És akkor henyéljünk megint, de most kivételesen augusztusban. (Ne feledkezzünk el róla, hogy tavaly előtt meg kivételesen októberben henyéltünk az árvíz miatt, tavaly pedig ismét kivételesen instant módon henyéltünk...) Szóval szabály már lassan nincs is, csak kivétel. És mi ebben a jó? Az, hogy később sötétedik és az esti 20-as műszakban most minden eddiginél tovább lehet majd jutni világosban és fotózni olyan dolgokat, amiket eddig még nem. És mivel hatalmas szárazság van, a Duna szintje is extrém alacsony, tehát olyan helyeken is lehet haladni (szaladni), ahol normál esetben a Duna folyna.
Még ha nincs is lassan normalitás, mégis ment minden a rendes kerékvágásban, azaz reggel 10-es táv, aztán munka home officeban, utána pedig egy 20-as táv abszolválása.
Itt nagyjából a folyómederben állok
Peti volt olyan jótét lélek, hogy elvitt autóval a rajtig munkába menet, így még éppen 6 előtt el tudtam rajtolni (és evvel se voltam az első induló). Idén is futva szándékoztam teljesíteni mindkét távot, persze úgy, hogy közben jó sokat fotózok az időeredmény rovására.
A rajtban már nagyban dolgozott Dóri és Márk, pár szót váltottunk, aztán nekivágtam, hiszen munkába is be kell érni. Miután a Komp utcai árvízkapunál szokásosan feltett kérdést megválaszolom, mindig az izgat, vannak-e új graffitik a falon. Idén egy kecske és Yoda mester fogadott – kár hogy az utóbbi remekművet kissé már összefirkálták kevésbé tehetséges „művészek”.
A galéria megtekintése után a kortárs művészetet értékelni tudó kultúremberből gátfutó lettem, de azért futólag itt is megcsodáltam a természet posztmodern alkotását, azaz a napfelkeltét a magából elég kétes szagokat eregető szennyvíztelep felett.
Az aranyhidat a Dunán is megörökítettem volna szívesen, csak addig halogattam a dolgot, amire az szertefoszlott vagy eltűnt a fák mögött. És máris dolgom akadt a bunkernél a kötelező pecsét beszerzése miatt. Szerencsére most pucér férfiak nem rontották az összképet, úgy mint tavaly. Így zavartalanul folytathattam gátfutó tevékenységemet. Néhány pillanatra megfordult a fejemben, hogy milyen lehet bent az erdőben dzsungelharcolni, de ennek élesben való kipróbálása egyszer és utoljára elég volt tavalyi teljesítésem alkalmából.
Innen Benjiék pontja csak pár perc volt, ahol magamba tápláltam reggeliként némi gumicukrot, szőlőcukrot és vaníliás kekszet. Szívesen elbeszélgettem volna velük még hosszabban is, csak mindig eszembe jutott, hogy ma még dolgozni is kell. Úgyis este visszajövök még repetázni! Illetve aláírás helyett pecsétet kérni, mert egyelőre csak SK tudták igazolni áthaladásomat. A parton állt egy sátor, amit horgászok, hajléktalanok vagy horgászó hajléktalanok állítottak, mert este még mindig ott volt.
A kitartó pontőrök
és az őrzött áru
Folyóparti csendélet
Végigbotorkáltam a gát aljában a figyelemnek folyamatosan feladatot biztosító kövezeten, majd lehuppantam a szigetcsúcs felé vezető út homokjába. A szalagozást csak hellyel-közzel követtem, de néhány hajléktalansátrat érintve így is eljutottam a szigetcsúcsra. (Ennek az éjszakai út folyamán lesz még majd jelentősége...) A magas homokos szakaszoknak valószínűleg külön edzésértéke is volt. Annyi biztos, hogy nem volt egyszerű haladni benne.
