Húzós hétvége

 Talán lassan megszokhatom, hogy a túrázó hétvégén nem lazsálhat. Főleg, ha az aktívkodásra belső késztetést is érez, akkor nincs más út, futócipőt és hátizsákot fel és irány a természet! Ha lehet, már rögtön a pénteki munka befejezése után.

Szóval ez volt a mostani hétvégém 3 felvonásban:

Péntek:

Csillebérci tekergés éjjel 11,5 km

Hirtelen ötlettől vezérelve kötöttem ki péntek este Levente túráján. Ha már úgyis fent a Normafánál szerettem volna futni egy utolsót még a Kékes csúcsfutás előtt, akkor miért is ne szerezhetnék egyben egy újabb tt-s trófeát még. Mivel lámpát nem hoztam, maradt a rövidebb táv lefutása (ami éppen elég is volt edzésnek erre a napra, gondolva a többi hétvégi tervre is). Azzal még éppen tudok világosban végezni és egyben a szinteket se fogom szokásomhoz híven kispórolni az edzésből. 

Fel is kerekedtem a KFKI-hez, fél 7 után már el is tudtam rajtolni. Pont egy szemüveges srác indult előttem, akit meg kellett volna jegyeznem... De őt és túratársát az első kilométeren már el is hagytam. Sokat most nem mesélek a túráról, mivel röpke egy és háromnegyed óra alatt végeztem vele. Nem egy nagy eredmény, de pont ilyen kényelmes futótempóban terveztem végigmenni, hogy túlzottan ki ne fáradjak. Amit lehet, ki is fussak azért benne, de gyalogolni se volt tilos, például a kedvenc Adorján utcámon. Ami talán Budapest egyik legmeredekebb utcája, de az biztos, hogy ott van a top 10-ben. Ennek a Mátra 115 előtt különösen örültem. Kicsit lassítottak a Széchenyi-hegy rétjein éppen virágzó nagy ezerjófüvek és egyéb virágok, illetve az innen-onnét kínálkozó panorámák. A Rupp-hegyi miatt tettem egy apró kitérőt is.

Bizony mindig rá kell jönnöm, micsoda szerencsések vagyunk, hogy fővárosunk közvetlen közelében ilyen szép természeti környezet van, ami egyben remek edzőterep a terepfutóknak és terepgyaloglóknak. 

Piros négyzet kilátás

Rupp-hegy kilátás

Adorján utca vége kilátás

Apáca-rét kilátás

Normafa kilátás

Szombat:

Tavaszi nyitott pincék teljesítménytúra 32:

Mivel viszonylag későn értem haza pénteken, nem tudtam, hogy fel tudok-e vagy inkább akarok-e majd kelni szombaton, hogy levonatozzak Alsóörsre pincéket járni. Pedzegettem Leventének, hogy ha elalszom, akkor inkább az ő túrájára megyek majd szigetelni. De este végre megjött a várva várt visszaigazolás a rendezőktől és egyben be is fizettem a nevezési díjat, így aztán nem volt visszaút, felhúztam az órám hajnali kelésre (jobban mondva bepötyögtem a telefonba az időpontot, hisz ki az aki manapság vekkert használ.) 

Már a rajtban zsíros kenyerek

Természetesen a MÁV most is hozta a szokásos formáját, a vonat késett, így mi túrázók, akik ezzel a pesti vonattal érkeztünk, mind lekéstük a 9 óra 30-as utolsó lehetséges indulást, de ez szerencsére a szervezőket csöppet se zavarta. Elvégeztük a papírmunkát, ami villámgyors volt, hiszen az előnevezés is megtörtént és a pénz is be volt fizetve, így inkább csak arra kellett koncentrálnom, milyen színű karabineres bögrét válasszak. Egy kéket kértem, hiszen az az egyik kedvenc színem. Aztán máris rávethettem magam az asztalon sorakozó zsíros kenyerekre. Elsőre talán furcsa, hogy rögtön itt a túra elején máris megetetnek velük, de mindennek megvan az oka. Nemsokára ki is derült, miért volt szükség rögtön a tulajdonképpeni elindulás előtt már egy jó tápláló étekre.

Üzemképtelen bicikli valahol a 90-es évek közepe táján, még egy másik univerzumban...

Balatoni retró - kissé nosztalgikus volt számomra ez a túra

A legjobb lejtő biciklivel anno

Alsóörs és környéke bennem nosztalgikus emlékeket idéz, hiszen kis- és nagykamasz koromban nem egyszer tekertem utcáin a strandra vagy éppen csak úgy körülnézni és felfedezni a barátnőmmel. Szinte minden nyáron ott nyaraltam náluk a Kishegyen egy hetet (most vén koromra a Vass pincészetben végre megtudtam, mi a neve a helynek), ami amolyan senki földje volt szétszórt nyaralókkal, régi pinceépületekkel Alsóörs, Felsőörs és Lovas között. Rengeteg szép emlék kéredzkedik elő úton-útfélen, szinte minden utcasarkon: csatangolások, maratoni tollasozások, strandolások, biciklizések, naplóírás, általunk kitalált játékok és mindehhez a gyönyörű Balaton-felvidéki környezet. A fő helyszín, a ház a mai napig megvan. El is mentünk a közvetlen közelében a túra során. Meg is akartam keresni, de nem voltam olyan állapotban, hogy meg is találjam. Pedig jó helyen kerestem, működnek a régi reflexek. És mindez immár majdnem fél évszázaddal az ember háta mögött rettentő régen volt és annyira valószínűtlennek tűnik. Mennyire más volt ahogy és amilyen felfogásban akkor éltünk, mintha mindez egy másik életben vagy legalábbis egy másik univerzumban történt volna. Kútra jártunk vízért, a postafiókok a még nem aszfaltozott bekötőút mellett voltak, képeslapot írtunk haza, gyalogoltunk a csomagokkal a busztól... Ezek a nosztalgikus emlékek képezték az egyik okot, ami miatt beneveztem erre a túrára.

Török ház Alsóörsön

A másik ok, mint mindig, az volt, hogy lesznek benne, ha elvétve is, számomra még ismeretlen részek. Harmadrészt meg igazi bulitúra ígérkezik sok-sok pincével és borkóstolási lehetőséggel. Igaz, egyedül haladva bizonyára nem én leszek itt a legnagyobb buliarc, sőt még a borfogyasztást is csak úgy hébe-hóba terveztem. De egyben ez a túra volt az is, ahol könnyen dől mindenféle túraterv, sőt rossz esetben maga az ember is.

Lovason

Lovas Kikötő

Az első két helyen, azaz az alsóörsi kocsmában pincelátogatás helyett csak a mosdóba zarándokoltam el, illetve a nagyon otthonos lovasi Kikötő nevű helyen csak kávét ittam magányomban. De nem sokáig... Mert már sokadszorra ért utol itt két srác, Feri (ő volt a tegnapi szemüveges magas srác) és Tibi, akiknek asztalához végül csatlakoztam, ha már úgyis hasonló tempóban haladunk. Egyedül a bortúra se az igazi, sokkal vidámabb és szórakoztatóbb társaságban iszogatni és köztes időben haladni. A haladással nem is volt gond, az ment (most még) tempósan, de azonban a szünetek szinte észrevétlenül egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak köszönhetően a finom nedűknek és ételeknek, valamint a gazdák barátságos vendéglátásának. Nehéz volt búcsút mondani a pincészeteknek, főleg úgy, hogy volt ahol még a gépészeti részt is megmutatták nekünk. Sok helyen csak sajnálhattam, hogy nem egy nagyhátizsákkal érkeztem, mert lehetett volna vásárolni mindenféle jó borokat. Így csak egy különleges krémesített akácmézet sikerült bepréselnem a kis futózsákba.  

Nagyon ízletes túrós rétes Nádasyéknál

És a kilátás is pompás

A fizetést rotációs rendszerben intéztük, mindig más hívta meg a többieket. Mivel igen szűkkörű a túrázóvilág, hamar kiderült, hogy mindenki tud történeteket és pletykákat közös ismerősökről, egyszóval kellemesen szórakoztunk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Feri és Tibi egyébként valójában, mert ők osztálytársak voltak. 

A Söptei pince külföldön is díjnyertes bora

Nem írom le az egész utat, inkább a legekre szorítkozom.

Legfinomabb bor: Söptei Zsolt pincészete - több rangos külföldi borversenyen is díjat nyert

Legfinomabb sütemény: Nádasy pince házi rétese (nyújtott tésztával)

Legfinomabb kávé és legotthonosabb környezet: Lovas kikötő (mondjuk kávét máshol nem ittam 😄)

Legjobb kilátás: Pocca pince, akik megkapják egyben a legcukibb kutyák díjat is. Szeretnék ide elmenni főállású tacskósimogatónak. Azért egy megosztott díjat a Petrányi pince is kap.

Legnosztalgikusabb hely: Levendula pince - kamaszként rengetegszer bicikliztem el ide a kilátás miatt

Legtöbb kóstoló: Vass pince (miközben kóstoltunk, Tibor eltűnt, aztán nagy sokára sikerült megtalálni, azaz utolérni. Itt először vörösbort (siller) is ittunk.)

Legtermészetközelibb hely: Márffy vendégház a kis patakocskával

Legfinomabb lángos: Gyuri lángos büfé - és egyben a cél, azaz az alsóörsi strand is nagyon nosztalgikus hely volt.

A Szegner pince kínálata Paloznakon

És nagyjából mindenhol kóstoltunk, de aztán a közepe felé rájöttünk, hogy ennek így nem nagyon lesz jó vége és haladni is kéne. Bár mikor haladtunk, elég tempósan gyalogoltunk, csak hát a köztes idő sokszor igen hosszúra nyúlt. Így lehetséges az, hogy a végén már a szintidő miatt aggódhattunk. Meg néha amiatt, hogy egyáltalán célba fogunk-e érni. Állítólag voltak olyanok, akiknek ez nem sikerült... Kicsit kocogtunk is, hogy azért biztosan beérjünk – már amennyire a sok elfogyasztott alkoholos nedű engedte. Nehezen megválva a Balaton-parttól végül este 9 után sikerült hazavonatoznunk, sokkal később a tervezettnél, de előtte a nap méltó lezárásaként még megittunk egy unicumot a Bakter bisztróban. 

Petrányiéktól is érdemes rápillantani a Balatonra

Pongrácz kastély

Márffy vendégház a kis patak mellett (idéztük is Uhrin Benedeket)

Hogy lehet kibírni ezt a kilátást?

Cuki tacskók, Balaton, nyugalom a Pocca pincénél

A Vass pincészetnél sincs csúnya panoráma

A végállomás

Vasárnap:

Kékes csúcsfutás trail 11,54 km, 689 m szintkülönbség:

Ez egyben azt jelentette, hogy éjfél körül értem haza miután Kelenföldről még hazagyalogoltam. Másnap meg korai kelés ismét, hisz megy a busz Mátrafüredre. Ahol fel kéne futni a Kékesre... Innen szép nyerni. No nyerni nem, mert az itt nekem esélytelen, mint szinte minden futóversenyen, főleg, hogy ez egyben Országos hegyifutó bajnokság is, olyan indulókkal, mint az olimpikon Csere Gáspár vagy Tiricz Irén és Posztós Kitti. Meg hát úgysem vagyok egy futóklasszis, valljuk be.

Mindenesetre másnap felkeltem, nulláról összeraktam a holmimat, aztán elbuszoztam a Mátrába. Egy idősebb (majdnem rangidős) futó bácsi már az állomáson kiszúrt, mint hasonszőrűt, és egész úton szórakoztatott. Ennek eleinte még örültem, mert legalább elterelte a figyelmem arról, hogy erősen másnapos vagyok, főleg kialvatlan, de aztán már inkább zavart a sok duma. Így aztán vécézés ürügyén meglógtam a versenyközpontban és nekikezdtem a procedúrának, ami minden versenyt megelőz.

A rajtkapu

Izotóniaivás, versenycucc összerakása, BCAA-készítés (most muszáj volt), aztán lassan öltözködés és melegítés és próbafutás a közeli ligetben. Láttam, hogy veszve minden nincs. A hűvös (inkább hideg) idő még segít is magamhoz térni és a terepviszonyok is kedvezők. A rajtban még Edit, volt osztálytársam is meglátogatott. Ők férjével az aszfaltos versenyen indultak, én szokás szerint a trailen, immár negyedszerre.

Keresztelő Szent János kápolna, Mátrafüred

Elrajtoltak a bajnokság résztvevői, aztán mi is. A végére álltam, pedig ezerszer megfogadtam, hogy minimum a közepére kéne, hogy haladni tudjak az elején is és ne úgy nézzenek ki az első kilométerek, mintha az Ország teteje teljesítménytúrán vennék részt. De most megint esélytelennek láttam, hogy jót fogok futni, gondolva az előző napi kilengésekre. Szóval másnapos futónak a végén a helye. Most nem is annyira idegesített, hogy nem tudok haladni, szépen, türelmesen vártam, hogy továbbinduljon a sor a Kozmáry-kilátó lépcsőin. Kivártam, hogy eljöjjön az időm és el tudjak kezdeni előzgetni. Ez nagyjából másfél-két kilométer után lesz lehetséges, mihelyt valamivel szélesebb lesz az ösvény, de akkor meg jön egy nagyobb emelkedő, amin egy idő után már csak gyalogolni komfortos. De addig legalább tudok helyezkedni a mezőnyben. Nagyjából Sóstó volt az a hely, amikorra már megtaláltam a helyem. Innen talán két-három nagyobb emelkedő van Mátraházáig, amit gyalogolni szoktam, a többi mind futható nekem is. Egyre hangsúlyosabban tapasztalom, hogy a gyaloglós szakaszokban a legtöbb versenyzőt kenterbe verem és ez nagyon jó érzés. Köszönhetem ezt az intenzív túrázásnak. A legviccesebb szituáció a Sombokron volt, ahol megelégeltem az előttem haladó srác tempóját és elhúztam mellette a sziklás meredélyen. Szegény neki is állt méltatlankodni, hogy mi ez a nagy tempó. Válaszoltam, hogy mindenki a saját tempójában megy, nem tehetek róla, hogy nekem ezen az emelkedőn az valamivel gyorsabb. A saját tempóból meg nem jó kiesni se túrán, se futóversenyen. Még bezsebeltem pár álmélkodó pillantást felfelé haladva, hogy aztán már egy kilométerrel a cél előtt meg kifeküdjek mint a gyalogbéka egy kiálló kőben elbotolva. Ugyanúgy és ugyanott nyúztam le a tenyerem és a térdem, mint szerdán az instant szédelgőn. Folyott belőle a vér, de nem volt idő evvel foglalkozni. Egy futólány kérdezgette, hogy nincs-e baj, nem fáj-e. Mondtam, hogy de, de azt most el kell felejteni, mert alig van már a célig. Addig meg úgyis elmúlik a fájdalom, tesz róla a sípálya emelkedője. 

A sípályán még elővettem a gyaloglótudományom, aztán megpróbáltam az utolsó métereken futni, hogy legalább a célfotókon ne gyaloglós képek legyenek rólam. Már Mátraházánál láttam, hogy a „záróbusz” miatt aggódni nem kell, mert még 12 óra sincs, és az csak 12:25-kor érkezik cut-off time formájában, és akkor az időm még lehet jó – mármint magamhoz képest – ha a folytatást is becsülettel megcsinálom, beleértve a Sombokrot is. Szóval felérve konstatáltam, hogy 1 óra 45 lett a célidőm, és úgy emlékeztem, hogy ennél nagyjából 10 perccel több szokott lenni. Persze arra nem emlékeztem, hogy minden évben-e, mert tavaly már az előző két évhez képest sokkal jobbat mentem. Otthon aztán kiderült, hogy nagyjából szűk egy perccel voltam rosszabb a tavalyinál, még így az előzményeket ismerve is. Szóval érzékelhető a fejlődés, még ha most nem is az időeredményben. (Hogy tegyük helyére a dolgokat: amúgy a legjobb hegyifutó bajnok lányoktól majdnem háromnegyed óra leküzdhetetlen távolságban vagyok.)

A célban csúcsfotóra várva

Fent még készíttettem egy csúcsfotót, aztán mentem a depós buszhoz, mert igen zegernye idő uralkodott a csúcsrégióban, talán volt 5 fok. Felöltözve aztán még leápoltam a kezem fent az egyik rendező hölgy segítségével, aztán beszereztem a kis kabala túratársamat, Mokit (más néven Mokmokot) az egyik árusnál (már idefelé megláttam). 

Moki a hű túratársam ezentúl - a Vidróczkin már el is kísért, hiszen örült, hogy jöhetett a Mátrába újra

Aztán még felöltözve is cidrizve spuriztam lefelé konkrét túraterv nélkül. Már nagyon éreztem vállamon az aktívan töltött hétvége súlyát, így végül (egyelőre ideiglenes) végső célnak a mátraházai kedvencemet, az Uhu büfét lőttem be, mivel a gyomrom is rendesen korgott már. Lepényezés után már nem is volt kedvem továbbindulni egy újabb erdei sétára, így a buszállomás felé vettem az irányt.

Megérdemelt jutalom a hétvége lezárásaként

Strava:

Csillebérci tekergés éjjel:

Nyitott pincék 32:

Kékes csúcsfutás trail:

Csörömpöl a záróbicikli

Fotó: futófotó

 Létezik egy legendás és rangos 4 napos Balaton-kerülő futóverseny, amit valószínűleg minden futó ismer: ez a Balaton Szupermaraton, vagy röviden BSZM. Igazi futóvá válásom óta most került először megrendezésre (a COVID miatt volt 2 éves szünet) és először éreztem úgy, hogy akár kacérkodhatok az indulással valamelyik távon, hiszen ez is olyan rendezvény, amin legalább egyszer ott kell lenni. Persze szóba se jöhetett, hogy 4 nap alatt lefussam a teljes, 196 km-es távot, ehhez még nagyon zöldfülű vagyok. Csapatom pedig nincsen. Viszonylag későn is kapcsoltam a nevezéssel, avagy inkább csak kivártam: először is látnom kellett, hogy a PIPU-n le tudok-e futni egy maratoni távot, majd teljesítenem kellett a Zúzmara félmaratont és a WTF Cold versenyt is a formám tesztelésére. Mindegyik teszten sikeresen átmentem biztató eredményekkel, tehát irány a nevezőfelület.

Ami a távokat illeti, a bőség zavara fogadott: 4 napos, 2 napos, egyedül, párban, váltóban, félmaraton, maraton, valamint a napi szakaszok lefutása. Olyat szerettem volna választani (mint szinte mindig), ami kihívás is egyben, de nem mutat túl nagyon a teljesítőképességem határán. Egyetlen ilyen táv volt, a 3. napi maraton+, ami egy 43,5 km hosszú, kicsit szintesebb szakasz teljesítését jelenti Badacsonytól Balatonfüredig. A helyszín és a paraméterek miatt is erre esett a választásom. Egyetlen dolgot nem néztem meg a nevezéskor, a szintidőt. Na ez hiba volt, emiatt aztán főtt is a fejem rendesen később. A szinte ugyanazt a pályát futó MaratonFüredesek kaptak a teljesítésre 5 óra 53 percet, mi, akik kicsit többet futunk a maratonnál, mindössze 5 óra 33 perccel kalkulálhatunk. Egy rutinos, gyors lábú maratonistának nyilván nem pálya lefutni a távot ennyi idő alatt, nekem, a (teljesítmény)túrázóból lett csigabiga futónak az 5 órás maratonjaival viszont igen necces a szintidőn belül való beérés.

Volt időm tehát parázni ezen rengeteget, de azért edzeni is: rendes futóhoz méltóan kértem edzéstervet a BSI-től is, amit életemben először próbáltam be is tartani. Igaz, csak 6 hetet készültem edzéstervvel, viszont előtte is merőben más módszert választottam a felkészülésre, mint első maratonomnál. Akkor szerintem az egyik hibám az volt, hogy kevés hosszút futottam: most igyekeztem kiköszörülni ezt a csorbát és máris egy 27 km-es tereptávval indítottam még január közepén a Balaton déli oldalán (hogy a helyszínt is szokjam). Csináltam nehéz teljesítménytúrákat (BHTCS, Kiss Péter emléktúra), futottam minden körülmények között (éjszaka, esőben, hidegben), sőt több teljesítménytúrát lenyomtam szinte végig futva, pl. a Dunán innen Dunán túl 47 km-ét, valamint a Reguly Antal emléktúra 35 km-ét. Másrészt az edzésterv bőven tartalmazott edzéseket az anaerob tartományra is, amit én előszeretettel szoktam elbliccelni. Most nem volt apelláta, jöttek az intervallok, fartlekek, dombfutások.

Sajnos 1 hét így is kimaradt egy masszív (kissé COVID gyanús) betegség miatt, ami eléggé vissza is dobott a kezdőpontra vagy az alá, pedig már kezdtem egész biztató tempókat futni. De a kocka el volt vetve, március 23-án szombaton várt Badacsony és a maraton+, az első hivatalos ultrácskám.

Először azt hittem, Badacsonyba eljutni sima liba Budapestről, főleg, hogy a rajt csak 10 óra 20 perckor van. De óriási csalódás ért, mikor megnéztem a menetrendet: vagy hajnalok hajnalán felkelve, ezer átszállással megkerülöm fél Magyarországot, mire Badacsonyba jutok, vagy csak 20-30 percem lesz készülődni. Az meg borzasztóan kevés egy ekkora versenynél. A futóknak nem kell sorolni, mi mindent kell ilyenkor végigzongorázni: csomagok leadása, rajtzónák és ismerősök felderítése, hangulatba kerülés, bemelegítés és ami egyik legfontosabb, megtalálni a mellékhelyiséget és kivárni az ottani sort. Szóval megint Peti jóindulatát és fuvarját kellett igénybe vennem.

Ugorjunk is az időben és a térben egészen a rajt előtti badacsonyi nyüzsgésbe a MOL benzinkút tájékára. Mindenhol futóruhás emberek jönnek-mennek, próbálnak parkolóhelyet találni hozzánk hasonlóan. Alig, hogy beálltunk egy helyre, máris megpillantom Zolit, aki a 4 napos teljes távból ma futja a 3. etapot. Eddig szépen állta a sarat. Mi még mókolunk a parkolás körül, majd elindulunk a rajt helyszínére, ahol megint kivel találkozunk: Zolival. Így legalább csevegünk kicsit. Kérdezi, mi a stratégiám. Mondom, nem elfutni az elejét és az, hogy 6 perces kilométereknél gyorsabban futni tilos. Majd folyamatosan lassulok, de azért az elején próbálok időt nyerni. (Úgy számoltam, a folyamatos 7:40 perces kilométerekkel lehet éppen szintidőn belül beérni, az meg azért nem egy űrtempó. Na de kérdés, tudok-e folyamatosan futni, mert most eléggé a túrázásra vagyok kihegyezve???) Ő mint öreg BSZM-es róka, nyugtázza a tervem. Elbúcsúzunk és beállok a mobilvécék előtt kígyózó sorba. Elég reménytelen a helyzet, nagyon lassan halad a sor, nekem meg még melegíteni is kéne.

A nádasban melegítés (khm, illemhely-keresés) közepette

Akkor vonjuk össze a kettőt. Elindulok kocogva kifelé a településről, hátha akad egy félreeső hely vagy bokor. Az egyetlen letérőt a part felé sajnos már mások is felfedezték, de nincs más választásom. Találok egy eldugott stéget a nádasban, ami tudom, nem a legalkalmasabb, de most sajnos nincs idő tovább keresgélni.

Aztán vissza gyorsan a rajthoz, majd még megkerestem Petit az új parkolóhelyén, ahol különféle futóbölcsességekkel és -közhelyekkel szórakoztattam. (A maraton nem két félmaraton. Ne fusd el az elejét, a versenyt nem az első kilométereken kell megnyerni! A maraton a félmaratonnál kezdődik. A tempó öl, nem a táv. stb.) Ezt mind fel is véshettem volna a bal kezemre a települések vagy a frissítőpontok mellé. Ez volt az én kis puskám, illetve lelki támaszom a hosszú út során. Sajnos nem fotóztam le a saját készítésű ideiglenes tetkómat, pedig még tanúhegyek halacskák és kishajók is kerültek rá. :-)

A még büszke reménybeli maratonista (talán kicsit a tetkó is látszik)

Jön még egy kis gimnasztika és már állhatok is be a nekem való utolsó 6-os rajtzónába. Párosával rajtolunk, én majdnem a legvégére állok, úgysem fogok sietni. Közben többszörösen elbúcsúzunk egymástól Petivel a reménybeli füredi viszontlátásig.

Párosával indítanak bennünket, de nagyon flottul, egyáltalán nem lassan megy a rajtoltatás, Péter Attila meg szakadatlanul szórakoztat minket, nincs is idő izgulni vagy belegondolni, mire is vállalkoztam. Mert ha tudnám, már most hátraarcot csinálnék.

Rajtam a sor, neki is indulhatok az eddigi leghosszabb aszfaltos távomnak. Terepen futottam már többet is, de az mindig egy kicsit más tészta. Ott nem szégyen belesétálni, meg-meg állni és a szintidő is mindig barátságosabb, nem is beszélve a teljesítménytúrákról. De most haladni kell, mert igen szűkös az időkeret. Az első kilométeren már túl is vagyok, miközben sikerült a mezőnnyel kikanyarognom Badacsonyról. Jól megy a futás, észre se veszem, hogy a tempó egy árnyalatnyit gyorsabb a tervezettnél. Kicsit a 6 perces kilométereknél gyorsabb vagyok, de nem annyival, hogy visszavegyek. Arra gondolok, jól jönnek majd még az itt nyert percek és másodpercek. Most gyűjtöm a tartalékom, ebből kell gazdálkodnom a második félidőben. Mert ugye a maraton a félmaratonnál kezdődik... (És az ultrácska is)

Minden jól is megy kb. 10 kilométerig, kicsit lassulgatok, de ez nem baj a tervem szerint se (eleve kb. 6:10-es perceket kéne mennem). Sőt, erre a versenyre frissítési tervem is van: 20 percenként 2 dl izotónia. Depóztam is minden második pontra magamnak újat. Az igazat megvallva úgy osztottam be, hogy a 20 perceket nehezen tudom figyelni, lényeg az, hogy igyak minden ponton, és két pont között is fogyjon el majdnem egy egész kulaccsal. Ez eleinte megy is szépen.

Itt még minden szép és jó (fotó: futófotó)

Már valahol Révfülöp környékén kanyargok a bringaúton, sőt az első nagyobb emelkedőt is sikerrel vettem nemrég, sőt, talán már az első váltóponton is túl vagyok, ahol be is mutattam egy vicces mutatványt: vissza kellett fordulnom, mert majdnem otthagytam a depózott frissítésem. Péter Attila meg mindent szépen lekommentált. :-) Szerencsére csak pár másodperc bánta. De alig telik el idő, érzem, hogy baj van. Valami nagyon furcsa körülöttem, mintha egy csőben futnék. Ami előttem van, az tiszta, de a külvilágot elég periférikusan érzékelem. Ez olyan leírhatatlan érzés, főleg amiatt, hogy először fordul elő velem. Rosszul nem vagyok, talán kicsit kóválygok, de nem hiszem, hogy a melegtől. Inni eddig nagyon is rendesen ittam. Túl gyorsan se futok. (Félmaratonokon általában bírom tartani a 6 perces kilométereknél gyorsabb tempót végig, ha minden jól megy.) Az biztos, hogy nem jól aludtam az éjjel, mert bennem volt a drukk és valószínű, még egy kávét is jó lett volna meginnom indulás előtt. Az alvás és az ezt ellensúlyozó koffein hiánya biztos nincs segítségemre most.

Az biztos, ha folytatom ezt a korántsem gyors tempót, idő előtt kidőlök, viszont még egy félmaratonnál se tartok, addig meg azért szoktam bírni szuflával nagyobb fordulatszámon is. De ez most nem a félmaraton. Nincs mese, muszáj még lassulni, jobban is fog esni így. Már majdnem 7 perces ezreket futok, aztán már 7 percen túliakat, de legalább tisztul a külvilág és felsejlik a körülöttem lévő táj, és a többi futó. (Hol van az már, hogy Koffein kapitánnyal váltottam pár szót még valahol az eleje táján.)

Akali előtt, ismerős úton (nyáron pont futottam egyszer itt, napszúrást is kaptam) Fotó: futófotó

De hiába a belassulás, egyre nehezebben megy a futómozgás, mire 20 kilinél tartok, a szintidő tartásához kellő időnél is hosszabb ideig tart sokszor egy-egy km lefutása. De nincs egyelőre gond, van bőven a puttonyomban tartalék, eddig csak azt gyűjtögettem. Most azonban jó pár kilométeren keresztül muszáj felhasználnom is belőle. Nagyon korán van még ehhez! Csak nem belefutottam a falba már a felénél?

Összesen 2 fotóra futotta a hosszú út alatt - itt Akali templomai

Meg aztán jönnek szépen a combosabb emelkedők is sorban. A zánkait még kifutom, de az akaliba és az udvariba kénytelen vagyok belesétálni. A Balatonakali utáni hosszabb kaptatón utolér és le is előz a mezőny utolsó tagja, aki szintén egy hölgy. Mögöttem egyre jobban csörömpöl valami. Csak nem ez lenne a zárójármű, ami jelen esetben egy bicikli? Próbálom magam áltatni, hogy nem, csak éppen erre kirándul ez a bringás, de gyanús, nagyon gyanús, hogy nem akar leelőzni, még akkor se, ha csak elcsigázottan gyaloglok felfelé. Ja én egyébként egy f@szagyerek teljesítménytúrázó lennék, csupa ultratávval a tarsolyomban. Most aztán mutogathatom az okleveleim meg a kitűzőim, ha még a mezőny utolsó tagja is simán legyalogol.

Szerencsére egyenesbe kerülök és innen együtt folytatjuk a másik hölggyel, akiről kiderül, hogy szintén ismerősen mozog a túrák világában, éppen a Vérkörre készül. Társaságban sokkal jobb, kölcsönösen tudjuk húzni egymást, hiszen mindkettőnknek hasonlóan nehéz. Egy darabig még zörög utánunk a zárókerékpár, de nemsokára új embere akad, mert megelőzünk egy nagyon elcsigázott 4 napost futó kicsit sántikáló srácot. 

Nálam új, de már régről ismerős gondok jelentkeznek a lábfejgörcsök formájában. Pedig elméletileg az izotónia tele van magnéziummal. Hiába jönnek néha lejtők, begörcsölt lábfejjel nehéz gyorsítani rajtuk. De lassan elérjük a 30 km-t, majd a 35-öt is, miután kigyalogoltunk pár combosabb emelkedőt Udvari környékén. Így becsúszik pár 8 perces kilométer is. De a többi szerencsére még futás, még ha csigalassú, 7 percen túli is. 

Aszófőtől nagyjából már lejtőn haladunk. A frissítőponton kicsit hezitálok, vigyem-e magammal az itt depózott utolsó fél literes kulacsom is, mert a fene kívánja már a többletsúlyt, ráadásul van még italom elég. Mindig maradt egy pici, meg már a pontokon is kezdtem vizet és kólát is iszogatni a kötelező izotónia mellett.  Sőt sutyiban lecsúszott pár szem ropi és mazsola is. Ennyit a frissítési tervről. Nem akarok gondot okozni az egyébként igen kedves pontszemélyzetnek, így inkább magamhoz veszem az utolsó méretes kulacsom is, aztán utánam az özönvíz. Szerencsére a záróbicikli már elég távol csörömpöl. Haladunk tovább a cél irányába. Alkalmi futótársam egy bokor felé kacsingat, én megyek tovább, minden másodperc drága most. Már közel a legutolsó frissítőpont, ami 39 km-nél van, mikor újabb akut probléma keletkezik. Már nemcsak a lábfejem görcsöl, hanem a jobb vádlim is. Ez tutibiztos frissítési hiba lesz. De örüljek, hogy ezúttal legalább emésztési problémáim nincsenek az autoimmun bélgyulladásom ellenére (mint ahogy ígérték is a termék oldalán).

Az apáti templomromra újdonságként csodálkoztam rá

A ponton próbálom megkeresni a magnéziumom, de sehol sem találom a mellényemben. Még van egy árva sótabletta az asztalon, elkérem a felét (hátha kell még a mögöttem jövőknek a többi). Aztán gyerünk tovább, már csak 4 kilométer. Csatlakozik hozzám egy 4 napost teljesítő külföldi srác, pár szót váltunk. Mondja, neki gyomorbajai voltak és hánynia kellett és ki kellett állnia egy időre. Most azonban elég tempósan siet a cél irányába. Kérdésére, hogy velem minden OK-e csak azt tudom mondani az angoltudásomhoz mérten lakonikusan fogalmazva, hogy nem, de most már közel a cél, muszáj megcsinálni. A fotós a közelben leselkedik ránk, megpróbálok mosolyogni, nehezen megy. 

Itt például nem is sikerült (fotó: futófotó)

De fotósunk profi volt, sikerült mosolygós képet is lőnie ugyanitt (fotó:futófotó)

A görcs újból és újból belehasít a vádlimba, most már mindkettőbe. Egyetlen orvosság, ha megállok nyújtani. Meg előkotrok egy gélt, hátha segít. De ezzel is csak bénáságok további sorát követem el. A felét kiittam, a többit gyömöszölném be az egyik zsebbe, de kifolyik a sárga massza, végig a kezemen, zsákomon, combomon. Kis híján Tihanytól Füredig folyt a sárga lé. Kár érte, pont a kedvencem ez a kurkumás, ráadásul tiszta ragacs lettem. Persze a bajaimon ez se segít, egyre gyakrabban jelentkezik a görcs. Már 500-300 méterenként muszáj kiállnom nyújtani. Kicsit aggódok a futótársam miatt, mert ennek ellenére sehol se látom, nem ér utol. Ezen a ponton teljesen lényegtelen, melyikünk ér előbb célba, a hangsúly inkább azon van, sikerüljön mindkettőnknek. Két megállás között próbálom a cél irányába vonszolni magam afféle futómozgást imitálva. A szembejövő futók, bringások mind drukkolnak, ez ad egy kis erőt. Aztán beérek a városba, már Balatonfüred utcáin igyekszem (és nyújtogatok egy-egy alkalmas fánál vagy oszlopnál). Magam is csodálom már, hogy lehagyok egy futót. Ő első maratonját futja a hátán lévő felirat szerint.

A célvonal, ahol hirtelen megszépül minden (fotó: futófotó)

Fogalmam sincs, hol tartok időben, csak remélem, nem futottam ki a szintidőből. Még úgy saccolom, meglesz. Ha meg nem, akkor ez van, attól még végigcsinálom. A cél csak nem akar megjelenni a láthatáron, de egyre több boldog futót látok éremmel a nyakukban, szóval nem lehet már messze, az órám szerint is csak pár száz méter választ el a célba érés örömétől. Próbálok kicsit rákapcsolni. Érdekes módon a görcs is alábbhagy, ahogy a célegyenest megpillantva kicsit erősebb tempóra váltok. Nem a megszokott sprint ez már, csak valamivel gyorsabban szedem a lábam az eddiginél. Már ott is vagyok a kapu alatt és kapok érmet - tehát beértem időn belül. Sokat nem hagytam bent a szintidőben, csak 10 percnél valamivel többet.

Megküzdöttem ezért az éremért

Nemcsak érmet akasztanak nyakamba a gondos szervezők, hanem vállamra terítenek egy fóliát is, nehogy megfázzak. Mivel a csomagosztó sátrat nem veszem észre, hanem lecuccolok a legközelebbi zöldterületre, még az ajándékaim is odahozzák! Ez az igazi BSZM feeling, ezért kellett itt lennem. Titkon azért reméltem, hogy futok végre egy 5 órás maratonnál jobbat, de ez most nem sikerült. Viszont sikeresen teljesítettem első miniultra távomat. Rövidke, nyögvenyelős, de az enyém, senki se veheti el tőlem. Hol vannak már az izomgörcsök, hol van már a kótyagos fej? Otthagytam Badacsony és Füred között félúton. A hibák ugye azért vannak, hogy okuljunk belőlük, az eredmények meg azért, hogy javítsunk rajtuk. 

Kicsit homályos Balaton (a kifolyt gél megtette a hatását a telefonomban is)

Közben a korábbi futótársam is beért, akivel együtt küzdöttünk sok kilométeren át. Gratulálunk egymásnak. Az utolsó és utolsó előtti helyekért ugyanúgy meg kell küzdeni mint a többiért. Mindenki megy is pihenni, ünnepelni, ki fagyival, ki mással tölti vissza a kalóriákat. Míg kiderítem, Peti merre jár, leruccanok a tóhoz. Lehámozom a cipőt és a kompressziós szárat, áztatgatom a lábaimat a kicsit még hűvös vízben. Mögöttem a padon pár német biztos bolondnak néz. Ők nem tudják, mekkora küzdelem van mögöttem és hogy milyen jól esik ez a rögtönzött fürdő. A rendezvényt lassan elkezdik bontani, miután mindenki beért, megyek is az autóhoz. Megtaláljuk Balatonfüred talán legpuccosabb cukrászdáját a közelben, ahova beülünk ünnepelni. Van is most mit.

Annak fényében, hogy milyen fantasztikus sporteredmények születtek csak az elmúlt hetekben a futás háza táján, egy kisegérfülnyi történés ez vagy akkora sem. Zoli futócimborám flottul végigfutotta mind a 4 napot. Az igazi hősök ők, a 4 naposok. Talán sose jutok el oda, hogy induljak ebben a számban. Aztán vannak még szintek, haladjunk sorban: Janek Noémi női pályacsúccsal teljesítette a Kört. Még csak szép időjáráshoz se volt szerencséje, szakadó esőben indult. Csipi elsőként teljesítette a még durvább Labirintust. Jasmin Paris pedig első nőként időben beért a világ legdurvább ultrájának tartott Barkley maratonon.

Jövőre ugyanekkor ugyanitt? Még nem merem mondani, hogy naná, de azt igen, hogy semmi akadálya.

Strava link:

Halálfutam a Balaton fölött

 

Hajnali 5 körül nekiindultunk a Balaton felé tartó mintegy 2 és fél órás autóútnak, miután fedélzetre vettük két utasunkat, Mátét és Pétert. Szerencsésen és szinte bökkenőmentesen sikerült is odanavigálnom a badacsonylábdihegyi Herceg Ferenc strandra, Peti is remekül ellátta a sofőr feladatát. (Megjegyzés: Peti a párom, nem összetévesztendő Péterrel, aki majd a türelmes útitársam lesz, és végigkísér ezen a hosszú úton – vele még a Vérkör után ismerkedtem össze.) Ezzel Peti rá is szolgált az egész napos strandolásra, SUP-os próbálkozásra és kempingezésre a Balaton partján. De most nem az ő története áll itt.

Lehetett volna lent lubickolni is...

A három hibbant utas kicsit másképp gondolta: szépen beálltak a strandon kígyózó sorba és hamarosan a kezükben lobogtathattak egy szépen kivitelezett itinert, ami egyben beugró volt egy kellemes 113 kilométeres sétára a Balaton-felvidéken. Ugyan mi ebben a rossz: ragyogóan süt a nap, a Balaton északi partja tele van szebbnél-szebb tájakkal, látnivalókkal. Most itt az alkalom: egyben mind végig lehet nézni a balatoni kéktúra összes attrakcióját és csak annyi a feladat, hogy egyik lábunkat tegyük a másik elé. Nem lóverseny, futni egy lépést se muszáj, ha nem akarunk, de ha éppen úgy kellemes, néha meg is lehet húzni a tempót – hajnali 6-ig, a pétfürdői cél nyitásáig belefér az is. Ne is hallgassunk a sápítozókra, akik szerint nem egészséges ekkora kánikulában a napon tartózkodni, Isten ments naphosszat gyalogolni, egyébként is tönkre fognak menni a térdeink, ízületeink, napszúrást kapunk, leégünk ennek minden következményével, meg kiszáradunk és mindenféle bajunk lesz, ha nekiindulunk egy-egy ilyen „halálfutamnak”. Útitársam, Péter anyukája így hívja ugyanis ezeket a hosszú távú teljesítménytúrákat, amitől jó anya módjára mindig próbálja lebeszélni a fiát. Sokszor nem is szabad tudnia, éppen mire vállalkozott a fiacskája. Az én anyukám szintén hiába próbálkozik. Nála nincs külön neve a teljesítménytúráknak, én csak azt szoktam megkapni, hogy: „Muszáj neked ilyenkre járnod?” „Elkopnak az ízületeid, öregkorodra tönkre megy a térded” – mikor mi az aktuális végtag és testrész. Tényleg, senki sem kényszerít, szóval most is szabad döntésem volt, hogy én sétálok egyet jót a Balaton északi partján mintegy száz másik hasonszőrű bolonddal egyetemben, ahelyett, hogy a parton kortyolgatnám a hűs sört vagy két pofára zabálnám a hekket és a lángost két csobbanás közt.

Van aki az élet kellemesebb oldalát választotta ma... és van aki nem

Máté már el is tűnt, mikor mi fél nyolc táján nekiindultunk a hosszú útnak. Végül ő lett az első befutó, nem semmi srác. Az ő tempóját elég kevés ember bírja, volt szerencsém hozzá még a Communitas Fidelissimán egy rövidke ideig. Mi kicsit kényelmesebb iramot fogtunk meg, ami nagyjából 9-11 perces kilométereket jelent, emelkedőn is benne vagyunk bőven a 15-ben. Tartjuk is ezt egészen a 70 kilométerig. Ott már kezdünk kicsúszni belőle. De ne szaladjunk még ennyire előre, addig még elég hosszú az út, teli sok élménnyel. Igen, addig az egész vándorlás többnyire pozitív élmény volt dacára a bőven 30 °C fölötti hőmérsékletnek és a kegyetlen UV-sugárzásnak. Ugyan néha megjegyeztük, hogy nagyon tűz a nap, meg megvizeztük a sapkánkat, kendőnket (kaptunk a rajtban egy nagyon dizájnos csősálat, aminek nagy hasznát vettük), meg ittunk gödény módjára és dobáltuk be a sótablettákat.

Szokatlan nyüzsgés a Badacsony tetején

Semmi különösebb időtervünk vagy célunk nincs is: jókat beszélgetni, közben élvezni a látottakat, kicsit csevegni a túratársakkal, ha alkalmilag összeverődik egy-egy kisebb banda és rendületlenül menni csak előre, hiszen az ominózus „híd túl messze van”. Azért jó volna nagyjából még 9 előtt, a nagy hőség beköszönte előtt célba érni. Az első nagyobb megpróbáltatás a Badacsony bazalttömbje, de viszonylag hamar ott vagyunk a Kisfaludy kilátónál lévő pontnál. A kilátót persze meg is másszuk, mint a túra során majdnem az összeset, evvel is gyűjtve még egy kis plusz szintet és kilométert (végül 117 km-t mért az órám a kisebb tévelygésekkel és kód- és pecsétkeresésekkel együtt). 

Minden egyes kilátóban páratlan panoráma fogad

Ha egyetlen kritikát megfogalmazhatok evvel az összességében remekül megszervezett, jó ellátású túrával kapcsolatban, az igazolás bonyolultságát illeti. Kétféle rendszerben kell igazolni az itiner két oldalán. Vannak a hivatalos ellenőrzőpontok, ahol egy-egy pecsétet nyomnak az igazolólapra a pontőrök. De ez nem elég, van mellette néhány titkos és kevésbé titkos önellenőrző pont is, ahol kódokat kell felírni (előre kitalálhatatlan palindrom szövegek formájában). Az itiner túloldalán meg be kell gyűjteni a Balatoni kéktúra összes bélyegzőjét a hivatalos bélyegzőpontokon. Számos EP van és még több pecsételőpont és aki nem bújja folyton a tracket vagy a leírást, nagyon könnyen kihagyhat egyet-egyet. A titkos és nem annyira titkos kódok mellett is igen könnyű elmenni, ha belemélyed a túrázó a szemlélődésbe, gondolataiba vagy éppen benne van egy jó kis beszélgetésben. Ha egyedül mentem volna, és nem jelzett volna Péter órája mindig egy-egy pont közelében, én is kihagytam volna sok pontot (egy titkosat, ami nem szerepelt az előre megadott letölthető tracken, így is sikerült). A kéktúra pecséteket Badacsonyban például többedmagunkkal hosszasan keresgéltük. Éjjel ez a művelet még fáradságosabb volt. Persze tudom, ennek otthon utána lehet nézni előre, ha az ember már elég rutinos. De mind a ketten elsőbálozók voltunk.

A hűs Klastrom-kútnál

Lepke a kéken

E kis kitérő után haladjunk is lefele Badacsonytomaj irányába a hűs vízű Klastrom-kút és a kálvária mentén, immár bele- belekocogva a kellemes lejtőbe. Itt még nagyon jól esik az árnyas erdőben. De hamarosan kibukkanunk a Káli-medence katlanjába, ahol szinte végig tűző napon masírozhatunk. Néha persze vannak erdős részek is, mint a Csönge-hegy emelkedőjén, amiről azt írja a turistakalauz: „Nagy hegységeket is megszégyenítő, igazi meredek hegyoldalban szerpentinezik tovább az ösvény fenyők és tölgyek alatt, fel az Őrsi-hegy és a Csönge-hegy nyergébe.” Na én rettenetesen vártam azt a magashegyi hangulatot, de csak nem akart eljönni. Meredek emelkedőn kitett, sziklás terepen kanyargó zergeösvényre asszociáltam, erre csak egy rövidke emelkedő volt némi fenyőerdővel és borókással fűszerezve. Kimondottan csalódott voltam. Éppen efelett morfondírozva majdnem el is sétáltunk a túra első igazolókódja mellett, még jó hogy figyelmeztetett pár éberebb túratárs. Később szemügyre vehettük a túra első áldozatát, egy az ösvény közepén fekvő jobblétre szenderült őzbak formájában. Ő eddig bírta. Körülötte meglehetősen penetráns szag terjengett, így inkább gyorsan távoztunk a kilátó irányába. Természetesen megmásztuk ezt is, miután néhány újabb túratársat üdvözölve sikerült lefotóznom a túra kabalalepkéjét.

Sok apró csodát rejt az útvonal

Salföld határában meglátogattunk egy tanösvényt, ha jól emlékszem, itt volt a második palindrom kód, amire megint túratársak hívták fel a figyelmet, különben újfent simán elsétáltunk volna mellette. Majd tovamasíroztunk a salföldi major mellett, ami felidézte régi nyaralások emlékét. Ezután következett a túra leghosszabb aszfaltos szakasza, természetesen számottevő árnyék nélkül. Egyedül csak a kékkúti ellenőrzőpont és ásványvíz enyhítette kínjainkat. Persze próbáltuk ezt nem így felfogni, tűrni kell a hőséget és kész, inni mindig eleget, haladni és csak haladni, majd jön az esti enyhülés és minden jobb lesz... Tényleg ennyire naiv az ember? Letérve az aszfaltról voltak olyan látványosságok, mint a sóstókáli templomrom, a tanúhegyek és a Hegyestű is a távolból figyelték a kitartó vándorokat. A látvány éppen idilli volt, a körülmények kevésbé. De ezekkel ilyenkor tilos foglalkozni. Kővágóörsön és Köveskálon is túlhaladtunk, az utóbbi településen a Káli kövek borászatban fogyaszthattunk is kedvünkre 1000 forintért. Egy fröccsöt és egy zsíros kenyeret választottam, Péter szódázott inkább. Remek, ízletes frissítő volt mindegyik. Ahol kutat láttunk, vagy vettünk vizet, vagy vizeztük a fejfedőnket és ittunk bőségesen. Szerintem ennek köszönhettük, hogy stabilan tudtunk haladni és tartani a tempónkat. Itt már egyébként közel 30 km volt a lábunkban.

Variációk tanúhegyekre

Hamarosan pecsételtünk Monoszló határában, majd felkapaszkodtunk a Hegyestűre. A bazaltormot sajnos csak pénzért vehettük volna szemügyre, így inkább letelepedtünk kicsit szerelvényt igazítani a padokra a hegy tetején. Sajnos a múltkor is sérült ujjam a bal lábamon már egy ideje megint sajgott, így megnéztem, mi az újság. Nem láttam semmilyen hólyagkezdeményt, de a biztonság kedvéért inkább leragasztottam. Viszont volt egy minihólyagom szintén a bal lábamon (ilyen aprócskát még sose láttam), ami semmilyen panaszt nem okozott, nem is tudom, mitől jöhetett létre. Ezzel nem is foglalkoztam a továbbiakban – nem adott rá okot. Vízvétel, sótabletta, némi rágcsa és irány tovább a tagyoni szőlők felé, ahol egy nagyon trükkös titkos ellenőrzőpont volt elrejtve. Ugyanis le kellett hozzá menni a hegyről, majd utána újból felkapaszkodni. Ezt szerencsére nem tudtuk kihagyni mert rajta volt a kék útvonalán és már figyeltük az itinert is végre, miután egy túratárs kiokosított minket. Van egy olyan rossz szokásom, hogy itinert én csak túra után szoktam olvasni... mondjuk túra közben szemüveg nélkül már nem is látom, szemüveget meg nem hordok, mert zavar. Ilyen, ha öregszik az ember, mellette meg hiú. Ez egyértelműen nem szervezői hiba, hanem saját. 

Köveskál felé, tűző napon

Tagyon után Szentantalfán haladtunk keresztül, ahol egy sporttelep vizét csapoltuk meg véletlenül a közkút helyett. Aztán persze azt is megcsapoltuk, vízből sosem elég ebben a hőségben. Mellé még lecsúszott egy-egy gél is. Kis szakaszon ismerős tájon haladhattam, ahol múlt héten is halálra ijesztettem néhány borjút az elektromos kerítésen túl. Most csak egy menekült előlem. Nagy örömömre sikerült lefotóznom a múlt héten látott csinos házikót a búzatábla közepén. Behúztuk a negyvenest is. Hamarosan ott magasodott előttünk a Halom-hegy, amire szintén fel kellett másznunk, hogy dinnyét együnk, mellette persze igazoljuk is ottlétünket. Kicsit kavarogtunk, hogy megleljük a kékes bélyegzőt, aztán felmásztunk a kilátóba, hogy megszemléljük az ellenállhatatlan panorámát, majd mentünk a pontra dinnyézni. Szegény pontőröknek kézben kellett mind felcipelni ide. Minden nagyon finom volt, még a kukacos gumicukor is és a pontőrök is rendkívül kedvesek voltak.

Például lehetne most fröccsözni ott a teraszon egy napernyő alatt

Hegyestű

Mediterrán hangulat

A félénk bocik

Ház a búzamezőben

Itt még minden jó

Siettünk, hogy utolérjük a virtuális farmerünket, aki már messze elhúzott  a hosszabb pihenő alatt. Péter beprogramozott ugyanis az óráján egy virtuális partnert, akinek 9-re kéne odaérni Pétfürdőre. Az ő tempóját kellett (volna) követnünk. De aztán kiderült, hogy az óra a haladásunknak megfelelően újabb és újabb partnereket (azaz egy félrehallásomnak köszönhetően farmereket) küld. Akik kimondottan jól érezhetik magukat ezen a szőlőkkel, napraforgó- és búzatáblákkal teli vidéken. Akad itt mezőgazdasági munka, kérem! Hosszú gerincen haladtunk a Hideg-hegy irányába, ahol észrevétlenül elsurrantunk a titkos pont mellett és most nem volt ott senki, hogy figyelmeztessen. Figyelmünket inkább a balatoni panoráma kötötte le egy házikó teraszán, ahol kedvesen be is akartak invitálni fröccsözni. Mi sajnos visszautasítottuk a lehetőséget, pedig állítólag csupa kedvességből, ingyen és bérmentve kínálták az arra járókat. Hamarosan odaérkeztünk a Zádorvárhoz, ahol egy cserkésztáboron kellett keresztülverekedni magunkat. Volt aki az ösvényre állította a sátrát. Biztos rendkívül boldogok voltak azok a kollégák, akik már sötétben estek keresztül egy-egy kifeszített sátorzsinóron. A várban pecsétbegyűjtés, majd lementünk a kúthoz. Azt a pici szintveszteséget bőségesen kompenzálta a bővízű kút hűs vize, ami lábáztatásra is elsőrangú volt. Viszont a lábáztatáshoz a zoknit is illik levenni... Ekkor szembesül az ember a horrorfilm első kockáival. Alakulóban voltak bizony a hólyagjaim a bal lábamon (már megint). Egy a sarokrészen, egy az ujjamon, a minihólyag meg köszöni, elvan változatlanul, szerényen meghúzódva, mintha ott se volna. Újabb kötözés, zoknicsere és gyerünk! Mintha újjászülettek volna a talpaim a fürdőtől. Legurul egy-egy citromos sör az EP-n némi házi süti kíséretében, megmásszuk a Gellákat, aztán ámuldozunk a Cseri kastély árnyas parkjában, hogy egyesek képesek a medenceparton koktéllal a kézben pofátlanul hűsölni, holott lehetne 113 km-t gyalogolni is a hőségben. 60 környékén tartunk. Gondok már a láthatáron, de még csak köröznek rendületlenül a fejem felett. Még tartom magam és a tempót is.

Előre, csak előre!

Panoráma a Balatonra

Csipetnyi Erdélyország

Tudom, már unalmas vagyok ezzel, de normális emberek ebben a melegben például ezt csinálják

Az Evetes-völgyben ahelyett, hogy mókuskák szaladgálnának, mindenféle gizgaz tenyészik és út se nagyon van. Kód az bezzeg van, de mi a bozótharcra koncentrálva megint elsétálunk mellette. Miután a jó sziklás meredek ösvényen kikapaszkodtunk eme evetek rettenetes helyéről (ajánlom következő évben az eszperente kódokat), rájövünk tévedésünkre. Még csak kétszáz méterre vagyunk, lemászunk újból. A mögöttünk jövő csapat éppen a kódot olvassa le, mi is megtudjuk, hogy „sátán Olaf  a falon átás”. Mi még nem ástuk át magunkat a saját falunkon, mert az csak Füred után jön négy szintbéli tüske formájában. Nevesítve a tüskéket: Tamás-hegy, Péter-hegy, Csákány-hegy és Csere-hegy. Sötétedik lassan, a Balaton fölött színes ballon lebeg, érezhetően hűl a levegő. Egyedül a sajgó talpaim tiltakoznak, hogy belemeneteljek ebbe az esti idillbe. Kár lenne azonban kihagyni a füredi lakomát a Léna borozóban!

Egy pont a sok közül, sörrel, sütivel vártak

Immár a nap leáldozott és nekünk is kezd leáldozni

A borozó előtt órám elcsippantja a 68-ik kilométerünket is. Bent hideg gyümölcslevessel, rizseshússal, két italkuponnal várnak. Italkuponért csakis koffeint kérek jó töményen: kávét és kólát. Hajnali fél négy óta talpon vagyok és fél hét óta szakadatlanul menetelek. Az étkek mind nagyon finomak, a kiszolgáló hölgyek is nagyon kedvesek. Megszemlélem újból a lábaim, a sarkam új kötést kap. A felsőm is lecserélem. A hátsóm is ápolásra szorul, mert kicsípte az izzadság. Lassan az órám is tölteni kell, picit fuelt adok neki. Aztán nincs mese, neki kell menni a falnak és az éjszakának!

Füred fényei

Az éjszakai hőmérséklet már-már kellemesnek mondható volt, lendületes rajtot vettünk és pikk-pakk fent is voltunk a Tamás-hegy tetején a Jókai kilátóban. Fejekre vigyázni, indul a mászás, hogy megcsodáljuk a Füred by night panorámát. Lefelé már kicsit küzdelmesebb volt a köveken, de ezt is abszolváltuk. A Péter-hegy ösvényén kicsit túlmentünk, hogy gyűjtsünk még pár száz plusz métert a trackünkbe, de szerencsére ezt a tévedést is hamar észrevettük. Nekiduráltuk magunkat, nyomunkban egy másik fejlámpás társaság is. A mászóka több szakaszos volt és minden egyes alkalommal azt hittem, már vége lesz. De csak egyre keményebb lett. Csanyának (Peaks of Bakony) köszönhetően túloldalról már másztam ezt a hegyet, de csak arra emlékeztem, hogy valamelyest lefelé futható volt ez az irdatlan meredek, köves ösvény. Hát felfelé még gyalog is szenvedős. De azért ide is feljutottunk és le is Csopakra. 2/2 pipa, jöjjön a harmadik, a Csákány-hegy. Ebből is arra emlékeztem, hogy jó köves, de talán annyira nem meredek, mint Péter szomszédja. (Bocsánat a Péterektől, amennyiben szidtam őket menet közben.)  Közben Lovasra is betérünk a savanyúvízforráshoz töltekezni minden jóval, amivel a ponton vártak.

Karácsonyi díszkivilágítás minden egyes ponton

A Csákány-hegy kaptatójával is elég flottul megbirkóztunk, fent találtunk is egy remek frissítőpontot. Itt elkövettem egy hatalmas hibát: hiába kínálta a kedves pontőr hölgy annyira, mégse kértem kávét. Pedig ha előre tudom a folytatást, ezer százalék, hogy kérek legalább egy nagy bögrével. A kilátómászás-sorozatunkat most megszakítottuk. A lefelé innen már meglehetősen kellemetlen volt, le is maradoztam Péter után a sajgó lábaimnak köszönhetően. Azért még az utolsó Csere-hegyet szintén elég jó tempóban megmásztam (itt, a kilátóban készült ősszel a blogom fejlécfotója), de lefelé valami irgalmatlan szenvedés volt a köves úton lebotladozni. Péter kölcsön akarta adni a botjait, de az se segített volna. Egyszerűen borzasztó volt lépdelni a hólyagokkal, de szerencsére nem tudtam, mi lapul pontosan a cipőmben. Mert ha tudom, menten feladom a túrát. Innen már folyamatosan lemaradoztam néhány méterrel Péter mögött. Ő ment elöl, én meg hátul próbáltam tartani a tempóját. Próbált segíteni a nyűgös túratárson, feltöltötte az órám, viselte a panaszaim, kölcsönadta a botokat is. De nem lett jobb semmi sem. Almádi központja felé tartva ráadásul még valami irdatlan álmosság is kezdett rám jönni. Ha mindez nem lenne elég, akkor a főtér környékén, a pecsét közelében jött az is, ami itt egyáltalán nem volt kívánatos. Reggel óta hurcoltam magammal, tehát logikus volt, hogy valahol majd kijön, ami egyszer bement. Hát mondanom sem kell, a legjobb helyet találta meg. Nálam az sajnos nagyon sokszor nem működik, hogy tartogatom, sőt tudom, hogy kb. 1 percem van elkerülni a csúfos balesetet, köszönhetően a betegségemnek. Sajnálatos módon most éppen egy harsány társaság is a közelben cseverészett, akadályozva a műveletet. A szomszédban a vasútállomás, közért, házak, sehol egy alkalmas bokor vagy hasonló rejtek. Versenyfutás az idővel, pásztázom a környéket. Kiszúrok egy virágágyást a főút túloldalán és uzsgyi. Az utolsó előtti pillanatot sikerült elcsípnem. Bocsánat, almádi lakosok! Ilyen sokszor a colitissel élők napi rutinja, ne akarja senki megtudni!

A hajnal első fényei már Litér felé

Hűlt helye a kódnak

A szégyenletes virágágyásbeli kalandom után kicsit megkönnyebbültem és felébredtem, felfelé jól bírtam megint az iramot Vörösberény utcáin. A malom-völgyi frissítőponton lenyomtunk néhány banánt és sütit, kaptam új kólát és már mentünk is tovább. Egy darabig még egész jó volt, aztán megint kezdtem képzelődni, hasonlóan mint a Communitas esti óráiban. Kellemes hűvös fuvallat friss illattal, körülöttem magas hegyek, valahol az Alpokban vagyok. Jobbra kis kunyhó... De rögtön kapcsoltam is, hogy ez így nincs rendjén és ezek a dolgok egyáltalán nincsenek itt, én egy teljesítménytúrán vagyok, benne a pannon tájban. Ok, a friss, illatos szellő stimmel. Próbálom inni a kólát és igyekszem ébren maradni. Nehezen megy, és minden lépés fáj. Lassan a századik kilométerünket rójuk és kezd a távolban hajnalodni, felbukkan a pirosló napkorong. Az út egyre kanyarog a dombok között, felmegy egy magaslatra, majd lejt megint, mezőn vágunk át, majd bozótharcolunk, kerékpárútra vetődünk, ahol kéne lennie egy kódnak, de nem találjuk. Kóválygok, nagyon belassulok. Nagyon úgy tűnik, mintha sehova se haladnánk, összevissza, cél nélkül kanyarog a kék ösvény a dombok közt. Péternek felajánlom, menjen tovább saját tempójában, nem akarom hátráltani. Lehet, hogy inkább feladom Litéren. Nagyon azt érzem, nincs tovább, legszívesebben lefeküdnék aludni valamelyik bokorba. Még 10 perc is jó lenne. De tudom, ha megtenném, ott vége lenne a túrámnak. Biztos nem mennék tovább. Péter nem enged el, holott egész biztos, hogy hátráltatom. Litér pedig még mindig nincs sehol. Még hosszú kilométerek, mire beérünk és felmászunk egy kis dombra az ellenőrzőponthoz. Kérnék kávét a pontőröktől, de nincs nekik. Viszont van koffeintablettájuk. Az is jó lesz! Ha a kokain, hasis vagy LSD tart most életben, akkor azt kérek, csak maradjak ébren és bírjam végig. A hivatalos útból még mindig van legalább 15 kilométer, ami máskor nevetséges táv, de most szinte leküzdhetetlen. Azt mondom Péternek, hogy a következő faluig, Királyszentistvánig még biztos elmegyek. A tabletta kicsit felráz, megint jó iramban és kedvvel másszuk a Mogyorós-hegyet. Amúgy ez egy nagyon vicces hegy, olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy a következő faluig lejtsen vagy emelkedjen-e. Kis lejtő, majd kaptató, megint kis lefelé, majd pár méternyi kapaszkodás. De azért csak lejutunk a végén.

Már a fotózás se megy...

Haha, nem is vicces! (Humorérzékem is elvesztettem már rég)

A falu szélén játszótér és sportpálya, a mosdóba beinvitál egy hölgy, aki éppen ott pakol. De jól esik végre kulturáltan tisztálkodni! Közben a fiúk nyomnak egy pecsétet. Az itinerem a sok pakolászásnak köszönhetően kész saláta, lassan több darabban. Már nem sok pecsét hiányzik róla. A csomagom meg ott van Pétfürdőn, benne a kényelmes papucs. Nincs pardon, menni kell tovább. Az izmaim még jól működnek, tudom előre tenni a lábaim, akkor meg mi a baj? Még mindig 10 kilométer hátra van, rettenetesen sok az. Kezd az új életre kelt nap is pörkölni megint. Egy gáton hagyjuk el a települést, majd egy vasútvonalon átkelve kopasz dombokra kapaszkodunk. De aztán bekanyarog az út egy kellemes erdőbe. Megyünk csak bőszen előre, de úgy tűnik, csak nem fogy az a táv. Aztán újból kikanyarog a kék a szántók mellé a tűző napra. A következő EP megint egy kód lesz egy távvezeték alatt. Onnan már csak 5 km a cél, a megváltás. Már minden távvezetékre azt hiszem, ott lesz, de csak újabb csalódások sorozata. A nap meg csak röhög rajtunk odafent és ontja sugarait. Rémálom ez a halálfutam. Mit halálfutam, halálmenet, vagy inkább halálvánszorgás. Megint szólít a természet, gyorsan be az erdőbe. Persze, hogy pont ekkor jön egy neveletlen vizslát sétáltató bácsi és ér utol néhány túratárs. Itt az utolsó kilométereken egyre hagynak el az eddig mögöttünk haladó túrázók. Nagyon megrogytam. Péter is azt mondja, hogy ő is legyengült, de szerintem csak miattam, hogy tartsa bennem a lelket. Feladnám már bármelyik pillanatban, csak aludhassak kicsit egy fa tövében. Vonszolom magam tovább, most már a kopár dombok tetején menetelünk fel és le. Az előbb nagyon messziről látszott egy geodéziai torony, amit mintha még az autóból láttam volna odafelé. Pont Pétfürdő közelében magasodott. De annyira távolinak tűnt, hogy biztos voltam benne, odáig már nem megyünk el. És tessék, most itt van egy szomszédos magaslaton! Hát csak el kellett jönni idáig! Pétfürdőt meg egészen biztosan törölték Magyarország térképéről reggel óta, mert csak nem akar előbukkanni. Még sok-sok túratárs lehagy, mire ez is megtörténik: gyárkémények a távolban. Sőt, már annyira nem is a távolban, a lábunk előtt füstölögnek, a dombok alatt. Kutyaugatás egyre közelebbről, szippant befelé a civilizáció, talán kicsit gyorsulok is – éppen csak egy hajszálnyit. Muszáj beérni, bár szívem szerint minden egyes lépésnél feladnám már. Akár néhány száz méterrel a cél előtt is. Elhagyunk egy templomot, megnézem a telefonom, már alig csak kb. 500 méter. Tó mellé kanyargunk és ott a nevezetes híd rajta! Nem hiszem, el, nem hiszem el, hogy itt vagyunk, megcsináltuk! 26 és fél óra menetelés után itt a cél!

Gyárkémények a távolban

Edina egy szaletliben vár a tó túloldalán, gratulál nekünk. 113 kilométer, kimondani is rossz, életem eddigi leghosszabb túrája. Gyorsan megszabadulok a cipőmtől és lehúzom a zoknim – bekeményít a horrorfilm. Mellettem egy fekete öves teljesítménytúrázó srác, Dani bizonygatja, hogy ekkora vérhólyagokat még nem látott. Egy gigantikus méretű a sarkamon, egy szintén díjnyertes darab az ujjamon, a minihólyag is szerényen integet, hogy helló, én is megvagyok még. A jobb sarkam meg megúszta egy apróbb vízhólyaggal. Ez a jobb lábam mindig a mázlista. Pedig a szenvedős menethez már az az egy is elég lenne. Anyukám beájul, ha meglátja őket (mondjuk nem fogja). Most mondjam azt, hogy az izomzatom meg teljesen friss, könnyedén hajolok, emelem a lábam? Nem nagyon vigasztal a hólyagjaim nézve. Péter hoz egy jó adag sört, koccintunk a sikeres teljesítésre. Közben megvárjuk Petit, hogy hazavigyen minket. Ha már volt olyan rendes és végig elviselte a társaságom, én is hozok egy sütit Péternek a közeli cukrászdából.

Az utolsó méterek

Sorra érkeznek be a túrázók, de úgy tűnik, eléggé meggyérült a mezőny. Azért örülünk minden ismerős és ismeretlen arcnak. Megtapsoljuk őket, főleg a 10-szeres teljesítőket. Ilyen ez az ultratávos teljesítménytúrás társadalom, egy nagy család, csupa halálfutamokra járó hibbant egyed. Én még viszonylag új vagyok ebben a közegben, de élvezem nagyon. :-) 

A túra hosszú volt, a beszámoló is jó hosszú lett (elnézést!), valószínűleg a regenerációra is kell pár nap. Most hétfőn ott tartok, hogy még mindig a hólyagokat ápolgatom, viszont már remekül mozgok és semmi izomlázam nincs. Ma bicikliztem is egy keveset. Simán futottam is volna, ha a hólyagok engednék. De úgy tűnik, a holnapi résztávozást is ki kell majd hagynom a Bikás parkban, hacsak nem kerít nekem egy sarok nélküli cipőt az On.

Strava link: