Karancs-Medves 20

 

Úgy jártam, hogy még az év fele se múlt el, de már tudok egy befutót az év teljesítménytúrája címre. Igaz, szavazni nem szoktam, legfeljebb csak magamban. Íme, az idei nyertes címre jó eséllyel pályázó, a Karancs-Medves. Nem hiába ajánlgatta Máté annyit ezt a túrát nekem.

Pedig szokásommal ellentétben nem a királytávra, az 50-esre neveztünk, hiszen még mindig bajlódom a derekammal, Petinek meg bőven elég ez a táv, hiszen másnap kosármeccse lesz. Így a még esélyes 35-ösről is le kellett mondanunk. Hogy mivel nyerte meg szőrös szívemet ez a túra? Sok nem kellett hozzá: fantasztikus időjárás, csodaszép útvonal, barátságos pontőrök és a mindent felülmúló csurgatott kenyerek (no és a palacsinta a végén). 

Kálváriára fel!

7 körül indultunk Budapestről, nagyjából másfél óra autózás után ott is voltunk a salgótarjáni Galcsik fogadónál, ahol ugyan nehéz volt parkolóhelyet találni ilyen késői indulásnál, de kis szerencsével akadt mégis, egész közel az étteremhez. Beneveztünk (előnevezéssel nem éltünk, mert eléggé sok tényezőtől függőben volt a hétvégi program), gyorsan ittunk még egy-egy eszpresszót, aztán neki is vágtunk a 23 km-es útvonalnak. Ugyan már túráztam ezen a vidéken többször is, de ezeket az alkalmakat egy kezemen meg tudom számolni. Így ez a vidék mindig az újdonság varázsával hat – most is így volt. 

A kálvária városépítészeti ...

és botanikai szemszögből

Viszonylag rövid bemelegítő szakasz után kőkemény kezdés várt ránk: uzsgyi fel a kálvária meredek lépcsőin és szerpentinjén! Közben nem győztem fotózni az elénk táruló város szocreál csodáit és a környező idilli vidéket. Ha ránézünk a térképre, feltűnik, hogy a város szerkezete egész szokatlan. Egy hosszan elnyúló, nagyjából É-D irányú völgybe települt Salgótarján városmagja és ebből ágaznak ki oldalirányba a városrészek. Állítólag helyhiány miatt volt erre szükség. A térképet tovább böngészgetve egész furcsa városrészneveket találhatunk: pl. Rokkanttelep, Idegér, sőt más városrészek kapcsán a múlt is kísért, hiszen iparvárosról van szó: Gorkij-lakótelep, Kemerovó-lakótelep, Béketelep, Szabadságtelep – és talán a legfurább köztük: a Kempingtelep. A hol laksz kérdésre az itteniek egész valószínűtlen válaszokat tudnak adni: „A Kempingtelepen lakom.” (ó szerencsétlen csöves, még rendes lakása sincs...), illetve „A Rokkanttelepen lakom.” (mondjuk a jelen két százasos hét után lehet, hogy majd én is átköltözhetek oda). Egyébként arról kapta a nevét, hogy itt a hadirokkantak kaptak házhelyeket.

Mint más településeken is, a keresztút egyben Magyarország 20. századi kálváriáját is szimbolizálja

A kálvária tetején máris hozzájuthattunk első pecsétünkhöz és csokinkhoz, majd elhullámvasutaztunk a Szent-Imre-hegy, Meszes-tető, Pipis-hegy és a Gyurtyános mentén az álomszép Czeberna-völgy bejáratához. Itt még sokat kocogtunk, sorra előztük a többi túrázót. Az eszményi réten az idősebb pontőrök pecséteket és cukorkákat osztogattak. Kocogtunk volna tovább a szintén csodás Kercseg-lapos felé, de a terep csak részben engedte, így aztán innentől már nagyrészt gyalogoltunk. Megcsodáltuk a rét közepén álló formás tölgyet, aztán meg lekocogtunk Somoskő szélére, ahol már másodszor pillantottuk meg a mai nap egyik fő attrakcióját, a Salgóvár sziluettjét a bazaltkúpon. Nem beszélve arról, hogy megint egy bámulatosan szép réthez volt szerencsénk, nem utoljára a mai napon. 

Pompás tölgy a Kercseg-laposon

A növendék vizsla, mely vigyáz a bogrács tartalmára

Ahogy közeledtünk a vasútállomáshoz, egyre gyakrabban csapta meg orrunkat valami mennyei illat. Csak nem a Határ büfétől jön? De igen, éppen valami bográcsos étel készül, amit egy kölyökvizsla vigyázott. Sajnos nem nekünk, de azért mi se maradtunk éhen: válogathatunk a darálós keksz és a házi sportszelet között. Pecsételés után nekiindultunk a piros-sárga közös szakaszának, ami egyben követi az egykori medvesi ipari kőszállító vasút útvonalát. Sőt még magyarországi kuriózumként az alagútján, a „Dunelen” is átvezet, amit a 2024. februári omlás miatti balesetveszély végett ki kellett volna kerülni, de mi azért átmentünk rajta, hiszen még Peti nem látta. Nem bántuk meg, hiszen gyönyörűen látszott, milyen is a hegy belülről. Talán nem mindenki tudja, hogy 1848-ban volt pont itt az alagútnál egy vonatrablás is, mikor is a munkások bérét szállító vonatot támadták meg a banditák.

A kisvasút töltése

A hegy belülről

Készülnek a csurgatott kenyerek

Cukibbnál cukibb horgolt állatkák sorakoznak

Tovább kanyarogtunk a jól látható kisvasúti töltésen vezető piros jelzésű úton az eresztvényi műúthoz, ahol szerencsére egy túrázó útba igazított minket a Geoparkhoz, ahol a következő ellenőrzőpont székelt. Bizony kár lett volna kihagyni a remek csurgatott kenyereket. Éppen már arról beszéltünk, hogy kezdünk éhesek lenni és ideje elővenni szendvicseinket, amikor megéreztük a csalogató szalonnazsír illatát. Miközben már vagy az ötödik karéjt pusztítottam, született meg bennem a döntés, hogy idén bizony nem hagyom ki a Bazalt 100-at. Pedig eddig volt három bajnoksági futam, amit csak zárójelesen terveztem teljesíteni, ezek egyike volt a Bazalt. Ezt a túrát az elfogyasztott csurgatott kenyerek gyorsan le is taszították erről a listáról. Melléjük még bevágtam két lekvárosat, aztán fotózkodtunk kicsit Petivel a parkban. Éppen indulni készültünk, mikor megjelent pár ismerős: Szabó Attila, majd Görög Adri és Kovács Zsolt. Ők nem lazsáltak, az ötvenest teljesítették velünk ellentétben. Pár szót beszélgettünk, kiderült, fogunk még találkozni párszor jövő héten is mindannyiukkal. A horgolt állatokat áruló néni standjánál sajnos nekem nem volt szerencsém: a portékák között nem volt hátizsákra való mókus, amit már régóta szeretnék, Adri viszont talált egy cuki malackát magának.

Dornyay-ház

Peti és a bazaltoszlopok

Kicsit aggódtam, hogy megyünk fel a várba most hasunkban a sok csurgatott kenyérrel, de szerencsére nem lett gond. Ügyesen oda is találtunk, és egész jó erőben meg is másztuk a kaptatókat. A Dornyay háznál lévő elágazásnál Peti mondta is, hogy ha egyedül lenne, már sírva keresné a micijét. Hiszen nem kaptunk tracket csak egy útleírást és egy igen furcsa térképet, amit szerintem nem volt bonyolult értelmezni, ha az ember tudta, melyik szín az övé. A bácsi az indításnál meg a lelkünkre kötötte, hogy a zöld színre figyeljünk. Ehhez már csak az online térképet kellett hozzánézni meg a jelzéseket, valamint az útjelző táblákat és onnan tulajdonképpen sínen voltunk (néha szó szerint, köszönhetően sok érintett vasúti emléknek). Persze ehhez kellett néha némi fejtörés és térképnézegetés, de legalább az agyamat is edzettem a túra során. Bár a térképvázlat helyett inkább a leírást olvasgattam, ami szintén sokat segített a tájékozódásban. Útközben a várba fel Kreiter Balázzsal is szembe találkoztunk.

Ama nevezetes térkép, ami sokaknak feladja a leckét

A famókust nem vihettem el hátizsákdísznek, így inkább mókuskodtam kicsit

Fent a várban a mesés panoráma mellett újabb bélyegző várt némi nápolyi szelettel és kedves pontőr hölgyekkel. Még felmásztunk a vár legfelső szintjére és készítettünk végre pár közös képet, miközben kicsit csepergett ránk az égből némi eső és fújdogált valami szélféle is. Egészen elkomorodott az idő, hogy aztán újból kividuljon. Aztán megcéloztuk a leírás szerinti famókust, amit meg is találtunk. Tessék, végre lett mókusom, bár magammal nem vihettem ezt a jókora darabot hátizsákdísznek. 

A Boszorkánykő

Mindenféle boszorkányok és boszorkánymesterek

Innen a Kis-Salgó, avagy a Boszorkánykő csúcsa volt a következő célpontunk, ahol mi is beálltunk a fényképezkedő túrázók közé. Nem lehetett kihagyni. Aztán nekiduráltuk magunkat a nyaktörő lejtőnek. Sorra kerülgettük az óvatoskodókat, hiszen mi azért már láttunk ilyet, sőt ilyenebbet is. Miközben „elrobogtam” két leányzó mellett, hallottam, hogy figyelmezteti társát, hogy „Engedjük a profit”. Mondtam is nekik, hogy esetleg majd egy sikeres Kazinczy 200 után annak is fogom érezni magam. 

Felmerül a kérdés, hogy mikor érezheti magát ebben a sportban profinak az ember? Egy Kinizsi százas után? Nekem az volt az első teljesítménytúrám, tehát még bőven a tanulópénz korszaka volt. Ráadásul akkor teljesen más időket éltünk több szempontból is, erről szól egy bejegyzésem. Vagy tíz, húsz, harminc, esetleg száz teljesített százas táv után? Vagy egy kétszázas után?  Szerintem tipikusan az a sport ez, amire a „Jó pap is holtig tanul.” mondás jellemző. Vagy kicsit közelebb araszolva a saját sportunkhoz: „Az öreg hegymászó a jó hegymászó.” Nem is a fiatalok sportja ez... Úgy érzem, minden egyes túra szolgálhat tanulsággal a következőkre nézve: felszerelések, frissítési elemek jönnek-mennek, kerülnek kipróbálásra folyton, az egész egy nagy kísérletezgetés. És az ember maga is változik, azt már ne is részletezzük, hogy alapból is, sőt még az átélt élmények hatására is. Aztán vannak jobb és rosszabb napjai még egy „profinak” is.

Itt érintettünk egy másik vasúti emléket, az egykori salgótarjáni fogaskerekű vasút nyomvonalát. A keskeny nyomtávú szénszállító vasút vonalát 1881-ben nyitották meg a Vasgyár - Salgóbánya és Szénrakodó között. A 222,6 m szintkülönbséget magába foglaló, 5830 m hosszú táv fogaskerekű és adhéziós szakaszok váltakozásával került kivitelezésre. Ez volt Magyarország első fogaskerekű vasútja.

Salgóvár, már távolból

Egy kereszteződésben a piros jelzésre váltottunk Ponyipuszta felé, ahol újabb ukrán csokik ütötték markunkat egy pecsét társaságában. A csillagvizsgáló közelében, a Gedőczön volt a következő EP egy kód formájában, ami mellett először el is mentünk hasonlóan másokhoz. Igaz, a végén nem is érdekelt senkit-hogy lefotóztuk-e. Azért én visszafordultam és lefotóztam, biztos, ami biztos. A Ruhagyári útnál értük el a Füleki utat, ahol egy egész nagy zsidótemető is van. Sikerült a magas kerítésen keresztül befotóznom. 

Zsidótemető

Hamarosan elhagytuk a piros jelzést (bár nem kellett volna), mert nagyon vonzott egy patak hídja alá bekanyarodó bicikliút, ami átment a vasút túloldalára, ahol a cél is volt. Innen már csak nagyjából egyenesen kellett haladni a Galcsik fogadóig, ahol át is vettük a díjazást és elfogyasztottuk a mellé járó palacsintákat egy-egy kávé kíséretében. Még üdvözöltem Harrer Tamásékat is a célban, de itthon kiderült, hogy más ismerősök is ezt a túrát választották az e hétvégi bőséges kínálatból. Talán nem véletlenül.

Strava-link: 

Bárnai medveles medve nélkül

Kilátás a Nagykő tetejéről

Mostanában napi szinten hallhatunk híradásokat az ország északi részén, főleg Nógrád és Heves megyében felbukkanó medvékről, így hirtelen ötlettől vezérelve az egyik érintett települést, Bárnát szemeltük ki a szombati túra helyszínéül.

Az ötlet nem is volt olyan hasraütésszerű, hiszen már régóta szemezgetek a környékkel, de mivel tömegközlekedéssel nehezen megközelíthető, mindeddig nem sikerült erre a rengeteg geológiai különlegességet rejtő vidékre eljutnom. Most viszont, hogy rossz idő miatt megint bedőlt a hétről-hétre tologatott Donovaly túra és Tamás személyében lett egy sofőrünk, Katával rövid egyeztetés után egy bárnai túra mellett döntöttünk a mátrai kéktúrázás ellenében. 

A hegyek között megbújó Bárna megér egy kiruccanást

Miután meghirdettem a túrát, rövid idő leforgása alatt az a rettentően ritka helyzet állt elő, hogy hirtelen sok fóka tolongott, viszont kevés eszkimó, azaz sok kínálkozó sofőrre jutott csekély számú utas. Mindebben valószínűleg az is szerepet játszott, hogy a Medves-fennsík és a Vajdavár-homokkővidék peremén fekvő Bárna község környéke méltatlanul ritkán szerepel túrakiírásokban, annak ellenére, hogy a mostani nagy érdeklődés alapján is biztosan lenne igény az ország e kissé a köztudatból kieső részén vezetett túrákra. Kevés jelvényszerző túrának és teljesítménytúrának célpontja ez a vidék, a Kohász kéken kívül nem is nagyon tudok mást felsorolni. Papír alapú turistatérképet se egyszerű szerezni az ország e szeletéről még nagyobb térképboltokban se. Így nekem se sikerült. Viszont peremvidék volta miatt két színvonalas turistakalauz is közöl túrákat és adatokat Bárna környékéről, ezek a következők: Katona Csaba Vajdavár-Homokkővidék könyve, a másik Szepessy Gábor Karancs-Medves könyve. Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy mindkét könyvből a polcomon lapul egy-egy példány, így a túra megszervezése után gyorsan bele is néztem, milyen túrákat ajánlanak a szerzők a falu környékén. A Karancs-Medves könyvben vissza is köszönt az általam szervezett túra majdnem egy az egyben: ez is azt jelenti, hogy nagyon adja magát ez az útvonal a Nagykő, Kiskő, valamint a Szérkő egyszerre történő bejárásához. Eredetileg még a Szilváskőt is hozzá szerettem volna csapni a túrához, de a túrának ezt a részét elmosta a hirtelen kerekedett jégeső.

Bárna temploma

Hogy a nehéz megközelíthetőség és kevés lehetőség ellenére miért is érdemes ellátogatni ide, megtudhatjátok a beszámolóból:

A túra előtt, biztos, ami biztos, inkább az aggódó családtagjaim, mint saját magam megnyugtatására beszereztem egy medvecsengőt, ha már térképet nem sikerült.

Miután az összes autó begördült Bárna főutcájára (természetesen most is a túravezetőre kellett várni, khmmm...), tizenhárman vágtunk neki az útnak. Rögtön olyan hamisítatlan falusi hangulatba csöppentünk legelésző bárányokkal, kerekes kutakkal, ízes palóc tájszólásban beszélő barátságos nénivel és faluszéli csurgóval, ami a mai korban sajnos egyre ritkább. De itt még fellelhető.

A homokkővidék közelségét jelezte a homokos kaptató, amin elindultunk a Nagykő irányába. A turistaút jelzettsége és követhetősége egész jónak bizonyult annak ellenére, hogy korábban azt olvastam, hogy a jelzésekkel lehetnek gondok. Az ösvény mellett több helyen is megállásra szólítgattak a fűből kikandikáló élénkpiros szamócaszemek. Nem is tudom, mikor ettem ilyen jóízűt és ennyit ebből a gyümölcsből.

A változékony tinóru helyben maradt

Útközben összetalálkoztunk (nem, nem a medvével, hanem egy) gombásszal, aki számos vargányát (vagy ahogy a helyiek mondják „igazit”), rókagombát és más finom erdei gombát cipelt kosarában. Korábban olvastam az egyik kalauzban, hogy Bárna környéke kitűnő gombatermő hely, de azt nem gondoltam volna, hogy ebben a szárazságban bármit lehetne találni. Márpedig lehetett, még azután is, hogy a gombász bizonyára már alaposan átfésülte a terepet és minden szép és ehető gombát hazavitt. Ugyan nagyon nem kerestük, de így is számos piruló galóca, ehető galambgomba, egy tinóru és egy vargánya társaságában térhettünk haza.

A Nagykő csúcsán

Akit a gombák kevésbé lelkesítettek, az is kigyönyörködhette magát a 625 m magas Nagykő és a 379 m magas Kiskő csodás kilátást nyújtó bércéről. Természetesen a Nagykő bazaltszikláit és az olyan egyedülálló geológiai látnivalókat is felkerestük, mint a Kiskő barlangja, amit egy bazaltban megrekedt gázhólyag alakított ki. Ezekről az érdekességekről, ill. a helyekhez kapcsolódó mondákról mindenhol viszonylag új információs táblák tájékoztatnak. A barlangnak van egy mesterséges bejárata és tárója, amin keresztül mi is megközelítettük magát az üreget és van egy természetes bejárata fent a hegytetőn. Úgy tartják, hogy a mesterséges bejáratot a barlangban rejlő kincs felkutatása végett vájatta ki Kemény Gejza, helyi birtokos három szilapogonyi lakossal. A kincset állítólag a barlangban rejtőzködő törökök rejtették ide. Más monda szerint a helyi lakosok rejtőzködtek itt a török elől. 

A nagy melegben felüdítően hatott a barlangüreg hűvöse, ahol megpróbáltunk egy meglehetősen fürge röptű denevért is lencsevégre kapni. És lám, sikerült :-)

Nicsak, ki repül ott?

Ha már a repülő jószágok fotózásáról van szó, egyik túratársunk, aki hobbiként lepkéket fényképez, elmondta, hogy errefelé egész ritka pillangófajok is előfordulnak. Mi ugyan nem találkoztunk például vörös vagy kis rókalepkével, de megcsodálhattuk a most zajló lepkenászt többféle fajnál, ráadásul mondanom sem kell, hogy a helyszín legtöbb esetben egy gyönyörű, színpompás virág volt. Sajnos állatokat egy kimúlt vakond kivételével nem láttunk, de számos nyom utalt jelenlétükre. Bárna környéke vadban gazdag terület, nem véletlenül létesítettek a Nagykő alatti völgyben egy vadaskertet. Mi a (nem létező) puskánkat otthon hagytuk, csak reménykedtünk, hátha megpillantjuk a medvét. (Nem, nem inkább csak a nyomát...)

Mivel ketten is bőszen kolompoltunk a társaságból, még ha járt is erre, biztos elment a kedve, hogy közelebbről részese legyen ennek a hangzavarnak. De aztán kiderült, hogy azért nem futottunk össze vele, mert ezen a hétvégén máshol volt dolga: a káliak riogatását szórakoztatóbbnak találta bizonyára

Bejöhetek-e?

A Kiskőtől visszafelé a csapat egy része (velem, mint túravezetővel egyetemben) úgy gondolta, hogy rövidít a falu irányába, ennek az lett a hozománya, hogy a nem rövidítő osztag már régen a megbeszélt találkozóhelyen, az Ibolya kocsmában itta sörét, míg mi azon tanakodtunk, hogyan kavarodunk ki a hegyek és patakvölgyek útvesztőjéből. Sajnos az online térképen látható utak és a valóság nem annyira voltak összhangban. A jelzetlen utakon való kavirnyálás másik hozománya lett, hogy egyre fogyatkozott csapatunk. Először csak Tiborékat hiányoltuk, majd a két Katinak is nyoma veszett. Miattuk kevésbé aggódtunk, mert őket már a falu közvetlen közelében vesztettük szem elől, de Tiborékat már régen nem láttuk. Láttuk viszont egész közelről a következő célpontunkat, a Szérkőt, egyetemben egy nagyon csúnyán fenyegető viharfelhővel mögötte. A hiányos csapattal így inkább a kocsmát vettük célba. Miután üdvözöltük a Laci-féle különítményt, megrendeltük az italunkat, és kényelmesen elfoglaltuk helyünket az asztalnál. Közben nagyon drukkoltunk Katiéknak, hogy még a zivatar kitörte előtt befussanak. Szinte végszóra, végre-valahára felbukkantak a kocsmaajtóban, ezután leszakadt az ég. Mi már addigra felére apasztottuk a (minő meglepetés!) meggysörünket – igen, itt ez is kapható. Kint  viharos szél tépte a fákat és borsónyi jégdarabok pattogtak az aszfalton. Még egy kóbor kutya is bekéredzkedett és menedékre talált.

Hamarosan megjelent egy csapat ázott terepmotoros is. Mint kiderült, ők találkoztak többször is Tiborékkal. Ugyan a terepmotorosokról turistakörökben eléggé negatívan szoktak vélekedni, de itt a kocsma menedékében most a helyi erők, turisták, motorosok és természetesen a kutya is teljes egyetértésben együtt szárítkoztak. Sőt a motorosok még fel is mosták az általuk behozott sarat!

Ritka kocsmai csendélet terepmotorosokkal és turistákkal

Közben egyre több sör, szendvics és sütemény fogyott, de kint még javában tomboltak az elemek. Tiborékat sajnos nem sikerült felhívnunk, hogy megtudjuk, sikerült-e még időben fedelet találniuk a fejük fölé. Aztán lassan csillapodott az eső és bár ugyan teljesen el nem állt, úgy döntöttünk, megkockáztatjuk a Szérkőhöz való kiruccanást. Elég színes képet mutatott a pelerinekkel, esővédő huzatokkal és nagy esernyőkkel felszerelkezett csapatunk, talán még helyi látványosságnak is beillettünk. Elköszöntünk a barátságos motorosoktól, a gombáimat meg a kocsmáros hölgynél hagytam megőrzésre – valószínűleg nem tett volna jót nekik egy esős séta a Szérkőre.

A kutyus egy darabig velünk tartott, de aztán inkább meggondolta magát és a szemből érkező, bőrig ázott Tiborékhoz csatlakozott. Mint kiderült, sajnos ők az erdőben vészelték át az ítéletidőt. Újabb túrára nem meglepő módon már nem akartak vállalkozni, így elbúcsúztunk tőlük.

Hangulatos, párás-ködös fenyvesben emelkedtünk a falu fölé, majd vadvirágos mezőkön haladtunk át meg-megállva, hogy kigyönyörködjük magunkat az eső utáni tájban. A köd, a felszálló felhőfoszlányok, a növényeken himbálódzó vízcseppek együttesében megjelenő színes társaságunk valami egészen egyedi látványt nyújtott.

Hamarosan feljutottunk a hegy alatti ismertető táblához, innen azonban a turistaút egy kevésbé bizalomgerjesztő, csalánnal és egyéb gizzel-gazzal benőtt csapássá vált. Azért a csapat nagy része vállalkozott a viszontagságok elviselésére cserébe a csúcsélményért. Sajnos azonban a várva várt kilátás elmaradt: a Szerkő (vagy ahogy a helyiek mondják, Szérkő) 457 m magas tetejét teljesen beborítja az erdő, innen nem látni a különleges sziklafalat. Kuriózum mivolta abban rejlik, hogy a Karancs-Medves többi csúcsától eltérően ez nem vulkanikus, hanem üledékes eredetű. Így hát megkerültük a hegyet, hogy a sziklafal alá juthassunk. Jutalmunk megint egy jó adag szamóca lett, meg az, hogy szedhettük a lábainkat, ha nem akartunk újból jól elázni, mert egyre jobban lógott az eső lába. 

Mire a végeláthatatlan, vizes réteken a kő alá értünk, már igencsak eleredt, így csak messziről csodáltuk meg, inkább a falu felé igyekeztünk. A kocsmai gombamegőrzőből kiváltottam a zsákmányt, majd az autókhoz érve elbúcsúztunk egymástól.

Azonban a gombapörkölthöz nem vezetett egyenes út innen: a gombák még tettek egy rövid kitérőt Tamáshoz az autó csomagtartójában, mire rájöttem, hogy bizony bent felejtettem őket. Tamás azonban volt olyan rendes, hogy gyorsan visszafuvarozta őket. 

Így másnap már meg is kóstolhattuk a vegyes erdei gombából készült paprikást.

A Szérkő alatti réten