Húsvéti körmenet a Vértesben

 

Az idei menümön már egy ideje ott virított a Vérkör instant módon való teljesítése, hogy végre jogosult legyek a VérCse instanton való indulásra is. Még Lacival és Szabival terveztük el, hogy teljesítjük a nagyobb, mintegy száz kilométeres, Vértesen és Gerecsén áthaladó útvonalat, csakhogy gyorsan dugába dőlt a nagy terv, mert egyikünknek se volt Vérkör teljesítése hozzá. Azaz mindegyikünknek volt, csak teljesítménytúraként, ami, mint kiderült, nem számít a VérCse indulásnál. 

Nekem viszont évek óta (talán már 5 éve is) ott porosodik a polcomon egy Vérkör instant jogosultság, amit egy nem beváltott teljesítménytúra nevezés kapcsán szereztem. Van még pár ilyen a képzeletbeli tarsolyomban, szóval lassan ideje leporolni ezeket. Sajnos a polcon való tavaszi nagytakarítás se ment zökkenőmentesen, mivel egyszer már február végén beneveztem, de ugye Murphy törvénye szerint mindig hétvégére romlott el az a fránya idő, ki is futottam az érvényességéből. Bár egyszer majdnem elmentünk a fiúkkal, de akkor is a rossz idő miatt inkább Balathlon teljesítés lett belőle.

A következő szabad időpontom a húsvét hétfő volt Vérkörözni, és úgy nézett ki, végre igazán szép, ünnepi időjárás lesz aznap. Kicsit talán túl nagy is lesz az ünneplés 24 fok körüli, már-már nyári hőmérséklettel. Ez legyen a legnagyobb baj!

A sors megint kísért: ünnep van, megint nem lesz bolt! (Forrás: (Félre)sikerült AI képek)

Ha lesz, ha nem lesz bolt, úgy terveztem, hogy most akkor odacsördítek a Vérkörnek úgy igazán: egy futószintidőn belüli kört megyek. Egyszer már sikerült a TT-n, miért ne menne instantban is. Na ebből az lett, hogy vasárnap délelőtt, miközben az ünnepi süteményeket készítettem a konyhában, egyik pillanatról a másikra valami történt a derekammal. Nem vagyok derékfájós (vagy legalábbis eddig nem voltam), így abszolút meglepetésként ért a dolog. Bizonyos mozdulatokra kis híján csillagokat láttam, egy harisnyanadrág felvétele jó pár percet igénybe vett. Az ünnepi mise alatt is nehéz volt rátalálnom a kevésbé fájdalmas pózra, így a pofákat vágó, folyton izgő-mozgó, magát különféle jógapózokba tekergető nőt a sokadik padban a pap remélem észre se vette, ha meg igen, nem úgy értelmezte, hogy unalmas és pocsék szentbeszédet mond. Otthon is próbáltam nyújtani, tornázgatni, délutánra valamivel csillapodott is a fájdalom, de messze nem lett tökéletes a derekam. Na így menjen az ember Vérkörözni... Pá-pá futószintidő!

Azt gondoltam, ha tudok aludni és reggel nincsenek brutális fájdalmaim, akkor így is elmegyek. Már annyira rákészültem! Legfeljebb gyalogolok, meg majd nem csak ajándékozgatom az Algoflexeim ultrás körökben, hanem én is elkezdem fogyasztani a jó kis tablettákat. Utolsó esetben meg van az erdőben elég bot, amire támaszkodni lehet. 

Lassan megvirrad

Még dilemma volt, hogy a 3 óra 17-es vonattal menjek, vagy a 4 óra után indulóval. De mivel sikerült felkelnem még a 3 órás vonathoz beállított ébresztő előtt, azaz kemény hajnali 2 óra 2 perckor, nem volt kérdés többé. A derekam fájt továbbra is, de nem voltam mozgásképtelen, szóval irány a pályaudvar és irány Oroszlány. A két kilométer bemelegítés Kelenföldig jól ment, néha megpróbáltam kocogni pár lépést, ami nem esett jól, de azért tudtam futómozgást is produkálni, nem úgy mint vasárnap. A vonaton is folyamatosan nyújtottam a fájós területet – ezzel már talán fel sem tűntem a pesti húsvéti buliból hajnalban hazatartó kissé kapatos fiatalok között.

Oroszlányba érve még egy kis séta a Krajnyik „Akác” András sportcsarnokig, ahol némi keresgélés után meg is találtam a kezdőkódot. Pedig Marianna még fotót is küldött a pontos helyről. Ő ma a B körön tervezett indulni, kissé reménykedtem is, hogy összefutunk majd. Olyannyira megörültem a sikeres kódbeolvasásnak, hogy elfelejtettem elindítani az órám. Így ez már csak menet közben történt meg. 

Sajnálatos módon a tempómra igencsak rányomta a bélyegét a derekas problémám. A szokásos 6-7 perces kilométerek helyett csak 8 perceseket tudtam produkálni Oroszlány utcáin kifelé haladva a városból, de azt legalább elég kitartóan. A hajnali hűvösben jól is esett a kocogás, majdnem, hogy fáztak a kezeim. A karszárak ezúttal nagyon jó szolgálatot tettek.

Első fények a majki tónál

Lassacskán körvonalazódni kezdett körülöttem a hajnal – először a madarak kezdtek hangicsálni, majd egyre inkább világosabb színt kezdett ölteni az égbolt alja. De egyelőre még lámpafénnyel haladtam a néptelen utcákon, majd az aszfaltúton Majkpuszta felé. A hajnalban is forgalmas úton átkelve már terepen vitt tovább az utam Vértessomló irányába. Kiérve a falu előtti földekre kitárult előttem a horizont a rózsa- és narancsszínű párnák közt ébredező, egyelőre koromsötét és komor Vértessel. Vajon milyen kalandok várnak rám ma a hegyek között? A tervem egy ünnepélyes vértesi körmenet lenne, mellyel megünneplem a tavaszt, a természet virágillatú feltámadását, ébredezését, magára találását. Szép apropó, de vajon átenged-e a hegy? Rutin ide vagy oda, azért 76 km-nyi futásban-gyaloglásban már mindig van valamennyi kockázat, hát még ha nem teljesen százas az ember...

