A Pálos 100 volt számomra idén az a túra, amire leginkább várakozással tekintettem. Ebben az évben már 15. alkalommal rendezik meg ezt a teljesítménytúrát és olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, hogy ebből a 15 alkalomból 9 alkalommal én is elzarándokolhattam valamelyik távon Márianosztrára – 7 alkalommal a klasszikus 70-es túrán, 1 alkalommal a 40-es távon, most pedig a kibővített 100 km-es távon.
Cél nélkül nehéz haladni, a teljesítménytúrák világában is pont így van ez
Ez a túra nem csak a szép útvonala miatt vonzó, hanem amiatt is, mert lelki útravalóval is felruházza a hosszú vándorútra indulót. Ezenkívül a pontőrök kivétel nélkül mind kedvesen és lelkesen kínálják a túrázókat a rendkívül változatos frissítő italok és eledelek garmadájával, így erre a túrára tényleg csak vész esetére érdemes bármilyen eledelt hozni. További különlegessége, hogy a Duna alatt immár második alkalommal a közműalagúton kelhetünk át Visegrádnál a szervezők jóvoltából. Ez egy olyan nem mindennapi lehetőség, ami a nagyközönségnek csak évi egy alkalommal biztosított, az is előzetes regisztrációval, amire villámgyorsan betelnek a helyek. Mi, hosszú távokra vállalkozó túrázók meg két egymást követő hétvégén is olyan mázlisták vagyunk, hogy megspórolva 5000 Ft-ot átkelhetünk a Nemzeti Összetartozás Hídján, majd egy hétre rá itt az alagúton is a Duna alatt.
Minden évben most már hagyományosan nem csak én indulok a családból ezen a túrán, hanem más családtagok is, „beosztva” különböző távokra. Enyém általában az aktuális királytáv, párom most már simán megbirkózik a Csobánkán kezdődő „maratonnal”, miután sikeresen belevittem őt is a teljesítménytúrázás világába. Húgom és férje barátaikkal a 21 km-es távon indultak Visegrádról. Számomra pedig mindig egy kihívás, hogy vajon utol tudok-e érni közülük valakit.
Az együtt túrázáshoz kell a kompromisszumkészség
Idén nem egyedül vagy a párommal, Petivel indultam, hanem Bognár Lacival, akit a teljesítménytúrázók között ismertem meg. Már az előző beszámolómban is kitértem rá, hogy milyen áldás az, ha valakivel képes egy tempót menni az ember. Azt hinnénk elsőre, ez egy pofonegyszerű dolog, de 100 km-en együtt maradni, ugyanazt a tempót tartani, akár két embernek is, nagyon nem kézenfekvő. És bizony nem is könnyű megtalálni az ideális túratársat. Mostanra már nagyon sok túrázót ismerek, rövidebb távosokat, ultratávosokat vegyesen, mégis alig tudnék említeni valakit, akivel úgymond kényelmes túráznom. Laci pont ilyen. Nagyon jól tudunk együtt haladni, akár hosszú távon is, többször túráztunk együtt, de azért összeszokott párosnak nem neveznénk magunkat. Ne gondolja senki, hogy ez nem jár munkával, sok alkalmazkodással, türelemmel és lemondással mindkét fél részéről, hiszen nincsen két egyforma képeségekkel rendelkező ember, akinek minden mindig ugyanúgy klappol: a forma, az edzettség, az egészségi állapot, vagy akár a koncentráció, lelkiállapot, ami lehetővé teszi az előbbit például. Nem mellesleg az ultratávok teljesítése inkább szól az egóról, a teljesítményről (hisz a neve a sportnak is teljesítménytúra) és az önmegvalósításról mint az alkalmazkodásról. Pont olyan az együtt teljesítés mint egy párkapcsolat. Ezért legtöbbször sok ember nem is megy párban (bár vannak összeszokott párosok, sőt csapatok is, de sokszor ezeken belül is változnak időről-időre az erőviszonyok), hanem inkább választják a „nyitott házasságot” – mindig ahhoz társulunk, akivel az adott pillanatban jól együtt tudunk működni. A teljesítménytúra világában minden múlandó, nincsenek, vagy legalábbis igen ritkák az örökre szóló ígéretek és a hosszú távú elköteleződés. Az ismerősökkel elbeszélgetünk egy ideig, aztán a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbaktól elbúcsúzunk. „Intsél búcsút a lemaradóknak...” – ez egy alapszabály itt, ha szeretnél jól, a saját tempódban haladni. A saját tempó meg kulcsa a sikeres teljesítésnek. Nagy kincs az, ha valaki itt megtalálja a párját az ultrák sokszor igencsak kegyetlen világában, meg kell becsülni. Ez nem könnyű feladat. Mert bár jól tudunk együtt haladni, mégis rengeteg dologban különbözünk már a túrázáshoz kardinálisan szükséges területeken is, más a dinamikánk: Lacival ugyan hasonló a nagy átlagban nézett gyalogtempónk, de ez például a futótempónkra már egyáltalán nem mondható el. Laci ugyanis jóval gyorsabb nálam, én amolyan kocogó vagyok a hétköznapi edzéseken is, főleg az ilyen extrém távokon. Aztán a gyaloglást nézve se egyformán jön ki az átlag: Laci nálam erősebb az emelkedőkön, én viszont kompenzálni tudom ezt kitartó kocogással, ha lemaradnék. Hosszú távon meg nálam van a több rutin és talán a nagyobb kitartás is, talán mivel én teljesítettem a több százast (de sokszor ez se jelent semmit). Így én például a végén se lassulok már be feltétlenül nagyon és később, akár egy százas táv legvégén is tudok még kocogni akár. Egy szó mint száz, még két egymással egy tempót tartani tudó ember is nagyon különböző sok paraméterben, és ez azt eredményezi, hogy rengetegszer kell a sikeres együttműködéshez kompromisszumokat kötni.
Az úton mindig sok csoda vár, ez az egyik vonzereje ennek a sportnak
Bizony elég sokszor könnyelmű ígéretnek bizonyul egy olyan kijelentés, hogy „Persze, együtt megyünk!” (részemről feltétlenül, aki olvassa rendszeresen a blogomat, tudja miről beszélek...) Ez a túra most nagyon is jó alkalom volt arra, hogy fejlődjek, ha hajszálnyit is, ezen a téren. Sokszor nehéz félretenni az eredményt, az egót és a pillanatnyi célokat és lemondani egy jobb időeredményről és a másik ember érdekeit előnyben részesíteni. Ha máshogy nem működik valakiben ez a készség, talán sorsszerű, hogy olyan dolognak kell történnie, ami tanítja erre.
Az egyik útravaló idézet, amit húztam, talán nem véletlenül ez volt: „Tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen.” (Iz 49,16) A lelki útravalókat mindig csak a túra után olvasom el (úgy mint az itinert is), és utána próbálok elmélkedni rajta, mi mondanivalóval szolgálnak számomra az adott túrával vagy élethelyzetemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez volt az egyik idézet, ami megszólított.
Lacival a Normafán
Abban egyeztünk meg, hogy én leszek a „főnökasszony”, én mondom meg, mikor, milyen tempót menjünk, mivel én ismerem az útvonalat. Lassan mint a tenyeremet, amin most Lacit kell hordoznom. Én leszek ugyanis a navigátor is. A főnök szerepkör nem azt jelenti, hogy muszáj mindig futni, ha mondom és a másik nem javasolhat például futást vagy gyaloglást egy adott szakaszon. Mindig az adott pillanatban gyengébb félhez kell igazodni. Időtervünk nem volt, bármi jó volt a nagyon megengedő szintidőn (26 órán) belül, de nyilván örültünk volna mindketten, ha egy jót megyünk. Peti előző nap levitte az autót, hogy legyen mivel hazautazni, de tervezni mégse nagyon tudtunk, mivel fogalmunk se volt, ki mikor végez majd a népes csapatból a nagyon különböző távokon. Mondtam neki, hogy nincs harag, ha nem tud megvárni, esetleg majd konzultáljon a húgomékkal is, hátha tőlük tud inkább majd valakit hazahozni. Mivel esőt mondtak a meteorológusok úgy nagyjából éjféltől, tudtuk, hogy jó lenne minél kevesebbet ázni, de ehhez a tempót is meg kell pörgetni és nem árt korán elindulni se.
A Laci & Sons taxiszolgálat 4:50-re jött értem, így igazán úri dolgom volt. 5 óra 2 perckor meg már rajtoltunk is célcsomagot leadva, pólót felvéve: ez mutatja azt, hogy milyen kiváló csapatot és rendszert hoztak össze a szervezők. (Meg azt is, hogy ez az a teljesítménytúra, aminek a rajtja a legközelebb van a lakásomhoz.) Az első egy kilométeren a túlélés és az akklimatizáció a cél, csak semmi futás, küzdjük fel magunkat a lépcsőkön és a sötét, kanyargós ösvényeken a Gellérthegy oldalába a zöld jelzés mentén a Sziklakápolnától. Lacinak kiadtam az ukázt: futásról csak onnan lehet szó, miután leértünk a foghíjas, hosszú lépcsőn. De utána a Diós-árokig meg sem állunk. Nem véletlenül terveztem így, még óvatosan lépegetve is majdnem sikerült rajta hanyatt esnem. Később is csak módjával kocogtunk, ami nem volt véletlen: itt nagyon figyelni kell a kiálló kövekre az előttünk haladók kerülgetése közben. Laci le is maradt, mivel egy elbotlott lánynak segített. Semmi baj, én addig legalább fényképeztem egyet. Mindenkinek megvan a maga „faxnija”, az enyém ez a fényképezés, de Laci szerencsére ismer már és nem vette zokon. A strigulázást most kihagytuk, a sor is hosszú volt a molinónál, meg túl hosszú lett volna a felróni való. Majd cipeljük magunkkal a terheinket és adott esetben megosztjuk a másikkal, erre is jó egy túratárs. Mert a közös menetnek nem csak nehézségei és árnyoldalai vannak.
A Vérmező felé haladva ismerősökre köszöntünk rá, Láng Ritával egy jó darabon együtt is kocogtunk. Aztán, mivel mi kicsit gyorsabbak voltunk, elköszöntünk. Lacinak már előzetesen is ecseteltem a haditervet, hogy csak a János kórházig futunk, mihelyt megkezdődik az emelkedő, sétára váltunk. Igaz, én ezt az emelkedőt most már tudom futni, de erőlködni fölösleges. Ez még csak a túra eleje és több mint 90 km van hátra. Így is tettünk. Felkapaszkodtunk a Kútvölgyi kápolnához, ahol kaptunk pecsétet és merítettünk a szentkút vizéből. Aztán neki az emelkedő maradékának a Normafáig. Előzetesen Laci megkért, hogy legyek guide is, azaz szolgáljak rövid ismertetőkkel a látottakról. Így (nagyon) röviden, címszavakban meséltem Regőczi István atyáról, az Isten vándoráról és az engesztelő kápolna építéséről is az Anna-réten. Itt várt minket a következő pont, ízletes, puha pogácsákkal és forró kávéval. Nagyra értékeltük. Innen aztán kocogtunk újból, mivel a terep megint futóbaráttá vált. Igaz, előtte kicsit már neki kellett vetkőzni, mert végre eljött az idő, hogy soknak bizonyult az eddig viselt 3 réteg. Kezdett kiengedni a hajnali 0 fok közeli hideg, ahogy ébredezett a nap is. Legurultunk a Szépjuhásznéhoz, a kolostorhoz, azaz csak én, mert Lacinak útközben nyoma veszett.
