A Pálos 100 volt számomra idén az a túra, amire leginkább várakozással tekintettem. Ebben az évben már 15. alkalommal rendezik meg ezt a teljesítménytúrát és olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, hogy ebből a 15 alkalomból 9 alkalommal én is elzarándokolhattam valamelyik távon Márianosztrára – 7 alkalommal a klasszikus 70-es túrán, 1 alkalommal a 40-es távon, most pedig a kibővített 100 km-es távon.
Cél nélkül nehéz haladni, a teljesítménytúrák világában is pont így van ez
Ez a túra nem csak a szép útvonala miatt vonzó, hanem amiatt is, mert lelki útravalóval is felruházza a hosszú vándorútra indulót. Ezenkívül a pontőrök kivétel nélkül mind kedvesen és lelkesen kínálják a túrázókat a rendkívül változatos frissítő italok és eledelek garmadájával, így erre a túrára tényleg csak vész esetére érdemes bármilyen eledelt hozni. További különlegessége, hogy a Duna alatt immár második alkalommal a közműalagúton kelhetünk át Visegrádnál a szervezők jóvoltából. Ez egy olyan nem mindennapi lehetőség, ami a nagyközönségnek csak évi egy alkalommal biztosított, az is előzetes regisztrációval, amire villámgyorsan betelnek a helyek. Mi, hosszú távokra vállalkozó túrázók meg két egymást követő hétvégén is olyan mázlisták vagyunk, hogy megspórolva 5000 Ft-ot átkelhetünk a Nemzeti Összetartozás Hídján, majd egy hétre rá itt az alagúton is a Duna alatt.
Minden évben most már hagyományosan nem csak én indulok a családból ezen a túrán, hanem más családtagok is, „beosztva” különböző távokra. Enyém általában az aktuális királytáv, párom most már simán megbirkózik a Csobánkán kezdődő „maratonnal”, miután sikeresen belevittem őt is a teljesítménytúrázás világába. Húgom és férje barátaikkal a 21 km-es távon indultak Visegrádról. Számomra pedig mindig egy kihívás, hogy vajon utol tudok-e érni közülük valakit.
Az együtt túrázáshoz kell a kompromisszumkészség
Idén nem egyedül vagy a párommal, Petivel indultam, hanem Bognár Lacival, akit a teljesítménytúrázók között ismertem meg. Már az előző beszámolómban is kitértem rá, hogy milyen áldás az, ha valakivel képes egy tempót menni az ember. Azt hinnénk elsőre, ez egy pofonegyszerű dolog, de 100 km-en együtt maradni, ugyanazt a tempót tartani, akár két embernek is, nagyon nem kézenfekvő. És bizony nem is könnyű megtalálni az ideális túratársat. Mostanra már nagyon sok túrázót ismerek, rövidebb távosokat, ultratávosokat vegyesen, mégis alig tudnék említeni valakit, akivel úgymond kényelmes túráznom. Laci pont ilyen. Nagyon jól tudunk együtt haladni, akár hosszú távon is, többször túráztunk együtt, de azért összeszokott párosnak nem neveznénk magunkat. Ne gondolja senki, hogy ez nem jár munkával, sok alkalmazkodással, türelemmel és lemondással mindkét fél részéről, hiszen nincsen két egyforma képeségekkel rendelkező ember, akinek minden mindig ugyanúgy klappol: a forma, az edzettség, az egészségi állapot, vagy akár a koncentráció, lelkiállapot, ami lehetővé teszi az előbbit például. Nem mellesleg az ultratávok teljesítése inkább szól az egóról, a teljesítményről (hisz a neve a sportnak is teljesítménytúra) és az önmegvalósításról mint az alkalmazkodásról. Pont olyan az együtt teljesítés mint egy párkapcsolat. Ezért legtöbbször sok ember nem is megy párban (bár vannak összeszokott párosok, sőt csapatok is, de sokszor ezeken belül is változnak időről-időre az erőviszonyok), hanem inkább választják a „nyitott házasságot” – mindig ahhoz társulunk, akivel az adott pillanatban jól együtt tudunk működni. A teljesítménytúra világában minden múlandó, nincsenek, vagy legalábbis igen ritkák az örökre szóló ígéretek és a hosszú távú elköteleződés. Az ismerősökkel elbeszélgetünk egy ideig, aztán a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbaktól elbúcsúzunk. „Intsél búcsút a lemaradóknak...” – ez egy alapszabály itt, ha szeretnél jól, a saját tempódban haladni. A saját tempó meg kulcsa a sikeres teljesítésnek. Nagy kincs az, ha valaki itt megtalálja a párját az ultrák sokszor igencsak kegyetlen világában, meg kell becsülni. Ez nem könnyű feladat. Mert bár jól tudunk együtt haladni, mégis rengeteg dologban különbözünk már a túrázáshoz kardinálisan szükséges területeken is, más a dinamikánk: Lacival ugyan hasonló a nagy átlagban nézett gyalogtempónk, de ez például a futótempónkra már egyáltalán nem mondható el. Laci ugyanis jóval gyorsabb nálam, én amolyan kocogó vagyok a hétköznapi edzéseken is, főleg az ilyen extrém távokon. Aztán a gyaloglást nézve se egyformán jön ki az átlag: Laci nálam erősebb az emelkedőkön, én viszont kompenzálni tudom ezt kitartó kocogással, ha lemaradnék. Hosszú távon meg nálam van a több rutin és talán a nagyobb kitartás is, talán mivel én teljesítettem a több százast (de sokszor ez se jelent semmit). Így én például a végén se lassulok már be feltétlenül nagyon és később, akár egy százas táv legvégén is tudok még kocogni akár. Egy szó mint száz, még két egymással egy tempót tartani tudó ember is nagyon különböző sok paraméterben, és ez azt eredményezi, hogy rengetegszer kell a sikeres együttműködéshez kompromisszumokat kötni.
Az úton mindig sok csoda vár, ez az egyik vonzereje ennek a sportnak
Bizony elég sokszor könnyelmű ígéretnek bizonyul egy olyan kijelentés, hogy „Persze, együtt megyünk!” (részemről feltétlenül, aki olvassa rendszeresen a blogomat, tudja miről beszélek...) Ez a túra most nagyon is jó alkalom volt arra, hogy fejlődjek, ha hajszálnyit is, ezen a téren. Sokszor nehéz félretenni az eredményt, az egót és a pillanatnyi célokat és lemondani egy jobb időeredményről és a másik ember érdekeit előnyben részesíteni. Ha máshogy nem működik valakiben ez a készség, talán sorsszerű, hogy olyan dolognak kell történnie, ami tanítja erre.
Az egyik útravaló idézet, amit húztam, talán nem véletlenül ez volt: „Tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen.” (Iz 49,16) A lelki útravalókat mindig csak a túra után olvasom el (úgy mint az itinert is), és utána próbálok elmélkedni rajta, mi mondanivalóval szolgálnak számomra az adott túrával vagy élethelyzetemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez volt az egyik idézet, ami megszólított.
Lacival a Normafán
Abban egyeztünk meg, hogy én leszek a „főnökasszony”, én mondom meg, mikor, milyen tempót menjünk, mivel én ismerem az útvonalat. Lassan mint a tenyeremet, amin most Lacit kell hordoznom. Én leszek ugyanis a navigátor is. A főnök szerepkör nem azt jelenti, hogy muszáj mindig futni, ha mondom és a másik nem javasolhat például futást vagy gyaloglást egy adott szakaszon. Mindig az adott pillanatban gyengébb félhez kell igazodni. Időtervünk nem volt, bármi jó volt a nagyon megengedő szintidőn (26 órán) belül, de nyilván örültünk volna mindketten, ha egy jót megyünk. Peti előző nap levitte az autót, hogy legyen mivel hazautazni, de tervezni mégse nagyon tudtunk, mivel fogalmunk se volt, ki mikor végez majd a népes csapatból a nagyon különböző távokon. Mondtam neki, hogy nincs harag, ha nem tud megvárni, esetleg majd konzultáljon a húgomékkal is, hátha tőlük tud inkább majd valakit hazahozni. Mivel esőt mondtak a meteorológusok úgy nagyjából éjféltől, tudtuk, hogy jó lenne minél kevesebbet ázni, de ehhez a tempót is meg kell pörgetni és nem árt korán elindulni se.
A Laci & Sons taxiszolgálat 4:50-re jött értem, így igazán úri dolgom volt. 5 óra 2 perckor meg már rajtoltunk is célcsomagot leadva, pólót felvéve: ez mutatja azt, hogy milyen kiváló csapatot és rendszert hoztak össze a szervezők. (Meg azt is, hogy ez az a teljesítménytúra, aminek a rajtja a legközelebb van a lakásomhoz.) Az első egy kilométeren a túlélés és az akklimatizáció a cél, csak semmi futás, küzdjük fel magunkat a lépcsőkön és a sötét, kanyargós ösvényeken a Gellérthegy oldalába a zöld jelzés mentén a Sziklakápolnától. Lacinak kiadtam az ukázt: futásról csak onnan lehet szó, miután leértünk a foghíjas, hosszú lépcsőn. De utána a Diós-árokig meg sem állunk. Nem véletlenül terveztem így, még óvatosan lépegetve is majdnem sikerült rajta hanyatt esnem. Később is csak módjával kocogtunk, ami nem volt véletlen: itt nagyon figyelni kell a kiálló kövekre az előttünk haladók kerülgetése közben. Laci le is maradt, mivel egy elbotlott lánynak segített. Semmi baj, én addig legalább fényképeztem egyet. Mindenkinek megvan a maga „faxnija”, az enyém ez a fényképezés, de Laci szerencsére ismer már és nem vette zokon. A strigulázást most kihagytuk, a sor is hosszú volt a molinónál, meg túl hosszú lett volna a felróni való. Majd cipeljük magunkkal a terheinket és adott esetben megosztjuk a másikkal, erre is jó egy túratárs. Mert a közös menetnek nem csak nehézségei és árnyoldalai vannak.