Miután végeztem a Palotai-szigettel, a Népsziget felé vettem az utam. Még véletlenül se vágtam le az utat a mostanra szárazzá vált öbölben, ami a kispistázni szándékozóknak egérutat jelentett. A gödör alján utam állta egy-egy elhagyott roller vagy munkavédelmi bakancs. Vagy éppen egy arra egerésző fekete cicuska a susnyásban. Vagy egy váratlan ellenőrzőpont, amit a kispistázók jó eséllyel kihagytak. (Legalább) egy ilyen delikvenssel találkoztam is...
Hamarosan következett a sziget legbulisabb tájéka. Kicsit hiányoltam idén a híd közelében horgonyozó hajókat, de aztán később akadt néhány. Itt már jöttek szembe szép számmal reggeli edzésüket végző futók is. A gyaloghídnál, ahol máris ellopták a tollat a kihelyezett kódról, aztán visszatértem az itt meglehetősen markánsan mutatkozó civilizációba.
A pár percen belüli kontraszt azért elég nagy:
A városi szakasz az, ahol muszáj mindig elővennem a térképet, pedig elméletileg pofonegyszerű itt is tájékozódni. Jaj de sokszor vagyok így! Az iskolánál lévő pontot még gyorsan begyűjtöttem (a tollat innen is ellopták, biztos jól jön az iskolakezdéshez), aztán meg sem álltam a célig. Azaz a végén kénytelen voltam belassítani, mert rám köszöntek Inczédi Zoliék, akik szintén visszatérőben voltak a 10-es körükről. Fura, hogy rajtuk és a rövidítő hölgyön kívül senkit se értem utol és őket is már csak itt a végén. Ők munka helyett turizással szándékozták elütni az időt a két túra között (túra/turi/túra mintázat).
Egy pólót a végén azért nekem is sikerült szereznem, még ha nem is látogattam el azonnal a Humanaba. Méghozzá egy a tavalyi instant sorozatért járó mandarin színű Hétköznapi barangolások pólót, amit este fel is fogok avatni.
A Humana mókusai
És akkor ugorjunk is el először a Lidlbe második reggeliért, majd haza dolgozni (és ebédszünetben a Humanaba is megnézni az új árut), majd vissza Újpestre henyélni egy második körre is.
A fagyis lány (ezzel azért később végeztem volna)
Még indulás előtt nagyjából az utolsó utáni pillanatban olvastam, hogy nekünk túrázóknak jár 50%-os fagyikedvezmény az Andretti kávézóban, ami elől rajtolunk. Ezt ki kell használni! Még akkor is, ha jó eséllyel én leszek az utolsó rajtoló a 20 km-es távon. 7-ig ugyan még el lehet rajtolni, de legkésőbb a szintidő-kihasználóknak is be kell érni éjfélig. Engem a késői célba érés veszélye nem fenyeget, mert egy félmaratonistának illik tudni lefutni ezt a távot maximum 3 óra alatt, még akkor is, ha lassú, sokat trécsel a pontőrökkel és túratársakkal, valamint lépten-nyomon fotótémákat keres. És ezenkívül az első 500 méteren sétálva fagyit majszol... Igaz, már az idejét se tudom, mikor futottam hivatalosan félmaratont. De azért jó pár a lábamban van és néha még eszembe jut, hogy nevezhetnék egyre (mint például most a Spar maraton közeledtével).
Szóval nekiindultam kezemben a frenetikus ízélményt adó gyömbéres citrom - fehér csokis karamella fagyival az északi vasúti összekötő hídnak, hivatalos nevén az Újpesti vasúti hídnak. Néha próbáltam nekiiramodni, de hamar rájöttem, hogy a fagyi és a futás két nem összeférhető dolog. Főleg, ha közben még kérdéseket is meg kell válaszolni az igazolólapon. De miután minden túl voltam, felhúztam a nyúlcipőt és meg nem álltam ... a következő fotótémáig.
Ha hajnalban nem is, most összejött az aranyhíd
Vagy addig a pontig, ahol minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy az már a következő ellenőrzőpont közvetlen közelében van. De az közben onnan még pár saroknyi távolság. Évről-évre beugrok ennek a tájékozódási és optikai csalódásnak, mint most is. Régi csónakházak, kikötők, szórakozóhelyek, biciklisták, gyalogosok között szlalomozva végül eljutottam a játszótér sarkára, ahol megtudtam, hogy a ló kék, mint Ló Szerafin Lázár Ervin meséjében.
Úgy számolgattam, hogy nagyjából még egy órám van világosban, így addig gyártom a képeket, de azért haladok is előre. Ebben a kellemes melegben sok ember volt kint: gyerekesek, futók, párok, bringások, tehát figyelni kellett. Az ártéri erdőbe érve szerencsére nagyjából már csak a biciklisták maradtak.
Az élő kommunizmus
A naplementét még elkaptam a bicikliút hídjáról és reménykedtem, hogy az erdőben se kell még lámpát kapcsolnom. Minden egyes kép innentől már ajándék. Kivételes eseményként tanúja voltam annak is, hogyan vontatják fel a csónakokat a vízről autóval, miközben valaki tárcsával megállítja a forgalmat a bicikliúton (engem még átengedtek).
A biciklis pihenőnél lévő pontra érvén elfogyasztottam egy palacsintát szigorúan nutellával és lekvárral, majd megettem szeletekből nagyjából egy egész almát. A pontőrök egyre kérdezték, mikor indultam, de erről fogalmam se volt. Meg arról se, indult-e valaki utánam. Nekik még másfél órát kint kéne lenniük, de nem tudják elérni Dórit vagy Mátét. Pedig jó lenne tudniuk, mennyire spóroljanak a palacsintákkal... Furcsa módon eddig egy lélekkel se találkoztam, aki túrázónak nézett volna ki, pedig eddig kis híján a féltávot már legyűrtem.
No de majd most! Bevetettem magam az erdő kanyargós bicikliútjára és már éppen kifelé tartottam belőle, amikor megláttam egy ismerős sziluettet, ami egyre közeledvén Bubunak adta ki magát. Így hát együtt leigazoltuk a hőkupola nevű fordulópontot, majd kicsit még együtt sétáltunk a Megyeri híd irányába beszélgetve. Aztán visszakívánkozott a tempó és már csak a por látszott utánam, amit felvertem a Hokás patáimmal.
Utolsó napsugarak a Megyeri híd végéről
És az ezüsthíd is összejött
Lámpa még mindig nem kellett, de már erősen lefelé tendált a napkorong az égről. És még most jönnek a hosszú, unalmas vagy nagyon para részek. Az volt a tervem, hogy ellensúlyozandó ezeket, zenét fogok kapcsolni a telefonomon, és mivel fülest nem hoztam, jobb híján hangosat. Adta magát kezdésnek egy techno set, amit még sosem hallgattam végig, éppen jó lesz a hídra diktálni a ritmust, még ha a forgalom zajától többet nem is hallok belőle most se. A tempót sikerült is felpörgetni és innentől a szokásosnál gyorsabban és könnyebben fogytak a kilométerek. El is hagytam nagyjából a híd közepén egy túrázó hármasfogatot, akik csak néztek, mi ez a száguldó elektronikus csoda.
Chuck Norris fotó azért a sietség ellenére készült, aztán még mindig lámpa nélkül lecsorogtam a bicikliúton addig a pontig, ahol el kell kanyarodni a part irányába a Rév utcán (ezt is mindig meg kell néznem a térképen). Amelie Lens ekkor kezdett bele a drámaibb és sötétebb dallamokba, ami remekül passzolt a néhai Tungsram strand végtelenül elhagyatott hátsó fertályához, ahol még a madár se nagyon jár, egyedül a henyélők henyélnek hétfőnként egyszer egy évben. Előfordulhatnak még kósza nudisták (a térkép szerint pont erre van egy naturista strand), az épületromok közt megbújó hajléktalanok és drogosok, a lepusztultság által idevonzott urbexesek, meg a parti kocsma és evezősotthon törzsvendégei, akik közül egy nőnemű valamilyen bográcsos étket készített a parton – tűzrakási tilalom ide vagy oda. Micsoda szívderítő miliő! Tavalyi beszámolómban ki is fejtettem, hogy minimum ez a szakasz a túrából amolyan érzékenyítő, valamint komfortzóna-tágító bátorságpróba számomra, főleg így sötétben.
Közben szerencsére a setlistem átváltott Rammsteinra, ami kicsit több bátorságot adott, hogy felvegyem a küzdelmet a lódarazsaknak vizionált repülő lényekkel, egy para sosem elég jeligére. Avval az igen eredményes módszerrel, hogy időnként lekapcsoltam a fejlámpát. Mivel a közvilágítás errefelé meglehetősen hiányos (hol van már az égőgyári strand!), ebből leginkább az adódott, hogy az orromig se láttam. Aztán próbálkoztam a vörös fénnyel, de az se vezetett sokkal több eredményre. Időnként Till Lindemann markáns hangja mellé egyre határozottabban beúszott egy a sötétben megbúvó állóhajó felől a Tequila trombitaszólama. Ismétlődő jelleggel mindig ugyanaz a dallamfoszlány, hol hosszabban, hol rövidebben. Mintha gyakorolna valaki, aki sose elégedett az eredménnyel, így folyamatosan ugyanazt játssza, mígnem tökéletes lesz a melódia kivitelezése.
A díszkivilágítása miatt már messziről látszó pontra érve Benjiék megerősítettek, hogy az általam hallott trombitaszót nem hallucináltam, mert ők minimum egy órája élvezik a Tequilát – sajnos nem pohárból. Erdős Tamás meg a katonai ébresztő előadását hallgathatta végig menet közben. Eszegettem a mazsolából és a mogyoróból, valamint a szőlőcukorból, majd jaffaszörppel is megkínáltak a pontőrök, akik szintén azt szerették volna megtudni, hánykor indultam, meg hogy merre láttam Bubut, aki vélhetően a sereghajtó. Kicsit bátrabban vágtam neki az éjjeli part menti erdőnek, ahol a hajléktalanok még mindig horgásztak vagy a horgászok még mindig hajléktalankodtak. A bunkernél benyomtam egy újabb Peppa malacot (Benji szerint Peppa malacos pecsétek voltak, most már ők is kaptak belőlük), aztán maradtam inkább a gáton, hogy fel ne bukjak egy alattomos kőben. (Hamarosan meg is kaptam a büntit emiatt.)
A szigetcsúcsra menet Bonanzával tágítottam az ott romantikázó (vagy drogozó) fiatalok zenei ízlését, hogy visszafelé majd Ummet Ozcanon botránkozzanak meg (vagy örüljenek neki, hogy lám a vén futó is hallgat mai zenéket). Éppen kivergődtem a mélyhomokos részről, amikor kiabálva jött felém egy hajléktalan a sátrak felől, hogy jaj, jaj, ne menjek ki, mert az előbb jött vissza egy srác, akit megtámadott egy hatalmas vaddisznó. Én meg rendíthetetlenül mentem tovább, mondva, hogy a disznóktól nem annyira félek (viszont sokkal jobban félek az emberektől). Nem tudom, hogy az öreg szívott-e valamit vagy tényleg volt disznós kaland, mindenesetre maradtam fent, hiszen onnan jobban belátom a terepet. Sajnos a török DJ-t Deva váltotta, ami lehet, hogy egy vaddisznó számára is inkább kellemes zenei élmény, mintsem riasztó. Így hát néha belefújtam a sípomba, ha már volt kéznél. Vagy emiatt, vagy mert másfelé volt éppen dolga, az ádáz vadkan nem mutatkozott, amíg én a gáton haladtam.
Kicsit megkönnyebbülve fordultam be az árvízvédelmi vonal mellé, ahol most pont nem a víz az úr az aszálynak köszönhetően, ami az egyik ponton éppen kód volt. Lehet, hogy kicsit alábbhagyott a koncentrációm is, mert egy kiálló betonlap szélének köszönhetően úgy kiterültem, mint a gyalogbéka. Az esést a térdeim és a jobb tenyerem bánta. Most legalább már mindkét térdemre jut egy-egy plezúr a múlt hetii bükki esésemnek is köszönhetően. Kicsit bajosak voltak az első méterek, aztán sikerült az önsajnálatból felállnom és összenyalábolnom magam, hogy behúzzam még azt a pár száz métert a célig, ahol várt már a gárda, akiknek első kérdése szintén az volt, hogy merre jár Bubu.
És hogy mennyire érzékenyítő és szemlélettágító túra volt ez a mai, mutatja a következő történet. A célban a térdeim valamennyire leápoltam zsebkendővel és vízzel, de ez korántsem volt elég. Úgy gondoltam, hazáig csak kibírják újabb gondoskodás nélkül. Ültem tehát a metrón, térdeimből meg csordogált serényen a vér. Szemben egy elég furcsa páros ült le, egyikük lánynak látszott, a másikuk... nos elsődleges nemi jellegei alapján férfinak, de öltözete és lilára festett haja alapján inkább nőnek. És vajon ki volt az, aki azonnal felajánlotta zsebkendőjét a sok utas közül a balesetet szenvedett futónak?
Számomra a tökéletes futós zene és trance - lehet, hogy a Transzban Pesten túrán is alkalmazom majd.
Ha nekem mondjuk 15-20 évvel ezelőtt azt mondja, hogy majd munka előtt és után is hajlandó leszek akár sötétben is a Budai-hegyekben kóvályogni, meg Budapest olyan elfajzott részein, mint a Palotai-sziget futkározni, vagy például elmegyek túrázni a nyílegyenes és igen forgalmas Üllői útra (éppen ma), biztos nem tartom teljesen komplettnek. Viszont mostanra odáig fajult a helyzet, hogy pont ezt csinálom, és mások engem nem tartanak teljesen komplettnek emiatt.
Gondoljon végül is mindenki azt, amit akar, amíg ehhez kedvem van, addig csinálni fogom. Viszont hétfőn számomra kiderült (újból), hogy egy ilyen kaland, főleg, ha nem szervezett formában történik, akár veszélyeket is rejthet magában. Vagyis néha a bőröm viszem a vásárra, avagy kísértem a sorsom.
A kaland legtöbbször vonzó, de nem veszélytelen
Ugye szeptember van és hétfő, akkor egyértelmű a megrögzött túrázók számára, hogy ez egy közös halmaz a hétfői henyélővel, amit most instant módon lehet teljesíteni. A rövid táv röpke 12 km nagyjából, pont jó egy munka előtti vagy utáni edzésnek. Ha már a reggelt ellustálkodtam a mostani pocsék alvásaim miatt, maradt a munkanap utáni délután kimenni egy teljesítésre. Lámpát nem is viszek magammal, hiszen legrosszabb esetben is 2 óra alatt végzek a körön (mondjuk ha sok a fotózni való, vagy ha ne adj isten, nem bírnék futni valamiért.) De 10-12 km-t síkon kötelező elméletileg másfél óra alatt lehozni, még lassú, fotózós tempóban is. Szóval sacc per kábé vissza kell érnem sötétedésig minimum a közvilágításos részekre.
A Marina partra, avagy a civilizációba már majdnem sötétben értem
A lámpával végül nem kalkuláltam el magam, viszont, hogy nem lett egy rémálom ebből a nyúlfarknyi, ujjgyakorlatnak számító 10-esből, annak kis híja volt.
Hehe, macskás graffiti!
Az eleje szépen ment: haladtam előre. Már a lámpás átkelőt is pöccre megtaláltam a Váci úton így sokadszorra, meg új, tök állat (néha állati) graffitiket fedeztem fel a Komp utca utáni hajókikötő falán. Aztán haladtam tovább a szennyvíztisztító telep mellett, mikor dobszó ütötte meg a fülem: egy srác próbálgatta a parton a dobszerkóját. Valaki meg filmezte. Lehet, hogy klip készül? Mindenesetre feldobta a hangulatom a pörgős dobszó. Ami aztán sokáig nem tartott és újból belekényelmesedtem az esti kocogásba. Éppen kiértem a telep utáni rétre és mentem volna a bunkerhez pontot érinteni, amikor konstatáltam, hogy valaki ül a bunker talapzatán. Ráadásul az illető anyaszült meztelen és férfi. Volt tudomásom arról, hogy van erre nudista strand, szóval megrökönyödés nélkül tudomásul vettem a dolgot, nem akartam zavarni az illető köreit és inkább gyorsan odébb álltam, lemondva a minden áron való pontérintésről. (Meg azt se akartam, hogy neki eszébe jusson az én köreimet zavarni...) Viszont hirtelen ötlettől vezérelve, és ha a bunkert már nem sikerült megfogni, gondoltam, megnézem, milyen az ártéri erdő belső útja, ahol 2 éve vezetett a túra. Akkor is kalandos, de azért kis híján futható volt az ösvény. Tavaly ugye az árvíz miatt nem lehetett erre haladni, a gátra terelődött az útvonal.
Dobos a gáton
Ezek a hirtelen ötletek különösen veszélyesek tudnak lenni, talán még a szigeten lófráló pucér pasasoknál is veszélyesebbek. Ez az erdő belsejébe vezető út egy igazi csapda volt. De ez csak utólag derült ki, mikor már nyakig benne voltam a pácban. Mert eleinte volt út. Sőt még kocogni is tudtam rajta egy darabig. Aztán később már voltak gondok: kidőlt fák, embermagasságú giz-gaz – de azért a nyomvonal hellyel-közzel követhető volt. És én, a bátor kalandor, egy igazi Indiana Jones, csak mentem előre rendületlenül. Csak akkor bizonytalanodtam el először, mikor az út egy nagyobb fakidőlés közepette teljesen elveszett. Hm, talán vissza kéne fordulni? Na azt nem! Nincs hátraarc, meg egyébként is, ott van az a pucér fickó. Ilyet nem csinálunk! Addig keresgéltem az utat, amíg rá nem jöttem, hogy a kidőlt fák egyik oldalán, ha nem is simán, de el lehet menni. És az út folytatása is meglett némi bujkálás árán. Megint pár méter szabad pálya, aztán kezdődött elölről az egész. Előttem egy teljes dzsungel, amin át kéne törni. És voltam olyan hülye, hogy megpróbáltam, reménykedve, hogy majd jobb lesz. Talán, majd akkor, ha ezen a torlaszon átjutok... De nem lett jobb... Néha pár méternyi útfoszlányok, majd útakadályok tömkelege. Bizony az árvíz és a járatlanság igencsak átrendezte a terepet ennyi idő alatt. Csak éppen elhinni nem akartam ezt.
... és ott ült egy meztelen pasas a bunkeren (direkt nem fotóztam bele)
Aztán a sokadik bozótharc után eljött a pillanat, amikor ki kellett mondanom, hogy ez már jobb nem lesz. Legfeljebb ugyanilyen, vagy ennél rosszabb. Pont mint az életben. De ebbe nagyon nehéz belenyugodni. Az ember keresi a fogódzkodókat és a kiutat, de azok nincsenek sehol, nyakig benne vagyunk a susnyásban és a slamasztikában. És már nincs visszaút. És mindehhez teljesen egyedül vagyunk. Ott szerencsére nem jutott az eszembe, hogy itt engem – ha bármi baj történne – soha senki keresni nem fog. Mert nincs az a hülye, aki ide magától bemenne. Jelentem, van!
Amikor nagyon úgy néz ki, hogy nincs tovább (de még innen is volt)
Szóval ott álltam az őserdő közepén, jobbról, balról, elölről, hátulról fabarikád, meg embernagyságú csalán. Mindezt még tetézte a millió egy szúnyog, ami belőlem akart lakmározni vacsorára. Emiatt, meg amiatt is, hogy nem volt lámpám és közel volt a sötétedés, minél hamarabb ki kellett jutnom vagy az úttal párhozamos töltésre vagy a Duna-partra. A töltés irányába hiába próbálkoztam, csak jobban belevergődtem az útakadályok útvesztőjébe. Szerencsére ilyenkor dolgozik az adrenalin és nem számít, hogy hány karcolást, kék foltot szerzek, hány csalán és szúnyog csíp még agyon és hogy vizes lesz-e a cipőm a mocsárban, netán kis híján el is hagyom. Küzdök azért, hogy kijussak innen, azaz tulajdonképpen az életemért, avagy a túlélésért harcolok. Ilyenkor semmi se drága, nekem kell nyerni, a többi mellékes.
Megkönnyebbülve, már a parton (ezer szúnyog támadása közepette)
És nyertem. Most is nyertem, de vajon ez mindig így lesz? Legutoljára pénteken is nyertem a Pénteki poroszkálón, amikor szembe vigyorgott a Kepe lépcső alatt egy gigantikus vaddisznó. Vagy nyertem júniusban a Tolvaj-hegyen, amikor fél kézzel kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba, jobban mondva egy fa gyökerébe. Az embernek nem lehet mindig mázlija. Az őrangyalom már valószínűleg edzi az amúgy is kötélből lévő idegszálait a következő hétfőre, amikor majd megint ugyanide jövök – lehet, hogy sötétben még/már.
A kaland néha szép...
... néha meghökkentő
... néha bulis
De azon is el kell gondolkodnunk, hogy veszélyeket is rejthet magában
Nem beszélve arról, hogy amikor végigfutva a Duna-parton, bekanyarodva megpillantottam a belső erdei út másik felét, éreztem némi késztetést, hogy innen is megnézzem. Csak éppen jobban kongott az agyamban a vészharang, mint amennyire újabb kalandra noszogatott a kisördög. Vagy arról, hogy ezután végigfutva a gáton, immár az előírt útvonalon, majd visszakanyarodva a mezőre, a bunkerhez megint nem volt merszem odamenni. Mert a meztelen pasas még mindig ott ücsörgött. Nem csinált semmi közszemérembe ütközőt, csak ült ott rendületlenül, mit neki, hogy a nap se süt oda, meg százmillió szúnyog lájkolja a tényt, hogy ő ott van. Vagy ivott már annyit, hogy ez nem érdekelte, vagy volt olyan büdös, hogy a szúnyogokat se érdekelte mint táplálékforrás. Mindenesetre érdekelne a titka (csak ez az egyetlen egy). A legszebb, hogy amikor István már fejlámpával arra járt, még mindig ült ott valaki, feltehetőleg ő... Hogy meztelen volt-e, arról nem szól a fáma...
... csak az őrangyalom legyen topon, akkor is, ha én éppen nem vagyok (akkor főleg)
Innen szinte már eseménytelen volt az utam, csak horgászokkal, romantikázó vagy fényképezkedő párokkal, kutyasétáltatókkal, a Népszigeten bulizókkal és hasonszőrű futókkal találkoztam. No meg egy hajléktalansátort láttam a part menti ösvény mellett újabb figyelmeztető jelként. Hogy nincs garancia arra, hogy minden kaland jól végződik.
