Páltól Paliig

 

Eddig ritkán ért olyan élmény, hogy tegező viszonyba kerültem volna egy túrával, pláne egy százassal. És főleg egy olyan nem könnyű százasnak tartott teljesítménytúrával, mint a Palipista. 107,4 km és 4100 m szintkülönbség a kiírás szerint: hosszú és szintes így első ránézésre is. Tavaly a túrán átélt élményeim is ráerősítettek erre. 8-9 óra masszív eső, irgalmatlanul csúszós, amúgy is kegyetlenül bokatörő lejtők, éjjeli szélvihar, aztán a soha véget érni nem akaró vándorlás a sötétben, majd már nappal is, aztán végül kegyelemdöfésként a Bandalak megmászása, letargia és álmosság: nem volt egy leányálom. Kis híján fel is adtam, egyedül talán Eszternek és a regéci kávénak köszönhetem, hogy tovább mentem. Meg annak az isteni szerencsének, hogy elállt az eső és volt teljes száraz öltözetem Telkibányán.

Az ominózus ponton, ahol tavaly esőt hozó fellegek tornyosultak előttünk, most se volt derűs a kilátás

Tehát méltán tartottam a Nemzeti Bajnokság utolsó előtti futamától, viszont ez volt az a túra, amire feltétlenül el akartam jönni, hiszen ez egy annyira gyönyörű útvonal, amit kár kihagyni az éves programból. És hátha lesz olyan szerencsém, hogy az időjárás is kegyes lesz és megmutatja szebb fényben is ezúttal. Tavaly leírtam, mik voltak a motivációim a sikeres teljesítéshez, idén a fent leírtak mellett mindössze annyi, hogy ebben az évben ez volt a tervezett 10. százasom, ha csak a rendes teljesítménytúrákat számoljuk. Ha az instantokat is, akkor a 11 – és messze még az év vége. Tavaly összesen nyolc százast mentem, és már ez is óriási haladás volt a tavalyelőtti háromhoz. Ami ugye hatalmas eredmény azt nézve, hogy az embereknek talán nem is mérhető százaléka teljesít egyáltalán százast az életében. Nem akarok elszállni önmagamtól, hiszen nincs nagyon miért, mert szívem szerint már tarsolyomban kéne lennie legalább egy kétszázasnak, de nincs. És ezzel a női bajnokság abszolút sereghajtójaként kulloghatok csak a sor végén. Főleg, hogy passzoltam is két túrát. Viszont néha jó összegezni, hogy merre és hol tartok. És leszűrni, hogy bár néha nagyon úgy látszik, hogy egy helyben toporgok, mégis van haladás és nem is olyan pici.

A legutóbbi túra tanulsága is talán pont ez, persze a mostani sikerélmény csak részben írható az ezekhez a távokhoz való hozzáedződésem számlájára. A „jó” (ez ugye nagyon relatív dolog, mert másnak bizony ez a 24 órán belüli egy gyenge idő lenne) eredményhez nagyban hozzájárult a kellemes időjárás és a tavalyinál sokkal jobb terepviszonyok összessége is. 

Jövőre lehet, hogy odáig süllyed a MÁV, hogy ez a szerelvény visz Sátoraljaújhelyre

Kezdjük akkor Ádámtól és Évától, mert már a leutazásom is megért egy misét. Szerintem egy jó pap többet is elcelebrálhatott volna fél hattól este 10 óra utánig, mire végre levergődtem Sátoraljaújhelyre. Hiába engedtek el korábban a munkahelyről, mire észbe kaptam, hogy jegyet is kéne venni, kiderült, hogy a fél 5-ös közvetlen vonatra, amivel utazni szerettem volna, már elfogyott a helyjegy. Volt egy drágább opció is, de azt meg se próbáltam, pedig, mint utólag kiderült, kellett volna vele kísérletezni. Így maradt az eggyel későbbi átszállásos vonat. A Keletiből ez is vagy 10 perces késéssel indult és még felhalmozott valamennyit Szerencsig, ami éppen elég volt arra, hogy elmenjen az ottani csatlakozás. A sok hoppon maradt utas meg nézhette, mivel utazik majd tovább. A MÁV-ot ismerve azért még indulás előtt megnéztem, hogy legyen biztosan későbbi csatlakozás is. Ami most tulajdonképpen az eggyel későbbi közvetlen IC volt a Keletiből. Tehát akár dolgozhattam is volna még egy órát. Persze az is késve érkezett és amíg a peronon tébláboltam, kiszúrtam pár emberkét, akik feltehetőleg szintén a Kovács villába igyekeztek. Annyira vicces, hogy a túrázók hamar be tudják azonosítani a hasonszőrűeket. Így hát megszólítottam a két hátizsákos, futócipős fiatal srácot, akik szintén azt mustrálgatták, ki igyekezhet még a Palipistára. Rajtunk kívül még Wagner András volt, akinek ma este nem volt szerencséje.

Összebandáztunk, aztán mikor végre odaérkeztünk a rendeltetési helyünkre nagy nehezen és jó sokára, felvezettem a srácokat a villába, mert ők még sosem jártak ott. Kicsit aggódtunk, hol lesz egyáltalán helyünk ilyen későn. Méretes csomagomban ugyan volt sátor is, de semmi kedvem nem volt felverni ilyen későn az esőtől nedves fűben. 

De mihelyt megérkeztem, már nem is az foglalkoztatott, hogy hol alszom, mert meglehetősen szívélyes fogadtatásban részesültem a fiúk, azaz Parai Pista, Fiala Peti, Borosnyay Pali és Gál Viktor részéről, akik éppen a konyha előtt felállított sátornál sörözgettek. (Bocsánat, ha valakit kihagytam.) Később a szintén körülményesen lejutó Márton Dani is csatlakozott hozzánk. Nagyjából éjfélig eliszogattunk és addig szerencsésen alakult az alvásom ügye is az egyik pontőr néni jóvoltából, aki befogadott a szobájába, ahol felfújhattam a matracom. Már éjfél felé járt, amikor eszembe jutott, hogy a túra előtt még aludni is kéne, így sürgősen leléptem a buliból.

Ideális túraidő, nem túl meleg, nincs tűző nap, de eső sincs

Nem mondom, hogy másnap üdén és kipihenten ébredtem, de legalább aludtam valamennyit az új hálózsákom jó meleg bugyrában, és ez mindig fontos. Összekészítettem magam a hosszú útra, majd 7 óra 10 perckor sikerült is elrajtolnom Botos Istvánnal, Somogyi Lacival és Határ Csabával együtt. A girbegurba lépcső alatt még pár szót váltottunk az éppen érkező Gézával, aztán a híd felé vettük az utunk. Ki nem hagynánk, ha már biztosítják nekünk ezt a nagyszerű lehetőséget a sátoraljaújhelyi önkormányzat jóvoltából. Az első mászás eléggé szíven ütött, kissé lemaradtam a fiúk mögött azon sápítozva, hogy mi lesz, ha már az elején ennyire nem megy. Pedig ideális az idő, nincs meleg, nem esik, ma lehetne a lovak közé csapni. Persze nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a tavalyi 26 óra 36 percnél jobbat menjek. Az meg nem lesz nehéz.

Még virrad, de mi már úton

Nem siettünk, nézelődtünk, fotózgattuk a hegyeket, ízlelgettük a túrát. Sajnos a híd előtt észrevettem pár, a nem túl hívogató bozótosba bevezető szalagot, pedig adta magát a kényelmes murvás út mellette. A fiúk szidtak aztán, miért kell nekem mindent meglátni. A hídon csak élvezkedtünk (például megnéztük madártávlatból, mint egy gyerekeknek szánt böngészőben, mások mennyivel értelmesebben töltik a hétvégéjüket, például bográcsozásra készülnek), majd a Várhegyen is jól körülnéztünk. Nem most kell meghúzni a tempót, lesz még rá idő. Például lefelé a Nagy-nyugodó irányába vagy a hágó után. Bár felfelé a fiúk egyértelműen gyorsabbak voltak, viszont utána könnyedén otthagytam őket (amíg nem kezdtem például gombákat is fotózgatni) és azon vettem észre magam, hogy ide-oda turnézgatok a mezőnyben és mindig más oldalán tűnök fel. Hol Mariannával sétálok lefelé a nyeregből, hol Kreiter Balázzsal futok Hercegkút irányába, hol Dórival tempózok a falu utcáin, hol Eszterhez és Péterhez társulva simogatom a cicákat a Cirkáló-tanyánál. Persze tudtam, hol a helyem, nem erőlködtem fölöslegesen, így a futókat könnyedén elengedtem, amikor kellett, a nekem lassúaktól meg nagyobb szívfájdalom nélkül szakadtam el. Istvánék ott voltak közvetlenül mögöttem, csak amiatt nem előztek meg, mert néha futottam. Tóth Ferivel sokat kerülgettük egymást Hercegkút és Komlóska között, egyszer Ferit vissza is irányítottam a helyes útra. A faluban Márton Danival, Kováts Sárával és Borosnyay Palival találkoztam össze, akik éppen utolértek a nyomós kútnál. (Csak a második működött.) Menet közben mélyen belélegeztem az erdők, a fenyvesek, a gombák illatát és próbáltam lélekben részévé válni a mellettem elhaladó gyönyörűséges zempléni tájnak.

Ilyen cukiságok simogatását és fotózását nehéz megállni

Komlóskán volt egy vicces találkozásom. Éppen próbáltam menet közben leverni a cipőmre tapadt tetemes sárréteget az aszfalton, mikor helyet kellett adnom egy mögöttem érkező terepjárónak. Az autó lelassított és a benne ülő humor Heroldra hajazó vadász- vagy erdészemberek megkérdezték, ne gyorsítsák-e meg a túrámat. Mondtam, hogy nekem megfelel ez így is. Aztán megkérdezték, hova igyekszem. Elkezdtem hát sorolni és megállapítottam, hogy 107 km lesz a vége. Na erre elhűltek a jó jágerek és mondták, hogy ezt még felsorolni is sok, nemhogy végighallgatni, főleg legyalogolni. 

Műemlék pincék Hercegkúton

Egy tipikus zempléni házikó

Elbúcsúzva a helyiektől és a gyorsabb sporttársaktól nekiveselkedtem a Pusztavár emelkedőjének, ahol Örsi Anna és Kotlár Laci ért utol. Büszke voltam magamra, hogy messzire tőlem nem kerültek a mászás során. Éppen nagyjából behoztam volna őket, amikor a rövid, a romig tartó oda-visszában szembe jött Horváth Vera és nagyon megörültünk annak, hogy egyforma a cipőnk. Nem sokan használják ezt a New Balance modellt (még), de mindketten állítjuk, hogy eddigi legkényelmesebb cipőnk, ráadásul még tartósnak is tűnik, ami kevés cipőről mondható el. Mikor már én is jöttem lefelé, érkezett szembe egy komoly érdeklődő, Salap Juli, aki szintén szeretne egy ilyen lábbelit. Lehet, hogy fel kéne csapnom cipődealernek vagy influenszernek? 

Mikor a sejk még mit sem sejt...

Meglepetéééés!

A várnál Dani buzdított, hogy a csúcsra feltétlenül menjek ki, mert érdemes. Szót is fogadtam neki: meg is láttam Magyarország egyetlen napelemes várromját.

A túra hőse a New Balance v9 hierro volt - kitartott mindenféle jellegű sárban

Szerencsére a lefelé se volt olyan vészes, mint tavaly a szakadó esőben, és még kocogni is volt kedvem egészen hosszan. Ez azt eredményezte, hogy Erdőhorváti határában utolértem a cipőtársamat, aki innentől útitársammá is vált. Kiderült, hogy működik a girlpower és jók vagyunk így együtt. Nagyjából egy tempót megyünk és a lejtőket is tudjuk kocogni, ami Vera IT-szalag bajos térdének nem túl meredek. Megtárgyaltuk a csajos és nem csajos témákat, Telkibányáig bőven volt rá időnk. Mivel Vera a 60 km-es távon indult, csak odáig szólt a közös túránk.

Sokadalom az erdőhorváti ponton

Kitartóan mászunk szegetlen kedvvel

Az Erdőhorváti ponton nagy tumultus volt, ráadásul nagy örömünkre régi ismerősömmel, a kerek szülinapos Parai Istvánnal megint üdvözölhettük egymást. Ettünk, ittunk, jól mulattunk, majd egyelőre Vera nélkül nekiindultam a hosszúra nyúlt emelkedőnek a regéci vár irányába. Aztán Vera menet közben utolért. Rácsodálkoztam az itteni tájra, milyen szép, mennyi a gomba, micsoda gyönyörű rétek vannak errefelé és milyen mennyei illatok lengedeznek: vadak, gombák, esőtől áztatott erdők lehelete áramlik felém. Tavaly csak mentem leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, és a földet bámulva kapucnim alatt csak arra koncentráltam, el ne csússzak. És lehetőleg Telkibányáig fel ne adjam. A mostani viszont igazi örömtúra volt. Jó passzban voltam, és vidáman gördült előre a szekér. Azért így is beletellett egy időbe, mire odaértünk a várhoz, ahol csodák csodájára Botos Istvánékkal találkoztunk. De vajon hogy kerültek elénk? Egész biztosan abban a körülbelül 10 percben, mikor mi benéztünk egy kanyart. 

Regéci vár

A várban aztán megint állt a bál, barackkompót, ropi és miegymás, nem mellesleg a büfében forró kávé. Ezt már babonából sem hagytam ki, hiszen tavaly is többek között ez vitt tovább Telkibányánál. A kávé mellé még vettem egy palack kólát, mivel a magammal vitt cherry coke éppen elfogyott, Telkibánya az újabb kólaadagommal meg még odébb volt. Szerencsére Vera se akart lemondani a kávéról és a civilizált mosdóról, így teljes egyetértésben frissítettünk.

Vár alatti tisztáson suhanunk

A pontőröknek még bohóckodtam egy sort a historikus zeneszámokra, amik a vár hangszórójából hangzottak és megkérdeztem őket, hogy viselik ezt az állandó, bár némileg változó történelmi keretet (szólt itt kuruc nóta, Militaris congratulatio az 1600-as évekből, csak amíg ott tartózkodtam és figyeltem, és valószínűleg sok minden más is). Lefelé tartva a Verának igen térdfájdító lejtőn, kicsit szórakoztattam avval, hogy „Jóllehet sok kárban, de azért vígságban, magyarok örömében”. Ekkorra már eltűntek a kutyás külföldiek is (a várostromló ellenség?), akik valami trekking group-ot emlegettek minket látva.

A brutál lejtő szűntével a táj is kivirult, zöldellő réteken kocogtunk át, legelőre tartó tehenek keresztezték utunk. A faluban meg megcsodálhattuk a zempléni urbánus várépítészet újabb gyöngyszemét. (Egy már volt Erdőhorvátiban is.) A faluból kifelé tartva hiába bégettek utánunk a birkák, nem tudtak maradásra ösztönözni. Mert várt a Fehérkúti ház és az út további része. És én kíváncsi voltam rá. Egyes részek visszaköszöntek, más szakaszok teljesen áthelyeződtek máshová tavalyról, aztán voltak olyanok is, amik teljesen törlődtek. Például az tisztán megvolt, hogy egy lejtős aszfaltos kanyarban haladunk és Inczédi Zoli csak mesél és mesél... Onnan már nem is volt messze a vadászház. A pont most nem a fedett teraszon honolt, hiszen csapadéknak még a gyanúja se mutatkozott. Egy apuka tábortüzezett pár csemetéjével és büszkén mutatták eddig szedett gombáikat, köztük egy ritka tüskés pöfeteget is. Én is örömmel megmutattam a császárgombámat és a légyölő galócámat, igaz, csak fotón. Ilyenkor a vérbeli gombászoknak is be kell érnie ennyivel. 

Falusi várépítészet erdőhorváti és regéci módra

Hiába volt nagyon kedves a pontőr család, nekünk menni kellett tovább, Telkibánya, ami Verának egyben a cél is volt, mindössze 10 km-re volt innen. És még bőven világos volt! Tavaly itt már sötétedett. Már jóval korábban számolgattam, hogy ha így haladunk, akkor Telkibánya előtt fog ránk sötétedni. A tempót jól tartottuk, így is lett. Világosban néztünk körül a Sólyom-kőről, ahová tavaly ki sem mentünk, mert semmi értelme nem volt a sötétben és esőben, világosban haladtunk el az Amádé-vár mellett és éppen a nyaktörő lejtőjén kezdett ránk sötétedni. Úgy terveztük, hogy lent már elővesszük a lámpát, mert a kolostorig hátralévő rész is elég kacifántos szakasz sok kidőlt fával. Vera kicsit lassabban ért le a fájós térde miatt, de aztán ismét jó tempóban haladtunk tovább, figyelve azokra a részekre, ahol tavaly rossz irányba mentünk. Nem is volt gond. Bár meglepetésként ért, hogy a kolostor fala mellett vezet el a piros turistaút – ez is teljesen kiesett az emlékezetemből. Itt már annyira zombik voltunk a szinte egész napos esőtől és a sok eltévedéstől, hogy nem jegyeztem meg ilyen részleteket. A Potácsház bezzeg megvolt! Emlékeztetett arra, hogy megörültünk itt, hogy már itt a falu, aztán meg jött a feketeleves némi emelkedő, meg további 2 km-es nyűglődés formájában a tényleges faluig. Nem is gondoltam, hogy a ház neve is német eredetű és a hamuzsírfőzéshez kapcsolódik (Pottasche - hamuzsír). Persze, mert életemben nem hallottam ezt a szót... Innen idén már tényleg csak egy nyúlfarknyi út volt Telkibánya, ahonnan valami buli hangjai hallatszottak. Mire beértünk, persze már elhallgattak a mulatozók, csak egy dühös, turistákra különösen haragvó huskyját sétáltató ipse mászkált ide-oda.

Regéci vár messziről (Zoli szerint innen a legszebb)

Őszbe fordul lassan a táj

A Palipista házhoz érve gratuláltam Verának a 60-as táv szép teljesítéséhez, aztán gyorsan a váltóruhám után néztem. Kezdett hűvösre válni az idő, de amíg mozgásban voltunk, nem volt érdemes előbányásznom a pulcsimat, elég volt a póló. Még út közben elterveztem, hogy ha nincs semmi kardinális probléma, nem is cserélek ruhát, csak egyszerűen felveszem a depóban lévő hibrid kabátom. Az esőkabátot meg kitettem, minek cipeljek fölösleges ballasztot. Óra töltőre, nézzünk gyorsan kaja után. Elfogyasztottam egy adag diós tésztát, aztán uccu neki. A husky a sárga jelzés felé tartva is megugatott, kocogtam is gyorsan az Ósva-patak völgye felé. Minden jó, minden kerek, a lábaim bírják, a kedvem fergeteges, készen állok az éjszakára. 

Sólyom-kő

Fények játéka a Sólyom-kőről

Egy szituációt utálok, amikor kocogva beérek olyanokat, akik, ha gyaloglásra váltok, tuti visszaelőznének. Ilyenkor nem is próbálkozok tovább futással, minek. Most is így jártam, amikor az előttem haladó Istvánék nyomában tévútra mentem a lámpák után, holott sejtettem, hogy a bal oldali széles út lesz a helyes. Tartoztunk az ördögnek egy oda-vissza kövön ugrálós patakátkeléssel, ami tartogatott némi fürdős kockázatot. A gyorsakat elengedtem, én meg mentem az én kis tempómban tovább a völgyben, ahol jó eséllyel táboroztunk a fizikusokkal még a 2000-es évek elején. Kavarogtak bennem a nosztalgikus érzések, szivacsjegyek, dögcédulák, gólyák, medvék és vadászok kergetőztek, mint anno a „Venator, venator, tu venis sugere huc” feliratú gólyatábori pólómon. Közben igyekeztem nem szem elől téveszteni a perlitsziklákat. De jó lenne ezeket egyszer nappal látni... Kicsit jobban ki kell hozzá lépni, de nem lehetetlenség. 

Palipista ház formájában is

A hosszú völgynek már-már sose akar vége lenni, de egyszer aztán eljön az a pont, ahol kiszerpentinezik az ember belőle és megláthatja, mennyi fejlámpa fénye kanyarog még a lentebbi régiókban. Tavaly ez fel sem tűnt, annyira be voltam fordulva. Szerencsére a másnapi Kőkapu trail leghosszabb távjának szalagjai és irányjelölései annyira eltérőek voltak a mieinktől, hogy egyáltalán nem kavartak be, meg már tavalyról tudtam, hogy itt szigorúan a jelzések alapján megyünk: sárga, kék kereszt és punktum. Tréfás kedvű favágóknak semmi esélye! Fel is értem a magasabb régiókba szerencsésen, ahol jó sokáig az országos kék jelzés vendége lettem, leszámítva egy-egy kitérőt a Pengő-kőhöz, Nagy-Péter-mennykőhöz és a Kerek-kőhöz. Ezeken a rövid oda-vissza szakaszokon tájékozódhattam, kik vannak közvetlenül előttem és utánam és nagyjából mekkora távolságra. Istvánék nem tettek tetemes előnyre szert, de a mögöttem jövő ismeretlen srác se ért utol. Pék Ádám viszont feltartóztathatatlanul közeledett (nő volt a dologban). 

A becsületkasszás Pengő-kő

A tavaly végeláthatatlanul hosszúnak tűnő kéktúra etap most egészen flottul fogyogatott: becserkésztem a köveket és a pontokat (ahol volt), közben az Istvánkúti háznál összeszedtem Istvánékat (nomen est omen). Laci eléggé el volt anyátlanodva, így belassultak és már én is tudtam velük tartani a lépést. István néha Nagy Janit istápolta, és akkor megint nyelvészkedjünk kicsit (néha ilyen dolgok ugranak be menet közben). Itt van az István és az istápol szó, mindkettő egy olyan jelenségre példa, amikor az idegen eredetű, szó eleji mássalhangzó-torlódást felmutató szó elé a magyar, nem tűrve azt, betett egy magánhangzót, mert neki az úgy jobban tetszett. Stefanból lett István, vagy esetleg Estefán a népmesékben, a bot jelentésű Stabból pedig istápol (nem ütögették az illetőt, hanem támaszt nyújtottak neki), scholaból lett iskola, Stallból istálló, a szikla jelentésű szlovák skalaból pedig Eszkála. Meg is fejtettük az itteni házikó nevének az eredetét. Haladjunk hát tovább! 

Ál- és igazi gombák

Sötét az éjszaka, de kárpitját milliónyi ragyogó csillag pettyezi, nincs túl hideg, de leheletünk azért meglátszik. Távolról néha szerelmes szarvasok üzenete jut el fülünkhöz, hol alig kivehetően, hol harsányabban. Néha vonuló vadludak rikoltozása hallik a magasból. Kis nyuszi ugrál előttünk a nyeregben, a sok hirtelen érkező lámpafénytől berezelve nem is nagyon menekül. Egy-egy fedetlen részen megállunk egy szusszanásra, hogy élvezzük azt, amit csak itt és most lehet. Távol mindentől, de közel a szívünkhöz. Átélni, csak egy pillanatra megragadni a Zemplén esszenciáját. Lehet ilyet? Minden olyan illékony, főleg az ilyen pillanatok. Mint az előbbi kisnyúl, már tova is inalt a lehetőség, hogy enyém legyen a lehetetlen, akár csak egy pillanatra is.

Mert már neki is kell kezdeni az ereszkedésbe abba a csúnya völgybe, amit úgy hívnak, Repka. Ha ez itt a Bükk lenne, lehet, hogy az lenne a neve, van már ott úgyis kettő ilyen. Azok is hasonló okok, barátságtalanságuk, nehéz járhatóságuk miatt kapták a nevüket. De kiérve a picinyke faluba se túl barátságos a fogadtatás, ami az időjárást illeti. Metsző hideg járja át tagjainkat, az itteni pontőr szerint csak 3 fok van itt a völgy mélyén. 

Laci eléggé odavan, biztatjuk, hogy nem lesz jó neki itt feladni és órák hosszat dideregni, míg esetleg érte jön valaki. Jöjjön inkább tovább velünk, addig legalább nem fázik. Vágáshuta csak 5 kilométer ide. Milyen kevés az, ha még erejénél van az ember. És milyen hosszú, ha már nincs... Magukat viccesnek gondoló szalagozók a falu végi emelkedő tetején beraktak pár megtévesztő szalagot a susnyába, de mi ismerjük a dörgést és nem hagyjuk magunkat becsapni. Beereszkedünk a völgybe, szigorúan a kék jelzés mentén. Egy a bökkenő, az órám megadta magát. Pedig Telkibányán kapott plusz töltést... Nem is értem. Talán a navigáció a ludas, meg megint elfelejtettem energiatakarékos módba tenni. Mihelyt leérünk az aszfaltra, töltőre teszem. 

Még valamennyi aszfalt, ami most a tavalyinál jóval rövidebbnek tűnik, és megérkezünk Ádám barátnőjének a pontjára. Ádám már szolidaritásból vele együtt didereg egy ponyva alatt. Itt sincs több 3 foknál. Nem is időzünk sokáig, be kell darálni azt a maradék öt kilométert Smaragdvölgyig, majd további ötöt a villáig, aminek becses neve vagy Kovács, vagy Kováts. Lacit nehéz elindítani, de sajnos nem nagyon van más választása, most már menni kell. 

Az oly sok turistát frusztráló benőtt emelkedő a Cseréptői-rétig meg se kottyan, de leginkább meg sem izzaszt. Olyan hideg van. A tavalyi hosszas kanyargás a Kazinczyval közös szakaszon is lényegesen lerövidült. A Smaragdvölgybe vezető lejtő is megszelídült, egyedül Lacit támadja meg egy kósza lódarázs. Szerencsére segít a lámpa lekapcsolása. A szobatárs néni pontján is van némi finomság: ideje is, mert nagyon eléheztem Vágáshuta óta. A hideg rengeteget kivesz az emberből, hiába ettem ott egy nagy szelet májkrémes kenyeret. Utánpótolok csokival, gumicukorral, nápolyival. Most már talán kitart a célig és felvisz a Bandalakhoz. 

Ez az utolsó, kegyelemdöfésként érkező meredek emelkedő senkinek sem esik jól, de ha meg kell ..., hát meg kell ... Kimásszuk, úgy, ahogy kell. Nagy Janit majdnem beérjük, de végül úgy döntünk Istvánnal, nem veszélyeztetjük a pozícióját. Pedig be tudnánk fogni. Felérve a nyeregbe hátulról egy idősebb futó érkezik divatjamúlt nemzetiszín susogósban. Poénból utána iramodom, imitálva a mozgását. István mondja is, amit szokott: „Mit csinált az addig, aki ilyenkor így tud futni?” Megnyugtatom Istvánt, hogy sokáig nem menne, esélyes, hogy a villáig se, ami innen már tényleg nincs messze. 

Leereszkedünk a szintén rusnya árokban, még kimásszuk azt a picike murvás emelkedőt, ami Istvánban és bennem is mély nyomokat hagyott, aztán jön a végső idők ama rettenetes lépcsője. Nem törjük ki a nyakunkat és bevárjuk alul Lacit. Igaz, Tóth Feri beelőz addig minket, de ez most nem számít. Gratulálunk neki, szép teljesítményt tudhat magáénak. Hárman együtt lépünk be a konyhába és kapjuk meg a teljesítői státuszunkat. Így az igazi. Együtt indultunk, együtt is végzünk, még ha közben mindenki a saját útját is járta.

Kis híján 3 órát vertem tavalyi önmagamra

Ezen a még mindig igen hosszú úton sikerült megszelídíteni magamban legbelül ezt a túrát, ami eddig Pál névre hallgatott, de immáron Pali a neve. Iszunk is azon melegében egy pertut, természetesen Palipista pálinkával!

Itt gratulálok minden teljesítőnek, bajtársnak, útitársnak a regéci várban is felcsendült Militaris Congratulatioval a Ghymestől, ha már régen annyit hallgattam: 

Strava-link: 

Pali és Pista

(Fotó: Kiss Eszter)

 „Sírhattok keleten és nyugaton” - nagyjából evvel fejeztem be az előző bejegyzésem az Őrvidék túráról. Jelentem, a keleti sírás is meglett, méghozzá fájdalmas zokogással. Mondhatnám, hogy még az ég is siratott minket a Palipista túra elég jelentős hányadában, mintegy 8 órán keresztül.

Mint egy Jedi fénykard az éjszakában

Már előző este leutaztam, de munkahelyem jóvoltából csak este fél 11 körül értem oda a Kovács-villába. Megint villalakó lettem, egy olyan valóságshow szereplője, ahol merőben mások a feladatok, mint a kereskedelmi csatornák műsoraiban szokás. Gyaloglás, ameddig visz a lábad, esőben, ködben, szélben sárban, lódarazsak támadása közepette. Mi, a mazochista banda ezt szeretjük. :-)

Ekkorra már nagyjából az összes hely foglalt volt a matracokon, sátrat meg inkább nem hoztam a várható eső miatt. Géza vakarta is a fejét, hol találhatna nekem helyet. Mondtam neki, én nem válogatok, ahol van egy matracnak való hely, az nekem jó lesz. Végül Aszú (azaz Pista) megmutatta a tuti alvóhelyet a teraszon, a kanapén. Éppen kicuccoltam, mikor Géza is pont ezt akarta nekem megmutatni. :-) Jobb helyet nem is ajánlhattak volna.

Buli felülnézetből

Az esti bulin csak szolidan vettem részt, inkább azon voltam, minél előbb (Nagy-)nyugodóra hajtsam a fejem. A buli egyik fénypontja volt, mikor is egy közös képre összeállt (Borosnyay) Pali és (Parai) Pista. Sajnos közzétenni a képet kettejük érdekében inkább nem fogom. 

Sajnos még viszonylag sokáig folyt a dajdajozás, csak akkor tudtam elaludni, mikor mindenki be lett zavarva a házba végre. Innentől szokásomtól eltérően egész jól aludtam, mikor felébredtem két álom között is csak azt hallottam, hogy a szarvasok bőgnek. Na tessék, ők is! Egyébként meg panaszra semmi ok, tiszta idilli dolog, szarvasbőgést hallgatni a csillagos ég alatt.

Reggel gyorsan összecuccoltam a túrához, aztán már mentem is a sorakozóra, hogy megkapjam a kódom. Amit aztán nem is kellett használni, elég volt mindenhol csak bemondani a számom. Úgy tűnt, az időjárás-előrejelzésben valami fatális tévedés történt, hiszen reggel szakadó eső helyett ragyogó napsütés fogadta a túrázókat, mikor is a legtöbben a Nemzeti Összetartozás Hídja felé vettük az irányt a villa rozoga hátsó lépcsősorán. Ez volt a túra idei fő attrakciója, hiszen a szervezők a sátoraljaújhelyi önkormányzattól engedélyt kaptak, hogy a nyitás előtt áthaladhassunk rajta a túra keretében. Ugyan ki hagyta volna ki ezt a lehetőséget? 

Nagy élmény volt megcsodálni a reggeli fényeket és a környező, már lassan őszies színeket öltő ormokat a szédítő magasságból. A Szárhegy és a Várhegy között egyre kattantak a fényképezőgépek, senki se tudott betelni a kilátással. Itt nem lehetett sietni. De nem is akartam, nagyjából egy kényelmes, (a beígért eső ellenére) élvezkedős, tisztes teljesítős túrát terveztem most a sérüléseim miatt. Ugye ott az a fránya húzódás a jobb lábamban, ami néha még mindig kísért, aztán csúnyán leütöttem mindkét lábam múlt hétvégén, Rohoncon. Ha ez nem lenne elég, az Őrvidék vége felé kezdtem érezni egy furcsa fájdalmat jobb oldalon, a tüdőm környékén. Ilyen még soha nem volt, nem is tudtam hova tenni. Gondoltam, biztos megfáztam. De mivel más megfázásra való tünetem nem volt, a fájdalom viszont makacsul kitartott, és főleg bizonyos mozdulatoknál, például felkelésnél éreztem, kezdtem arra gyanakodni, hogy a bordámmal történt valami az esésnél. Valószínűleg el nem törött, mert az sokkal durvább tüneteket produkálna, hanem csak megrepedt. Mindenesetre rá még egyszer nem szabad esnem mostanában, így kétszer olyan figyelmesnek kell lennem. Igazából semmiben nem akadályoz, még futni is tudok, csak néha az az aprócska kellemetlen fájás jön elő. No meg ráadásul a sok sérülés miatti kevés edzésből kifolyólag elég ramaty az állóképességem, ha ilyet mondhat egy sorozatban ultratávokat teljesítő. Mégpedig mondhat, mert van mihez viszonyítani. Lényeg az, hogy nem mostanában fogok sebességrekordokat döntögetni.

Koncentráció ide vagy oda, már a túra második kilométerénél sikerült egy nagyot zakóznom egy kiálló alattomos kőben vagy gyökérben, lefelé a Várhegyről. Pár percig kilátásba került a mielőbbi feladás, annyira bevertem most a bal sípcsontom. De aztán mentem mégis rendületlenül tovább, fel a Nagy-nyugodóhoz. Onnantól csatlakoztam Ferihez, Mariannához és Évához. 

Rákóczi-fa

Átkeltünk a Bányi-nyereg műútján, folytattuk utunkat az Országos kék jelzésén, mikor is egy előttünk haladó túratárs hanyatt-homlok menekülni kezdett visszafelé egy bokorhoz érve. Nem értettük, mi történt, talán azt hiszi, eltévedt? Nem, nem, mutatja, hogy azonnal menjünk fel a fenti gázpászta szélesebb útjára az ösvényünkről, ha kedves az életünk. A bokornál ugyanis harcias lódarazsak honolnak és őt össze-vissza csípték. Szerencsére tudja folytatni az utat. Nagy mázlink van, ugyanis ezen a helyen a mezőny nagy része áldozatul esett a darazsaknak. Volt akinek fel is kellett adnia a túrát, annyi csípést kapott. Más fel is dagadt a csípésektől. Még szerencse, hogy néhány túratársnál volt gyógyszer, ami segített azokon, akik hajlamosak erre.

Cirkáló-tanya

És az őre

A Rákóczi-fánál igazoltunk, aztán mentünk tovább a Cirkáló-tanya felé. Itt a tanya gazdája fogadott és kért tőlünk aláírást az emlékkönyvébe. Kicsit előresiettem egy másik túratárs nyomában, aki mesélt a jövendő téli bükki LeFaGySz túráról. A Makkoshotyka előtti rétnél aztán lemaradtam, mert megint elbűvölt a kilátás. Hamarosan eszem-iszom, dínom-dánom pontra értünk a Meczner-kúria szomszédságában. Itt bevágtam pár margarinos, csalamádés, uborkás, paradicsomos kenyeret, töltöttem egy kis szörpöt. Még kávét is kaptam. Aztán sebbel-lobbal távoztam, olyannyira, hogy csak jó pár száz méter megtétele után vettem észre, hogy a botom nélkül. Rohanhattam vissza, akinek nincs az eszében, legyen a lábában jeligére. (A túrán nem először és utoljára.) De most ehhez a túrához nem volt hiba elhozni a botokat, bár jobban szeretek nélkülük menetelni.

Kedvenc rétem Makkoshotyka előtt

Ezzel a manőverrel búcsút is inthettem Mariannáéknak. Kicsit ugyan kocogtam utánuk, de beláttam, fölösleges és bajos is mostanság a nagy sietség. Igazából boldog voltam, hogy nem kell senki tempójához se igazodnom. A Felső-Szilvás-kútnál egyik túrázó javaslatára töltöttem a hűs vízből, aztán betrappoltam a nagyon látványos, a világörökség részét képező Kőporosi pincesoron keresztül Hercegkútra. Itt újabb ellenőrzőpontra tértünk be, ahol némi nasi is volt megint. Innen szőlőültetvények mentén másztunk fel a falu és Komlóska közti nyeregbe. 

Hercegkút felé még tiszta az égbolt

Kezdtek az égen sokasodni a fellegek, és ahogy haladtam felfele, úgy tűnt, mintha csöpörögni akarna. Éppen utolértem Inczédi Zolit és Csornai Edinát. Szimpatikus tempóban haladtak, így túratársak lettünk több-kevesebb időre, kivel meddig. Amíg elértük Komlóskát, többször is rákezdett, de nem annyira, hogy elővegyük a kabátot. A falu feletti mezőkről azonban egyáltalán nem volt rózsás a kilátásunk, ami az időjárást illette. Egyébként a tájkép semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Maga a Komlóska egy kis ékszerdoboznak beillő zsákfalu: ide bármikor szívesen ellátogatnék újra. 

Azonban Komlóska irányába már borúsabbak a kilátások

Csepergő esőben

Reménykedtünk, hogy a Pusztavárba történő felmászáshoz még nem akar asszisztálni az eső. Így is lett: felértünk a csúcsra, igazoltunk, elindultunk lefelé. A meredek lejtő előtt bevártuk Edinát, aki kicsit lemaradt tőlünk. Éppen ekkor kezdett rákapcsolni az égi áldás, így be is öltöztünk esőruházatba. Edina is megjött, folytattuk az utunkat a szerencsére még nem csúszós meredélyen. A ritkásabb hegyoldalból szemlélve sajnos úgy tűnt, a csapadék hű útitársunk marad a mai napon. „Szomorú az idő, nem akar változni” - egyre ez a népdal járt a fejemben. Mire beértünk Erdőhorvátiba, a kocsmába, alaposan el is áztunk, ahol a kabát nem takart. Hiába az egyszer használatos nejlonponyva-esőkabát, mégis nedves volt a cuccom alatta. A kocsmában kicsit szárítkoztunk meg táplálkoztunk. Edina, akinek kabátja sem volt, itt feladta a túrát. Nézegettük az Időképen, mik a kilátásaink: eső egészen hajnali négyig... Szép kilátások... Kezdtem afelé hajlani, hogy bár rengeteg motiváció hajt, hogy ezt a túrát most végigjárjam, ebben az esetben a feladás az észszerű döntés mégis. Zoli is erősen hajlott ebbe az irányba. 

A Pusztaváron - még éppen nem esik

Lefelé szakadó esőben

Erdőhorvátiban a kocsmában az elázott sereg

Hogy mi miatt is szerettem volna minden áron behúzni a Palipista teljesítését?

- Ez lenne összeségében a 10. százasom

- Ez lenne idén a 6. százasom, ami duplája lenne a tavalyi 3 százas teljesítésemnek.

- 3 százast vállaltam szeptemberre, ez lenne a harmadik a sorban - lehetnék 3/3-as ügynök.

- Evvel is szolidarítanék a Spartathlon-teljesítőkkel.

- Ez megint egy olyan érdekes útvonal, aminek a nagy részét még nem láttam.

- Nem létezik, nem létezhet, hogy az összes Wehner túrámat feladom.

- Még ITRA pontok is járnak érte.

- Nem mellesleg ugye már részt veszek a Giga Túra Ligában is.

- És utoljára, de nem utolsósorban azoknak, akik megnehezítették, hogy megcsináljam, megmutatom, hogy így is lehet...

Viszont minden észérv amellett szólt, hogy ebben az időben semmi értelme továbbmenni. Ha van is valamennyi, maximum csak Telkibányáig érdemes, ahol vár a teljes váltócuccom és a 60-as táv biztos teljesítése. Innen valószínűleg kisbusszal vissza is tudnak vinni minket bizonyos időközönként Sátoraljaújhelyre. Összeszorítottam a fogam és azt mondtam, addig elmegyek, ha a fene fenét eszik is, potyogjanak akár cigánygyerekek az égből eső helyett. (Ők még Makkoshotykán kérdezősködtek, hogy sokat megy-e még a szép turista néni :-) Bejöhetett nekik a rikító zöld Kazinczys pólóm.) Valószínűleg Zoli is így volt evvel. Ő tavaly is megcsinálta a 60-ast és azt mondta, hogy most sokkal jobban állunk időben. Bár nála már eddigre nagyjából eldöntött tény volt, hogy 60-nál befejezi idén is.

Ezen morfondíroztunk, miközben másztunk és tapicskoltunk felfelé a hosszasan elnyúló hegyhátra Regéc irányába. Az eső meg csak hullott és hullott szakadatlanul. Péntek délután számtalan előrejelzést megnéztem, mindegyik mondott esőt és mindegyik kicsit másmilyet és máshogyan, más-más intervallumra. Igaza egyiknek se lett teljesen. A norvégoknak egész biztosan nem, mert ők egy órára lebontva maximum 2 mm esőt mondtak, az meg csekélység a magunkfajtának. Itt azonban nem 2 mm esik, sőt talán nem is a duplája, hanem még több. A kiadós esőt jósoló MET-es meteorológusok nyertek. Kezd a talaj is csatakossá válni, egyre több a csúszós rész. Jól jönnek bizony a botok, kár lett volna őket Makkoshotykán hagyni. 

A mindent eldöntő regéci vár

Mire Regécre érünk, jól átfáztunk, mindenünk vizes-nedves még a kabát alatt is. Jól esik bemenni a várbüfé melegébe. Minden érkező hasonló gondokkal küzd. Fogy rendesen a büfé meleg kávéja és teája. Már nálam is kb. eldöntött tény, hogy csak Telkibányáig megyek, slussz-passz. 

De akkor jött Eszter. Eszter, az aprócska lány, hatalmas akaraterővel. Aki minden áron meg akarja csinálni a túrát. De szüksége lenne hozzá egy társra, akinek van trackje és akivel tud együtt haladni. mert akivel jött, nagyon lemaradt, jó eséllyel fel is adja a túrát. Zoli nem vállalkozik, ő Telkibányánál kiszáll. Szóval maradok én. Tulajdonképpen én is végig szeretnék menni. Ismét éledezik bennem a vágy, hogy teljesítsek, hogy behúzzam ezt a túrát is. Nekem van trackem, tudok egy tempót menni Eszterrel, jól tájékozódom térképpel a kezemben, szívesen segítek neki. Végül is van váltóruhám, két plusz esőkabátom, száraz cipőm, ami mondjuk további esőzés esetén 5 perc alatt csuromvizes lesz. Meg Eszternél valamivel több tapasztalatom százasozásban. Akaraterőben viszont jócskán alulmaradok. De ha Eszter váltóruha nélkül végigmegy, akkor én mit kényeskedek? Megiszom a forró kávét, sokkal jobban érzem máris magamban a tettvágyat. Tudod mit Eszter, megcsinálom veled a túrát!

És ezen a ponton mintha kicseréltek volna, már szóba se jött többé a feladás. Eldöntött kérdés volt, hogy végigcsinálom, bármit is hozzon a sors vagy az időjárás. Feladatom lett, nálam van Eszter trackje is. Ez felelősség, innentől nincs pardon, nincs kibúvó.

És az időjárás persze továbbra se kímélt minket. Esett, mintha dézsából öntenék. Még a várat se volt kedvünk lefotózni a távolból, pedig Zoli külön felhívta rá a figyelmünket, hogy a villanypásztortól jó lesz a rálátás. Egykedvűen másszuk az emelkedőket a Fehér-kút irányába, csak egy térben és időben nagyon eltévedt szarvasbika bőg viszonylag közel hozzánk és Zoli tartja bennünk a lelket érdekes történeteket mesélve mindenféléről. Arról, hogy mi volt az oka a zempléni falvak látványos fejlődésének, miért erdősült be az egri Nagy-Eged-hegy, miért laknak ennyiféle felekezetű emberek a helyi falvakban és még sok minden másról, például a jövő heti Pálos 70-ről, ahol mindketten ott leszünk.

A távolban valami biztató derengés a vadászház teraszáról

Nagy nehezen felérünk a vadászházhoz, ahol a pontőr srácok rezignáltan néznek valami meccset a ház hűvös teraszán. A távolban viszont mintha derengene a naplemente. Ez reményt ad, mint az is, hogy menet közben többfelé láttuk, hogy pipálnak a hegyek. Ez pedig a szilvásváradiak szerint azt jelenti, hogy az eső el fog állni. Viszont induláskor muszáj felvenni a lámpákat, ehhez azonban le kell venni az esőponyvát. Ekkor érzem, mennyire hideg lett. Gyorsan vissza is veszem. A kis vékony műanyag hihetetlenül jól szigetel, még ha nem is túl tartós – már telis-tele van lyukakkal, köszönhetően a sok tüskés bozótnak a Szondin és itt. 

Innentől sötétben bandukolunk. Felmászunk a Sólyom-kő mellé, majd kiérünk egy platóra, ahol sűrű köd fogad. Keressük egyenként a jelzéseket. De mindhiába, mert egy ponton elveszítjük a fonalat és elmegyünk egy kerítés mellett rossz irányba. Egyre gyanúsabb, hogy tévúton járunk, de nem nagyon szeretné senki se eláztatni a telefonját. Jó sokára tisztázódik a tévedésünk. Talán egy kilométert is mentünk fölöslegesen. Visszaevickélünk az útra, kezdődik az egyelőre még nem annyira küzdelmes ereszkedés. Az Amádé-vártól viszont kimondottan nemszeretem lesz a terep. Térdeket nem kímélően meredek, emellett rettenetesen csúszós az ösvény. Sok helyen inkább az út mellett, a bozótban, erdőben haladok. Így is kétszer fenékre huppanok – legalább nem a bordámra. És sosem akar vége lenni. A többiek hozzám képest is belassulnak. Viszont egy pozitívum van: mintha kezdene elállni az eső. Ja és a ködből is kijutottunk végre. Az általunk már jó régóta követett piros Rákóczi-út azonban tartogat még nehézségeket számunkra. A következő ide-oda kanyargó szakaszon sok a csúszós rész és a fakidőlés. A küzdelmeink jutalma az lesz, hogy látunk egy aranyos kis szalamandrát. 

A kolostorromot kéne elérnünk, az viszont mintha elveszett volna az éjszakában. Sehogy se jutunk oda, pedig már rengeteget mentünk, lejártuk a lábunk, mint a bőrszedő zsidó. Persze, mert megint eltévedtünk, ráadásul már egy kilométert is rossz irányba gyalogoltunk. Benéztük, hogy a piros letér a romhoz. És mivel a piros kereszt jelzéseket többnyire csak a fák ellenkező oldalára festették fel, csak jó sokára ébredtünk rá a tévedésre. Fordulhatunk vissza, nincs logikusnak tűnő átkötés a piros jelzésre. Termetes varangyok pattognak lomhán ide-oda az út közepén, megörülve a nedvesebb időjárásnak. Mi kevésbé vagyunk boldogok tőle. Nagy nehezen meglesz a kolostor, haladunk tovább. Már fellélegeznénk, mivel elérünk egy házikót. Azt hisszük, végre a faluban vagyunk. De csak Potácsházát érintjük, ahol élesen jobbra kanyarodik az út. Az aranygombos Telkibánya továbbra is sehol, mintha a föld nyelte el volna az egykori aranybányák beomlása következtében. Pedig mintha fényeket is láttunk volna a távolban. Lehet, hogy azok túl távoliak voltak nekünk. Még jó pár magaslatot megmászunk, mire végre valahára kutyacsaholást hallunk, és elérjük az első házakat.

Már azt hittük, nem is létezik a pálosok kolostora

Innentől már vidámabban lépkedünk, hiszen közel a Palipista ház melege, vendégváró szeretete és természetesen a száraz váltóruhám is. És az eső se esik már! Ez bizony azt jelenti, hogy semmi akadálya a teljesítésnek!

A Palipista egy pálinka, illetve a szilva neve, amiből készül

Zoli felszáll az éppen induló buszra, én gyorsan átöltözöm száraz, melegebb kapucnis felsőbe és egy hibrid kabátba, száraz cipőt és zoknit húzok, hisz vár a jéghideg éjszaka. Mennyivel jobb így! A kesztyűt is magamhoz veszem. Eszter eszik meleg ételt, majd én is megkóstolom a diós tésztát. Mikor elkészülünk, megyünk tovább. Innentől eldőlt a dolog végérvényesen, teljesítők leszünk. Hosszan kanyargó patakvölgyben hagyjuk el a falut a sárga jelzésen. Innen kell áttérnünk a kék keresztre. Bizonyos időközönként ránézek a térképre, de néhol szalagok is segítenek megint. Már ahol segítenek... Nekünk ugyan semmi gondunk nem akad, fel sem tűnik, hogy valakik, valószínűleg favágók,  átszalagozták a terepet. Mi jóformán a térképre támaszkodunk csak, így nem tévedünk el, mint a tanakodó fiúkból álló csoport egy nagy farakás mellett. Igazából nem is értem, mi a gondjuk. Magabiztosan megyek tovább a kék kereszten. A fiúk is követnek minket. Hamarosan elérjük az országos kéket. 

A kék jelzésről három kitérőnk is lesz, egy a Pengő-kőhöz, ahol nincs pont, de mivel a tracken rajta van, kimegyünk, csak semmi kispistázás a Palipistán. Miközben mászunk felfelé, viharos, hideg szél támad. Magamra húzom a kapucnit is. Majd következik a vizitálás a Nagy-Péter-mennykőnél, később a Kerek-kőnél is. A sátorban dideregnek a pontőrök, egyikük eléggé belassulva veszi tudomásul a számokat. Hát azt hiszem, nekik se sokkal jobb, mint nekünk. Az Istvánkúti erdészháznál megint némi kaja cidriző pontőr társaságában. Monoton nagyon az út a Kerek-kőnél tett látogatás után, mindketten kezdünk álmosodni. Már nagyon várom, hogy elérjük a Repka-völgy előtti nyerget, de legalább az Eszkállát vagy a Gerendás-rétet. Úgy tűnik, mind túl távol van, pedig ezektől kezdve végre ismerős lenne a terep nagyrészt.

Sok-sok, szinte végeláthatatlanul hosszú idő telik el, mire mindez megtörténik, és végre a Repka-völgy ismerős, de viszontagságos útját taposom, amit pár éve végigfutottam. Most csak evickélek előre sötétben. Eszternek a lejtők nehezebben mennek, jócskán elmarad mögöttem. A ponton viszonylag sokat várok rá, de mivel el nem hagyhatom, kutya kötelességem bevárni őt. Miközben kekszet, ropit falatozom, számolgatom, hogy be tudunk érni szintidőn belül biztosan. Már csak 17 km van hátra, a következő pont Vágáshután 5 km ide. Beér Eszter, gyorsan tölt kólát és indulunk is. Azaz indulnánk, mert futhatok vissza a botomért. Jé, egész jól tudok még futni... 

Vágáshuta temploma végre világosban

A nyeregben van egy kis technikai megállóm, aztán nekikezdünk az ereszkedésnek a módfelett csúszós völgyben. Szerencsére jól ismerem ezt a szakaszt és biztatom Esztert, hogy nemsokára vége, kényelmes aszfalton haladhatunk majd. Közben ki is világosodott, hurrá! A pontra beérve hiába a sok jó falat, sajnos konstatálom, hogy a softkulacsom elhagytam, lehet, hogy még mikor megálltam a nyeregben. Egy éhes cica próbál vigasztalni meg májkrémes kenyeret kunyerálni.

Pont kósza kapirgáló tyúkokkal és kunyeráns macskával

Nekiveselkedünk a mászásnak a Cseréptói-rétig. Szerencsére az emelkedőket mindketten jól bírjuk még. Innentől már haladós a pálya, meg persze ismerős is a Kazinczy emléktúráról és az OKT-ről. Aztán levisznek a szalagok az ismerős ösvényről a Smaradgvölgybe, ahol újabb pont vár. Eszegetünk és közben reménykedünk, hogy az utolsó nagy mászás sem fog ki rajtunk. Innentől már csak 5 km van hátra, be fogunk érni szintidőn belül, bár sokat nem hagyunk benne. Eszter reménykedik, hogy nem olyan lesz az emelkedő, mint a Tolvaj-hegy. Megnyugtatom, bár teljes egészében én sem ismerem. A szintvonalak azt súgják, hogy annyira nem kell félni ezektől a végső időktől. Kimásszuk tehát, amit ki kell, nem is olyan csiga tempóban, aztán nekifogunk az ereszkedésnek, ami egyébként sokkal kellemetlenebb a Bandalaktól abban a csúf árokban, tele fadarabokkal és kövekkel. Még egy kicsi emelkedőt le kell küzdenünk egy dózerúton, aztán célegyenesbe fordulunk a már reggel is megtett szakaszon. Eszter egy kis mókuskát vesz észre. Sajnos mire feleszmélek, már fel is szaladt a fára.

Az utolsó hegyek a láthatáron, miket még le kell küzdenünk

Még az utolsó lépések azokon a rettenetes hiányos, girbegurba lépcsőfokokon a villához és már ott is vagyok, Eszter is követ egy perc múlva. Neki a lefelék már lényegesen nehezebben mennek. De mindketten még bőven szintidőn belül (26 óra 35 perc) végzünk, át is vehetjük a megérdemelt jutalmunkat, a szép kitűzőt. Nagyon finom tárkonyos raguleves és sajtos tészta is jár. Megelégszem a levessel meg egy kis kávéval most.

A Smaragdvölgy tava

Rudabányácska temploma

Azt hiszem, mindketten hálásak lehetünk egymásnak most, mert egyedül lehet, hogy egyikünk se ért volna célba. Eszterben azért nem vagyok annyira biztos. :-)

A lakoma után lezuhanyzom, átöltözöm, aztán felpakolva búcsút veszek a villától. Jövőre nem kérdés, hogy visszatérek ide szeptemberben (is), hiszen mennyire más élmény lehet ezt a szép útvonalat jó időben bejárni. Hátha jövőre több szerencsénk lesz. Hazafelé fuvarom is akad, amit ezúton is köszönök Marcinak.

Viszlát villa jövőre!

És megint tanultam valamit magamról. Azt, hogy mennyiféle személyiség lakozik az emberben, és egy pillanat műve csak, hogy az egyik felülkerekedjen a másikon. 

Itt van Pali és Pista, a két túrázótípus. (Bocs Pali és Pista, semmi célzatosság nincs a nevekben, csak adta magát a túra elnevezése.) Az egyik, Pali, a megfontolt, mindent mérlegelő, extremitásokra nem annyira kapható, könnyen elkedvetlenedő, a könnyebb út felé hajló, az, aki nem teljesít minden áron.

A másik, Pista, a fanatikus. Nincs az a körülmény, időjárás, sérülés, ami hátráltatná. Ahhoz minimum el kell hagynia a lábait, hogy ő ne menjen be a célba, de még lehet, hogy így is megteszi hason csúszva. Vasakarata van, de ki tudja, milyen áron lesz sikeres teljesítő, mert neki első helyen a célba jutás áll, bármi áron.

Mindkét szándékosan kicsit kisarkított személyiség ott van bennem. És sokszor egy hajszálon múlik, hogy melyik győz. És egy jelentéktelen pillanat alatt (jelen esetben egy jó kávé hatására) átkapcsolhat az ember agya az egyikről a másikra. Milyen fontos, mennyire segít az, ha az embernek van küldetéstudata, feladata, illetve társa, aki motiválja!

Nem mondom azt, hogy egyik típus jobb mint a másik. Talán Pista sikeresebb Palinál és több túrán végigmegy, de hosszú távon lehet, hogy Pali jár mégis jobban, és hosszabb ideig túrázhat egészségesen és sokkal jobb élményekről számolhat be. Pista viszont dicsekedhet a haveroknak rengeteget, miféle kalandokban volt része.

A Zemplén és az ősz közös halmaza ez a Republic dal: 

Strava-link: