Turista kékszalag

A mesterséges intelligencia segítségével újraépítettem a Kevély-nyergi turistaházat és benépesítettem az erdőt korabeli kirándulókkal és teljesítménytúrázókkal. Vajon a valóság tényleg hasonló volt?

Ha az ember egy olyan patinás túrára készülődik, ami már a 80-as években is létezett, könnyen felül arra a retrovonatra, ami mostanság nagy divatnak számít internetes berkekben. Annyira nem is nehéz, ha az ember 1988-ban, amikor a BEAC Maxi 110, azaz mai nevén a Turista Kékszalag története elindult (az átnevezés 2012-ben történt), már nagyban ismerkedett a természetjárás alapjaival. Sőt osztálytársai többségéhez képest, szülei jóvoltából, már az átlagdiáknál tapasztaltabb természetjárónak számított. Végeztem egy kis fejszámolást: 88 őszén, a rendszerváltás küszöbén, hatodikos kisdiák voltam, aki testvéreivel együtt egy vacsora alatt befalta volna apukám nyugatnémet kollégája révén érkezett Nutellás üveg tartalmát, ha anyukám nincs résen. Kirándulni akkortájt viseltes pólóban, évszaktól függően mackó- vagy kordnadrágban, valamilyen bejáratott utcai cipőben mentünk, túrabakancsra nem tellett, mint ahogy sok minden másra se. Télen felvettük a hótaposó csizmánkat, a nadrág alá harisnyát húztunk, ha nagy volt a hó, sínadrágot viseltünk. Nem azokat az időket éltük, amikor indulás előtt azon töprengünk, hogy a Hokát (a Speedgoatot vagy a Challengert?), a Salomont (és melyiket az immár 4 db egyforma Ultraflow 2 közül?) vagy a kicsit már szakadt, de még használható New Balance-ot húzzuk-e fel és az 5 db (csak) ultrás zsákból melyiket vigyük az útra. Mert egyetlen hátizsákom volt, egy műbőrpántos zöld orkánanyagból készült csehszlovák csoda, ami nagyon is megfelelt a célra, bár túl kényelmes nem volt. A szüleim pedig kis oldaltáskákkal rótták az erdőt, amibe belefért az elengedhetetlenül szükséges papírtérkép, turistakalauz, kulacs és szendvics. 

Cikk  a második rendezésről Rakk Gyula archívumából

Kicsit én is nosztalgiával gondolok ezekre az időkre, amikor még sehol se volt a nyári hőkupola, a  Velencei-tó se akart kiszáradni, valamint a mesterséges intelligencia áldását és átkát se élveztük, ami nemsokára tényleg elveszi a munkámat, sőt még az internet is valahol messze, távol, amerikai katonai berkekben létezett csak. Okosóráról, okostelefonról GPS-ről még csak nem is álmodtunk, esetleg egy Commodore 64 volt a legfőbb vágyunk. És mindennek ellenére vagy éppen emiatt is éltünk, tanultunk, kirándultunk, valamint nagyon is jól éreztük magunkat egymás társaságában, csak úgy kütyümentesen. Arra koncentráltunk, amire kell, az emberi kapcsolatokra és a természetre, ha úton voltunk az erdőben. Bőven elég lett volna, ha itt megáll a technika exponenciális fejlődése, már így is klasszisokkal jobban éltünk, mint nagyszüleink gyerekkorunkban. Mennyit elemezgettük ezt túrákon ismerősökkel a 2000-es évek elején is. És hol voltunk még a mai fejlettségi foktól mind akkor!

Ez egy retro jellegű teljesítménytúra, ennek megfelelően az itiner és az igazolólap, valamint a díjazás se sokat változott a régi verzióhoz képest (Rakk Gyula archívumából)

1988-at írunk, a hatodik osztályt nyűttem. Nagy szerencsénkre egymás után két lelkes fiatal osztályfőnököt kaptunk, Etelka nénit és Gyuri bácsit, akiket nagyon szerettünk. Gyuri bácsi elhívatott turista volt és velünk, az osztályával is meg szerette volna ismertetni a természet szépségeit, így gyakran vitt minket kirándulni a környező hegyekbe, illetve szervezett nekünk nyári erdei tábort, ami meghatározó élmény volt szerintem mindenkinek. Így a Kevély-nyeregbe is eljutottunk általa, ahol akkoriban még állt a turistaház, amiben még teát is ittam, mielőtt 1992-ben leégett volna. Amiatt választottam illusztrációként ezt a helyet, amit a túra is érint, mert hűen tükrözi, mennyi minden megváltozott körülöttünk azóta az erdőkben is.

Már ekkor, a polcon lévő turistakalauzokat elcsenő és titkon tankönyvei mögött olvasó gyerekként is volt egy nagy álmom: átvágni a Pilisen és a Visegrádi-hegységen délről északra, útba ejtve a Holdvilág-árkot, a kedvenc Sikárosi-rétemet, Dobogókőt és a Rám-szakadékot. Micsoda grandiózus túrának tűnt ez a mintegy 20 km-es útvonal gyerekfejjel! Sok akkori vágyam nem sikerült megvalósítani így utólag nézve, de ezt az egyet szinte maradéktalanul. Sőt rendesen túl is szárnyaltam, mert a hegységet (és nem csak ezt a hegységet) ezúttal is, immár sokadszorra sikerült átszelnem, most éppen a kék jelzés mentén.

A kis-Dacia nem bírt el a Piroskával

Persze ekkoriban még a létezéséről se tudtam a teljesítménytúráknak, csak úgy kedvünkre kirándulgattunk a családdal, az osztállyal, majd később a barátokkal. Mikor már jó egy évtizeddel később, 2001-ben a Kinizsi száz teljesítésével nagy hirtelen rátörtem az ajtót a teljesítménytúrázás világára, még nem annyira sok minden változott a körülményekben – gondolok itt a túrázás mikéntjére, valamint az infrastruktúrára. Aztán sikeres Kinizsi teljesítőként jött el a pillanat, hogy ez a túra is szemet szúrt az akkori, még fizikális, könyvszerű TTT túranaptárban, Dani szóhasználatával „a Bibliában”. És várt a kivitelezésre mintegy 25 évet. Talán nem is voltam tudatában sokáig, hogy én most már elég régóta át-átszelegetem a Pilist és a Visegrádi-hegységet időről időre egy-egy hosszabb túra alkalmával, megvalósítva gyerekkori képzelgésem.

Teljesítményúrázók és vasútrajongók várakoznak arra Vácott, hogy végre elinduljon velük a retro szerelvény a diósjenői vonalon

A retrovonatról most szálljunk gyorsan le és üljünk fel arra, ami a Börzsöny irányába visz szombat hajnalban. Bár izgalmas a múltba visszarévedni, de a mai nap sokkal több izgalmat fog tartogatni, kicsit talán többet is a kelleténél. A 7 óra 8 perces vonatot néztem ki a Nyugatiból, aminek 7:38-kor van a csatlakozása Magyarkút irányába, és amivel a 8 óra 15 perces rajt még kényelmesen elérhető. Lehetett volna a biztonság kedvéért az eggyel korábbi, azaz a 6 óra 8 perces vonatot is választani 6 óra 38 perces váci csatlakozással, de ennek nem láttam feltétlen szükségességét. (És utólag nézve jobban se jártam volna, inkább csak rosszabbul.) Társaságot hamar találtam magamnak a nagy zsákkal szintén a vonathoz igyekvő Fűrész Andi személyében. Neki most más volt a túraterve, kint aludni készült a barátjával. Csatlakozott hozzánk két idősebb úr is, akik a mi túránkon szándékoztak pontőrködni és hoztak magukkal csintalan p...-kat, azaz palacsintákat, amiket majd mi fogunk később megenni Nógrádon. Mikor a kalauznak bemutattuk intergalaktikus bérletünket, azaz a vármegyebérletet (köszi Andi, megint újat tanultam), még nem is sejtettük, hogy ez az utazás minimum annyira kalandos lesz, mintha törülközővel próbálnánk űrhajót stoppolni Douglas Adams regényében. Andi utazott tovább, a pontőrökkel és más túrázókkal egyetemben mi pedig leszálltunk Vácott. Be is lőttünk egy másik peronnál messze várakozó Bzmot szerelvényt, elvégre ilyenen szoktunk zötykölődni Diósjenő felé. Most azonban senki se volt se a vonaton, se körülötte és ez felettébb gyanús lett társaságunknak. Kiszúrtunk viszont egy másik peront, ahol egy üres vonat mellett nagyobb társaság várakozott, köztük sok ismerős arc. Akkor ez lesz a miénk. Üdvözöltük egymást a túrázós ismerősökkel és a nagy eszmecsere közepette szinte fel se tűnt, hogy a vonatnak lassan indulni kéne. Azonban szemet szúrt, hogy a kijelzőn a vonatunk mellett 30 perc késés felirat jelent meg. A MÁV alkalmazásban meg szerelvényhiba miatti késés. Szokás szerint más egyéb tájékoztatás nem történt, mi meg találgathattunk. Meg gondolkodhattunk egyéb módozatokon, hogy jutunk el majd Magyarkútra. Annyi biztos volt, hogy a 8:15-ös rajtot bukjuk, és így lehet, hogy a nagymarosi átjutást is a Duna túloldalára. Nagyrészt ugye hosszútávos indulók várakoztak a peronon. Elindultunk páran a pénztár felé, hogy kapjunk valami bővebb információt, de a pénztáros hölgy még nálunk is kevesebbet tudott. Megdöbbenten kérdezte, hogy a 7:38-as vonat nem indult el? Nem volt mit tenni, a forgalmi iroda felé vettük az irányt. Ott Szabó Attilának már sikerült megtudnia, hogy lesz pótlás, illetve az is kiderült, hogy az előző vonat akadt el még az első állomás előtt és amiatt nem tud új szerelvény indulni, mivel csak egy sínpár van. Szóval azok se jártak jobban, akik korábban indultak el a túrára. Hamarosan aztán visszaérkezett a meghibásodott szerelvény, rajta a sok csalódott túrázó és vasútbarát. Az utóbbiak az ezen a vonalon zajló retrohétvégére érkeztek volna. Ők legalább nagy szakértelemmel tudták kommentálni az eseményeket, mi meg kíváncsian hallgattuk. A MÁV meg megint bemutatkozott, hogy ők retrohétvége nélkül is tudják hozni a 21. században nagyon retro érzést. A meghibásodott, azaz a súllyal és a pálya sajátosságaival nem bíró kis-Dacia mozdonyt aztán kiiktatták a forgalomból és elhárult az akadály az elől, hogy a nagy-Dacia fél kilenc után útnak induljon a hoppon maradt túrázók és vasutasok által felszaporított utazóközönséggel. Kis késés a pesti csatlakozás késlekedése miatt pluszban még összejött. Volt akinek az egész sok volt és úgy döntött, inkább hazafelé veszi az irányt a Börzsöny csúcsai helyett. Bővebben itt lehet olvasni a vasúti vonalon történt fennakadásokról.

Végül aztán éppen még fél 10 előtt, kézben az itinerrel, Márton Dani társaságában nekilódulhattunk a kék jelzés Máriaremetéig tartó felgöngyölítésének. Kapott az egész százas mezőny egy engedményt: nem feltétlenül szükséges érintenünk a Hegyes-tetőt, hogy biztosan el tudjuk érni az utolsó 7 órás kompot. Bár saját bevallásunk szerint semelyikünknek se használt a két hónapnyi kihagyás a Kék Balaton óta, elég szép tempót vettünk fel. Sejtettem is, hogy a nem formában lévő Dani tempójában én hamarosan bekrepálok. Amit lehetett, megkocogtuk, de azért a kilátást igazolópont híján is megcsodáltuk apró kitérővel a Lokó-pihenőnél a Nagy-Kő-hegyen. Aztán lerobogtunk a hegy tövébe, ahol olyan szerencsénk volt, hogy Ács Gáborral egyetemben végignézhettük, hogy vontatja visszafelé a nagy-Dacia a két kocsinkat.

A két fiútól kezdtem lemaradozni, viszont utolért Wagner András, majd egy UTH pólós futó srác, aki az 50 km-es táv keretében az OKT-t is teljesíteni szándékozott, majd holnap folytatta volna tovább a Duna túloldalán. Sietnie kell, mert október 10-én, a Kéktúrázás napján már a Bakonyban kell tartania és csak hétvégenként ér rá. Az alig csordogáló Csurgó-forrásnál vártak valóban a csintalan palacsinták és az ismerős pontőrök, majd mindennemű töltekezés után nekiindultunk a Kálvária-domb enyhe emelkedőjének. A réten Danival egy narancssárga polisztirolrepülőre leltünk, amit ki is próbáltunk. Nem repült túl jól, így ott maradt, hátha keresni fogják a falusi gyerekek. 

Töltekezés a Csurgó-forrásnál

Dani aztán nálam sokkal jobb tempót vett fel Királyrét felé igyekezve, el is tűnt a látótávolságomból. Neki ez a 19. teljesítése már, így minden kanyart ismer, tőlem eltérően, aki az Országos kék eme szakaszán jó sok éve jártam már, akkor is ellenkező irányból. Így nem csoda, hogy elvétettem egy kanyart és egy helyen találtam magam, ami még a rémálmaimban visszatérő esős Szondi 85 teljesítésről lehetett ismerős. (Ahol nem kellett volna akkor se járnunk.) Ács Gábor meg követett hűen a rossz irányba. Szerencsére még nem távolodtunk el sokat a valós utunktól, így néhány másodperc múlva mi igazítottunk útba két szintén tanácstalan kéktúrázót.

Gáborral egészen Királyrétig együtt haladtunk, sokat csevegve a hamarosan megrendezésre kerülő Pénteki poroszkáló százasról. Egészen a helyig, ami úgy tűnik, Királyrét közelében van, mert lövésem se volt, merre járunk. Mikor Gábor szerint már megkezdtük a Csóványos mászását, kezdett csak derengeni a terep még a Runaway börzsönyi versenyeiről. Most azonban nem voltam futóversenyhez illő formában, le is maradtam jócskán Gábortól is. Hagytak el sorra az emberek, például Török Daniék és más, kevésbé ismerős túrázók is hegyre felfelé. A Saj-kút-bérc balról magasodó tömbje már egészen ismerős volt, de jól tudtam, innen még van mit mászni a Foltán-keresztig. Nem is beszélve a Csóványosról. Azért a kereszt és a csúcs közti szakaszon nekem is sikerült pár embert utolérnem, például Baranyai Zsókáékat. A lassabb tempó kicsit engedte, hogy a táj szépségére és a sok lila őszi kikericsre is rácsodálkozzak, valamint arra, hogy ez a kevés eső is milyen jótékony hatással volt a természetre a nagy szárazság után. Sok kéne még belőle, ami persze nekünk túrázóknak nem lenne annyira pozitív, de nem a mi kívánságaink az elsődlegesek hosszú távon. 

A nógrádi vár egyre távolabbról

Zsókáékat is elhagytam, sőt egészen már a csúcs közelében jártam, mikor két szembe jövő turistára lettem figyelmes, akik nagyon néztek befelé az erdőbe és mutogattak valamit. Esélyes, hogy valami állatot pillantottak meg. Mutatták nekem is, hogy nézzek gyorsan a közeli fekvő fatörzs irányába. Nem akartam hinni a szememnek, sőt elsőre azt hittem, hogy vadmacskát látok, ami szintén kuriózum lenne: hosszú csíkos farok, egy hosszú hát - ez nem macska, de ilyet már láttam valahol... Kutattam bőszen a memóriámban a tájidegen állat után: megvan, nem is olyan messze Törökmezőn a kisállatkertben vannak ilyen ormányos medvék. Lehet, hogy onnan szökött meg ez a példány is, mely meglehetősen otthonosan mozog az erdei környezetben. 

Zsókáék nyomában a Csóványosra kapaszkodva

Egy ormányos medve a Csóványoson!

És bezárt kollégája Törökmezőn

A Börzsönyben szokatlan állatot egy futó is észlelte a Hárombarát-nyeregről, aki videót is osztott meg róla: https://www.facebook.com/reel/1451182997061287

A kilátó alatt egy fél alma ütötte a markomat, amit lefelé botladozva a köveken jóízűen el is fogyasztottam. Ahol a terep megengedte, igyekeztem erősebb tempóra váltani. Úgy gondoltam, a Nagy-hideg-hegyen mindenféleképpen beiktatok egy rövidebb pihenőt, hátha egy kávé majd helyre ráz. Ez így is lett. A mosdóban készítettem egy újabb izotóniás italt, valamint vettem is egyet nem túl olcsón, mert a kólám is éppen elfogyott. A teraszon rövid eszmecserét folytattunk a kéktúrázó futósráccal és arra lyukadtunk ki, hogy egyikünk sincs nagyon elemében. Mondtam neki, hogy azért olyan „öregesen” majd lekocogok a hegyről Kisinócra, mert ugye a komp az megy, ha rajta vagyok, ha nem. Ő meg mondta, hogy már semmi kedve futni. No ebből az lett, hogy elkezdtem élvezni a leszáguldást nosztalgikusan felidézve a WTF BRZSNY versenyeket, aminek I love BRZSNY mintás pólóját éppen viseltem is, mikor éppen láttam, hogy valaki érkezik hátulról. Csak nem a fehér pólós futó? Mondta is, hogy ez éppen nem öreges tempó... én meg kérdeztem tőle, hogy akkor ezek szerint mégis megjött a kedve? Szóval kvittek voltunk...

A turistaház teraszán gyümölcslevessel vártak, olyan finommal, amit ritkán eszem. A különleges alkalomhoz gyerektányérral tálaltak és lelkemre kötötték, hogy meg kell mondani, mi van az alján. Nos nem volt nehéz rábukkannom Micimackóra. Szívem szerint repetáztam is volna, de éppen beszédbe elegyedtem Ferivel és Évivel, akik szintén itt pihentek és sörözgettek. Gondoltam, akkor inkább társulok hozzájuk és kérek én is egy sört. Aztán hamarosan Éviék már indultak tovább, mondva, hogy úgyis utolérem őket. Így is lett. A kóspallagi kálváriáig meg is kerültek. Innentől egészen Törökmezőig együtt haladtunk hármasban. Törökmezőnél a pecsét megszerzése után úgy éreztem, van még bennem némi kraft, így elbúcsúztam a többiektől az állatkerti ormányos medve kollégák megtekintése után. Már a komplexum után, a lejtő elején találkoztam Fűrész Andiékkal, akik esti sátorozóhelyükre tartottak és szembe jöttek a mezőnnyel. Amit csak bírtam, kifutottam a Köves-mezőig, ahol mindössze 30 percem maradt a 6 órás kompig. Menet közben mérlegeltem, hogy Hegyes-tető és 7 órás komp vagy kék kereszt és 6 órás komp. Az utóbbi irányába dőlt el a mérleg. Még bevágtam pár dinnyeszeletet, amit nagyon kínálgattak a nem túl józan srácok, majd lenyomtam a sprintet a révig.

Búcsúzik a Börzsöny

A kikötőt nem találtam meg elsőre, így a többiek már messziről kiabáltak, hogy hova menjek. Ott volt már Dani, Gábor, Attila, Rita, András és Csaba is az ismerősök közül. Kevés idő még enni is maradt. Kiderült, Dani a Hegyes-tetőt se hagyta ki, ő nem is szokott ilyet, mert nála ez becsületbeli ügy. Az eddig mintegy 50 km-t maga mögé utasító társaság kicsit megpihent végre a kompon, hogy újult erővel induljon neki a Visegrádi-hegység emelkedőinek és a hátralévő 60 km-nek. Első körben a kálvária következett, Csaba szerint a „mi kálváriánk". A nagy mászás előtt jó lett volna bekapni egy lángost, de sajnos az étterem már bezárt addigra, mire átértünk. Itt konstatáltam, hogy a depós csomagom a túlparton maradt, megint csak bontatlanul. (Ügyesen összekevertem Visegrádot és Nagymarost, én a nagy térképbúvár...) Se kabát, se kóla, se töltő. Ez utóbbit talán csak kibekkelem, kis szerencsével kólát vagy egyéb koffeint is szerezhetek, de mi lesz a hidegnek ígérkező éjszakával? Elég lesz vajon a pulóver és a vékonyka futókabát? 

Fáradt túrázók a komp fedélzetén

Egyelőre felfelé a kálvárián kevéssé főtt emiatt a fejem, inkább izzasztott rendesen az emelkedő. Közben próbáltam magyarázgatni a stációkat a többieknek több-kevesebb sikerrel. A stációk lassan elfogytak, az emelkedő sajnos velünk maradt. A fellegvár környékén hagyott egy kis szusszanót, itt tudtunk vizet is tölteni. A bobpálya melletti parkolónál kértem a pontőrtől kis teát, így valamennyi koffeinnel is sikeresen felvérteztem magam az egyre közeledő éjszakához. Ritáék kicsit megálltak pihenni az egyik asztalnál, Danival mi ezt nem láttuk szükségesnek, így tovább mentünk a Borjú-fő irányába. Bár addig még sokat kellett menetelni, főleg mászni a visegrádi szüreti mulatság hangjaira... A Nagy-villám melletti hatalmas réten láttunk kint sátrazókat, ugyanúgy, mint később a Bükkös-patak völgyében, biztos szarvasbőgést jöttek hallgatni.

A „mi kálváriánk”

A Moli-pihenőnél még elkaptuk a nap utolsó sugarait, ahogy narancsos bíborra festik a Duna szalagját. Egy rövid ideje már lámpával mentünk. A Pap-rét felé menet meséltem Daninak Horthy itteni magánútjáról és vadászterületéről, meg a fenti katonai objektumról, ajánlottam, hogy nézze meg ezeket. Az aszfaltos úton azt láttuk, hogy közeledik valami fény, kiderült, fényről kevésbé van szó, inkább egy nagyobb társaságról, amit felnőttek és gyerekek alkottak, és akiknek egy közös jellemzőjük volt: lámpa nélkül, síri csendben gyalogoltak befelé az erdőbe az éjszakában. Tűnődtünk is, mi a fészkes fenét akarnak így csinálni. Talán az erdészházban laknak vagy szarvasbőgést akartak hallgatni? Mindenesetre nem csak nekünk szúrtak szemet, az előttünk járó Gábor is kérdezte később az étteremben, láttuk-e őket. Végül is az ő dolguk, de akkor is furák voltak... 

Egyébként a szarvasokra kitérve itt-ott már hallottuk a hangjukat, de az intenzívebb szarvasbőgéses élményt csak bőven később kínálta ez az éjszaka. Őzeket is néha észrevett Dani az út mentén, én, a vakegér kevésbé. Végül leértünk Pilisszentlászlóra, ahol egyenest megcéloztuk a Kis Rigó vendéglőt. Máris hozta nekünk a finom babgulyást a pincér, ráadásul igencsak bőséges adagot. A pincér srác bónuszként bűvészmutatványokkal is szórakoztatott minket. Ilyen sincs minden túrán! Aztán berakták nekünk az „Indulj el egy útont” a Muzsikás együttestől, ami ugye a kéktúra himnusza lehetne. Sőt az is kiderült, hogy egyik túratársunkat személyesen is ismerik. És a következő ponton pont ez a túratársunk, Gál Viktor volt az egyik pontőr – micsoda véletlenek! Én meg elmeséltem nekik, hogy a régi időkben egyetemistaként pont ez az étterem volt a túratársaságunknak a törzshelye, amit viccesen Rigolettonak becéztünk. Búcsúzóul megittam még egy kávét, hogy biztosan fel tudjak menni Dobogókőre. Erre is majdnem meghívtak, mikor megtudták, mennyit gyaloglok, nekem kellett lebeszélnem őket avval, hogy akkor mindenki más betérőnek ma éjjel járna itt az ingyen kávé.

Leereszkedtünk a Bükkös-patak völgyébe, ami mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem, hiszen annyit jártam erre gyerekként, fiatalként és felnőttként is. Meséltem is Daninak jó sokat mindenről. A szentendrei tömeggyilkosságos sztorihoz még a szarvasok is bőgtek a Sikárosi-réten valahol, annyira szívszorító volt. A lámpám hirtelen vacakolni kezdett, jól rám ijesztett, pedig fullra töltöttem előző este. Szerencsére a ki-bekapcsolás segített. A Bükkös-patak medre mentén aztán igen meredek úton felkapaszkodtunk Dobogókőre. Az Öreg-vágásnál az előttünk haladó Gábort is utolértük. Szegény annyira álmos volt, hogy egy jó nagyot botlott valahol a leégett Nimród hotel előtt. A régi turistaház teraszán Viktorék vártak minket szőlővel és szilvával, meg ásványvízzel. Sokat nem időztünk, mentünk tovább, amerre vitt a kék csík, bele az éjszakába.

A házak közötti parkban Dani két kis nyuszit vett észre, ahogy össze--vissza ugrabugráltak. Nagyon nem is féltek tőlünk, nem szaladtak el közeledtünkre, még akkor se, amikor megálltunk nézni őket egy darabig. Aztán a legelésző nyulakat ott hagytuk a többieknek Dobogókőn, mi meg nekifogtunk az ereszkedésnek a Zsivány-sziklák irányába. Egy helyen talányos módon le volt húzva a sárga kereszt jelzés, egy darabig azt hittük, hogy a tavalyi Szántó 200 óta megszűnt esetleg. De nem, mert egy másik fán ott virított teljes épségben. Végül beértünk Pilisszentkereszt házai közé. Ha Dani nem tudja, merre van a pont, én egyedül biztos nem találom meg. Mert nem a kék jelzésen, hanem a főúton volt egy kihelyezett sátorban. Meleg fogadtatásban részesültünk: kaptunk teát, kávét, süteményt és zsíros vagy májkrémes kenyeret is. Az egy szál pulóver kezdett határeset lenni, így jól jött a pihenő a kellemesebb klímájú sátorban.

De sajnos hosszú volt még innen a hátralévő út, mintegy 30 km várt ránk összesen. Ez ilyenkor már senkinek se esik jól. Én ezen a ponton meglepően fittnek éreztem magam még a folytatáshoz, talpfájás is alig-alig mutatkozott, pedig a túrák ezen stádiumában az már rendre kínozni szokott. A kedvem is egész jó volt. Elaludni az elkövetkező viszonylag unalmas szakaszon meg nem hagytak a lódarazsak és a szarvasok. A pilisszentkereszti Szurdok egyik kanyarjában volt egy lódarazsakra figyelmeztető kiírás, amit Dani látott meg. Én ugye olyan vaksi vagyok, hogy se a szöveget nem látom és mellé süket vagyok, mint a nagyágyú, így a döngésüket se hallottam. Csak Dani kiabált, hogy kapcsoljam le gyorsan a lámpát. Ez még egyszer-kétszer előfordult az út során. 

A szarvasok valószínűleg nagyon kedvelik a főút és a kék jelzés közti mezőket, mert egyfolytában hallatták a hangjukat, miután kijutottunk a Szurdok bugyraiból. Az erdő mélyéről, a Hosszú-hegy irányából pedig egyre érkezett a válasz. Az egyik bika vicces Aú-aú hangot hallatott, gondoltuk, biztos neki is fáj már... Előkerültek történetek Jancsi kocsijáról a Kevély-nyeregben, ami egyébként egy pocsolya volt, de Dani már csak akkor tudta meg, hogy félrehallotta a dolgot, amikor nyakig benne volt, meg Csutoráról, akit Géza keresett bőszen egyszer pont itt a Szentkút környékén az egyik régebbi Kékszalagon, szembe menve a mezőnnyel. Csutora meg nagyban barátkozott valami turistákkal a kápolnánál. Szóval a körülményekhez képest egész jól viseltük magunkat és a távolról Dani szerint hatalmas tortának vagy esetleg Havas-alteregónak tűnő Kevély kapaszkodója se fogyasztott el minket végleg, csak az egyik kanyarban leselkedő lódarazsak majdnem, ha Dani nincs megint résen.

Újabb pecsételés után nekikezdtünk a keserves lejtőnek a Szódás-barlang felé. A lefele bukdácsolást a köveken még nehezítette az is, hogy próbáltam nem viszontlátni az I:am új sós karamellás géljét az éles sziklákon, amit igyekeztem lekényszeríteni a torkomon részletekben. Ha Dani nincs velem, egyedül elég bajosan találtam volna el Pilisborosjenőre a Kevély-nyeregből, mert sok helyen jelzésnek se híre, se hamva nem volt a nyílt részeken. Túratársam viszont ismer minden kanyart és letérőt lassan már becsukott szemmel is. Utoljára bizony erre is az OKT 70 alkalmából jártam, immár lassan 5 éve, mert jövőre már az OKT 75-öt rendezik. 

Bocs, Pultrafutó, lopnom kellett, hiszen a történtek kapcsán Daninak is elmondtam ezt a viccet, amit jó eséllyel csak ultrások értenek...

A Köves-bérccel lassan elfogytak az emelkedők, már csak a Csúcs-hegy leselkedett ránk orvul egy másik Havas-alteregóként az Aranyhegyi-patakon túl. Mellőztük a most puszta eperföldeket és a kukoricásokat. Dani szerint örülhetünk, hogy mostanra már nem bennük vezet az út, mert voltak ilyen évek is. Két vonat is elment mellettünk, mire odaértünk a Rozália téglagyárhoz. Egy padra leültünk eszegetni kicsit és nézni, ahogy lassan hajnalodik a város széle felett. A városba azonban egyelőre még be nem engedtek minket, a kék szigorúan mellette szerpentinezik fel, keresztezve sokszor a bicikliutat, ami remek lehetőséget kínál a kispistázó kedvűeknek. Mi azonban nem ilyenek vagyunk, mint a mögöttünk jövő fények gazdái sem. Próbáltunk szökni előlük, amennyire az egyre kegyetlenebbé váló meredekség engedte. Mire nagy lihegve végre felértünk a kék utolsó kanyarjába, szem elől tévesztettük őket. Találgattuk, kik lehetnek, Ritáékra tippeltünk.

Ébredezik a táj a Virágos-nyereg alatt

Azonban a Virágos-nyeregben a ponton minket nem ők követnek, hanem Nagy Jani. Pedig őt eddig sehol se láttuk... Kis nasizás után megyünk is tovább, tudjuk le azt a kevéske maradékot a célig. Innentől már a kék kereszt lesz a társunk, mely ide-oda kanyarog Pesthidegkút utcáin, újabb levágási lehetőséget biztosítva az erre vevőknek. Dani szerint ezt a túrát ki lehet hozni sokkal rövidebből is, és szoktak is evvel a lehetőséggel élni. Mi azonban most nem a Kispistázót csináljuk, így szépen megyünk a kék jelzés után. Mesélem Daninak, hogy a kék kereszt egyébként a Szív kör instant útvonala is egyben, sok tetszetős, viszont eléggé urbánus II. kerületi részt nemrég ismertem meg ott, így a szép, de igen hosszú Mosbach-parkot is, amin áthaladtunk.

Az utolsó kilométerek a város peremén

Ezek az utolsó kilométerek mindig a legnyűgösebbek, de most meglepően könnyedén viselem őket, nem nézegetem másodpercenként az órám, sőt a másik eshetőség, a futhatnék se jön rám, hogy túl legyek gyorsan az egészen. Tudom, egyszer biztosan vége lesz, nem is olyan sokára már. Még néhány kanyar és megleszünk a kékszalag felgöngyölítésével 22 órán belül, ami annyira nem is rossz eredmény. Ugyan Dani fénykorában ennél sokkal gyorsabb Kékszalagokat is ment. Persze most is többet ment nálam 4 és fél km-rel, hiszen ő a nem kötelező Hegyes-tetőt is megjárta...

Az oklevél legelső változata a nyolcvanas évek végén az akkor még létező MÁV Jegynyomdában készült (Köszönöm, Máté István az információt)

Belépünk a Cserkészház ajtaján, mienk már a kitűző az oklevél, mint ahogy a kékszalag felgöngyölített gombolyagjába tűzött összes élmény is. Mint gombostűk a tűpárnában, kaland sorakozik kaland hátán feltűzve vagy éppen feltűzve mind a kékszalagra. Nem is lesz még egy ilyen túra biztosan, hisz egyik se megismételhető, még ha az útvonal ugyanaz is. Bár volt néhány változtatás a sok-sok év alatt a BEAC maxi avagy a Turista (és nem (Túrista, mint ahogy az emléklapon szerepel) Kékszalag története folyamán.

Mi más szólhatna, mint a Vad Fruttik új dala, aminek példaértékű, Fortepan képekből összefűzött retro klipje van, ráadásul szövegének kiragadott részletei kitűnően ráhúzhatók a terepultrák világára is, mint például a következők (tudom, ilyet nem illik csinálni, hogy csak úgy mazsolázgatunk kedvünk szerint...):

„nem kérdezik, hová megyünk

megszoktuk már a ráncokat

…

elindulunk a sötétbe

ugráltunk, inkább nem vágtunk

eret, ha nehéz volt hánytunk

néha csak egymás nyakába borultunk,

hogy annyira szeretlek b+

…

ugyanúgy fáj a fej reggel

ugyanúgy kéne egy gyógyszer

ugyanúgy szeretlek még

messze még a vége,

messze még a vég”

És aki azt gondolja, hogy a történetnek itt vége, az nagyot téved. Mert többedmagammal szépen hazautaztunk, ki-ki a maga lakóhelyére. Már éppen azokat a pillanatokat éltem, amik túrán a leghőbb vágyálmaim között szerepelnek: értsd, a zuhany alatt álltam, mikor hirtelen berobbant a tudatomba valami, méghozzá az elátkozott depós csomagom. Az bizony ott maradt Máriaremetén. Két választásom volt: hagyom a francba az egészet, aztán majd hét elején utánajárok, hogy szerezhetem vissza. Igazából értékes dolog benne csak a powerbank és a töltőkábelek voltak, de azokat viszont sajnáltam volna. Vagy most azonnal indulok vissza Máriaremetére, ami majdnem egy órás utazás a lakásomtól, csak oda. Gyorsan rátelefonáltam a főszervezőre, aki mondta, hogy 12-ig biztosan ott lesznek. Így hát nekiindultam újra a városnak, ne okozzak fölösleges kalamajkát, bár szívem szerint azonmód bevetettem volna magam az ágyba. A csomag is meglett, újabb teljesítőknek is gratulálhattam, mint Zsókáéknak és Török Daniéknak, ráadásul még beszerezhettem az ajándékokat a délutáni vendégségbe, ami előtt aztán pár órát azért még sikerült aludnom.

A következő százasig most egy hét sincs, pénteken jön ugyanis a Pénteki poroszkáló.

Strava-link: 

Egy börzsönyi százas sose baromság!

 

Vajon melyik a nagyobb szívás? 106 km-t gyalogolni a Börzsöny köves, morzsalékos ormain szakadatlanul hegynek fel és le, szinte laposabb pihenőszakaszok nélkül, közben megmászva egy kisebb 5300 méteres himalájai csúcsot vagy az Alföld forró de abszolút lapos és monoton sivatagában menetelni 120 km-t alig ellátással, közben epedve keresve a vízlelőhelyeket? Ezen lehetőségek közül választhattam a július 5-6-i hétvégén. Nyilván nem sokáig hezitáltam, mivel a bajnoksági futam egyértelműen a Szondi 100 volt, nem az Ország közepe 120, amit idén egyszer már amúgy is teljesítettem, még januárban. Másrészt éppen ideje volt revansot venni a drégelyi vár kapitányáról nevezett túrán, szépítve a tavalyi fiaskót, mikor is megfutamodtam a túlerőt látva és a Vilatinál átneveztem 85-ös távra. „Diadallal várta be végét.” Ez állt a saját készítésű motivációs karkötőmön. Nem fújhattam ezúttal visszavonulót, végig kellett mennem. Már csak emiatt is. Meg a bajnokság miatt. Nem voltak illúzióim, tudtam mi vár rám. „Egy igazi kihívás”, mint ahogy a túra szlogenje is mondja, egy kőkemény százas, ami A kör kistestvére lehetne, mint ahogy tavaly is megállapítottam. Most, hogy már tarsolyomban a százas táv is, se változtatom meg a véleményemet. Állítólag maga Csipi is tett egy olyan kijelentést, hogy ez a százas nagyjából ekvivalens A kör száz kilométerével.

A motivációs karkötőm - még idézni se tudok pontosan...

És ő aztán igazán tudja, miről beszél. Nála talán az országban, sőt az egész világon nem tudja ezt senki jobban, hisz ő teljesítette legtöbbször a börzsönyi körmenetet, úgy, hogy egyszer duplázott is. 

Megcsináltam, bár valljuk be, a magamfajta irodistának sokat segít az Excel.

Én azt a penitenciát kaptam tőle, hogy írjam le százszor, hogy „Egy börzsönyi százas sose baromság!”, miután azt a felelőtlen mondatot tettem ki a közösségi média sokat látott felületére, hogy az Ország közepe 120-on elindulni ebben a forróságban kb. ugyanakkora baromság, mint a Szondi 100-on. Bár ezt azóta is fenntartom, hogy immár elmondhatom, hogy Szondi 100 teljesítő lettem. Ami szerintem (nem csak szerintem) az ország egyik legnehezebb százasa. Lehet, hogy a nyári Ország közepe 120 is az, hiszen a téli se volt könnyű. Ezt csak akkor fogom megtudni, ha azt is megcsináltam.

Viszont rögtön teszek még egy kijelentést, amivel nem biztos, hogy mindenki egyet fog érteni. Én ugyanis azt hittem, hogy ismerem a Börzsönyt. Méghozzá elég jól. Elvégre túravezető vagyok, aprócska korom óta járom télen-nyáron, tavasszal-ősszel a fővároshoz viszonylag közel fekvő és emiatt igen frekventált hegység magaslatait és vadregényes völgyeit és nem csak a jelzett utakon és nem csak társaságban. Ezen a túrán jöttem rá, hogy bizony alig ismerem a Börzsönyt. Mert a Börzsöny, mint tudjuk, nem viccel. A Börzsöny egy hatalmas tanítómester. Szóval aki még nem járt holtfáradtan, minden második kőben megbotolva, megtett 60 km-rel a lábában, vaksötétben a kaldera peremén a Jancsi-hegytől a Magyar-hegyig, vagy nem mászta a Hegyes-hegy-ormot éppen bedögölni készülő lámpával, sőt nem jött lefelé róla a feneketlen szakadékok peremén, az semmit se tud erről a hegységről. Hiába járt már itt könnyed kis túrákon világosban számtalanszor. Hiába ismeri a közeli beomlott faviaduktokat vagy a Kovács-patak völgyének elhagyott táróit, vagy tudja szinte az összes eldugott kunyhó és emléktábla lelőhelyét. És mutatta ezeket meg másoknak is. Vagy aludt kint már egyedül a Kun-rét vadles-kilátóján. Csak pedzegeti a legjobb esetben is, mit jelent a szállóige, hogy „A Börzsöny nem viccel”. És még most sem merem kijelenteni, hogy megismertem a hegység másik arcát. Mert nem jártam még ugyanitt sűrű ködben vagy szakadó esőben. Méteres hóban már igen, többször is, sőt sok évvel ezelőtt még gyatra kezdetleges túraszerelésben is, az is tanított keményen, de az igazi alázatot most kellett gyakorolnom, mikor a Holló-kő sziklabércén a „leskelő hold” arcát bámulva jött a döbbenet és vele a hirtelen felismerés. Én itt akár le is zuhanhatnék! Egy rossz lépés és vége! Nem véletlenül van ennek a hegységnek saját hegyimentő csapata. Vagy találnak hullákat eldugott völgyekben és hegyoldalakban hónapokkal az eltűnésük után. Sose vettem észre napközben ezeket a tátongó mélységeket, hatalmas sziklákat, melyek között kanyarognak a mérhetetlenül köves ösvények. Vajon a fáradtság és az éjszaka miért mutatja egy teljesen másik arcát a tájnak? Érzéki csalódás mindez vagy ez a valóság?

Már alkonyatkor a Holló-kőn

És az se tud semmit a hegységről, akivel nem nézett még szembe narancssárgán villódzó szempár a sötétben, ahogy vonszolja fel magát teljesen rezignáltan, minden mindegy, egyszer majd felérek alapon a Nagy-Hideg-hegyre a hajnali derengésben. Hogy milyen állat volt, mely félreugrott előlem az út menti bozótba, majd nézett meg még egyszer egy száraz ágról, hegyezve füleit, most sem tudom teljes bizonysággal. Olyan macska nagyságú lehetett az általa keltett zörejekből ítélve, talán akkora szerencsém volt, hogy életemben először láttam vadmacskát a vadonban. De biztosan nem tudhatom. Mint azt se, hogy szarvasok voltak-e az előlem menekülő vadak már a hegytetőn. Vagy azt, hogy vajon „bülbülök” voltak-e aznap az első dalra fakadó madarak. 

Az utolsó komoly emelkedő tetején

Az se ismeri a Börzsöny ezer arcát, aki még nem látta, hogy terít a hegység főgerince fölötti hajnali égboltra „bíborszínű kaftánt” a nap első sugara. Fotó nem készült minderről, vissza úgyse tudná adni a látványt, meg amúgy is túl fáradt voltam már a telefont elővenni és nem mellesleg volt ezer más gondom. De amit láttam, azt láttam és sosem felejtem el. 

Kiégett fű a jenői Závoznál

Az sem tud semmit, akit nem lengett körbe az útmenti bozótból áradó dögszag, a halál átható lehelete. A pusztulásé, ami ott leselkedik lépten-nyomon és támad, ha gyenge láncszemre talál. Elég hozzá talán a rendkívüli szárazság, a sok elgyengült, vizet nem találó szomjas állat. 

Az éjjeli szakaszon volt pár felírandó kód Arany verséből

„Szél zendül az erdőn ... Idekinn hideg éj sziszeg aztán!” - írja Arany János balladájában. Nem tudom, a költő valaha megfordult-e a Börzsönyben, de a természettől kevésbé elszakadt vidéki ember lévén talán pontosan tudta, milyen az, mikor az ember hirtelen beérkezik egy fagyzugos völgybe (jelen esetben Nagybörzsönynél). Majd hirtelen magára kell kapnia a karszárakat, amiket máris húzhat le, mihelyt megtett pár száz métert a fűbe harapós Hegyes-hegy-ormon. Na jó, ezt Arany biztos nem tapasztalta meg. (Most elképzeltem a bajszos parasztember képű költőt full technikai cuccban, ahogy ultrát teljesít.) 🤣 

A Gemini ezt hozta nekem létre - szerintem kicsit Csanyára hajaz :-)

A Börzsöny megtanít arra is, hogy a kaland bármelyik pillanatban véget érhet, elég csak egy nüansznyi gikszer. Például az, hogy valószínűleg a fáradtság miatt a nagybörzsönyi ponton, amit előzetesen vagy egy negyed órát kerestem, mert a gpx máshova jelölte, csúnyán átestem indulásomkor a padon. Magam nem nagyon ütöttem meg, de a lámpám valószínűleg kapott egy kisebb ütést, mert néhány perc múlva villogni kezdett, ami azt jelenti, hogy merülőben az akku. És ennek megerősítéseként hamarosan le is kapcsolt alacsonyabb fényerőre. De ekkor már messze voltam a ponttól és sok kedvem nem volt visszamenni a bizonytalanra. Mert egyáltalán nem biztos, hogy volt töltőjük az egyébként rettentően készséges pontőröknek. Persze az esést és a lámpa vacakolását nem kapcsoltam össze, csak azt tudtam gondolni, hogy megint magától bekapcsolhatott a zsákban és idő előtt lemerült. És ezen a ponton a folytatás igencsak zárójelbe került. Mit tehet az ember? Megpróbálja, működik-e a lámpa a hosszú hónapok óta magával hurcolt pótelemekkel. Vagy megpróbál tovább haladni az alacsonyabb fényfokozattal. Ameddig az kitart. Kockáztatva a még bizonytalanabb és lassabb haladást (éjjel amúgy is szörnyen be szoktam lassulni), ami ráadásul felettébb balesetveszélyes. Különösen a Hegyes-hegy-orom tetején, de erről ekkor még tudomásom sincs... Vagy leülök szépen az út mellé és bevárom a mögöttem jövőket. Csak nagy sokára kapcsolódik össze fejemben, hogy az esésnek köze lehet a lámpa hibájához, hiszen már nagy utat megtettem az addig kifogástalanul világító fejlámpával, és talán meg kéne próbálni újra behelyezni az akkut próba szerencse alapon. Próba, szerencse, működik! Csak érintkezési hiba volt. Aki ultrára adja a fejét, annak magának kell megoldani a hasonló rizikós helyzeteket. A pillanatnyi legjobb tudása szerint. Most ezt is megtanultam.

Éjjeli lajhár a nagybörzsönyi ponton – pont olyan mint én

Persze az sem mellékes, hogy az égiek azért segítenek folyamatosan. Ez abban is megmutatkozik, hogy a főszervező, akit előzetesen, a pont keresésekor nem értem el telefonon (térerő ugye csak elvétve van a hegység mélyén és a peremén is), visszahív, éppen mielőtt elérném a Hegyes-hegy-orom csúcsát. Addigra persze már minden mizériám megoldódott. Teljes bizonyossággal meg tudom nyugtatni, hogy már minden rendben, és haladok szépen előre a tracken. Mesélem neki megkönnyebbülten nevetve, hogy egy motoros találkozón is tiszteletemet tettem, miközben össze-vissza keresgéltem a pontot. Azért minden egyes rizikósabb lejtő alján hálát adok, hogy épségben lejutottam. Van most dolguk az őrangyaloknak! A Börzsöny imádkozni is megtanít.

A jobb sorsra érdemes Magas-Tax

És végül arra is megtanít, hogy mindig van feltámadás. Hiába vánszorog az ember még az egyik pillanatban ásítozva a Taxi-nyiladékon, és dőlne le bármelyik útmenti bokorba néhány percre vagy egy fél órára, pedig elfogyasztott fent a hegyen egy energiaitalt. De annak a hatása már köddé vált, mint az előző, minden rémséget felnagyító éjszaka. Azonban a másik pillanatban a királyréti aszfaltra érve, annak tudatában, hogy nagyon ketyeg a szintidő, mégis tud kocogásszerű mozgást gyakorolni a túrázó. És ezáltal fel is ébred. Majd az ismerősen is ismeretlennek tűnő Jakoby-táró völgyéből (mert itt is vezettem túrát már) kiérve a bicikliútra még fokozni is tudja a tempót, mivel muszáj, ha biztosan benne akar lenni a 26 órában. Ez az ultrázás egyik csodája számomra, az emberben lévő, nagyon mélyen szunnyadó rejtett tartalékok. Amiket elő lehet kaparni, ha kell, hiába rojtosodtak már ki a talpak a sok meneteléstől az alattomos köveken, merevedtek el az izmok, hiába kóvályog a fej a kialvatlanságtól. Mikor az ember 106 km-rel a lábában is tud futni, talán még jobban, mint bármikor a túra folyamán, egészen a célig most már. Csak amiatt, mert „Diadallal várta be végét.” Szondi, aki soha nem vár kegyelmet, nem adta fel a nehézségek ellenére, nem futamodott meg a nagy török túlerő láttán. Nekem sincs kegyelem, végig kellett menni. Még akkor is, mikor az órám már feladta a küzdelmet és lemerült. Emiatt hiányos a Strava track is.

Szóval, igen, Csipinek igaza van, egy börzsönyi százas sose baromság. Mert sok mindenre megtanít. És amiatt is, mert a börzsöny csodaszép, még ha viccelni nem is szokott.

A csodálatos Nagy-Mána, ami mindig ámulattal tölt el.

Strava-link:

A betyár mindenit!

 

A Pisták csak úgy hemzsegnek a teljesítménytúrázás háza táján: kispistázás, Palipista, sőt még maga Sisa Pista is belebetyárkodik a műfajba. 

Kis retro

Nem is teszi hiába, mert én már nagyon is régóta kinéztem magamnak ezt a túrát, mivel Pistával igen régi ismerősök, jóformán barátok vagyunk. Jó tíz éve már annak, hogy egy általam vezetett túra apropóján aprólékos nyomozást végeztem a nógrádi haramia után, hogy nyomába eredhessek és kézre keríthessem – azaz jobban mondva a róla írt könyvet. Évek hosszas munkája után végre húgom segítségével nagy nehezen kezembe került a Puskás Péter és Végh József által jegyzett, nagyon alapos kutatómunkát összegző alkotás. Egy szuszra ki is olvastam és ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi például a korabeli börtönviszonyokra, a betyárok fejenkénti borfogyasztására iccében mérve és körülbelül az összes Sisa Pistával kapcsolatos mendemondára, dalra, ponyvaregényre, színdarabra, versikére, sőt még bűntényre is.

Sisa Pista mai kifejezéssel és mércével mérve celeb volt életében is, hiszen „róla szóltak a hírek, vele volt tele a sajtó”. És ma is az, hála a turizmus ágazatának, mely valószínűleg sokat profitál izgalmas életútjából és a személyét körüllengő mítoszból és betyárromantikából. Létezik róla elnevezett tanösvény (amit a teljesítménytúra is érint), kocsma Bernecebarátiban, sőt még turistaszakkör is diákoknak. Talán annyira nem ismert neve mint Rózsa Sándoré, Angyal Bandié, Sobri Jóskáé, Savanyú Jóskáé – azaz a nagy betyároké, de aki sokat barangol a Börzsöny vidékén, előbb-utóbb biztos találkozik evvel az útonállóval. Holott Sisa Pista nem is annyira a Börzsönyben garázdálkodott, hanem sokkal inkább a Cserhát és Mátra vidékén, néha a Tarna-vidékére vagy az Óbükkbe is elvetődött. Lehet, hogy a Börzsönybe is, csak itteni tevékenységéről nincsenek feljegyzések, viszont annál több történet őrzi az emlékét és hely kapcsolódik hozzá. Számos ilyen helyszínt érint vagy megközelít ez a nagyon szép útvonalvezetésű túra, annak is a 40-es távja, amin indultam. (A többi is, csak ugye a 40-es a leghosszabb, így logikus, hogy ez mutat meg több mindent a Börzsönyből és a Sisa Pista körüli hagyományokból is.)

Vadőrök, vadorzók, találkozásuk emlékét keresztek őrzik (ez pont nem)

A túra köré Petivel felépítettünk egy nomádkodós, chillezős hétvégét. De végül csak szombat hajnalban indultunk el Diósjenőre, mert nem akartam már túra előtt is rosszul aludni, nehogy a teljesítményem rovására menjen. A rajtban egy hatalmas adag házi pogácsa fogadott, de én annyira el voltam foglalva az itinerátvétellel, valamint avval a meglepetéssel, hogy Aszút is ott találtam a rajtolók közt, hogy sajnos elfelejtettem venni belőle. Mire meg visszaértem, már el is fogyott... Aztán meg már gyorsan el is indultunk Petivel a Csóványos irányába, még az órám is majdnem elfelejtettem lenyomni.

A Csóványoson

Mennyit ittak a betyárok egy átmulatott éjszakán?

Nagyon betyáros tempót nem terveztem most a szúk 40 kilométeren, de azért a túra nagy részén szerettem volna a lehetőségekhez mérten erős tempót menni/futni, mivel edzenem kell erősen az őszi hosszabb távú kiruccanásokra. Azt is szem előtt kellett tartanom, hogy hétfőn le fogok majd nyomni egy 10+20 km-es távot a Hétfői henyélőn. Mivel a Nagy-Mánáig Peti is velem tartott, eleve kizárt volt, hogy fussak ezen a szakaszon (meg ugye pont itt van a legtöbb szintemelkedés is, ami azért nem zárja ki a futást, csak elég erősen lekorlátozza annak mennyiségét és minőségét). Mondtam neki, hogy majd kényelmesen felmegyünk a kilátóhoz a Csóványosra, de szegény ilyenkor már sejti, mit is jelent az a „könnyű tempó”. Mikor nagyon vad hajszába kezdtem az emelkedőkön, le is maradozott mögöttem, de azért mindig bevártam. És még csodálkoztam, hogy milyen gyorsan felértünk a Csóványosra – lehet, hogy összement a közelmúltban?  Azért a csúcson hagytam neki időt eszegetni, amíg én felmentem a kilátóba. Aszú éppen fent mutogatta a hegyeket egy másik túrázónak. Mondta is, hogy a gőzöst lent hagyhattam volna - utalva a nagy fújtatásomra. Fent én is körülnéztem, szinte az egész hegységet belátni. Ha mondjuk Sisa idejében is lett volna kilátó, és a pandúrok felmásztak volna tájékozódni, merre is keressék a betyárt, legközelebb a Haramia-lyukat szúrhatták volna ki a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos közti gerincen, ahová állítólag a betyár is behúzódott az üldözök elől. Kicsit még eszegettünk a kilátó alatti padon, majd továbbindultunk a Három-hányás irányába. Na igen, az az italmennyiség, amit a jómadarak a fent említett forrás alapján sokszor megittak (20 icce/2 fő - az icce 0,83 liternek felel meg), egész biztosan a fenti helynevet eredményezte volna. Főleg, ha mellé még némi kisüsti pálesz is lecsúszott két birkalopás közben. Nálam már ennek a mennyiségnek a tört részénél másnap Zacher Gábor köszönt volna rám, de az is lehet, hogy akkoriban rendesen vizezték a bort. 

Ama csodás Mána

A Nagy-Mánára vezető úton sokszor a lábunk elé kellett nézni, hol a görgeteges lejtő, hol pedig a szúrós, alattomosan megbúvó szederindák miatt. Mikor kiértünk a kopáros részre, a Börzsöny legvarázslatosabb, romlatlan arcát mutatta nekünk. A minket körülölelő zöld erdőségbe már néhol sárgás és rozsdás szín is vegyült – „Deres már a határ, őszül a vén betyár”. És igen, Sisa Pista is, bár lehet, hogy korábban is járt a hegység táján, valójában öregkorában, szabadulása után ismerte meg, de akkor töviről hegyire. Jó útra térve több helyi földesúrnak (Berchtold Miklós és Szokoly Alajos) is szolgálatában állt, mint vadőr, így hivatalból is ismernie kellett az erdő minden zegét-zugát. Korábbi életmódja tapasztalatait, marcona kiállását itt sokszorosan kamatoztathatta, állítólag rettegtek is tőle a vadorzók. Pont azon a vidéken, ahol számos kereszt őrzi a rabsicok által elkövetett gyilkosságok emlékét (Foltán-kereszt, Szaszovszky-kereszt, Groote-kereszt). Hogy is mondják? Rablóból lesz a legjobb pandúr. 

Ez nem a mi frissítőpontunk :-)

A Mánán érzékeny búcsút vettem Petitől és a küzdős lejtő ellenére igyekeztem felturbózni a sebességem. Egyik túrázó hölgy, akivel korábban gyakrabban előzgettük egymást, meg is jegyezte, hogy vajon mit szedtem be, hogy ilyen gyors lettem. Most mondjam, hogy kb. eddig is ezt a tempót kellett volna nyomnom legalább a síkabb részeken? A nyaktörő lejtőkön persze nem mindig lehetett csúcssebességet produkálni, aztán nemsokára Aszút is utolértem még Királyháza előtt és valameddig együtt mentünk. Szégyen és gyalázat, a pont utáni emelkedőn csúnyán faképnél hagytam, el sem búcsúztam tőle. De mentségemre szóljon, hogy nem sejtettem, hogy ennyivel gyorsabb leszek majd. Felérve futni kezdtem a Lopona-fő magaslatán keresztül le a Nagy-völgybe az Oszlopó-forráshoz. Ezt a völgyet kimondottan szerette a betyár, hiszen állítólag még kunyhója is volt Deszkáspusztán és a közeli Betyár-kút is az ő emlékét őrzi. Nem beszélve az Oszlai-árokról, ahol a róla elnevezett tanösvény volt a túra egyik fő attrakciója. Ebben az oldalvölgyben azért tartózkodott előszeretettel Sisa, mert pont Hont és Nógrád megye határán húzódik, aztán ha a nógrádi pandúrok kergették, szépen átsétált Hont vármegyébe, ha meg a Hontiak, akkor Nógrádba vonult át jót mulatva a pandúrok teszetoszaságán. Az árok alját most egy ellenőrzőpont vigyázta az illetéktelen betolakodók ellen, ahol azért minket, túrázókat minden földi jóval elláttak, mielőtt megkezdtük a mászást az árokban oldalazva.

A tanösvény egyik ismertető táblája

Állítólag itt is bujkált Sisa Pista az üldözői elől

A tanösvény egyébként nagyon ötletes, a táblák egyik része bemutatja a földtani, botanikai és egyéb érdekességeket, míg a másik felén maga a betyár ad tanúbizonyságot élete viszontagságairól ízes palóc nyelven. A túrának nem sok olyan szakasza volt, ahol még sosem jártam, az árokból a Drégelyvár irányába átvezető kék barlang jelzés egy része ilyen volt, egyetemben az Oszlopó-forráshoz vezető pirossal. Magán a tanösvényen először és utoljára 2011-ben jártam a hivatkozásban szereplő esős túrán, és azon tűnődtem, hogy akkor a már egyetemista fiam milyen picike volt még. Hja kérem, szalad az idő, de vannak dolgok szerencsére, amik nem változnak - ilyen az Oszlai-árok is.

Közben jöttek szemben túrázók, talán egy rövidebb távról, itt is láttam pár ismerős arcot a Sétafikás túráimról. A Sárkány-törés tetejére felkapaszkodva, majd onnan lerongyolva egymás után hagyogattam el a túratársakat. A Drégelyvár előtt valószínűleg benéztem pár szalagot és az ismert kék irányából mentem fel, ahelyett, hogy a piros kereszten hátulról támadtam volna meg a várat. Tévedésemre már csak a várban fent jöttem rá, de mivel pont erre nem volt, nem történt semmi baj sem. Az útvonalat egyébként minimális szalagozás jelölte, de a telefonos trackkel megtámogatva nekem minden egyértelmű volt így is. Összesen kétszer rontottam, itt és a Hugó-villánál, szintén egy hurokban, de ez sehol sem számított.

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom...”

A Csánki-kert felé

Kicsit megpihentem kedvemre gyönyörködve a börzsönyi tájban, majd ismét nyakamba vettem a lábam Pénzásás felé. Az továbbra is rejtély, hogy ki és mit ásott itt, mindenesetre van egy olyan monda is, mikor Sisa Pista temérdek kincset ásott el a Dedre-bérc oldalában egy fa alatt. De sajnos hamarosan a zsandárok vasra verték és csak hosszú, 21 éves raboskodása után tudott visszamenni. Akkorra a fát már kivágták és nem bukkant többé a kincs nyomára. 

Mostanság, így ősszel,  másféle kincseket őriz a Kámor oldala

Kicsit nekem is keresnem kellett a réten a matricás kódot, de egy bicikliző család készségesen megmutatta (pont ott álltak mellette). Aztán nekiveselkedtem a kék kereszt emelkedőjének átbukva a Csurgó-fejezet oldalán a Csánki-kerthez, mellőzve a völgyben megbúvó Wenckheim-vadászházat. Ott valószínűleg éppen egy lakodalom zajlott, mert pont egy kidíszített autó hozta szembe a menyasszonyt. Mivel most szigorúan a betyárvilággal foglalkozunk, a Wenckheimekhez kapcsolódó, holmi repülős történetek nem hoznak lázba, akit érdekel, olvassa el a Kámoros írásomat. A sárga/kék kereszt elágazásban lévő ellenőrzőponttól, úgyis erre a hegyre kellett felkapaszkodni, mintegy utolsó nagyobb kihívásként.

A Hugó-villánál

Kilátás a Hugó-villától

Ehhez a hegyhez legendák füzére kapcsolódik, mely közül néhánynak Sisa Pistához is van köze. A rabló állítólag előszeretettel bujkált a hegy mesterséges és természetes barlangjaiban, például a Hugó-villában, ami tényleg remek bivakhely (itt is volt egy EP), illetve a Csepegő-kőnél, ahova azóta se jutottam el. Kicsit sajnáltam, hogy az alattunk megbúvó villát, magát úgy kellett megmutatnom a túratársaknak (már akit érdekelt egyáltalán), pedig tényleg csak pár lépésre volt a ponttól. Azt hittem, ebben a nagy internetes, GPS-es betyárvilágban sokkal többen ismerik. Bezzeg mikor még térkép alapján kellett keresni! Sőt, mikor mondjuk Sisa Pista, szigorúan erdőőr korában, egyszer rábukkant, aztán domborzat, jellegzetes fák, sziklák, nap- és csillagállás alapján kereste meg újra... Egész biztos, hogy ismerhette, hiszen sokáig itt szolgált a közelben Nagyorosziban és rengeteg itt a vad, most a hegyre kapaszkodva is elég töményen megcsapta szaguk az orrom.

A csodálatos Kun-rét

A Kámorról lefelé menet megint enyém a lejtő, még ha itt-ott elég technikás is. A Jász-bükk kicsit megakasztott a lendületben, de a Kun-rétig ismét hajrá volt a köbön. Apropó Kun-rét – kevés csodásabb vadkempinges helyet ismerek, bő egy éve itt aludtam egy kilátónak álcázott lesen. Hamarosan várt a Závoz, majd sorra előztem a pályán lévő túrázókat egészen be a faluba ereszkedve. Most már lehetett adni neki, hiszen mindjárt itt volt a cél. Kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar (kb. mire Sisa Pista egy betyárosat csördít a karikás ostorával és mérgesen összevonja a szemöldökét) a végére értem, hiszen klassz útvonal volt, és mellé elsőrangú időjárás társult. No sebaj, hazamenni még nem kell túra után sem, ma kint alszunk amúgy betyármódra.

A célban átvettem az emléklapot és a kitűzőt, megettem a finom virslit (nem gagyi fajta volt), aztán még a cukrászdás bácsinak is a nyakára jártam kávéért, fagyiért, üdítőért, aztán mikor Peti is lejött a hegyről, neki is sütiért. Közben a szökős fél literes, hosszú szívókás Zulu softkulacsom végleg kereket oldott előlem, ha esetleg valaki látta, szóljon - bár már keresztet vetettem rá. Lehet, hogy betyárkodni ment a Börzsönybe?

Strava link: