200 utáni szint. És amíg nincs sikeres Kazinczy 200 teljesítésem (jövőre se lesz), addig fölösleges még a környékére is mennem. És ebben az elképzelésemben a túra estéjén Drabik Kriszta is megerősített. Bár Tóth Feri szerint meg bele kell egyszerűen vágni. Aztán maximum feladja az ember. Ez a dilemma csak az egyik a sok közül – és számomra talán a legirrelevánsabb, amit ez a túra felhozott. Annyi biztos, hogy engem a Vadrózsa 160 teljesítés egyelőre nem szólít meg, valószínűleg okkal. Inkább amolyan szent borzadállyal tekintek az útvonalára (végre végig mertem nézni) és még inkább a teljesítőkre, az igazi hősökre. Tavaly még a Mátra 115-re is így néztem, aztán tessék, idén teljesítő lettem. Mindennek eljön a maga ideje – ha eljön. Ha meg nem, akkor se történik semmi katasztrófa.
Az E-303-as kotró, tavaly még innen indult a buli
Azt írtam, lazítottam a héten, ami úgy nézett ki, hogy hétfőn futottam egy laza Hétfői henyélő 10-et instantban, szerdán egy 14 km-es Transzban Pesten reverset kocogtam/sétáltam, mikor éppen mi volt a kézenfekvőbb (amúgy is reggel már edzettem egyet aznap). Aztán a Vadrózsát se sikerült kihoznom a kiírásban szereplő 52 km-ből (nemsokára kiderül, miért) és vasárnap még elugrottam egy Popey 13-ra a Budaiba, mert erős hiányérzetem volt, egyébként is folyton a Vadrózsán kint lévőkre gondoltam, egyfolytában böngészve az aktuális állást. Legalább ennyi szolidaritást vállaljak a sok-sok ismerős harcossal.
Az utolsó simítások után, harcra készen
Petivel együtt indultunk az ő harmadik ultratávjára és megint tettem egy felelőtlen kijelentést: hogy együtt megyünk végig. Végül is majdnem a túra feléig sikerült is tartanom magam ehhez... Aztán a Muzslára már erősen saját tempóban másztam fel. De már megint nagyon előresiettünk, pont úgy, ahogy én a János-várán való köteles leereszkedés után.
Hosszú séta kezdődik
A hosszútávosok már nagyban igyekeztek hosszan elnyúló sorban a főút peremén, velünk szemben a hegyek felé. Ahogy az utolsó kilométereken autózunk, ki is szúrtam pár ismerős arcot a menetoszlopban. És valahol örültem, hogy nem köztük vagyok most, hanem csak az 50 km-es távon fogok elrajtolni. Egy kellemes hosszú séta, nagyrészt ismeretlen, vagy csak sötétben látott vidéken, sok új látnivalóval, csupa élvezet. Nekem legalábbis. Peti erről másképp nyilatkozna biztosan. A nyaralásunk óta ezeket a közös túrákat sétálásnak hívjuk, mert Peti egyik nap megmutatta a humorista Tóth Szabolcs előadását arról, hogy miért kell a lányokkal mindig sétálni. Nos, Tóth Szabolcs teljesen átlagos lányokról beszél, nem teljesítménytúrázó lányokról. Sőt főleg nem ultratávos teljesítménytúrázó lányokról. (Szerencsére az ilyenből Tóth Szabolcs legnagyobb örömére részarányosan viszonylag kevés van.) Szóval rájuk ez a sétálás iránt érzett ellenállhatatlan vonzalom fokozottan érvényes. Szegény Peti tényleg kifogta Amerikát velem... Most aztán sétálhat az idők végezetéig.
Vár a Mátra
Jelen esetben a Vadrózsa 50 km-es távját fogjuk végigsétálni. Úgy háromnegyed nyolc táján sikerül végre elrajtolnunk, miután megérkeztünk a rózsaszentmártoni focipályára. Mi is elhaladunk az ikonikus E-303-as kotrógép mellett, ahol korábbi években a túra rajtja volt, majd lekanyarodva az aszfaltról a piros jelzésen igyekszünk az első mai csúcsunk, és ellenőrzőpontunk, a Somlyó felé. Menet közben pár srác leelőz, Peti figyeli, hogy milyen kevés erőfeszítéssel, milyen gyorsan mennek. Meg hogy én is hogy tudom szedni a rövidke lábaimat, alig tud velem lépést tartani. (A Bazalt után Csornai Edinával leegyeztettük, mennyi lépésből jött ki a túra, és nálam volt a több lépés, azaz tényleg piciket lépek.) De hát valahol el kell kezdeni ezt a műfajt is, nekem se ment ez mindig így. (Vagyis valahol igen, mert a Kinizsi 100-zal kezdtem... Jó, én egy ufó vagyok, egy ultratávos lány... és még csak nem is a legkeményebbek közül... mert azok a 160-on menetelnek.) Annyit szoktuk tárgyalni ezt, hogy vajon a testi alkat, lelki alkat, örökletes tényezők és egyebek alkalmasabbá teszi-e az embert ezekhez a hosszú túrákhoz. Hiába a sok tanakodás, sose jutunk konszenzusra a kérdésben. Vannak akik állítják, hogy szinte bárki tudna 100 km-t gyalogolni. Meg csak gyakorolni kell... Ez is egy olyan kijelentés, aminek igazáról nehezen tudok dönteni. Főleg, hogy nekem nem kellett sosem gyakorolni, ment rögtön. Most meg hiába gyakorlok rengeteget, mégsem megy a 200 csettintésre.
Az ufó, a vidám napraforgó, a sok szárazság miatt búslakodó között
Szerencsére nem ma kellett eldönteni, hogy Peti tudna-e 100 km-t gyalogolni, hiszen mára csak a fele volt ennek az előírt mennyiség és már ez is egy hétköznapi kirándulónak egy értelmezhetetlen táv. Inkább igyekeztünk előre a széles dombháton, ahonnan ráláttunk a Mátra vonulatára, illetve a völgyben fekvő falura. A mászáshoz néha annyira megélénkülő szellő asszisztált, ami még a tavaly kapott Vadrózsás sapkám is levitte, úgy kellett felnyalábolnom a porból. Úgy tűnt, a Mátra az elmúlt hetekben minimális csapadékot kaphatott. A talaj csontszáraz, a már túl korán levelüket hullató, sárguló fák, illetve a mellettünk száraz kóróként meredező napraforgók eső után kiáltanak. Már előre féltem, mi lesz itt a János-várán ilyen talajviszonyok mellett... Ó, boldog idők, mikor még ennek a helynek a létezéséről se tudtam – egészen idén június elsejéig!
Peti a Somlyóra menet még nagyon is megvolt
Szerencsére odáig még elég sok van hátra és egyelőre a túrának még az élvezetesebb és kevésbé mászós részén tartunk, mikor is a látnivalók dominálnak és az ember is viszonylag friss hozzá. Már amennyire ez a 4 órai kelésnél bárkire elmondható. A Somlyó után elkanyarogtunk a túra egyik fő attrakciójához, a Széleskői-tóhoz, ismertebb nevén az Apci-tengerszemhez. Itt volt a második EP, ahol kaptunk szőlőt. A viszonylag korai időpont ellenére már jó sokan fürödtek, sőt néhányan supoztak is a tóban. Az volt a terv, hogy túra után mi is felcuccolunk ide a függőágyainkkal. Hát elég máshogy alakult a történet... Itt összefutottunk Tibivel, akit még az emlékezetes tavaszi borospincés túrán ismertem meg. Pár szót váltottunk, aztán mindenki indult a saját távján tovább. Tibi az esti meccs miatt csak a 30-as távra nevezett most.
A Somlyó tetején
A Széleskői-tónál, avagy az Apci tengerszemnél
Kis mászás árán feljutottunk a jó mély bányató fölötti kilátóhelyre, ahonnan az egész környéket szemügyre lehetett venni különleges perspektívából. Ezután a Nagy-hársas oldalában átvágtunk a szurdokpüspöki műútra a biztató nevű Köszvény-kút érintésével, ahol végre tudtunk vizet venni (igaz, víz volt a tónál lévő ponton is). Találgattuk, hogy arról kapta-e a nevét, hogy a vizétől köszvényesek leszünk majd, vagy ellenkezőleg: jó kis gyógyvíz folyik belőle, ami a köszvényt gyógyítja. Meg aztán az Eszter-forrásnál is volt számunkra víz, ahol szőlőt és nápolyit is lehetett ezen kívül falatozni. Állítom, hogy legkésőbb tavasszal, még a Vidróczki előtt egy nagyobb Moments ostya (nosztalgikusan Horalky) szállítmány leeshetett a kamionról a Mátra tájékán. Itt a ponton nagyon megörültünk Parai Istvánnak, azaz Aszúnak a becsületes Sétafikás nevén, készítettünk is egy közös képet.
A tengerszem felülről
A Köszvény-kút
Nem a legjobb kép, de legalább (majdnem) mindenki rajta van
Innen aztán kellemetlen aszfaltozás következett a faluig a forgalmas úton. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy lejtett ez a szakasz. Az autósok közül sajnos sokan ignorálják a túrázókat és cseppet se lassítanak, sőt egyesek még le se húzódnak. A faluba beérve már rendesen kezdett meleg lenni, így mikor végre lekanyarodtunk a főútról, első utunk a Szurdok Caféba vezetett, ahol elfogyasztottunk egy-egy jégkrémet. Szerencsére a szurdokpüspöki pincesoron viszonylag hűvös volt, de miután kikanyarogtunk onnan és emelkedni kezdtünk a Diós-patak völgyébe, már nagyon tűzött a nap. Petit ez be is lassította, így mire odaértem a patakátkeléshez, ahonnan a Muzsára tartó, mintegy 4 km-es emelkedő java kezdődik, kellett rá várnom egy darabig. Itt azt mondta, hogy bevesz egy gélt, én viszont menjek nyugodtan tovább. Nos ez lehet, hogy hiba volt, mert én mentem és csak fotózni álltam meg. Többet nem is találkoztunk a túra során (majdnem az egész szombati nap folyamán sem...) Össze azért nem törtem magam, mégis összehoztam Muzsla-mászásban egy Strava győzelmet. A Koncsúrok után, még a csúcs alatt lehagytam két másik túrázót, akik éppen pihentek. Egyébként olybá tűnt, hogy rajtunk kívül senki nincs a túrán. Lehet, hogy a mezőny legvégén voltunk? A nyeregben a pontőr hölgyek kérdezték is tőlem, mennyien vannak vajon még hátra. Sajnos pontos választ nem tudtam adni, mert én mindössze erről a három túrázóról tudtam beszámolni, akik biztosan mögöttem vannak még.
Ez egy veszélyes hely...
...és vendégmarasztaló is
A falu fölötti szőlőknél még együtt voltunk
Mivel láttam, hogy azalatt a néhány perc alatt, amit a pontőrökkel beszélgettem, Peti nem bukkan elő, tovább indultam és kicsit bátrabbra fogtam az iramot, mert sejtettem, hogy itt az emelkedőn elég nagy előnyt szerezhettem. Kicsit kocogósra vettem a figurát, de miután észleltem, hogy többször is letérek az útról, úgy is, hogy be van kapcsolva az órámon a térképes navigáció, inkább visszavettem a tempóból. Egy másik srác is ugyanígy tévelygett, sőt a túra után Peti is ugyanerről számolt be, hogy ezt a szakaszt nem lehetett megúszni eltévedés nélkül. Két másik srácot is beelőztem az Olgi mama-forrásnál. A forrás éppen csak csordogált, de azért mindannyian töltöttünk egy keveset a kulacsunkba, mert fönt a hegyen nem volt folyadék. A pont, ahol végre nápolyinál és szőlőnél valamivel táplálóbb étel is volt, még pár kilométerrel odébb leledzett.
A Muzslára menet a kilátás néha feledtette a gyötrelmeket
Kis lábatlan gyík, amit később Peti is látott
A Sóbánya-patak-völgyében, illetve a jelzésváltás utáni Zám-patak-völgyében csak sötétben jártam a Mátra 115 alkalmával, így abszolút rácsodálkoztam a hely szépségére. Bár főleg a Zám-pataknál kevés jelzés volt, annál több patakátkelés és kidőlt fa, ez a szakasz ahhoz képest egészen jól járható, mint ami kijut a 160-as távon indulóknak a völgy további szakaszán. (Azt ugye még nem ismerem, csak hallomásból.) Így mindig csodálkozom, hogy István (és sok másik túrázó) szájában miért egy szitokszó a Zám-patak, holott ennél az alacsony vízállásnál egész korrektül járható és ráadásul még szép is. Persze, mert István valószínűleg a többire gondol, mikor a Zám-patakot szidja mint a bokrot.