Karjait kitárva hívogat a lankás Vértes

A falu előtt már leolthattam a lámpám, amit még egy rövid erdős szakaszra vissza kellett kapcsolni. Aztán már rakhattam is el, nem volt rá többet szükség a mai napon. Az életjeleket alig mutató faluban csak a kutyák ugattak meg – szerencsére csak a kerítés mögül. Nem csoda, még csak fél 6 körül járt, néhány valahova igyekvő, korán kelő asszonyon kívül nincs még ébren senki. Én is igyekszem a temető irányába, de nem sírt látogatni, hanem a Vértessel van randevúm, méghozzá elég kiadós. Az első vízvételi lehetőséggel itt nem élek, hiszen szinte még alig iszogattam az izotóniámból. Ortopéd jellegű beszűkült és lassú gyógymozgásomból és gyógytempómból kifolyólag a pulzusom is meglehetősen alacsony maradt, így az emelkedőn is kocogásban maradtam. 

Vértessomlói bányászcímeres házikó

Én is a kilátó felé veszem az irányt, az erdei állatok birodalmába

Csakhogy mihelyt beértem az erdőbe, máris utamat állta egy marcona vaddisznó. Mit keres ez a hívatlan betolakodó a birodalmában? Kurjantottam gyorsan párat, így hamar kiderült, nincs is egyedül. Szerencsére az egész turkáló kompánia menekülőre fogta, így belépést nyertem a vadonba. Tartva szépen a nem túl acélos tempót, haladtam a fentebbi régiókba, majd átbukkanva a jópofa nevű Bödön-bükk kis hágóján majdnem ugyanilyen lassan ledöcögtem a Szarvas-kút alatti völgybe. Itt a hely nevével ellentétben nem szarvassal, hanem egy őzikével találkoztam, ami átsuhant előttem az úton. A bivakkunyhóban is volt valami mocorgásféle, talán éppen egy kéktúrázó ébredezett bent. Nem kíváncsiskodtam, mentem is gyorsan tovább a dolgomra a Rockenbauer emlékfa felé az emelkedőn, most már inkább gyalogolva. Vitányvár romos tornya már eléggé elbújt a frissen burjánzó zöld lombok mögött, így oda se tértem be, láttam már úgyis elégszer. 

Szarvas-kút

Rockenbauer emlékfa

A szarvasok csak most jöttek, három-négy szép példány rohant át előttem, ahogy éppen átváltottam egy lejtőre. A korai indulásnak vannak bizony előnyei. Amellett, hogy az ember tanúja lehet a hajnal ébredésének, valamint kimondottan kellemes a klíma a futáshoz, nem mellékes az sem, hogy a még néptelen erdőben elég nagy az esélye az ilyen vadkalandoknak. Ezek aztán folytatódtak is sorra, ahogy haladtam előre a vértesi körön. 

A szarvasok már tovasuhantak a Körtvélyes oldalában

Zsenge korom óta számtalanszor járt, ismerős ösvényeken kocogtam tovább a körtvélyespusztai erdei temetőt mellőzve. Ahogy kapaszkodtam felfelé a Körtvélyesi kilátó felé a kék kereszten, bal oldalamon figyelmes lettem egy piros-fehéren lengedező szalagra. Kint felejtett szalagokat eddig is láttam, de erről rögtön tudtam, melyik rendezvényé, így hát leakasztottam a bokorról és begyűrtem a mellényem zsebébe. Pont csütörtökön olvastam Csanya posztját, hogy maradhattak kint még szalagok a VTM-ről. Tessék, máris találtam egyet, bár valószínűleg ez másik szakasz volt, mint aminek az utólagos leszalagozására lehetett volna vállalkozni. Majdnem jelentkeztem is, de már beelőzött valaki, meg én amúgy is csak viszonylag későn, hétfőn a Vérkörrel közös szakaszokra tudtam volna jelentkezni. Ekkor még nem is sejtettem, hogy lesz még munkám. 

A Mária-szakadékban

Most azonban már más foglalkoztatott, mivel közeledtem Csákányospusztához, evvel együtt az első leolvasandó kódomhoz nagyjából 16 megtett kilométernél. Ezt 7 óra 6 perckor sikeresen be is olvastam, ekkor nagyjából 2 óra 24 perce voltam már a Vértes körüli körpályán. Viktor, akivel szombaton a Bakonyi nyuszitúra 20 km-es távját teljesítettem, mondta friss VTM-es tapasztalati alapján, hogy most a Mária-szakadék nem annyira veszélyes kidőlt fák szempontjából. Így is volt, csak kismértékű fakerülgetés maradt a turistáknak mutatóba. Az Inka-sziklánál fotózgattam kicsit, aztán haladtam vissza a körtvélyesi temetőhöz, letudva ezt a kis hurkot. Itt éppen egy nagy hátizsákos, valószínűleg kéktúrázó srác olvasgatta a táblákat. Lehet, hogy ő volt, aki a Szarvas-kútnál bivakolt? Mindenesetre ő volt az első turista, akivel találkoztam ma. 

Körtvélyespuszta erdei kápolnája

Körtvélyespusztán egy macska menekült előlem, ez ugye a Macska-bükknél lett volna aktuális, de ott meg egy kis barna mókus szaladt fel éppen a közeli fára a közeledő szörnyeteg elől. Már lassan megszokhattam, hogy sose azzal az állattal találkozom, amelyikről az adott erdőrész el van nevezve. Ez szerencsés dolog a továbbiakra nézve, mert hamarosan a Sárkánylyuk-völgy következik. Előtte azonban volt még dolgom a Szép Ilonka-forrásnál, bár ez jelentett némi kitérőt az útvonalról, majd az Új-osztásnál is várt egy beolvasandó kód. Kezdett fogyatkozni az itókám vészesen és Csákvárig nem is nagyon remélhettem utántöltést nagyobb kitérő nélkül, így most ezt a pici többletet be kellett vállalnom. Szerencsére a forrás csordogált, így jutott a kulacsomba utánpótlás. A második kódot is gond nélkül megtaláltam és beolvastam. 

