Fejlődésem azon pontjára jutottam, mikor egy héten egy teljesített száz kilométeres túra már nem is elég. Repetázni kell belőle, lehetőleg minél hamarabb. Május ugyanis tele van első rendezésű százas ínyencségekkel, ilyen például a már klasszikus Sárga 70 friss és ropogós nagytestvére, a Sárgarigó 100, vagy éppen a Mecsek 100, amit majd csütörtök délután jóllakva a napon ízletesre és sárgára sült rigóval egy nap pihenés után máris el lehet fogyasztani. Jó tréning a Kazinczyra, szóval miért is ne próbáljam meg mindkettőt. Ugyan a Sárgarigó nem bajnoksági futam, de a Mecsek 100 igen, szóval oda muszáj menni, mint ahogy az egy héttel későbbi első rendezésű különlegességre, a Tolnai Zöldút 100-ra is.
Sárgarigó 100
A munkából szerda délután elkéredzkedtem fél órával előbb, hogy legalább a fél hatos szobi vonatot elérjem, aminek segítségével viszonylag igen későn, nagyjából fél 7-kor sikerül csak elrajtolni. Így történt az a furcsa eset, hogy a mezőnyben ott lévő, sok ismerős nagy részét nem is láttam, vagy legalább is a sötétben elkerültem. Nem volt nehéz, mert a Sárga 70-nel közös szakaszon tömött sorokban vonultunk, lámpáinkkal bevilágítva az erdei utakat.
A Metropolitanról leugorva máris besétáltam a szobi állomás árkádjai alá, ahol meglepetésemre más indulót magamon kívül nem is láttam. A szervezők valami QR-kódot kerestek rajtam, de azt a közel százmillió BEAC-tól kapott levél között sehol se leltem. Aztán kiderült, hogy valami egész más e-mail-címről küldték a QR-kódos levelet, mint a többit. Így végül meglett az áhított kód és végre el tudtam rajtolni 18 óra 31 perckor. Kaptam útravalónak egy Balaton szeletet (itt az Ipoly mellett), mivel a szlovák részre a száj- és körömfájás járvány miatt nem tudtak ellátmányt vinni a szervezők. A sínek között óvatosan kocogva megközelítettem a Sávoly hidat, melynek segítségével átkelhettem a határfolyón. Mégis jött más túrázó is ugyanezzel a vonattal, mert egy srácot máris megelőztem, miközben együtt kerestük a híd alá vezető ösvényt. Útba igazítottam, aztán kocogtam tovább Helemba felé. Nekem nem volt újdonság se az Ipoly híd, se a soknevű Burda, ami Helembai-hegység, illetve Kovácspataki-hegység néven is ismert, hiszen több túrát vezettem itt, illetve engem is vezettek más túravezetők errefelé. Messziről jellegtelen kis dombságnak tűnik Szlovákia legalacsonyabb hegysége, ami egyben a Börzsöny leszakadt darabkája, szóval nem is gondolná az ember, micsoda érdekességek rejlenek itt. Most nem érintettük Kovácspataokot, ami avval büszkélkedhet, hogy egy nagy múltú és népszerű üdülőhely volt még a századforduló táján. És ennek a dicső múltnak mára alig maradt nyoma, mostanra már csak egy átlagos, álmos Duna-parti üdülőfalu. Nem messze innen pedig olajfinomítót szerettek volna a második világháború vége felé a föld alá rejteni a nácik. A járatokat ki is ásták és azon szerencsések között lehetek, akik jártak is bennük. De most más érdekességei hívnak a Burdának, köztük egy olyan, amit még magam se ismerek, pedig már jól bejártam jelzett és jelzetlen utakon is az itteni dombocskákat.
Helemba utcáin kocogva figyelem a telefonomon, merre is van a Halász kocsma, ahova be kéne térni egy pecsétért. A kocsma teraszán ücsörgő nénik és bácsik készségesen mutatnak máris befelé, ahol maga a kocsmáros pecsétel. Nemsokára lejátszódik a túra legbájosabb jelenete. A forgatókönyv nagyjából a megszokott séma alapján íródott, hiszen mindig hasonló párbeszéd zajlik le, ha ultrások és ultratávú túrázásról még távolról se hallók találkoznak. Kérdezik a nénik barátságosan, hova igyekszek, talán Esztergomba? Már az is jó messze van, mondják. Közben utolér egy futó srác, mondja is nálam talpraesettebben, hogy megyünk oda is, de igazából Budapest mellé tartunk. Kérdezik a nénik, hogy vajon biciklivel megyünk-e. Az ötlet nem tudom, honnan jött mert ugye az eddig a kocsma előtt elhaladó sportos külsejű egyének közül egynél se volt kerékpár. Mondjuk, hogy gyalog, illetve futva megyünk. Erre kérdezik a kíváncsi nénik, hogy hol fogunk aludni. Mondja is a túratárs, hogy majd otthon a saját ágyunkban a túra után. A nénik szörnyülködnek, mikor hallják, meg azt is, hogy összesen száz kilométert megyünk.
Őszinte megrökönyödés a néni arcán a Halász vendéglő előtt
Vannak itt még furcsaságok...
Ezután felkanyarodunk a hegyre, hogy a falu fölötti kilátótól szemügyre vegyük a környező gyönyörű tájat. Tud nekem még újat mutatni a Burda, hiszen itt még sosem jártam, mint ahogy az innen az Ipoly vadászház felé vezető kellemes gerincúton se, amit szépen végig lehet kocogni. Most csak olyan kényelmesen kocogok, gondolva a még mindig érzékeny derekamra és az előttem álló szombati százasra. Már majdnem elértem a házat, mikor nagyobb csapat túrázót értem utol, velük halad Scheidl Marci és Lutring Márk is. Együtt térünk be a házhoz, ahol az itiner alapján pontot sejtünk, de annak csak hűlt helyét találjuk. Megyünk is tovább. Kicsit beszélgetek Márkkal az idén elmaradó Hétköznapi barangolásokról és a Fruska gora maratonról, amit Márk nemrég teljesített és én is szemezek már régen vele. Aztán búcsút intek és kocogok tovább, hátha elcsípem még a naplementét a Skaly nevű kilátópontnál. Kocogás közben rossz irányból mintha Varga Katát látnám jönni egy fiúval, de mivel messze vannak, én meg sietek, nem tudok megbizonyosodni kilétükről, pedig a fiú is ismerősnek tűnik, Cser M. Zoli lehet. A Skalynál már erősen sötétedik, de a lámpát még nem veszem elő. Majdnem szó szerint belebotlok egy sátorozó társaságba a szirteken, miközben néhány pillantást vetek a csodás tájra, aminek a naplemente igen jól áll, még ha már az utoljának lehetek is csak tanúja.
Kis kilátó Helemba fölött
A Skalynál még elkapom a nap utolsó sugarait
Ezután irány Garamkövesd a piroson, ahol már igen régen jártam és csak arra emlékeztem, hogy a falu nevének megfelelően köves és meredek út vezet oda. Ez így is volt, hogy el ne botoljak a bokaforgató meredélyen, elő is vettem a lámpát. Átkocogtam a falun, majd egy forgalmas útra tértem, ami később átvitt a Garam folyón. Ez a szakasz némileg frusztráló volt nekem, mivel az autóút meglehetősen szűk volt és elég gyakran érkeztek autók mindkét irányból. Volt rajtam pár fényvisszaverő elem és a lámpám is világított, ennek ellenére nem éreztem magam túl nagy biztonságban. Megváltásnak éreztem, mikor végre lekanyarodhattam a híd alá egy földúton. Innen különféle gátakon igyekezhettem Párkány irányába, áthaladva közben a vasút hídja alatt is – éppen érkezett egy tehervonat. A sokadik gáton kezdtem ráunni a kocogásra, innen gyalogtempóra váltottam, hiszen nem feltétlenül akartam kihajtani a belem a Mecsek előtt. Éppen elkezdtem majszolni a még Szobon kapott Balaton szeletet, mikor gyanúsan közeledett két lámpafény. Ez a repülős emlékműnél székelő pontőröktől származott. Megkaptam második pecsétem tehát.
Buli van a parton...
Ahogy közelebb értem a városhoz, egyre hangosabb, de felismerhetetlen zeneszó szűrődött felém. Először azt hittem, hogy a folyóparton lehet valami kisvendéglő, ahol cigányzene szól vagy valami hasonló mulatóhelyet vizualizáltam. Mielőtt elértem volna Párkány szélét, egy néhány fős túrázó társaságot hagytam le, de köztük nem volt ismerős. Viszont fény derült a zene forrására: Esztergomban hatalmas buli volt a közeledő ünnep alkalmából: kivilágított vidámparkból szólt a hangos diszkózene a Duna partján, majd hamarosan Bon-bon koncert kezdődött. Eleinte még jól is jött, hogy a Mária Valéria hídon való átkocogásomhoz zeneszó adja a ritmust, de amikor már a város külterületén, sőt azon is túl még mindig azt hallottam, hogy „Valami Amerika”, vagy hogy „Nem vagyok James és nem vagyok Bond”, az már elég idegesítő volt. Nem tudom, a túlontúl is kitűnő hangosításhoz az esztergomi lakosok, akik nem szándékoztak részt venni ezen a fesztiválfélén, mit szóltak.
A Bazilika most már távolról, de még mindig a Bon-bon zenei aláfestésével
Zenés kísérettel felkanyarogtam egy igen meredek lépcsősoron a bazilikához, ahol éppen, mikor a tracket követve próbáltam volna egy értelmetlennek tűnő hurkot tenni, egy ott ácsorgó bácsi mondta, hogy nincs ott EP, menjek inkább egyenesen. Érdemes volt rá hallgatnom, onnan a monumentális épületet is sokkal jobban le lehetett fotózni. Rövid ideig új túratársam akadt. A levezető lépcsők alján egy fiú várt egy párost, akik sehogy se akartak megérkezni, így hát velem tartott. Még mindig Bon-bont hallgatva másztuk meg a nekem még ismeretlen Mária úton a Vaskaput. A fáradalmakat egy Smack levessel lehetett enyhíteni. Lehetett választani a csípős chilis, a mérsékelten csípős marhás és a nem csípős kacsás között. A marhákra voksoltam, reménykedve, hogy a száj- és körömfájás elkerül. Ez sajnos jött be, nekem még a mérsékelten csípős is szétcsípte a szám. Csak azért ettem meg, mert kellett az energia. Az étterem pultjánál potom 700 Ft-ért pótoltam a lassan elapadó kólaforrásom, ami elengedhetetlen az éjszakai menethez. Aztán gyors hátraarc és lefelé eredtem az eddigi úton, majd a piros jelzésen a vasútállomásra.
Az esztergomi vasútállomáson (fotó: Pék Erika)
Ezen a szakaszon még sikerült elég sokat kocognom. Az állomáson háromnegyed 12 körül rengeteg ember nyüzsgött, akik mind a 70-es távon szerettek volna indulni. Erika közülük felismert és készített rólam egy fotót, ezúttal is köszönöm. Innen aztán igazi tömegtúrán érezhettem magam, hosszan kúsztak felfelé a lámpafények a mélyúton, majd kígyóztak a Barátkúti erdészház irányába a mezőkön. A gyors futók előzgettek sorra, a többiek meg haladtak előre a menetsorban. Én amolyan köztes elemként próbáltam megtalálni a helyem a mezőnyben. Egy létránál komolyabb sor torlódott fel, kellett várni pár percet, hogy tovább mehessünk. Már mindenki kezdte előhalászni az itinerét, mert azt hitte pecsétet fog kapni. Pilisszentléleken sem volt ez másképp, amikor kékkúti vizet próbáltam tölteni. Meg fogom jegyezni a jövőre tekintettel, hogy a falu végén is van egy nyomós kút, amit persze senki se használt. Itt Gál Viktor köszönt rám. Beszélgettünk egy keveset, majd aztán elhúztam előre, hogy minél hamarabb túl legyek a túra legnagyobb kihívásán, a Pilis-nyereg megmászásán. Egész gyorsan fent is voltam. Lefelé a sok embertől sokáig nem sikerült futnom, de aztán megtaláltam a soron a rést, valamint a nyúlcipőt és a klastrompusztai pontra már futva érkeztem. Szörpökkel töltöttem teli a kulacsom meg elrágicsáltam egy csokis kekszet. De sajnos nagyrészt hazaiból éltem a túra során, mert ilyen madáreledel inkább csak a sárgarigóknak való, nem a túrázóknak. Ideig-óráig persze jó ez is, de jobban esik a táplálóbb, tartalmasabb eleség. A Klastrompuszta-Pilisszántó nemszeretem szakasz ebből az irányból se lett a barátom, de a Vörösvár irányába leágazó sárgának most sikerült szépítenie a dagonyás Térys fiaskón. Itt nagyjából már ugyanazokkal a számomra ismeretlen arcokkal kerülgettük egymást, az vezette a sort, akiben éppen több energia volt. A Fehér-hegy emelkedőjén éppen bennem volt a legtöbb, így hát jól elhúztam tőlük, egyrészt azért is, hogy végre intézhessem folyó ügyeim. Hamarosan szigorú fegyveres alak állta utam. Állj, ellenőrzés! Itinereket elő! Be is mutattam menetlevelem, majd megkérdeztem, hogy őket vajon a Kitörés túráról importálták-e a BEAC-osok.
Kitörés-szökevények a ponton
Már a hegymenet során kezdtek ébredezni a hajnali rigók, de most lefelé haladva egész madárkórus muzsikája kísérte utunk. A nap is álmosan pislogott a szemközti hegyek mögött, a festményre kívánkozó látványt fenyőágak vonták keretbe. Hamarosan már Pilisvörösvár utcáin haladhattam, de előtte volt még egy röpke izgalmas epizód a fülbevalómmal, amit majdnem sikerült elveszítenem, miközben fejemre húztam a csősálam. Igen hűvös volt a hajnal, így nem ártott valami fejfedő. Szerencsére a szökevény ékszer kipottyant belőle a földre, így vissza tudtam ügyeskedni a fülembe. A vörösvári német kálváriát mindeddig nem ismertem, de most nagyon megnyerte a tetszésemet, még ha meredek is. Innen aztán elkocogtam egészen a Fetter vendéglőig, ahol jókora sor kígyózott már hot dogért. Én is beálltam a pecsétem megszerzése után. De sajnos mire megkaphattam volna az ételem, kiderült, hogy jegy is kellett volna, azt meg nem kaptam. Mehettem vissza a pontőrökhöz. Szerencsére ekkor már soron kívül hozzájutottam az ellátmányhoz. Végre valami tartalmas ennivaló! Sajnos kávét nem lehetett szerezni, pedig ekkor már túl voltam egy sor hajnali agonizáláson. Átmászva a Werischwar és Sanktiwan közti dombon azonban ráleltem egy nyitva lévő dohányboltra, ahol kávét is árultak.
Hajnali festmény
A pilisvörösvári kálvária
Át Pilisszentivánra
Jól jött a koffein, mert innen ismét hegymenet következett, az Antal- vagy más néven Antónia-árkot kellett felmászni a Zsíros-hegyig. Itt is beálltam a menetsorba, legalább pihentem kicsit. Azonban hátulról két erős leányzó is érkezett, akik aztán utat törtek maguknak, így felültem én is a vonatra mögéjük erősebb fokozatba kapcsolva. Utána viszont ők néztek, hogyan pucolok el az aszfalton, megfutva az emelkedőket is. Hát igen, nekem sikerült felfelé pihennem. A Muflonnál újabb pecsétet kaptam, majd nyakamba szedtem a lábam. Az volt a tervem, hogy Solymárig végig futok, kihasználva a hosszú lejtőt a Kerek-hegyen. Ezt a rohamot csak kétszer szakította meg ismerősökkel való találkozás. Végre utolértem Szabit és Lacit nagy sokára. Nem haladtak valami jól, Laci rosszul lett, majd hólyagok kínozták. Így hát nem is csatlakoztam hozzájuk, mert még igen jó erőben voltam. Ezután Baranyai Erzsiékkel váltottam pár szót.
A Jegenye-völgyben
A Jegenye-völgy bejáratát újabb pont vigyázta, ahol Tarnai Máté előzőleg valószínűleg mind felfalta előlünk az aszalt gyümölcsöket, mert nekünk csak kekszféleségek jutottak. A szörpnek azért örültem. Valamennyit még kocogtam, aztán innen már inkább csak sétálgattam. Úgyis jön a sárga emelkedője, ami ritkán szokott jól esni. Most azonban egész jól ment, még előznöm is sikerült. A Kötők-padjánál volt kirakva egy kód, amit biztos, ami biztos, lefotóztam, hogy aztán a célban ez senkit se érdekeljen. Hosszasan hullámoztunk fel-le a Kitörésről ismert ösvényen a Csúcs-hegy oldalában. A Virágos-nyeregben már tűzött a nap rendesen. Leereszkedtünk, hogy aztán majd megmásszuk a sziklás Újlaki-hegyet. Innen a délelőtti napsütésben szép látványt nyújtott az alattunk elterülő medence a környező hegykoszorúval. A panoráma mellé pecsét is járt. Jött a nemszeretem lejtő a Határ-nyeregbe, aztán gyorsan ki lehetett kapaszkodni a Vadaskerti-hegy nyergébe, hogy alábukjunk Hűvösvölgybe. Közben azonban a hagyományőrző katonák pecsétet adtak nekünk a katonasírnál. Áthaladásomkor nagyban szépítették a kitörés közben elhunyt katonák nyughelyét. Itt kezdtem már érezni, hogy a futótempóm közelíti a gyorsabb gyalogtempóm, szóval kár a gőzért, elég lesz a séta is.
Kilátás az Újlaki-hegyről
Szépül a katonasír
Betértem a Gyermekvasút állomására, hogy pecsételjek és valami itóka után nézzek, mert a lángosos előtti csap nem működött. 700 Ft-om bánta megint, de legalább a limonádé, amit vettem, finom is volt és a mennyiség is megvolt fél liter, ellentétben az esztergomi kisebb kiszerelésű üveges kólával, ami ugyanennyibe került. Azt nem is sejtettem, hogy itt pizzaszelet is járna, mert senki nem közölte velem ezt. Leültem egy asztalhoz, és elővettem a hazait, közben zoknit cseréltem és megápoltam a talpaim. A bal lábamon egyik ujjam kezdett eléggé megnyomódni, így szükségesnem tartottam a szemlét. Szerencsére csak a bőrkeményedés fájt, hólyag nem volt rajta (még). Itt Borosnyay Paliékra köszöntem rá, de sokan mások is időzgettek a teraszon.
Kaán Károly-kilátó a Hárs-hegyen
A limonádém iszogatva nekikezdtem a Hárs-hegy megmászásának. Szerencsére ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja, így hamar túl voltam rajta. Fent megkaptam a pecsétem, aztán a köves lejtőn leereszkedtem a Szépjuhásznéhoz. Innen már szinte becsukott szemmel is elközlekedem Budaörsig, annyit futok az itteni ösvényeken. Fel a Kis-kőfejhez, majd le a szanatórium kerítése mellett, átbukunk egy völgyön, kimászunk egy kellemetlen kaptatót, hogy aztán leereszkedjünk a Virág-völgybe. Innen mászás a Csacsi-rétig, ahol nincsenek pontőrök. Persze körbekérdeztem néhány rám furcsán bámuló asztaltársaságot emiatt, nehogy elszalasszam az igazolást. Ahogy ereszkedni kezdtem a Magas-kő mentén, rám köszönt egy szemből érkező turista: tesóm volt főnöke volt az, aki a családjával kirándult a Normafára. Érdeklődött a cipőm felől, mert neki is kéne egy jó túracipő. A Hokákat bátran tudtam neki ajánlani, most éppen a lassan kiöregedő Challenger volt rajtam. Csevegtünk valamennyit, aztán újfent az utamra indultam, hiszen volt még valamennyi hátra Budaörsig innen, végig ismerős, de csöppet sem unalmas ösvényeken.
Kisvasút zakatol az erdőben integető gyerekekkel
Kifejezetten szeretem a Budai-hegység sárgáját. A KFKI alatt elhaladva mellőztem pár kevésbé ismert piktortégla üreget, majd leérve Nagyszénászug határába a túra legjobb frissítőpontjára bukkantam. Itt némileg többfajta madárkaja volt kirakva, köztük aszalt gyümölcsök is, amiknek nagyon megörültem. Kicsit sajnáltam, hogy mindez pont itt a legvégén várt, holott a többi helyen nagyobb szükség lett volna egy-egy hasonló frissítőpontra. Menet közben kicsit csevegtünk egy lánnyal, aki a hetvenest teljesítette de meglepően jó gyalogtempóban. Nem is tudtam vele lépést tartani. Így egy idősebb úrhoz csatlakoztam inkább, akit én vezettem fel az erdei ösvényeken, ő viszont később, a Törökugratótól kalauzolt az iskola felé. Eközben még szereztem két pecsétet, egyet a Huszonnégyökrös-hegy nyúlványán, a másikat meg a Törökugratón, ahova szintén fel kellett kapaszkodni. Itt meglepetésként Rakk Gyula várt minket, hogy készítsen fotót mindegyikünkről.
A Törökugratón (fotó: Rakk Gyula)
Lefelé tartva kicsit dühös voltam, mert a telefonom GPS-e a bolondját járatta velem, sehogy se akarta megmutatni, melyik utcán induljak el lefelé. Valami zavaró tényező erősen bekavart neki, jó sokára talált rá önmagára és a helyes útra. A bajszos úr viszont rendes volt és kitartóan mutatta az utat a városi utcákon, annak ellenére, hogy kicsit lemaradtam. Jól jött a segítség az ismeretlen helyen. Furcsa módon mindig az erdőben vagyok jobb tájékozódó. Itt a célegyenesben kezdtem el csak érezni azt, ami ezeken a távokon a véghajrában kísérteni szokott, azt a tipikus „mikor lesz már vége” érzést. De szerencsére innen már csak perceket kellett erre várni, nem hosszú órákat (mint majd a Mecsekben látjuk hamarosan). 14:21-kor meg is történt a célba érésem 19 óra 50 perc menetidővel. Lehetett volna gyorsabb is, de annyira azért nem akartam most összetörni magam.
A cél a Herman Ottó Általános Iskola tornatermében volt berendezve, a túra nevéhez és a nagy természettudóshoz méltón. Gyönyörű sárgarigós MME-s kitűző járt a teljesítésért, aminek nagyon örültem. Ez feledtette a felejthető ellátást és azt is, hogy a célban volt kávé, de csak pénzért lehetett venni. Ezt persze ki nem írták, így nagy naivan kértem egyet, mire közölték, hogy 500 és már el is kezdték készíteni. Innen már nem mondhattam, hogy akkor majd inkább iszom otthon. Számolgattam, hogy sok pénzbe kerül ez a túra nekem a befizetett nevezési díjon felül már... Mások írták, hogy többféle kaja volt a célban, de nekem csak tészta volt különböző feltétekkel, ami persze nem volt nagy baj, sőt egyáltalán nem. Kértem túrósat-tejfölöset, amit jól megszórtak szalonnával és sajttal. Jóízűen elfogyasztottam, hiszen egyik kedvenc ételem. Miközben a konyha és a tornaterem között ingáztam, gratuláltam az ismerősöknek, akik már célba értek: Tóth Ferinek, Salap Julinak, Őrsi Annáéknak, Lévai Évinek és jó pár ismeretlennek is. Lehet, hogy valakit kifelejtettem, hisz annyian voltak ott. Peti jött értem, így gyorsan hazajutottam és átadtam magam a pihenésnek. Most nagyon gyorsan kell regenerálódni, majd összepakolni megint, hiszen holnap már utazunk is a Mecsekbe. Szerencsére ez a viszonylag könnyű százas nem nagyon viselt meg, mindössze a lábszáramon sokasodtak a vörös allergiás foltok, szerencsére nem azok, amik tavaly gyötörtek, hanem a korábbi, ismerős fajta, amivel kevesebb a gond. Elég csúnyán néztem ki, de ezt már megszokhattam. A nagyobb probléma a fájós lábujjam volt, féltem, hogy ezzel lesz még bajom a Mecsekben.
A szép díjazás
Mi más nóta illik ehhez a vidám hangulatú túrához, mint a Kalákától a Hajnali rigók:
Mecsek 100:
Másnap 11 felé sikerült összetrombitálni és útjára indítani a Mecsekbe tartó díszes társaságot, azaz Peti Henrik nevű haverját, illetve tesómékat rajtunk kívül. Marianna végül nem velünk utazott le. Mindenkinek más volt a hétvégi terve Baranyában: Petiék sütögetnek, túrázgatnak és függőágyaznak, tesóm a férjével túrázik, várost néz és összeszedi a korábbi Pécs környéki rendeléseit, én meg, mint tudjuk, teljesítem eközben a Mecsek 100-at. Úgy terveztük, hogy lesz esetleg majd találka is a hosszú úton mindkét kompániával. Ez végül a húgomékkal jött csak össze Köves-tetőn, Petiékkel sajnos pont elkerültük egymást valahol Kisújbánya környékén.
Bemelegítés a túra előtti napon a Gyopár háznál
Marianna intézett remek szállást a zobákpusztai Gyopár házban Varga Jenőnél. Rajtunk kívül még Csősz Gergőék szálltak meg a másik szobában. Mivel már koradélután lent voltunk, maradt egy csomó időm ismerkedni a Mecsekkel. Nem is voltam rest, miután Petiék útjukra indultak jókora zsákjaikkal, én átvedlettem futóruhába, és nyomukba eredtem. Utol is értem őket még a kék négyzeten, ahol végleg elbúcsúztunk a vasárnapi (vagy esetleg szombati) viszontlátásig. Boldoggá tett, hogy végre futhatok jó egy hétnyi egészségügyi okokból való kihagyás után, ráadásul terepen a csodaszép és ismeretlen Mecsekben. Sikerült látatlanban egy nem túl könnyű, de impozáns útvonalat belőnöm fel a Csengő-hegyre, majd a medvehagymaillatú és kanyargós Takanyó-völgyben. Régen élveztem így a futást, pedig a tempóm meglehetősen siralmas mostanában. Főleg most kifelé tartva a masszív derékfájásból és egy nappal egy teljesített százas után.
Éljen május elseje!
Éppen visszaértem a 7 kilométeres köröcskémről, mikor írt Marianna, hogy nemsokára érkezik. Kimentem elé a megállóba. A kemping felé is elnéztem némi bandázás reményében, de alig mutatkozott ott némi élet, az is csak a szervezők részéről. Visszatérve berendezkedtünk a házban, majd megérkezett Gergő és Mónika is. Mielőtt leszállt volna az éj, még elborozgattunk a ház előtti padokon. Közben Péter is megjött, aki elhozta a Giga túra ligás pólómat, ezer köszönet. A túra másnapján már ki is próbáltam. Ő a ház előtt bivakolt – eredetileg én is pont ezt terveztem, mikor Marianna még nem ajánlotta fel a szállást a kőházban.
Eltettük magunkat másnapra. Mariannának sajnos nem sikerült aludni, nekem szerencsére viszonylag egész sokat. Ezt onnan tudom biztosan, hogy hamarosan egy teljesítménytúrán találtam magam, aminek első szakaszát egy túratárs sugallatára szépen el is kispistáztam.
Másnap aztán lehetett próbálkozni élesben is, persze kispistázás nélkül. 6-kor volt a tömegrajt, előtte azonban még el kellett intézni a formaságokat, főleg, hogy egyben bajnoksági futamról volt szó. Számomra az elsőről. Még készítettünk pár közös vidám fotót a rajt előtt (túra után ilyesmire már esély sincs) meg üdvözöltük az összes felbukkanó ismerőst (erre utána is van, kölcsönös gratuláció formájában).
Tömegrajt: pontban 6-kor nekiindul a sok túrázó a Mecseknek
Pontban 6-kor ki is lőtt mindenki a saját tervezett tempójában kitartóan hegyet-völgyet járni. Nekem az útvonal jó háromnegyede teljesen ismeretlen volt. Ami nem volt az, arról a novemberben teljesített Mecseki láthatatlanok túráról lehettek emlékképeim (néha elég homályosak, főleg az akkori éjszakai szakaszokról.) Mi Mariannával viszonylag kényelmes teljesítést lőttünk be úgy 22-24 óra körül, tekintettel a lábunkban lévő, még nem kipihent százasra. Kb. a túra feléig volt is esély a 22 órára, aztán már örültünk, ha meglesz még cipőkanállal a 24 óra.
A már novemberből ismerős Márévár
Az első szakaszon sokáig csak lejtettünk a kéken, be a medvehagymavirágoktól fehérlő, illatos Hidasi-völgybe. Bele-bele kocogtunk és igen jól haladtunk. A sárga keresztre váltva azonban meglehetősen meredek mászások és néhol váratlanul nehéz terepviszonyok, saras patakátkelések fogadtak. Hm, ez a Mecsek abszolút nem kispályás. Sosem gondoltam volna... Fel és le folyamatosan, a lejtő se egyszerű, nem pihentet. Még néhány ereszkedés és mászás, és elérjük a novemberből ismerős Máré-várat. Itt ellenőrzőpont vár, bőséges kínálatából válogathatunk: saláta öntettel és müzli szelet. Én az utóbbit merem csak magamhoz venni, félek, hogy a salátát nem fogadná be a gyomrom ilyen korai órában. Marianna viszont a salátának szavaz bizalmat öntet nélkül, hasonló okokból kifolyólag. A vártól a nagyon élvezetes, Spartacus-ösvényre hajazó piroson kanyargunk le a Vár-völgyig. Innen a piros kereszten mászunk ki a Kis-kaszálóig. Útközben több sporttárs ér utol: Nagy Orsi és Oroszi Tibor, Szabó Attila, Márton Dani, Görög Adrienn. Később Zsolt is lehagy. Még több ismerőst köszönthetünk a Dobogó és Szószék közötti jelzetlen oda-vissza szakaszon, aminek a végén egy szúróbélyegzős, bójás igazolópont van. Ez a szakasz is eléggé viszontagságos: magas csalánban gázolunk, kidőlt fákat kerülgetve, természetesen vissza is ugyanitt kell jönni. A bélyegző is külön feladvány, főleg a hozzám hasonló Mecsek-szűzeknek. Azt se tudom, melyik rubrikát kell kilyukasztani, hisz még a hely nevét se tudom. Szerencsére súg egy sporttárs. Viszont kiderül, hogy a Máré-várnál a bélyegzőt rossz rubrikába tették az itineremen. Majd csak lesz megoldás...
Tanulgatjuk a szúróbélyegző használatát
Visszaereszkedünk a már megismert útvonalon, majd tovább is a biztató nevű Dögkút-tető irányába, ahol emberes pont vár némi sós rágcsálni valóval és vízzel. Szemezgetek a ropikból kiadósan, majd visszamásszuk ezt az oda-vissza szakaszt is. A zegzugos sárga kereszten kanyargunk lefelé néhány helybéli sporttárssal egyetemben. A szalagozás eddig jónak tűnik és segít az elágazásoknál. Ennek ellenére figyelni kell, nehogy elmenjünk rossz irányba egy-egy kereszteződésnél. Csatlakozik hozzánk a kék négyzet Váralja irányába, majd később egy gerincen a piros jelzésre váltunk. Ezt azonban már nem jelzi szalag. Olyan, mintha ide már nem jutott volna belőlük. Elő tehát a trackkel, van megoldás ebben az esetben is. Kétszeresen kell koncentrálni, mert kezd ezen a szakaszon utolérni minket a mountain bike-os mezőny. Többen is érkeznek hátulról, de kevesen ismerik közülük a csengő fogalmát. Szerencsére a legtöbbjük legalább lassít, ha túrázó kerül elé. Éppen egy lejtőn haladunk, mikor majdnem tanúi leszünk egy csúnya balesetnek. Egy futó lány előz minket és igyekszik tovább, mögöttünk száguldó biciklis jön, neki nagy lendülettel a lejtőnek. Minket még kikerül, de szegény futó lány a zaj hallatán azt se tudja, merre meneküljön. Persze, hogy a bringás is arra próbálkozna a kikerüléssel, amerre a lány, majdnem gázolás történik. Aztán még a biciklisnek áll feljebb. Hol van ilyenkor a csengő? De ha nincs, lehet szólni is, hogy vigyázat, jobbról-balról jövök, esetleg lassítani.
Már várnak a magasabb hegyek is hamarosan
Hamarosan újabb pontra érkezünk a Stein malomhoz, Óbánya határába. Itt kapunk egy-egy proteinszeletet. Gyorsan be is kebelezem. Vizet is töltök a kulacsomba, hiszen nagy a meleg, fogy rendesen. Ráadásul derekas mászás következik a Templom-hegyre. Egy Zoli nevű sporttárs mondja, hogy ez az egyik igazi hegy az útvonalban. Erre az ötvenesre több esik belőlük, mint a következőre. Ezt a lábunkban is érezzük már. A másodikon már csak dombocskák lesznek, plusz a Jakab-hegy mutatóba.
Útban a Stein malomhoz
A Templom-hegyen jelzetlen ösvényre váltunk a kékről, majd rátérünk a jelzett piros háromszögre, bár ne térnénk! Favágók dolgoztak, tele van szórva faágakkal, ráadásul rettenetesen meredek is. Nem tudunk mást tenni, kerülgetjük az útakadályokat. Végre az Öreg-Halász-völgyében sima és kényelmesen sík út fogad. Az első ötvenesben nagyítóval kell keresni az ilyet. El is neveztem a túrát magamban Mount Mecseknek. Nem sokáig élvezhetjük a pihenőt, máris mászhatunk fel egy kunyhóhoz a Rékavár gerincére. Már egy ideje kerülgetjük a várat jobbról-balról, minden lehetséges oldalról. Később ereszkedésbe kezdünk Óbánya irányába az Üvegesek útján, meg is kocogjuk a lejtőt, megelőzve Tóth Feriéket, akikkel egy ideje ide-oda előzgetjük egymást. Az előnyünk sokáig nem tart, mert sajnos a botom az óbányai ponton felejtem. Szaladhatok vissza hasamban az elfogyasztott zsíros kenyérrel. Szerencsére gyorsan megjárom a botszerző különtúrámat. Lesz itt még Zengő, meg ki tudja mi még, elkél a segítség!
Óbánya idilli kis falucska, talán ezért fedezték fel a turisták
Helyre kis falu Óbánya, hemzseg is a kirándulóktól, nem kevésbé az Óbányai völgy. Menet közben néha leveszem a telefonomról a repülő üzemmódot, így látom, hogy összehozhatok esetleg hamarosan egy randit Petiékkel. A völgyecske nem csak turistákkal van tele, hanem látványosságokkal is: Pisztrángos-tavak, Csepegő-sziklák, bivakkunyhó, Ferde-vízesés. Újabb bájos sztorinak leszek alanya: apuka jön szembe a kislányával. A kislány kérdezi a ma már sokadik Kazinczy 200-as pólót látva, hogy mi az a Kazinczy emléktúra. Apuka képben lehet, mert szépen elmagyarázza, mi ez a sokak számára érthetetlen műfaj, melynek díszpéldányai és egyben (itt még nem annyira) szenvedő alanyai sorra haladnak át a völgyön.
Az Óbányai-völgy egyik legnagyobb attrakciója a Ferde-vízesés
Elérjük Kisújbánya szélét, ahol szép réteken vágunk át, irányt váltva a Réka-kunyhóhoz, ahol reményeim szerint Petiékre lelek. Már nagyon várom a találkozót. Közben kimászunk még egy vicces nevű gerincet: Szamárpihenő. Mi is szamarak vagyunk, mert a bringásoknak kihelyezett ládát a sajátunknak véljük és lyukasztunk is. Ráadásul elcsenek pár cukorkát a biciklisek ellátmányából, miután a sokadik ládánál sikeresen rájöttem, hogy ilyen helyeken lehet cukorkázni. Leereszkedünk a kunyhóhoz, újabb lyukasztó a szaletliben: ne már! Miért van két Réka-kunyhós pont? Hát azért, mert az előbbi nem a miénk volt. Nagyobbik baj, hogy Petiék sehol. Nem ők ücsörögnek a forrásnál. Sajnos elérni őket nem tudom, így hát röviden töltekezünk és megyünk tovább Zengőt mászni. Nincs idő várakozni.
A Mecsek, főleg a keleti része, a bivakkunyhók eldorádója
Zöldellő réteken Kisújbánya határában
A Zengő emelkedőjét látatlanban rosszabbnak gondoltam, egész flottul felérünk és Marianna se marad le mögöttem. Fent pont vár ránk némi nápolyival, víz itt nincs, nehéz is lenne felcipelni. Feriék is fent vannak éppen. Sajnos senki sem szól nekünk, hogy rossz irányba kezdünk ereszkedni, szalagok se jelzik a helyes irányt. Egy útkanyarnál azért ránézek a térképre és majdnem beájulok: mászhatunk vissza. Nem tudom, lesz-e ellenőrzés Püspökszentlászlón, nem akarok kockáztatni azzal, hogy kerülünk. Egyébként meg az ottani forrás is biztosan hasznunkra lesz. Szóval mi kétszer másztuk meg a Zengőt, de nem azért, mert annyira tetszett. (De azért tetszett, főleg a bánáti bazsarózsák.)
Újabb kunyhó - talán a vasorrú bábáé?
Bánáti bazsarózsa
Keservesen meredeken vezet le a sárga a Zengőről. Persze az erdőben bent már van szalag, csak minek, ha semmi se jelzi a betérőt. Azért csak leérünk az igen szép településre, amit már a Láthatatlanokon is láttunk (micsoda oximoron!). Innen aztán rákanyarodunk a kék négyzetre. Fura dolog történik velem: még csak nem is pedzegetem, hogy itt futottam az előző nap, csak ellenkező irányból. Sőt a zöld kereszt kereszteződése a műúttal párhuzamosan, ahol megállunk tájékozódni, éppen az, ahol felkanyarodtam a Csengő-hegyre. Még csak nem is rémlik. Réteken vágunk át, majd kezdődik egy kegyetlen emelkedő, amire már az ötvenig való hajrában egyáltalán nem számítottam és senkinek se hiányzik. Éppen az imént mondtam telefonban húgoméknak, hogy fél óra múlva ott vagyunk Köves-tetőn, ahol majd várnak minket a ponton. Hiba volt, már most látom, nem lesz elég ennyi idő. Még akkor sem, miután átbukva a hegyen, aszfaltra váltva kocogásba kezdünk. Borosnyay Pali néz is ránk furcsálkodva, mi ez a hirtelen tempóváltás. Mondom neki, várnak a ponton, sietni kell.
A Bocz-keresztet valószínűleg csak mi láttuk, de emiatt egyáltalán nem voltunk boldogok
Püspökszentlászló harangtornya
Csendes, nyugodt falucska, mint ahogy a táblák is hirdetik, Püspökszentlászló
Vár egy babgulyás is, ami finom, de kevéssé tudom élvezni, annyi dologra kell koncentrálni most: mit vegyek ki a depóból, milyen ruhát vegyek át, mit kell akkuról tölteni, zsákból kikeresni, kulacsba betölteni, mit lenne célszerű kirakni. Tesómék segítenek készségesen, de hiába. Odahozzák a zsákot, a levest, mint egy királynőnek, én meg csak morgolódom, mint egy morcos medve. Hangulatom valahol a pincében. És még mélyebbre süllyed, mikor már elindulva és jó szakaszt elhaladva, valahogy szóba jön a lámpa, és bennem is felgyullad hirtelen a fény: a lámpám bent hagytam a zsákban. Pedig mennyit mondta Marianna, hogy nehogy a depóba tegyem! Mi legyen most? Fussak vissza? Nem hiányzik már. Gábor ajánlkozik, hogy elhozza. De vajon mennyi idő elhozni neki? Próbáljuk hívni Tóth Ferit, aki Julival és Évivel még bent volt a ponton indulásunkkor. Sajnos már útnak indultak azóta, hamarosan utol is érnek. Hívjuk Átol Csabit. Ő még kényelmesen eszeget. Mindenesetre mondom neki, hogy szedje ki a zsákomból a fényforrást és ha jönne lélekszakadva szembe egy kockás inges, szemüveges barna srác, nyomja a kezébe.
Nekiindulunk a második ötvenesnek húgomék kíséretében
Gábor, a nap hőse
Tesóm hívja Gábort, már oda is ért és hozza a lámpát. Pedig nem is futó. Nem hiába, ő is teljesített korábban néhány százast, tudja mi a tét. Leérve az aszfaltra mondom Mariannának, hogy menjen csak, én majd utolérem futva. Megvárom Gábort a lámpával húgom társaságában. Aztán felkötöm a nyulak bocskorát jó sebesen. Megkerül Marianna, de beszélgetve megint utat vétünk. Sehol egy szalag, de most szerencsére még időben észleljük, hogy az imént el kellett volna kanyarodni. Hosszasan viszonylag sík terepen haladunk aszfalton, majd ide-oda cikkcakkozunk vadregényes erdőben, míg elérjük Mánfa szélét virágos, harsányzöld réteken áthaladva. Megint hosszabb aszfalttaposás következik végig a falu utcáin, miközben megcsodálhatjuk a népi építészet helyi gyöngyszemeit. Különösen a szép kivitelezésű istállók és a széles kapus házak szúrnak szemet. A falu szélén döbbenünk rá, hogy már kimegyünk a településről és még mindig nem volt pont, pedig Mánfán a templomnál kell majd szólnom a pontőröknek, hogy rossz helyen van a Máré-váras pecsétem. Hol lehetett a pont? Templomot nem is láttunk, pedig végig a tracken haladtunk. Szerencsére jön két helyi srác utánunk, akik mondják, hogy lesz egy régi templom majd kívül a falun, ott lesz az igazolás. Valamikor régen ugyanis ott volt a falu. A templomot sajnos nem látjuk, kitérni oda se kedvünk, se időnk.
A hegyek egy ideig elmaradnak mögöttünk
Mánfa határában
Egy szép mánfai istállóépület
Elérjük a pontot, kapunk töltött kiflit, ami nagyon jól esik, nemkülönben a víztöltési lehetőség. Még mindig világos van, de a sötét erdőbe bekanyarodva lámpát kell kapcsolni. Vágotpusztáig változatos a terep: van kényelmes szakasz, mocsaras patakátkelés, kellemetlen, de nem túl hosszú emelkedő. Legalább ébren tart. Szerencsére a falubeli elágazásnál megtalálom a helyes utat gyorsan, amit jól tudunk követni. Hosszas ereszkedésbe kezdünk egy völgy mentén, majd utána lapos, nyílegyenes szakaszok következnek. Talán a Láthatatlanok túrán már a véghajrában, és szintén sötétben érintett Lóri kulcsosház az, ami mellett elmegyünk most szintén lámpafénynél. Szerencsére a zöld leválását a murvás széles útról már ismerem jól, nem tévesztem el. Megint hosszas meredekebb ereszkedésbe kezdünk Orfűig.
Mánfán készültek az utolsó képeim, utána a fotózós kedvem a világossággal együtt távozott
Szépek a házak itt, de vajon hol lehet a pont?
Áthaladunk a falun, betérünk az erdőbe és megint gyanús lesz, hogy nem volt még pont, pedig Orfűre ígértek egyet. Előveszem az itinert, elolvasom a leírást. Szerencsére megnyugtat, mert kiderül, hogy még nem értünk oda. Nemsokára a pontérintés is megtörténik némi víz- és gélvételezéssel. Gél mondjuk most nagyon nem kell, főleg olyan, ami ott raktáron van. Inkább a saját koffeines GU-mhoz nyúlok. Végre valami jó dolog! Mert más pozitívat nem nagyon tudok már felmutatni. Túrakedv a béka segge alatt, tempó csigabiga, jómagam meg leginkább egy élőhalott, aminek kiadták, hogy még utolsó leheletével mássza meg a Jakab-hegyet. Azt hiszem, Marianna is hasonló cipőben jár. Neki ráadásul a hegymenet se annyira barátja. Nekem már-már jobban esik mint a lejtő, ahol kegyetlenül fájnak a talpaim.
Én viszont nemsokára már nem járok cipőben, azaz jobban mondva csak fél cipőben járok. A balos pár ugyanis egy sárfolt foglya lesz. Egyelőre úgy tűnik örökre, mert alig tudom kibányászni a bent maradt lábbelit a makacs ingoványból. Nagyon kell neki egy majdnem vadiúj 6-os Speedgoat. Egy a szerencsém a nagy szerencsétlenségben, nem folyt bele a sár. Ahogy viszont két kézzel kiszabadítom végre, sokadik kétségbeesett próbálkozásra, tiszta sarasak lesznek a kezeim. Így navigálni se tudok a telefonnal. A megoldás az, hogy beáldozom az enyhén izotóniás vizem. Bánja kánya, van még a kólás üvegben is. Lényeg az, hogy a cipőm és a kezem is megmenekült. Könnyen itt érhetett volna véget a túra számomra.
Kedvem jobb ettől nem lett, de azért kitartóan másszuk a hegyet. Társulnak mások is hozzánk. Együtt keressük a letérőket a maroknyi csapattal. Már senkiben se buzog túl a mehetnék. Nagy sokára, túljutva a nehezén is, felérünk a kolostorromhoz, ahol a láda és a bója van. Szerencsére a túratársak fénye elárulja, merre kell keresni. Még jó, hogy tesómék is súgtak, merre lesz a pont, akik előző nap erre kirándultak. Lefelé indulunk. Minden értelemben. Ez már az a szakasz, ahonnan nincs felívelés, vagy ha van is, az csak aprócska kilengés a diagramon. Végeláthatatlan az 5 kilométer a Remete-rétig és maga a végtelen Zobákpusztáig, a célig. Pedig már nincs összességében 25 km az egész hátralévő táv. Halvány emlékképek kísérnek még novemberről. Annyi biztos, hogy a Láthatatlanokon is a legtöbb körülöttünk lévő dolog láthatatlan volt. De akkor ellentétes irányból, hegymenetben se tűnt ilyen hosszúnak ez a szakasz.
A rétet végre elérve engedélyezünk magunknak egy kis pihenőt. A pont összes sós mogyoróját felfalnám. Legördítek egy energiaitalt, beveszek egy koffeintablettát is. Lehet, hogy sok lesz egyszerre, de máshogy nem megyek tovább. Most viszont felállva hirtelen megint kedvem lesz a folytatáshoz, érzem újból az erőt, ami tovább visz. Ezt a szakaszt is bejártuk novemberben sötétben, ráadásul Csabi, akinek ez hazai pálya, sorolja a fő támpontokat: Büdös-kút, Kereszt-kunyhó, Fehér-kúti ház, Tripammer-fa. Nagyjából 9 km. A Büdös-kutat még viszonylag gyorsan elérjük, majdnem el is tévedünk, de aztán megtaláljuk a folytatást átvágva a ház mellett. Szalag hol volt, hol nem volt, már nem is számítunk a segítségükre. Nagy sokára a Kereszt-kunyhó is meglesz, de majdnem eltévedünk egy kanyarnál. Szerencsére gyorsan visszakorrigálok a kékre. Végig kék innen, sokat már nem kell agyalni a jelzéseken. Az erdei kunyhó, aminél novemberben a cserkészek portyáztak, csak nem akar megjelenni. Pedig onnan már a Tripammer-fa és Árpádtető se volt messze. Akkor. Most minden a messzeségbe vész. A fás elágazásnál már jön is a sárga pólós kolléga visszafelé, hogy eltévedt. Mi is majdnem elmegyünk a zöldre. Itt mindig, mindenki félremegy. Végül megkerül a kék. De sajnos megkerül az az útjelző tábla is, ami azt mutatja, hogy innen még 13,5 km Zobákpuszta. Erre nem számítottunk, maximum 11-re. Laikus szemnek kevésnek tűnik az eltérés, de itt minden kilométernek már pokoli súlya van. Marianna mondja, hogy mindjárt sírva fakad. Hasonlóan érzek én is.
Még hosszú percek telnek el, mire keresztezzük a műutat, aztán elérjük az ellenőrzőpontot Árpádtetőn. Itt többen időznek. És még állítólag 30 ember mindig kint van. Lehet kávét és teát kérni. A lány a ponton nagyon készséges. Véletlenül teát ad, holott kávét szerettem volna. Azonnal főz azt is nekem. Valószínűleg tudja, érzi, mit élünk most át. Mindenki úgy érzi, hogy a táv és a szint is több, mint a kiírt mennyiség volt. Ezt most eldönteni nem tudjuk, de túra után minden kiderül. Kíváncsi leszek, mennyi lesz a különbség. Nehéznek érezzük ezt a százast, talán nem véletlenül.
Megint elindulunk, most már nem lehet feladni. Végig a kéken, hosszasan aszfaltúton. Majd erdőbe betérve, ide-oda kanyarogva, átkelve vizenyős részeken, magasfeszültségű vezetékek alatt, megmászva egy-egy kisebb magaslatot. Van ami ismerősnek tűnik múltkorról, van ami nem. Pedig ugyanerre mentünk, csak a másik irányból. Arra emlékszem, hogy lesz majd valami gáton való átkelés, ahol vigyázni kell, nehogy bepotyogjunk a tóba. Előtte még vár egy dzsungeltúra a bozótosban, ahol felriasztok valami nagyvadat, ami félelmetes hangokkal távozik ... remélhetőleg velem ellentétes irányba. Kicsit rá is segítek némi hanghatással, hogy így legyen. Nos a gáton átkelni nem is annyira nehéz feladat, ellenben az úton néhány sátor is áll, amit ki kell kerülni. Síri csend honol, a lakók mélyen aludhatnak. (Vagy nem: Fiala Péter majd beszámol a különös, már-már horrorba illő dolgokról /pucér, bokorból menekülő ember, megkötözött fazon betömött szájjal stb./, amivel ő pár órája, még sötétben szembesült itt. Tesómék meg előző nap találkoztak a fura és nem túl józan társasággal: tó felé néző géppuskafészek, gilisztaevők és hasonlók.) Nekünk már világos volt ezen a helyen. Rákanyarodunk a bánya melletti ismerős műútra, majd innentől rátérünk a második ötvenes elején már megjárt Köves-tető utáni szakaszra, amit Gábor végigfutott a lámpámat hordozva.
Leérek végre az étteremhez, ránézek az órára, ránézek a térképre. Osztok-szorzok, ami ilyenkor már nagyon nehezen szokott menni, meg amúgy sem vagyok egy nagy matekzseni. Most azonban kiszámolom, hogyha futok, még éppen beérhetek 24 órán belül. Nehogy már ne csináljam meg ezt a túrát ennyi idő alatt! A terep a barátom, innen nagyjából lejt, szóval akkor parancs kiadva: innentől futólépés! Igaz, hogy előtte már a gyaloglás is alig ment a sajgó talpakon, botorkálás, sántikálás volt az inkább, nem túrázóhoz méltó mozgás. Mostantól azonban másképp lesz minden, dolgozik az adrenalin, megtáltosodom. Hagyom el sorra az előttem lévőket. Ahol lehet, szaladok. Ahol meg nem, igyekszem gyorsan gyalogolni. A végén már az emelkedőkön is futok. Nézem folyamatosan az órám: hajszálnyival, de meglesz!
Két perccel 6 óra előtt érek a célba, kolompszó kíséri a befutómat. 23 óra 58 perc menetidő után végre újra itt vagyok a zobákpusztai kempingben. Egy perccel utánam érkezik Marianna, szintén futva. Neki is megvan a 24 órán belüli idő még. Virsli és sör a célkaja, de most bármi jól esik. A túratársak gratulációja, a meleg zuhany, az, ahogy a többieket, köztük Gergelyéket is is látom sorra beérkezni. És máris lehet gratulálni mindenkinek. Nehezemre esik a mozgás, de zuhanyzás után még elvánszorgok a kulcsosházig, ahol Petiék már várnak. Kis élménybeszámoló után már dőlök is be a függőágyba és alszom kicsit.
Komlón a nap folyamán összeszedjük a társaságunk maradék részét is. Itt már annyira előrehaladtam a regenerációban, hogy kimászatok a fiúkkal, egy meredek gazos parkot a panelok felett, majd futok egy kört a KRESZ-park rekortánján. 200 méter, nem több, de megy a mozgás és már kevésbé fájnak a talpaim. Kiderül, van egy kis hólyagom is a lábujjamon, ami már a Sárgarigó alatt is érlelődött. Ezt kezelésbe kell venni mielőbb, mert hétvégén Tolnát is bejárom, nemcsak Baranyát.
Ehhez a túrához is szép díjazás járt és szerintem a szervezés is elég profi volt (leszámítva a szalagokat)
Annyit keringtünk mindenfelé a Mecsekben, de végül Zengővárkonyba nem jutottunk el, pedig tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát (van egy része a Mecseknek, ami valóban Tolna vármegyéhez tartozik). A Makám is azt firtatja, hogy merre is van Zengővárkony. Nem véletlenül jutott most ez a még pici fiammal annyit hallgatott dal az eszembe, amit a Zengőt mászva magamban dúdolgattam:
Hiába nézegettem óránként az előrejelzést, csak nem akart jobb idő kerekedni szombatra. Pedig ezt a Téry 50-et nagyon kinéztem magamnak. Ha ugyan az Iszkirit szkippeltem is, meg a Vérkör instant indulást is már sokadik alkalommal (mindig hétvégére romlik el az idő), akadt még a túranaptárban néhány hosszabbacska túra szombatra és vasárnapra is. A Pilis tavaszi maraton, a Dél-börzsönyi kilátások, a Téry 50 és az Álmos vezér maraton között lehetett válogatni a 40-50 km-es távok szerelmeseinek. Vasárnapra úgy nézett ki, hogy legalább esni nem fog, vagy legalábbis nem tartósan, viszont a vasárnapi Álmos vezér útvonala nagyban egyezett a múltkor Szabival bejárt túrával (Börzsöny kapuja). A Dél-börzsönyi kilátásokkal meg az volt a bajom, hogy esős időben az a terep a Szent Mihály-hegy oldalában maga a pokol, meg egyébként is a Téry volt a favorit. Márpedig azért, mert egyszer már volt randim Téryvel. No nem Ödönnel, azaz más néven Edmundus Félix Antonius Wilhelmus Rikkerrel (ezt a nevet magyarosította Téry Ödönre), csak a róla elnevezett emléktúrával és a kedves pontőrökkel. Pár éve ugyanis valami okból kifolyólag a Szakó-nyereg környékén futkároztam (talán peakseztem, már nem emlékszem), és kilyukadtam a Szent Bernátos plakett alatt a Tost-szikláknál, ahol az ott strázsáló pontőrök felvilágosítottak, hogy nem arra kell továbbmenni, amerre szeretnék. Aztán gyorsan tisztáztuk a helyzetet, ők meg megkínáltak nápolyival. Egyúttal fel is került egy igen távoli bakancslistára ez a túra.
Kik ezek a birkák, akik ilyen esőben is túráznak?
Peti is jelezte, hogy az eső ellenére is eljönne szívesen és ki is fizeti a „hülyék adóját”, ami jelen esetben neki csak 1000 Ft. Hiszen túrázni ugye ingyen is lehet... Ki is néztünk neki egy 20 km-es távot Hűvösvölgytől Klotildligetig, ahol tud velem együtt haladni egy jó darabon.
Sajnos a meteorológusok most nem tévedtek, elég sűrűn hullott az égi áldás, mikor hajnalban kinéztem az ablakon. Mire indultunk a villamoshoz, kicsit talán csillapodott, de még így is határeset volt, hogy nem a poncsószerű sárga egyszer használatos lebernyeget kellett volna felvennem a rövid esőkabát helyett. Az előbbi már legalább a negyedik túrámon életmentő számomra az újrafelhasználás jegyében, és persze már mindenhol tele van lyukakkal. Legalább szellőzik is kellőképpen.
A rajtoltatás végére sikerült is odaérnünk, 8 előtt 10 perccel már úton is voltunk, távolodva a Gyermekvasút hűvösvölgyi végállomásától. Talán egy túrázót láttunk még indulni előttünk. Érthető módon nem sokan lelkesedtek a szakadó esőben való sárdagasztásért.
Máriaremetén már szükséges volt az első szerelvényigazítás
Megbeszéltük, hogy futni nem fogunk, ha marad bennem még energia, Klotildliget után úgyis azt csinálok, amit akarok. Az aszfalton ennek ellenére tempósan haladtunk, sorra fogtuk be a nyulainkat. A Pálos 70-nel egyező szakaszon megint elhaladtunk a kedvenc virágárusom előtt, aki most életnagyságú juhokkal rukkolt ki húsvéti díszletként. Fotóztodtunk is a rokonokkal, hiszen ilyen esőben csak a birkák túráznak. A máriaremetei templom előtt a szabadtéri oltárnál már meg is kellett állnunk szerelvényt igazítani, mivel úgy tűnt, mégis csak a poncsóra lesz szükség, ami legalább a combomat is takarja. Egyben megnéztük, hol lesz az első EP, mert ezt induláskor elfelejtettük. Hamarosan rá is akadtunk a pecsételő kollégára a Remete-szurdok bejáratánál, aki az esőben ázott. Szerencsére már nem sokáig, hiszen a mezőny vége volt érkezőben.
Rohanó patak a szurdok mélyén - szép lesz ezen átkelni!
Az égi áldás csak nem akart szűnni, számunkra pedig kezdődtek az igazi kihívások az igazi terepen. A szurdokban kialakított sétány sárügyileg még egész istenes volt, mindössze a földigiliszták partiztak mindenfelé tömegesen. Nekünk meg igyekezni kellett, nehogy rátapossunk egy-egy hosszabb vagy rövidebb spagettiszökevényre, vagy a botunk végére tűzzünk belőlük néhányat, miközben éppen elkerülünk egy pofára esést. Az egyetlen ésszerű döntés ma az volt, hogy magunkkal hoztuk a túrabotokat. Máris nagy segítségére volt Petinek, aki tőlem eltérően a köveken lépdelt át a hömpölygő patakon. Én egyszerűre vettem a figurát, bízva vízhatlan zoknim tudásában. Itt még bírta a gyűrődést, aztán inkább feladta ezt a túrát, sokkot kapva a rengeteg, minden irányból bejutni próbáló nedvességtől és sártól.
Gilisztaparty mindenhol
Számunkra is érkezett rögtön a második nagy kihívás, kimászni a szurdok fölé a sziklás és igen meredek emelkedőn. Tulajdonképpen a botokat emiatt hoztam el, gondolva arra, hogy ez esőben nem lesz egy egyszerű feladat. Bár volt egy rész, ahol a fák segítségét is igénybe kellett vennem, miközben a talaj egyfolytában ki akart csúszni a lábaim alól, mégsem ez az emelkedő volt sárügyileg a legnehezebb feladvány ezen a túrán. Sőt, miután felértünk, tulajdonképpen jó darabon egész korrektek voltak a talajviszonyok, csak a giliszták épségére kellett ügyelnünk. Illetve nekem arra, hogy lépést tudjak tartani Petivel. Bár fordítva szokott lenni, ma ő reggelizett versenylovat és táltosodott meg. Ha nem léptem ki eléggé, már futhattam is utána.
Mindenki másképp csinálja!
A Muflon itató előtti pocsolyákat is sikerrel abszolváltuk, így máris kérhettük a gondos bebugyolálás ellenére már most rommá ázni kezdő itinereinkbe a második pecsétet. Kaptunk egy extra jubileumi kitűzőt is. A büfében lehetett volna töltekezni is saját kontóra, de volt még bőven hazai nálunk, így ezzel nem éltünk. A büfé feletti Bermuda-háromszögem kicsit most is feladta a leckét tájékozódásügyileg, de második próbálkozásra sikerült megtalálni a kék folytatását. Az útvonal Piliscsabáig egyáltalán nem volt bonyolult: csak szépen előre a Kéktúra útvonalán.
És egyszer csak fent voltunk!
A Nagy-Szénást mászva kezdtem eléhezni, elő kellett vennem a szeletkéimet. A Szénás az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben, főleg a csodás körpanoráma miatt. Ezúttal ez a fantáziánkra volt bízva. A hegycsúccsal kapcsolatos meteorológiai megállapításaim, miszerint ennek a hegynek egy sajátos mikroklímája van, ezúttal is alátámasztást nyertek. Köd és metsző szél a csúcskeresztnél, nem is fotózkodtunk túl sokáig, nem is nagyon volt mit. Inkább arra kellett koncentrálnunk, hogy helyes úton találjunk le jelzések híján. Szerencsére kis túlzással már a kövekből és a lejtés fokából megmondom, rajta vagyunk-e az ösvényen, annyit jártam erre. Nappal, éjjel, hóban, napsütésben és most esőben is. Mert hiába ígérték, az égi áldás egy picit se akart alább hagyni.
Az a sokat emlegetett csodálatos kilátás a Nagy-Szénáson
Ahonnan a kék kereszt leválik az Országos kékről, jött az újabb móka: a talpon maradni játék. Meglepetést ez sem okozott, hiszen a tavalyi BHTCS-n ez a rész pontosan ugyanilyen volt. A Bükkös-árok szinte végig egy lejtős koripálya volt, áldottam is az eszem, hogy hoztam a botokat. Petinek gyorsabban ment az ereszkedés is – vagy alapból ügyesebb, meg kevésbé kopott az UltraGlide-jának a talpa, így a kevésbé saras szakaszokon megint loholhattam utána. Menet közben előzgettünk is, például egy csoportot, akiket egyszer már megelőztünk, de ők nem előztek minket vissza. Nem is értettük, hogyan kerültek megint elénk – de hát a csúcsrégiót, ahol nincs EP, nagyon ügyesen ki lehet kerülni megspórolva evvel egy adagnyi mászást. Az előírt útvonalat lazán értelmező túratársakba aztán később is belebotlottunk. Mi azért evvel nem törődve, csak némileg bosszankodva, mentünk szépen előre a megadott tracken. Ráadásul most már futva, mert a végre kevésbé saras úton Petinek kedve támadt kocogni kicsit.
Piliscsabáig se volt a túra egy diadalmenet
Bekanyarodván Piliscsaba utcáira több rálátás nyílt a környező hegyekre és talán egy nüansznyival, de éppen csak annyival, kezdett világosodni az ég és evvel együtt szűnni kezdett a csapadék. Pedig úgy számoltam az előrejelzés alapján, hogy innen már maximum csak szemerkélni fog. Sajnos nagyon nem úgy tűnt, hogy itt perceken vagy akár egy órán belül nagyobb változás lesz.
Ha eddig nagyon átnedvesedett volna a cipőnk, itt a Kálvária utcában szinte minden bokor alján találhattunk volna másikat, annyi volt a szétszórt lábbeli, mégpedig a sukárabb fajtából. Lehet, hogy a cipődobálás a hobbijuk a környékbeli lakosoknak, vagy egyszerűen az esti buli volt csak túl jó. Később áthaladunk egy éppen zárni készülő piacon, ahol az árusok már elfelé pakoltak. Milyen kár, pedig ha nem túrázunk, szombat reggelenként kedvenc időtöltésünk a piacozás. A vasútállomásnál kisebb dilemmát okozott, merre haladjunk tovább, mivel egy kisebb társaság megint nem túlzottan ragaszkodott a trackhez. Nekünk az előírás szerint még pár lépésnyit meg kellett tennünk a kéken, hogy aztán a kék háromszögre, majd a jelzetlen Szent István utcára váltva impozáns ősfás és villákkal teli utcákon eljussunk a klotildligeti állomáshoz. Egy csöppet se bántuk meg, hogy ezt a hosszabb és szintekben gazdagabb utat választottuk, annyi szép látnivaló volt. A Kiskopár bisztróban Peti be is fejezte a túrát, átvette a díjazását, amihez egy italbón is járt. Nagyon furcsálltuk, hogy semmi harapnivaló nem volt mellé, pedig igazán jól esett volna, meg korábbi leírásokban (ld. Márton Dani tavalyi beszámolója) azt olvastam, hogy itt szokott lenni zsíros kenyér. Szegény Petit meg avval áltattam az utolsó kilométereken, hogy most már fölösleges elővenni a hazait, mert mindjárt kap enni. Annak fényében, hogy ezután milyen trakta járt az 50-eseknek, megkockáztatom, hogy talán 1000 Ft-ba, ami manapság már tényleg potom pénz egy nevezésért, belefért volna egy müzli szelet vagy egy kevéske zsíros kenyér. Vagy arra ügyelhettek volna a szervezők, hogy a 20 km-es távon indulóknak is járjon ennivaló is, ne csak ital (mondjuk néhány nápolyi vagy bármi, nem gondolok komoly és drága dolgokra).
Református templom a Szent István utcában
No ennyi baj legyen, maradt még a hátizsákunkban némi muníció, meg a büfében is lehetett venni ezt-azt. Kikértünk magunknak egy kólát és egy tonikot a bónra, aztán úgy döntöttem, mindketten megérdemlünk az eddigi ázás és sárban tapicskolás fejében egy jégert is. Peti óvatosan rákérdezett, nem akarnék-e most vele hazamenni inkább. Bár minden racionális érv emellett szólt volna, én mégis eltökélt voltam: megyek tovább Dömösre. Nekem ez az edzés van „előírva” mára, ebből nem engedek. Időjárást bajnoksági futamoknál se lehet választani, ha esőt dob a gép, akkor azt kell szeretni. Megbeszéltük, hogy ha úgy látom jónak, vagy ha nem engednek fel a buszra, Peti eljön értem és hoz száraz ruhát.
Ennek a berninek több esze van, be is húzódott az eresz alá
A sárga, már túlzottan is szellőssé vált lebernyegemtől itt véglegesen megválok, felveszek egy száraz futókabátot, rá pedig a rövid esőkabátot, aztán nekilódulok a maradéknak a piros kereszten, immár egyedül. Hogy ne fázzak, kocogni kezdek, aztán úgy is maradok, amíg nem kezd nagyon emelkedni az út. A jéger is fűt belülről, szinte túlzottan is. Felérve a kis hágóba, megint szaladni kezdek, szerencsére a terep se akadályoz ebben. Most elég gyorsan fogynak a kilométerek, egészen addig, míg egy réten a jelzés (most már a Piros 65-ről ismerős piros/sárga) élesen balra nem kanyarodik egy gázpászta mentén. Ha nem emlékeznék, akkor is elég egyértelmű, merre is kell továbbmenni, élesen kirajzolódik a nyoma az előttem haladók szenvedésének a mérhetetlen sártengerben. Egy rövid szakaszon még meg lehet úszni a fűben a nagyobb dagonyázást, de aztán az egérút is távozik a gázpásztával egyetemben, nincs menekvés.
Továbbra is igen borús kilátások
Ezen a részen száraz időben egész jól lehetne futni, de legalább tempósan lépegetni Pilisszántó felé, most azonban szánalmas botorkálás veszi kezdetét hol jelzett úton, hol meg ki tudja hol, mert jelzések elég ritkán vannak. Sokszor csak akkor veszem észre, hogy letértem, mikor ránézek a biztonság kedvéért a telefonomra. Gyorsan visszakorrigálok, hogy immár jelzett úton korcsolyázhassak vagy cuppoghassak tova a sár aktuális minőségétől függően. És mintha még az eső is újból jobban rákezdene, ezt a túrát és vele együtt a mi szenvedésünk még az ég is siratja. Vagy már temeti is. A Pilis koporsóalakú sziluettje is csak alig látszik ki a mélyszürke felhőpaplanból. Alig futok pár száz métert, már fékezhetek is be, mert jön egy túlélős szakasz, ahol talpon maradni is feladat. Ráadásul az ösvényen maradni se egyszerű: egy szintén tévútra került túratárs jelzi máris, hogy ne fussak tovább abba az irányba, hanem forduljak szépen vissza, ha a Téry 50-en vagyok és nem csak saját szakállamra futkározok megrögzött mazochistaként ebben a fránya időben. Mikor lemaradok héricseket fotózni, majd újból felveszem futva a fonalat, ismét gyanús lesz, hogy még mindig nem értem utol a másik túrázót. Hát persze, mert megint nem az ösvényen vagyok. Visszafordulok, hogy a bozótoson keresztül vezető csapáson érjem el végre a sárgát. Pont sikerül beérnem a srác elé.
Aztán a Mészégetők-kútjánál búcsút is mondok neki, felhúzva a nyúlcipőt. Végre haladósabb terep, végre lehet futni! Nagy szó errefelé az ilyen. És végre alig esik már. Az aszfalton ügyelni kell az autókra, aztán betérve az erdőbe gyorsan abszolválom a rövid kaptatót a Magas-hegy-nyeregben lévő elágazáshoz. A régi Pálos útvonaláról minden ismerős, az ereszkedés a zöldön is, amit ismét megkocogok, egészen addig a pontig, amíg fel nem túrták az utat a favágók. Onnan már igen bajos a gyaloglás is. Az aszfaltcsíkot keresztezve újfent emelkedik az út rövid ideig, majd megint futós szakasz jön a Som-hegyi kulcsosházig. Végre nincs sár! Már minimum fél kilométernyi sármentes szakasznak is örülök. De jön még olyan idő, hogy majd ennél rövidebbeknek is örülni fogok... Csak most még nem tudom...
Mészégetők-kútja
Most azonban rövid ideig a sárdagasztás helyett fontosabb feladatom akad: választanom kell a meleg zöldségleves vagy paradicsomleves között, illetve gondolkodhatok azon, tegyek-e zsíros kenyeremre hagymát vagy se. Míg a bőségesen terített asztalról pusztítok, van időm szárítkozni is a melegben, hallgatva azokat a régi zenéket, amik valószínűleg a pontőrök fiatalkorának voltak a slágerei. Látszik, hogy összeszokott baráti társaságról van szó, a sarokban a gitár, megy az élcelődés. Végre van egy kis időm pillantást vetni a salátává ázott Jubileumi Eötvös totóra, amit még az itinerrel együtt kaptam a rajtban. Csak hiú ábránd volt, hogy én ezt „nagytudású” turistaként kapásból csont nélkül kitöltöm majd. Még itthon, kis utánanézés után is van megválaszolatlan kérdés, például az, hogy melyik évben rendezték először a BEAC Maxi 110-et (lehet, hogy illene tudnom?).
Eötvös totó - kevés kérdésre tudtam élből a választ
Meleg atmoszférájú kis turistaház barátságos fogadtatással
Az egyik szervező bácsi még búcsúzóul megmutatja, hogy jutok le a faluba legegyszerűbben, pedig a track nem pont arra vezet. De mivel figyelnek, és ha nem jó felé megyek, bizonyára szólnak is, most maradok ennél a verziónál. A bácsit igazolja, hogy a javasolt útvonal tényleg látványos és viszonylag gyors is, és ami nagy szó, sármentes. Miközben a falu szélén legelésző birkákat fotózom, önkéntelenül is dúdolgatom, hogy „Amikor én még kislány voltam...”. Nos az nekem se mostanában volt. De belül sikerült megmaradni annak.
Isteni paradicsomleves
Már megint birkák - ezúttal élők
Pipálnak a környező hegyek, az eső végre teljesen elállt, aszfalt a lábam alatt, gyerünk, haladjunk, amíg lehet. Aztán úgyis jön pár kilométernyi mászás fel a Dobogókőre. Amennyire a sár engedi, tolom magam fel a botjaimmal, csak egyszer-kétszer állok meg fotózni virágokat meg ilyesmit. Hiába felkapott turistacentrum, csak lézeng az erdőben egy-egy turista, akik most indulnak útnak, kivárva az eső végét. A hegytetőn megint köd terjeng, már sejthető, hogy nem ma fognak készülni legjobb képeim a Dunakanyarról. Mielőtt tehetnék erre egy kísérletet, azonban jelenésem van a régi turistaházban, ahol most egy turistamúzeum van berendezve. Itt kapom meg a sokadik pecsétem egy kedves nénitől. Picit elbeszélgetünk, már sokadszor merül fel a kérdés a túra során, hogy ugye nehéz ez a túra. Most mit mondjak, eszem ágában sincs degradálni a szervezők által kitalált útvonalat, de ez kimondottan egy könnyű ötvenesnek számít, viszonylag kevés szinttel és minimális mennyiségű technikásabbnak számító szakasszal. Ráadásul már sok ennél lényegesen nehezebb vándorláson vagyok túl. Megmondom az igazságot: nehéznek nem nehéz, de a terep és az időjárás most azzá teszi. De ezzel nincs is semmi baj, különben nem is lennék itt. Vagy eleve otthon maradtam volna, vagy más túrán caplatnék, vagy már vonatoznék is haza besokalva az eddigiektől.
Mindenféle kankalinok
A régi menedékház, ami otthont ad a Turista Múzeumnak
A múzeum egy pici idősziget, tele korabeli fotókkal és kordokumentumokkal a túrázás hőskorából. Belülről még nem is láttam ezt az épületet. Bár sietnék, mégis muszáj körbenéznem, még ha nem is tudok mindent tüzetesen végigolvasni. Remélem, lesz még alkalmam visszatérni ide. Kiderül például, micsoda ruhakölteményekben túráztak, sőt másztak sziklát régen a hölgyek. Meg se próbálom eldönteni, vajon én vagyok-e a nagyobb ász, aki most 50 km-t gyalogol egyhuzamban, vagy ők. Szeretünk a régi kor asszonyaira úgy gondolni, mint holmi gyenge kis penészvirágokra, akik csak a zsúrok, bálok világában mozogtak, és esetleg csak a gyereknevelés vagy a háztartás foglalkoztatott. De ez korántsem volt igaz. Ráadásul nekik komolyan meg kellett küzdeniük a közvéleménnyel, hogy kedvtelésüknek hódolhassanak vagy férfiasnak titulált tevékenységeket, szakmákat űzhessenek.
Jó masszív darabok, biztos tartósabbak a maiaknál. Hogy kényelmesebbek is, azt nem hiszem.
Ha már Téry emléktúrán vagyok, Kötelező megszemlélnem Téry Ödön emlékművét a ház mögötti kilátóhelyen. A kilátás ma érdeklődés hiányában úgyis elmarad. Téry Ödön, amellett, hogy a magyar turistaság egyik atyja volt, az első fecskék közé számított, akik felfedezték a Pilis turisztikai értékeit. Van róla elnevezve menedékház, horhos és kuloár a Magas-Tátrában, hegycsúcs a Dolomitokban, valamint itt a Visegrádi-hegységben egy útvonal, amit most be is járunk Dobogókőtől Dömösig.
Téry Ödön volt az alapítója és szerkesztője a Turisták Lapjának, melynek első száma 1889-ben jelent meg és az első magyar turisztikai jellegű folyóirat volt
Nekiindulok a hosszú gerincnek a Tost-sziklákig, ahol a következő EP lesz. Indulás után picit elbizonytalanodom, kaptam-e pecsétet, de aztán beugrik, hogy persze, hiszen a múzeumos néni rá is kérdezett a rajtszámomra. Gyerünk hát tovább. A Rezső-kilátónál érkezik szemből egy terepfutó, ami nekem lejtő, neki emelkedő, de így is ügyesen halad. Köszöntöm a kollégát és húzok tovább, szerencsére a terep is teljesen rendben van itt fent. Nincs lámpám, muszáj leérnem sötétedés előtt. És ki tudja, milyen lesz az út le Dömösre. Álmaimban persze könnyedén lekocogok a faluba, de sajnos a valóság merőben máshogy alakul. A sziklák fölötti EP-n is van gyümölcs, nápolyi, sőt sör, bor és pálinka is, a legelsőből biztos kevés fogyott ma. Alkohollal ma már nem élek, viszont a gyümölcsöket végigkóstolom többször is. A sziklák alatti lépcsőn nem kockáztatok, de nem ez lesz amúgy sem a legcsúszósabb rész Dömös irányába. Ami futható volt, azt próbáltam is megfutni, de haladásomat leginkább a rapszodikus szó jellemezné. Mint ahogyan a terepviszonyokat is. Megiramodás, aztán satufék és tyúklépésben való botorkálás. Csúszkálás, piruettek, majd egy seggre ülés a legmeredekebb lejtőn, amivel a buszra való felkerülésem esélye is egyre halványul. Egy idősebb túrázó bácsinak bemutattam egy dupla leszúrt rittbergert az egyik, egyébként meglehetősen szép réten, egy alattomos sárfolton. A rét élvezeti értéke a mai nap sajnos erősen korlátozott volt amúgy is. Sár, sár, sár, lefelé haladva egyre több és egyre csúszósabb. Majdnem mindegy volt, hogy melyik útszélen próbálkozom, bízva abban, hogy az avar kicsit majd megfog. A legvégén még bevezetett az ún. Téry út egy csúszdává vált horhosba. Egyedül azt sajnáltam, hogy a síléceket otthon hagytam, most a bot mellé jól jöttek volna – főleg, ha tudnék még síelni.
Téry emlékmű Dobogókőn
Ezért a kilátásért érdemes volt feljönni 😄
Hegyi Szent Bernát emlékműve a Tost-szikláknál a Szakó-nyereg fölött
Végtelen megkönnyebbülés volt szárazföldre, vagyis szilárd talajra érni, aminek úgy megörültem, hogy majdnem túlfutottam a célon. A pontőrök integetve kiabáltak, hogy menjek már oda, a vége itt van és nem a kétszáz méterre lévő buszmegállóban, amit előzetes (de téves) információk alapján annak véltem. Kicsit megpihentem és latolgattam, hogy jár egy sör mégis erre a túrára, de mivel negyed óra múlva ment a busz és addig még amennyire lehet, rendbe kellett tennem magam, hogy egy kicsit is szalon- és felszállóképesnek bizonyuljak, nem sokáig vesztegethettem az időt. Persze ez elég reménytelen próbálkozás volt, végignézve a sárlepte ruházatomon. Közben megérkezett András is a megállóba, akivel nagyjából már a túra eleje óta kerülgettük egymást. Aki hihetetlenül gyorsan és stabilan haladt, úgy, hogy talán egy métert se kocogott bele. Megkínált egy kis diákcsemegével, aztán végigbeszélgettük a több mint egy órás utat Újpest Városkapuig. Volt miről beszámolnia mindegyikünknek.
Dömös határában végre valami látszik a túlpartról
Régi temető
Egy viszonylag új felfedezettem Дeva, akinek nagyon természetközeli zenéi vannak, ötvözve az elektronikát, népzenét és a kóruszenét - mind közel áll hozzám - „Ahol én eljárok, még a fák is sírnak...”:
