Karancs-Medves 20

 

Úgy jártam, hogy még az év fele se múlt el, de már tudok egy befutót az év teljesítménytúrája címre. Igaz, szavazni nem szoktam, legfeljebb csak magamban. Íme, az idei nyertes címre jó eséllyel pályázó, a Karancs-Medves. Nem hiába ajánlgatta Máté annyit ezt a túrát nekem.

Pedig szokásommal ellentétben nem a királytávra, az 50-esre neveztünk, hiszen még mindig bajlódom a derekammal, Petinek meg bőven elég ez a táv, hiszen másnap kosármeccse lesz. Így a még esélyes 35-ösről is le kellett mondanunk. Hogy mivel nyerte meg szőrös szívemet ez a túra? Sok nem kellett hozzá: fantasztikus időjárás, csodaszép útvonal, barátságos pontőrök és a mindent felülmúló csurgatott kenyerek (no és a palacsinta a végén). 

Kálváriára fel!

7 körül indultunk Budapestről, nagyjából másfél óra autózás után ott is voltunk a salgótarjáni Galcsik fogadónál, ahol ugyan nehéz volt parkolóhelyet találni ilyen késői indulásnál, de kis szerencsével akadt mégis, egész közel az étteremhez. Beneveztünk (előnevezéssel nem éltünk, mert eléggé sok tényezőtől függőben volt a hétvégi program), gyorsan ittunk még egy-egy eszpresszót, aztán neki is vágtunk a 23 km-es útvonalnak. Ugyan már túráztam ezen a vidéken többször is, de ezeket az alkalmakat egy kezemen meg tudom számolni. Így ez a vidék mindig az újdonság varázsával hat – most is így volt. 

A kálvária városépítészeti ...

és botanikai szemszögből

Viszonylag rövid bemelegítő szakasz után kőkemény kezdés várt ránk: uzsgyi fel a kálvária meredek lépcsőin és szerpentinjén! Közben nem győztem fotózni az elénk táruló város szocreál csodáit és a környező idilli vidéket. Ha ránézünk a térképre, feltűnik, hogy a város szerkezete egész szokatlan. Egy hosszan elnyúló, nagyjából É-D irányú völgybe települt Salgótarján városmagja és ebből ágaznak ki oldalirányba a városrészek. Állítólag helyhiány miatt volt erre szükség. A térképet tovább böngészgetve egész furcsa városrészneveket találhatunk: pl. Rokkanttelep, Idegér, sőt más városrészek kapcsán a múlt is kísért, hiszen iparvárosról van szó: Gorkij-lakótelep, Kemerovó-lakótelep, Béketelep, Szabadságtelep – és talán a legfurább köztük: a Kempingtelep. A hol laksz kérdésre az itteniek egész valószínűtlen válaszokat tudnak adni: „A Kempingtelepen lakom.” (ó szerencsétlen csöves, még rendes lakása sincs...), illetve „A Rokkanttelepen lakom.” (mondjuk a jelen két százasos hét után lehet, hogy majd én is átköltözhetek oda). Egyébként arról kapta a nevét, hogy itt a hadirokkantak kaptak házhelyeket.

Mint más településeken is, a keresztút egyben Magyarország 20. századi kálváriáját is szimbolizálja

A kálvária tetején máris hozzájuthattunk első pecsétünkhöz és csokinkhoz, majd elhullámvasutaztunk a Szent-Imre-hegy, Meszes-tető, Pipis-hegy és a Gyurtyános mentén az álomszép Czeberna-völgy bejáratához. Itt még sokat kocogtunk, sorra előztük a többi túrázót. Az eszményi réten az idősebb pontőrök pecséteket és cukorkákat osztogattak. Kocogtunk volna tovább a szintén csodás Kercseg-lapos felé, de a terep csak részben engedte, így aztán innentől már nagyrészt gyalogoltunk. Megcsodáltuk a rét közepén álló formás tölgyet, aztán meg lekocogtunk Somoskő szélére, ahol már másodszor pillantottuk meg a mai nap egyik fő attrakcióját, a Salgóvár sziluettjét a bazaltkúpon. Nem beszélve arról, hogy megint egy bámulatosan szép réthez volt szerencsénk, nem utoljára a mai napon. 

Pompás tölgy a Kercseg-laposon

A növendék vizsla, mely vigyáz a bogrács tartalmára

Ahogy közeledtünk a vasútállomáshoz, egyre gyakrabban csapta meg orrunkat valami mennyei illat. Csak nem a Határ büfétől jön? De igen, éppen valami bográcsos étel készül, amit egy kölyökvizsla vigyázott. Sajnos nem nekünk, de azért mi se maradtunk éhen: válogathatunk a darálós keksz és a házi sportszelet között. Pecsételés után nekiindultunk a piros-sárga közös szakaszának, ami egyben követi az egykori medvesi ipari kőszállító vasút útvonalát. Sőt még magyarországi kuriózumként az alagútján, a „Dunelen” is átvezet, amit a 2024. februári omlás miatti balesetveszély végett ki kellett volna kerülni, de mi azért átmentünk rajta, hiszen még Peti nem látta. Nem bántuk meg, hiszen gyönyörűen látszott, milyen is a hegy belülről. Talán nem mindenki tudja, hogy 1848-ban volt pont itt az alagútnál egy vonatrablás is, mikor is a munkások bérét szállító vonatot támadták meg a banditák.

A kisvasút töltése

A hegy belülről

Készülnek a csurgatott kenyerek

Cukibbnál cukibb horgolt állatkák sorakoznak

Tovább kanyarogtunk a jól látható kisvasúti töltésen vezető piros jelzésű úton az eresztvényi műúthoz, ahol szerencsére egy túrázó útba igazított minket a Geoparkhoz, ahol a következő ellenőrzőpont székelt. Bizony kár lett volna kihagyni a remek csurgatott kenyereket. Éppen már arról beszéltünk, hogy kezdünk éhesek lenni és ideje elővenni szendvicseinket, amikor megéreztük a csalogató szalonnazsír illatát. Miközben már vagy az ötödik karéjt pusztítottam, született meg bennem a döntés, hogy idén bizony nem hagyom ki a Bazalt 100-at. Pedig eddig volt három bajnoksági futam, amit csak zárójelesen terveztem teljesíteni, ezek egyike volt a Bazalt. Ezt a túrát az elfogyasztott csurgatott kenyerek gyorsan le is taszították erről a listáról. Melléjük még bevágtam két lekvárosat, aztán fotózkodtunk kicsit Petivel a parkban. Éppen indulni készültünk, mikor megjelent pár ismerős: Szabó Attila, majd Görög Adri és Kovács Zsolt. Ők nem lazsáltak, az ötvenest teljesítették velünk ellentétben. Pár szót beszélgettünk, kiderült, fogunk még találkozni párszor jövő héten is mindannyiukkal. A horgolt állatokat áruló néni standjánál sajnos nekem nem volt szerencsém: a portékák között nem volt hátizsákra való mókus, amit már régóta szeretnék, Adri viszont talált egy cuki malackát magának.

Dornyay-ház

Peti és a bazaltoszlopok

Kicsit aggódtam, hogy megyünk fel a várba most hasunkban a sok csurgatott kenyérrel, de szerencsére nem lett gond. Ügyesen oda is találtunk, és egész jó erőben meg is másztuk a kaptatókat. A Dornyay háznál lévő elágazásnál Peti mondta is, hogy ha egyedül lenne, már sírva keresné a micijét. Hiszen nem kaptunk tracket csak egy útleírást és egy igen furcsa térképet, amit szerintem nem volt bonyolult értelmezni, ha az ember tudta, melyik szín az övé. A bácsi az indításnál meg a lelkünkre kötötte, hogy a zöld színre figyeljünk. Ehhez már csak az online térképet kellett hozzánézni meg a jelzéseket, valamint az útjelző táblákat és onnan tulajdonképpen sínen voltunk (néha szó szerint, köszönhetően sok érintett vasúti emléknek). Persze ehhez kellett néha némi fejtörés és térképnézegetés, de legalább az agyamat is edzettem a túra során. Bár a térképvázlat helyett inkább a leírást olvasgattam, ami szintén sokat segített a tájékozódásban. Útközben a várba fel Kreiter Balázzsal is szembe találkoztunk.

Ama nevezetes térkép, ami sokaknak feladja a leckét

A famókust nem vihettem el hátizsákdísznek, így inkább mókuskodtam kicsit

Fent a várban a mesés panoráma mellett újabb bélyegző várt némi nápolyi szelettel és kedves pontőr hölgyekkel. Még felmásztunk a vár legfelső szintjére és készítettünk végre pár közös képet, miközben kicsit csepergett ránk az égből némi eső és fújdogált valami szélféle is. Egészen elkomorodott az idő, hogy aztán újból kividuljon. Aztán megcéloztuk a leírás szerinti famókust, amit meg is találtunk. Tessék, végre lett mókusom, bár magammal nem vihettem ezt a jókora darabot hátizsákdísznek. 

A Boszorkánykő

Mindenféle boszorkányok és boszorkánymesterek

Innen a Kis-Salgó, avagy a Boszorkánykő csúcsa volt a következő célpontunk, ahol mi is beálltunk a fényképezkedő túrázók közé. Nem lehetett kihagyni. Aztán nekiduráltuk magunkat a nyaktörő lejtőnek. Sorra kerülgettük az óvatoskodókat, hiszen mi azért már láttunk ilyet, sőt ilyenebbet is. Miközben „elrobogtam” két leányzó mellett, hallottam, hogy figyelmezteti társát, hogy „Engedjük a profit”. Mondtam is nekik, hogy esetleg majd egy sikeres Kazinczy 200 után annak is fogom érezni magam. 

Felmerül a kérdés, hogy mikor érezheti magát ebben a sportban profinak az ember? Egy Kinizsi százas után? Nekem az volt az első teljesítménytúrám, tehát még bőven a tanulópénz korszaka volt. Ráadásul akkor teljesen más időket éltünk több szempontból is, erről szól egy bejegyzésem. Vagy tíz, húsz, harminc, esetleg száz teljesített százas táv után? Vagy egy kétszázas után?  Szerintem tipikusan az a sport ez, amire a „Jó pap is holtig tanul.” mondás jellemző. Vagy kicsit közelebb araszolva a saját sportunkhoz: „Az öreg hegymászó a jó hegymászó.” Nem is a fiatalok sportja ez... Úgy érzem, minden egyes túra szolgálhat tanulsággal a következőkre nézve: felszerelések, frissítési elemek jönnek-mennek, kerülnek kipróbálásra folyton, az egész egy nagy kísérletezgetés. És az ember maga is változik, azt már ne is részletezzük, hogy alapból is, sőt még az átélt élmények hatására is. Aztán vannak jobb és rosszabb napjai még egy „profinak” is.

Itt érintettünk egy másik vasúti emléket, az egykori salgótarjáni fogaskerekű vasút nyomvonalát. A keskeny nyomtávú szénszállító vasút vonalát 1881-ben nyitották meg a Vasgyár - Salgóbánya és Szénrakodó között. A 222,6 m szintkülönbséget magába foglaló, 5830 m hosszú táv fogaskerekű és adhéziós szakaszok váltakozásával került kivitelezésre. Ez volt Magyarország első fogaskerekű vasútja.

Salgóvár, már távolból

Egy kereszteződésben a piros jelzésre váltottunk Ponyipuszta felé, ahol újabb ukrán csokik ütötték markunkat egy pecsét társaságában. A csillagvizsgáló közelében, a Gedőczön volt a következő EP egy kód formájában, ami mellett először el is mentünk hasonlóan másokhoz. Igaz, a végén nem is érdekelt senkit-hogy lefotóztuk-e. Azért én visszafordultam és lefotóztam, biztos, ami biztos. A Ruhagyári útnál értük el a Füleki utat, ahol egy egész nagy zsidótemető is van. Sikerült a magas kerítésen keresztül befotóznom. 

Zsidótemető

Hamarosan elhagytuk a piros jelzést (bár nem kellett volna), mert nagyon vonzott egy patak hídja alá bekanyarodó bicikliút, ami átment a vasút túloldalára, ahol a cél is volt. Innen már csak nagyjából egyenesen kellett haladni a Galcsik fogadóig, ahol át is vettük a díjazást és elfogyasztottuk a mellé járó palacsintákat egy-egy kávé kíséretében. Még üdvözöltem Harrer Tamásékat is a célban, de itthon kiderült, hogy más ismerősök is ezt a túrát választották az e hétvégi bőséges kínálatból. Talán nem véletlenül.

Strava-link: 

A Magyar-hegy északi oldalában

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ezekben a vérzivataros járványos időkben előszeretettel keresem az olyan helyeket a térképen, ahol gyér a turistaút-hálózat. Ami nem azt jelenti, hogy árkon-bokron kell végigbotorkálnia az egyszeri turistának, mert mindenféle más utak (pl. erdészek, vadászok által használtak) természetesen léteznek ezeken a helyeken is. Viszont nem árt hozzájuk némi (advanced skills jellegű) tájékozódási képesség, esetleg egy jó GPS is. 100%-os biztonságot ez sem ad, mert ugye a meglévő utaknak adott területtől függően változó számú hányada lelhető fel csak a GPS-be betölthető térképeken. Másrészt bármilyen térképet vegyünk is elő, legyen az online vagy papír alapú, régebbi vagy újabb kiadású, semelyiken se fog minden út szerepelni. Vagy sokszor a hálózatban szereplő utak a valóságban khm... már köddé váltak. Legjobb tehát, ha indulás előtt fejben próbáljuk összeollózni a talált úthálózatot, és ennek segítségével megtervezni a túrát. Ilyen esetben tervezés fázisban azt is be kell vállalnunk, hogy igenis lesznek várhatóan szakaszok, ahol majd tökön-babon, vagy esetleg ruhát szaggató szedresben fogunk előre (vagy sokszor inkább hátra) evickélni.

A "parasztház" jellegű épület

Ezt megfontolva találtam ki szombati, a Magyar-hegy jelzetlen északi oldalában vezető túránkat. Első körben ugye kiszúrtam a viszonylag nagy "fehér foltot", aztán megláttam egy aszfaltosnak tűnő utat Vámosmikolától keletre, mely egészen a hegy alá vezet. Az utat több térképen is ellenőriztem és megtudtam, hogy a végén ún. típusházakat vagy más forrás szerint egy mezőgazdasági telepet fogunk találni - ha még léteznek egyáltalán. Ugye sose tudhatja az ember, hogy egy ilyen - valószínűleg elhagyatott - helyen mivel fog szembesülni, otthagyott autója visszatértekor is várni fogja-e, egyáltalán be tud-e jutni az úton egy mezei autóval stb. Emiatt jön képbe ilyenkor a sárga ember a Google térkép szolgáltatásából, avagy az utcakép funkció. 

A talányos célú épületek és parkolóhelyünk

Az úttal jelen esetben mázlink volt, bejárta már a Google autója pár éve, így kiderült, hogy pár üres épület található reménybeli parkolóhelyünkön némi hulladék kíséretében, mert ez ugye a Magyarországon sajnos elmaradhatatlan. Petinek megmutattam az egész, majdnem végig aszfaltos  bekötőutat és úgy ítélte meg, hogy részéről indulhatunk. Végül is a meglehetősen meredek Magyar-hegy az ő bakancslistájára került fel még a február végi nagybörzsönyi bázisú vándortúránkon.

Mámoros esték idilli emlékét idézi e hely

Viszonylag későn sikerült nekiindulnunk és leutazásunkat némileg izgalmassá tette az akut benzinhiány az autónkban, amit végül az utolsó pillanatban sikerült orvosolnunk egy ici-pici vámosmikolai benzinkúton. A bekötőutunkat gyorsan megtaláltuk, így már semmi sem akadályozta, hogy feljussunk végre-valahára a Magyar-hegyre. Bár én már számtalanszor jártam a környéken, de a jelzetlen, általam is járatlan utak mindig fellelkesítenek. Az út minősége is megfelelt a látottaknak és a kiszemelt parkolóhelyünkön is csak annyi változás történt, hogy az egykor nyitott hangárokat (vagy miket) oldalról betéglázták, így alájuk nem lehetett beállni. Hogy mire is szolgáltak valaha ezek az épületek és melyikük lehetett a típusház, nem sikerült kitalálnunk. Összesen négy épületet láttunk, ezek közül az egyiknek parasztház formája volt, a másik őrbódé lehetett, a harmadik és negyedik meg... nos... szerintem traktorgarázs, Peti szerint meg valami istállószerű, amit az is alátámaszt, hogy mellettük egy siló állt. Mindkét elméletnek van hibája a mezőgazdaságban jártasabb párom szerint, tehát végeredményben teljesen tanácstalanok vagyunk. Amíg Peti szerelvényigazítást tartott, én feltérképeztem valamelyest a parasztháznak nézett épületet, melynek kertjében egy düledező kerekes kút árválkodott. Közelebbről az építmény inkább parasztház stílusúnak tűnt, mivel legfeljebb 50 éve építhették. Ajtói tárva-nyitva, így az elhagyatott helyek iránti vonzalmamnak engedve belülről is megszemléltem. Egy levedlett ágyon és asztalon kívül semmit sem találtam az egyik helyiségben. A másik helyiség valamikori szeszmámorban töltött esték (vagy nappalok) emlékét idézte - az ágy mellett számtalan üres üveg, alatta egy koszlott gumicsizma. Próbáltam gátat szabni fantáziámnak, így inkább visszatértem az autóhoz, majd útnak indultunk. 

Szebb napokat látott kunyhó a Magyar-hegy északi oldalában

A felkeresendő látványosságok közül az első számú egy az egyik térkép által jelzett kunyhó volt, amit szerencsésen felleltünk, de nem túl szívderítő állapotban. Továbbhaladván a kiszemelt úton figyelmes lettem egy fára, mely egy piros négyzet turistajelzést viselt magán. Se előtte, se utána többet nem láttunk. Úgy tűnt, nem mostanában festették fel. Úgy döntöttem, utánanézek a dolognak a túra végeztével. 

Reitinger-kút

Utunk egyelőre kellemesen kanyargott felfelé a hegy északi oldalában és könnyen tudtuk követni a kinézett irányt. Az online térképen (turistautak.hu) fellelhető tereptárgyak (etetők, lesek) nagyrészt megvoltak, de sokuk már csak romokban. Az út azonban kifejezetten jó minőségű volt, egészen nagyjából a Vár-bükk aljáig. Itt szaladt el párszáz méterre előttünk egy csapat szarvas - hatan-heten lehettek. Miután bejutottunk a völgybe, az út egyre inkább göröngyössé vált, mire elértük a Reitinger-kutat, szinte már csak lelki szemeink előtt láttuk, inkább csak az irányt követtük. A kutat sajnos emberi használatra alkalmatlannak ítéltük, talán az előbb látott állatok több hasznát vehetik az itt található minimális vízmennyiségnek. A nagy szárazság miatt egész biztos, hogy járnak ide. 

Összedőlt, de az online térképen szereplő vadetető

Nagy farontólepke hernyója

A Vár-bükk és a Vár-bérc közti nyerget céloztuk meg, ahova keserves kaptatón küzdöttük fel magunkat az út nélküli rengetegben. A feltámadt szél süvített a hátunkba és egyre gyakrabban kellett megállnom "keltikéket fényképezni". Alig tapodta lábunk a jelzett ösvényt, máris turistákra lettünk figyelmesek. És ez így is maradt mindaddig, amíg a gerincen vezető piros jelzést követtük. Előtte-utána azonban csak négylábúakkal, pontosan szarvasokkal találkoztunk. Úgy tűnt, hogy a napos, ámbár igencsak szeles idő sok turistát vonzott a Börzsönybe a Holló-kő gerincére. A várban alig találtunk helyet, ahol biztonsággal megtarthattuk a másfél méteres távolságot, a panorámafotózásnál is kis túlzással sorba kellett állni. 

A várban rögtönzött ebédszünet után javasoltam egy kis kitérőt a Holló-kő látványos sziklaszirtjére, ha már nincs annyira messze. Az odavezető hullámvasúton számtalan emberrel találkoztunk, de a panoráma feledtette ezt az aprócska bosszúságot. Engedélyeztünk magunknak egy jó félórás napfürdőzést, amit egyedül a fáradhatatlan szélzúgás zavart meg. Pihenés közben hírt kaptam, hogy egészségesen világra jött a legkisebb unokahúgom. :-)

Várpanoráma

Holló-kő

Majd visszaindultunk a várhoz - sajnos benéztem a rövidítést a Bagolyvár vadászház irányába, amivel az utolsó hegymászás elkerülhető lett volna, hiszen a szépen felújított házat amúgy is felkeresni terveztem. Jó régen láttam már és akkor elég siralmas állapotban volt. A kis kitérő után tovább követtük a pirost, hogy végre-valahára feljussunk a Magyar-hegy tetejére is. Ebből az irányból nem túl megerőltető a mászás, nehezebbre emlékeztem. A hegy tetején megmutattam Petinek a teraszokat, amik a bronzkori sáncvárból láthatók. 

Bagolyvár vadászház

Mikor az óriás is törpe

Legutóbbi ittjártam óta megváltozott a piros nyomvonala Nagybörzsöny irányába. Kivitték a hegy peremére, valószínűleg az azóta létesített kerítések miatt. Így némileg bajosnak tűnt, hogy mikor sikerül a görgeteges ösvényről letérnünk a vadászház irányába, amit a mostani útvonal már nem érint. Az új útvonal sokkal látványosabb, mivel a ritkás növényzet szinte folyamatosan szabaddá teszi a kilátást, egy helyen még egy magyar zászló is lobog - gondolom, ha már Magyar-hegy a hely neve, legyen stílusos. Azonban korántsem könnyebb, mivel keskeny, omladékos ösvényen kell ereszkednie a turistának igencsak meredeken. Egy helyen a kerítés felkanyarodott a hegy irányába és nemsokára egy útnak alig nevezhető nyiladékot pillantottunk meg, ami a megfelelő irányba vitt. Bátran nekivágtunk, és hamarosan egy szekérúton találtuk magunkat, ami egyenesen a házhoz vezetett.

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Bár az erdei házikók felkeresése egyik kedvenc hobbim, most mégsem csak emiatt volt fontos, hogy megtaláljuk a vadászlakot. Innen vitt ugyanis az utunk az adótoronnyal "ékesített" Kis-Hegyes-hegy irányába, ahonnan reményeim szerint el tudjuk majd érni az úthálózat ama részét, ami visszavezet az autónkhoz. Hogy hogyan, az egyelőre számomra is kérdés volt. Peti is érezte a bizonytalanságom, némi csüggedés fogott rajta erőt. Így újabb kajaszünet következett a ház tövében.

Magyar-hegyi vadászház

Kis túlzás, hogy újult erővel vágtunk neki, így már említeni se mertem, hogy szívesen felkeresném a közeli Száraz-kutat (Elischer-kút néven is ismert), melynek nemrég újították fel az egyébként is gyönyörű foglalatát. Elég gyötrelmes volt felkapaszkodni az újabb emelkedőn is, jobb, hogy nem fogadtam meg Peti javaslatát, aki inkább a hegy csúcsára mászott volna vissza, ahonnan a GPS-en is követhető módon vissza lehetett volna jutni az autóhoz. Igaz, ő nincs annyira tisztában a szintvonalakkal... 

Emiatt én inkább a kockáztatást javasoltam - elmegyünk az adótorony irányába vezető lejtőn, és mihelyst jobbra (azaz északi irányba) egy járható út kínálkozik, letérünk. Így is tettünk az első adandó alkalommal. Az út eleinte megfelelő irányba haladt, de aztán elkezdett emelkedni és láttam, hogy szinte visszavezet ugyanabba az irányba, ahonnan érkeztünk, a kerítéssel elzárt újulat túloldalán. Az egyre emelkedő utat a másik oldalról meg egy nagy árok (Róka-völgyi-árok), valamint egy meredek hegy, a Török-bükk-bérc szegélyezte. Kicsit enyhítette bosszúságunkat, hogy egy szarvas szinte modellt állt nekünk az út közepén egy darabig. Fontolgattuk, hogy átvágjunk-e az árkon és megmásszuk-e a hegyet, de inkább azt javasoltam, hogy haladjunk tovább az úton, hátha jobb lehetőség is (pl. egy mesebeli út) kínálkozik majd. 

Nicsak, ki figyel minket?

A jobb lehetőség végül abban mutatkozott meg, hogy utunk egy szinte átláthatatlan bozótba torkollott, melyben az előbb látott szarvas hirtelen nagy ugrásokkal eltűnt, miután pár méterre újból megközelítettem és nagy sokára észrevett. Kiútként számunkra az immár egész sekéllyé vált árok kínálkozott, melyen egy vadcsapás is keresztülvezetett egy másik, sokkal lankásabb hegy (a találó nevű Szarvasborjú-bérc) oldalába, ami nem mellesleg pont a követendő irányt jelentette. Így erre indultunk tovább újabb és újabb szarvassztrádákat követve. Mondtam is Petinek, hogy ha innen kijutunk, akkor kiérdemelhetem a tiszteletbeli vezérünő címet. Vállalkozásunk legviszontagságosabb szakasza szerencsére nem sokáig tartott. Egész ügyesen ki tudtuk kerülni a sűrűbb részeket és hamarosan egy kevéssé járt útra jutottunk. Ezt egy darabig követtük, majd a jobbra alattunk elterülő völgy aljában egy sokkal egyértelműbb utat vettem észre. Az éppen még sarjadóban lévő csalánoson keresztül leoldalaztunk, majd újabb párhuzamos utat vettem észre tőlünk jobbra. Javasoltam tehát, hogy menjünk eggyel még beljebb, ha már az a mi irányunk. Az út vonalvezetése nagyjából megfelelő volt, bár néha a kanyarulatok aggodalomra adtak okot. Úgy tűnt azonban, hogy egy idő után pont olyan irányt vesz, hogy a GPS-en látható úthálózat alá kerülünk legfeljebb párszáz méterre. Kis szerencsével könnyedén át is juthatunk a "mi utunkra". 

Unidentified lying object, azaz ULO, egyesek szerint maga a koronavírus

Szerencsére a legjobb verzió valósult meg, jobbról egy út kínálkozott, melyen rövidesen átértünk az online térképen is látható útra. Innen már nem volt kunszt visszajutni az autóig. Kedélyes beszélgetésünket csak néhány újabb szarvas felbukkanása szakította meg, valamint egy máig azonosítatlan tárgyé, ami egyesek szerint maga a koronavírus. Aki tudja mi ez, ne habozzon meghatározni, mi epedve várjuk a megfejtést.

Piros négyzet jelzést viselő fa a Magyar-hegy északi oldalában

A rejtélyes magányos jelzett fával kapcsolatban az 1991-es Cartographia kiadású, legendás Börzsöny térképem vezetett eredményre, melynek a felét egy túrán elhagytam Szokolya közelében. Szerencsére nem azt, amin a megfejtés volt.

Valóban létezett egy piros négyzet jelzésű út, mely a Vámosmikola és Kemence közti országútról indulva vezetett a parkolónkként szolgáló, itt névtelen objektum érintésével a Magyaloson (2009-es Szarvas-Faragó térképemen Magyalfa) keresztül a Salgóvár alatti Vár-tisztásra. Ez az útvonal csak részben azonos a miáltalunk követett iránnyal. A valamikori jelzés a Farkas-völgy után áttér a Vár-bérc északról való kerülésével a Róka-völgybe, míg mi a bérc túloldalán haladva értük el a Reitinger-kutat, így a vár túloldalán lévő nyeregben lyukadtunk ki. Hogy pontosan mikor szűnhetett meg a turistaút, sajnos nem tudom, illetve azt se, mikor létesülhetett, mivel a birtokomban viszonylag kevés Börzsöny térkép van, és az Internet segítségével se találtam választ. Úgy sejtem, hogy a településektől távol lévő kiindulópont nem lehetett túl vonzó a vándorok számára, bár ha jól veszem ki, a térkép mintha jelölne egy buszmegállót a bekötőút közelében. Talán ez lehetett a megszüntetés oka, vagy az a szándék, hogy ne bolygassák e vadban gazdag területet, illetve a mezőgazdasági telepet - tényleg csak találgatni tudok.