Vártam Lacira a budaszentlőrinci kolostor romjainál
Vártam és vártam, kérdezgettem a beérkezőket, nem láttak-e egy ilyen és ilyen fickót. De Laci csak nem érkezett meg. Pedig a zebrán való átkelésnél még ott volt mögöttem, csak látta, merre kanyarodtam és ugye szalagok is voltak. Bár ez az egyik hely a túrán, ahol könnyű téveszteni. Végül csak elővettem a telefonom és rácsörögtem. Kiderült, hogy már odébb jár, mivel benézte a szalagokat és ment egyenesen tovább. Én meg kicsit lassabban, indultam tovább. És már jött is Laci, majd könnyedén utolért még a Gyermekvasút kereszteződése előtt.
A Nagyrét idén is deres
Talán Vékony Gyuri, vagy a pontőr volt az, aki mondta, hogy Botos István és Tarnai Máté valamivel előttünk van. Így hát a következő célunk az volt, hogy utolérjük Istvánt, ha Mátét nem is. Kocogtunk végig a Tótasszonyi oltár előtt, át a hűvösvölgyi Nagyréten, ami idén is deres volt, majd a kedvenc virágárusom előtt, ahol még csak ekkor húzták fel a rolót. Ez ugye egyet jelent: nagyon gyorsak vagyunk, nem volt arra még példa, hogy ilyen korán ideérjek. Előzgettük sorra a csoportokat a Zsíroshegyi úton, mígnem megláttuk azt, akit kerestünk. Elég déjá vu érzésünk volt, hiszen egy jó fél éve ugyanígy haladtunk itt hárman a BHTCS alkalmából, igaz akkor valamivel, de nem sokkal hidegebb és sötét volt. Máriaremetén is pecsételtünk (azaz én pecsételtettem) és ettünk-ittunk egy jót, majd igyekeztünk tovább Solymár irányába. Itt elbúcsúztunk Istvántól, mert megint kocogásra váltottunk még az erdő előtt.
Tökfejek vigyorogtak ránk az éppen kinyitó kedvenc virágosomnál
Eljött a pont a Solymár táblánál, ahol mindig órát nézek: 3 és fél óra telt el indulásunk óta. Sosem voltam itt ilyen gyorsan. Lám-lám, a kooperáció nem is olyan rossz dolog. Egyedül biztos hamarabb feladtam volna a kocogást és nem lettem volna ilyen kitartó. Vagy a másik véglet: nyomtam volna mint hülye a csengőt aztán jó hamar kicsengettek volna. Ráadásul Laci még néha ki is igazít, például amikor valamiért rossz felé akarok kanyarodni a Jegenye-völgy helyett. Cserébe mesélek neki az itteni gyerekkori sziklamászós élményeimről, a régi fürdőről a vízesésnél, valamint megmutatom a kaptárkövet is az útról. Hipp-hopp ott vagyunk a vár alatt, szinte repül az idő a jó társaságban. A vár előtti pontnál kis szerelvényigazítós szünetet tartunk, aztán indulunk tovább az állomás felé. Éppen érkezik a solymári vonat, amíg tovaszáguld, addig pont megtaláljuk az átjárót. Kocogunk tovább, egészen a Háziréti-tó előtti földekig. Még egy kis hullámzás a Solymári-fal mentén, majd a kellemetlen mászóka a Kevély oldalában és lassan odaérünk Csobánkára. És még csak fél 11 múlt. Soha ilyen korán nem voltam itt. Most bent van a kastélyban a pont, aminek az az előnye, hogy kulturált WC-t is találunk. Ki kell használni. És nem szabad kihagyni azt a sok finomságot, pl. a pálos túrák emblematikus narancssárga zsíros kenyerét, a fehérjével teli mungóbabcsírát vagy a különleges lekvárokat se. Kenek is egy mézeskalácsra a narancsos-sütőtökösből. Ez nagyon finom! Sőt még azt is megtudom, hogy Peti nincs nagyon sokkal előttünk, még akár be is érhetem Visegrádig.
Szántókon igyekszünk a Háziréti-tó irányába
Mindenki kedvenc vizslája
Most egy forgalmas autóút majd hosszú mászás jön, egy időre fel kell függesztenünk a futkározást. A Gyopár-forrás mellett, a Nagy-Csikóvár alatt kapaszkodunk a Karolina-árok mellé, majd még meredekebben fel a Bölcső-hegy alá. A végét meghúzom kicsit, majd lekocogok a Lajos-forrásig. Laci megint lemarad. Közben egy ismerős, a kirobbanó formában lévő Cser M. Zoli szalad el mellettem, üdvözöljük egymást. Az egykor szebb napokat látott Ságvári Endre turistaház árnyékában megvárom Lacit. Addig legalább megeszem végre a Szépjuhásznétól idáig cipelt almám. Aztán ereszkedni kezdünk a kék kereszten egészen a Bükkös-patak-völgyéig. Hol nekiiramodunk, hol kicsit belesétálunk, éppen ahogy kényelmes. Egy talányos patakátkelés után egy rétre érünk, ahol éppen többen is piknikeznek. Mondom is Lacinak, hogy most mennyivel több kedvem lenne itt szalonnát sütögetni, mint menetelni még mintegy 60 kilométert. Ő is leheveredne itt inkább. De nincs apelláta, most mászni kell megint felfelé a Kis rigó étteremig. Mi akartuk...
Gyönyörű ló Pilisszentlászlón
Ahogy futok lefelé Pilisszentlászló szerpentinjén, konstatálom, hogy Laci nincs mögöttem már megint. Az országos kéken vagyunk, csak megtalálja merre kell jönni. Ahogy rákanyarodok a zöldre a főtértől, mintha látnám is mögöttem az óriási tömegben, ami valószínűleg a Spartacus-ösvény felé masírozik vagy éppen ezen a túrán van. Kicsit megiramodom, mert egy túrázóban messziről Petit látom felfedezni, de sajnos csak optikai csalódás volt. A templom előtti kis közben bal oldalt egy pompás muraközi jellegű lovat fog gazdája egy szekér elé, készítek pár fotót, mint ahogyan a szomszédos háznál a fák alatt pihenő vörös-fehér cicákról is. A templomnál kérek pecsétet, majd mixelek egy magnéziumos italt. Laci csak nem érkezik, viszont jó lenne haladni tovább. Nem is tétovázom, de amikor elindulok, felhívom a biztonság kedvéért: kiderül, hogy megint benézett valamit és már kifelé tart a faluból. Nem esik jól neki, hogy vissza kell jönnie. Megyek tovább, de nem találkozom vele. Útközben találok magamnak egy másik Lacit Pécsről.😄Bár az új Laci mondja, hogy kezd az ereje végére érni, ennek ellenére majdnem végigkocogjuk az Apátkúti-völgyet. Közben beszélgetünk a Mecsek szépségeiről, a futócipőkről, az itteni gyönyörű tájról, a Spartacus-ösvényről és az ide közelebb eső testvéreiről, amiket oly kevesen ismernek. Az aszfaltra kiérve már a második Laci is elmarad mögöttem, rendesen fogyasztom őket. (Remélem, sikerült neki ez a túra.) A Pilisi Parkerdőgazdaság turistaszámláló biztosának csak odakiáltom, hogy Pálos 100, aztán robogok is tovább. Hangos hűha hangzik utánam. Tavaly is pont így volt, csak akkor Pálos 70-et mondtam és bár ugyanígy futottam, korántsem voltam ennyire jó állapotban mint most. Megy a futás, vágyom a tempót, feljebb kapcsolom még a decibelt az aszfalton. Tetszik, ahogy maradnak el mellettem a turisták, boldogan mosolygok a szembejövőkre. Süt rólam az örömmel vegyes nagyképűség, én vagyok most a menő ultrás, aki élvezi is, amit csinál, mások csak szörnyülködjenek a távokon, amiket magunk mögött hagyunk hétről hétre. Addig futok, amíg meglátom azt, akit már nagyon régóta szeretnék. Ott ballag előttem Peti. Nyomok egy sprintet és orvul „hátba támadom”. Mindketten boldogok vagyunk, hogy végre egymásra találtunk, pont most, az ebéd előtt, amit így együtt fogunk elkölteni.
A túra egyik legszebb szakasza az Apátkúti-völgy
És egy valódi költő is kerül mellénk, Peti régen látott haverja, Költő Balázs személyében, aki szintén a 40-es távot morzsolja. Micsoda találkozások adódnak mindig ezen a túrán! Petivel a kifejezetten finom gulyás elfogyasztása után még megiszunk egy eszpresszót, aztán útnak indulunk a közműalagúthoz. Találgatjuk, mikor lehet vezetés. Úgy saccoljuk egészkor és félkor, így mikor ereszkedni kezdünk, kiszámolom, hogy én még elérhetem az egészkor induló csoportot, ha felveszem a nyúlcipőt innen. Így elbúcsúzom Petitől.
Őszi kikericsek sorakoznak a réteken
Kár volt a sietségért. Ugyan odaérek még bőven egész előtt, de a vezetett csoport már elment, következő vezetés csak nagyjából fél óra múlva indul. Vigasztalhatom magam addig az újabb Pálos csokival, amit itt kapok, valamint a pilisszentlászlói rendkívül édes almával. Vagy barátkozhatok a kerítés mögötti birkákkal (némi hasonlóság van úgyis köztünk). Mindenki jól jár végül. A birkák kapnak almacsutkát és simogatást, én időt szakíthatok a kerítésre felragasztott idézetek olvasgatására, és még a vezetés előtt felbukkan Peti, Balázs és Laci is, így együtt mehetünk át az alagúton. Az alagút előtti szakaszon nehéz volt követni a szalagozást, így csekkolom a telefonom, megvan-e a track. Sajnos nem töltöttem le, mivel bíztam az útvonalismeretemben és a jó szalagozásban. Ez Kóspallagig rendben is lesz, de mi lesz éjszaka a nagyrészt ismeretlen kiegészítő szakaszon? Miközben hallgatjuk a vezetést, azon idegeskedem, hogy a track nem gpx, hanem xml kiterjesztésű (gyakori hiba), nevezhetem át, közben a telefon nem talál alkalmazást, ami megnyissa. Pedig máskor minden megy, mint a karikacsapás. De ha ideges az ember és nagyon kell valami, akkor biztos nem sikerül. Végül nagy nehezen kibányászom a jó gpx-et a Messenger üzeneteim közül, amit Lacinak küldtem. Mert neki már korábban megcsináltam ugyanezt. Az alagútban persze nincs mobilnet, így csak a menet legvégén kerül fel a telefonomra a track. Megnyugodhatok.
Menő ultrásként szintén a kikericses réten
Ki a nagyobb birka?
Most már élvezhetem a sétát a partmenti sétányon, gyönyörködve a szemközti hegyekben, a büszke fellegvárban, a csendes víztükörben. De aztán rádöbbenek, hogy még tulajdonképpen sehol sem tartok, még jó 40 km hátra van nekem, nem sétálgathatok csak úgy Petivel és Balázzsal, hiába kellemes a társaság. Futok előre a hosszúra nyúlt menetoszlop mellett, felfedezem Lacit, aki éppen egy 19 éves srác társaságában halad kicsit tempósabban. Máskor, a 70-es távon itt már belátható távolságra van az út vége. 20 km sincs a célig, emelkedő már alig, azok is rövidek, hamar túl vagyok rajtuk. Az utóbbi időben úgy Törökmező felé kezdtem el érezni lábaimban a hosszú út súlyát egyáltalán. Most viszont még egy maraton van a célig. Egy nagybetűs maraton, a végén a meglepetés szakasszal, aminek egy részét ugyan visszafelé bejártam a Ba-DI-n, de vajon milyen lesz a maradék?