Olgi mama-forrás
Sosem értettem, mi ez a nagy felhajtás a Zám-patak körül - mert én csak ezt a részét ismerem
Egy vadetetőnél aztán kimásztunk egy kényelmes dózerúton a völgy fölé és elkanyarogtunk a Nagyparlag irányába. Innen tulajdonképpen már csak egy ugrás volt a Prédikáló-tetőnél székelő pont, ahol minden földi jó várt minket a világ legcukibb kisbabájával együtt. Ezt úgy mondom, hogy nekem is van gyerekem, sőt az én fiam is annak idején, mások szerint is felettébb bájos kisgyermek volt az angyalhajával. De ez a kisfiú, mint egy kis Buddha, minden egyes túrázóra mosolygott és mindenkivel azonnal interakcióba került. Szóval tőlem megkapta ezt az attribútumot, és azt kívánom neki, maradjon mindig ilyen kedves és vidám. (Sajnos nem készült kép, személyiségi jogok, meg hasonlók, sosem tudja az ember, ki mit kifogásol.) Emellett az asztalon is volt sokféle finomság. Petinek később a pontőrök megjegyezték, hogy vannak emberek, akik elég furcsa dolgokat esznek és isznak... Valószínűleg engem néztek végig, ahogy jól megpakolom a zsíros kenyeret az uborka maradékának a maradékával, paprikával, hagymával, utána még betolok egy nutellás-meggylekváros kenyeret és hozzá kérek kólát, de nem simán, hanem vizezve. Közben a két srác, akikkel nagyjából fej-fej mellett haladtunk, kiindult a pontról, szóval éreztem, hogy ideje nekem is elszegődni a terített asztal mellől, hiába lenne kedvem még egy mogyorókrémes-meggyes kenyérhez. Tudtam, hogy közel a János-vára, és jó ég tudja, mi vár ott rám, nem baj, ha nem vagyok teljesen egyedül.
Nagyparlag
Kilátás a János-várán
A kilátás most is parádés volt, de észleltem alant a szakadékot a sziklákkal is, valamint a két éppen lentről érkező terepfutó is megállt fönt kifújni magát alaposan. Ez nem jelenthet túl sok jót. Ahogy nekiindultam, már láttam is, hogy nem sokat segít se a fától-fáig, se a cikkcakkban haladás stratégiája. Viszont van kifeszített kötél. Azt azonban csak úgy fogom tudni használni, ahogy kell, szabályosan, azaz a meredélynek hátat fordítva, a kötelet szorosan fogva. Én viszont eddig sosem tudtam (azaz mertem) így mászni. Féltem, hogy kigörög, kicsúszik talpam alól a talaj, a szikla, szóval mindig kerestem valami egérutat, még ha az sokkal hajmeresztőbb is volt az eredetinél. Hiába jártam sokszor magashegyen, nem tanultam meg használni ezt a technikát. A mikéntjét viszont tudtam. Itt láttam azonnal, hogy nincs más lehetőségem. Ez, vagy találkozunk a lejtő alján több darabban. A legnagyobb gondot a botjaim okozták, azoknak is kellett találni valahol helyet, miközben csimpaszkodom a kötélbe. Végül egyik kezemmel a botokat párhuzamosan hozzáfogtam a kötélhez, aztán remegő lábakkal araszolgattam lefelé. A legizgalmasabb az volt, amikor egy-egy fánál véget ért egy kötélhossz és új kezdődött. Itt a fába kapaszkodva próbáltam áttornászni magam az újabb szakaszra. Illetve a kötél csomói se mindig könnyítették meg a dolgomat. De ahogy minél lejjebb és lejjebb jutottam, egyre inkább láttam, hogy fölösleges félni. Egyre bátrabban és ügyesebben ereszkedtem. Arra azért mindig ügyeltem, hogy az előttem lévő srácok túljussanak az adott kötélszakaszon.
Még fönt
Majd lent
Lent a kötelezőnek érzett hálaadás mellett azon tanakodtam, merre is vezet tovább a turistaút. Ezen a szakaszon volt néhány eltérés a tracktől és a jelzéseknek is csak a fehér alapja volt meg. Hamarosan kiderült miért is: jelzésfestők dolgoztak lent a völgyben. Útba igazítottak, majd én is sok szerencsét kívántam nekik a további festegetéshez (és a János-vára mászáshoz). Innen egy kellemetlen emelkedő jött. Közben gondolkoztam, vajon merre járhat Peti. A Muzslára már biztosan felért (ő 14:23-kor volt ott, én meg 15:09-kor a János-vára tetején). De már csak akkor láttam az üzenetet, amikor az emelkedő tetejére érve nekiiramodtam, úgy gondolva, hogy most már semmi esélye, hogy utolérjen, illetve, hogy meg tudjam várni. Szóval ha így alakult, akkor megpróbálok faragni az időmből a hátralévő 15-20 km-en: ugyanis a lábam még meglehetősen friss és egészen jól tudok futni.
Boldog voltam, hogy nekünk a Havast nem kell most megmásznunk
Elhúztam a bivalyrezervátum mellett
A bivalyrezervátum mellett elrobogva, majd leszerpentinezve az Eszter-forráshoz vagy 15 embert biztosan kielőztem. Aztán az aszfalton még párat. Sőt a Nagy-hársasra felfelé is elhagytam egy maroknyi túrázót, holott ez a kiadós emelkedő a szívatósabb fajtából való volt. Lefelé aztán megint kocogni kezdtem, csak a hosszasabb emelkedők hátráltattak ebben nagy ritkán. Igazi flow érzés volt, hogy közel 50 km-rel a lábamban futok még és bőven van erre energiám. Élveztem a tájat, a hatalmas, egyre terebélyesedő és színesedő felhő látványát a horizonton. Szurkoltam a 160-asoknak, hogy nehogy megázzanak belőle. Közben egyre gondoltam Petire, merre járhat és reménykedtem, hogy minden elágazásnál a helyes irányt választja.
Előttünk magasodik még a Nagy-hársas
És valamivel később a csúcson, a geodéziai toronynál
Leérve a Tarcódi-pincesorra újabb meglepetés fogadott: egy pince előtt egy asztalnál túrázók ültek. Hirtelen azt hittem, egy EP van itt, így megálltam és rákérdeztem. De nem, csak egy kedves bácsi osztogatott bort a túrázóknak a sajátjából. Borozni és fröccsözni lehetett letelepedve a pince előtti asztalhoz. Ezúttal is hálás köszönet neki a fröccsért, nagyon jól esett. Utána újult lendülettel futottam a tényleges ellenőrzőpontig, a pincesor másik részére. Itt kedvenc plüssnapocskám fogadott, ami mindig csupa jót jelent egy teljesítménytúrán. Finomságokat és kedvességet – ezúttal egy száraz fehér fröccsöt is (az előbb elfogyasztott édes után). Ekkor még nem sejtettem, hogy lesz ide ma még egy (két) utam, és fogok még találkozni az itteni pontőrökkel.
A pincesoron kicsit kifújhatták magukat a túrázók egy pohár bor vagy fröccs mellett
Kicsit beborozva és a következő emelkedőn belassítva igyekeztem Rózsaszentmárton, azaz a cél felé, majd felérve a hosszan elhúzódó dombhátra nekikezdtem a végső rohamnak, megelőzve még néhány ifjú titánt. A fiatal srácok vérszemet kaptak, aztán visszaelőztek, és mivel ők voltak egyértelműen a jobb futók, valamivel előttem értek be. Olyan jó volt látni ezt a vidámságot és fiatalos lendületet és azt is, hogy azért a huszonéves korosztály se hiányzik teljesen ezeken a távokon.
A már többször látott napocska
Valamivel 6 óra után értem célba, még bőven világosban, örültem, hogy a lámpát se kellett elővennem. A menetidőm 10 óra 28 perc lett, nem tudtam 10 óra alá vinni a túrát, pedig jó lett volna, de így is mindent megtettem ezért az utolsó 15-20 km-en. Ha már előbb megkezdem a rohamot, biztosan meglett volna, így eldöntöttem, hogy amíg nekem a Vadrózsa 160 csak egy (rém)álom, addig reális cél lehet az 50 km-es táv futása. Például jövőre...
Hűs pince belülről
Aki azt gondolja, hogy ezzel véget is ért a túra mára, és zárul Berni túratára, az nagyot téved. Mert az igazi izgalmak még csak most kezdődtek.
Amott kerekedik egy hatalmas felleg
Kikértem a paprikás krumplimat, eszegettem, beszélgettem a bent lévőkkel. És vártam, hogy jöjjön Peti. De nem és nem jött. Ott voltam lemaradva, hogy ő 14 óra 23-kor a Muzslán volt, én meg 13 óra 23-kor voltam a fotók alapján ott, tehát már akkor egy órát várhattam volna rá. Mégis volt egy adag lelkiismeret-furdalásom, hogy nem vártam be. Fél 3 tájékán már a Nagyparlag környékén voltam, azaz nagyjából 4 és fél kilométeres egérutat nyertem, holott alig kocogtam lefelé a Muzsláról. De ezt már csak így utólag követtem le, akkor fogalmam se volt, mennyire lehet lemaradva. 18:46-kor kaptam tőle még egy üzenetet, ami szerint akkor a Nagy-hársas előtt volt, de még el kellett mennie valami forráshoz, mert az Eszter-forrásos pont bezárt. Innentől se kép, se hang. Annak viszont örültem, hogy idáig nem tévedt el és ezek szerint a köteleken is rendben lejutott (mondjuk ő ebben nálam sokkal jobb). Ezen a ponton kicsit megnyugodtam, mert a szervezők nyilvántartása alapján is még 35-en kint voltak. Akik Peti szerint mind előtte voltak. Lassan aztán befutottak a mögöttem jövők mind, akiket lehagytam, sőt már azok is, akiket soha nem is láttam. De Peti sehol. Kezdtem aggódni, gondoltam mindenre, mi történhetett: eltévedt, elfáradt, rosszul lett, rosszat lépett, baja esett, legjobb esetben beült valahova inni. Az ember agya ilyenkor képes a legelképesztőbb történeteket összerakni, főleg ha nincs semmi támpont. Ráadásul nagyjából egy hónapja veszett el verseny közben egy tapasztaltnak számító terepfutó, akit már csak másnap holtan találtak meg. A legrosszabb az volt, hogy ezután elérni se tudtam. Nem csengett ki, nem válaszolt a Messengeren, nem vette fel a Messenger hívást se. Persze az is megfordult a fejemben, hogy tanácsoltam neki a repülőgép-üzemmódot még a túra előtt, és lehet, hogy arra állította, mert merülőben van a telefonja a sok térképezés miatt. Annyi ilyenkor a bizonytalansági tényező, nehéz összerakni a mozaikot. Aggódjon-e az ember, vagy minden rendben van. Mert tudja, az ember, hogy a párja elég rátermett, viszonylag tapasztalt túrázó, ha nem is a hosszabb teljesítménytúrák terén. Feltalálja magát az erdőben, még ha egyedül is marad. És jelentkezne, ha tényleg baj van. De mi van, ha nem tud valami miatt hírt adni magáról? Beérkezésem után egy órával kezdtem hívogatni és kérdeztem, menjek-e elé. Nem válaszolt. Mikor még egy óra múlva se jött meg és elérni se tudtam, nekiindultam végül. Ekkor már komolyan aggódtam. 8 óra 23 perc volt és már sötét. A szintidő már lejárt. Rajta kívül már csak néhány ember volt kint. Ugye az is lehet, hogy írni vagy hívni se tud, akkora a baj...
Itt még nem aggódtam
Ilyenkor nem érez az ember fáradtságot, nem éreztem az 50 km-t a lábamban, futottam végig a falun. A templom előtt találkoztam azzal a párral, akiket még a Muzslán hagytam le, kérdeztem, nem látták-e Petit. Kiderült, sehol se találkoztak vele. Tehát igen esélyes, hogy végig mögöttük volt. Itt picit elkavartam, amire egy autós figyelmeztetett. Ő azt gondolhatta, hogy még csak most megyek be a célba. Szerencse, hogy jött, mert kiderült, hogy én is elvétettem az irányt, így visszamentem a helyes útra. De azalatt a pár perc alatt ugye Peti elmehetett a cél irányába és elkerülhettük egymást. Kémleltem a templomhoz vezető utat, de nem láttam, hogy menne arra bárki is. Így nekiindultam a faluból kivezető hosszú útnak, végig az emelkedő dombháton. Előttem láttam fényeket, de nem tudtam eldönteni, hogy azok a pincesoron pislákolnak, vagy netán közelednek, esetleg Petivel együtt. Ahogy haladtam, néha belekocogva, egyre fogyott a remény, hiszen a fények maradtak a helyükön, csak néha jött szembe egy-egy autó. Szívem szerint megállítottam volna őket, hogy megkérdezzem, nem láttak-e egy ilyen és ilyen öltözetű, nagyon magas túrázót. De talán nincs semmi baj, csak nagyon elfáradt és belassult. Bekanyarodtam a pincék felé a lejtőre, de sehol egy közeledő lámpafény, pedig már lelki szemeimmel vizualizáltam. Az volt a tervem, hogy az ellenőrzőpontig elmegyek, de nagyon reméltem, hogy már előbb rátalálok.
De sajnos nem alakultak ilyen szerencsésen a dolgok. A pontőrök se találkoztak vele és nem is tudtak semmit róla. Közben beszéltem gyorsan Zsolttal, a főszervezővel, aki mondta, hogy be nem ért, de még egy ember kint van rajta kívül. Nagyon reménykedtünk – most már közösen a pontőrökkel –, hogy összebandáztak és együtt jönnek. Vártuk, hátha felbukkan hamarosan a lámpafényük. És lőn, megjelent két lámpafény a távolban. Már hallani is a hangjukat: női hangok. A seprű lányok azok, hozzák a leszedett szalagokat is. A kint lévő fiúkat még csak nem is látták. Ekkor már jócskán elmúlt éjjel fél 10. Dönthettem, hogy visszamegyek a célba a seprűvel, vagy megyek tovább Peti elé. Az én telefonom is nagyon merült már, élelmem volt viszont bőven. Garancia semmi nem volt arra, hogy rátalálok (például simán eltévedhetett, és akkor ugye nem találom meg, vagy esetleg elkerüljük egymást). Mindenki azt tanácsolta, menjek inkább vissza a lányokkal és várjak. Tényleg nem tűnt ésszerű döntésnek továbbmenni a Nagy-hársas felé, pedig utólag nézve, a tényeknek már ismeretében egyértelműen ezt kellett volna tennem. Az egyedüli, kicsit megnyugtató dolog az volt, hogy esélyes, hogy nincs egyedül. Közben Zsolt is visszajelzett, hogy a másik srác írt neki, hogy sört ittak valahol együtt. Közben én is kaptam hasonló üzenetet Petitől, tehát megnyugodtam és visszaindultam a lányokkal. Megint eltelt jó sok idő, nagyjából egy óra, 22 óra 15 körül járt, és már a célban voltunk megint, mikor írt Peti újból, hogy nagyon lassan halad. És egyedül van. Eközben már a másik hiányzó ember, Józsi célba ért. És mondta, hogy tényleg együtt mentek jó sokáig, sőt még kocsmáztak is, de egy helyen Peti leült, hogy elfáradt és kicsit pihenne, és azóta nem látta. Ekkor végre küldött Peti egy pozíciót, ami a 2. pincesor előtt volt közvetlenül. És azt mondta, nem tudja, merre menjen itt. Na ne! Hát tök egyértelmű, hogy a fények felé, be jobbra a pincesorra. Próbáltam neki magyarázni, de nem értette. Aztán odaadtam Zsoltnak, ő sem tudta megmagyarázni. Persze már mindenki tök ideges volt. Ott állt a kis keskeny ösvény végén, közvetlenül a pincesor előtt a térkép alapján. Nem értettük, hogy nem találja meg. Talán berúgott? De a hangja alapján nem volt ilyen gond. Így aztán úgy döntöttem, másodszor is kimegyek elé, de megkértem a szervezőket, hogy valaki autóval vigyen el egy darabon, mert mire odaérek, jó sok idő lesz, még ha futok is. (Közben hideg is lett, a ruhám meg bent volt az autóban, a kulcs meg Petinél). A fáradtságot nem éreztem egyáltalán, simán kimentem volna.
És miből lesz...
a mókus (és az éjjeli vihar a Bükk felett)
A seprű lányok-asszonyok férje-apukája kivitt engem. Éppen bekanyarodtunk a pincesor felé, mikor megláttuk Petit, ahogy lámpa nélkül kaptat felfelé az emelkedőn. Basszus, lámpája sincs! Ezt egy szóval se mondta! De legalább ezek szerint a pincéket megtalálta.
Eheti trófeák
Innen aztán szépen bekísértem a célba, hogy neki is meglegyen a teljesítés, még ha szintidőn túl is. Útközben tisztáztuk, mi okozta azt, hogy idáig fajult a helyzet: a hiányos, ritkán szállingózó információk, a merülő telefon, az autóban hagyott lámpa, a nem rutintáv és az ebből adódó kimerültség. Mert ha tudom, hogy nincs Petinek lámpája, azon nyomban indulok elé a pincéktől, még ha még egyszer meg is kell másznom a Nagy-hársast. Igaz, hogy az én lámpám se lett újratöltve a Bazalt óta, de legalább volt egy pótakkum és 3 elemem. Az is kiderült, hogy miért nem talált be Peti a pincesorra. Ahogy mesélte a történetet, hirtelen megjelent előttem a pontos hely, ahol állhatott, amikor küldte a képernyőképet. És az a kép is megjelent, hogy sok órával ezelőtt én állok ugyanott hirtelen kibukkanva a rengetegből és picit elbizonytalanodom, hogy jobbra vagy balra kell-e tartani. De csak most villant ez be, pedig akkor kellett volna, mikor Peti éppen a vonalban volt. A kis ösvényről ugyanis egy nagyobb térre ér ki az ember, ahol jobbra egy magánház van, balra pedig egy rövidke emelkedő kezdődik a pincékhez. Amik valószínűleg nem látszottak a sötétben. Szóval először balra kellett tartani és azután jobbra, csak ez ugye a térképen egyáltalán nem volt kivehető... Ezért nem értette Peti, miért mondjuk neki mindannyian, hogy jobbra tartson a pincék felé. Amikor a pincék talán nem is látszottak és balra voltak...
Másnap a Popeyen csodálkoztak, hogy csak 13 km-re megyek
Szerencsére jól végződött a történet. Igaz, a tervezett kint alvás, majd a fürdés és evezés a tengerszemben elmaradt. Fogadni mertem volna, hogy ezek után Peti sosem akar többet túrázni velem. De alig telt el egy nap, már meg is lett a következő közös túránk, a Ba-Di 33 km-es távja. Józsi azt javasolta neki, egyelőre inkább csak a 30-40 km-es megmérettetéseken gondolkodjon, és evvel én is egyetértek. És nem én találtam ki, hogy menjünk megint... A túrázás egy erősen addiktív dolog. Én szóltam előre... Nem is vártam sokáig, már másnap elmentem egy Popey 13-ra
Mikor még kevésbé aggódtunk Petiért a célban, javasolták, hogy ha megjön, majd jól csapkodjam meg :-) De inkább a dal (moldvai keresel) szerinti másik megoldás volt a helyes.
//: Keresem, keresem, nem kapom, Ha megkapom, csókolom! :// Ha elérem, megkapom, Én őt mindjárt megcsapom!
//: Ez a leány kicsike, Szökik, mint e görice. :// De a legény nagyecska, Szökik, mint e lovecska.
//: Fejér végű kendőbe, Menjünk ki az erdőbe. :// Veres végű kendőbe, Menjünk menyekezőbe.
//: Magos vagy te, mint a nád, Tejbe feresztett anyád! :// Tejbe-vajba feresztett, S most szárnyadra eresztett.
//: Azért vagyok lenbingó,, Hogy szeressen a bíró. :// S azért vagyok lenvirág, Hogy szeressen a világ.
//: Le patakon, le, le, le, Cserebimbó levele. :// Fel patakon fel, fel, fel, Kell, kell, pálinka kell, kell. Fel patakon, fel, fel, fel,