Mária szobor a Szép Ilonka-forrás közelében

A Sárkánylyuk-völgybe betérve messziről piroslott valami. Szerencsére nem a tüzet okádó hétfejű sárkány volt, hanem egy újabb VTM-es szalag. Még kettő akadt az utamba a völgy különböző pontjain. Konstatáltam, hogy akkor most az ultrát is leszalagozom... Úgyis távolabbi bakancslistámon szerepel a lefutása. A völgyben való haladás lefelé is meglehetősen viszontagságos volt, tele van a völgytalp fatörmelékkel és köztük megbúvó sáros foltokkal. az egyiken sikerült egy mesteri piruettet bemutatnom, aminek az lett a folyománya, hogy ugyan talajt nem fogtam, de a derekam valamelyest a helyére kattant és ezzel képes lettem picit produktívabb futómozgásra is. Szóval legalább a lefeléken most már tudtam 6-7 perceseket is futni. A felfelé és síkon való futáshoz már meglehetősen enervált voltam mostanra, legfeljebb csak próbálkoztam néha. Ebben a völgyben sem maradt el az állati találkozó: ha a morcos sárkány nem is állta utamat, egy kisebb mufloncsorda két növendékkel egyetemben fejvesztve menekült előlem, fel a borzasztó meredek sziklás hegyoldalba. Csak ámulva néztem őket, főleg a piciket, hogy bírják ezt az őrült iramot ezen a nyaktörő terepen. 

A VTM ultra útvonalán a Sárkánylyuk-völgyben - le is szalagoztam, ha már arra jártam

Itt szaladtak fel a muflonok

A Fáni-völgyben elkanyarogtam Vérteskozma határáig. Felváltva kocogtam és gyalogoltam. A kis parkolóban már sorakoztak az autók. Nemsokára találkoztam egy szemből érkező nyugdíjas párral is. Éppen kilenc óra múlt, tehát útnak indultak az első turisták ebben a csodás tavaszi, vagy inkább kora nyári időben. Én meg már lassan harminc kilométert kikanyarítottam magamnak a Vértesből. Most a vadászkápolnáig élvezetes kocogás következik, végig a sárga kutyatejes és héricses, valamint lila kosboros rétek mentén. A napocska már kezd ezerrel pörkölni, még szerencse, hogy rajtam a sapka, ami kissé bűzlik a kölnitől, amivel még szombaton a nyuszitúrán meglocsolt egyik pontőr. Így legalább nem hervadok el mégse, mert ugye a locsolókat szépen kitrükköztem ma. 

(Most a nyúlfarknyi, ezúttal Iszkaszentgyörgyről induló Nyuszitúráról nem írok külön, szép és jó volt, mint tavaly is – a horgok között cikkcakkozó remekbe szabott útvonal, kitűnő szervezés, azt hiszem jövőre is muszáj lesz felvennem a repertoáromba. Igazi tavaszünnep volt ez a túra is!)

Szép rétek Vérteskozma határában

Kankalinok is akadnak mutatóba

És persze tavaszi héricsek is bundásbogarakkal

A vadászkápolnánál is sikeresen megtalálom a kódot az online térkép segítségével, majd elkocogok a településig, ahol nagyban dolgoznak a locsolók, keresik a lányos házakat. Szerencsére velem nem próbálkoznak, úgyis legfeljebb csak piros VTM szalagot tudnék nekik adni. Egy utcai csapnál azért rendezek egy fergeteges fürdést és teletöltöm a kulacsomat is. A kólám is lassan elfogy, ideje pótolni. Így hát megint picit letérek a trackről és útba ejtem a Mini marketet, ami tényleg nyitva van 11-ig, mint ahogy az interneten is ki volt írva. Van hideg kóla és automatás kávé is. Feltöltöm a koffeinraktáraimat is, közben mesélem a kedves fiatal boltos lánynak, honnan jöttem és hová megyek, és mennyi lesz a végösszeg. Úgy néz rám, mint ahogy a nem ultrások szoktak a csodabogár ultrásokra, szóval valahogy úgy, mintha ufót látna. Pedig ez a Vérkör egy igen barátságos ultrácska. És úgy érzem, maradt még bőven erő a folytatáshoz is. Lassan féltávnál vagyok és fél 11 múlt, ahogy kifelé kocogok a városkából. A legrosszabb esetben is beérek 5-ig, bőven még világosban. Ha még futni is sikerül, akár a futószintidő is meglehet. Hajszolni nem fogom, de ha van rá esély, akkor miért ne? 

Vadászkápolna

Úton-útfélen locsolók

Mini market, a megmentőm

Orgona ága...

Faluszéli kunyhó

A Gém-hegy felé tartva egyre több túrázó család jött szembe. A kóddal kissé küzdenem kellett, mint ahogy Marianna is utalt korábban erre, de aztán sokadik próbálkozásra beolvasódott. A biztonság kedvéért lefotóztam – abból a célból, hogy az első szembe jövő turistának átküldjem, hogy aztán az ő telefonjáról beolvassam. Ez volt a B terv, de erre szerencsére nem lett szükség. Nem is találkoztam nagyon senkivel Gántig. A hegytetőn pazar vadvirágos réteken haladtam keresztül, ahonnan a környező zöldellő dombokra is rá lehetett látni, magaslatról magaslatra kapaszkodva. Aztán jött egy viszonylag meredek ereszkedés. A faluban nem néztem meg se a kávézót, se az éttermet, hogy nyitva van-e, hanem egyenesen a sarki kék kúthoz mentem mosakodni egyet és készíteni egy újabb izotóniás koktélt. Kicsit le is ültem a fűbe, hogy nyugodtan elfogyasszak egy kókuszrudat. Nagyjából ez volt az utolsó szilárd táplálék, amit elfogyasztottam, egy gél kivételével ezek után már semmit nem kívántam, csak folyadékot. Azt viszont ittam, mint  a gödény, még a Dunát is kiittam volna. Csak érdekességképpen: az út során 1 liter kólát, 1 liter izotóniás italt, 1 liter vizet és negyed liter sört fogyasztottam. Mellette alig ettem: 1 banán még az út előtt, 1 kókuszrúd, 1 mogyorós szelet, 1 gyümölcspüré és egy datolyás gél került a gyomromba. Valamint 4 sótabletta – úgy az út feléig tudtam figyelni a frissítésre. És ez nálam már nagy szó! A többi rengeteg kaját meg zokszó nélkül cipeltem haza. De sosem lehet tudni, volt már olyan túra, ahol meg éppen éhen akartam halni.

A Gém-hegyen

Gánt

Utólag nézve lehet, hogy éppen itt futottam ki a futók szintidejéből, de ez a kis szieszta akkor és ott abszolút szükséges volt. Féltávon túl bőven rám fért egy kis henyélés is. És még dél sem volt... Innentől sokáig csak mutatóba kocogtam, nagyjából addig, amíg a település tartott. Onnantól a köves, süppedős homokos talajon a Kápolnapuszta felé vezető OKT-n semmi kedvem nem volt. A Gánti-barlangnak otthont adó szirt alatt egy nagyobb társaság piknikezett kihasználva az ünnepnapot. A kéktúrázók is mozgásban voltak. Én csak gyalogoltam rendíthetetlenül előre, majd egyre feljebb kapaszkodtam a kellemesen emelkedő Juh-völgyben, a Géza-pihenő felé. Itt megint találkoztam túrázókkal és bringásokkal is. Pár pillantást vetettem az előttem nyújtózkodó kies völgyre, majd mentem is tovább a magam útján. 

Gánt határában

Géza-pihenő

Várt hamarosan a Z/Z+ kód beolvasása. Ez is megtörtént rendben, majd kocogásra adtam a fejem Szentgyörgypusztáig bezárólag. Már éreztem, hogy rezeg a léc, ami a futószintidőt illeti, ideje időt behozni ott, ahol lehet. Legalább a lejtőket meg kell kocogni, de lehet, hogy ez se lesz elég hozzá. A Mindszentpusztára vezető zúzott köves úton már nem volt kedvem folytatni a futást, de rátérve újból az OKT-re mindent megkocogtam, amit csak tudtam. Sajnos a folyadékkészleteim eközben minimálisra apadtak. Csak Kőhányáspusztán remélhettem utántöltést, és csak akkor, ha nyitva lesz a turistaközpont. Mivel viszonylag sok turista volt úton, reménykedtem, hogy hátha érdemes volt kinyitni ünnepnap is. Felkapaszkodva az Oroszlánvárhoz még egy gombásszal is találkoztam, akinek látatlanban is megmondtam, milyen gomba van a kosarában. Ilyenkor ugyanis a Vértes tele ízletes kucsmagombával. A buzgón gyűjtögető hölgy ügyes volt, jó sokat talált. Mikor újból lejtőre váltva bedöcögtem a parkolóba már láttam, hogy szerencsém van, mindenhol autók és az étterem is nyitva. Gyorsan vettem is egy mentes vizet és egy kis dobozos sört. Az utóbbit kocogás közben iszogattam, kezemben tartva a pléhdobozt. Rájöttem, hogy a mai túrázóevulócióm során Börcsök Andrástól Gál Viktorig „fejlődtem” (az általuk teljesített túrákat nézve ez igen szép teljesítmény). Az üres palackot is sokáig szorongattam a kezemben még kényszerűségből, haladva lefelé a viszontagságos köves és meredek kéken a gesztesi vár alá. Az éppen ott kutyát sétáltatók nem tudhatták, hogy a terep nehézségének, vagy az elfogyasztott itókának köszönhetően mozog-e olyan furán az éppen érkező, most már igen idézőjeles futó. 

Tovább a „pusztaságban”: Szentgyörgypuszta

és Mindszentpuszta

Most azonban igencsak a nyakába kell szednie a lábát annak a futónak az utolsó, sárga/kék kereszteződéses kód beolvasása után, ha el akarja még csípni még a 12 órán belüli beérkezést. Nagyjából fifty-fifty, hogy meglesz-e. Nyilván nem fogok a kardomba dőlni, ha nem sikerül, de azért pörgetem, amennyire tudom a lefelét. Ez a „pörgetés” lassú futótempót, 6-7 perces kilométereket jelent, de az legalább megy kisebb megszakításokkal. Sajnos a kisebb emelkedőkön való pihenők alkalmával becsúszik egy-egy 10 perces kilométer is. Már Majkpuszta felé kanyargok és még mindig kérdés, meglesz-e, a pontos indulási időm nem is tudom. Mindegy, ha meglesz, meglesz, ha meg nem, akkor sincs semmi. Ha éppen kicsúszom, az is szép idő, derekas teljesítés (szó szerint) ugyanúgy. Már nem is fotózgatok, hiszen sietek, ahogy tudok. Közben a fiam is nézi a haladásom, ír, hogy beértem-e már, mert már a célnál lát. Még nagyjából 3 km és ott is vagyok ténylegesen. Kicsit szokás szerint eltévedek még a visszaúton – ápolni kell a hagyományokat. Ez azonban már nem jelent fölösleges kitérőt, csak kicsit más utat választottam a templom felé, ami ugyanolyan hosszan visz vissza a sportcsarnokhoz. Beolvasom a célkódot és kiderül, hogy 4 perc: ennyivel csúsztam ki a futók idejéből. Ahhoz képest, hogy az utolsó pontnál még 17 percet prognosztizáltak, egész szépen sikerült felgöngyölítenem a hátrányomat. 

Bányászmúzeum Majkpusztán

Kamalduli remeteség

Kicsit leülök a padra, hátha kiderül, hogy juthatok hozzá az érmemhez. Hamarosan hív is Nagy Laci és elmondja, hogy tudom kiszedni a megfelelő postaládából az érmem. Van bekészítve még egy – már Csákváron láttam, hogy van egy üldözőm, még egy szólóban teljesítő hölgy. Menet közben nézegettem, hogy szépen, magabiztosan halad ő is, meglesz neki is a teljesítés biztosan pár órán belül.

Már az utolsó száz méterek pörögnek

A legközelebbi buszig vagy vonatig még van időm, így jutalomképpen és energia-visszapótlás gyanánt elnyalogatok még egy 4 gombócos fagyit is, ha már rátaláltam egy nyitva lévő cukrászdára. Nem is igaz, hogy nincs bolt!

A cél

A MÁV azért még hazafelé kipackázik velem, emiatt viszonylag későn érek haza, de akkor még legyen egy ráadás: hazasétálok Kelenföldről, ami plusz két kilométert jelent. Legalább bónusz állatként még egy sünt is látok útközben. Meglehetősen könnyedén megy a séta, nem is nagyon érzem fáradtnak magam. Nem úgy, mint 2 éve a teljesítménytúra után. Nagyjából akkor és ott kezdődött el valami bennem, akkor körvonalazódott az elhatározás, hogy rendszeres ultratávozó lesz belőlem. Azóta ezt a tervet jól túl is teljesítettem, de ha elkapja az embert a gépszíj... És bizony mennyit számít az azóta sorozatban teljesített tizenvalahány száz kilométeres túra és a többi ultratáv! Bár a  Vérkör menetidőm nem lett jobb az akkorinál, de nem sokon múlott. Mégis fényévekre vagyok már az akkori önmagamtól, ez most bebizonyosodott. Hát akkor irány a VérCse valamikor!

Strava-link:

Esetem a Vérkörrel

 

A Vérkörrel már 2020 óta kerülgetjük egymást. Azaz jobban mondva én kerülgetem néhanap a Vértes táját, de sosem futottunk össze a vészterhes nevű, nem túl sok jót ígérő teljesítménytúrával. Pedig csak szimplán egy kör a Vértes körül. A 2020-as nevezésem elvitték a Coviddal súlyosbított vérzivataros idők és hiába tevődött át a túra 2021-re, nekem akkor fontosabb volt egy félmaraton lefutása. Így lett a befizetett pénzemből egy instant nevezés, amit azóta sem sikerült halogatásom és kényelmességem folytán beváltani. Mivel elhatároztam, hogy ebben az évben nagyjából minden hónapban futok/járok egy ultratávot, nagyon kapóra jött az április 1-re hirdetett Vérkör teljesítménytúra. 

A Gém-hegyen

Eddig a fogadalmammal egész jól állok: januárban ugyan nem volt semmi teljesítésem, de februárban megvolt egy Kitörés (60 km), márciusban a Vérmókus (50 km), áprilisra meg itt van a maga véres valóságában a Vérkör. 77 km lehet, hogy nagy falat lesz futásügyileg, de semmit se muszáj véresen komolyan venni, hiszen ez „csak” egy teljesítménytúra, ahol a hivatalos kiírás szerint nincs is futó szintidő. Ami persze valójában létezik, méghozzá 12 óra a fordított irányba haladó instant változaton. Vérmes reményeket azért nem fűztem ahhoz, hogy sikerül beérnem ennyi idő alatt, hiszen a legjobb eredményem 70-es távon (állásidő nélkül) 12 órán felüli a tavaly tavaszi OKT 70-en, aminél azóta sem tudom, pontosan mennyi volt az össztáv. 77 km-nél azonban biztosan rövidebb volt. A 74 km hosszú Pálos 70-en legjobb időm is 13 óra feletti. Persze a legutolsó Pálosom óta rengeteget edzettem, hát itt az idő ismét tesztelni, fejlődtem-e. Biztató volt, hogy az 50 km-es Vérmókus körön is már befértem a futók közé, pedig ott is gyalogoltam jócskán. Itt meg még lesz plusz 27 km, ahol valószínűleg még kevesebb kedvem lesz futni. A Vértes azért nem az a hegység, ahol vért kell izzadni hosszas kaptatókon. Szint akad, de csak módjával (összesen 1760 métert kell felfelé mászni), az emelkedők is általában hamar véget érnek. Szerethető táj, barátságos futóterep, az a tipikus semmi extra, de mégis könnyen belopja magát az ember szívébe vidék.

Nálam már ez tizenéves koromban megtörtént, hiszen többször voltam osztálykiránduláson a csákányospusztai turistaházban, majd plébániai kirándulásokon is gyakran gombásztunk a Birka-csárda, Mária-szakadék és a Vitányvár közti erdőségekben. Cserkészportyán egyszer aludtunk az akkor még turistaszállásként üzemelő gesztesi várban. Később ezekből az élményekből (is) profitálva már én vezetgettem túracsapatokat errefelé, de akadt olyan is, hogy engem kalauzoltak más, rátermett túravezetők, gyalogosan és drótszamár hátán is. A kéktúra ideeső részét már talán többszörösen is végigjártam, sőt a Vérkör nem is az első teljesítménytúrám ebben a hegységben, hiszen azt leszámítva, hogy a Kinizsi 100 Szárligeten ér véget, az Iszkiri meg ott kezdődik (itt csak 45-ös távon mentem, ami nem érinti a Vértest), még 2002 környékén Zsolt barátommal, valamint néhány ismerősével nekivágtunk a Mórból induló Vértes 50-nek, és sikeresen teljesítettük azt. Aztán legújabb terepfutó korszakomból futó benyomásokat is szereztem a Vértes lankái közt, elsősorban a VTM különböző távjain (félmaraton és maraton), illetve a Gánt trailen. Nem is beszélve a tavaly kétszer is, kétféleképpen végigfutott Peaks of Vértes kihívásról.

Mindez természetesen nem azt jelenti hogy tökéletesen ismerem a Vértes minden zegét-zugát, hiszen a Vérkör útvonalán is akadtak fehér és majdnem fehér foltok számomra. Mindenesetre kíváncsi lettem volna, hogy ha velünk néhol párhuzamosan haladó Black Hole verseny mezőnyében lettem volna futó, mennyit ismertem volna fel az útvonalból bármi külső információ nélkül (tilos bármilyen térkép-, GPS- vagy telefonhasználat, még azt sem tudja az ember, hány óra van éppen). Azokon a részeken, ahol találkoztam velük, szerintem végig tudtam volna, hol járok.

Hipp-hopp a rajtban

Április 1-jén, hosszas várakozás után, amolyan vérbeli futóbolondként nekivághattam végre ennek a túrának is. Sikeresen megugrottam a 3:30-as kelés akadályát, amit csak annak köszönhettem, hogy ráfeszülve a másnapi túrára elég rosszul aludtam és 3:28-kor spontán felébredtem, mert egyébként a telefonom olyan halkan csengett, hogy tutira nem hallottam volna meg az ébresztőt. Egy kávét még sikerült nagy nehezen magamba préselnem, aztán irány Kelenföld – természetesen gyalog, mivel ilyen korán még semmi sem jár. Bemelegítés pipa. A peronon már lézengett egy-két hasonszőrű, aludni nem tudó futó- vagy túraruhás emberke. Tatabányán majdnem sikerült sokadmagunkkal elszalasztani a csatlakozást, mert az oroszlányi vonat valami külső vágányon álldogált. És semmi kiírás nem jelezte, hogy a szerelvény ott lesz valahol a peron túlsó végén, az meg nehezen volt értelmezhető kiírás híján, hogy melyik is az a bizonyos A vágány, amit a hangosbemondó hajtogatott.

A vonaton már kisebb csapat verődött össze a futónak és túrázónak öltözött egyénekből, akik a vonatról leszállva mind megindultak a helyi sportcsarnok felé. Innen a flott szervezőgárdának köszönhetően már csak percek kérdése volt, hogy rajtcsomagot átvéve (aminek legkülönösebb darabja egy injekciós tűre hajazó, piros folyadékkal teli Vérkörös toll volt – gondoltam az önellenőrző ponthoz kell majd), váltóruhás csomagot leadva máris a rajtban találjam magam. 

Az ellenőrzőlapon található vonalkód beolvasásával el is rajtoltam, neki a vakvilágnak. Mikor észrevételeztem, hogy már az első métereken sikerült eltévednem és az adott irányba senki se halad, csak azok, akik az autójukból szeretnének még cuccokat előhalászni, kicsit jobban is körülnéztem. Láttam, hogy az emberek zöme talán inkább északnak tart a stadionból. Csatlakoztam tehát a menethez. Ekkorra az órám is megtalálta végre a GPS-jelet. Azért biztonság kedvéért megkérdeztem egy szintén futó küllemű hölgyet, hogy erre kell-e menni. Ő se nagyon tudta, de itt azért már kezdett elég markánsan kirajzolódni a Vértes magaslatai felé kígyózó, hosszúra nyúlt menetoszlop. Szóval elrontani nem lehetett, utánairamodtam tehát az előbb megkérdezett hölgynek, nagyon úgy tűnt, hogy egy tempót megyünk. Szépen előzgettük a túrázókat, mire Majkra értünk, kezdett elfogyni a tömeg. A nap éppen még csak álmosan előbújt a felhőpaplan alól, aztán meglátta a dátumot és úgy döntött, ma a bolondját járatja velünk. Azaz kedve szerint bújócskázik, hol ragyogóan sütve, hol megrángatva icipicit a szél bajszát, hol pedig a felhőket facsargatva. De túlzásba egyiket se vitte, ami tulajdonképpen ideális túraidőt eredményezett.

Álmos kökörcsinek

Várgesztes felé tartva körülöttünk még csak ébredezett a táj, kissé viharvert kökörcsinek végezték reggeli mosdásukat a harmatcseppekben. Sajnos virágokat fotózgatni alig volt idő, lopva készítettem egy-egy képet, mivel a szintidő – még a gyalogosoké is – igencsak karcsú, nézelődni nincs nagyon mód. Én pedig a 6 órával rövidebb futó szintidőt céloztam meg. Legfeljebb ha nem sikerül, akkor üsse kő, egyébként sincs hivatalosan ilyen. Igyekeztem hát, ahogy csak tudtam, persze csak úgy, hogy bele azért ne szakadjak, mert 77 km, az 77 km. A gyorsabb futók rendre előztek, meg persze azok, akik gyorsabb tempóban tolták az emelkedőket nálam. Az viszont tényleg blamázs, mikor gyalogos előz engem a futót, beérve, mikor éppen nem futok. És van ilyen, van például egy rendkívül gyors lábú copfos srác, aki folyton utolér. Szerencsére a várgesztesi ellenőrző pont után hosszabb, ámde meglehetősen viszontagságos, kidőlt fákkal teli saras, technikás lejtő jött, amit végigloholva végre búcsút mondtam a turistamezőnynek. Itt áldottam az eszem a cipőválasztást illetően, mert eredetileg a kényelmes Nike Pegazust vittem volna, vagy esetleg az Ont, kipróbálva hosszabb távon, de végül az előző napi esők miatt mégis a Salamon Speedcrossra szavaztam. (Sajnos a Hoka Speedgoat most nem jött szóba, holott a mezőnynek nagy része Hokát használ, nem véletlenül. Jelenleg egy nyugdíjas és egy nem bejáratott darabbal rendelkezem, szóval nagy duzzogva otthon maradtak a Hokák.) Innen már csak futók előztek, én viszont nem nagyon előztem meg senkit, hiszen nem vagyok gyors futónak mondható. Néha fel-fel bukkantak többször is látott ismerős arcok, például a hölgy, akivel együtt indultunk. Ők aztán rendre le is hagytak előbb vagy utóbb, főleg, ahogy csökkent a futókedvem.

Mindszentpuszta

Otthon még kiszámoltam, hogy minden egyes 10 kilométerrel másfél óra alatt végeznem kell, hogy tartani tudjam a szintidőt. Az első néhány tízesen még számon tartottam, hogy haladok, aztán ahogy fáradtam, egyre kevésbé kergettem ábrándokat. Lesz, ahogy lesz, annyi a fontos, hogy haladjak folyamatosan. Elhagytam az idilli környezetben lévő Mindszentpusztát, majd a szentgyörgypusztai ellenőrzőpontot (szeretnék ilyen helyen élni...), ahol pálinkával és dianás cukorral kínáltak. Mivel futás közben nem iszom alkoholt, maradt az utóbbi frissítő. Egy hosszasabb kaptató megmászása után ott is voltam a Peaks sorozatból (is) visszaköszönő Géza-pihenőnél. Innen kitartó futás jött egészen Gánt határáig. Az utolsó métereken a faluban inkább már lazsáltam kicsit, míg a lejtőn összeverődött futóbandából az alkalmi futótársaim továbbrobogtak. Az EP-re rendeltem magamnak egy banánt, amit menet közben el is fogyasztottam, még mielőtt felkapaszkodtam volna a Gém-hegy oldalában kanyargó meredek ösvényen. A csúcs közelében lesifotós ólálkodott, aki remek képeket készített rólam.

Szentgyörgyvár

Géza-pihenő

A kopár fennsíkon olyan kevés szalag volt, hogy kezdtem teljesen elbizonytalanodni az útvonalat illetően. A Gánt trailről és túrákról is ismerősnek kellett volna lennie az útvonalnak pedig. Már-már elővettem a telefonom, mikor beért egy lány, akit megkérdeztem, hogy jó helyen vagyunk-e. Ő bezzeg az óráján pillanatok alatt látta, hogy fent vagyunk a tracken. Mentem hát utána bőszen, amíg aztán egy ponton letért hirtelen a bozótosba. Gondoltam, mégis benézhetett valamit, így én mentem szépen utána. Ekkor derült ki, mit is keresett odabent. Sűrű elnézések közepette kihátráltam és inkább hagyatkoztam a telefonomra, amíg egyértelmű nem lett a jelölés. Lejtett a pálya szinte egészen Csákvárig, ahova szépen bekocogtam némi fura muzsikaszó közepette. Olyan volt, mintha valaki a rádióját próbálgatná vagy egy fúvósbanda hangolna. Az EP persze a település túlsó felén volt, addig jócskán kellett még menni. Persze nem mindenki számára volt annyira egyértelmű, hogy a vadászkápolna egy picike templom kint az erdőben, így egyik előttem futó túratárs majdnem rajtaütött a nagytemplom mellé kitett agapés asztalon. Aztán valószínűleg neki is gyanús lett, hogy itt nincs hot dog. 

Fel a Gém-hegyre

Ezen a ponton majdnem összefutottunk egy volt kollégámmal, aki éppen arra motorozott. Sanyi még meg is ismert, csak sajnos nem mert leszólítani mert azt hitte versenyben vagyok. Magammal és az idővel valóban versenyben voltam, de azért egy kis cseverészés egy rég nem látott ismerőssel (utólag nézve egész biztosan) biztosan belefért volna. Ráadásul eddigre jutottam el arra a pontra, ahol már alig buzgott bennem a futókedv. Innentől maximum lejtőn voltam hajlandó futni, tehát Sanyi nem nagyon hátráltatott volna. (És a Sétafikás Oszi se, akivel már szintén ezer éve nem találkoztam – ő is végigtúrázta idén is a Vérkört, csak éppen már esélyes, hogy Majkpuszta előtt észrevétlenül elhagytam.)

Csákvár határában

Megérkezve a vadászkápolnához tapssal, kereplővel, hot doggal vártak minket, így az inspiráló közegnek köszönhetően mégis rávettem magam, hogy az utolsó métereket fussam az EP-ig. Aztán hot dogostól, rendelt kólástól lerogytam egy sörpadra. A finom hot dog mellé járt sült hagyma és uborka is, ami nagyon kapós volt. Ennél a fogyasztással töltött negyed óránál többet nem is nagyon vesztegeltem az egész túra alatt, legfeljebb még annyit, ami a többi pontból összeadódott. 

Vérteskozma felé tetszetős, csupa sárga héricses, kankalinos rétekkel szabdalt ismeretlen tájakon haladtam. Menet közben az egyik futó srác megdobott egy banánnal, mert neki már herótja volt a sok berendelt banánból. Így ezt is gyorsan elmajszoltam, ahogy felfelé haladtam az egyre meredekebb hegyoldalban. Kezdtem ráeszmélni, hogy öreg hiba volt így telepakolni frissítéssel a zsákom, hiszen eddig csak a vonaton fogyasztottam el belőle az otthon elmaradt reggelit. Na jó, egy árva sótablettát még bekaptam, mikor úgy éreztem a fakerülgetés közben, hogy kezd begörcsölni a lábfejem. Szóval erősen túllőttem a dolgot, feleslegesen cipekedtem. Szerencsére az erős kaptató a falu előtt lejtőre váltott, így a Sárkánylyuk-völgy bejáratáig ismét sokáig futottam az aszfalton.

Azok a híres hot dogok

Készülnek a hot dogok

Ez a völgy mindig is nagy kedvencem volt, de utoljára talán húszas éveimben túráztam erre, így nem emlékeztem már arra, hogy tulajdonképpen nem is olyan meredek. Ha nem lenne majdnem 50 km a lábamban, akár futhatnék is... De hát volt, így nem futottam, inkább arra koncentráltam, hogy hol tudnék elmenni pisilni. Az, hogy jelenleg egyedül vagyok, egy ilyen versenyen rövid illúzió, mert előbb-utóbb a semmiből mindig felbukkan egy gyorsabb túratárs. Engem éppen Ambrózy báró idősebb kiadása üldözött. A fess öregúr szintén az a fajta turista volt, aki ugyan alig futott, de emelkedőkön és síkon is gyalogosan is kenterbe vert. Már a vadászkápolna után felbukkant őkelme. Viszonyunk elég viharosra sikeredett: hol én hagytam el, hol ő hagyott el, míg a Fáni-völgyi futásomnak köszönhetően azt hittem, végleg kereket oldottam előle. Már rettegve vártam, hogy feltűnik egyszer csak neonsárga felsője, de meglepetésképpen a Sárkánylyuk-völgyben mégis egy másik, fehér pólós férfi ért utol. Méghozzá egy FUTÓ, a nagybetűs, aki emelkedőn is fut. Annak ellenére, hogy bevallása szerint pár hete esett át egy Covid fertőzésen, így formában sincs. Rövidebb beszélgetés után nekiiramodott, hisz azt a játékot játssza, hogy mindig utoléri az előző túrázót. Jó kis móka, csak bírja az ember szusszal. Pisilésnek fuccs, mert Ambrózy báró már ott is termett, mikor a völgy előre beharangozott faakadályokkal nehezített részébe értem. Tulajdonképpen csak itt döbbentem rá, hogy ő a báró (igen, mostanság rákattantam a Böszörményi Gyula féle századfordulós nyomozós történetekre), hiszen megláttam, hogy egyik keze félig hiányzik. De az úr e hendikep ellenére rendületlenül haladt, még emelkedőkön is, ráadásul fénysebességgel. Futó kapcsolatunk végére végül is éppen a futás tett pontot – az Új-osztás ellenőrzőpontja után végleg elbúcsúztunk. Az ellenőrzőponton hájas sütivel traktáltak. Azóta nem ettem ilyet, amióta nagymamám többet nem süt, azaz sajnos igen régóta. Így lehetetlenség volt ellenállni ennek a finomságnak. Eztán jött a VTM-ről ismerős hullámvasút jól futható szakaszokkal, mikor is sikeresen megléptem a báró elől. Persze fel kellett mászni a Macska-bükkhöz a Gráciák-bérce mentén, ami az útvonal egyik leghúzósabb emelkedője volt, de hosszú ez sem volt. Utána megint futás Körtvélyespusztáig. Petinek küldözgettem a képeket, hogy már ismerős tájakon járok, hiszen előző hétvégén is éppen erre medvehagymázgattunk. 

Hirczy-emlékmű a Sárkánylyuk-völgy bejáratánál egy itt elhunyt turista emlékére

Ahogy a Mária-szakadék mentén vezető aszfaltúthoz értem, láttam, hogy onnan is érkeznek futók. Azt tudtam, hogy mi terelve vagyunk és nem érintjük a szakadékot, de a terv szerint a kilátó irányába kellett mennünk oda és vissza is. Szóval ezek biztosan nem a Vérkörösök. Csak kérdés, milyen verseny lehet. Futók, gyaloglók is jöttek, volt, akin rajtszám is volt. A Vérteskozma Rock 'n Rollra gondoltam első körben, de az ennyire nem hosszú, szóval másik verseny lehet. Szívem szerint megkérdeztem volna valakit, de nem akartam zavarni őket, lehet, jó néven se vették volna. No mindegy, ráérek megnézni otthon, addig is meg kell még járnom Csákányospusztát az ottani ellenőrzőponttal. (Aztán a vonaton hazafelé már megszületett a megfejtés: a legendás Black Hole ultra mezőnyével találkoztunk.)

IFA az Új-osztás előtt

Mászóka a Gráciák-bérce mellett

Két hete még felfutottam erre a magaslatra, most éppen csak felsétáltam, hogy aztán az ismét kidőlt fákkal teli bújócskázós lejtőn learaszoljak a pontig a szakadékba. Kaptam remek házi sportszeletet meg egy citromos sört is rendeltem ide, amit kicseréltem a már üres kólásüvegemmel. Jó lesz majd a vonaton, túra után! Felmászni a meredélyen nem volt egyszerű mutatvány, talán fáradtságomnak köszönhetően véletlenül lenyomtam az órám egyik gombját, amivel el is mentettem az eddigi menetet. Átkoztam magam az óvatlan mozdulatért, de csak azt tehettem, hogy indítok egy új vételt. Közben igyekeztem a katonatemető felé hol futva, hol gyalogolva. A Vitányvár felé együtt haladtunk a másik rendezvénnyel, ami sokkal sűrűbben, már-már hülyebiztosan ki volt szalagozva. De nem volt merszem senkit se megkérdezni, hogy min futnak... A mezőny elég felkészültnek tűnt, persze nem tudtam, kilométerben hol tarthatnak. Én már 60-on is túl...

Terelés a Mária-szakadéknál

A vár előtt mi maradtunk a kéken, ők mentek le a völgybe egyenesen a jelzetlenen. Aztán a Rockenbauer-fa után újra felbukkantak a zöldön. A kékről a piros irányába távoztam, ami kisebb emelkedővel indult, majd lejtőben folytatódott. Itt-ott bele is futottam. Ezek a futások már nem voltak tartósak, hiszen ennyi kilométernél már a hátam is borsódzott attól, hogy kitartóan, hosszas kilométereket egyben lefussak. Még lejtőn is alig megy az iram. A lábam még talán bírná, de fejben nincs meg a dolog. 

Rockenbauer-fa

Megint jóformán ismeretlen tájakon haladtam Vértessomló irányába, talán egyszer vezettem erre túrát. Mindenesetre nem köszönt vissza a táj. A falu, melynek utcáin követtem a piros jelzést, persze már egész más tészta. Az egyik kanyarban a kerítésen egy A4-es lap virított, melyről kiderült, hogy a mi önellenőrző kódunk. Egy kódot kellett felírni a lap mellett lógó tollal. A kis „vérrel teli” injekciós tű tehát ajándék – de milyen ötletes!

Vértessomló

Egy vízmosáson és egy kisebb dombon keresztül elhagytam a falut, hogy aztán szántókon áthaladva búcsúzzak a Vértestől és látványától. Már 5 km-en belül vagyok, csak gyalogolok rendületlenül a célom felé. Megint futók hagynak el több csoportban is. Bámulatos, hogy egyesek ennyi kilométerrel lábukban is mire képesek. Mielőtt ismét megérkeznék Majkpusztára, egy polgárőr kalauzol át a forgalmas úton. Rendezésből csillagos ötös, mást nem is lehet adni erre. De az útvonal vége is szolgál még fénypontokkal: íme a tavacska, melynek vizében bodros felhők tükröződnek, beljebb az erdőben romantikus kápolna bújik meg, majd az Oroszlány irányába vezető aszfaltcsík mentén mindenhol keltikék tündökölnek az ellenfényben. Ide Majkpusztára muszáj lesz ellátogatnom úgy, hogy nem sietek sehova...

Tavacska Majkpusztán

Bányászmotívumos ház Vértessomlón

Örülök, hogy hamarosan beérek, a városban megtáltosodom, újra futni kezdek. Látom, hogy a 12 órába még bőven beleférek, hiszen még este 6 óra sincs és ugye reggel 6 után indultam pár perccel. Izgulni, sietni most már felesleges, a futásom már inkább csak levezetés, avagy a nap méltó lezárása, keretbe foglalása. Ennek megfelelően a sportcsarnok előtt megint elkavarok, és a parkolót találom meg először. De most már ismerem a járást, így jócskán szintidőn belül betalálok a sportcsarnokba is. Kolompszó, hajrázás, gratuláció fogad, mint egy igazi versenyen, holott ez csak egy teljesítménytúra. Lányos zavaromban alig tudom előkotorni az itinerem, sőt az érmem is majdnem elfelejtem átvenni. 11 óra 34 perc alatt sikerült körbejárnom (részben futnom) a Vértest. El sem hiszem!

Keltikék az út mellett

Közben üdvözöl Mária, a hölgy, a kivel majdnem együtt indultunk, és nagyjából fej-fej mellett haladtunk végig. Ő pár perccel előbb robogott be. Megbeszéljük, hogy együtt vonatozunk haza. Közben még megkeressük a leadott csomagom is – átöltözni már nem lesz idő, mert sietni kell a vonathoz. A vonaton összebandázunk két teljesítő sráccal is. Útközben már azon tanakodunk, vajon mi lesz a következő nagy túránk. Mert hiába sajognak még az izmok, izzanak a talpak, már mennénk újra. A Sárga 70-ben állapodunk meg, de én nemsokára rájövök, hogy az sajnos nem fog menni, hiszen majdnem aznap futom a WTF Börzsöny 33 km-ét (menet közben már azon filóztam persze, hogy az túl kemény lesz nekem, át kéne neveznem valami rövidebb távra). De már otthon addig böngészem az internetet, amíg rá nem találok a Gombos testvérek május végi egyszeri rendezésű túrájára, a Communitas Fidelissimára, és már tudom, ez lesz az enyém. Régóta ígérem már nekik, hogy egyszer elmegyek hozzájuk túrázni Szombathely környékére – most ideje beváltani az ígéretet. Kis dilemma még, hogy százas legyen vagy maraton, mert ugye ezt a kevés szintes maratont lehetne nagyjából végigfutni, százast viszont már régen, több mint 20 éve csináltam (egyszer a Kinizsin, az első teljesítménytúrámon még). Sőt a hosszabb távban a kedvenc Kőszegi-hegységem is benne van. De szerencsére van időm még gondolkozni.

Strava-link (amit végül sikerült egybepakolnom két mérésből):