A Vérmező felé haladva ismerősökre köszöntünk rá, Láng Ritával egy jó darabon együtt is kocogtunk. Aztán, mivel mi kicsit gyorsabbak voltunk, elköszöntünk. Lacinak már előzetesen is ecseteltem a haditervet, hogy csak a János kórházig futunk, mihelyt megkezdődik az emelkedő, sétára váltunk. Igaz, én ezt az emelkedőt most már tudom futni, de erőlködni fölösleges. Ez még csak a túra eleje és több mint 90 km van hátra. Így is tettünk. Felkapaszkodtunk a Kútvölgyi kápolnához, ahol kaptunk pecsétet és merítettünk a szentkút vizéből. Aztán neki az emelkedő maradékának a Normafáig. Előzetesen Laci megkért, hogy legyek guide is, azaz szolgáljak rövid ismertetőkkel a látottakról. Így (nagyon) röviden, címszavakban meséltem Regőczi István atyáról, az Isten vándoráról és az engesztelő kápolna építéséről is az Anna-réten. Itt várt minket a következő pont, ízletes, puha pogácsákkal és forró kávéval. Nagyra értékeltük. Innen aztán kocogtunk újból, mivel a terep megint futóbaráttá vált. Igaz, előtte kicsit már neki kellett vetkőzni, mert végre eljött az idő, hogy soknak bizonyult az eddig viselt 3 réteg. Kezdett kiengedni a hajnali 0 fok közeli hideg, ahogy ébredezett a nap is. Legurultunk a Szépjuhásznéhoz, a kolostorhoz, azaz csak én, mert Lacinak útközben nyoma veszett.
Vártam Lacira a budaszentlőrinci kolostor romjainál
Vártam és vártam, kérdezgettem a beérkezőket, nem láttak-e egy ilyen és ilyen fickót. De Laci csak nem érkezett meg. Pedig a zebrán való átkelésnél még ott volt mögöttem, csak látta, merre kanyarodtam és ugye szalagok is voltak. Bár ez az egyik hely a túrán, ahol könnyű téveszteni. Végül csak elővettem a telefonom és rácsörögtem. Kiderült, hogy már odébb jár, mivel benézte a szalagokat és ment egyenesen tovább. Én meg kicsit lassabban, indultam tovább. És már jött is Laci, majd könnyedén utolért még a Gyermekvasút kereszteződése előtt.
A Nagyrét idén is deres
Talán Vékony Gyuri, vagy a pontőr volt az, aki mondta, hogy Botos István és Tarnai Máté valamivel előttünk van. Így hát a következő célunk az volt, hogy utolérjük Istvánt, ha Mátét nem is. Kocogtunk végig a Tótasszonyi oltár előtt, át a hűvösvölgyi Nagyréten, ami idén is deres volt, majd a kedvenc virágárusom előtt, ahol még csak ekkor húzták fel a rolót. Ez ugye egyet jelent: nagyon gyorsak vagyunk, nem volt arra még példa, hogy ilyen korán ideérjek. Előzgettük sorra a csoportokat a Zsíroshegyi úton, mígnem megláttuk azt, akit kerestünk. Elég déjá vu érzésünk volt, hiszen egy jó fél éve ugyanígy haladtunk itt hárman a BHTCS alkalmából, igaz akkor valamivel, de nem sokkal hidegebb és sötét volt. Máriaremetén is pecsételtünk (azaz én pecsételtettem) és ettünk-ittunk egy jót, majd igyekeztünk tovább Solymár irányába. Itt elbúcsúztunk Istvántól, mert megint kocogásra váltottunk még az erdő előtt.
Tökfejek vigyorogtak ránk az éppen kinyitó kedvenc virágosomnál
Eljött a pont a Solymár táblánál, ahol mindig órát nézek: 3 és fél óra telt el indulásunk óta. Sosem voltam itt ilyen gyorsan. Lám-lám, a kooperáció nem is olyan rossz dolog. Egyedül biztos hamarabb feladtam volna a kocogást és nem lettem volna ilyen kitartó. Vagy a másik véglet: nyomtam volna mint hülye a csengőt aztán jó hamar kicsengettek volna. Ráadásul Laci még néha ki is igazít, például amikor valamiért rossz felé akarok kanyarodni a Jegenye-völgy helyett. Cserébe mesélek neki az itteni gyerekkori sziklamászós élményeimről, a régi fürdőről a vízesésnél, valamint megmutatom a kaptárkövet is az útról. Hipp-hopp ott vagyunk a vár alatt, szinte repül az idő a jó társaságban. A vár előtti pontnál kis szerelvényigazítós szünetet tartunk, aztán indulunk tovább az állomás felé. Éppen érkezik a solymári vonat, amíg tovaszáguld, addig pont megtaláljuk az átjárót. Kocogunk tovább, egészen a Háziréti-tó előtti földekig. Még egy kis hullámzás a Solymári-fal mentén, majd a kellemetlen mászóka a Kevély oldalában és lassan odaérünk Csobánkára. És még csak fél 11 múlt. Soha ilyen korán nem voltam itt. Most bent van a kastélyban a pont, aminek az az előnye, hogy kulturált WC-t is találunk. Ki kell használni. És nem szabad kihagyni azt a sok finomságot, pl. a pálos túrák emblematikus narancssárga zsíros kenyerét, a fehérjével teli mungóbabcsírát vagy a különleges lekvárokat se. Kenek is egy mézeskalácsra a narancsos-sütőtökösből. Ez nagyon finom! Sőt még azt is megtudom, hogy Peti nincs nagyon sokkal előttünk, még akár be is érhetem Visegrádig.
Szántókon igyekszünk a Háziréti-tó irányába
Mindenki kedvenc vizslája
Most egy forgalmas autóút majd hosszú mászás jön, egy időre fel kell függesztenünk a futkározást. A Gyopár-forrás mellett, a Nagy-Csikóvár alatt kapaszkodunk a Karolina-árok mellé, majd még meredekebben fel a Bölcső-hegy alá. A végét meghúzom kicsit, majd lekocogok a Lajos-forrásig. Laci megint lemarad. Közben egy ismerős, a kirobbanó formában lévő Cser M. Zoli szalad el mellettem, üdvözöljük egymást. Az egykor szebb napokat látott Ságvári Endre turistaház árnyékában megvárom Lacit. Addig legalább megeszem végre a Szépjuhásznétól idáig cipelt almám. Aztán ereszkedni kezdünk a kék kereszten egészen a Bükkös-patak-völgyéig. Hol nekiiramodunk, hol kicsit belesétálunk, éppen ahogy kényelmes. Egy talányos patakátkelés után egy rétre érünk, ahol éppen többen is piknikeznek. Mondom is Lacinak, hogy most mennyivel több kedvem lenne itt szalonnát sütögetni, mint menetelni még mintegy 60 kilométert. Ő is leheveredne itt inkább. De nincs apelláta, most mászni kell megint felfelé a Kis rigó étteremig. Mi akartuk...
Gyönyörű ló Pilisszentlászlón
Ahogy futok lefelé Pilisszentlászló szerpentinjén, konstatálom, hogy Laci nincs mögöttem már megint. Az országos kéken vagyunk, csak megtalálja merre kell jönni. Ahogy rákanyarodok a zöldre a főtértől, mintha látnám is mögöttem az óriási tömegben, ami valószínűleg a Spartacus-ösvény felé masírozik vagy éppen ezen a túrán van. Kicsit megiramodom, mert egy túrázóban messziről Petit látom felfedezni, de sajnos csak optikai csalódás volt. A templom előtti kis közben bal oldalt egy pompás muraközi jellegű lovat fog gazdája egy szekér elé, készítek pár fotót, mint ahogyan a szomszédos háznál a fák alatt pihenő vörös-fehér cicákról is. A templomnál kérek pecsétet, majd mixelek egy magnéziumos italt. Laci csak nem érkezik, viszont jó lenne haladni tovább. Nem is tétovázom, de amikor elindulok, felhívom a biztonság kedvéért: kiderül, hogy megint benézett valamit és már kifelé tart a faluból. Nem esik jól neki, hogy vissza kell jönnie. Megyek tovább, de nem találkozom vele. Útközben találok magamnak egy másik Lacit Pécsről.😄Bár az új Laci mondja, hogy kezd az ereje végére érni, ennek ellenére majdnem végigkocogjuk az Apátkúti-völgyet. Közben beszélgetünk a Mecsek szépségeiről, a futócipőkről, az itteni gyönyörű tájról, a Spartacus-ösvényről és az ide közelebb eső testvéreiről, amiket oly kevesen ismernek. Az aszfaltra kiérve már a második Laci is elmarad mögöttem, rendesen fogyasztom őket. (Remélem, sikerült neki ez a túra.) A Pilisi Parkerdőgazdaság turistaszámláló biztosának csak odakiáltom, hogy Pálos 100, aztán robogok is tovább. Hangos hűha hangzik utánam. Tavaly is pont így volt, csak akkor Pálos 70-et mondtam és bár ugyanígy futottam, korántsem voltam ennyire jó állapotban mint most. Megy a futás, vágyom a tempót, feljebb kapcsolom még a decibelt az aszfalton. Tetszik, ahogy maradnak el mellettem a turisták, boldogan mosolygok a szembejövőkre. Süt rólam az örömmel vegyes nagyképűség, én vagyok most a menő ultrás, aki élvezi is, amit csinál, mások csak szörnyülködjenek a távokon, amiket magunk mögött hagyunk hétről hétre. Addig futok, amíg meglátom azt, akit már nagyon régóta szeretnék. Ott ballag előttem Peti. Nyomok egy sprintet és orvul „hátba támadom”. Mindketten boldogok vagyunk, hogy végre egymásra találtunk, pont most, az ebéd előtt, amit így együtt fogunk elkölteni.
A túra egyik legszebb szakasza az Apátkúti-völgy
És egy valódi költő is kerül mellénk, Peti régen látott haverja, Költő Balázs személyében, aki szintén a 40-es távot morzsolja. Micsoda találkozások adódnak mindig ezen a túrán! Petivel a kifejezetten finom gulyás elfogyasztása után még megiszunk egy eszpresszót, aztán útnak indulunk a közműalagúthoz. Találgatjuk, mikor lehet vezetés. Úgy saccoljuk egészkor és félkor, így mikor ereszkedni kezdünk, kiszámolom, hogy én még elérhetem az egészkor induló csoportot, ha felveszem a nyúlcipőt innen. Így elbúcsúzom Petitől.
Őszi kikericsek sorakoznak a réteken
Kár volt a sietségért. Ugyan odaérek még bőven egész előtt, de a vezetett csoport már elment, következő vezetés csak nagyjából fél óra múlva indul. Vigasztalhatom magam addig az újabb Pálos csokival, amit itt kapok, valamint a pilisszentlászlói rendkívül édes almával. Vagy barátkozhatok a kerítés mögötti birkákkal (némi hasonlóság van úgyis köztünk). Mindenki jól jár végül. A birkák kapnak almacsutkát és simogatást, én időt szakíthatok a kerítésre felragasztott idézetek olvasgatására, és még a vezetés előtt felbukkan Peti, Balázs és Laci is, így együtt mehetünk át az alagúton. Az alagút előtti szakaszon nehéz volt követni a szalagozást, így csekkolom a telefonom, megvan-e a track. Sajnos nem töltöttem le, mivel bíztam az útvonalismeretemben és a jó szalagozásban. Ez Kóspallagig rendben is lesz, de mi lesz éjszaka a nagyrészt ismeretlen kiegészítő szakaszon? Miközben hallgatjuk a vezetést, azon idegeskedem, hogy a track nem gpx, hanem xml kiterjesztésű (gyakori hiba), nevezhetem át, közben a telefon nem talál alkalmazást, ami megnyissa. Pedig máskor minden megy, mint a karikacsapás. De ha ideges az ember és nagyon kell valami, akkor biztos nem sikerül. Végül nagy nehezen kibányászom a jó gpx-et a Messenger üzeneteim közül, amit Lacinak küldtem. Mert neki már korábban megcsináltam ugyanezt. Az alagútban persze nincs mobilnet, így csak a menet legvégén kerül fel a telefonomra a track. Megnyugodhatok.
Menő ultrásként szintén a kikericses réten
Ki a nagyobb birka?
Most már élvezhetem a sétát a partmenti sétányon, gyönyörködve a szemközti hegyekben, a büszke fellegvárban, a csendes víztükörben. De aztán rádöbbenek, hogy még tulajdonképpen sehol sem tartok, még jó 40 km hátra van nekem, nem sétálgathatok csak úgy Petivel és Balázzsal, hiába kellemes a társaság. Futok előre a hosszúra nyúlt menetoszlop mellett, felfedezem Lacit, aki éppen egy 19 éves srác társaságában halad kicsit tempósabban. Máskor, a 70-es távon itt már belátható távolságra van az út vége. 20 km sincs a célig, emelkedő már alig, azok is rövidek, hamar túl vagyok rajtuk. Az utóbbi időben úgy Törökmező felé kezdtem el érezni lábaimban a hosszú út súlyát egyáltalán. Most viszont még egy maraton van a célig. Egy nagybetűs maraton, a végén a meglepetés szakasszal, aminek egy részét ugyan visszafelé bejártam a Ba-DI-n, de vajon milyen lesz a maradék?
A Duna alatt
Visegrád a túlpartról
A Pálos 70 (ami mostanra már majdnem 80-ná hízott) a gyakorlottabb túrázók szemében nem számít nehéz túrának ami a terepet és a szinteket illeti. De nagyon nem sejtettem, mit tartogat a Kóspallag utáni mintegy 30 kilométer számunkra, amit ráadásul már sötétben kell megtennünk és lehet, hogy ázni is fogunk közben. A Börzsöny ugye nem viccel, mondják. No majd meglátjuk, mit hoz a sors, addig is haladjunk, ahogy tudunk. Egyelőre csak kapaszkodunk felfelé Nagymaros utcáján, le is maradok a fiúktól, mert gyakran kattan a fényképezőgépem. Az ifjú titánunk a laposabb, őszi kikericsekkel pettyezett réteken búcsút int, mert futna. Kicsit később mi is rávesszük magunkat Laci javaslatára a kocogásra. A laposakat és a lejtőket ki kell használni, amíg van rá energia. Majd sötétben már nem erőltetjük a futást, de a napnyugtáig még jókora szakaszt elfogyasztunk a maradékból, ha minden jól megy.
Mászunk a Köves-mező felé Nagymaros utcáin
Itt mindig vannak cicák
Hosszan elnyúló réteken Törökmező felé
Elérjük Törökmező komplexumát. Egy régi motoros, Szarvák Szabi van telefonban, kérdezi, hol járunk. Ő is elismerően bólint, hogy jól megyünk. Amit tudunk megfutunk, ha van kedvünk, szinte csak felfelé gyalogolunk. Amint letérünk az aszfaltról a piros leágazására, ahonnan olyan szépen látszanak a Magas-Börzsöny csúcsai, meglepetésünkre a fiatal srác ott gyalogol előttünk. Beértük tehát, nem jutott messzire. Elmondása alapján mostanra fogyott el az energiája. Igaz, neki innen már valóban nincs sok hátra, mindössze nagyjából egy 10-es, azzal meg már csak meglesz valahogy. Drukkolunk neki, majd elbúcsúzunk tőle, tovább kocogva.
Egyik legszebb kilátás Törökmező előtt nyílik
Ezeken a hosszú távokon a fiatal korosztályból alig vannak képviselők, főleg a 20 alattiak ritka madarak. Így hát csodájára járunk mindenkinek, de tényleg. Szerencsére az elmúlt pár túrán találkoztam pár fiatallal, akikből remélhetőleg jó utánpótlás nevelődik majd ki ehhez a szép, de igen küzdelmes sportághoz. Ráadásul nem egy közülük a százasok irányába (is) szeretne kacsintgatni.
Toronyalján újabb terített aszal némi müzliszeletekkel és szőlőcukorral, de sokáig nem időzünk, mert most már tényleg lassan sötétedik, és addig jó lenne legalább Kóspallagig eljutni. Kiderült, húgoméknak is a nyomában vagyok most már eléggé, talán néhány kilométerrel járnak előttünk. Mostanra mi se nagyon hajszoljuk a tempót, még egy-két lejtőt megkocogunk a falu előtt, aztán ezzel mára (majdnem) bezárult a futóláda. Így valószínűleg elkerüljük egymást húgomék csapatával.
Toronyalja utáni rét - már lefelé megy a nap
Ahogy alábukik a nap, kezd az idő is hűvösre válni. Lassan felkívánkozik a pulóver és a lámpa is. Azon imádkozom, hogy ne kelljen felmenni a kóspallagi kálváriára, mert az nekem is egy kisebb keresztút lenne. Szerencsére nem kell, de a sárga az Érsek-tisztás felé se egy kímélő útvonal, de nem ám! Persze ez csak menet közben derül ki. Először egy laposabb úton bekanyargunk az erdőbe beetetésként, aztán elszabadulnak az indulatok. Csak megyünk és megyünk felfelé. Hol lankásabban, hol meredekebben. Mivel ismeretlen a szakasz, azt se tudjuk, hol járunk, hova érünk ki és nagyjából mikor. Ez a legrosszabb, ilyenkor könnyedén erőt vesz az emberen a csüggedés. Semmi mást nem akarok, csak érjünk már oda Nagyirtáspusztára. Lehetőleg minél hamarabb.
Kóspallag után besötétedett
Amíg ez megtörténik, beér és elhagy minket egy túrázó. Aztán végre rákanyarodunk az aszfaltra és figyelem, mi ez a sok repkedő bogár a lámpám előtt. Hát nem bogarak azok, hanem esőcseppek. A műúton strázsáló róka is jobbnak látja, ha beszalad az útmenti bozótba az egyre sűrűbben hulló eső elől. Szerencsére már közel a pont, pislákoló mécsesek sora vezet oda. Különben nem lenne könnyű megtalálni. (Igaz, a BaDi-n is ugyanebben a turistapihenőben volt az EP.) A pontőr fiúk meleg tésztás zöldséglevessel és kávéval tudnak szolgálni, valamint nem túl forró teával. Ez pont az a menü, ami újból lelket tud önteni belém ilyenkor, hogy kimenjek az esőbe és még megmásszam a Nagy-Koppányt, aztán Letkés után a Piribék-tisztást is, megtéve még vagy 20 km-t. A ponton beér minket Márton Dani és Botos István is, aki elmondása szerint már a kezdetektől fogva lábfájdalommal küzd. Ahhoz képest nagyon szépen halad. Mesélem neki, hogy most én lettem Laci Istvánja, aki bizonyos időközönként örömteli bejelentéseket tesz, hogy ne üljön le a hangulat. Az imént léptük át a félmaratoni küszöböt, aztán most meg már csak 10-essel kezdődnek a számok. Ilyenkor minden ilyen apróságnak örülni kell (azaz kéne, ha még fel tudja dobni az embert).
Daniék még időznek, mi nekiveselkedünk a Nagy-Koppánynak. Teljesen kiesett a Ba-Di óta az az állati meredek, de rövid szakasz, amit meg kell mászni. Egy a szerencsénk: annyit még nem esett, hogy csússzon. De mi lesz a mögöttünk levőkkel? Mi még nagyjából az első 20 százas beérkező között vagyunk itt. A többi kanyargás a csúcsig szerencsére inkább csak hosszú, de nem meredek. Most sajnos nem élvezhetjük innen a kilátást, csak azt látjuk, hogy igen felhős az ég, kaphatunk még az égi áldásból, ami mostanra szűnni kezdett. Megkezdjük az ereszkedést.
Lacinak már belengettem, hogy van még egy Sákola-tetőnk is Letkésig. Mikor alá érünk, furcsa dolgot tapasztalunk: a track felmegy a csúcsra, de a szalagozás elvezet alatta. Egyszer vissza is megyünk, mert azt hisszük, elrontottuk az irányt. De nem, mert a szalagok ezen a széles úton vannak. Ennyi gond legyen! Viszont sokkal nagyobb baj történik. Már egy ideje tapasztalom, hogy Laci nem jön annyira, valamivel le van maradva mögöttem. Most mondja, hogy álljunk meg kicsit, mert szúrást érez a mellkasában. Ha ő mondja ezt, az nem vicces, egy éve volt stentbeültetése. Elgondolkodom, mit tudnék csinálni, ha nagy baj van. Valami halvány fogalmam van az elsősegélynyújtásról, de az egy infarktus esetén sajnos édeskevés. Még az is lehet, hogy itt fent térerő sincs, hogy felhívjam a 112-t. Ráadásul ide maximum a Börzsönyi Hegyimentők tudnak kijönni, az meg rengeteg idő, amíg riasztják őket és kiérnek. „Ne félj, csak higgy! Megmenekül.” (Lukács 8,50) Vajon miért húztam pont ezt az idézetet?
Szerencsére Laci picit később mondja, hogy bár fáj még mindig a szívénél, de valamivel jobb lett, tehát menjünk, csak lassabban. Közben Istvánék utolérnek. Mondom nekik mi van, nem árt, ha tudnak a dologról ők is. Lacinak meg azt mondom, hogy nem szégyen feladni ám Letkésen, ha úgy érzi, hogy gáz a helyzet. Közben reménykedem, hogy épségben elérünk addig. És a terep nem könnyű: meredek hegyoldalban le, alig látható letérés vezet oda, aztán több bozótoson kell átcsörtetni keskeny vágaton, árkok fölött egyensúlyozva. Mezők, ahol nincs igazi út, de annál több a gödör és a bucka. Csak érjünk le biztonságosan! Egy futó lány el is kavart jó sokat előttünk, így csak most előz le. Igen, hiába volt ott egy halom szalag, azt a keskeny kis ösvényt mi is majdnem benéztük. Laci biztat, hogy menjek nyugodtan én is, ha akarok, de nem hagyhatom egyedül.
Egy különleges élménynek vagyok tanúja. Valami narancssárga, talán egy szempár világít előttem az úton. Vajon egy kis állatka? Ahogy közelebb megyek, nem mozdul, így most már inkább arra gondolok, hogy valaki elhagyott egy fényvisszaverő alkatrészt. Már egész közel értem, amikor az égő narancssárga folt egy madár kontúrjával körülvéve hirtelen felröppent az út közepéről.
Figyelek mindig hátra, Laci stabilan jön mögöttem. Beérünk Letkésre. Egy utcát eltévesztünk, de így is odajutunk az étteremhez, aminek hátsó traktusába a pont költözött. Daniék és az eltévedt lány éppen indulóban vannak. Itt vár az egész túra egyik legfinomabb eledele: a kenyérlángos. Sajnos Laci nem bír enni belőle, az ő adagját is megkapom. Nekem inkább arra kell koncentrálnom, hogy hagyjak a többi beérkezőnek is. Kínálnak itt is kávéval, de úgy érzem, a maradék 10 km-re már megleszek nélküle is. Ó bár ilyen ellátás lenne minden túrán!
Az utolsó pont a távozó Daniékkal
Laci mondja, hogy induljunk. Nem tétovázom, megyek a nyomában. Egy kis kutya megkerget minket a kivezető úton. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy játszani, barátkozni vagy támadni akar. Lehet, hogy ő is... Szerencsére Laci jó tempót megy még így is felfele, nem egyszerű követni őt a sok helyen süppedős, feltúrt, fatörmelékes úton. Néhol még kidőlt fák is nehezítik a dolgunk. A hágó előtt meg hirtelen még az eddiginél is jobban emelkedni kezd az út. Az tartja bennünk a lelket, hogy ez már az utolsó mászás és a Börzsöny azért csak nem a Himalája. Egy darabig nyugi van, de miután elhagyjuk a Piribék-tisztást, ahonnan még kb. 5 km van hátra, megint rákezd az eső. Úgy tűnik, most nem csak incselkedni akar velünk. A terep se kímél: megint kisebb mászások jönnek, pedig meg voltam már győződve arról, sőt Lacit is azzal biztattam, hogy most már csak lefelé megyünk. Igen ám, de amikor végre lejtésbe kezdünk, abban semmi köszönet nincs. Ágas-bogas bokrok között, szűk ösvényen kanyarog lefelé az út, szerencsére a szervezők alaposan kiszalagozták, így nem tudunk eltévedni. Néha nézek hátra, követ-e Laci lámpája. Megint lemaradt tőlem, remélem, nincs baj. Szaporázom a lépteim, amennyire tudom, mert egyre jobban esik. A bozótosba vágott zergecsapás meg egyre jobban lejt, majd kikanyarog egy meredeken leszakadó rézsűs patakpartra. Ezer szerencsénk, hogy itt a talaj még nem ázott fel. Hogy mi lesz itt a később érkezőkkel? Az Úr legyen hozzájuk irgalmas! Az ösvényke átvág a patakon és felmászik ugyanolyan magasba, ugyanolyan dőlésszöggel a másik oldalra, szóval semmi se lesz ezzel jobb, maximum a másik oldalról gurulhatok bele a mély árokba, ha nem vigyázok. Nagy sokára kiérek egy széles útra, de ennek se kell örülni: csak a reményeim közepette járható jobban az előbbieknél. Ugyanis a sűrűn hulló eső kezdi feláztatni az agyagos talajt, aminek a következményei a cipőn gyűlő sárkoloncok, majd később az ide-oda korcsolyázás. És én ma nem a műjégpályára készültem cipővel. Itt bizony minden perc számít, így ahogy tudom, nyomom a tempót, de a falu távoli fényei alig közelednek. Laci innen már csak letalál, de néha azért hátra nézek. Nem látom a lámpáját, aztán később is csak igen távol. De jön legalább.
A sárban fetrengést megúszom, és a majdnem vadiúj cipőm pont itt az utolsó kilométereken kap tetemes sárpakolást. Kissé DBV feelingem van... Meg Palipista, ahol szintén az utolsó kilométerekre jut egy jó adag szívatás. Apropó, új cipő: nem tudtam ellenállni a közelmúltban leárazott Salomon Ultra Flow 2-nek, meg a csajos színeinek, így került egy a cipősszekrényembe. Amit egy csöppet se bántam meg, mert talán még az előbbi írásomban agyondicsért New Balancenál is kényelmesebb. Majdnem ez volt az első útja rögtön és azt kell mondanom, nagyon közel van a számomra tökéletes cipőhöz.
Egyre közelebbről villog a kisvasúti átkelő lámpája, ami egyben jelzi, hogy beértem a faluba és végre aszfalt kerül a lábam alá. Már nem érdekel semmi, nem akarok tovább ázni, be akarom fejezni az egészet minél hamarabb, így futásra váltok. Még mindig megy...
Persze, hogy két fiú pont a templomkapuban akarja elkészíteni élete célfotóját. Tőlem csinálhatják, csak egy lépéssel jó lenne beljebb fáradniuk, hogy elsurranhassak a hátuk mögött a célnak otthon adó épület esőtől védett melegébe 19 óra 16 percnyi vándorlás után. Nem vagyok különösen büszke magamra, főleg a türelmetlenségemre. Meg leginkább arra nem, hogy nem vártam meg Lacit, hogy együtt érjünk célba.
„sírásra görbült a szánk / mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm / ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében / az embert megkeresni
a jóságot még ma / el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag / merj már megszületni” (Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag - ezt is kihúztam)
Már átvettem a díjazásom, amikor megérkezik Laci is. Nálam sokkal jobban kész van, de beért ő is egyben és épségben és ez a legfontosabb. Engem ez a túra most nem viselt meg annyira és ez jó jel a folytatáshoz. Tulajdonképpen az utolsó három túrámon egyre jobb formát tudok felmutatni és ez biztató életem eddigi legnagyobb távja előtt, ami majd október végén következik. Ez pedig a Szántó 150B lesz, ami tudom, tök lúzerség, mert csak sima 100-asként tudom elszámolni a bajnokságban. De az óvatos duhajoknak nem jár több.
Annyira érdekes dolog, hogy a legutóbbi százas túráim között mindig van egy kapocs. Pont olyan, mint egy láncszemekből álló hosszú láncolat. A Kohász kéket a Bazalttal összekötik a közös szakaszok. A Bazalt és a Palipista között nehezen találok kapcsolatot, de ha nagyon erőltetjük a dolgot, legyen az, hogy mindkettő helyszíne vulkanikus hegység. És akkor jön a névmisztika: Palipista, utána Pálos – ezt szerintem nem kell magyarázni. Majd Pálos után Szántó. Mennyire szép párhuzam, hiszen a pálos rend első kolostora Pilisszántón volt.
Peti rendes volt, megvárt minket, pedig ő is jól elfáradt. Még azt is kivárja, hogy vacsorázzak egyet az iskolában. Aztán hazaviszi a társaságot. Lacinak jár annyi, hogy házig fuvarozzuk, hiszen annyiszor vitt már mindenhova, sőt még el is viselt az egész úton.
Vezet A fény Éltet Minket a remény És még Hisszük Hogy figyel ránk az Ég Ó, de várom Igen, várom Hogy véget érjen az álom Hogy végződjön a kezdet Kezdődjön A vég
Refr.: Coming around, coming around A change of heart is here as the lights go down Coming around, coming around As soon as the lights go down
Tudom Hogy fáj Magadhoz térsz Ismeretlen a táj De még Hiszed Hogy figyel rád az Ég Kicsit félek Kicsit fázom Az utunk végét látom Hogy végződik a kezdet És kezdődik A vég
(Bonanza Banzai: Coming around)
Az idézeteim és a díjazás (a legfelső is nagyon a szívemhez szól)
Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.
Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek
Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.
A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek
Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.
Hajnali fények a Normafán
Kútvölgyi kápolna
Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.
Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).
A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője
Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...
Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.
Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)
A bunker
Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.
Csobánkán egy vizsla fogadott
És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek
A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani.
A Bükkös-patak völgye fölött
Szentlászlói lovacskák
Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni
Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival
Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.
Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből
A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát
Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.
Éhen halni ezen a túrán nem lehet
A komp felé futva
Hosszú sor kígyózik a kompra várva
Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még.
Egyre szebb a túlpart panorámája
Macska kosárban
Kökörcsinfotó most is lett
A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket.
Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó
Egy panorámás rét Kóspallag felé menet
Toronyalja
Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós.
Ha még nem unjátok a kilátásokat...
Ismerős csapat a kálváriahegyen
Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.
Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:
Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.
Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).
Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam.
Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.
Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)
Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.