A Duna alatt
Visegrád a túlpartról
A Pálos 70 (ami mostanra már majdnem 80-ná hízott) a gyakorlottabb túrázók szemében nem számít nehéz túrának ami a terepet és a szinteket illeti. De nagyon nem sejtettem, mit tartogat a Kóspallag utáni mintegy 30 kilométer számunkra, amit ráadásul már sötétben kell megtennünk és lehet, hogy ázni is fogunk közben. A Börzsöny ugye nem viccel, mondják. No majd meglátjuk, mit hoz a sors, addig is haladjunk, ahogy tudunk. Egyelőre csak kapaszkodunk felfelé Nagymaros utcáján, le is maradok a fiúktól, mert gyakran kattan a fényképezőgépem. Az ifjú titánunk a laposabb, őszi kikericsekkel pettyezett réteken búcsút int, mert futna. Kicsit később mi is rávesszük magunkat Laci javaslatára a kocogásra. A laposakat és a lejtőket ki kell használni, amíg van rá energia. Majd sötétben már nem erőltetjük a futást, de a napnyugtáig még jókora szakaszt elfogyasztunk a maradékból, ha minden jól megy.
Mászunk a Köves-mező felé Nagymaros utcáin
Itt mindig vannak cicák
Hosszan elnyúló réteken Törökmező felé
Elérjük Törökmező komplexumát. Egy régi motoros, Szarvák Szabi van telefonban, kérdezi, hol járunk. Ő is elismerően bólint, hogy jól megyünk. Amit tudunk megfutunk, ha van kedvünk, szinte csak felfelé gyalogolunk. Amint letérünk az aszfaltról a piros leágazására, ahonnan olyan szépen látszanak a Magas-Börzsöny csúcsai, meglepetésünkre a fiatal srác ott gyalogol előttünk. Beértük tehát, nem jutott messzire. Elmondása alapján mostanra fogyott el az energiája. Igaz, neki innen már valóban nincs sok hátra, mindössze nagyjából egy 10-es, azzal meg már csak meglesz valahogy. Drukkolunk neki, majd elbúcsúzunk tőle, tovább kocogva.
Egyik legszebb kilátás Törökmező előtt nyílik
Ezeken a hosszú távokon a fiatal korosztályból alig vannak képviselők, főleg a 20 alattiak ritka madarak. Így hát csodájára járunk mindenkinek, de tényleg. Szerencsére az elmúlt pár túrán találkoztam pár fiatallal, akikből remélhetőleg jó utánpótlás nevelődik majd ki ehhez a szép, de igen küzdelmes sportághoz. Ráadásul nem egy közülük a százasok irányába (is) szeretne kacsintgatni.
Toronyalján újabb terített aszal némi müzliszeletekkel és szőlőcukorral, de sokáig nem időzünk, mert most már tényleg lassan sötétedik, és addig jó lenne legalább Kóspallagig eljutni. Kiderült, húgoméknak is a nyomában vagyok most már eléggé, talán néhány kilométerrel járnak előttünk. Mostanra mi se nagyon hajszoljuk a tempót, még egy-két lejtőt megkocogunk a falu előtt, aztán ezzel mára (majdnem) bezárult a futóláda. Így valószínűleg elkerüljük egymást húgomék csapatával.
Toronyalja utáni rét - már lefelé megy a nap
Ahogy alábukik a nap, kezd az idő is hűvösre válni. Lassan felkívánkozik a pulóver és a lámpa is. Azon imádkozom, hogy ne kelljen felmenni a kóspallagi kálváriára, mert az nekem is egy kisebb keresztút lenne. Szerencsére nem kell, de a sárga az Érsek-tisztás felé se egy kímélő útvonal, de nem ám! Persze ez csak menet közben derül ki. Először egy laposabb úton bekanyargunk az erdőbe beetetésként, aztán elszabadulnak az indulatok. Csak megyünk és megyünk felfelé. Hol lankásabban, hol meredekebben. Mivel ismeretlen a szakasz, azt se tudjuk, hol járunk, hova érünk ki és nagyjából mikor. Ez a legrosszabb, ilyenkor könnyedén erőt vesz az emberen a csüggedés. Semmi mást nem akarok, csak érjünk már oda Nagyirtáspusztára. Lehetőleg minél hamarabb.
Kóspallag után besötétedett
Amíg ez megtörténik, beér és elhagy minket egy túrázó. Aztán végre rákanyarodunk az aszfaltra és figyelem, mi ez a sok repkedő bogár a lámpám előtt. Hát nem bogarak azok, hanem esőcseppek. A műúton strázsáló róka is jobbnak látja, ha beszalad az útmenti bozótba az egyre sűrűbben hulló eső elől. Szerencsére már közel a pont, pislákoló mécsesek sora vezet oda. Különben nem lenne könnyű megtalálni. (Igaz, a BaDi-n is ugyanebben a turistapihenőben volt az EP.) A pontőr fiúk meleg tésztás zöldséglevessel és kávéval tudnak szolgálni, valamint nem túl forró teával. Ez pont az a menü, ami újból lelket tud önteni belém ilyenkor, hogy kimenjek az esőbe és még megmásszam a Nagy-Koppányt, aztán Letkés után a Piribék-tisztást is, megtéve még vagy 20 km-t. A ponton beér minket Márton Dani és Botos István is, aki elmondása szerint már a kezdetektől fogva lábfájdalommal küzd. Ahhoz képest nagyon szépen halad. Mesélem neki, hogy most én lettem Laci Istvánja, aki bizonyos időközönként örömteli bejelentéseket tesz, hogy ne üljön le a hangulat. Az imént léptük át a félmaratoni küszöböt, aztán most meg már csak 10-essel kezdődnek a számok. Ilyenkor minden ilyen apróságnak örülni kell (azaz kéne, ha még fel tudja dobni az embert).
Daniék még időznek, mi nekiveselkedünk a Nagy-Koppánynak. Teljesen kiesett a Ba-Di óta az az állati meredek, de rövid szakasz, amit meg kell mászni. Egy a szerencsénk: annyit még nem esett, hogy csússzon. De mi lesz a mögöttünk levőkkel? Mi még nagyjából az első 20 százas beérkező között vagyunk itt. A többi kanyargás a csúcsig szerencsére inkább csak hosszú, de nem meredek. Most sajnos nem élvezhetjük innen a kilátást, csak azt látjuk, hogy igen felhős az ég, kaphatunk még az égi áldásból, ami mostanra szűnni kezdett. Megkezdjük az ereszkedést.
Lacinak már belengettem, hogy van még egy Sákola-tetőnk is Letkésig. Mikor alá érünk, furcsa dolgot tapasztalunk: a track felmegy a csúcsra, de a szalagozás elvezet alatta. Egyszer vissza is megyünk, mert azt hisszük, elrontottuk az irányt. De nem, mert a szalagok ezen a széles úton vannak. Ennyi gond legyen! Viszont sokkal nagyobb baj történik. Már egy ideje tapasztalom, hogy Laci nem jön annyira, valamivel le van maradva mögöttem. Most mondja, hogy álljunk meg kicsit, mert szúrást érez a mellkasában. Ha ő mondja ezt, az nem vicces, egy éve volt stentbeültetése. Elgondolkodom, mit tudnék csinálni, ha nagy baj van. Valami halvány fogalmam van az elsősegélynyújtásról, de az egy infarktus esetén sajnos édeskevés. Még az is lehet, hogy itt fent térerő sincs, hogy felhívjam a 112-t. Ráadásul ide maximum a Börzsönyi Hegyimentők tudnak kijönni, az meg rengeteg idő, amíg riasztják őket és kiérnek. „Ne félj, csak higgy! Megmenekül.” (Lukács 8,50) Vajon miért húztam pont ezt az idézetet?
Szerencsére Laci picit később mondja, hogy bár fáj még mindig a szívénél, de valamivel jobb lett, tehát menjünk, csak lassabban. Közben Istvánék utolérnek. Mondom nekik mi van, nem árt, ha tudnak a dologról ők is. Lacinak meg azt mondom, hogy nem szégyen feladni ám Letkésen, ha úgy érzi, hogy gáz a helyzet. Közben reménykedem, hogy épségben elérünk addig. És a terep nem könnyű: meredek hegyoldalban le, alig látható letérés vezet oda, aztán több bozótoson kell átcsörtetni keskeny vágaton, árkok fölött egyensúlyozva. Mezők, ahol nincs igazi út, de annál több a gödör és a bucka. Csak érjünk le biztonságosan! Egy futó lány el is kavart jó sokat előttünk, így csak most előz le. Igen, hiába volt ott egy halom szalag, azt a keskeny kis ösvényt mi is majdnem benéztük. Laci biztat, hogy menjek nyugodtan én is, ha akarok, de nem hagyhatom egyedül.
Egy különleges élménynek vagyok tanúja. Valami narancssárga, talán egy szempár világít előttem az úton. Vajon egy kis állatka? Ahogy közelebb megyek, nem mozdul, így most már inkább arra gondolok, hogy valaki elhagyott egy fényvisszaverő alkatrészt. Már egész közel értem, amikor az égő narancssárga folt egy madár kontúrjával körülvéve hirtelen felröppent az út közepéről.
Figyelek mindig hátra, Laci stabilan jön mögöttem. Beérünk Letkésre. Egy utcát eltévesztünk, de így is odajutunk az étteremhez, aminek hátsó traktusába a pont költözött. Daniék és az eltévedt lány éppen indulóban vannak. Itt vár az egész túra egyik legfinomabb eledele: a kenyérlángos. Sajnos Laci nem bír enni belőle, az ő adagját is megkapom. Nekem inkább arra kell koncentrálnom, hogy hagyjak a többi beérkezőnek is. Kínálnak itt is kávéval, de úgy érzem, a maradék 10 km-re már megleszek nélküle is. Ó bár ilyen ellátás lenne minden túrán!
Az utolsó pont a távozó Daniékkal
Laci mondja, hogy induljunk. Nem tétovázom, megyek a nyomában. Egy kis kutya megkerget minket a kivezető úton. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy játszani, barátkozni vagy támadni akar. Lehet, hogy ő is... Szerencsére Laci jó tempót megy még így is felfele, nem egyszerű követni őt a sok helyen süppedős, feltúrt, fatörmelékes úton. Néhol még kidőlt fák is nehezítik a dolgunk. A hágó előtt meg hirtelen még az eddiginél is jobban emelkedni kezd az út. Az tartja bennünk a lelket, hogy ez már az utolsó mászás és a Börzsöny azért csak nem a Himalája. Egy darabig nyugi van, de miután elhagyjuk a Piribék-tisztást, ahonnan még kb. 5 km van hátra, megint rákezd az eső. Úgy tűnik, most nem csak incselkedni akar velünk. A terep se kímél: megint kisebb mászások jönnek, pedig meg voltam már győződve arról, sőt Lacit is azzal biztattam, hogy most már csak lefelé megyünk. Igen ám, de amikor végre lejtésbe kezdünk, abban semmi köszönet nincs. Ágas-bogas bokrok között, szűk ösvényen kanyarog lefelé az út, szerencsére a szervezők alaposan kiszalagozták, így nem tudunk eltévedni. Néha nézek hátra, követ-e Laci lámpája. Megint lemaradt tőlem, remélem, nincs baj. Szaporázom a lépteim, amennyire tudom, mert egyre jobban esik. A bozótosba vágott zergecsapás meg egyre jobban lejt, majd kikanyarog egy meredeken leszakadó rézsűs patakpartra. Ezer szerencsénk, hogy itt a talaj még nem ázott fel. Hogy mi lesz itt a később érkezőkkel? Az Úr legyen hozzájuk irgalmas! Az ösvényke átvág a patakon és felmászik ugyanolyan magasba, ugyanolyan dőlésszöggel a másik oldalra, szóval semmi se lesz ezzel jobb, maximum a másik oldalról gurulhatok bele a mély árokba, ha nem vigyázok. Nagy sokára kiérek egy széles útra, de ennek se kell örülni: csak a reményeim közepette járható jobban az előbbieknél. Ugyanis a sűrűn hulló eső kezdi feláztatni az agyagos talajt, aminek a következményei a cipőn gyűlő sárkoloncok, majd később az ide-oda korcsolyázás. És én ma nem a műjégpályára készültem cipővel. Itt bizony minden perc számít, így ahogy tudom, nyomom a tempót, de a falu távoli fényei alig közelednek. Laci innen már csak letalál, de néha azért hátra nézek. Nem látom a lámpáját, aztán később is csak igen távol. De jön legalább.
A sárban fetrengést megúszom, és a majdnem vadiúj cipőm pont itt az utolsó kilométereken kap tetemes sárpakolást. Kissé DBV feelingem van... Meg Palipista, ahol szintén az utolsó kilométerekre jut egy jó adag szívatás. Apropó, új cipő: nem tudtam ellenállni a közelmúltban leárazott Salomon Ultra Flow 2-nek, meg a csajos színeinek, így került egy a cipősszekrényembe. Amit egy csöppet se bántam meg, mert talán még az előbbi írásomban agyondicsért New Balancenál is kényelmesebb. Majdnem ez volt az első útja rögtön és azt kell mondanom, nagyon közel van a számomra tökéletes cipőhöz.
Egyre közelebbről villog a kisvasúti átkelő lámpája, ami egyben jelzi, hogy beértem a faluba és végre aszfalt kerül a lábam alá. Már nem érdekel semmi, nem akarok tovább ázni, be akarom fejezni az egészet minél hamarabb, így futásra váltok. Még mindig megy...
Persze, hogy két fiú pont a templomkapuban akarja elkészíteni élete célfotóját. Tőlem csinálhatják, csak egy lépéssel jó lenne beljebb fáradniuk, hogy elsurranhassak a hátuk mögött a célnak otthon adó épület esőtől védett melegébe 19 óra 16 percnyi vándorlás után. Nem vagyok különösen büszke magamra, főleg a türelmetlenségemre. Meg leginkább arra nem, hogy nem vártam meg Lacit, hogy együtt érjünk célba.
„sírásra görbült a szánk / mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm / ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében / az embert megkeresni
a jóságot még ma / el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag / merj már megszületni” (Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag - ezt is kihúztam)
Már átvettem a díjazásom, amikor megérkezik Laci is. Nálam sokkal jobban kész van, de beért ő is egyben és épségben és ez a legfontosabb. Engem ez a túra most nem viselt meg annyira és ez jó jel a folytatáshoz. Tulajdonképpen az utolsó három túrámon egyre jobb formát tudok felmutatni és ez biztató életem eddigi legnagyobb távja előtt, ami majd október végén következik. Ez pedig a Szántó 150B lesz, ami tudom, tök lúzerség, mert csak sima 100-asként tudom elszámolni a bajnokságban. De az óvatos duhajoknak nem jár több.
Annyira érdekes dolog, hogy a legutóbbi százas túráim között mindig van egy kapocs. Pont olyan, mint egy láncszemekből álló hosszú láncolat. A Kohász kéket a Bazalttal összekötik a közös szakaszok. A Bazalt és a Palipista között nehezen találok kapcsolatot, de ha nagyon erőltetjük a dolgot, legyen az, hogy mindkettő helyszíne vulkanikus hegység. És akkor jön a névmisztika: Palipista, utána Pálos – ezt szerintem nem kell magyarázni. Majd Pálos után Szántó. Mennyire szép párhuzam, hiszen a pálos rend első kolostora Pilisszántón volt.
Peti rendes volt, megvárt minket, pedig ő is jól elfáradt. Még azt is kivárja, hogy vacsorázzak egyet az iskolában. Aztán hazaviszi a társaságot. Lacinak jár annyi, hogy házig fuvarozzuk, hiszen annyiszor vitt már mindenhova, sőt még el is viselt az egész úton.
Vezet A fény Éltet Minket a remény És még Hisszük Hogy figyel ránk az Ég Ó, de várom Igen, várom Hogy véget érjen az álom Hogy végződjön a kezdet Kezdődjön A vég
Refr.: Coming around, coming around A change of heart is here as the lights go down Coming around, coming around As soon as the lights go down
Tudom Hogy fáj Magadhoz térsz Ismeretlen a táj De még Hiszed Hogy figyel rád az Ég Kicsit félek Kicsit fázom Az utunk végét látom Hogy végződik a kezdet És kezdődik A vég
(Bonanza Banzai: Coming around)
Az idézeteim és a díjazás (a legfelső is nagyon a szívemhez szól)
Fejlődésem azon pontjára jutottam, mikor egy héten egy teljesített száz kilométeres túra már nem is elég. Repetázni kell belőle, lehetőleg minél hamarabb. Május ugyanis tele van első rendezésű százas ínyencségekkel, ilyen például a már klasszikus Sárga 70 friss és ropogós nagytestvére, a Sárgarigó 100, vagy éppen a Mecsek 100, amit majd csütörtök délután jóllakva a napon ízletesre és sárgára sült rigóval egy nap pihenés után máris el lehet fogyasztani. Jó tréning a Kazinczyra, szóval miért is ne próbáljam meg mindkettőt. Ugyan a Sárgarigó nem bajnoksági futam, de a Mecsek 100 igen, szóval oda muszáj menni, mint ahogy az egy héttel későbbi első rendezésű különlegességre, a Tolnai Zöldút 100-ra is.
Sárgarigó 100
A munkából szerda délután elkéredzkedtem fél órával előbb, hogy legalább a fél hatos szobi vonatot elérjem, aminek segítségével viszonylag igen későn, nagyjából fél 7-kor sikerül csak elrajtolni. Így történt az a furcsa eset, hogy a mezőnyben ott lévő, sok ismerős nagy részét nem is láttam, vagy legalább is a sötétben elkerültem. Nem volt nehéz, mert a Sárga 70-nel közös szakaszon tömött sorokban vonultunk, lámpáinkkal bevilágítva az erdei utakat.
A Metropolitanról leugorva máris besétáltam a szobi állomás árkádjai alá, ahol meglepetésemre más indulót magamon kívül nem is láttam. A szervezők valami QR-kódot kerestek rajtam, de azt a közel százmillió BEAC-tól kapott levél között sehol se leltem. Aztán kiderült, hogy valami egész más e-mail-címről küldték a QR-kódos levelet, mint a többit. Így végül meglett az áhított kód és végre el tudtam rajtolni 18 óra 31 perckor. Kaptam útravalónak egy Balaton szeletet (itt az Ipoly mellett), mivel a szlovák részre a száj- és körömfájás járvány miatt nem tudtak ellátmányt vinni a szervezők. A sínek között óvatosan kocogva megközelítettem a Sávoly hidat, melynek segítségével átkelhettem a határfolyón. Mégis jött más túrázó is ugyanezzel a vonattal, mert egy srácot máris megelőztem, miközben együtt kerestük a híd alá vezető ösvényt. Útba igazítottam, aztán kocogtam tovább Helemba felé. Nekem nem volt újdonság se az Ipoly híd, se a soknevű Burda, ami Helembai-hegység, illetve Kovácspataki-hegység néven is ismert, hiszen több túrát vezettem itt, illetve engem is vezettek más túravezetők errefelé. Messziről jellegtelen kis dombságnak tűnik Szlovákia legalacsonyabb hegysége, ami egyben a Börzsöny leszakadt darabkája, szóval nem is gondolná az ember, micsoda érdekességek rejlenek itt. Most nem érintettük Kovácspataokot, ami avval büszkélkedhet, hogy egy nagy múltú és népszerű üdülőhely volt még a századforduló táján. És ennek a dicső múltnak mára alig maradt nyoma, mostanra már csak egy átlagos, álmos Duna-parti üdülőfalu. Nem messze innen pedig olajfinomítót szerettek volna a második világháború vége felé a föld alá rejteni a nácik. A járatokat ki is ásták és azon szerencsések között lehetek, akik jártak is bennük. De most más érdekességei hívnak a Burdának, köztük egy olyan, amit még magam se ismerek, pedig már jól bejártam jelzett és jelzetlen utakon is az itteni dombocskákat.
Helemba utcáin kocogva figyelem a telefonomon, merre is van a Halász kocsma, ahova be kéne térni egy pecsétért. A kocsma teraszán ücsörgő nénik és bácsik készségesen mutatnak máris befelé, ahol maga a kocsmáros pecsétel. Nemsokára lejátszódik a túra legbájosabb jelenete. A forgatókönyv nagyjából a megszokott séma alapján íródott, hiszen mindig hasonló párbeszéd zajlik le, ha ultrások és ultratávú túrázásról még távolról se hallók találkoznak. Kérdezik a nénik barátságosan, hova igyekszek, talán Esztergomba? Már az is jó messze van, mondják. Közben utolér egy futó srác, mondja is nálam talpraesettebben, hogy megyünk oda is, de igazából Budapest mellé tartunk. Kérdezik a nénik, hogy vajon biciklivel megyünk-e. Az ötlet nem tudom, honnan jött mert ugye az eddig a kocsma előtt elhaladó sportos külsejű egyének közül egynél se volt kerékpár. Mondjuk, hogy gyalog, illetve futva megyünk. Erre kérdezik a kíváncsi nénik, hogy hol fogunk aludni. Mondja is a túratárs, hogy majd otthon a saját ágyunkban a túra után. A nénik szörnyülködnek, mikor hallják, meg azt is, hogy összesen száz kilométert megyünk.
Őszinte megrökönyödés a néni arcán a Halász vendéglő előtt
Vannak itt még furcsaságok...
Ezután felkanyarodunk a hegyre, hogy a falu fölötti kilátótól szemügyre vegyük a környező gyönyörű tájat. Tud nekem még újat mutatni a Burda, hiszen itt még sosem jártam, mint ahogy az innen az Ipoly vadászház felé vezető kellemes gerincúton se, amit szépen végig lehet kocogni. Most csak olyan kényelmesen kocogok, gondolva a még mindig érzékeny derekamra és az előttem álló szombati százasra. Már majdnem elértem a házat, mikor nagyobb csapat túrázót értem utol, velük halad Scheidl Marci és Lutring Márk is. Együtt térünk be a házhoz, ahol az itiner alapján pontot sejtünk, de annak csak hűlt helyét találjuk. Megyünk is tovább. Kicsit beszélgetek Márkkal az idén elmaradó Hétköznapi barangolásokról és a Fruska gora maratonról, amit Márk nemrég teljesített és én is szemezek már régen vele. Aztán búcsút intek és kocogok tovább, hátha elcsípem még a naplementét a Skaly nevű kilátópontnál. Kocogás közben rossz irányból mintha Varga Katát látnám jönni egy fiúval, de mivel messze vannak, én meg sietek, nem tudok megbizonyosodni kilétükről, pedig a fiú is ismerősnek tűnik, Cser M. Zoli lehet. A Skalynál már erősen sötétedik, de a lámpát még nem veszem elő. Majdnem szó szerint belebotlok egy sátorozó társaságba a szirteken, miközben néhány pillantást vetek a csodás tájra, aminek a naplemente igen jól áll, még ha már az utoljának lehetek is csak tanúja.
Kis kilátó Helemba fölött
A Skalynál még elkapom a nap utolsó sugarait
Ezután irány Garamkövesd a piroson, ahol már igen régen jártam és csak arra emlékeztem, hogy a falu nevének megfelelően köves és meredek út vezet oda. Ez így is volt, hogy el ne botoljak a bokaforgató meredélyen, elő is vettem a lámpát. Átkocogtam a falun, majd egy forgalmas útra tértem, ami később átvitt a Garam folyón. Ez a szakasz némileg frusztráló volt nekem, mivel az autóút meglehetősen szűk volt és elég gyakran érkeztek autók mindkét irányból. Volt rajtam pár fényvisszaverő elem és a lámpám is világított, ennek ellenére nem éreztem magam túl nagy biztonságban. Megváltásnak éreztem, mikor végre lekanyarodhattam a híd alá egy földúton. Innen különféle gátakon igyekezhettem Párkány irányába, áthaladva közben a vasút hídja alatt is – éppen érkezett egy tehervonat. A sokadik gáton kezdtem ráunni a kocogásra, innen gyalogtempóra váltottam, hiszen nem feltétlenül akartam kihajtani a belem a Mecsek előtt. Éppen elkezdtem majszolni a még Szobon kapott Balaton szeletet, mikor gyanúsan közeledett két lámpafény. Ez a repülős emlékműnél székelő pontőröktől származott. Megkaptam második pecsétem tehát.
Buli van a parton...
Ahogy közelebb értem a városhoz, egyre hangosabb, de felismerhetetlen zeneszó szűrődött felém. Először azt hittem, hogy a folyóparton lehet valami kisvendéglő, ahol cigányzene szól vagy valami hasonló mulatóhelyet vizualizáltam. Mielőtt elértem volna Párkány szélét, egy néhány fős túrázó társaságot hagytam le, de köztük nem volt ismerős. Viszont fény derült a zene forrására: Esztergomban hatalmas buli volt a közeledő ünnep alkalmából: kivilágított vidámparkból szólt a hangos diszkózene a Duna partján, majd hamarosan Bon-bon koncert kezdődött. Eleinte még jól is jött, hogy a Mária Valéria hídon való átkocogásomhoz zeneszó adja a ritmust, de amikor már a város külterületén, sőt azon is túl még mindig azt hallottam, hogy „Valami Amerika”, vagy hogy „Nem vagyok James és nem vagyok Bond”, az már elég idegesítő volt. Nem tudom, a túlontúl is kitűnő hangosításhoz az esztergomi lakosok, akik nem szándékoztak részt venni ezen a fesztiválfélén, mit szóltak.
A Bazilika most már távolról, de még mindig a Bon-bon zenei aláfestésével
Zenés kísérettel felkanyarogtam egy igen meredek lépcsősoron a bazilikához, ahol éppen, mikor a tracket követve próbáltam volna egy értelmetlennek tűnő hurkot tenni, egy ott ácsorgó bácsi mondta, hogy nincs ott EP, menjek inkább egyenesen. Érdemes volt rá hallgatnom, onnan a monumentális épületet is sokkal jobban le lehetett fotózni. Rövid ideig új túratársam akadt. A levezető lépcsők alján egy fiú várt egy párost, akik sehogy se akartak megérkezni, így hát velem tartott. Még mindig Bon-bont hallgatva másztuk meg a nekem még ismeretlen Mária úton a Vaskaput. A fáradalmakat egy Smack levessel lehetett enyhíteni. Lehetett választani a csípős chilis, a mérsékelten csípős marhás és a nem csípős kacsás között. A marhákra voksoltam, reménykedve, hogy a száj- és körömfájás elkerül. Ez sajnos jött be, nekem még a mérsékelten csípős is szétcsípte a szám. Csak azért ettem meg, mert kellett az energia. Az étterem pultjánál potom 700 Ft-ért pótoltam a lassan elapadó kólaforrásom, ami elengedhetetlen az éjszakai menethez. Aztán gyors hátraarc és lefelé eredtem az eddigi úton, majd a piros jelzésen a vasútállomásra.
Az esztergomi vasútállomáson (fotó: Pék Erika)
Ezen a szakaszon még sikerült elég sokat kocognom. Az állomáson háromnegyed 12 körül rengeteg ember nyüzsgött, akik mind a 70-es távon szerettek volna indulni. Erika közülük felismert és készített rólam egy fotót, ezúttal is köszönöm. Innen aztán igazi tömegtúrán érezhettem magam, hosszan kúsztak felfelé a lámpafények a mélyúton, majd kígyóztak a Barátkúti erdészház irányába a mezőkön. A gyors futók előzgettek sorra, a többiek meg haladtak előre a menetsorban. Én amolyan köztes elemként próbáltam megtalálni a helyem a mezőnyben. Egy létránál komolyabb sor torlódott fel, kellett várni pár percet, hogy tovább mehessünk. Már mindenki kezdte előhalászni az itinerét, mert azt hitte pecsétet fog kapni. Pilisszentléleken sem volt ez másképp, amikor kékkúti vizet próbáltam tölteni. Meg fogom jegyezni a jövőre tekintettel, hogy a falu végén is van egy nyomós kút, amit persze senki se használt. Itt Gál Viktor köszönt rám. Beszélgettünk egy keveset, majd aztán elhúztam előre, hogy minél hamarabb túl legyek a túra legnagyobb kihívásán, a Pilis-nyereg megmászásán. Egész gyorsan fent is voltam. Lefelé a sok embertől sokáig nem sikerült futnom, de aztán megtaláltam a soron a rést, valamint a nyúlcipőt és a klastrompusztai pontra már futva érkeztem. Szörpökkel töltöttem teli a kulacsom meg elrágicsáltam egy csokis kekszet. De sajnos nagyrészt hazaiból éltem a túra során, mert ilyen madáreledel inkább csak a sárgarigóknak való, nem a túrázóknak. Ideig-óráig persze jó ez is, de jobban esik a táplálóbb, tartalmasabb eleség. A Klastrompuszta-Pilisszántó nemszeretem szakasz ebből az irányból se lett a barátom, de a Vörösvár irányába leágazó sárgának most sikerült szépítenie a dagonyás Térys fiaskón. Itt nagyjából már ugyanazokkal a számomra ismeretlen arcokkal kerülgettük egymást, az vezette a sort, akiben éppen több energia volt. A Fehér-hegy emelkedőjén éppen bennem volt a legtöbb, így hát jól elhúztam tőlük, egyrészt azért is, hogy végre intézhessem folyó ügyeim. Hamarosan szigorú fegyveres alak állta utam. Állj, ellenőrzés! Itinereket elő! Be is mutattam menetlevelem, majd megkérdeztem, hogy őket vajon a Kitörés túráról importálták-e a BEAC-osok.
Kitörés-szökevények a ponton
Már a hegymenet során kezdtek ébredezni a hajnali rigók, de most lefelé haladva egész madárkórus muzsikája kísérte utunk. A nap is álmosan pislogott a szemközti hegyek mögött, a festményre kívánkozó látványt fenyőágak vonták keretbe. Hamarosan már Pilisvörösvár utcáin haladhattam, de előtte volt még egy röpke izgalmas epizód a fülbevalómmal, amit majdnem sikerült elveszítenem, miközben fejemre húztam a csősálam. Igen hűvös volt a hajnal, így nem ártott valami fejfedő. Szerencsére a szökevény ékszer kipottyant belőle a földre, így vissza tudtam ügyeskedni a fülembe. A vörösvári német kálváriát mindeddig nem ismertem, de most nagyon megnyerte a tetszésemet, még ha meredek is. Innen aztán elkocogtam egészen a Fetter vendéglőig, ahol jókora sor kígyózott már hot dogért. Én is beálltam a pecsétem megszerzése után. De sajnos mire megkaphattam volna az ételem, kiderült, hogy jegy is kellett volna, azt meg nem kaptam. Mehettem vissza a pontőrökhöz. Szerencsére ekkor már soron kívül hozzájutottam az ellátmányhoz. Végre valami tartalmas ennivaló! Sajnos kávét nem lehetett szerezni, pedig ekkor már túl voltam egy sor hajnali agonizáláson. Átmászva a Werischwar és Sanktiwan közti dombon azonban ráleltem egy nyitva lévő dohányboltra, ahol kávét is árultak.
Hajnali festmény
A pilisvörösvári kálvária
Át Pilisszentivánra
Jól jött a koffein, mert innen ismét hegymenet következett, az Antal- vagy más néven Antónia-árkot kellett felmászni a Zsíros-hegyig. Itt is beálltam a menetsorba, legalább pihentem kicsit. Azonban hátulról két erős leányzó is érkezett, akik aztán utat törtek maguknak, így felültem én is a vonatra mögéjük erősebb fokozatba kapcsolva. Utána viszont ők néztek, hogyan pucolok el az aszfalton, megfutva az emelkedőket is. Hát igen, nekem sikerült felfelé pihennem. A Muflonnál újabb pecsétet kaptam, majd nyakamba szedtem a lábam. Az volt a tervem, hogy Solymárig végig futok, kihasználva a hosszú lejtőt a Kerek-hegyen. Ezt a rohamot csak kétszer szakította meg ismerősökkel való találkozás. Végre utolértem Szabit és Lacit nagy sokára. Nem haladtak valami jól, Laci rosszul lett, majd hólyagok kínozták. Így hát nem is csatlakoztam hozzájuk, mert még igen jó erőben voltam. Ezután Baranyai Erzsiékkel váltottam pár szót.
A Jegenye-völgyben
A Jegenye-völgy bejáratát újabb pont vigyázta, ahol Tarnai Máté előzőleg valószínűleg mind felfalta előlünk az aszalt gyümölcsöket, mert nekünk csak kekszféleségek jutottak. A szörpnek azért örültem. Valamennyit még kocogtam, aztán innen már inkább csak sétálgattam. Úgyis jön a sárga emelkedője, ami ritkán szokott jól esni. Most azonban egész jól ment, még előznöm is sikerült. A Kötők-padjánál volt kirakva egy kód, amit biztos, ami biztos, lefotóztam, hogy aztán a célban ez senkit se érdekeljen. Hosszasan hullámoztunk fel-le a Kitörésről ismert ösvényen a Csúcs-hegy oldalában. A Virágos-nyeregben már tűzött a nap rendesen. Leereszkedtünk, hogy aztán majd megmásszuk a sziklás Újlaki-hegyet. Innen a délelőtti napsütésben szép látványt nyújtott az alattunk elterülő medence a környező hegykoszorúval. A panoráma mellé pecsét is járt. Jött a nemszeretem lejtő a Határ-nyeregbe, aztán gyorsan ki lehetett kapaszkodni a Vadaskerti-hegy nyergébe, hogy alábukjunk Hűvösvölgybe. Közben azonban a hagyományőrző katonák pecsétet adtak nekünk a katonasírnál. Áthaladásomkor nagyban szépítették a kitörés közben elhunyt katonák nyughelyét. Itt kezdtem már érezni, hogy a futótempóm közelíti a gyorsabb gyalogtempóm, szóval kár a gőzért, elég lesz a séta is.
Kilátás az Újlaki-hegyről
Szépül a katonasír
Betértem a Gyermekvasút állomására, hogy pecsételjek és valami itóka után nézzek, mert a lángosos előtti csap nem működött. 700 Ft-om bánta megint, de legalább a limonádé, amit vettem, finom is volt és a mennyiség is megvolt fél liter, ellentétben az esztergomi kisebb kiszerelésű üveges kólával, ami ugyanennyibe került. Azt nem is sejtettem, hogy itt pizzaszelet is járna, mert senki nem közölte velem ezt. Leültem egy asztalhoz, és elővettem a hazait, közben zoknit cseréltem és megápoltam a talpaim. A bal lábamon egyik ujjam kezdett eléggé megnyomódni, így szükségesnem tartottam a szemlét. Szerencsére csak a bőrkeményedés fájt, hólyag nem volt rajta (még). Itt Borosnyay Paliékra köszöntem rá, de sokan mások is időzgettek a teraszon.
Kaán Károly-kilátó a Hárs-hegyen
A limonádém iszogatva nekikezdtem a Hárs-hegy megmászásának. Szerencsére ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja, így hamar túl voltam rajta. Fent megkaptam a pecsétem, aztán a köves lejtőn leereszkedtem a Szépjuhásznéhoz. Innen már szinte becsukott szemmel is elközlekedem Budaörsig, annyit futok az itteni ösvényeken. Fel a Kis-kőfejhez, majd le a szanatórium kerítése mellett, átbukunk egy völgyön, kimászunk egy kellemetlen kaptatót, hogy aztán leereszkedjünk a Virág-völgybe. Innen mászás a Csacsi-rétig, ahol nincsenek pontőrök. Persze körbekérdeztem néhány rám furcsán bámuló asztaltársaságot emiatt, nehogy elszalasszam az igazolást. Ahogy ereszkedni kezdtem a Magas-kő mentén, rám köszönt egy szemből érkező turista: tesóm volt főnöke volt az, aki a családjával kirándult a Normafára. Érdeklődött a cipőm felől, mert neki is kéne egy jó túracipő. A Hokákat bátran tudtam neki ajánlani, most éppen a lassan kiöregedő Challenger volt rajtam. Csevegtünk valamennyit, aztán újfent az utamra indultam, hiszen volt még valamennyi hátra Budaörsig innen, végig ismerős, de csöppet sem unalmas ösvényeken.
Kisvasút zakatol az erdőben integető gyerekekkel
Kifejezetten szeretem a Budai-hegység sárgáját. A KFKI alatt elhaladva mellőztem pár kevésbé ismert piktortégla üreget, majd leérve Nagyszénászug határába a túra legjobb frissítőpontjára bukkantam. Itt némileg többfajta madárkaja volt kirakva, köztük aszalt gyümölcsök is, amiknek nagyon megörültem. Kicsit sajnáltam, hogy mindez pont itt a legvégén várt, holott a többi helyen nagyobb szükség lett volna egy-egy hasonló frissítőpontra. Menet közben kicsit csevegtünk egy lánnyal, aki a hetvenest teljesítette de meglepően jó gyalogtempóban. Nem is tudtam vele lépést tartani. Így egy idősebb úrhoz csatlakoztam inkább, akit én vezettem fel az erdei ösvényeken, ő viszont később, a Törökugratótól kalauzolt az iskola felé. Eközben még szereztem két pecsétet, egyet a Huszonnégyökrös-hegy nyúlványán, a másikat meg a Törökugratón, ahova szintén fel kellett kapaszkodni. Itt meglepetésként Rakk Gyula várt minket, hogy készítsen fotót mindegyikünkről.
A Törökugratón (fotó: Rakk Gyula)
Lefelé tartva kicsit dühös voltam, mert a telefonom GPS-e a bolondját járatta velem, sehogy se akarta megmutatni, melyik utcán induljak el lefelé. Valami zavaró tényező erősen bekavart neki, jó sokára talált rá önmagára és a helyes útra. A bajszos úr viszont rendes volt és kitartóan mutatta az utat a városi utcákon, annak ellenére, hogy kicsit lemaradtam. Jól jött a segítség az ismeretlen helyen. Furcsa módon mindig az erdőben vagyok jobb tájékozódó. Itt a célegyenesben kezdtem el csak érezni azt, ami ezeken a távokon a véghajrában kísérteni szokott, azt a tipikus „mikor lesz már vége” érzést. De szerencsére innen már csak perceket kellett erre várni, nem hosszú órákat (mint majd a Mecsekben látjuk hamarosan). 14:21-kor meg is történt a célba érésem 19 óra 50 perc menetidővel. Lehetett volna gyorsabb is, de annyira azért nem akartam most összetörni magam.
A cél a Herman Ottó Általános Iskola tornatermében volt berendezve, a túra nevéhez és a nagy természettudóshoz méltón. Gyönyörű sárgarigós MME-s kitűző járt a teljesítésért, aminek nagyon örültem. Ez feledtette a felejthető ellátást és azt is, hogy a célban volt kávé, de csak pénzért lehetett venni. Ezt persze ki nem írták, így nagy naivan kértem egyet, mire közölték, hogy 500 és már el is kezdték készíteni. Innen már nem mondhattam, hogy akkor majd inkább iszom otthon. Számolgattam, hogy sok pénzbe kerül ez a túra nekem a befizetett nevezési díjon felül már... Mások írták, hogy többféle kaja volt a célban, de nekem csak tészta volt különböző feltétekkel, ami persze nem volt nagy baj, sőt egyáltalán nem. Kértem túrósat-tejfölöset, amit jól megszórtak szalonnával és sajttal. Jóízűen elfogyasztottam, hiszen egyik kedvenc ételem. Miközben a konyha és a tornaterem között ingáztam, gratuláltam az ismerősöknek, akik már célba értek: Tóth Ferinek, Salap Julinak, Őrsi Annáéknak, Lévai Évinek és jó pár ismeretlennek is. Lehet, hogy valakit kifelejtettem, hisz annyian voltak ott. Peti jött értem, így gyorsan hazajutottam és átadtam magam a pihenésnek. Most nagyon gyorsan kell regenerálódni, majd összepakolni megint, hiszen holnap már utazunk is a Mecsekbe. Szerencsére ez a viszonylag könnyű százas nem nagyon viselt meg, mindössze a lábszáramon sokasodtak a vörös allergiás foltok, szerencsére nem azok, amik tavaly gyötörtek, hanem a korábbi, ismerős fajta, amivel kevesebb a gond. Elég csúnyán néztem ki, de ezt már megszokhattam. A nagyobb probléma a fájós lábujjam volt, féltem, hogy ezzel lesz még bajom a Mecsekben.
A szép díjazás
Mi más nóta illik ehhez a vidám hangulatú túrához, mint a Kalákától a Hajnali rigók:
Mecsek 100:
Másnap 11 felé sikerült összetrombitálni és útjára indítani a Mecsekbe tartó díszes társaságot, azaz Peti Henrik nevű haverját, illetve tesómékat rajtunk kívül. Marianna végül nem velünk utazott le. Mindenkinek más volt a hétvégi terve Baranyában: Petiék sütögetnek, túrázgatnak és függőágyaznak, tesóm a férjével túrázik, várost néz és összeszedi a korábbi Pécs környéki rendeléseit, én meg, mint tudjuk, teljesítem eközben a Mecsek 100-at. Úgy terveztük, hogy lesz esetleg majd találka is a hosszú úton mindkét kompániával. Ez végül a húgomékkal jött csak össze Köves-tetőn, Petiékkel sajnos pont elkerültük egymást valahol Kisújbánya környékén.
Bemelegítés a túra előtti napon a Gyopár háznál
Marianna intézett remek szállást a zobákpusztai Gyopár házban Varga Jenőnél. Rajtunk kívül még Csősz Gergőék szálltak meg a másik szobában. Mivel már koradélután lent voltunk, maradt egy csomó időm ismerkedni a Mecsekkel. Nem is voltam rest, miután Petiék útjukra indultak jókora zsákjaikkal, én átvedlettem futóruhába, és nyomukba eredtem. Utol is értem őket még a kék négyzeten, ahol végleg elbúcsúztunk a vasárnapi (vagy esetleg szombati) viszontlátásig. Boldoggá tett, hogy végre futhatok jó egy hétnyi egészségügyi okokból való kihagyás után, ráadásul terepen a csodaszép és ismeretlen Mecsekben. Sikerült látatlanban egy nem túl könnyű, de impozáns útvonalat belőnöm fel a Csengő-hegyre, majd a medvehagymaillatú és kanyargós Takanyó-völgyben. Régen élveztem így a futást, pedig a tempóm meglehetősen siralmas mostanában. Főleg most kifelé tartva a masszív derékfájásból és egy nappal egy teljesített százas után.
Éljen május elseje!
Éppen visszaértem a 7 kilométeres köröcskémről, mikor írt Marianna, hogy nemsokára érkezik. Kimentem elé a megállóba. A kemping felé is elnéztem némi bandázás reményében, de alig mutatkozott ott némi élet, az is csak a szervezők részéről. Visszatérve berendezkedtünk a házban, majd megérkezett Gergő és Mónika is. Mielőtt leszállt volna az éj, még elborozgattunk a ház előtti padokon. Közben Péter is megjött, aki elhozta a Giga túra ligás pólómat, ezer köszönet. A túra másnapján már ki is próbáltam. Ő a ház előtt bivakolt – eredetileg én is pont ezt terveztem, mikor Marianna még nem ajánlotta fel a szállást a kőházban.
Eltettük magunkat másnapra. Mariannának sajnos nem sikerült aludni, nekem szerencsére viszonylag egész sokat. Ezt onnan tudom biztosan, hogy hamarosan egy teljesítménytúrán találtam magam, aminek első szakaszát egy túratárs sugallatára szépen el is kispistáztam.
Másnap aztán lehetett próbálkozni élesben is, persze kispistázás nélkül. 6-kor volt a tömegrajt, előtte azonban még el kellett intézni a formaságokat, főleg, hogy egyben bajnoksági futamról volt szó. Számomra az elsőről. Még készítettünk pár közös vidám fotót a rajt előtt (túra után ilyesmire már esély sincs) meg üdvözöltük az összes felbukkanó ismerőst (erre utána is van, kölcsönös gratuláció formájában).
Tömegrajt: pontban 6-kor nekiindul a sok túrázó a Mecseknek
Pontban 6-kor ki is lőtt mindenki a saját tervezett tempójában kitartóan hegyet-völgyet járni. Nekem az útvonal jó háromnegyede teljesen ismeretlen volt. Ami nem volt az, arról a novemberben teljesített Mecseki láthatatlanok túráról lehettek emlékképeim (néha elég homályosak, főleg az akkori éjszakai szakaszokról.) Mi Mariannával viszonylag kényelmes teljesítést lőttünk be úgy 22-24 óra körül, tekintettel a lábunkban lévő, még nem kipihent százasra. Kb. a túra feléig volt is esély a 22 órára, aztán már örültünk, ha meglesz még cipőkanállal a 24 óra.
A már novemberből ismerős Márévár
Az első szakaszon sokáig csak lejtettünk a kéken, be a medvehagymavirágoktól fehérlő, illatos Hidasi-völgybe. Bele-bele kocogtunk és igen jól haladtunk. A sárga keresztre váltva azonban meglehetősen meredek mászások és néhol váratlanul nehéz terepviszonyok, saras patakátkelések fogadtak. Hm, ez a Mecsek abszolút nem kispályás. Sosem gondoltam volna... Fel és le folyamatosan, a lejtő se egyszerű, nem pihentet. Még néhány ereszkedés és mászás, és elérjük a novemberből ismerős Máré-várat. Itt ellenőrzőpont vár, bőséges kínálatából válogathatunk: saláta öntettel és müzli szelet. Én az utóbbit merem csak magamhoz venni, félek, hogy a salátát nem fogadná be a gyomrom ilyen korai órában. Marianna viszont a salátának szavaz bizalmat öntet nélkül, hasonló okokból kifolyólag. A vártól a nagyon élvezetes, Spartacus-ösvényre hajazó piroson kanyargunk le a Vár-völgyig. Innen a piros kereszten mászunk ki a Kis-kaszálóig. Útközben több sporttárs ér utol: Nagy Orsi és Oroszi Tibor, Szabó Attila, Márton Dani, Görög Adrienn. Később Zsolt is lehagy. Még több ismerőst köszönthetünk a Dobogó és Szószék közötti jelzetlen oda-vissza szakaszon, aminek a végén egy szúróbélyegzős, bójás igazolópont van. Ez a szakasz is eléggé viszontagságos: magas csalánban gázolunk, kidőlt fákat kerülgetve, természetesen vissza is ugyanitt kell jönni. A bélyegző is külön feladvány, főleg a hozzám hasonló Mecsek-szűzeknek. Azt se tudom, melyik rubrikát kell kilyukasztani, hisz még a hely nevét se tudom. Szerencsére súg egy sporttárs. Viszont kiderül, hogy a Máré-várnál a bélyegzőt rossz rubrikába tették az itineremen. Majd csak lesz megoldás...
Tanulgatjuk a szúróbélyegző használatát
Visszaereszkedünk a már megismert útvonalon, majd tovább is a biztató nevű Dögkút-tető irányába, ahol emberes pont vár némi sós rágcsálni valóval és vízzel. Szemezgetek a ropikból kiadósan, majd visszamásszuk ezt az oda-vissza szakaszt is. A zegzugos sárga kereszten kanyargunk lefelé néhány helybéli sporttárssal egyetemben. A szalagozás eddig jónak tűnik és segít az elágazásoknál. Ennek ellenére figyelni kell, nehogy elmenjünk rossz irányba egy-egy kereszteződésnél. Csatlakozik hozzánk a kék négyzet Váralja irányába, majd később egy gerincen a piros jelzésre váltunk. Ezt azonban már nem jelzi szalag. Olyan, mintha ide már nem jutott volna belőlük. Elő tehát a trackkel, van megoldás ebben az esetben is. Kétszeresen kell koncentrálni, mert kezd ezen a szakaszon utolérni minket a mountain bike-os mezőny. Többen is érkeznek hátulról, de kevesen ismerik közülük a csengő fogalmát. Szerencsére a legtöbbjük legalább lassít, ha túrázó kerül elé. Éppen egy lejtőn haladunk, mikor majdnem tanúi leszünk egy csúnya balesetnek. Egy futó lány előz minket és igyekszik tovább, mögöttünk száguldó biciklis jön, neki nagy lendülettel a lejtőnek. Minket még kikerül, de szegény futó lány a zaj hallatán azt se tudja, merre meneküljön. Persze, hogy a bringás is arra próbálkozna a kikerüléssel, amerre a lány, majdnem gázolás történik. Aztán még a biciklisnek áll feljebb. Hol van ilyenkor a csengő? De ha nincs, lehet szólni is, hogy vigyázat, jobbról-balról jövök, esetleg lassítani.
Már várnak a magasabb hegyek is hamarosan
Hamarosan újabb pontra érkezünk a Stein malomhoz, Óbánya határába. Itt kapunk egy-egy proteinszeletet. Gyorsan be is kebelezem. Vizet is töltök a kulacsomba, hiszen nagy a meleg, fogy rendesen. Ráadásul derekas mászás következik a Templom-hegyre. Egy Zoli nevű sporttárs mondja, hogy ez az egyik igazi hegy az útvonalban. Erre az ötvenesre több esik belőlük, mint a következőre. Ezt a lábunkban is érezzük már. A másodikon már csak dombocskák lesznek, plusz a Jakab-hegy mutatóba.
Útban a Stein malomhoz
A Templom-hegyen jelzetlen ösvényre váltunk a kékről, majd rátérünk a jelzett piros háromszögre, bár ne térnénk! Favágók dolgoztak, tele van szórva faágakkal, ráadásul rettenetesen meredek is. Nem tudunk mást tenni, kerülgetjük az útakadályokat. Végre az Öreg-Halász-völgyében sima és kényelmesen sík út fogad. Az első ötvenesben nagyítóval kell keresni az ilyet. El is neveztem a túrát magamban Mount Mecseknek. Nem sokáig élvezhetjük a pihenőt, máris mászhatunk fel egy kunyhóhoz a Rékavár gerincére. Már egy ideje kerülgetjük a várat jobbról-balról, minden lehetséges oldalról. Később ereszkedésbe kezdünk Óbánya irányába az Üvegesek útján, meg is kocogjuk a lejtőt, megelőzve Tóth Feriéket, akikkel egy ideje ide-oda előzgetjük egymást. Az előnyünk sokáig nem tart, mert sajnos a botom az óbányai ponton felejtem. Szaladhatok vissza hasamban az elfogyasztott zsíros kenyérrel. Szerencsére gyorsan megjárom a botszerző különtúrámat. Lesz itt még Zengő, meg ki tudja mi még, elkél a segítség!
Óbánya idilli kis falucska, talán ezért fedezték fel a turisták
Helyre kis falu Óbánya, hemzseg is a kirándulóktól, nem kevésbé az Óbányai völgy. Menet közben néha leveszem a telefonomról a repülő üzemmódot, így látom, hogy összehozhatok esetleg hamarosan egy randit Petiékkel. A völgyecske nem csak turistákkal van tele, hanem látványosságokkal is: Pisztrángos-tavak, Csepegő-sziklák, bivakkunyhó, Ferde-vízesés. Újabb bájos sztorinak leszek alanya: apuka jön szembe a kislányával. A kislány kérdezi a ma már sokadik Kazinczy 200-as pólót látva, hogy mi az a Kazinczy emléktúra. Apuka képben lehet, mert szépen elmagyarázza, mi ez a sokak számára érthetetlen műfaj, melynek díszpéldányai és egyben (itt még nem annyira) szenvedő alanyai sorra haladnak át a völgyön.
Az Óbányai-völgy egyik legnagyobb attrakciója a Ferde-vízesés
Elérjük Kisújbánya szélét, ahol szép réteken vágunk át, irányt váltva a Réka-kunyhóhoz, ahol reményeim szerint Petiékre lelek. Már nagyon várom a találkozót. Közben kimászunk még egy vicces nevű gerincet: Szamárpihenő. Mi is szamarak vagyunk, mert a bringásoknak kihelyezett ládát a sajátunknak véljük és lyukasztunk is. Ráadásul elcsenek pár cukorkát a biciklisek ellátmányából, miután a sokadik ládánál sikeresen rájöttem, hogy ilyen helyeken lehet cukorkázni. Leereszkedünk a kunyhóhoz, újabb lyukasztó a szaletliben: ne már! Miért van két Réka-kunyhós pont? Hát azért, mert az előbbi nem a miénk volt. Nagyobbik baj, hogy Petiék sehol. Nem ők ücsörögnek a forrásnál. Sajnos elérni őket nem tudom, így hát röviden töltekezünk és megyünk tovább Zengőt mászni. Nincs idő várakozni.
A Mecsek, főleg a keleti része, a bivakkunyhók eldorádója
Zöldellő réteken Kisújbánya határában
A Zengő emelkedőjét látatlanban rosszabbnak gondoltam, egész flottul felérünk és Marianna se marad le mögöttem. Fent pont vár ránk némi nápolyival, víz itt nincs, nehéz is lenne felcipelni. Feriék is fent vannak éppen. Sajnos senki sem szól nekünk, hogy rossz irányba kezdünk ereszkedni, szalagok se jelzik a helyes irányt. Egy útkanyarnál azért ránézek a térképre és majdnem beájulok: mászhatunk vissza. Nem tudom, lesz-e ellenőrzés Püspökszentlászlón, nem akarok kockáztatni azzal, hogy kerülünk. Egyébként meg az ottani forrás is biztosan hasznunkra lesz. Szóval mi kétszer másztuk meg a Zengőt, de nem azért, mert annyira tetszett. (De azért tetszett, főleg a bánáti bazsarózsák.)
Újabb kunyhó - talán a vasorrú bábáé?
Bánáti bazsarózsa
Keservesen meredeken vezet le a sárga a Zengőről. Persze az erdőben bent már van szalag, csak minek, ha semmi se jelzi a betérőt. Azért csak leérünk az igen szép településre, amit már a Láthatatlanokon is láttunk (micsoda oximoron!). Innen aztán rákanyarodunk a kék négyzetre. Fura dolog történik velem: még csak nem is pedzegetem, hogy itt futottam az előző nap, csak ellenkező irányból. Sőt a zöld kereszt kereszteződése a műúttal párhuzamosan, ahol megállunk tájékozódni, éppen az, ahol felkanyarodtam a Csengő-hegyre. Még csak nem is rémlik. Réteken vágunk át, majd kezdődik egy kegyetlen emelkedő, amire már az ötvenig való hajrában egyáltalán nem számítottam és senkinek se hiányzik. Éppen az imént mondtam telefonban húgoméknak, hogy fél óra múlva ott vagyunk Köves-tetőn, ahol majd várnak minket a ponton. Hiba volt, már most látom, nem lesz elég ennyi idő. Még akkor sem, miután átbukva a hegyen, aszfaltra váltva kocogásba kezdünk. Borosnyay Pali néz is ránk furcsálkodva, mi ez a hirtelen tempóváltás. Mondom neki, várnak a ponton, sietni kell.
A Bocz-keresztet valószínűleg csak mi láttuk, de emiatt egyáltalán nem voltunk boldogok
Püspökszentlászló harangtornya
Csendes, nyugodt falucska, mint ahogy a táblák is hirdetik, Püspökszentlászló
Vár egy babgulyás is, ami finom, de kevéssé tudom élvezni, annyi dologra kell koncentrálni most: mit vegyek ki a depóból, milyen ruhát vegyek át, mit kell akkuról tölteni, zsákból kikeresni, kulacsba betölteni, mit lenne célszerű kirakni. Tesómék segítenek készségesen, de hiába. Odahozzák a zsákot, a levest, mint egy királynőnek, én meg csak morgolódom, mint egy morcos medve. Hangulatom valahol a pincében. És még mélyebbre süllyed, mikor már elindulva és jó szakaszt elhaladva, valahogy szóba jön a lámpa, és bennem is felgyullad hirtelen a fény: a lámpám bent hagytam a zsákban. Pedig mennyit mondta Marianna, hogy nehogy a depóba tegyem! Mi legyen most? Fussak vissza? Nem hiányzik már. Gábor ajánlkozik, hogy elhozza. De vajon mennyi idő elhozni neki? Próbáljuk hívni Tóth Ferit, aki Julival és Évivel még bent volt a ponton indulásunkkor. Sajnos már útnak indultak azóta, hamarosan utol is érnek. Hívjuk Átol Csabit. Ő még kényelmesen eszeget. Mindenesetre mondom neki, hogy szedje ki a zsákomból a fényforrást és ha jönne lélekszakadva szembe egy kockás inges, szemüveges barna srác, nyomja a kezébe.
Nekiindulunk a második ötvenesnek húgomék kíséretében
Gábor, a nap hőse
Tesóm hívja Gábort, már oda is ért és hozza a lámpát. Pedig nem is futó. Nem hiába, ő is teljesített korábban néhány százast, tudja mi a tét. Leérve az aszfaltra mondom Mariannának, hogy menjen csak, én majd utolérem futva. Megvárom Gábort a lámpával húgom társaságában. Aztán felkötöm a nyulak bocskorát jó sebesen. Megkerül Marianna, de beszélgetve megint utat vétünk. Sehol egy szalag, de most szerencsére még időben észleljük, hogy az imént el kellett volna kanyarodni. Hosszasan viszonylag sík terepen haladunk aszfalton, majd ide-oda cikkcakkozunk vadregényes erdőben, míg elérjük Mánfa szélét virágos, harsányzöld réteken áthaladva. Megint hosszabb aszfalttaposás következik végig a falu utcáin, miközben megcsodálhatjuk a népi építészet helyi gyöngyszemeit. Különösen a szép kivitelezésű istállók és a széles kapus házak szúrnak szemet. A falu szélén döbbenünk rá, hogy már kimegyünk a településről és még mindig nem volt pont, pedig Mánfán a templomnál kell majd szólnom a pontőröknek, hogy rossz helyen van a Máré-váras pecsétem. Hol lehetett a pont? Templomot nem is láttunk, pedig végig a tracken haladtunk. Szerencsére jön két helyi srác utánunk, akik mondják, hogy lesz egy régi templom majd kívül a falun, ott lesz az igazolás. Valamikor régen ugyanis ott volt a falu. A templomot sajnos nem látjuk, kitérni oda se kedvünk, se időnk.
A hegyek egy ideig elmaradnak mögöttünk
Mánfa határában
Egy szép mánfai istállóépület
Elérjük a pontot, kapunk töltött kiflit, ami nagyon jól esik, nemkülönben a víztöltési lehetőség. Még mindig világos van, de a sötét erdőbe bekanyarodva lámpát kell kapcsolni. Vágotpusztáig változatos a terep: van kényelmes szakasz, mocsaras patakátkelés, kellemetlen, de nem túl hosszú emelkedő. Legalább ébren tart. Szerencsére a falubeli elágazásnál megtalálom a helyes utat gyorsan, amit jól tudunk követni. Hosszas ereszkedésbe kezdünk egy völgy mentén, majd utána lapos, nyílegyenes szakaszok következnek. Talán a Láthatatlanok túrán már a véghajrában, és szintén sötétben érintett Lóri kulcsosház az, ami mellett elmegyünk most szintén lámpafénynél. Szerencsére a zöld leválását a murvás széles útról már ismerem jól, nem tévesztem el. Megint hosszas meredekebb ereszkedésbe kezdünk Orfűig.
Mánfán készültek az utolsó képeim, utána a fotózós kedvem a világossággal együtt távozott
Szépek a házak itt, de vajon hol lehet a pont?
Áthaladunk a falun, betérünk az erdőbe és megint gyanús lesz, hogy nem volt még pont, pedig Orfűre ígértek egyet. Előveszem az itinert, elolvasom a leírást. Szerencsére megnyugtat, mert kiderül, hogy még nem értünk oda. Nemsokára a pontérintés is megtörténik némi víz- és gélvételezéssel. Gél mondjuk most nagyon nem kell, főleg olyan, ami ott raktáron van. Inkább a saját koffeines GU-mhoz nyúlok. Végre valami jó dolog! Mert más pozitívat nem nagyon tudok már felmutatni. Túrakedv a béka segge alatt, tempó csigabiga, jómagam meg leginkább egy élőhalott, aminek kiadták, hogy még utolsó leheletével mássza meg a Jakab-hegyet. Azt hiszem, Marianna is hasonló cipőben jár. Neki ráadásul a hegymenet se annyira barátja. Nekem már-már jobban esik mint a lejtő, ahol kegyetlenül fájnak a talpaim.
Én viszont nemsokára már nem járok cipőben, azaz jobban mondva csak fél cipőben járok. A balos pár ugyanis egy sárfolt foglya lesz. Egyelőre úgy tűnik örökre, mert alig tudom kibányászni a bent maradt lábbelit a makacs ingoványból. Nagyon kell neki egy majdnem vadiúj 6-os Speedgoat. Egy a szerencsém a nagy szerencsétlenségben, nem folyt bele a sár. Ahogy viszont két kézzel kiszabadítom végre, sokadik kétségbeesett próbálkozásra, tiszta sarasak lesznek a kezeim. Így navigálni se tudok a telefonnal. A megoldás az, hogy beáldozom az enyhén izotóniás vizem. Bánja kánya, van még a kólás üvegben is. Lényeg az, hogy a cipőm és a kezem is megmenekült. Könnyen itt érhetett volna véget a túra számomra.
Kedvem jobb ettől nem lett, de azért kitartóan másszuk a hegyet. Társulnak mások is hozzánk. Együtt keressük a letérőket a maroknyi csapattal. Már senkiben se buzog túl a mehetnék. Nagy sokára, túljutva a nehezén is, felérünk a kolostorromhoz, ahol a láda és a bója van. Szerencsére a túratársak fénye elárulja, merre kell keresni. Még jó, hogy tesómék is súgtak, merre lesz a pont, akik előző nap erre kirándultak. Lefelé indulunk. Minden értelemben. Ez már az a szakasz, ahonnan nincs felívelés, vagy ha van is, az csak aprócska kilengés a diagramon. Végeláthatatlan az 5 kilométer a Remete-rétig és maga a végtelen Zobákpusztáig, a célig. Pedig már nincs összességében 25 km az egész hátralévő táv. Halvány emlékképek kísérnek még novemberről. Annyi biztos, hogy a Láthatatlanokon is a legtöbb körülöttünk lévő dolog láthatatlan volt. De akkor ellentétes irányból, hegymenetben se tűnt ilyen hosszúnak ez a szakasz.
A rétet végre elérve engedélyezünk magunknak egy kis pihenőt. A pont összes sós mogyoróját felfalnám. Legördítek egy energiaitalt, beveszek egy koffeintablettát is. Lehet, hogy sok lesz egyszerre, de máshogy nem megyek tovább. Most viszont felállva hirtelen megint kedvem lesz a folytatáshoz, érzem újból az erőt, ami tovább visz. Ezt a szakaszt is bejártuk novemberben sötétben, ráadásul Csabi, akinek ez hazai pálya, sorolja a fő támpontokat: Büdös-kút, Kereszt-kunyhó, Fehér-kúti ház, Tripammer-fa. Nagyjából 9 km. A Büdös-kutat még viszonylag gyorsan elérjük, majdnem el is tévedünk, de aztán megtaláljuk a folytatást átvágva a ház mellett. Szalag hol volt, hol nem volt, már nem is számítunk a segítségükre. Nagy sokára a Kereszt-kunyhó is meglesz, de majdnem eltévedünk egy kanyarnál. Szerencsére gyorsan visszakorrigálok a kékre. Végig kék innen, sokat már nem kell agyalni a jelzéseken. Az erdei kunyhó, aminél novemberben a cserkészek portyáztak, csak nem akar megjelenni. Pedig onnan már a Tripammer-fa és Árpádtető se volt messze. Akkor. Most minden a messzeségbe vész. A fás elágazásnál már jön is a sárga pólós kolléga visszafelé, hogy eltévedt. Mi is majdnem elmegyünk a zöldre. Itt mindig, mindenki félremegy. Végül megkerül a kék. De sajnos megkerül az az útjelző tábla is, ami azt mutatja, hogy innen még 13,5 km Zobákpuszta. Erre nem számítottunk, maximum 11-re. Laikus szemnek kevésnek tűnik az eltérés, de itt minden kilométernek már pokoli súlya van. Marianna mondja, hogy mindjárt sírva fakad. Hasonlóan érzek én is.
Még hosszú percek telnek el, mire keresztezzük a műutat, aztán elérjük az ellenőrzőpontot Árpádtetőn. Itt többen időznek. És még állítólag 30 ember mindig kint van. Lehet kávét és teát kérni. A lány a ponton nagyon készséges. Véletlenül teát ad, holott kávét szerettem volna. Azonnal főz azt is nekem. Valószínűleg tudja, érzi, mit élünk most át. Mindenki úgy érzi, hogy a táv és a szint is több, mint a kiírt mennyiség volt. Ezt most eldönteni nem tudjuk, de túra után minden kiderül. Kíváncsi leszek, mennyi lesz a különbség. Nehéznek érezzük ezt a százast, talán nem véletlenül.
Megint elindulunk, most már nem lehet feladni. Végig a kéken, hosszasan aszfaltúton. Majd erdőbe betérve, ide-oda kanyarogva, átkelve vizenyős részeken, magasfeszültségű vezetékek alatt, megmászva egy-egy kisebb magaslatot. Van ami ismerősnek tűnik múltkorról, van ami nem. Pedig ugyanerre mentünk, csak a másik irányból. Arra emlékszem, hogy lesz majd valami gáton való átkelés, ahol vigyázni kell, nehogy bepotyogjunk a tóba. Előtte még vár egy dzsungeltúra a bozótosban, ahol felriasztok valami nagyvadat, ami félelmetes hangokkal távozik ... remélhetőleg velem ellentétes irányba. Kicsit rá is segítek némi hanghatással, hogy így legyen. Nos a gáton átkelni nem is annyira nehéz feladat, ellenben az úton néhány sátor is áll, amit ki kell kerülni. Síri csend honol, a lakók mélyen aludhatnak. (Vagy nem: Fiala Péter majd beszámol a különös, már-már horrorba illő dolgokról /pucér, bokorból menekülő ember, megkötözött fazon betömött szájjal stb./, amivel ő pár órája, még sötétben szembesült itt. Tesómék meg előző nap találkoztak a fura és nem túl józan társasággal: tó felé néző géppuskafészek, gilisztaevők és hasonlók.) Nekünk már világos volt ezen a helyen. Rákanyarodunk a bánya melletti ismerős műútra, majd innentől rátérünk a második ötvenes elején már megjárt Köves-tető utáni szakaszra, amit Gábor végigfutott a lámpámat hordozva.
Leérek végre az étteremhez, ránézek az órára, ránézek a térképre. Osztok-szorzok, ami ilyenkor már nagyon nehezen szokott menni, meg amúgy sem vagyok egy nagy matekzseni. Most azonban kiszámolom, hogyha futok, még éppen beérhetek 24 órán belül. Nehogy már ne csináljam meg ezt a túrát ennyi idő alatt! A terep a barátom, innen nagyjából lejt, szóval akkor parancs kiadva: innentől futólépés! Igaz, hogy előtte már a gyaloglás is alig ment a sajgó talpakon, botorkálás, sántikálás volt az inkább, nem túrázóhoz méltó mozgás. Mostantól azonban másképp lesz minden, dolgozik az adrenalin, megtáltosodom. Hagyom el sorra az előttem lévőket. Ahol lehet, szaladok. Ahol meg nem, igyekszem gyorsan gyalogolni. A végén már az emelkedőkön is futok. Nézem folyamatosan az órám: hajszálnyival, de meglesz!
Két perccel 6 óra előtt érek a célba, kolompszó kíséri a befutómat. 23 óra 58 perc menetidő után végre újra itt vagyok a zobákpusztai kempingben. Egy perccel utánam érkezik Marianna, szintén futva. Neki is megvan a 24 órán belüli idő még. Virsli és sör a célkaja, de most bármi jól esik. A túratársak gratulációja, a meleg zuhany, az, ahogy a többieket, köztük Gergelyéket is is látom sorra beérkezni. És máris lehet gratulálni mindenkinek. Nehezemre esik a mozgás, de zuhanyzás után még elvánszorgok a kulcsosházig, ahol Petiék már várnak. Kis élménybeszámoló után már dőlök is be a függőágyba és alszom kicsit.
Komlón a nap folyamán összeszedjük a társaságunk maradék részét is. Itt már annyira előrehaladtam a regenerációban, hogy kimászatok a fiúkkal, egy meredek gazos parkot a panelok felett, majd futok egy kört a KRESZ-park rekortánján. 200 méter, nem több, de megy a mozgás és már kevésbé fájnak a talpaim. Kiderül, van egy kis hólyagom is a lábujjamon, ami már a Sárgarigó alatt is érlelődött. Ezt kezelésbe kell venni mielőbb, mert hétvégén Tolnát is bejárom, nemcsak Baranyát.
Ehhez a túrához is szép díjazás járt és szerintem a szervezés is elég profi volt (leszámítva a szalagokat)
Annyit keringtünk mindenfelé a Mecsekben, de végül Zengővárkonyba nem jutottunk el, pedig tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát (van egy része a Mecseknek, ami valóban Tolna vármegyéhez tartozik). A Makám is azt firtatja, hogy merre is van Zengővárkony. Nem véletlenül jutott most ez a még pici fiammal annyit hallgatott dal az eszembe, amit a Zengőt mászva magamban dúdolgattam:
