A Pálos 100 volt számomra idén az a túra, amire leginkább várakozással tekintettem. Ebben az évben már 15. alkalommal rendezik meg ezt a teljesítménytúrát és olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, hogy ebből a 15 alkalomból 9 alkalommal én is elzarándokolhattam valamelyik távon Márianosztrára – 7 alkalommal a klasszikus 70-es túrán, 1 alkalommal a 40-es távon, most pedig a kibővített 100 km-es távon.
Cél nélkül nehéz haladni, a teljesítménytúrák világában is pont így van ez
Ez a túra nem csak a szép útvonala miatt vonzó, hanem amiatt is, mert lelki útravalóval is felruházza a hosszú vándorútra indulót. Ezenkívül a pontőrök kivétel nélkül mind kedvesen és lelkesen kínálják a túrázókat a rendkívül változatos frissítő italok és eledelek garmadájával, így erre a túrára tényleg csak vész esetére érdemes bármilyen eledelt hozni. További különlegessége, hogy a Duna alatt immár második alkalommal a közműalagúton kelhetünk át Visegrádnál a szervezők jóvoltából. Ez egy olyan nem mindennapi lehetőség, ami a nagyközönségnek csak évi egy alkalommal biztosított, az is előzetes regisztrációval, amire villámgyorsan betelnek a helyek. Mi, hosszú távokra vállalkozó túrázók meg két egymást követő hétvégén is olyan mázlisták vagyunk, hogy megspórolva 5000 Ft-ot átkelhetünk a Nemzeti Összetartozás Hídján, majd egy hétre rá itt az alagúton is a Duna alatt.
Minden évben most már hagyományosan nem csak én indulok a családból ezen a túrán, hanem más családtagok is, „beosztva” különböző távokra. Enyém általában az aktuális királytáv, párom most már simán megbirkózik a Csobánkán kezdődő „maratonnal”, miután sikeresen belevittem őt is a teljesítménytúrázás világába. Húgom és férje barátaikkal a 21 km-es távon indultak Visegrádról. Számomra pedig mindig egy kihívás, hogy vajon utol tudok-e érni közülük valakit.
Az együtt túrázáshoz kell a kompromisszumkészség
Idén nem egyedül vagy a párommal, Petivel indultam, hanem Bognár Lacival, akit a teljesítménytúrázók között ismertem meg. Már az előző beszámolómban is kitértem rá, hogy milyen áldás az, ha valakivel képes egy tempót menni az ember. Azt hinnénk elsőre, ez egy pofonegyszerű dolog, de 100 km-en együtt maradni, ugyanazt a tempót tartani, akár két embernek is, nagyon nem kézenfekvő. És bizony nem is könnyű megtalálni az ideális túratársat. Mostanra már nagyon sok túrázót ismerek, rövidebb távosokat, ultratávosokat vegyesen, mégis alig tudnék említeni valakit, akivel úgymond kényelmes túráznom. Laci pont ilyen. Nagyon jól tudunk együtt haladni, akár hosszú távon is, többször túráztunk együtt, de azért összeszokott párosnak nem neveznénk magunkat. Ne gondolja senki, hogy ez nem jár munkával, sok alkalmazkodással, türelemmel és lemondással mindkét fél részéről, hiszen nincsen két egyforma képeségekkel rendelkező ember, akinek minden mindig ugyanúgy klappol: a forma, az edzettség, az egészségi állapot, vagy akár a koncentráció, lelkiállapot, ami lehetővé teszi az előbbit például. Nem mellesleg az ultratávok teljesítése inkább szól az egóról, a teljesítményről (hisz a neve a sportnak is teljesítménytúra) és az önmegvalósításról mint az alkalmazkodásról. Pont olyan az együtt teljesítés mint egy párkapcsolat. Ezért legtöbbször sok ember nem is megy párban (bár vannak összeszokott párosok, sőt csapatok is, de sokszor ezeken belül is változnak időről-időre az erőviszonyok), hanem inkább választják a „nyitott házasságot” – mindig ahhoz társulunk, akivel az adott pillanatban jól együtt tudunk működni. A teljesítménytúra világában minden múlandó, nincsenek, vagy legalábbis igen ritkák az örökre szóló ígéretek és a hosszú távú elköteleződés. Az ismerősökkel elbeszélgetünk egy ideig, aztán a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbaktól elbúcsúzunk. „Intsél búcsút a lemaradóknak...” – ez egy alapszabály itt, ha szeretnél jól, a saját tempódban haladni. A saját tempó meg kulcsa a sikeres teljesítésnek. Nagy kincs az, ha valaki itt megtalálja a párját az ultrák sokszor igencsak kegyetlen világában, meg kell becsülni. Ez nem könnyű feladat. Mert bár jól tudunk együtt haladni, mégis rengeteg dologban különbözünk már a túrázáshoz kardinálisan szükséges területeken is, más a dinamikánk: Lacival ugyan hasonló a nagy átlagban nézett gyalogtempónk, de ez például a futótempónkra már egyáltalán nem mondható el. Laci ugyanis jóval gyorsabb nálam, én amolyan kocogó vagyok a hétköznapi edzéseken is, főleg az ilyen extrém távokon. Aztán a gyaloglást nézve se egyformán jön ki az átlag: Laci nálam erősebb az emelkedőkön, én viszont kompenzálni tudom ezt kitartó kocogással, ha lemaradnék. Hosszú távon meg nálam van a több rutin és talán a nagyobb kitartás is, talán mivel én teljesítettem a több százast (de sokszor ez se jelent semmit). Így én például a végén se lassulok már be feltétlenül nagyon és később, akár egy százas táv legvégén is tudok még kocogni akár. Egy szó mint száz, még két egymással egy tempót tartani tudó ember is nagyon különböző sok paraméterben, és ez azt eredményezi, hogy rengetegszer kell a sikeres együttműködéshez kompromisszumokat kötni.
Az úton mindig sok csoda vár, ez az egyik vonzereje ennek a sportnak
Bizony elég sokszor könnyelmű ígéretnek bizonyul egy olyan kijelentés, hogy „Persze, együtt megyünk!” (részemről feltétlenül, aki olvassa rendszeresen a blogomat, tudja miről beszélek...) Ez a túra most nagyon is jó alkalom volt arra, hogy fejlődjek, ha hajszálnyit is, ezen a téren. Sokszor nehéz félretenni az eredményt, az egót és a pillanatnyi célokat és lemondani egy jobb időeredményről és a másik ember érdekeit előnyben részesíteni. Ha máshogy nem működik valakiben ez a készség, talán sorsszerű, hogy olyan dolognak kell történnie, ami tanítja erre.
Az egyik útravaló idézet, amit húztam, talán nem véletlenül ez volt: „Tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen.” (Iz 49,16) A lelki útravalókat mindig csak a túra után olvasom el (úgy mint az itinert is), és utána próbálok elmélkedni rajta, mi mondanivalóval szolgálnak számomra az adott túrával vagy élethelyzetemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez volt az egyik idézet, ami megszólított.
Lacival a Normafán
Abban egyeztünk meg, hogy én leszek a „főnökasszony”, én mondom meg, mikor, milyen tempót menjünk, mivel én ismerem az útvonalat. Lassan mint a tenyeremet, amin most Lacit kell hordoznom. Én leszek ugyanis a navigátor is. A főnök szerepkör nem azt jelenti, hogy muszáj mindig futni, ha mondom és a másik nem javasolhat például futást vagy gyaloglást egy adott szakaszon. Mindig az adott pillanatban gyengébb félhez kell igazodni. Időtervünk nem volt, bármi jó volt a nagyon megengedő szintidőn (26 órán) belül, de nyilván örültünk volna mindketten, ha egy jót megyünk. Peti előző nap levitte az autót, hogy legyen mivel hazautazni, de tervezni mégse nagyon tudtunk, mivel fogalmunk se volt, ki mikor végez majd a népes csapatból a nagyon különböző távokon. Mondtam neki, hogy nincs harag, ha nem tud megvárni, esetleg majd konzultáljon a húgomékkal is, hátha tőlük tud inkább majd valakit hazahozni. Mivel esőt mondtak a meteorológusok úgy nagyjából éjféltől, tudtuk, hogy jó lenne minél kevesebbet ázni, de ehhez a tempót is meg kell pörgetni és nem árt korán elindulni se.
A Laci & Sons taxiszolgálat 4:50-re jött értem, így igazán úri dolgom volt. 5 óra 2 perckor meg már rajtoltunk is célcsomagot leadva, pólót felvéve: ez mutatja azt, hogy milyen kiváló csapatot és rendszert hoztak össze a szervezők. (Meg azt is, hogy ez az a teljesítménytúra, aminek a rajtja a legközelebb van a lakásomhoz.) Az első egy kilométeren a túlélés és az akklimatizáció a cél, csak semmi futás, küzdjük fel magunkat a lépcsőkön és a sötét, kanyargós ösvényeken a Gellérthegy oldalába a zöld jelzés mentén a Sziklakápolnától. Lacinak kiadtam az ukázt: futásról csak onnan lehet szó, miután leértünk a foghíjas, hosszú lépcsőn. De utána a Diós-árokig meg sem állunk. Nem véletlenül terveztem így, még óvatosan lépegetve is majdnem sikerült rajta hanyatt esnem. Később is csak módjával kocogtunk, ami nem volt véletlen: itt nagyon figyelni kell a kiálló kövekre az előttünk haladók kerülgetése közben. Laci le is maradt, mivel egy elbotlott lánynak segített. Semmi baj, én addig legalább fényképeztem egyet. Mindenkinek megvan a maga „faxnija”, az enyém ez a fényképezés, de Laci szerencsére ismer már és nem vette zokon. A strigulázást most kihagytuk, a sor is hosszú volt a molinónál, meg túl hosszú lett volna a felróni való. Majd cipeljük magunkkal a terheinket és adott esetben megosztjuk a másikkal, erre is jó egy túratárs. Mert a közös menetnek nem csak nehézségei és árnyoldalai vannak.
A Vérmező felé haladva ismerősökre köszöntünk rá, Láng Ritával egy jó darabon együtt is kocogtunk. Aztán, mivel mi kicsit gyorsabbak voltunk, elköszöntünk. Lacinak már előzetesen is ecseteltem a haditervet, hogy csak a János kórházig futunk, mihelyt megkezdődik az emelkedő, sétára váltunk. Igaz, én ezt az emelkedőt most már tudom futni, de erőlködni fölösleges. Ez még csak a túra eleje és több mint 90 km van hátra. Így is tettünk. Felkapaszkodtunk a Kútvölgyi kápolnához, ahol kaptunk pecsétet és merítettünk a szentkút vizéből. Aztán neki az emelkedő maradékának a Normafáig. Előzetesen Laci megkért, hogy legyek guide is, azaz szolgáljak rövid ismertetőkkel a látottakról. Így (nagyon) röviden, címszavakban meséltem Regőczi István atyáról, az Isten vándoráról és az engesztelő kápolna építéséről is az Anna-réten. Itt várt minket a következő pont, ízletes, puha pogácsákkal és forró kávéval. Nagyra értékeltük. Innen aztán kocogtunk újból, mivel a terep megint futóbaráttá vált. Igaz, előtte kicsit már neki kellett vetkőzni, mert végre eljött az idő, hogy soknak bizonyult az eddig viselt 3 réteg. Kezdett kiengedni a hajnali 0 fok közeli hideg, ahogy ébredezett a nap is. Legurultunk a Szépjuhásznéhoz, a kolostorhoz, azaz csak én, mert Lacinak útközben nyoma veszett.
Vártam Lacira a budaszentlőrinci kolostor romjainál
Vártam és vártam, kérdezgettem a beérkezőket, nem láttak-e egy ilyen és ilyen fickót. De Laci csak nem érkezett meg. Pedig a zebrán való átkelésnél még ott volt mögöttem, csak látta, merre kanyarodtam és ugye szalagok is voltak. Bár ez az egyik hely a túrán, ahol könnyű téveszteni. Végül csak elővettem a telefonom és rácsörögtem. Kiderült, hogy már odébb jár, mivel benézte a szalagokat és ment egyenesen tovább. Én meg kicsit lassabban, indultam tovább. És már jött is Laci, majd könnyedén utolért még a Gyermekvasút kereszteződése előtt.
A Nagyrét idén is deres
Talán Vékony Gyuri, vagy a pontőr volt az, aki mondta, hogy Botos István és Tarnai Máté valamivel előttünk van. Így hát a következő célunk az volt, hogy utolérjük Istvánt, ha Mátét nem is. Kocogtunk végig a Tótasszonyi oltár előtt, át a hűvösvölgyi Nagyréten, ami idén is deres volt, majd a kedvenc virágárusom előtt, ahol még csak ekkor húzták fel a rolót. Ez ugye egyet jelent: nagyon gyorsak vagyunk, nem volt arra még példa, hogy ilyen korán ideérjek. Előzgettük sorra a csoportokat a Zsíroshegyi úton, mígnem megláttuk azt, akit kerestünk. Elég déjá vu érzésünk volt, hiszen egy jó fél éve ugyanígy haladtunk itt hárman a BHTCS alkalmából, igaz akkor valamivel, de nem sokkal hidegebb és sötét volt. Máriaremetén is pecsételtünk (azaz én pecsételtettem) és ettünk-ittunk egy jót, majd igyekeztünk tovább Solymár irányába. Itt elbúcsúztunk Istvántól, mert megint kocogásra váltottunk még az erdő előtt.
Tökfejek vigyorogtak ránk az éppen kinyitó kedvenc virágosomnál
Eljött a pont a Solymár táblánál, ahol mindig órát nézek: 3 és fél óra telt el indulásunk óta. Sosem voltam itt ilyen gyorsan. Lám-lám, a kooperáció nem is olyan rossz dolog. Egyedül biztos hamarabb feladtam volna a kocogást és nem lettem volna ilyen kitartó. Vagy a másik véglet: nyomtam volna mint hülye a csengőt aztán jó hamar kicsengettek volna. Ráadásul Laci még néha ki is igazít, például amikor valamiért rossz felé akarok kanyarodni a Jegenye-völgy helyett. Cserébe mesélek neki az itteni gyerekkori sziklamászós élményeimről, a régi fürdőről a vízesésnél, valamint megmutatom a kaptárkövet is az útról. Hipp-hopp ott vagyunk a vár alatt, szinte repül az idő a jó társaságban. A vár előtti pontnál kis szerelvényigazítós szünetet tartunk, aztán indulunk tovább az állomás felé. Éppen érkezik a solymári vonat, amíg tovaszáguld, addig pont megtaláljuk az átjárót. Kocogunk tovább, egészen a Háziréti-tó előtti földekig. Még egy kis hullámzás a Solymári-fal mentén, majd a kellemetlen mászóka a Kevély oldalában és lassan odaérünk Csobánkára. És még csak fél 11 múlt. Soha ilyen korán nem voltam itt. Most bent van a kastélyban a pont, aminek az az előnye, hogy kulturált WC-t is találunk. Ki kell használni. És nem szabad kihagyni azt a sok finomságot, pl. a pálos túrák emblematikus narancssárga zsíros kenyerét, a fehérjével teli mungóbabcsírát vagy a különleges lekvárokat se. Kenek is egy mézeskalácsra a narancsos-sütőtökösből. Ez nagyon finom! Sőt még azt is megtudom, hogy Peti nincs nagyon sokkal előttünk, még akár be is érhetem Visegrádig.
Szántókon igyekszünk a Háziréti-tó irányába
Mindenki kedvenc vizslája
Most egy forgalmas autóút majd hosszú mászás jön, egy időre fel kell függesztenünk a futkározást. A Gyopár-forrás mellett, a Nagy-Csikóvár alatt kapaszkodunk a Karolina-árok mellé, majd még meredekebben fel a Bölcső-hegy alá. A végét meghúzom kicsit, majd lekocogok a Lajos-forrásig. Laci megint lemarad. Közben egy ismerős, a kirobbanó formában lévő Cser M. Zoli szalad el mellettem, üdvözöljük egymást. Az egykor szebb napokat látott Ságvári Endre turistaház árnyékában megvárom Lacit. Addig legalább megeszem végre a Szépjuhásznétól idáig cipelt almám. Aztán ereszkedni kezdünk a kék kereszten egészen a Bükkös-patak-völgyéig. Hol nekiiramodunk, hol kicsit belesétálunk, éppen ahogy kényelmes. Egy talányos patakátkelés után egy rétre érünk, ahol éppen többen is piknikeznek. Mondom is Lacinak, hogy most mennyivel több kedvem lenne itt szalonnát sütögetni, mint menetelni még mintegy 60 kilométert. Ő is leheveredne itt inkább. De nincs apelláta, most mászni kell megint felfelé a Kis rigó étteremig. Mi akartuk...
Gyönyörű ló Pilisszentlászlón
Ahogy futok lefelé Pilisszentlászló szerpentinjén, konstatálom, hogy Laci nincs mögöttem már megint. Az országos kéken vagyunk, csak megtalálja merre kell jönni. Ahogy rákanyarodok a zöldre a főtértől, mintha látnám is mögöttem az óriási tömegben, ami valószínűleg a Spartacus-ösvény felé masírozik vagy éppen ezen a túrán van. Kicsit megiramodom, mert egy túrázóban messziről Petit látom felfedezni, de sajnos csak optikai csalódás volt. A templom előtti kis közben bal oldalt egy pompás muraközi jellegű lovat fog gazdája egy szekér elé, készítek pár fotót, mint ahogyan a szomszédos háznál a fák alatt pihenő vörös-fehér cicákról is. A templomnál kérek pecsétet, majd mixelek egy magnéziumos italt. Laci csak nem érkezik, viszont jó lenne haladni tovább. Nem is tétovázom, de amikor elindulok, felhívom a biztonság kedvéért: kiderül, hogy megint benézett valamit és már kifelé tart a faluból. Nem esik jól neki, hogy vissza kell jönnie. Megyek tovább, de nem találkozom vele. Útközben találok magamnak egy másik Lacit Pécsről.😄Bár az új Laci mondja, hogy kezd az ereje végére érni, ennek ellenére majdnem végigkocogjuk az Apátkúti-völgyet. Közben beszélgetünk a Mecsek szépségeiről, a futócipőkről, az itteni gyönyörű tájról, a Spartacus-ösvényről és az ide közelebb eső testvéreiről, amiket oly kevesen ismernek. Az aszfaltra kiérve már a második Laci is elmarad mögöttem, rendesen fogyasztom őket. (Remélem, sikerült neki ez a túra.) A Pilisi Parkerdőgazdaság turistaszámláló biztosának csak odakiáltom, hogy Pálos 100, aztán robogok is tovább. Hangos hűha hangzik utánam. Tavaly is pont így volt, csak akkor Pálos 70-et mondtam és bár ugyanígy futottam, korántsem voltam ennyire jó állapotban mint most. Megy a futás, vágyom a tempót, feljebb kapcsolom még a decibelt az aszfalton. Tetszik, ahogy maradnak el mellettem a turisták, boldogan mosolygok a szembejövőkre. Süt rólam az örömmel vegyes nagyképűség, én vagyok most a menő ultrás, aki élvezi is, amit csinál, mások csak szörnyülködjenek a távokon, amiket magunk mögött hagyunk hétről hétre. Addig futok, amíg meglátom azt, akit már nagyon régóta szeretnék. Ott ballag előttem Peti. Nyomok egy sprintet és orvul „hátba támadom”. Mindketten boldogok vagyunk, hogy végre egymásra találtunk, pont most, az ebéd előtt, amit így együtt fogunk elkölteni.
A túra egyik legszebb szakasza az Apátkúti-völgy
És egy valódi költő is kerül mellénk, Peti régen látott haverja, Költő Balázs személyében, aki szintén a 40-es távot morzsolja. Micsoda találkozások adódnak mindig ezen a túrán! Petivel a kifejezetten finom gulyás elfogyasztása után még megiszunk egy eszpresszót, aztán útnak indulunk a közműalagúthoz. Találgatjuk, mikor lehet vezetés. Úgy saccoljuk egészkor és félkor, így mikor ereszkedni kezdünk, kiszámolom, hogy én még elérhetem az egészkor induló csoportot, ha felveszem a nyúlcipőt innen. Így elbúcsúzom Petitől.
Őszi kikericsek sorakoznak a réteken
Kár volt a sietségért. Ugyan odaérek még bőven egész előtt, de a vezetett csoport már elment, következő vezetés csak nagyjából fél óra múlva indul. Vigasztalhatom magam addig az újabb Pálos csokival, amit itt kapok, valamint a pilisszentlászlói rendkívül édes almával. Vagy barátkozhatok a kerítés mögötti birkákkal (némi hasonlóság van úgyis köztünk). Mindenki jól jár végül. A birkák kapnak almacsutkát és simogatást, én időt szakíthatok a kerítésre felragasztott idézetek olvasgatására, és még a vezetés előtt felbukkan Peti, Balázs és Laci is, így együtt mehetünk át az alagúton. Az alagút előtti szakaszon nehéz volt követni a szalagozást, így csekkolom a telefonom, megvan-e a track. Sajnos nem töltöttem le, mivel bíztam az útvonalismeretemben és a jó szalagozásban. Ez Kóspallagig rendben is lesz, de mi lesz éjszaka a nagyrészt ismeretlen kiegészítő szakaszon? Miközben hallgatjuk a vezetést, azon idegeskedem, hogy a track nem gpx, hanem xml kiterjesztésű (gyakori hiba), nevezhetem át, közben a telefon nem talál alkalmazást, ami megnyissa. Pedig máskor minden megy, mint a karikacsapás. De ha ideges az ember és nagyon kell valami, akkor biztos nem sikerül. Végül nagy nehezen kibányászom a jó gpx-et a Messenger üzeneteim közül, amit Lacinak küldtem. Mert neki már korábban megcsináltam ugyanezt. Az alagútban persze nincs mobilnet, így csak a menet legvégén kerül fel a telefonomra a track. Megnyugodhatok.
Menő ultrásként szintén a kikericses réten
Ki a nagyobb birka?
Most már élvezhetem a sétát a partmenti sétányon, gyönyörködve a szemközti hegyekben, a büszke fellegvárban, a csendes víztükörben. De aztán rádöbbenek, hogy még tulajdonképpen sehol sem tartok, még jó 40 km hátra van nekem, nem sétálgathatok csak úgy Petivel és Balázzsal, hiába kellemes a társaság. Futok előre a hosszúra nyúlt menetoszlop mellett, felfedezem Lacit, aki éppen egy 19 éves srác társaságában halad kicsit tempósabban. Máskor, a 70-es távon itt már belátható távolságra van az út vége. 20 km sincs a célig, emelkedő már alig, azok is rövidek, hamar túl vagyok rajtuk. Az utóbbi időben úgy Törökmező felé kezdtem el érezni lábaimban a hosszú út súlyát egyáltalán. Most viszont még egy maraton van a célig. Egy nagybetűs maraton, a végén a meglepetés szakasszal, aminek egy részét ugyan visszafelé bejártam a Ba-DI-n, de vajon milyen lesz a maradék?
A Duna alatt
Visegrád a túlpartról
A Pálos 70 (ami mostanra már majdnem 80-ná hízott) a gyakorlottabb túrázók szemében nem számít nehéz túrának ami a terepet és a szinteket illeti. De nagyon nem sejtettem, mit tartogat a Kóspallag utáni mintegy 30 kilométer számunkra, amit ráadásul már sötétben kell megtennünk és lehet, hogy ázni is fogunk közben. A Börzsöny ugye nem viccel, mondják. No majd meglátjuk, mit hoz a sors, addig is haladjunk, ahogy tudunk. Egyelőre csak kapaszkodunk felfelé Nagymaros utcáján, le is maradok a fiúktól, mert gyakran kattan a fényképezőgépem. Az ifjú titánunk a laposabb, őszi kikericsekkel pettyezett réteken búcsút int, mert futna. Kicsit később mi is rávesszük magunkat Laci javaslatára a kocogásra. A laposakat és a lejtőket ki kell használni, amíg van rá energia. Majd sötétben már nem erőltetjük a futást, de a napnyugtáig még jókora szakaszt elfogyasztunk a maradékból, ha minden jól megy.
Mászunk a Köves-mező felé Nagymaros utcáin
Itt mindig vannak cicák
Hosszan elnyúló réteken Törökmező felé
Elérjük Törökmező komplexumát. Egy régi motoros, Szarvák Szabi van telefonban, kérdezi, hol járunk. Ő is elismerően bólint, hogy jól megyünk. Amit tudunk megfutunk, ha van kedvünk, szinte csak felfelé gyalogolunk. Amint letérünk az aszfaltról a piros leágazására, ahonnan olyan szépen látszanak a Magas-Börzsöny csúcsai, meglepetésünkre a fiatal srác ott gyalogol előttünk. Beértük tehát, nem jutott messzire. Elmondása alapján mostanra fogyott el az energiája. Igaz, neki innen már valóban nincs sok hátra, mindössze nagyjából egy 10-es, azzal meg már csak meglesz valahogy. Drukkolunk neki, majd elbúcsúzunk tőle, tovább kocogva.
Egyik legszebb kilátás Törökmező előtt nyílik
Ezeken a hosszú távokon a fiatal korosztályból alig vannak képviselők, főleg a 20 alattiak ritka madarak. Így hát csodájára járunk mindenkinek, de tényleg. Szerencsére az elmúlt pár túrán találkoztam pár fiatallal, akikből remélhetőleg jó utánpótlás nevelődik majd ki ehhez a szép, de igen küzdelmes sportághoz. Ráadásul nem egy közülük a százasok irányába (is) szeretne kacsintgatni.
Toronyalján újabb terített aszal némi müzliszeletekkel és szőlőcukorral, de sokáig nem időzünk, mert most már tényleg lassan sötétedik, és addig jó lenne legalább Kóspallagig eljutni. Kiderült, húgoméknak is a nyomában vagyok most már eléggé, talán néhány kilométerrel járnak előttünk. Mostanra mi se nagyon hajszoljuk a tempót, még egy-két lejtőt megkocogunk a falu előtt, aztán ezzel mára (majdnem) bezárult a futóláda. Így valószínűleg elkerüljük egymást húgomék csapatával.
Toronyalja utáni rét - már lefelé megy a nap
Ahogy alábukik a nap, kezd az idő is hűvösre válni. Lassan felkívánkozik a pulóver és a lámpa is. Azon imádkozom, hogy ne kelljen felmenni a kóspallagi kálváriára, mert az nekem is egy kisebb keresztút lenne. Szerencsére nem kell, de a sárga az Érsek-tisztás felé se egy kímélő útvonal, de nem ám! Persze ez csak menet közben derül ki. Először egy laposabb úton bekanyargunk az erdőbe beetetésként, aztán elszabadulnak az indulatok. Csak megyünk és megyünk felfelé. Hol lankásabban, hol meredekebben. Mivel ismeretlen a szakasz, azt se tudjuk, hol járunk, hova érünk ki és nagyjából mikor. Ez a legrosszabb, ilyenkor könnyedén erőt vesz az emberen a csüggedés. Semmi mást nem akarok, csak érjünk már oda Nagyirtáspusztára. Lehetőleg minél hamarabb.
Kóspallag után besötétedett
Amíg ez megtörténik, beér és elhagy minket egy túrázó. Aztán végre rákanyarodunk az aszfaltra és figyelem, mi ez a sok repkedő bogár a lámpám előtt. Hát nem bogarak azok, hanem esőcseppek. A műúton strázsáló róka is jobbnak látja, ha beszalad az útmenti bozótba az egyre sűrűbben hulló eső elől. Szerencsére már közel a pont, pislákoló mécsesek sora vezet oda. Különben nem lenne könnyű megtalálni. (Igaz, a BaDi-n is ugyanebben a turistapihenőben volt az EP.) A pontőr fiúk meleg tésztás zöldséglevessel és kávéval tudnak szolgálni, valamint nem túl forró teával. Ez pont az a menü, ami újból lelket tud önteni belém ilyenkor, hogy kimenjek az esőbe és még megmásszam a Nagy-Koppányt, aztán Letkés után a Piribék-tisztást is, megtéve még vagy 20 km-t. A ponton beér minket Márton Dani és Botos István is, aki elmondása szerint már a kezdetektől fogva lábfájdalommal küzd. Ahhoz képest nagyon szépen halad. Mesélem neki, hogy most én lettem Laci Istvánja, aki bizonyos időközönként örömteli bejelentéseket tesz, hogy ne üljön le a hangulat. Az imént léptük át a félmaratoni küszöböt, aztán most meg már csak 10-essel kezdődnek a számok. Ilyenkor minden ilyen apróságnak örülni kell (azaz kéne, ha még fel tudja dobni az embert).
Daniék még időznek, mi nekiveselkedünk a Nagy-Koppánynak. Teljesen kiesett a Ba-Di óta az az állati meredek, de rövid szakasz, amit meg kell mászni. Egy a szerencsénk: annyit még nem esett, hogy csússzon. De mi lesz a mögöttünk levőkkel? Mi még nagyjából az első 20 százas beérkező között vagyunk itt. A többi kanyargás a csúcsig szerencsére inkább csak hosszú, de nem meredek. Most sajnos nem élvezhetjük innen a kilátást, csak azt látjuk, hogy igen felhős az ég, kaphatunk még az égi áldásból, ami mostanra szűnni kezdett. Megkezdjük az ereszkedést.
Lacinak már belengettem, hogy van még egy Sákola-tetőnk is Letkésig. Mikor alá érünk, furcsa dolgot tapasztalunk: a track felmegy a csúcsra, de a szalagozás elvezet alatta. Egyszer vissza is megyünk, mert azt hisszük, elrontottuk az irányt. De nem, mert a szalagok ezen a széles úton vannak. Ennyi gond legyen! Viszont sokkal nagyobb baj történik. Már egy ideje tapasztalom, hogy Laci nem jön annyira, valamivel le van maradva mögöttem. Most mondja, hogy álljunk meg kicsit, mert szúrást érez a mellkasában. Ha ő mondja ezt, az nem vicces, egy éve volt stentbeültetése. Elgondolkodom, mit tudnék csinálni, ha nagy baj van. Valami halvány fogalmam van az elsősegélynyújtásról, de az egy infarktus esetén sajnos édeskevés. Még az is lehet, hogy itt fent térerő sincs, hogy felhívjam a 112-t. Ráadásul ide maximum a Börzsönyi Hegyimentők tudnak kijönni, az meg rengeteg idő, amíg riasztják őket és kiérnek. „Ne félj, csak higgy! Megmenekül.” (Lukács 8,50) Vajon miért húztam pont ezt az idézetet?
Szerencsére Laci picit később mondja, hogy bár fáj még mindig a szívénél, de valamivel jobb lett, tehát menjünk, csak lassabban. Közben Istvánék utolérnek. Mondom nekik mi van, nem árt, ha tudnak a dologról ők is. Lacinak meg azt mondom, hogy nem szégyen feladni ám Letkésen, ha úgy érzi, hogy gáz a helyzet. Közben reménykedem, hogy épségben elérünk addig. És a terep nem könnyű: meredek hegyoldalban le, alig látható letérés vezet oda, aztán több bozótoson kell átcsörtetni keskeny vágaton, árkok fölött egyensúlyozva. Mezők, ahol nincs igazi út, de annál több a gödör és a bucka. Csak érjünk le biztonságosan! Egy futó lány el is kavart jó sokat előttünk, így csak most előz le. Igen, hiába volt ott egy halom szalag, azt a keskeny kis ösvényt mi is majdnem benéztük. Laci biztat, hogy menjek nyugodtan én is, ha akarok, de nem hagyhatom egyedül.
Egy különleges élménynek vagyok tanúja. Valami narancssárga, talán egy szempár világít előttem az úton. Vajon egy kis állatka? Ahogy közelebb megyek, nem mozdul, így most már inkább arra gondolok, hogy valaki elhagyott egy fényvisszaverő alkatrészt. Már egész közel értem, amikor az égő narancssárga folt egy madár kontúrjával körülvéve hirtelen felröppent az út közepéről.
Figyelek mindig hátra, Laci stabilan jön mögöttem. Beérünk Letkésre. Egy utcát eltévesztünk, de így is odajutunk az étteremhez, aminek hátsó traktusába a pont költözött. Daniék és az eltévedt lány éppen indulóban vannak. Itt vár az egész túra egyik legfinomabb eledele: a kenyérlángos. Sajnos Laci nem bír enni belőle, az ő adagját is megkapom. Nekem inkább arra kell koncentrálnom, hogy hagyjak a többi beérkezőnek is. Kínálnak itt is kávéval, de úgy érzem, a maradék 10 km-re már megleszek nélküle is. Ó bár ilyen ellátás lenne minden túrán!
Az utolsó pont a távozó Daniékkal
Laci mondja, hogy induljunk. Nem tétovázom, megyek a nyomában. Egy kis kutya megkerget minket a kivezető úton. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy játszani, barátkozni vagy támadni akar. Lehet, hogy ő is... Szerencsére Laci jó tempót megy még így is felfele, nem egyszerű követni őt a sok helyen süppedős, feltúrt, fatörmelékes úton. Néhol még kidőlt fák is nehezítik a dolgunk. A hágó előtt meg hirtelen még az eddiginél is jobban emelkedni kezd az út. Az tartja bennünk a lelket, hogy ez már az utolsó mászás és a Börzsöny azért csak nem a Himalája. Egy darabig nyugi van, de miután elhagyjuk a Piribék-tisztást, ahonnan még kb. 5 km van hátra, megint rákezd az eső. Úgy tűnik, most nem csak incselkedni akar velünk. A terep se kímél: megint kisebb mászások jönnek, pedig meg voltam már győződve arról, sőt Lacit is azzal biztattam, hogy most már csak lefelé megyünk. Igen ám, de amikor végre lejtésbe kezdünk, abban semmi köszönet nincs. Ágas-bogas bokrok között, szűk ösvényen kanyarog lefelé az út, szerencsére a szervezők alaposan kiszalagozták, így nem tudunk eltévedni. Néha nézek hátra, követ-e Laci lámpája. Megint lemaradt tőlem, remélem, nincs baj. Szaporázom a lépteim, amennyire tudom, mert egyre jobban esik. A bozótosba vágott zergecsapás meg egyre jobban lejt, majd kikanyarog egy meredeken leszakadó rézsűs patakpartra. Ezer szerencsénk, hogy itt a talaj még nem ázott fel. Hogy mi lesz itt a később érkezőkkel? Az Úr legyen hozzájuk irgalmas! Az ösvényke átvág a patakon és felmászik ugyanolyan magasba, ugyanolyan dőlésszöggel a másik oldalra, szóval semmi se lesz ezzel jobb, maximum a másik oldalról gurulhatok bele a mély árokba, ha nem vigyázok. Nagy sokára kiérek egy széles útra, de ennek se kell örülni: csak a reményeim közepette járható jobban az előbbieknél. Ugyanis a sűrűn hulló eső kezdi feláztatni az agyagos talajt, aminek a következményei a cipőn gyűlő sárkoloncok, majd később az ide-oda korcsolyázás. És én ma nem a műjégpályára készültem cipővel. Itt bizony minden perc számít, így ahogy tudom, nyomom a tempót, de a falu távoli fényei alig közelednek. Laci innen már csak letalál, de néha azért hátra nézek. Nem látom a lámpáját, aztán később is csak igen távol. De jön legalább.
A sárban fetrengést megúszom, és a majdnem vadiúj cipőm pont itt az utolsó kilométereken kap tetemes sárpakolást. Kissé DBV feelingem van... Meg Palipista, ahol szintén az utolsó kilométerekre jut egy jó adag szívatás. Apropó, új cipő: nem tudtam ellenállni a közelmúltban leárazott Salomon Ultra Flow 2-nek, meg a csajos színeinek, így került egy a cipősszekrényembe. Amit egy csöppet se bántam meg, mert talán még az előbbi írásomban agyondicsért New Balancenál is kényelmesebb. Majdnem ez volt az első útja rögtön és azt kell mondanom, nagyon közel van a számomra tökéletes cipőhöz.
Egyre közelebbről villog a kisvasúti átkelő lámpája, ami egyben jelzi, hogy beértem a faluba és végre aszfalt kerül a lábam alá. Már nem érdekel semmi, nem akarok tovább ázni, be akarom fejezni az egészet minél hamarabb, így futásra váltok. Még mindig megy...
Persze, hogy két fiú pont a templomkapuban akarja elkészíteni élete célfotóját. Tőlem csinálhatják, csak egy lépéssel jó lenne beljebb fáradniuk, hogy elsurranhassak a hátuk mögött a célnak otthon adó épület esőtől védett melegébe 19 óra 16 percnyi vándorlás után. Nem vagyok különösen büszke magamra, főleg a türelmetlenségemre. Meg leginkább arra nem, hogy nem vártam meg Lacit, hogy együtt érjünk célba.
„sírásra görbült a szánk / mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm / ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében / az embert megkeresni
a jóságot még ma / el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag / merj már megszületni” (Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag - ezt is kihúztam)
Már átvettem a díjazásom, amikor megérkezik Laci is. Nálam sokkal jobban kész van, de beért ő is egyben és épségben és ez a legfontosabb. Engem ez a túra most nem viselt meg annyira és ez jó jel a folytatáshoz. Tulajdonképpen az utolsó három túrámon egyre jobb formát tudok felmutatni és ez biztató életem eddigi legnagyobb távja előtt, ami majd október végén következik. Ez pedig a Szántó 150B lesz, ami tudom, tök lúzerség, mert csak sima 100-asként tudom elszámolni a bajnokságban. De az óvatos duhajoknak nem jár több.
Annyira érdekes dolog, hogy a legutóbbi százas túráim között mindig van egy kapocs. Pont olyan, mint egy láncszemekből álló hosszú láncolat. A Kohász kéket a Bazalttal összekötik a közös szakaszok. A Bazalt és a Palipista között nehezen találok kapcsolatot, de ha nagyon erőltetjük a dolgot, legyen az, hogy mindkettő helyszíne vulkanikus hegység. És akkor jön a névmisztika: Palipista, utána Pálos – ezt szerintem nem kell magyarázni. Majd Pálos után Szántó. Mennyire szép párhuzam, hiszen a pálos rend első kolostora Pilisszántón volt.
Peti rendes volt, megvárt minket, pedig ő is jól elfáradt. Még azt is kivárja, hogy vacsorázzak egyet az iskolában. Aztán hazaviszi a társaságot. Lacinak jár annyi, hogy házig fuvarozzuk, hiszen annyiszor vitt már mindenhova, sőt még el is viselt az egész úton.
Vezet A fény Éltet Minket a remény És még Hisszük Hogy figyel ránk az Ég Ó, de várom Igen, várom Hogy véget érjen az álom Hogy végződjön a kezdet Kezdődjön A vég
Refr.: Coming around, coming around A change of heart is here as the lights go down Coming around, coming around As soon as the lights go down
Tudom Hogy fáj Magadhoz térsz Ismeretlen a táj De még Hiszed Hogy figyel rád az Ég Kicsit félek Kicsit fázom Az utunk végét látom Hogy végződik a kezdet És kezdődik A vég
(Bonanza Banzai: Coming around)
Az idézeteim és a díjazás (a legfelső is nagyon a szívemhez szól)
Gyúrunk a Beach Ba-Di-ra, irány a Ba-Di building. Ez így persze nem igaz, szerintem beach bodym már sosem lesz ebben az életben, viszont az elkövetkező 2 kemény hétvégére (Palipista, Pálos 100) muszáj felkészülni. Persze alkalmasabb lenne a Bakancsok a Duna Irányába (röviden Ba-Di) 50 km-es távja erre, de a családi béke érdekében a kompromisszum most a 30 km-es (valójában 33 km-es) viszonylag így is szintes táv (nagyjából 1500 m emelkedés). Ahol megint megígértem életem párjának, hogy együtt fogunk haladni. Tartani magam ehhez egészen 20 km-en keresztül sikerült is – az már a túra kétharmada. Lényeg a növekvő tendencia.
Rajt és cél a márianosztrai Faluházban
Már a kiírás elolvasásakor úgy tűnt, hogy az útvonal nem adhat okot a csalódásra. Az érintett csúcsokon már mind jártam és tudtam, hogy szinte mindenhonnan a lehető legszebb börzsönyi panoráma fog elénk tárulni. Nem mellesleg a kilátásért meg is kell küzdeni: a markáns vulkáni kúpokra (Zuvári-hegy, Nagy-Galla, Sákola-tető, Kis-Koppány, Nagy-Koppány, Nagy-Sas-hegy, Só-hegy, Kopasz-hegy) tekintetes kaptatók vezetnek és nyaktörő lefeléken lehet elhagyni őket. Még az e hétvégi igen erős felhozatalból is kitűnt ez a túra. Sebes Pisztráng, Attila védvonal, Tolna 50, hogy csak a számomra izgalmasabbakat említsem, szóval volt erős konkurencia. De Peti egyértelműen erre a börzsönyi túrára voksolt, szóval beneveztünk és hajrá.
Mikor az üveg is már csak saját maga árnyéka
Reggel nem sikerült felébredni óracsörgésre, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak nem is állítottunk be csörgést a megengedő rajtoltatási idő miatt. Sikerült is nagyjából a végére odaérnünk Márianosztrára. Ha viszont időben felkelünk és elindulunk, lehet, hogy elszalasztjuk a túra, azaz nem is, az odaút egyik legnagyobb élményét: Ahogy kanyarogtunk a Kismaros és Kóspallag közötti erdei szerpentinen, egyszer csak egy szarvastehén sétált át az úton. Őt követte még három másik. Majd végül nagy méltóságosan vonulva, a sor végén egy hatalmas királyi fejdíszt viselő bika kísérte a háremét. Ezt tényleg kár lett volna kihagyni.
Állatokkal sajnos nem találkoztunk, viszont meglepően sok volt a gomba, köztük igen szép ez a mérgező világító tölcsérgomba
Szarvasbőgést később aztán a túra közben is hallottunk. Nem is nagyon szeretném szaporítani a szót, hiszen ez számomra „Csak egy rövid túra, nem halsz bele!” (valamiért a facebook folyton ilyen feliratú halálfejes pólókat nyom az arcomba, nem is értem, miért... a végén még lehet, hogy rendelek egyet... /A fogyasztói csapda meg közben szépen bezárul./ Egyébként akkor már javaslom a „Gondolom, nem gyalog!” logós pólók gyártását is.). Amit persze a magamfajta lehet, hogy nem is vesz ezért túl komolyan és elkönnyelműsködi. Például olyan dolgokkal, hogy bele se gondol, hogy ha eleve a rajtoltatás végén indul, könnyen hátba verheti a seprű. Főleg, ha beül sörözni nagyjából a fele távnál (és korántsem a fele szintnél). Egy ilyen mutatvány életveszélyes, vagy jobban mondva a túra teljesítésére veszélyes lehet, főleg, ha olyan meleg is van, mint szombaton volt.
Vidáman elsörözgettünk Letkésen
A seprű persze engem nem fenyegetett volna komolyan, mert szerintem nem is találkoztam volna vele még így sem, ha nincs velem Peti. Ha meg igen, könnyedén megléptem volna előle. Felfelé mászva Letkésről a kevésbé melegben is izzasztó Sákola-tetőre igencsak lemaradt tőlem a párom, én meg meg-megálltam, hogy bevárjam őt. Először a csúcs alatti zöld békalencsés tó szomszédságában próbálkoztam evvel, de aztán megunva a hiábavaló várakozást és a kacsaúsztató nem túl izgalmas látványát, nekikezdtem a Kis-Koppány emelkedőjének, egymást előzgetve a túra sereghajtóival. A csúcs alatti elágazásnál, mikor az útvonal egy jelzetlen ösvényre váltott, megint megálltam, aggódva azon, hátha Peti elmegy rossz irányba. Szerencsére olyan sokat nem kellett várni, mert megérkezett és újságolta nagy vidáman, hogy mindjárt jön a seprű is. Aki máris megjelent a nyomában a szintén sörözni megálló lányokkal, akik közül az egyik a pólója szerint Kör teljesítő volt (szóval a seprű jelenléte rá se jelentett komoly fenyegetést).
Békalencsés tavacska a Sákola-tető alatt
Innen aztán hol Petivel, hol a Kör teljesítő Gabiékkal haladtunk Nagyirtáspuszta irányába. Menet közben elhangzott az ominózus kérdés is: Mikorra tervezem a Kört? Meg is mondtam, hogy egyelőre leginkább semmikorra. 😉 Hiszen még nem nekem való az. Mindenesetre Gabi sok érdekeset mesélt és időközben Peti is megtalálta a tempót. Menet közben próbáltam memorizálni ezt a szépséges Pribék (vagy Piribék) tisztástól Nagyirtáspusztáig terjedő szakaszt, bár két hét múlva már sötétben és ellenkező irányban fogok itt haladni a jubileumi Pálos 100 alkalmából. A tisztás érdekes neve állítólag onnan ered, hogy a közelben régebben volt egy tanya, ahol a betyárok az elrabolt javakat osztogatták a falubeliek között. De a hatalom pribékjei erre rájöttek és lecsaptak rájuk.
Tanya valamivel lejjebb most is van, csak betyárok nélkül
Régi irányjelző táblák a Faluház udvarán: az egyiken olvasható a Piribék-tisztás változat is
A pusztai ponton sajnos az asztal is eléggé puszta volt már, mivel a túra előőrsei elpusztították a fasírtokat, amiknek hírmondója se maradt (csak a célban lézengő 50-esek körében). Be kellett érnünk némi vízzel és körözöttes kenyérrel, ami azért volt annyira finom, hogy négy pici szeletet bevágjak belőle.
Kilátópontok a túrán: Nagy-Galla
Zuvár (innen volt legnehezebb lejönni)
A ponton egyik résztvevő az időközben beérkező seprű srácot kérdőre vonta, hogy ő vajon az a fajta seprű-e, aki teljesítésre buzdítja a lemaradókat, lelkileg (és testileg, ha kell) támogatva őket, vagy éppen ellenkezőleg, feladásra buzdítja a gyengébbeket. Kiderült, hogy az utóbbi. Máris páran visszafordultak, köztük egyik túrázó párja is. Petinek nincs szerencséje. Persze ez őt nem fogja eltántorítani attól, hogy akár a seprű mögött, de beérjen. (Ennyi év alatt azért ezt már tudom 💓😀)
Kis-Koppány
Mivel hamarosan megint derekas és sorozatos kaptatók következtek a Nagy-Sas-hegy, a Só-hegy, majd a Kopasz-hegy irányába, Peti jócskán lemaradt tőlem. Pedig sűrűn nézegettem hátra, de hiába. Annyira a mezőny végén voltunk, hogy a Nagy-Sas-hegyen a borítékban számomra már matrica se maradt, mivel az előttem felérkező hölgynek jutott az utolsó. Én így magamhoz vettem a matricáknak alapul szolgáló papírt és fotóztam. Petit meg hiába próbáltam elérni, hogy ne keresse a matricákat. A hiábavaló hívogatás aztán még sokszor megismétlődött, kezdtem úgy érezni, hogy a történelem ismétli önmagát. Azért reménykedtem, hogy feltalálja magát és az irányt is helyesen tudja tartani ezen a hátralévő szűk 10 km-en.
Nagy-Koppány
Az utolsó matrica a Nagy-Sas-hegyen
A Kopasz-hegy előtt sikerült a velem együtt haladó három lányt is megelőznöm, és miután a csúcsig tartó oda-visszában se tűnt fel Peti, megengedtem magamnak az utolsó 3 km kocogását. Ezzel ugyan már semmit se nyertem, csak úgy jól esett. Hamarosan kiderült, hogy az otthon saját kezűleg összetákolt, egyébként egész jól használható gpx fájl a falu előtti szakaszon hibás, mivel nem vettem bele a kálváriát és ott még pont is van. Megint próbáltam hívogatni emiatt Petit, persze sikertelenül. Nekem innen már sok nem volt hátra, csak nagyjából a Pálos 70 útvonalán becsusszanni a faluba. Igaz, szalagok nem nagyon voltak, így hát máshogy sikerült a célba eljutnom, mint ahogyan a túra alkotói kigondolták, de annyi baj legyen. A járást ismertem, eltévedni nem tudtam. De vajon mi lesz Petivel?
A Só-hegy, ahonnan még az esztergomi bazilika is látszik
2015 októberében még rendes géppel egész jó képet sikerült innen lőnöm
A célban amíg szusszantam, régi hosszútávos cimborákra akadtam, Istvánra, Ritára és Attilára. Előkerült egy doboznyi nagyon finom gyümölcsleves is a szervezők részéről, amivel nálam bőven kárpótolni tudták az elmaradt fasírtokat. Már lassan egy órája sztorizgattunk meg eszegettünk, és Peti még mindig nem került elő. Ilyen nincs! Közben próbáltam kérdezgetni a beérkezőket, hogy nem láttak-e egy zöld pólós hórihorgas túrázót valamerre. Szerencsére az utolsó híradások szerint a kálvária felé járt. Az meg már a falu széle, onnan meg csak betalál a célba. De csak nem akart beérkezni. Mivel már nagyon eluntam az ücsörgést, úgy döntöttem, megsürgetem őt kicsit az égieknél is. Elzarándokoltam a nem oly messzi pálos bazilikához, ahol sikerült elcsípnem egy mise végét.
Kopasz-hegy a félkarú Krisztussal
Szerencsére imáim meghallgattattak, mert csörgött a telefonom és Peti volt vonalban, aki időközben sikeresen célba ért. Állítólag a kálváriánál már annyira kimerültnek érezte magát, hogy muszáj volt 5 percre lehevernie.
Márianosztrai kálvária, ahol jó ejtőzni egyet ebben a szép időben (ha van rá idő)
Peti első gondolata a túra után a következő képen látható, de ez az érzés, mint tudjuk, gyorsan elmúlik:
Esélyes, hogy a következő túránk így fog kinézni
Amíg én majd a Pálos 100 ösvényeit rovom, Peti a 40-es távon próbálkozik majd. Remélem, a végén mindketten szerencsésen megérkezünk majd ide (és jó esetben találkozunk is útközben):
Közös ismerősökkel beszélgetve előbb-utóbb felvetődik a kérdés, hogy lehet ezt a helyzetet kezelni, ha az ember párja ultrás. Ami jelen esetben abban csúcsosodik ki, hogy nő létére sokkal gyorsabban tud sokkal többet gyalogolni. Ráadásul ez pont egy olyan terület, ahol általában a férfiak szoktak jobbak lenni. Hogy lehet ezzel megbirkózni minden férfiúi hiúság ellenére?
Sajnos nincs nálam (nálunk) a bölcsek köve, így mi is csak próbálkozunk, hogy a sok „kötelező” hétvégi (és hét közbeni) programom és a túramániám a végén ne legyen válóok. Peti már ugyan belengette, hogy ő felmond, ha jövőre is indulok a bajnokságban. Most éppen azt éljük, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja, hogy próbálom a párom bevonni a hobbimba. Ami azt jelenti, hogy próbálunk együtt is menni teljesítménytúrákra. Ez egyelőre csak kevésbé sikerül, mint többé, de azért majd csak alakul valahová, ha igyekszünk csiszolgatni ezt a dolgot. És persze azért csinálunk sok más közös programot is, néha még túrázunk is csak úgy, minden teljesítménykényszer nélkül.
Másrészt mindig tudatosítom a páromban, hogy a túrázás csak egy aprócska szeletkéje az életnek, amiben itt és most (egyelőre) én jobb vagyok. De van megannyi más terület, ahol ő sokkal jobb nálam. Nem is kevés!
Természetesen ennek ellenére is adódnak súrlódások, amiket kezelni kell és nem szabad elmérgesedni hagyni.
