Fejlődésem azon pontjára jutottam, mikor egy héten egy teljesített száz kilométeres túra már nem is elég. Repetázni kell belőle, lehetőleg minél hamarabb. Május ugyanis tele van első rendezésű százas ínyencségekkel, ilyen például a már klasszikus Sárga 70 friss és ropogós nagytestvére, a Sárgarigó 100, vagy éppen a Mecsek 100, amit majd csütörtök délután jóllakva a napon ízletesre és sárgára sült rigóval egy nap pihenés után máris el lehet fogyasztani. Jó tréning a Kazinczyra, szóval miért is ne próbáljam meg mindkettőt. Ugyan a Sárgarigó nem bajnoksági futam, de a Mecsek 100 igen, szóval oda muszáj menni, mint ahogy az egy héttel későbbi első rendezésű különlegességre, a Tolnai Zöldút 100-ra is.
Sárgarigó 100
A munkából szerda délután elkéredzkedtem fél órával előbb, hogy legalább a fél hatos szobi vonatot elérjem, aminek segítségével viszonylag igen későn, nagyjából fél 7-kor sikerül csak elrajtolni. Így történt az a furcsa eset, hogy a mezőnyben ott lévő, sok ismerős nagy részét nem is láttam, vagy legalább is a sötétben elkerültem. Nem volt nehéz, mert a Sárga 70-nel közös szakaszon tömött sorokban vonultunk, lámpáinkkal bevilágítva az erdei utakat.
A Metropolitanról leugorva máris besétáltam a szobi állomás árkádjai alá, ahol meglepetésemre más indulót magamon kívül nem is láttam. A szervezők valami QR-kódot kerestek rajtam, de azt a közel százmillió BEAC-tól kapott levél között sehol se leltem. Aztán kiderült, hogy valami egész más e-mail-címről küldték a QR-kódos levelet, mint a többit. Így végül meglett az áhított kód és végre el tudtam rajtolni 18 óra 31 perckor. Kaptam útravalónak egy Balaton szeletet (itt az Ipoly mellett), mivel a szlovák részre a száj- és körömfájás járvány miatt nem tudtak ellátmányt vinni a szervezők. A sínek között óvatosan kocogva megközelítettem a Sávoly hidat, melynek segítségével átkelhettem a határfolyón. Mégis jött más túrázó is ugyanezzel a vonattal, mert egy srácot máris megelőztem, miközben együtt kerestük a híd alá vezető ösvényt. Útba igazítottam, aztán kocogtam tovább Helemba felé. Nekem nem volt újdonság se az Ipoly híd, se a soknevű Burda, ami Helembai-hegység, illetve Kovácspataki-hegység néven is ismert, hiszen több túrát vezettem itt, illetve engem is vezettek más túravezetők errefelé. Messziről jellegtelen kis dombságnak tűnik Szlovákia legalacsonyabb hegysége, ami egyben a Börzsöny leszakadt darabkája, szóval nem is gondolná az ember, micsoda érdekességek rejlenek itt. Most nem érintettük Kovácspataokot, ami avval büszkélkedhet, hogy egy nagy múltú és népszerű üdülőhely volt még a századforduló táján. És ennek a dicső múltnak mára alig maradt nyoma, mostanra már csak egy átlagos, álmos Duna-parti üdülőfalu. Nem messze innen pedig olajfinomítót szerettek volna a második világháború vége felé a föld alá rejteni a nácik. A járatokat ki is ásták és azon szerencsések között lehetek, akik jártak is bennük. De most más érdekességei hívnak a Burdának, köztük egy olyan, amit még magam se ismerek, pedig már jól bejártam jelzett és jelzetlen utakon is az itteni dombocskákat.
Helemba utcáin kocogva figyelem a telefonomon, merre is van a Halász kocsma, ahova be kéne térni egy pecsétért. A kocsma teraszán ücsörgő nénik és bácsik készségesen mutatnak máris befelé, ahol maga a kocsmáros pecsétel. Nemsokára lejátszódik a túra legbájosabb jelenete. A forgatókönyv nagyjából a megszokott séma alapján íródott, hiszen mindig hasonló párbeszéd zajlik le, ha ultrások és ultratávú túrázásról még távolról se hallók találkoznak. Kérdezik a nénik barátságosan, hova igyekszek, talán Esztergomba? Már az is jó messze van, mondják. Közben utolér egy futó srác, mondja is nálam talpraesettebben, hogy megyünk oda is, de igazából Budapest mellé tartunk. Kérdezik a nénik, hogy vajon biciklivel megyünk-e. Az ötlet nem tudom, honnan jött mert ugye az eddig a kocsma előtt elhaladó sportos külsejű egyének közül egynél se volt kerékpár. Mondjuk, hogy gyalog, illetve futva megyünk. Erre kérdezik a kíváncsi nénik, hogy hol fogunk aludni. Mondja is a túratárs, hogy majd otthon a saját ágyunkban a túra után. A nénik szörnyülködnek, mikor hallják, meg azt is, hogy összesen száz kilométert megyünk.
Őszinte megrökönyödés a néni arcán a Halász vendéglő előtt
Vannak itt még furcsaságok...
Ezután felkanyarodunk a hegyre, hogy a falu fölötti kilátótól szemügyre vegyük a környező gyönyörű tájat. Tud nekem még újat mutatni a Burda, hiszen itt még sosem jártam, mint ahogy az innen az Ipoly vadászház felé vezető kellemes gerincúton se, amit szépen végig lehet kocogni. Most csak olyan kényelmesen kocogok, gondolva a még mindig érzékeny derekamra és az előttem álló szombati százasra. Már majdnem elértem a házat, mikor nagyobb csapat túrázót értem utol, velük halad Scheidl Marci és Lutring Márk is. Együtt térünk be a házhoz, ahol az itiner alapján pontot sejtünk, de annak csak hűlt helyét találjuk. Megyünk is tovább. Kicsit beszélgetek Márkkal az idén elmaradó Hétköznapi barangolásokról és a Fruska gora maratonról, amit Márk nemrég teljesített és én is szemezek már régen vele. Aztán búcsút intek és kocogok tovább, hátha elcsípem még a naplementét a Skaly nevű kilátópontnál. Kocogás közben rossz irányból mintha Varga Katát látnám jönni egy fiúval, de mivel messze vannak, én meg sietek, nem tudok megbizonyosodni kilétükről, pedig a fiú is ismerősnek tűnik, Cser M. Zoli lehet. A Skalynál már erősen sötétedik, de a lámpát még nem veszem elő. Majdnem szó szerint belebotlok egy sátorozó társaságba a szirteken, miközben néhány pillantást vetek a csodás tájra, aminek a naplemente igen jól áll, még ha már az utoljának lehetek is csak tanúja.
Kis kilátó Helemba fölött
A Skalynál még elkapom a nap utolsó sugarait
Ezután irány Garamkövesd a piroson, ahol már igen régen jártam és csak arra emlékeztem, hogy a falu nevének megfelelően köves és meredek út vezet oda. Ez így is volt, hogy el ne botoljak a bokaforgató meredélyen, elő is vettem a lámpát. Átkocogtam a falun, majd egy forgalmas útra tértem, ami később átvitt a Garam folyón. Ez a szakasz némileg frusztráló volt nekem, mivel az autóút meglehetősen szűk volt és elég gyakran érkeztek autók mindkét irányból. Volt rajtam pár fényvisszaverő elem és a lámpám is világított, ennek ellenére nem éreztem magam túl nagy biztonságban. Megváltásnak éreztem, mikor végre lekanyarodhattam a híd alá egy földúton. Innen különféle gátakon igyekezhettem Párkány irányába, áthaladva közben a vasút hídja alatt is – éppen érkezett egy tehervonat. A sokadik gáton kezdtem ráunni a kocogásra, innen gyalogtempóra váltottam, hiszen nem feltétlenül akartam kihajtani a belem a Mecsek előtt. Éppen elkezdtem majszolni a még Szobon kapott Balaton szeletet, mikor gyanúsan közeledett két lámpafény. Ez a repülős emlékműnél székelő pontőröktől származott. Megkaptam második pecsétem tehát.
Buli van a parton...
Ahogy közelebb értem a városhoz, egyre hangosabb, de felismerhetetlen zeneszó szűrődött felém. Először azt hittem, hogy a folyóparton lehet valami kisvendéglő, ahol cigányzene szól vagy valami hasonló mulatóhelyet vizualizáltam. Mielőtt elértem volna Párkány szélét, egy néhány fős túrázó társaságot hagytam le, de köztük nem volt ismerős. Viszont fény derült a zene forrására: Esztergomban hatalmas buli volt a közeledő ünnep alkalmából: kivilágított vidámparkból szólt a hangos diszkózene a Duna partján, majd hamarosan Bon-bon koncert kezdődött. Eleinte még jól is jött, hogy a Mária Valéria hídon való átkocogásomhoz zeneszó adja a ritmust, de amikor már a város külterületén, sőt azon is túl még mindig azt hallottam, hogy „Valami Amerika”, vagy hogy „Nem vagyok James és nem vagyok Bond”, az már elég idegesítő volt. Nem tudom, a túlontúl is kitűnő hangosításhoz az esztergomi lakosok, akik nem szándékoztak részt venni ezen a fesztiválfélén, mit szóltak.
A Bazilika most már távolról, de még mindig a Bon-bon zenei aláfestésével
Zenés kísérettel felkanyarogtam egy igen meredek lépcsősoron a bazilikához, ahol éppen, mikor a tracket követve próbáltam volna egy értelmetlennek tűnő hurkot tenni, egy ott ácsorgó bácsi mondta, hogy nincs ott EP, menjek inkább egyenesen. Érdemes volt rá hallgatnom, onnan a monumentális épületet is sokkal jobban le lehetett fotózni. Rövid ideig új túratársam akadt. A levezető lépcsők alján egy fiú várt egy párost, akik sehogy se akartak megérkezni, így hát velem tartott. Még mindig Bon-bont hallgatva másztuk meg a nekem még ismeretlen Mária úton a Vaskaput. A fáradalmakat egy Smack levessel lehetett enyhíteni. Lehetett választani a csípős chilis, a mérsékelten csípős marhás és a nem csípős kacsás között. A marhákra voksoltam, reménykedve, hogy a száj- és körömfájás elkerül. Ez sajnos jött be, nekem még a mérsékelten csípős is szétcsípte a szám. Csak azért ettem meg, mert kellett az energia. Az étterem pultjánál potom 700 Ft-ért pótoltam a lassan elapadó kólaforrásom, ami elengedhetetlen az éjszakai menethez. Aztán gyors hátraarc és lefelé eredtem az eddigi úton, majd a piros jelzésen a vasútállomásra.
Az esztergomi vasútállomáson (fotó: Pék Erika)
Ezen a szakaszon még sikerült elég sokat kocognom. Az állomáson háromnegyed 12 körül rengeteg ember nyüzsgött, akik mind a 70-es távon szerettek volna indulni. Erika közülük felismert és készített rólam egy fotót, ezúttal is köszönöm. Innen aztán igazi tömegtúrán érezhettem magam, hosszan kúsztak felfelé a lámpafények a mélyúton, majd kígyóztak a Barátkúti erdészház irányába a mezőkön. A gyors futók előzgettek sorra, a többiek meg haladtak előre a menetsorban. Én amolyan köztes elemként próbáltam megtalálni a helyem a mezőnyben. Egy létránál komolyabb sor torlódott fel, kellett várni pár percet, hogy tovább mehessünk. Már mindenki kezdte előhalászni az itinerét, mert azt hitte pecsétet fog kapni. Pilisszentléleken sem volt ez másképp, amikor kékkúti vizet próbáltam tölteni. Meg fogom jegyezni a jövőre tekintettel, hogy a falu végén is van egy nyomós kút, amit persze senki se használt. Itt Gál Viktor köszönt rám. Beszélgettünk egy keveset, majd aztán elhúztam előre, hogy minél hamarabb túl legyek a túra legnagyobb kihívásán, a Pilis-nyereg megmászásán. Egész gyorsan fent is voltam. Lefelé a sok embertől sokáig nem sikerült futnom, de aztán megtaláltam a soron a rést, valamint a nyúlcipőt és a klastrompusztai pontra már futva érkeztem. Szörpökkel töltöttem teli a kulacsom meg elrágicsáltam egy csokis kekszet. De sajnos nagyrészt hazaiból éltem a túra során, mert ilyen madáreledel inkább csak a sárgarigóknak való, nem a túrázóknak. Ideig-óráig persze jó ez is, de jobban esik a táplálóbb, tartalmasabb eleség. A Klastrompuszta-Pilisszántó nemszeretem szakasz ebből az irányból se lett a barátom, de a Vörösvár irányába leágazó sárgának most sikerült szépítenie a dagonyás Térys fiaskón. Itt nagyjából már ugyanazokkal a számomra ismeretlen arcokkal kerülgettük egymást, az vezette a sort, akiben éppen több energia volt. A Fehér-hegy emelkedőjén éppen bennem volt a legtöbb, így hát jól elhúztam tőlük, egyrészt azért is, hogy végre intézhessem folyó ügyeim. Hamarosan szigorú fegyveres alak állta utam. Állj, ellenőrzés! Itinereket elő! Be is mutattam menetlevelem, majd megkérdeztem, hogy őket vajon a Kitörés túráról importálták-e a BEAC-osok.
Kitörés-szökevények a ponton
Már a hegymenet során kezdtek ébredezni a hajnali rigók, de most lefelé haladva egész madárkórus muzsikája kísérte utunk. A nap is álmosan pislogott a szemközti hegyek mögött, a festményre kívánkozó látványt fenyőágak vonták keretbe. Hamarosan már Pilisvörösvár utcáin haladhattam, de előtte volt még egy röpke izgalmas epizód a fülbevalómmal, amit majdnem sikerült elveszítenem, miközben fejemre húztam a csősálam. Igen hűvös volt a hajnal, így nem ártott valami fejfedő. Szerencsére a szökevény ékszer kipottyant belőle a földre, így vissza tudtam ügyeskedni a fülembe. A vörösvári német kálváriát mindeddig nem ismertem, de most nagyon megnyerte a tetszésemet, még ha meredek is. Innen aztán elkocogtam egészen a Fetter vendéglőig, ahol jókora sor kígyózott már hot dogért. Én is beálltam a pecsétem megszerzése után. De sajnos mire megkaphattam volna az ételem, kiderült, hogy jegy is kellett volna, azt meg nem kaptam. Mehettem vissza a pontőrökhöz. Szerencsére ekkor már soron kívül hozzájutottam az ellátmányhoz. Végre valami tartalmas ennivaló! Sajnos kávét nem lehetett szerezni, pedig ekkor már túl voltam egy sor hajnali agonizáláson. Átmászva a Werischwar és Sanktiwan közti dombon azonban ráleltem egy nyitva lévő dohányboltra, ahol kávét is árultak.
Hajnali festmény
A pilisvörösvári kálvária
Át Pilisszentivánra
Jól jött a koffein, mert innen ismét hegymenet következett, az Antal- vagy más néven Antónia-árkot kellett felmászni a Zsíros-hegyig. Itt is beálltam a menetsorba, legalább pihentem kicsit. Azonban hátulról két erős leányzó is érkezett, akik aztán utat törtek maguknak, így felültem én is a vonatra mögéjük erősebb fokozatba kapcsolva. Utána viszont ők néztek, hogyan pucolok el az aszfalton, megfutva az emelkedőket is. Hát igen, nekem sikerült felfelé pihennem. A Muflonnál újabb pecsétet kaptam, majd nyakamba szedtem a lábam. Az volt a tervem, hogy Solymárig végig futok, kihasználva a hosszú lejtőt a Kerek-hegyen. Ezt a rohamot csak kétszer szakította meg ismerősökkel való találkozás. Végre utolértem Szabit és Lacit nagy sokára. Nem haladtak valami jól, Laci rosszul lett, majd hólyagok kínozták. Így hát nem is csatlakoztam hozzájuk, mert még igen jó erőben voltam. Ezután Baranyai Erzsiékkel váltottam pár szót.
A Jegenye-völgyben
A Jegenye-völgy bejáratát újabb pont vigyázta, ahol Tarnai Máté előzőleg valószínűleg mind felfalta előlünk az aszalt gyümölcsöket, mert nekünk csak kekszféleségek jutottak. A szörpnek azért örültem. Valamennyit még kocogtam, aztán innen már inkább csak sétálgattam. Úgyis jön a sárga emelkedője, ami ritkán szokott jól esni. Most azonban egész jól ment, még előznöm is sikerült. A Kötők-padjánál volt kirakva egy kód, amit biztos, ami biztos, lefotóztam, hogy aztán a célban ez senkit se érdekeljen. Hosszasan hullámoztunk fel-le a Kitörésről ismert ösvényen a Csúcs-hegy oldalában. A Virágos-nyeregben már tűzött a nap rendesen. Leereszkedtünk, hogy aztán majd megmásszuk a sziklás Újlaki-hegyet. Innen a délelőtti napsütésben szép látványt nyújtott az alattunk elterülő medence a környező hegykoszorúval. A panoráma mellé pecsét is járt. Jött a nemszeretem lejtő a Határ-nyeregbe, aztán gyorsan ki lehetett kapaszkodni a Vadaskerti-hegy nyergébe, hogy alábukjunk Hűvösvölgybe. Közben azonban a hagyományőrző katonák pecsétet adtak nekünk a katonasírnál. Áthaladásomkor nagyban szépítették a kitörés közben elhunyt katonák nyughelyét. Itt kezdtem már érezni, hogy a futótempóm közelíti a gyorsabb gyalogtempóm, szóval kár a gőzért, elég lesz a séta is.
Kilátás az Újlaki-hegyről
Szépül a katonasír
Betértem a Gyermekvasút állomására, hogy pecsételjek és valami itóka után nézzek, mert a lángosos előtti csap nem működött. 700 Ft-om bánta megint, de legalább a limonádé, amit vettem, finom is volt és a mennyiség is megvolt fél liter, ellentétben az esztergomi kisebb kiszerelésű üveges kólával, ami ugyanennyibe került. Azt nem is sejtettem, hogy itt pizzaszelet is járna, mert senki nem közölte velem ezt. Leültem egy asztalhoz, és elővettem a hazait, közben zoknit cseréltem és megápoltam a talpaim. A bal lábamon egyik ujjam kezdett eléggé megnyomódni, így szükségesnem tartottam a szemlét. Szerencsére csak a bőrkeményedés fájt, hólyag nem volt rajta (még). Itt Borosnyay Paliékra köszöntem rá, de sokan mások is időzgettek a teraszon.
Kaán Károly-kilátó a Hárs-hegyen
A limonádém iszogatva nekikezdtem a Hárs-hegy megmászásának. Szerencsére ennek is nagyobb a füstje, mint a lángja, így hamar túl voltam rajta. Fent megkaptam a pecsétem, aztán a köves lejtőn leereszkedtem a Szépjuhásznéhoz. Innen már szinte becsukott szemmel is elközlekedem Budaörsig, annyit futok az itteni ösvényeken. Fel a Kis-kőfejhez, majd le a szanatórium kerítése mellett, átbukunk egy völgyön, kimászunk egy kellemetlen kaptatót, hogy aztán leereszkedjünk a Virág-völgybe. Innen mászás a Csacsi-rétig, ahol nincsenek pontőrök. Persze körbekérdeztem néhány rám furcsán bámuló asztaltársaságot emiatt, nehogy elszalasszam az igazolást. Ahogy ereszkedni kezdtem a Magas-kő mentén, rám köszönt egy szemből érkező turista: tesóm volt főnöke volt az, aki a családjával kirándult a Normafára. Érdeklődött a cipőm felől, mert neki is kéne egy jó túracipő. A Hokákat bátran tudtam neki ajánlani, most éppen a lassan kiöregedő Challenger volt rajtam. Csevegtünk valamennyit, aztán újfent az utamra indultam, hiszen volt még valamennyi hátra Budaörsig innen, végig ismerős, de csöppet sem unalmas ösvényeken.
Kisvasút zakatol az erdőben integető gyerekekkel
Kifejezetten szeretem a Budai-hegység sárgáját. A KFKI alatt elhaladva mellőztem pár kevésbé ismert piktortégla üreget, majd leérve Nagyszénászug határába a túra legjobb frissítőpontjára bukkantam. Itt némileg többfajta madárkaja volt kirakva, köztük aszalt gyümölcsök is, amiknek nagyon megörültem. Kicsit sajnáltam, hogy mindez pont itt a legvégén várt, holott a többi helyen nagyobb szükség lett volna egy-egy hasonló frissítőpontra. Menet közben kicsit csevegtünk egy lánnyal, aki a hetvenest teljesítette de meglepően jó gyalogtempóban. Nem is tudtam vele lépést tartani. Így egy idősebb úrhoz csatlakoztam inkább, akit én vezettem fel az erdei ösvényeken, ő viszont később, a Törökugratótól kalauzolt az iskola felé. Eközben még szereztem két pecsétet, egyet a Huszonnégyökrös-hegy nyúlványán, a másikat meg a Törökugratón, ahova szintén fel kellett kapaszkodni. Itt meglepetésként Rakk Gyula várt minket, hogy készítsen fotót mindegyikünkről.
A Törökugratón (fotó: Rakk Gyula)
Lefelé tartva kicsit dühös voltam, mert a telefonom GPS-e a bolondját járatta velem, sehogy se akarta megmutatni, melyik utcán induljak el lefelé. Valami zavaró tényező erősen bekavart neki, jó sokára talált rá önmagára és a helyes útra. A bajszos úr viszont rendes volt és kitartóan mutatta az utat a városi utcákon, annak ellenére, hogy kicsit lemaradtam. Jól jött a segítség az ismeretlen helyen. Furcsa módon mindig az erdőben vagyok jobb tájékozódó. Itt a célegyenesben kezdtem el csak érezni azt, ami ezeken a távokon a véghajrában kísérteni szokott, azt a tipikus „mikor lesz már vége” érzést. De szerencsére innen már csak perceket kellett erre várni, nem hosszú órákat (mint majd a Mecsekben látjuk hamarosan). 14:21-kor meg is történt a célba érésem 19 óra 50 perc menetidővel. Lehetett volna gyorsabb is, de annyira azért nem akartam most összetörni magam.
A cél a Herman Ottó Általános Iskola tornatermében volt berendezve, a túra nevéhez és a nagy természettudóshoz méltón. Gyönyörű sárgarigós MME-s kitűző járt a teljesítésért, aminek nagyon örültem. Ez feledtette a felejthető ellátást és azt is, hogy a célban volt kávé, de csak pénzért lehetett venni. Ezt persze ki nem írták, így nagy naivan kértem egyet, mire közölték, hogy 500 és már el is kezdték készíteni. Innen már nem mondhattam, hogy akkor majd inkább iszom otthon. Számolgattam, hogy sok pénzbe kerül ez a túra nekem a befizetett nevezési díjon felül már... Mások írták, hogy többféle kaja volt a célban, de nekem csak tészta volt különböző feltétekkel, ami persze nem volt nagy baj, sőt egyáltalán nem. Kértem túrósat-tejfölöset, amit jól megszórtak szalonnával és sajttal. Jóízűen elfogyasztottam, hiszen egyik kedvenc ételem. Miközben a konyha és a tornaterem között ingáztam, gratuláltam az ismerősöknek, akik már célba értek: Tóth Ferinek, Salap Julinak, Őrsi Annáéknak, Lévai Évinek és jó pár ismeretlennek is. Lehet, hogy valakit kifelejtettem, hisz annyian voltak ott. Peti jött értem, így gyorsan hazajutottam és átadtam magam a pihenésnek. Most nagyon gyorsan kell regenerálódni, majd összepakolni megint, hiszen holnap már utazunk is a Mecsekbe. Szerencsére ez a viszonylag könnyű százas nem nagyon viselt meg, mindössze a lábszáramon sokasodtak a vörös allergiás foltok, szerencsére nem azok, amik tavaly gyötörtek, hanem a korábbi, ismerős fajta, amivel kevesebb a gond. Elég csúnyán néztem ki, de ezt már megszokhattam. A nagyobb probléma a fájós lábujjam volt, féltem, hogy ezzel lesz még bajom a Mecsekben.
A szép díjazás
Mi más nóta illik ehhez a vidám hangulatú túrához, mint a Kalákától a Hajnali rigók:
Mecsek 100:
Másnap 11 felé sikerült összetrombitálni és útjára indítani a Mecsekbe tartó díszes társaságot, azaz Peti Henrik nevű haverját, illetve tesómékat rajtunk kívül. Marianna végül nem velünk utazott le. Mindenkinek más volt a hétvégi terve Baranyában: Petiék sütögetnek, túrázgatnak és függőágyaznak, tesóm a férjével túrázik, várost néz és összeszedi a korábbi Pécs környéki rendeléseit, én meg, mint tudjuk, teljesítem eközben a Mecsek 100-at. Úgy terveztük, hogy lesz esetleg majd találka is a hosszú úton mindkét kompániával. Ez végül a húgomékkal jött csak össze Köves-tetőn, Petiékkel sajnos pont elkerültük egymást valahol Kisújbánya környékén.
Bemelegítés a túra előtti napon a Gyopár háznál
Marianna intézett remek szállást a zobákpusztai Gyopár házban Varga Jenőnél. Rajtunk kívül még Csősz Gergőék szálltak meg a másik szobában. Mivel már koradélután lent voltunk, maradt egy csomó időm ismerkedni a Mecsekkel. Nem is voltam rest, miután Petiék útjukra indultak jókora zsákjaikkal, én átvedlettem futóruhába, és nyomukba eredtem. Utol is értem őket még a kék négyzeten, ahol végleg elbúcsúztunk a vasárnapi (vagy esetleg szombati) viszontlátásig. Boldoggá tett, hogy végre futhatok jó egy hétnyi egészségügyi okokból való kihagyás után, ráadásul terepen a csodaszép és ismeretlen Mecsekben. Sikerült látatlanban egy nem túl könnyű, de impozáns útvonalat belőnöm fel a Csengő-hegyre, majd a medvehagymaillatú és kanyargós Takanyó-völgyben. Régen élveztem így a futást, pedig a tempóm meglehetősen siralmas mostanában. Főleg most kifelé tartva a masszív derékfájásból és egy nappal egy teljesített százas után.
Éljen május elseje!
Éppen visszaértem a 7 kilométeres köröcskémről, mikor írt Marianna, hogy nemsokára érkezik. Kimentem elé a megállóba. A kemping felé is elnéztem némi bandázás reményében, de alig mutatkozott ott némi élet, az is csak a szervezők részéről. Visszatérve berendezkedtünk a házban, majd megérkezett Gergő és Mónika is. Mielőtt leszállt volna az éj, még elborozgattunk a ház előtti padokon. Közben Péter is megjött, aki elhozta a Giga túra ligás pólómat, ezer köszönet. A túra másnapján már ki is próbáltam. Ő a ház előtt bivakolt – eredetileg én is pont ezt terveztem, mikor Marianna még nem ajánlotta fel a szállást a kőházban.
Eltettük magunkat másnapra. Mariannának sajnos nem sikerült aludni, nekem szerencsére viszonylag egész sokat. Ezt onnan tudom biztosan, hogy hamarosan egy teljesítménytúrán találtam magam, aminek első szakaszát egy túratárs sugallatára szépen el is kispistáztam.
Másnap aztán lehetett próbálkozni élesben is, persze kispistázás nélkül. 6-kor volt a tömegrajt, előtte azonban még el kellett intézni a formaságokat, főleg, hogy egyben bajnoksági futamról volt szó. Számomra az elsőről. Még készítettünk pár közös vidám fotót a rajt előtt (túra után ilyesmire már esély sincs) meg üdvözöltük az összes felbukkanó ismerőst (erre utána is van, kölcsönös gratuláció formájában).
Tömegrajt: pontban 6-kor nekiindul a sok túrázó a Mecseknek
Pontban 6-kor ki is lőtt mindenki a saját tervezett tempójában kitartóan hegyet-völgyet járni. Nekem az útvonal jó háromnegyede teljesen ismeretlen volt. Ami nem volt az, arról a novemberben teljesített Mecseki láthatatlanok túráról lehettek emlékképeim (néha elég homályosak, főleg az akkori éjszakai szakaszokról.) Mi Mariannával viszonylag kényelmes teljesítést lőttünk be úgy 22-24 óra körül, tekintettel a lábunkban lévő, még nem kipihent százasra. Kb. a túra feléig volt is esély a 22 órára, aztán már örültünk, ha meglesz még cipőkanállal a 24 óra.
A már novemberből ismerős Márévár
Az első szakaszon sokáig csak lejtettünk a kéken, be a medvehagymavirágoktól fehérlő, illatos Hidasi-völgybe. Bele-bele kocogtunk és igen jól haladtunk. A sárga keresztre váltva azonban meglehetősen meredek mászások és néhol váratlanul nehéz terepviszonyok, saras patakátkelések fogadtak. Hm, ez a Mecsek abszolút nem kispályás. Sosem gondoltam volna... Fel és le folyamatosan, a lejtő se egyszerű, nem pihentet. Még néhány ereszkedés és mászás, és elérjük a novemberből ismerős Máré-várat. Itt ellenőrzőpont vár, bőséges kínálatából válogathatunk: saláta öntettel és müzli szelet. Én az utóbbit merem csak magamhoz venni, félek, hogy a salátát nem fogadná be a gyomrom ilyen korai órában. Marianna viszont a salátának szavaz bizalmat öntet nélkül, hasonló okokból kifolyólag. A vártól a nagyon élvezetes, Spartacus-ösvényre hajazó piroson kanyargunk le a Vár-völgyig. Innen a piros kereszten mászunk ki a Kis-kaszálóig. Útközben több sporttárs ér utol: Nagy Orsi és Oroszi Tibor, Szabó Attila, Márton Dani, Görög Adrienn. Később Zsolt is lehagy. Még több ismerőst köszönthetünk a Dobogó és Szószék közötti jelzetlen oda-vissza szakaszon, aminek a végén egy szúróbélyegzős, bójás igazolópont van. Ez a szakasz is eléggé viszontagságos: magas csalánban gázolunk, kidőlt fákat kerülgetve, természetesen vissza is ugyanitt kell jönni. A bélyegző is külön feladvány, főleg a hozzám hasonló Mecsek-szűzeknek. Azt se tudom, melyik rubrikát kell kilyukasztani, hisz még a hely nevét se tudom. Szerencsére súg egy sporttárs. Viszont kiderül, hogy a Máré-várnál a bélyegzőt rossz rubrikába tették az itineremen. Majd csak lesz megoldás...
Tanulgatjuk a szúróbélyegző használatát
Visszaereszkedünk a már megismert útvonalon, majd tovább is a biztató nevű Dögkút-tető irányába, ahol emberes pont vár némi sós rágcsálni valóval és vízzel. Szemezgetek a ropikból kiadósan, majd visszamásszuk ezt az oda-vissza szakaszt is. A zegzugos sárga kereszten kanyargunk lefelé néhány helybéli sporttárssal egyetemben. A szalagozás eddig jónak tűnik és segít az elágazásoknál. Ennek ellenére figyelni kell, nehogy elmenjünk rossz irányba egy-egy kereszteződésnél. Csatlakozik hozzánk a kék négyzet Váralja irányába, majd később egy gerincen a piros jelzésre váltunk. Ezt azonban már nem jelzi szalag. Olyan, mintha ide már nem jutott volna belőlük. Elő tehát a trackkel, van megoldás ebben az esetben is. Kétszeresen kell koncentrálni, mert kezd ezen a szakaszon utolérni minket a mountain bike-os mezőny. Többen is érkeznek hátulról, de kevesen ismerik közülük a csengő fogalmát. Szerencsére a legtöbbjük legalább lassít, ha túrázó kerül elé. Éppen egy lejtőn haladunk, mikor majdnem tanúi leszünk egy csúnya balesetnek. Egy futó lány előz minket és igyekszik tovább, mögöttünk száguldó biciklis jön, neki nagy lendülettel a lejtőnek. Minket még kikerül, de szegény futó lány a zaj hallatán azt se tudja, merre meneküljön. Persze, hogy a bringás is arra próbálkozna a kikerüléssel, amerre a lány, majdnem gázolás történik. Aztán még a biciklisnek áll feljebb. Hol van ilyenkor a csengő? De ha nincs, lehet szólni is, hogy vigyázat, jobbról-balról jövök, esetleg lassítani.
Már várnak a magasabb hegyek is hamarosan
Hamarosan újabb pontra érkezünk a Stein malomhoz, Óbánya határába. Itt kapunk egy-egy proteinszeletet. Gyorsan be is kebelezem. Vizet is töltök a kulacsomba, hiszen nagy a meleg, fogy rendesen. Ráadásul derekas mászás következik a Templom-hegyre. Egy Zoli nevű sporttárs mondja, hogy ez az egyik igazi hegy az útvonalban. Erre az ötvenesre több esik belőlük, mint a következőre. Ezt a lábunkban is érezzük már. A másodikon már csak dombocskák lesznek, plusz a Jakab-hegy mutatóba.
Útban a Stein malomhoz
A Templom-hegyen jelzetlen ösvényre váltunk a kékről, majd rátérünk a jelzett piros háromszögre, bár ne térnénk! Favágók dolgoztak, tele van szórva faágakkal, ráadásul rettenetesen meredek is. Nem tudunk mást tenni, kerülgetjük az útakadályokat. Végre az Öreg-Halász-völgyében sima és kényelmesen sík út fogad. Az első ötvenesben nagyítóval kell keresni az ilyet. El is neveztem a túrát magamban Mount Mecseknek. Nem sokáig élvezhetjük a pihenőt, máris mászhatunk fel egy kunyhóhoz a Rékavár gerincére. Már egy ideje kerülgetjük a várat jobbról-balról, minden lehetséges oldalról. Később ereszkedésbe kezdünk Óbánya irányába az Üvegesek útján, meg is kocogjuk a lejtőt, megelőzve Tóth Feriéket, akikkel egy ideje ide-oda előzgetjük egymást. Az előnyünk sokáig nem tart, mert sajnos a botom az óbányai ponton felejtem. Szaladhatok vissza hasamban az elfogyasztott zsíros kenyérrel. Szerencsére gyorsan megjárom a botszerző különtúrámat. Lesz itt még Zengő, meg ki tudja mi még, elkél a segítség!
Óbánya idilli kis falucska, talán ezért fedezték fel a turisták
Helyre kis falu Óbánya, hemzseg is a kirándulóktól, nem kevésbé az Óbányai völgy. Menet közben néha leveszem a telefonomról a repülő üzemmódot, így látom, hogy összehozhatok esetleg hamarosan egy randit Petiékkel. A völgyecske nem csak turistákkal van tele, hanem látványosságokkal is: Pisztrángos-tavak, Csepegő-sziklák, bivakkunyhó, Ferde-vízesés. Újabb bájos sztorinak leszek alanya: apuka jön szembe a kislányával. A kislány kérdezi a ma már sokadik Kazinczy 200-as pólót látva, hogy mi az a Kazinczy emléktúra. Apuka képben lehet, mert szépen elmagyarázza, mi ez a sokak számára érthetetlen műfaj, melynek díszpéldányai és egyben (itt még nem annyira) szenvedő alanyai sorra haladnak át a völgyön.
Az Óbányai-völgy egyik legnagyobb attrakciója a Ferde-vízesés
Elérjük Kisújbánya szélét, ahol szép réteken vágunk át, irányt váltva a Réka-kunyhóhoz, ahol reményeim szerint Petiékre lelek. Már nagyon várom a találkozót. Közben kimászunk még egy vicces nevű gerincet: Szamárpihenő. Mi is szamarak vagyunk, mert a bringásoknak kihelyezett ládát a sajátunknak véljük és lyukasztunk is. Ráadásul elcsenek pár cukorkát a biciklisek ellátmányából, miután a sokadik ládánál sikeresen rájöttem, hogy ilyen helyeken lehet cukorkázni. Leereszkedünk a kunyhóhoz, újabb lyukasztó a szaletliben: ne már! Miért van két Réka-kunyhós pont? Hát azért, mert az előbbi nem a miénk volt. Nagyobbik baj, hogy Petiék sehol. Nem ők ücsörögnek a forrásnál. Sajnos elérni őket nem tudom, így hát röviden töltekezünk és megyünk tovább Zengőt mászni. Nincs idő várakozni.
A Mecsek, főleg a keleti része, a bivakkunyhók eldorádója
Zöldellő réteken Kisújbánya határában
A Zengő emelkedőjét látatlanban rosszabbnak gondoltam, egész flottul felérünk és Marianna se marad le mögöttem. Fent pont vár ránk némi nápolyival, víz itt nincs, nehéz is lenne felcipelni. Feriék is fent vannak éppen. Sajnos senki sem szól nekünk, hogy rossz irányba kezdünk ereszkedni, szalagok se jelzik a helyes irányt. Egy útkanyarnál azért ránézek a térképre és majdnem beájulok: mászhatunk vissza. Nem tudom, lesz-e ellenőrzés Püspökszentlászlón, nem akarok kockáztatni azzal, hogy kerülünk. Egyébként meg az ottani forrás is biztosan hasznunkra lesz. Szóval mi kétszer másztuk meg a Zengőt, de nem azért, mert annyira tetszett. (De azért tetszett, főleg a bánáti bazsarózsák.)
Újabb kunyhó - talán a vasorrú bábáé?
Bánáti bazsarózsa
Keservesen meredeken vezet le a sárga a Zengőről. Persze az erdőben bent már van szalag, csak minek, ha semmi se jelzi a betérőt. Azért csak leérünk az igen szép településre, amit már a Láthatatlanokon is láttunk (micsoda oximoron!). Innen aztán rákanyarodunk a kék négyzetre. Fura dolog történik velem: még csak nem is pedzegetem, hogy itt futottam az előző nap, csak ellenkező irányból. Sőt a zöld kereszt kereszteződése a műúttal párhuzamosan, ahol megállunk tájékozódni, éppen az, ahol felkanyarodtam a Csengő-hegyre. Még csak nem is rémlik. Réteken vágunk át, majd kezdődik egy kegyetlen emelkedő, amire már az ötvenig való hajrában egyáltalán nem számítottam és senkinek se hiányzik. Éppen az imént mondtam telefonban húgoméknak, hogy fél óra múlva ott vagyunk Köves-tetőn, ahol majd várnak minket a ponton. Hiba volt, már most látom, nem lesz elég ennyi idő. Még akkor sem, miután átbukva a hegyen, aszfaltra váltva kocogásba kezdünk. Borosnyay Pali néz is ránk furcsálkodva, mi ez a hirtelen tempóváltás. Mondom neki, várnak a ponton, sietni kell.
A Bocz-keresztet valószínűleg csak mi láttuk, de emiatt egyáltalán nem voltunk boldogok
Püspökszentlászló harangtornya
Csendes, nyugodt falucska, mint ahogy a táblák is hirdetik, Püspökszentlászló
Vár egy babgulyás is, ami finom, de kevéssé tudom élvezni, annyi dologra kell koncentrálni most: mit vegyek ki a depóból, milyen ruhát vegyek át, mit kell akkuról tölteni, zsákból kikeresni, kulacsba betölteni, mit lenne célszerű kirakni. Tesómék segítenek készségesen, de hiába. Odahozzák a zsákot, a levest, mint egy királynőnek, én meg csak morgolódom, mint egy morcos medve. Hangulatom valahol a pincében. És még mélyebbre süllyed, mikor már elindulva és jó szakaszt elhaladva, valahogy szóba jön a lámpa, és bennem is felgyullad hirtelen a fény: a lámpám bent hagytam a zsákban. Pedig mennyit mondta Marianna, hogy nehogy a depóba tegyem! Mi legyen most? Fussak vissza? Nem hiányzik már. Gábor ajánlkozik, hogy elhozza. De vajon mennyi idő elhozni neki? Próbáljuk hívni Tóth Ferit, aki Julival és Évivel még bent volt a ponton indulásunkkor. Sajnos már útnak indultak azóta, hamarosan utol is érnek. Hívjuk Átol Csabit. Ő még kényelmesen eszeget. Mindenesetre mondom neki, hogy szedje ki a zsákomból a fényforrást és ha jönne lélekszakadva szembe egy kockás inges, szemüveges barna srác, nyomja a kezébe.
Nekiindulunk a második ötvenesnek húgomék kíséretében
Gábor, a nap hőse
Tesóm hívja Gábort, már oda is ért és hozza a lámpát. Pedig nem is futó. Nem hiába, ő is teljesített korábban néhány százast, tudja mi a tét. Leérve az aszfaltra mondom Mariannának, hogy menjen csak, én majd utolérem futva. Megvárom Gábort a lámpával húgom társaságában. Aztán felkötöm a nyulak bocskorát jó sebesen. Megkerül Marianna, de beszélgetve megint utat vétünk. Sehol egy szalag, de most szerencsére még időben észleljük, hogy az imént el kellett volna kanyarodni. Hosszasan viszonylag sík terepen haladunk aszfalton, majd ide-oda cikkcakkozunk vadregényes erdőben, míg elérjük Mánfa szélét virágos, harsányzöld réteken áthaladva. Megint hosszabb aszfalttaposás következik végig a falu utcáin, miközben megcsodálhatjuk a népi építészet helyi gyöngyszemeit. Különösen a szép kivitelezésű istállók és a széles kapus házak szúrnak szemet. A falu szélén döbbenünk rá, hogy már kimegyünk a településről és még mindig nem volt pont, pedig Mánfán a templomnál kell majd szólnom a pontőröknek, hogy rossz helyen van a Máré-váras pecsétem. Hol lehetett a pont? Templomot nem is láttunk, pedig végig a tracken haladtunk. Szerencsére jön két helyi srác utánunk, akik mondják, hogy lesz egy régi templom majd kívül a falun, ott lesz az igazolás. Valamikor régen ugyanis ott volt a falu. A templomot sajnos nem látjuk, kitérni oda se kedvünk, se időnk.
A hegyek egy ideig elmaradnak mögöttünk
Mánfa határában
Egy szép mánfai istállóépület
Elérjük a pontot, kapunk töltött kiflit, ami nagyon jól esik, nemkülönben a víztöltési lehetőség. Még mindig világos van, de a sötét erdőbe bekanyarodva lámpát kell kapcsolni. Vágotpusztáig változatos a terep: van kényelmes szakasz, mocsaras patakátkelés, kellemetlen, de nem túl hosszú emelkedő. Legalább ébren tart. Szerencsére a falubeli elágazásnál megtalálom a helyes utat gyorsan, amit jól tudunk követni. Hosszas ereszkedésbe kezdünk egy völgy mentén, majd utána lapos, nyílegyenes szakaszok következnek. Talán a Láthatatlanok túrán már a véghajrában, és szintén sötétben érintett Lóri kulcsosház az, ami mellett elmegyünk most szintén lámpafénynél. Szerencsére a zöld leválását a murvás széles útról már ismerem jól, nem tévesztem el. Megint hosszas meredekebb ereszkedésbe kezdünk Orfűig.
Mánfán készültek az utolsó képeim, utána a fotózós kedvem a világossággal együtt távozott
Szépek a házak itt, de vajon hol lehet a pont?
Áthaladunk a falun, betérünk az erdőbe és megint gyanús lesz, hogy nem volt még pont, pedig Orfűre ígértek egyet. Előveszem az itinert, elolvasom a leírást. Szerencsére megnyugtat, mert kiderül, hogy még nem értünk oda. Nemsokára a pontérintés is megtörténik némi víz- és gélvételezéssel. Gél mondjuk most nagyon nem kell, főleg olyan, ami ott raktáron van. Inkább a saját koffeines GU-mhoz nyúlok. Végre valami jó dolog! Mert más pozitívat nem nagyon tudok már felmutatni. Túrakedv a béka segge alatt, tempó csigabiga, jómagam meg leginkább egy élőhalott, aminek kiadták, hogy még utolsó leheletével mássza meg a Jakab-hegyet. Azt hiszem, Marianna is hasonló cipőben jár. Neki ráadásul a hegymenet se annyira barátja. Nekem már-már jobban esik mint a lejtő, ahol kegyetlenül fájnak a talpaim.
Én viszont nemsokára már nem járok cipőben, azaz jobban mondva csak fél cipőben járok. A balos pár ugyanis egy sárfolt foglya lesz. Egyelőre úgy tűnik örökre, mert alig tudom kibányászni a bent maradt lábbelit a makacs ingoványból. Nagyon kell neki egy majdnem vadiúj 6-os Speedgoat. Egy a szerencsém a nagy szerencsétlenségben, nem folyt bele a sár. Ahogy viszont két kézzel kiszabadítom végre, sokadik kétségbeesett próbálkozásra, tiszta sarasak lesznek a kezeim. Így navigálni se tudok a telefonnal. A megoldás az, hogy beáldozom az enyhén izotóniás vizem. Bánja kánya, van még a kólás üvegben is. Lényeg az, hogy a cipőm és a kezem is megmenekült. Könnyen itt érhetett volna véget a túra számomra.
Kedvem jobb ettől nem lett, de azért kitartóan másszuk a hegyet. Társulnak mások is hozzánk. Együtt keressük a letérőket a maroknyi csapattal. Már senkiben se buzog túl a mehetnék. Nagy sokára, túljutva a nehezén is, felérünk a kolostorromhoz, ahol a láda és a bója van. Szerencsére a túratársak fénye elárulja, merre kell keresni. Még jó, hogy tesómék is súgtak, merre lesz a pont, akik előző nap erre kirándultak. Lefelé indulunk. Minden értelemben. Ez már az a szakasz, ahonnan nincs felívelés, vagy ha van is, az csak aprócska kilengés a diagramon. Végeláthatatlan az 5 kilométer a Remete-rétig és maga a végtelen Zobákpusztáig, a célig. Pedig már nincs összességében 25 km az egész hátralévő táv. Halvány emlékképek kísérnek még novemberről. Annyi biztos, hogy a Láthatatlanokon is a legtöbb körülöttünk lévő dolog láthatatlan volt. De akkor ellentétes irányból, hegymenetben se tűnt ilyen hosszúnak ez a szakasz.
A rétet végre elérve engedélyezünk magunknak egy kis pihenőt. A pont összes sós mogyoróját felfalnám. Legördítek egy energiaitalt, beveszek egy koffeintablettát is. Lehet, hogy sok lesz egyszerre, de máshogy nem megyek tovább. Most viszont felállva hirtelen megint kedvem lesz a folytatáshoz, érzem újból az erőt, ami tovább visz. Ezt a szakaszt is bejártuk novemberben sötétben, ráadásul Csabi, akinek ez hazai pálya, sorolja a fő támpontokat: Büdös-kút, Kereszt-kunyhó, Fehér-kúti ház, Tripammer-fa. Nagyjából 9 km. A Büdös-kutat még viszonylag gyorsan elérjük, majdnem el is tévedünk, de aztán megtaláljuk a folytatást átvágva a ház mellett. Szalag hol volt, hol nem volt, már nem is számítunk a segítségükre. Nagy sokára a Kereszt-kunyhó is meglesz, de majdnem eltévedünk egy kanyarnál. Szerencsére gyorsan visszakorrigálok a kékre. Végig kék innen, sokat már nem kell agyalni a jelzéseken. Az erdei kunyhó, aminél novemberben a cserkészek portyáztak, csak nem akar megjelenni. Pedig onnan már a Tripammer-fa és Árpádtető se volt messze. Akkor. Most minden a messzeségbe vész. A fás elágazásnál már jön is a sárga pólós kolléga visszafelé, hogy eltévedt. Mi is majdnem elmegyünk a zöldre. Itt mindig, mindenki félremegy. Végül megkerül a kék. De sajnos megkerül az az útjelző tábla is, ami azt mutatja, hogy innen még 13,5 km Zobákpuszta. Erre nem számítottunk, maximum 11-re. Laikus szemnek kevésnek tűnik az eltérés, de itt minden kilométernek már pokoli súlya van. Marianna mondja, hogy mindjárt sírva fakad. Hasonlóan érzek én is.
Még hosszú percek telnek el, mire keresztezzük a műutat, aztán elérjük az ellenőrzőpontot Árpádtetőn. Itt többen időznek. És még állítólag 30 ember mindig kint van. Lehet kávét és teát kérni. A lány a ponton nagyon készséges. Véletlenül teát ad, holott kávét szerettem volna. Azonnal főz azt is nekem. Valószínűleg tudja, érzi, mit élünk most át. Mindenki úgy érzi, hogy a táv és a szint is több, mint a kiírt mennyiség volt. Ezt most eldönteni nem tudjuk, de túra után minden kiderül. Kíváncsi leszek, mennyi lesz a különbség. Nehéznek érezzük ezt a százast, talán nem véletlenül.
Megint elindulunk, most már nem lehet feladni. Végig a kéken, hosszasan aszfaltúton. Majd erdőbe betérve, ide-oda kanyarogva, átkelve vizenyős részeken, magasfeszültségű vezetékek alatt, megmászva egy-egy kisebb magaslatot. Van ami ismerősnek tűnik múltkorról, van ami nem. Pedig ugyanerre mentünk, csak a másik irányból. Arra emlékszem, hogy lesz majd valami gáton való átkelés, ahol vigyázni kell, nehogy bepotyogjunk a tóba. Előtte még vár egy dzsungeltúra a bozótosban, ahol felriasztok valami nagyvadat, ami félelmetes hangokkal távozik ... remélhetőleg velem ellentétes irányba. Kicsit rá is segítek némi hanghatással, hogy így legyen. Nos a gáton átkelni nem is annyira nehéz feladat, ellenben az úton néhány sátor is áll, amit ki kell kerülni. Síri csend honol, a lakók mélyen aludhatnak. (Vagy nem: Fiala Péter majd beszámol a különös, már-már horrorba illő dolgokról /pucér, bokorból menekülő ember, megkötözött fazon betömött szájjal stb./, amivel ő pár órája, még sötétben szembesült itt. Tesómék meg előző nap találkoztak a fura és nem túl józan társasággal: tó felé néző géppuskafészek, gilisztaevők és hasonlók.) Nekünk már világos volt ezen a helyen. Rákanyarodunk a bánya melletti ismerős műútra, majd innentől rátérünk a második ötvenes elején már megjárt Köves-tető utáni szakaszra, amit Gábor végigfutott a lámpámat hordozva.
Leérek végre az étteremhez, ránézek az órára, ránézek a térképre. Osztok-szorzok, ami ilyenkor már nagyon nehezen szokott menni, meg amúgy sem vagyok egy nagy matekzseni. Most azonban kiszámolom, hogyha futok, még éppen beérhetek 24 órán belül. Nehogy már ne csináljam meg ezt a túrát ennyi idő alatt! A terep a barátom, innen nagyjából lejt, szóval akkor parancs kiadva: innentől futólépés! Igaz, hogy előtte már a gyaloglás is alig ment a sajgó talpakon, botorkálás, sántikálás volt az inkább, nem túrázóhoz méltó mozgás. Mostantól azonban másképp lesz minden, dolgozik az adrenalin, megtáltosodom. Hagyom el sorra az előttem lévőket. Ahol lehet, szaladok. Ahol meg nem, igyekszem gyorsan gyalogolni. A végén már az emelkedőkön is futok. Nézem folyamatosan az órám: hajszálnyival, de meglesz!
Két perccel 6 óra előtt érek a célba, kolompszó kíséri a befutómat. 23 óra 58 perc menetidő után végre újra itt vagyok a zobákpusztai kempingben. Egy perccel utánam érkezik Marianna, szintén futva. Neki is megvan a 24 órán belüli idő még. Virsli és sör a célkaja, de most bármi jól esik. A túratársak gratulációja, a meleg zuhany, az, ahogy a többieket, köztük Gergelyéket is is látom sorra beérkezni. És máris lehet gratulálni mindenkinek. Nehezemre esik a mozgás, de zuhanyzás után még elvánszorgok a kulcsosházig, ahol Petiék már várnak. Kis élménybeszámoló után már dőlök is be a függőágyba és alszom kicsit.
Komlón a nap folyamán összeszedjük a társaságunk maradék részét is. Itt már annyira előrehaladtam a regenerációban, hogy kimászatok a fiúkkal, egy meredek gazos parkot a panelok felett, majd futok egy kört a KRESZ-park rekortánján. 200 méter, nem több, de megy a mozgás és már kevésbé fájnak a talpaim. Kiderül, van egy kis hólyagom is a lábujjamon, ami már a Sárgarigó alatt is érlelődött. Ezt kezelésbe kell venni mielőbb, mert hétvégén Tolnát is bejárom, nemcsak Baranyát.
Ehhez a túrához is szép díjazás járt és szerintem a szervezés is elég profi volt (leszámítva a szalagokat)
Annyit keringtünk mindenfelé a Mecsekben, de végül Zengővárkonyba nem jutottunk el, pedig tényleg bejártuk Tolnát-Baranyát (van egy része a Mecseknek, ami valóban Tolna vármegyéhez tartozik). A Makám is azt firtatja, hogy merre is van Zengővárkony. Nem véletlenül jutott most ez a még pici fiammal annyit hallgatott dal az eszembe, amit a Zengőt mászva magamban dúdolgattam:
Van ez a bizonyos FOMO (fear of missing out) érzés, amikor az ember azt érzi folyamatosan, hogy lemarad valamiről. Ez a hétvége nekem egy hatalmas FOMO volt minden tekintetben, mivel valamiért kellett nagyon az a nyolcadik százas az idei évre és kimentem emiatt a Tesláckára Pozsonyba. Vulkántúra és Ákos koncert szombaton, PIPU vasárnap – ezeken mind szerettem volna ott lenni, de nem tudtam. Egy vagy két PIPU-s körön persze még másnapos félig csukott szemű zombiként végigvonszolhattam volna magam kora délután, ha már hozzá voltam eleve öltözve, de efféle bizonyítási kényszer már bennem sincs. Inkább bedőltem azonnal az ágyba és végre aludtam! Ez nagy szó, mert péntek délelőtt óta egy szemhunyásnyit se sikerült.
Pedig direkt amiatt vettem ki szabit péntekre, hogy tudjak aludni. Na egy órányit sikerült is, de inkább igyekeztem ledolgozni a lemaradásom a karácsonyi készülődésben és mézest és mandulás kekszet sütöttem. Ráadásul a roráté miatt rendszeresen 5 körül kelek, így aznap is sikerült, pedig nem feltétlenül volt szándékomban felébredni és misére menni. Ma meg a pénteki szabi miatt hajthatok a munkahelyi lemaradás ledolgozásában. Folyamatos mókuskerék ez az ünnepek előtti időszak, pedig nem erről kéne, hogy szóljon. Mi tettük ilyenné sajnos. Szóval jó is ebből kiszakadni valami teljesen más környezetbe.
Már megint hosszú útra megyek
Ugorjunk is az időben gyorsan péntek éjjel 23 óra környékére, mikor is az alvással ennyire felspannolt állapotban hiába is próbálkozva, a túra előestéjén, már teljes harci díszben ott szobroztam a Kelenföldi buszpályaudvaron, várva a Regiojet járatára, ami majd elröpít cirka 3 óra alatt, viszonylag késői érkezéssel és olcsón – ez volt a két fő szempont – a szlovákok fővárosába (ami persze korábban a miénk volt). Busz érkezésének egyelőre csak a kijelzőn volt némi előjele, azt hittem, én leszek az egyedüli felszálló. Aztán egyszer megjelent egy csürhényi spanyol diák, meg talán néhány görög is. Sikeresen letúrtak a megállóban lévő padról, szóval inkább tettem egy kört, amíg meg nem jön a busz. Éljen az európai kultúra! Egyszer csak a sarkon megjelent a nagy sárga jármű. A spanyolok persze beálltak elém, baromira nem izgatta őket, hogy én voltam ott előbb. Egyébként nekem meg édes mindegy volt, ki száll fel először, ilyenből nem csinálok elvi kérdést. A fiatal és kedves cseh sofőrnek is mindegy volt, ki fizetett a csomagszállításért előre, csak nemes egyszerűséggel kitárta a csomagteret, tegyük be a cókmókokat. Gyorsan be is raktam a közepesen méretes hátizsákomat, ne kelljen már az ölemben szorongatni az út alatt, hátha így van némi esélye, hogy elalszom. Mert az az alvás most nagyon kéne... Persze amit görcsösen szeretne az ember, az sosem sikerül. Így jártam én is az alvással. A felfújható nyakpárna persze bent maradt a hátizsákban (Kristóf nagy bánatára). Szemben velem egy idősebb, zoknit nem viselő úr terpeszkedett, de a mellettem lévő ülés üres volt. Talán nem is én voltam a legfurcsább utas a sportöltözékemben, bár menet közben folyton potyogott belőlem hol a csősálam, hol a személyim (más nem is nagyon volt nálam) – meg néha én is az ülésből, mikor próbáltam felhalászni leesett tárgyaimat a busz padlójáról.
Az út alatt maximum bóbiskolni sikerült, aztán még a félálomból is azonnal felpattant a szemem, mikor megláttam, hová érkeztem. Bár csak este 8-kor kezdődik a koncert a Papp László Sportarénában, most meg még hajnali 2 óra sincs, a busz ablakából Ákos Metropolisának fényeit és felhőkarcolóinak tornyait látom:
„Kijelölt fejlesztési zóna
Letarol, bekerít mindent szépen Üvegből, betonból épült éden Hűvös neonfények tüzében Mindegy, hogy nap vagy éj múlik éppen”
Az egyre terjeszkedő és terpeszkedő lelketlen ultramodren nagyvárost, mely kiszolgálja lakóinak minden igényét, folytonos fogyasztásra serkentve és egyben állandó megfigyelés alatt tartva őket. A kényelem érdekében persze le lehet nyelni (és le is kell) az ilyen keserű pirulákat is. Hogy mindez hasonlít a mai valósághoz, az talán nem a véletlen műve... A futós lejátszási listámon teljesen véletlenül éppen egymás után jön Rammstein Links 2, 3, 4 száma, valamint ez a szám, és megdöbbentő a párhuzam a mondanivalóban, rengeteg az áthallás. Bár az egyik egy explicit, militáris, menetelő erőszak, a másiknál pedig a „szépen” szón van a hangsúly, ahogy a nagyváros szinte láthatatlanul, sőt kívánatosan hömpölyög előre. És ebben az Ákos féle számban ugyanúgy benne van az a lüktetően menetelő, bár sokkal finomabban erőszakos előretörés zeneileg is, legalábbis én kihallom belőle. Na abbahagyom, nem török zenekritikusi babérokra úgysem.
A Nivy buszállomás se sokkal különb, az egész egy nagy betontömb, a váróterem meg egy csupa üveg pláza aljában kapott helyet, hol folyton égnek a neonfények, alvásnak esélye sincs. Örüljön a kedves utas, hogy meleg van és ha nem üres a pénztárcája, fogyasszon. Van pékség, ami nyitva tart ebben a lehetetlen időpontban is. Díszletként persze ott a hatalmas karácsonyfa, a hangszóróból meg csilingel a „Pásztorok, pásztorok” dallama halvány emlékként, miről is kéne szólnia a karácsonynak. Az ismerős dallamra felkapom a fejem, már-már dúdolom magamban, mikor rájövök, hogy ezt is felírhatjuk arra a bizonyos listára a címer, a főváros, a hegyek és a többi mellé. Persze most nem Trianont idézgetni jöttem, jobban teszem, ha elfogadó és befogadó vagyok idegenként ebben a külföldi nagyvárosban. A levitézlett revizionista attitűddel már semmire se megyek. Lehuppanok Jani és Marianna mellé az egyik ülésre és máris gyakorolhatom ezeket a készségeket, mert érkezik egy (hozzánk hasonlóan) itt csövező, nem teljesen százas lány, aki megörült a magyar szónak és most már az istennek se tudjuk levakarni magunkról. Az egyébként tiszta és kulturált WC bejáratánál szintén magyarul beszélő, ki tudja mire ácsingózó, némileg barnább bőrű fura alakok lebzselnek (azt a bizonyos szót ugye nem illik kimondani...). Nicsak, mik vannak az égbe törő tornyok árnyékában ebben a csilivili, kipattintott városban! És vajon miért nem kedvelnek minket, magyarokat errefelé?
Még nem jött el az idő, így hát készülődünk, öltözködünk és szőjük a haditervet, hogy, s mint jutunk majd fel a Kamzikhoz. Innen vagy 6 km, ennyire nem tervezzük megnövelni az egyébként is hosszú távot, ami vár ránk néhány óra múlva. Jani megnézi, milyen buszok vannak és mikor. Az a tervünk, hogy elgyalogolunk a 44-es troli megállójába – az is van pár kilométer ide – és felvitetjük magunkat a Koliba nevű végállomásig. Innen is vagy másfél kilométer vár ránk a túra indítóhelyéül szolgáló büféig. Szóval így talán nem számít kispistának, hogy nem az állomástól gyalogolunk fel, hanem csak a Kolibától.
Így is lesz. A gyakran és meglepően élesen váltakozó éjjeli városkép kulisszái közt Kalifornia felhőkarcolóitól („Az egész világ legyen Kalifornia, Az ötletnek még persze ki kell forrnia, Mindenhova kell egy kis Amerika...”), a monarchia palotái, majd a szocializmus lepusztult épületei mellett baktatva jutunk el a buszmegállónkig, ahova Jani kalauzol el. A buszmegálló mellett egy éjjeli lokálból nem túl józan és biztató külsejű alakok szállingóznak kifelé... Szombat hajnal van ugyanis, lassan vége a hétvégét indító buliknak... Reméljük, hamar eltűnnek az egyre érkező taxikkal, amikből meglepően sok száguldozik az egyébként kihalt utcákon. Mint ahogyan buszokból, villamosokból és trolikból is. Pozsony éjjeli közlekedése példásan jól szervezettnek tűnik. Az itt is piros troli begördül, felszállunk. A kijelzőn még azt is látjuk, hogy hány perc múlva melyik megállóba érünk majd. És ez alapján azt is látjuk, hogy fent a Kamzikon még bizonyára hosszú didergős percek fognak eltelni a 6 órás rajtig. Nem fűtöttek be túlzottan, ezen a decemberi hajnalon, fent a hegyen valami leírhatatlan csapadékféle is szállingózik. Jó lenne beülni valami melegebb helyre. De nincs nyitva a környéken semmi ilyesmi, így hát elindulunk felfelé a zergéről elnevezett hegyre a zöldön. Útközben foszforeszkáló szemek világítanak ránk az erdő mélyéről, a vadak ilyenkor nem alszanak. Jó, hogy idáig nem terjeszkedett már (vagy még) fel a nagyváros.
Még fájdalmasan korán van, alig múlt 5 óra, mire odaérünk a büfékhez, melyekből természetesen egy sincs nyitva. Kicsit járkálunk, hátha találunk egy szállodát, aminek halljában leülhetnénk csöppnyit az indulásig hátralévő időben, ahelyett, hogy kint vacognánk. Sajnos nincs szerencsénk. Végül Mariannával találunk egy két oldalról nyitott, de egyébként fedett WC-t, ahol mozgásra felkapcsol a lámpa. Behúzódunk a hűvös szél elől és felveszünk még egy réteget.
Csiganyálon kúszik az idő, de aztán kezdenek beszállingózni túrázó külsejű emberek a látóterünkbe. Talán már nyit a rajt, így mi is odamegyünk a (DJ) Bobo büféhez. Tényleg mozgás van, megérkeztek a rendezők is, akik éppen most a papírokat rendezgetik. Mi is összerendezzük a túrához szükséges cuccaink, majd gyorsan felvesszük az itinert és befizetjük a beugrót. Bár senki nem beszél se angolul, se magyarul, valahogy megértetjük magunkat. Aztán indulunk is. Várnak a Kis-Kárpátok ismeretlen, felfedezésre váró ösvényei, amik miatt dobtam az összes többi programot.
Egy a sok piros/sárga kereszteződésből
Az első EP egy piros sárga kereszteződés, ahol a tábláról kell leírni a magasságadatot. Ezt onnan tudom, hogy akkurátusan lefordítgattam a DeepL segítségével egy előző évi itinert. Aztán drukkoltam, hogy sok változás idén ne legyen, mert a szlovákból maximum csak szavakat vagyok képes felismerni. Ugyanígy voltam a trackkel: némi nyomozás és kódfejtés után sikerült leszedni egyet az otthoni gépen, egyet meg a munkahelyin, amiről aztán kiderült, hogy nem is egyformák. Utolsó előtti napon még nagy nehezen a CSUT oldalán kipuhatoltam, melyik lesz érvényes. Dani leírásai alapján persze sejtettem, hogy az, ami kétszer érinti a Pezinská Babat. Jellemző volt, hogy végül nem is a szervező, hanem Olaf töltötte fel utolsó napon az idei dolgokat (új tracket is apró változásokkal, amit végül nem lehetett letölteni). Ennek a túrának az interneten maximum a TTT naptár és régi szlovák és magyar beszámolók és fényképek alapján volt nyoma – ezek közül semmi se a szervezőtől származott. Pedig igyekeztem mindenféle nyelveken keresni. Ugyanígy jártam az időjárással is. Semelyik előrejelzés se azt dobta, amit kaptunk. Sárra esetleg számítottam, ami szinte mutatóba se volt, de arra az átláthatatlan ködre és az égből szállingózó valamire biztosan nem. És mindezzel együtt még nagyon barátiak voltak a kezdeti terepviszonyok. Keményre fagyott talaj, amin jól lehet haladni.
Piros/sárga kereszteződésből 3 db is volt a környéken, ebből kettő táblát le is fotóztam, a harmadikat persze nem, amit pont kellett volna. Nem mellesleg a Mapyról is le lehetett (volna) olvasni a magasságadatokat, ennyit ezeknek az önellenőrző EP-knek az értelméről. Jani előresietett, mi Mariannával kettesben maradtunk. Egy helyen elkezdtünk rossz úton továbbmenni, magunkkal húzva pár szlovák túrázót is. Aztán mikor visszafordultunk észlelve a hibát, láttuk, errefelé mennyire lazán veszik az útvonal betartását. Az egyik srác magyarázni kezdte ugyanis, hogy mehetünk ezen az úton is, visszavisz a rendes útvonalba. Erre én meg magyarázni kezdtem, hogy van egy EP is azon a szakaszon, végül ők is máshogy döntöttek. Menet közben még találkoztunk egy kedves magyar származású túrázó lánnyal, akivel egy kicsit beszélgettünk a százasokról és a várható nehézségekről. Ő még eléggé elején volt ennek a műfajnak hozzánk, főleg Mariannához képest. De ment kitartóan és ügyesen a cseh túratársával.
Mariankán (ami nem Marianna becézése, hanem becsületes magyar néven egy Máriavölgy nevű pálos kegyhely) volt megint egy leolvasós útjelzőtábla a főtéren (igaz, kettő is volt, aztán fene tudta, melyikre gondoltak a szervezők). Furcsa mód a fotózásoknál mindig megjelent a környezetünkben egy szlovák srác, akinek úgy tűnt halvány lila fogalma sincs az ellenőrzőpontok mibenlétéről. Körülbelül mindent nekünk, az idegeneknek kellett megmutatnunk. Átbukva egy erdős dombocskán a következő településen, Borinkán (azaz Borostyánkőn) találtuk magunkat. Itt a helyi hivatallal szemben kellett keresnünk egy élelmiszerboltot, ahol pecsétes igazolást kellett beszerezni. Ha az előttünk járó Jani nem mutatja meg, hova kell menni, valószínűleg még most is a borinkai potravinyt keresnénk. Ahol aztán hiába kutattuk, hol van a pecsét (én valami kéktúra bélyegző szerűségben gondolkodtam), mígnem hátulról kijött egy kedves néni és gyorsan pecsételt a lapunkra egyet. A közértet egyébként a főútról nem lehetett észre venni, mert hátra be kellett menni egy épület oldalába. És semmilyen tábla nem is mutatta, hogy itt bármilyen élelmiszerbolt lenne. Nem mellesleg a szervezők se tettek ki nyilakat vagy bóját, ami oda terelte volna a túrázókat.
Máriavölgy temploma
Átbukunk egy magaslaton Borinka irányába
Ahol egy hatalmas laskatelepre lelünk
Lovak legelésznek a település határában ebben a szomorkás időben is
Borinka központja
Innen jött a túra egyik legnehezebb mászása Pajstún, azaz Borostyánkő várába. Lefogadom, hogy mind Pajstún, mind a magyar borostyán szó a német Bernstein szóból ered. Janit megfogta az emelkedő a fájó rekeszizma miatt, így megelőztük őt. Mi fel is mentünk a várba, mert így mutatta a legfrissebb track, meg egyébként sem láttam még. Kis ellentmondás volt, hogy a magasságadatot tartalmazó tábla viszont a vár alatt volt. A vár tartogatott meglepetéseket. Elsősorban a méretei miatt – még romjaiban is igen impozáns látványt nyújtott. A vízköpők, melyek közül egy szépen faragott darab a földön hevert, külön érdekességet jelentettek. Azonban nem csak kellemes meglepetések értek. Néhol a talaj olyannyira fel volt fagyva, hogy csak óvatosan lehetett araszolni előre a keskeny ösvényen. Végül csak visszajutottunk a vár alatti turistaútra. Haladtunk tovább Kosarisko felé, ahol reményeink szerint végre lesz egy büfé, ahol picit le lehet ülni melegedni, esetleg inni valami meleg italt és enni pár falatot a hazaiból. Valljuk be, ebben a dermesztő hidegben még a magunkkal cipelt jéghideg folyadékokból is alig van kedvünk kortyolgatni, nemhogy megállni és kotorászni a táskánkban némi harapnivaló után. De hatalmas csalódás ért: a büfé még zárva és csak egy autó csomagtartójából kínálgatnak némi házi sütit meg ropit, esetleg mézeskalácsot. Mellé hideg kólát, vizet adnak, vagy szintén jéghideg sört lehet venni. Nagyon kedvesen kínálják a pontőrök, de sajnos nemet kell mondanom, hiszen a sajátomból is alig fogyott még. Tehát akkor kell még baktatni egy tízest, hogy jusson végre egy meleg tea vagy kávé.
Pajstún, azaz Borostyánkő vára
Így hát haladunk tovább Pezinská Baba felé, de már nem étlen-szomjan. A hídátkeléseknél és az aszfaltos részeken eddig is voltak felfagyások, de a piros jelzés beérkezésétől a Kozí chrbátnál, azaz a Kecskehátnál, kezd egyértelműen télies köntöst ölteni a táj. 500 méter fölött járunk, a talajt fehér zúzmara fedi egyre magasabb rétegben. A faágakat is vastag zúzmararéteg borítja, ami mesés látványt kölcsönöz a tájnak. Csak ámulunk és bámulunk. És most már egy csöppet se bánom Mariannával egyetemben, hogy nem a Vulkántúrát választottam. Hiszen itt mindazt megkapom, amit Oszkárék feltöltött képei alapján a Börzsöny tudott volna nyújtani ezen a szombaton.
Kezd télies köntöst ölteni a táj
Szép, nagyon is szép a téli hegyvidék, de jár nehézségekkel is. Egyre szaporodnak a felfagyott szakaszok, főleg a szelesebb, kitettebb helyeken. Időközben beértek minket az Őrsi testvérek, valamint Kotlár Laci és Szabó Dávid. Megörülünk egymásnak és csináltatunk az utánunk baktató szlovák kollégával egy csoportképet a 650 m magas Somár, azaz Szamár hegyen a szamárfejes szamárpad mellett. Már ha nem buknunk orra a pad előtti tükörjégen. A hómacskát ugyanis mindenki otthon hagyta, hiszen senki se erre készült időjárásügyileg. A hegyről lejönni se könnyebb, inkább az út melletti bozótosban próbálkozunk, hogy megússzuk esés nélkül. Később aztán lemaradunk a kis magyar csoporttól, hiszen ők gyorsabbak nálunk, nekünk meg megfelel a saját tempónk is. Nem vagyunk lassúak így sem, folyamatosan 15 perc alatti kilométereket megyünk bőven, ahol nem állunk. Mivel ezen a gerincen található a Kis-Kárpátok állatkertje, némi gyaloglással a Tri kamenné kopcén (Három kőhalom) át felkapaszkodunk a Konské hlavy, azaz Lófej csúcsra. Itt a változatosság kedvéért fából készült lófejek lógnak az útjelző oszlop alatt. Erről a hegyről se egyszerű lejutni, de valahogy esés nélkül megoldjuk. A síközpontba a felfagyott aszfalton, majd a tükörjeges parkolón át vezet az út. Itt némi dilemmát okoz, merre is találjuk a pontnak otthont adó házat. Mert ház van itt temérdek, még azon a helyen is, ahova a track bevezet. Pontnak semmi nyoma, viszont találunk egy befagyott ablakot OLAF felirattal. Hiába, mégse itt van a pont. Jön szerencsére két fickó, a sárga gumicsizmás megmutatja, merre van a Korenny vrch hotel, ahova mennünk kell. Egyáltalán nem arra, amerre a track mutatja.
A szamárpad
Magyar csapat a Szamárhegyen (Fotó: Pavol Haviernik - ha minden igaz)
Jégtől iromba lófejek
Hamarosan megérkezünk a meleg helyiségbe, megkapjuk a pecsétjeinket és újból üdvözölhetjük a magyar csapatot is. Ők már el is fogyasztották a káposztalevesük. Mi végül a lángos és kávé mellett döntünk. Mindent jó pénzért, kemény eurókért kell venni, de hát a beugró se volt sok erre a túrára, így várható volt, hogy nem piros szőnyegen lépdelve, tálcán hozza elénk a pontőr a kofolát minden egyes jelzésváltásnál. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen erre készülve, hoztunk bőven ellátmányt. Inkább amiatt vagyunk farkaséhesek, mert nincs kedvünk megállni és a táskában kotorászni a csontkeménnyé fagyott csokijaink és egyéb elemózsiáink után.
Nagyon finom volt minden
Szerencsére viszonylag hamar megjön a lángos, amiről nem spóroltak le semmit sem és jó fokhagymás is. Vérré válik bennünk. Aztán ideje indulni, hosszú út vár még ránk a Kis-Kárpátok számomra teljesen ismeretlen útjain. A kék jelzésen lassan leereszkedünk a hó-, azaz a zúzmarahatár alá. Annyira nem örömteli a dolog, mert az utat sok helyen tükörjég borítja, eléggé ügyeskedni kell. De azért szerencsésen lejutunk Zumbergbe, ami Pezinok település külterülete. Pezinok magyar neve pedig Bazin, amin a Poroszkáli péntekelő kapcsán humorizáltam. Na tessék, most testközelből megtapasztaltam, hogy létezik ilyen vicces nevű hely. Menet közben leelőz minket Elblinger Bálint és Deák Viki. Már csak Márton Daniékat hiányoljuk.
Emlék a péntekelőről
Nemsokára megérkezünk a következő ellenőrzőpontra, aminél különösebb talán csak a kerületkerülős túrán volt az Auchanban. Ez most egy elmegyógyintézet portáján kapott helyet. Nagyon nagy ötlet, hiszen egyszerre begyűjthetnek egy egész osztálynyi eszement ápoltat, akiknek nagyon hasonló a dilije, valamint evvel a kórképe is: botokkal és hátizsákokkal felszerelve hétköznapi emberek eszével felfoghatatlan távokat futnak-gyalogolnak bármilyen körülmények között, mint most is. Egyelőre még nem számítanak az ilyen egyének köz- vagy önveszélyesnek (bár az utóbbiban annyira biztos nem vagyok), így nem tessékelnek beljebb. Bár azt hiszem, az ápolók számára minket bent tartani a falak között lenne a legnehezebb feladat, egyébként valószínűleg az eltérő nemzetiség ellenére jól kijönnénk egymással.
Nem fogtak ott mégsem
Elég ha mondom a stovka szót, a portás már adja is a pecsétet. Bár valószínűleg van már annyi rutinja, hogy ránézésből látja ezt a fajta őrületet a szemeinkben. Bálinték kicsit pihentek a meleg előcsarnokban, pont előttünk indulnak tovább. Mi is megyünk utánuk fel a Vel'ká Homol'a csúcsára. Egyelőre csak kellemesen emelkedik az út és még világos van. Hamarosan viszont sötétedni fog, ideje elővenni a lámpát. Valahogy pont így számoltam, hogy a hegy előtt fog érni az éjszaka, tehát ezek szerint is jól haladunk. És még nagyon sokáig nem is kell felkapcsolni a lámpát. Minél feljebb emelkedünk, annál több a csúszós útszakasz. Néha csak a falevelekkel teli köves vízmosásban lehet haladni az út közepén, ráadásul elég bajosan. A csúcs előtt megérkezik a zúzmara is, illetve egy teljesen valószínűtlen irányból a szlovák kolléga is, aki most is ránk támaszkodva keresi a pontokat. A következő pontig velünk is jön végig. A pontőr, aki vélhetően már maga is zúzmarákat növesztett, elindult lefelé a hegyről, menet közben ad pecsétet már a kilátó alatt. Értelme oda nincs felmenni, így némi tanakodás után megkezdjük az ereszkedést a vélt irányba. Kis híján sikerül is eltalálni a meredeken ereszkedő csúszós ösvényt. Nem lesz itt egyszerű lejutni! Ahogy éppen próbálok hárítani egy esést, egy fekete tárgyat találok a hóban. Egy fél hómacska az. És csodák csodája az én méretem. Gyorsan fel is veszem, hiszen egy macska is macska. Így kicsit begyorsulok a többiekhez képest. De ők is jönnek szépen utánam. Közben folyton navigálom őket. A szlovák fickónak elmondása szerint elromlott a trackje, emiatt igyekszik folyton ránk tapadni. Egy csillagvizsgálónál, amiből semmit se látunk, egy aszfaltos bicikliútra kanyarodunk, azaz kanyarodnánk, ha nem lenne egy komplett jégpálya. Így csak a szegélyén araszolgatva tudunk többé-kevésbé haladni a Pod lesom ház felé.
A háznál egy magyarul is beszélő néni a mindenes, ő főzi a virsliket és a teát, illetve, tereli beljebb a seregnyi kutyát-macskát, hogy ne tekeregjenek folyton a lábunk között. Így kicsit lassú a kiszolgálás. No mindegy, addig is töltöm az órám és megiszom egy energiaitalt, éppen ideje. Egy gél már lecsúszott Pezinská Babán is. Itt is találkozunk egy magyarul is tudó túrázó sráccal, kicsit beszélgetünk. Aztán gyorsan megesszük a virsliket és megisszuk hozzá a teát, amit a néni ingyen ad.
Éppen leevickélünk a jeges úton a háztól, mikor két ismerős érkezik szembe: Vincze Zoli és Márton Dani. Mesélik, hogy még a Homol'ára menet találkoztak Janival. Ők mennek befelé, mi meg igyekszünk távozni az aszfalton, ami most szerencsére haladós. Később, a kék C jelzésen már több a felfagyás, de az út szélén remekül lehet menetelni. Így egész gyorsan elfogy az a mintegy 5 km a Hubálová nevű helyig, ahol beérkezik a piros jelzés, amin majd vissza kell mennünk Pezinská Babára. Az útfordulóban fények hívogatnak. Ide, a megtett 59 km-hez települt ugyanis a túra második és egyben utolsó etetőpontja. Viszont ez a pont egészen példaszerű. Minden van, amit egy túrázó csak kívánhat: banán, zsíros kenyér, aszalványok, gumicukor, szeszes és nem szeszes italok, kávé, tea. Nekem a banánon akad meg a szemem, Marianna a zsíros kenyerekből pusztít. Mellé megiszunk egy pohár kávét is. Ráadásul hiába nem beszélünk egy nyelvet, a pontőrök is rendkívül kedvesek és pontosan megértjük, mit szeretne a másik.
Az EP kabala majmocskája
A piros jelzésen kanyargunk tovább és bár itt is gyönyörű havas, zúzmarás a terep, mégis eddigiekhez képest meglepően jól lehet haladni. Faljuk is a kilométereket. Egyedül a Skalnatá sziklás-jeges és igen meredek csúcsára felkapaszkodni nagy kihívás. Másrészt kezd feltámadni a szél, ami időnként fagyott zúzmarazáport zúdít a nyakunkba. Olyannyira nagy a zúzmarahullás, hogy néha nem is látszik, mennyien haladtak el előttünk ezen az úton. Teljesen olyan, mintha mi lennénk az elsők. Szinte nem evilági a körülöttünk lévő táj, a ránehezedő súly alatt mélyre hajló, vastagon havas fenyőágak között bujkálunk, keresgélve az ösvényt. Mintha egy tündérmesébe csöppentünk volna. Olyannyira élvezetes itt lenni, hogy még a fáradságot sem érzem. Sőt a folyamatos kihívások ébren tartanak egyelőre. Azért így is eltart egy darabig, míg letudjuk azt a nagyjából 10 kilométert a síközpontig ezen a 700-as és 600-as csúcsokat felsorakoztató hullámvasúton.
Most már nem kell keresnünk a hotelt, viszonylag hamar megtaláljuk. A pontőrök bőszen kitartanak és osztják a pecséteket és a magnéziumot. Közben Daniék is utolérnek minket. Mi hamarabb továbbindulunk, de a Lófej-hegy után beérnek minket így is a srácok. Innentől már négyen haladunk a cél felé. Kicsit féltünk ettől az idefelé eléggé felfagyott szakasztól, de kellemes meglepetés, hogy a szél annyi zúzmarát fújt az útra, hogy nagyrészt befedi a jeges foltokat a fehér réteg. A szél azonban annyira erős, hogy néha-néha nagyot reccsennek a fák és keményre fagyott, méretes tüskék záporoznak ránk. Még szerencse, hogy nem teljes faágak, mert ilyenek is fekszenek jó számmal az úton. Dani megmutatja a Tri kamenné kopce dobozában hagyott levesét. Talán a közeli katonai gyakorlótéren állomásozó katonák hasznát vehetik, vagy az erre járó turisták.
Aztán tanúi leszünk egy bosszantó, de felettébb vicces történetnek. A tapasztaltabb túrázók tudják, hogy cseh és szlovák turista barátaink nem veszik ám olyan szigorúan a megadott útvonal követését, mint mi. Főleg, ha az ellenőrzőpontok is lehetővé teszik ezt. Bizony a lovas és a szamaras hegyet is nagyon ügyesen ki lehet kerülni mászás és csúszkálás nélkül. És evvel a lehetőséggel sokan élnek is. Egy nagyobb lámpás csapat távozik előttünk balra, a kerülőútra. Mi viszont a rendes útvonalon kimásszuk a csúcsokat, ahogy kell. Éppen leérünk a Somár csúcsáról, mikor is balról, jóval mögöttünk megjelennek a lámpák. Jönnek a csehszlovákok!
Dani hangosan röhög a Kiss István Sportegyesület Felvidéki Tagozatán. A Kecskehátnál most a Fehér-kereszthez (Biely kríz) vezető piros jelzésre kanyarodunk. Most kezdem érezni a kialvatlanságot, egyre nehezebb ébren tartani magam. A gyomrom is korog. Dani olyan kedves, hogy folyton keksszel etet. Mikor megállunk a háznál mondom is, hogy most érzem azt, hogy fel kéne adni. Persze ez nem komoly szándék, mert ezt a túrát most nagyon meg akarom csinálni. Csak innentől már sokkal komolyabb erőfeszítést kíván az egész, hiába vagyunk túl a nehezén. A távhoz szokott lábaim visznek, tulajdonképpen az égvilágon semmi bajom azon kívül, hogy az álmosságtól majd leszédülök az útról. Marianna szintén küzd. Bárminek örülök, ami kizökkent ebből, legyen az beszélgetés, jeges szakasz vagy vicces momentum, mint a Kotliárka nevű útjelzőtábla. Nem tudjuk, Laci örült-e neki szintén. Végül csak muszáj bevernem egy újabb energiaitalt, hogy talpon tudjak maradni. A Kamzik tévétornya valahogy mintha egyre távolodna, ahelyett, hogy közelebb jönne.
Fehér kereszt útjelzőtábla - szintén EP
Nagy nehezen végül csak elérjük ismét a Kamzikot. A reggel már megtett közös szakaszok most egyáltalán nem tűnnek ismerősnek az ellenkező irányból. Lefotózzuk a büfét bizonyítékként, hogy itt jártunk, majd ereszkedni kezdünk a sípálya melletti kéken. A városba érkezésünk előtt még lehagyunk egy sporttársat, majd Daniék könnyeden kalauzolnak a kanyargós utcákon a turista egyesület székháza felé. Itt ér ugyanis véget a kék jelzés. Egy kanyart még nem szabad levágni, mert itt áll egy Figaro elnevezésű jelzőtábla. Nem tudjuk, mi ennek az apropója, de nem biztos, hogy a sevillai borbély nyitott itt manapság divatos barbár barber shopot. Már csak pár száz méteren kell kitartani és beléphetünk a fényfüzérrel kivilágított ház ajtaján, ahol ott vigyorog a CIEL' felirat.
BOBO büfé a Kamzikon, mely egyben indítóhely és EP is
Megkapjuk a díjazást. A lefotózott pontok viszont senkit sem érdekelnek. Mint az se, hogy behoztam az elveszett hómacskát. Sőt mellé kapok egy idegen fejpántot is az egyik rendező sráctól, hiába ért angolul. Remek, most mit kezdjek ezekkel az idegen holmikkal? Mi vagyok én, valami talált tárgyak osztálya? Sok harapnivaló sincs a célban, de nagy nehezen előkerül egy doboz nagyon finom túralogós mézeskalács és némi virsli a konyhából.
Receptet hozzá tud valaki???
Kicsit bosszankodunk azon, hogy mi lettünk 23 óra 8 perces menetidőnkkel az utolsó nők, holott voltak, akik jóval később indultak el a hotelből. Még bőven iszogattak, mikor mi már szedtük a sátorfánkat. Tudtommal sehol sem előztek le... Bár most ilyen kényelmes, szintidő-kihasználós teljesítést terveztem, mégsem szeret az ember utolsó lenni. És ahogy visszanézem a rögzített adatokat is az látszik, hogy nagyon stabilan haladtunk még a nehéz szakaszokon is. Az álmossággal való küzdelmet leszámítva nem tudom, mentem-e valaha ilyen könnyedén százast. Ráadásul ez volt az első téli százasom nem is könnyű körülmények között teljesítve. Még jóformán izomlázam sincs.
Csak hullafáradt vagyok nemes egyszerűséggel. Így hát ledőlök az asztalra, hátha végre tudok aludni. Aztán szedelődzködni kell, hiszen a szervezők is mennének haza. Az állomás sincs annyira közel, mint gondoltam, de a 10 óra 5-kor induló vonatunkig bőven van még idő. Addig meghúzzuk magunkat a nem túl kulturált váróteremben, mely hemzseg a kétes alakoktól. Pont úgy, mint nálunk is szokott, muszáj ügyelni a holmijainkra. Nagy sokára begördül a budapesti vonat, fel lehet szállni és végre lehet aludni!!!! Van ennél fontosabb?
