A Pálos 100 volt számomra idén az a túra, amire leginkább várakozással tekintettem. Ebben az évben már 15. alkalommal rendezik meg ezt a teljesítménytúrát és olyan szerencsés vagyok, hogy elmondhatom, hogy ebből a 15 alkalomból 9 alkalommal én is elzarándokolhattam valamelyik távon Márianosztrára – 7 alkalommal a klasszikus 70-es túrán, 1 alkalommal a 40-es távon, most pedig a kibővített 100 km-es távon.
Cél nélkül nehéz haladni, a teljesítménytúrák világában is pont így van ez
Ez a túra nem csak a szép útvonala miatt vonzó, hanem amiatt is, mert lelki útravalóval is felruházza a hosszú vándorútra indulót. Ezenkívül a pontőrök kivétel nélkül mind kedvesen és lelkesen kínálják a túrázókat a rendkívül változatos frissítő italok és eledelek garmadájával, így erre a túrára tényleg csak vész esetére érdemes bármilyen eledelt hozni. További különlegessége, hogy a Duna alatt immár második alkalommal a közműalagúton kelhetünk át Visegrádnál a szervezők jóvoltából. Ez egy olyan nem mindennapi lehetőség, ami a nagyközönségnek csak évi egy alkalommal biztosított, az is előzetes regisztrációval, amire villámgyorsan betelnek a helyek. Mi, hosszú távokra vállalkozó túrázók meg két egymást követő hétvégén is olyan mázlisták vagyunk, hogy megspórolva 5000 Ft-ot átkelhetünk a Nemzeti Összetartozás Hídján, majd egy hétre rá itt az alagúton is a Duna alatt.
Minden évben most már hagyományosan nem csak én indulok a családból ezen a túrán, hanem más családtagok is, „beosztva” különböző távokra. Enyém általában az aktuális királytáv, párom most már simán megbirkózik a Csobánkán kezdődő „maratonnal”, miután sikeresen belevittem őt is a teljesítménytúrázás világába. Húgom és férje barátaikkal a 21 km-es távon indultak Visegrádról. Számomra pedig mindig egy kihívás, hogy vajon utol tudok-e érni közülük valakit.
Az együtt túrázáshoz kell a kompromisszumkészség
Idén nem egyedül vagy a párommal, Petivel indultam, hanem Bognár Lacival, akit a teljesítménytúrázók között ismertem meg. Már az előző beszámolómban is kitértem rá, hogy milyen áldás az, ha valakivel képes egy tempót menni az ember. Azt hinnénk elsőre, ez egy pofonegyszerű dolog, de 100 km-en együtt maradni, ugyanazt a tempót tartani, akár két embernek is, nagyon nem kézenfekvő. És bizony nem is könnyű megtalálni az ideális túratársat. Mostanra már nagyon sok túrázót ismerek, rövidebb távosokat, ultratávosokat vegyesen, mégis alig tudnék említeni valakit, akivel úgymond kényelmes túráznom. Laci pont ilyen. Nagyon jól tudunk együtt haladni, akár hosszú távon is, többször túráztunk együtt, de azért összeszokott párosnak nem neveznénk magunkat. Ne gondolja senki, hogy ez nem jár munkával, sok alkalmazkodással, türelemmel és lemondással mindkét fél részéről, hiszen nincsen két egyforma képeségekkel rendelkező ember, akinek minden mindig ugyanúgy klappol: a forma, az edzettség, az egészségi állapot, vagy akár a koncentráció, lelkiállapot, ami lehetővé teszi az előbbit például. Nem mellesleg az ultratávok teljesítése inkább szól az egóról, a teljesítményről (hisz a neve a sportnak is teljesítménytúra) és az önmegvalósításról mint az alkalmazkodásról. Pont olyan az együtt teljesítés mint egy párkapcsolat. Ezért legtöbbször sok ember nem is megy párban (bár vannak összeszokott párosok, sőt csapatok is, de sokszor ezeken belül is változnak időről-időre az erőviszonyok), hanem inkább választják a „nyitott házasságot” – mindig ahhoz társulunk, akivel az adott pillanatban jól együtt tudunk működni. A teljesítménytúra világában minden múlandó, nincsenek, vagy legalábbis igen ritkák az örökre szóló ígéretek és a hosszú távú elköteleződés. Az ismerősökkel elbeszélgetünk egy ideig, aztán a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbaktól elbúcsúzunk. „Intsél búcsút a lemaradóknak...” – ez egy alapszabály itt, ha szeretnél jól, a saját tempódban haladni. A saját tempó meg kulcsa a sikeres teljesítésnek. Nagy kincs az, ha valaki itt megtalálja a párját az ultrák sokszor igencsak kegyetlen világában, meg kell becsülni. Ez nem könnyű feladat. Mert bár jól tudunk együtt haladni, mégis rengeteg dologban különbözünk már a túrázáshoz kardinálisan szükséges területeken is, más a dinamikánk: Lacival ugyan hasonló a nagy átlagban nézett gyalogtempónk, de ez például a futótempónkra már egyáltalán nem mondható el. Laci ugyanis jóval gyorsabb nálam, én amolyan kocogó vagyok a hétköznapi edzéseken is, főleg az ilyen extrém távokon. Aztán a gyaloglást nézve se egyformán jön ki az átlag: Laci nálam erősebb az emelkedőkön, én viszont kompenzálni tudom ezt kitartó kocogással, ha lemaradnék. Hosszú távon meg nálam van a több rutin és talán a nagyobb kitartás is, talán mivel én teljesítettem a több százast (de sokszor ez se jelent semmit). Így én például a végén se lassulok már be feltétlenül nagyon és később, akár egy százas táv legvégén is tudok még kocogni akár. Egy szó mint száz, még két egymással egy tempót tartani tudó ember is nagyon különböző sok paraméterben, és ez azt eredményezi, hogy rengetegszer kell a sikeres együttműködéshez kompromisszumokat kötni.
Az úton mindig sok csoda vár, ez az egyik vonzereje ennek a sportnak
Bizony elég sokszor könnyelmű ígéretnek bizonyul egy olyan kijelentés, hogy „Persze, együtt megyünk!” (részemről feltétlenül, aki olvassa rendszeresen a blogomat, tudja miről beszélek...) Ez a túra most nagyon is jó alkalom volt arra, hogy fejlődjek, ha hajszálnyit is, ezen a téren. Sokszor nehéz félretenni az eredményt, az egót és a pillanatnyi célokat és lemondani egy jobb időeredményről és a másik ember érdekeit előnyben részesíteni. Ha máshogy nem működik valakiben ez a készség, talán sorsszerű, hogy olyan dolognak kell történnie, ami tanítja erre.
Az egyik útravaló idézet, amit húztam, talán nem véletlenül ez volt: „Tenyeremre rajzoltalak téged, falaid előttem vannak szüntelen.” (Iz 49,16) A lelki útravalókat mindig csak a túra után olvasom el (úgy mint az itinert is), és utána próbálok elmélkedni rajta, mi mondanivalóval szolgálnak számomra az adott túrával vagy élethelyzetemmel kapcsolatban. Úgy érzem, ez volt az egyik idézet, ami megszólított.
Lacival a Normafán
Abban egyeztünk meg, hogy én leszek a „főnökasszony”, én mondom meg, mikor, milyen tempót menjünk, mivel én ismerem az útvonalat. Lassan mint a tenyeremet, amin most Lacit kell hordoznom. Én leszek ugyanis a navigátor is. A főnök szerepkör nem azt jelenti, hogy muszáj mindig futni, ha mondom és a másik nem javasolhat például futást vagy gyaloglást egy adott szakaszon. Mindig az adott pillanatban gyengébb félhez kell igazodni. Időtervünk nem volt, bármi jó volt a nagyon megengedő szintidőn (26 órán) belül, de nyilván örültünk volna mindketten, ha egy jót megyünk. Peti előző nap levitte az autót, hogy legyen mivel hazautazni, de tervezni mégse nagyon tudtunk, mivel fogalmunk se volt, ki mikor végez majd a népes csapatból a nagyon különböző távokon. Mondtam neki, hogy nincs harag, ha nem tud megvárni, esetleg majd konzultáljon a húgomékkal is, hátha tőlük tud inkább majd valakit hazahozni. Mivel esőt mondtak a meteorológusok úgy nagyjából éjféltől, tudtuk, hogy jó lenne minél kevesebbet ázni, de ehhez a tempót is meg kell pörgetni és nem árt korán elindulni se.
A Laci & Sons taxiszolgálat 4:50-re jött értem, így igazán úri dolgom volt. 5 óra 2 perckor meg már rajtoltunk is célcsomagot leadva, pólót felvéve: ez mutatja azt, hogy milyen kiváló csapatot és rendszert hoztak össze a szervezők. (Meg azt is, hogy ez az a teljesítménytúra, aminek a rajtja a legközelebb van a lakásomhoz.) Az első egy kilométeren a túlélés és az akklimatizáció a cél, csak semmi futás, küzdjük fel magunkat a lépcsőkön és a sötét, kanyargós ösvényeken a Gellérthegy oldalába a zöld jelzés mentén a Sziklakápolnától. Lacinak kiadtam az ukázt: futásról csak onnan lehet szó, miután leértünk a foghíjas, hosszú lépcsőn. De utána a Diós-árokig meg sem állunk. Nem véletlenül terveztem így, még óvatosan lépegetve is majdnem sikerült rajta hanyatt esnem. Később is csak módjával kocogtunk, ami nem volt véletlen: itt nagyon figyelni kell a kiálló kövekre az előttünk haladók kerülgetése közben. Laci le is maradt, mivel egy elbotlott lánynak segített. Semmi baj, én addig legalább fényképeztem egyet. Mindenkinek megvan a maga „faxnija”, az enyém ez a fényképezés, de Laci szerencsére ismer már és nem vette zokon. A strigulázást most kihagytuk, a sor is hosszú volt a molinónál, meg túl hosszú lett volna a felróni való. Majd cipeljük magunkkal a terheinket és adott esetben megosztjuk a másikkal, erre is jó egy túratárs. Mert a közös menetnek nem csak nehézségei és árnyoldalai vannak.
A Vérmező felé haladva ismerősökre köszöntünk rá, Láng Ritával egy jó darabon együtt is kocogtunk. Aztán, mivel mi kicsit gyorsabbak voltunk, elköszöntünk. Lacinak már előzetesen is ecseteltem a haditervet, hogy csak a János kórházig futunk, mihelyt megkezdődik az emelkedő, sétára váltunk. Igaz, én ezt az emelkedőt most már tudom futni, de erőlködni fölösleges. Ez még csak a túra eleje és több mint 90 km van hátra. Így is tettünk. Felkapaszkodtunk a Kútvölgyi kápolnához, ahol kaptunk pecsétet és merítettünk a szentkút vizéből. Aztán neki az emelkedő maradékának a Normafáig. Előzetesen Laci megkért, hogy legyek guide is, azaz szolgáljak rövid ismertetőkkel a látottakról. Így (nagyon) röviden, címszavakban meséltem Regőczi István atyáról, az Isten vándoráról és az engesztelő kápolna építéséről is az Anna-réten. Itt várt minket a következő pont, ízletes, puha pogácsákkal és forró kávéval. Nagyra értékeltük. Innen aztán kocogtunk újból, mivel a terep megint futóbaráttá vált. Igaz, előtte kicsit már neki kellett vetkőzni, mert végre eljött az idő, hogy soknak bizonyult az eddig viselt 3 réteg. Kezdett kiengedni a hajnali 0 fok közeli hideg, ahogy ébredezett a nap is. Legurultunk a Szépjuhásznéhoz, a kolostorhoz, azaz csak én, mert Lacinak útközben nyoma veszett.
Vártam Lacira a budaszentlőrinci kolostor romjainál
Vártam és vártam, kérdezgettem a beérkezőket, nem láttak-e egy ilyen és ilyen fickót. De Laci csak nem érkezett meg. Pedig a zebrán való átkelésnél még ott volt mögöttem, csak látta, merre kanyarodtam és ugye szalagok is voltak. Bár ez az egyik hely a túrán, ahol könnyű téveszteni. Végül csak elővettem a telefonom és rácsörögtem. Kiderült, hogy már odébb jár, mivel benézte a szalagokat és ment egyenesen tovább. Én meg kicsit lassabban, indultam tovább. És már jött is Laci, majd könnyedén utolért még a Gyermekvasút kereszteződése előtt.
A Nagyrét idén is deres
Talán Vékony Gyuri, vagy a pontőr volt az, aki mondta, hogy Botos István és Tarnai Máté valamivel előttünk van. Így hát a következő célunk az volt, hogy utolérjük Istvánt, ha Mátét nem is. Kocogtunk végig a Tótasszonyi oltár előtt, át a hűvösvölgyi Nagyréten, ami idén is deres volt, majd a kedvenc virágárusom előtt, ahol még csak ekkor húzták fel a rolót. Ez ugye egyet jelent: nagyon gyorsak vagyunk, nem volt arra még példa, hogy ilyen korán ideérjek. Előzgettük sorra a csoportokat a Zsíroshegyi úton, mígnem megláttuk azt, akit kerestünk. Elég déjá vu érzésünk volt, hiszen egy jó fél éve ugyanígy haladtunk itt hárman a BHTCS alkalmából, igaz akkor valamivel, de nem sokkal hidegebb és sötét volt. Máriaremetén is pecsételtünk (azaz én pecsételtettem) és ettünk-ittunk egy jót, majd igyekeztünk tovább Solymár irányába. Itt elbúcsúztunk Istvántól, mert megint kocogásra váltottunk még az erdő előtt.
Tökfejek vigyorogtak ránk az éppen kinyitó kedvenc virágosomnál
Eljött a pont a Solymár táblánál, ahol mindig órát nézek: 3 és fél óra telt el indulásunk óta. Sosem voltam itt ilyen gyorsan. Lám-lám, a kooperáció nem is olyan rossz dolog. Egyedül biztos hamarabb feladtam volna a kocogást és nem lettem volna ilyen kitartó. Vagy a másik véglet: nyomtam volna mint hülye a csengőt aztán jó hamar kicsengettek volna. Ráadásul Laci még néha ki is igazít, például amikor valamiért rossz felé akarok kanyarodni a Jegenye-völgy helyett. Cserébe mesélek neki az itteni gyerekkori sziklamászós élményeimről, a régi fürdőről a vízesésnél, valamint megmutatom a kaptárkövet is az útról. Hipp-hopp ott vagyunk a vár alatt, szinte repül az idő a jó társaságban. A vár előtti pontnál kis szerelvényigazítós szünetet tartunk, aztán indulunk tovább az állomás felé. Éppen érkezik a solymári vonat, amíg tovaszáguld, addig pont megtaláljuk az átjárót. Kocogunk tovább, egészen a Háziréti-tó előtti földekig. Még egy kis hullámzás a Solymári-fal mentén, majd a kellemetlen mászóka a Kevély oldalában és lassan odaérünk Csobánkára. És még csak fél 11 múlt. Soha ilyen korán nem voltam itt. Most bent van a kastélyban a pont, aminek az az előnye, hogy kulturált WC-t is találunk. Ki kell használni. És nem szabad kihagyni azt a sok finomságot, pl. a pálos túrák emblematikus narancssárga zsíros kenyerét, a fehérjével teli mungóbabcsírát vagy a különleges lekvárokat se. Kenek is egy mézeskalácsra a narancsos-sütőtökösből. Ez nagyon finom! Sőt még azt is megtudom, hogy Peti nincs nagyon sokkal előttünk, még akár be is érhetem Visegrádig.
Szántókon igyekszünk a Háziréti-tó irányába
Mindenki kedvenc vizslája
Most egy forgalmas autóút majd hosszú mászás jön, egy időre fel kell függesztenünk a futkározást. A Gyopár-forrás mellett, a Nagy-Csikóvár alatt kapaszkodunk a Karolina-árok mellé, majd még meredekebben fel a Bölcső-hegy alá. A végét meghúzom kicsit, majd lekocogok a Lajos-forrásig. Laci megint lemarad. Közben egy ismerős, a kirobbanó formában lévő Cser M. Zoli szalad el mellettem, üdvözöljük egymást. Az egykor szebb napokat látott Ságvári Endre turistaház árnyékában megvárom Lacit. Addig legalább megeszem végre a Szépjuhásznétól idáig cipelt almám. Aztán ereszkedni kezdünk a kék kereszten egészen a Bükkös-patak-völgyéig. Hol nekiiramodunk, hol kicsit belesétálunk, éppen ahogy kényelmes. Egy talányos patakátkelés után egy rétre érünk, ahol éppen többen is piknikeznek. Mondom is Lacinak, hogy most mennyivel több kedvem lenne itt szalonnát sütögetni, mint menetelni még mintegy 60 kilométert. Ő is leheveredne itt inkább. De nincs apelláta, most mászni kell megint felfelé a Kis rigó étteremig. Mi akartuk...
Gyönyörű ló Pilisszentlászlón
Ahogy futok lefelé Pilisszentlászló szerpentinjén, konstatálom, hogy Laci nincs mögöttem már megint. Az országos kéken vagyunk, csak megtalálja merre kell jönni. Ahogy rákanyarodok a zöldre a főtértől, mintha látnám is mögöttem az óriási tömegben, ami valószínűleg a Spartacus-ösvény felé masírozik vagy éppen ezen a túrán van. Kicsit megiramodom, mert egy túrázóban messziről Petit látom felfedezni, de sajnos csak optikai csalódás volt. A templom előtti kis közben bal oldalt egy pompás muraközi jellegű lovat fog gazdája egy szekér elé, készítek pár fotót, mint ahogyan a szomszédos háznál a fák alatt pihenő vörös-fehér cicákról is. A templomnál kérek pecsétet, majd mixelek egy magnéziumos italt. Laci csak nem érkezik, viszont jó lenne haladni tovább. Nem is tétovázom, de amikor elindulok, felhívom a biztonság kedvéért: kiderül, hogy megint benézett valamit és már kifelé tart a faluból. Nem esik jól neki, hogy vissza kell jönnie. Megyek tovább, de nem találkozom vele. Útközben találok magamnak egy másik Lacit Pécsről.😄Bár az új Laci mondja, hogy kezd az ereje végére érni, ennek ellenére majdnem végigkocogjuk az Apátkúti-völgyet. Közben beszélgetünk a Mecsek szépségeiről, a futócipőkről, az itteni gyönyörű tájról, a Spartacus-ösvényről és az ide közelebb eső testvéreiről, amiket oly kevesen ismernek. Az aszfaltra kiérve már a második Laci is elmarad mögöttem, rendesen fogyasztom őket. (Remélem, sikerült neki ez a túra.) A Pilisi Parkerdőgazdaság turistaszámláló biztosának csak odakiáltom, hogy Pálos 100, aztán robogok is tovább. Hangos hűha hangzik utánam. Tavaly is pont így volt, csak akkor Pálos 70-et mondtam és bár ugyanígy futottam, korántsem voltam ennyire jó állapotban mint most. Megy a futás, vágyom a tempót, feljebb kapcsolom még a decibelt az aszfalton. Tetszik, ahogy maradnak el mellettem a turisták, boldogan mosolygok a szembejövőkre. Süt rólam az örömmel vegyes nagyképűség, én vagyok most a menő ultrás, aki élvezi is, amit csinál, mások csak szörnyülködjenek a távokon, amiket magunk mögött hagyunk hétről hétre. Addig futok, amíg meglátom azt, akit már nagyon régóta szeretnék. Ott ballag előttem Peti. Nyomok egy sprintet és orvul „hátba támadom”. Mindketten boldogok vagyunk, hogy végre egymásra találtunk, pont most, az ebéd előtt, amit így együtt fogunk elkölteni.
A túra egyik legszebb szakasza az Apátkúti-völgy
És egy valódi költő is kerül mellénk, Peti régen látott haverja, Költő Balázs személyében, aki szintén a 40-es távot morzsolja. Micsoda találkozások adódnak mindig ezen a túrán! Petivel a kifejezetten finom gulyás elfogyasztása után még megiszunk egy eszpresszót, aztán útnak indulunk a közműalagúthoz. Találgatjuk, mikor lehet vezetés. Úgy saccoljuk egészkor és félkor, így mikor ereszkedni kezdünk, kiszámolom, hogy én még elérhetem az egészkor induló csoportot, ha felveszem a nyúlcipőt innen. Így elbúcsúzom Petitől.
Őszi kikericsek sorakoznak a réteken
Kár volt a sietségért. Ugyan odaérek még bőven egész előtt, de a vezetett csoport már elment, következő vezetés csak nagyjából fél óra múlva indul. Vigasztalhatom magam addig az újabb Pálos csokival, amit itt kapok, valamint a pilisszentlászlói rendkívül édes almával. Vagy barátkozhatok a kerítés mögötti birkákkal (némi hasonlóság van úgyis köztünk). Mindenki jól jár végül. A birkák kapnak almacsutkát és simogatást, én időt szakíthatok a kerítésre felragasztott idézetek olvasgatására, és még a vezetés előtt felbukkan Peti, Balázs és Laci is, így együtt mehetünk át az alagúton. Az alagút előtti szakaszon nehéz volt követni a szalagozást, így csekkolom a telefonom, megvan-e a track. Sajnos nem töltöttem le, mivel bíztam az útvonalismeretemben és a jó szalagozásban. Ez Kóspallagig rendben is lesz, de mi lesz éjszaka a nagyrészt ismeretlen kiegészítő szakaszon? Miközben hallgatjuk a vezetést, azon idegeskedem, hogy a track nem gpx, hanem xml kiterjesztésű (gyakori hiba), nevezhetem át, közben a telefon nem talál alkalmazást, ami megnyissa. Pedig máskor minden megy, mint a karikacsapás. De ha ideges az ember és nagyon kell valami, akkor biztos nem sikerül. Végül nagy nehezen kibányászom a jó gpx-et a Messenger üzeneteim közül, amit Lacinak küldtem. Mert neki már korábban megcsináltam ugyanezt. Az alagútban persze nincs mobilnet, így csak a menet legvégén kerül fel a telefonomra a track. Megnyugodhatok.
Menő ultrásként szintén a kikericses réten
Ki a nagyobb birka?
Most már élvezhetem a sétát a partmenti sétányon, gyönyörködve a szemközti hegyekben, a büszke fellegvárban, a csendes víztükörben. De aztán rádöbbenek, hogy még tulajdonképpen sehol sem tartok, még jó 40 km hátra van nekem, nem sétálgathatok csak úgy Petivel és Balázzsal, hiába kellemes a társaság. Futok előre a hosszúra nyúlt menetoszlop mellett, felfedezem Lacit, aki éppen egy 19 éves srác társaságában halad kicsit tempósabban. Máskor, a 70-es távon itt már belátható távolságra van az út vége. 20 km sincs a célig, emelkedő már alig, azok is rövidek, hamar túl vagyok rajtuk. Az utóbbi időben úgy Törökmező felé kezdtem el érezni lábaimban a hosszú út súlyát egyáltalán. Most viszont még egy maraton van a célig. Egy nagybetűs maraton, a végén a meglepetés szakasszal, aminek egy részét ugyan visszafelé bejártam a Ba-DI-n, de vajon milyen lesz a maradék?
A Duna alatt
Visegrád a túlpartról
A Pálos 70 (ami mostanra már majdnem 80-ná hízott) a gyakorlottabb túrázók szemében nem számít nehéz túrának ami a terepet és a szinteket illeti. De nagyon nem sejtettem, mit tartogat a Kóspallag utáni mintegy 30 kilométer számunkra, amit ráadásul már sötétben kell megtennünk és lehet, hogy ázni is fogunk közben. A Börzsöny ugye nem viccel, mondják. No majd meglátjuk, mit hoz a sors, addig is haladjunk, ahogy tudunk. Egyelőre csak kapaszkodunk felfelé Nagymaros utcáján, le is maradok a fiúktól, mert gyakran kattan a fényképezőgépem. Az ifjú titánunk a laposabb, őszi kikericsekkel pettyezett réteken búcsút int, mert futna. Kicsit később mi is rávesszük magunkat Laci javaslatára a kocogásra. A laposakat és a lejtőket ki kell használni, amíg van rá energia. Majd sötétben már nem erőltetjük a futást, de a napnyugtáig még jókora szakaszt elfogyasztunk a maradékból, ha minden jól megy.
Mászunk a Köves-mező felé Nagymaros utcáin
Itt mindig vannak cicák
Hosszan elnyúló réteken Törökmező felé
Elérjük Törökmező komplexumát. Egy régi motoros, Szarvák Szabi van telefonban, kérdezi, hol járunk. Ő is elismerően bólint, hogy jól megyünk. Amit tudunk megfutunk, ha van kedvünk, szinte csak felfelé gyalogolunk. Amint letérünk az aszfaltról a piros leágazására, ahonnan olyan szépen látszanak a Magas-Börzsöny csúcsai, meglepetésünkre a fiatal srác ott gyalogol előttünk. Beértük tehát, nem jutott messzire. Elmondása alapján mostanra fogyott el az energiája. Igaz, neki innen már valóban nincs sok hátra, mindössze nagyjából egy 10-es, azzal meg már csak meglesz valahogy. Drukkolunk neki, majd elbúcsúzunk tőle, tovább kocogva.
Egyik legszebb kilátás Törökmező előtt nyílik
Ezeken a hosszú távokon a fiatal korosztályból alig vannak képviselők, főleg a 20 alattiak ritka madarak. Így hát csodájára járunk mindenkinek, de tényleg. Szerencsére az elmúlt pár túrán találkoztam pár fiatallal, akikből remélhetőleg jó utánpótlás nevelődik majd ki ehhez a szép, de igen küzdelmes sportághoz. Ráadásul nem egy közülük a százasok irányába (is) szeretne kacsintgatni.
Toronyalján újabb terített aszal némi müzliszeletekkel és szőlőcukorral, de sokáig nem időzünk, mert most már tényleg lassan sötétedik, és addig jó lenne legalább Kóspallagig eljutni. Kiderült, húgoméknak is a nyomában vagyok most már eléggé, talán néhány kilométerrel járnak előttünk. Mostanra mi se nagyon hajszoljuk a tempót, még egy-két lejtőt megkocogunk a falu előtt, aztán ezzel mára (majdnem) bezárult a futóláda. Így valószínűleg elkerüljük egymást húgomék csapatával.
Toronyalja utáni rét - már lefelé megy a nap
Ahogy alábukik a nap, kezd az idő is hűvösre válni. Lassan felkívánkozik a pulóver és a lámpa is. Azon imádkozom, hogy ne kelljen felmenni a kóspallagi kálváriára, mert az nekem is egy kisebb keresztút lenne. Szerencsére nem kell, de a sárga az Érsek-tisztás felé se egy kímélő útvonal, de nem ám! Persze ez csak menet közben derül ki. Először egy laposabb úton bekanyargunk az erdőbe beetetésként, aztán elszabadulnak az indulatok. Csak megyünk és megyünk felfelé. Hol lankásabban, hol meredekebben. Mivel ismeretlen a szakasz, azt se tudjuk, hol járunk, hova érünk ki és nagyjából mikor. Ez a legrosszabb, ilyenkor könnyedén erőt vesz az emberen a csüggedés. Semmi mást nem akarok, csak érjünk már oda Nagyirtáspusztára. Lehetőleg minél hamarabb.
Kóspallag után besötétedett
Amíg ez megtörténik, beér és elhagy minket egy túrázó. Aztán végre rákanyarodunk az aszfaltra és figyelem, mi ez a sok repkedő bogár a lámpám előtt. Hát nem bogarak azok, hanem esőcseppek. A műúton strázsáló róka is jobbnak látja, ha beszalad az útmenti bozótba az egyre sűrűbben hulló eső elől. Szerencsére már közel a pont, pislákoló mécsesek sora vezet oda. Különben nem lenne könnyű megtalálni. (Igaz, a BaDi-n is ugyanebben a turistapihenőben volt az EP.) A pontőr fiúk meleg tésztás zöldséglevessel és kávéval tudnak szolgálni, valamint nem túl forró teával. Ez pont az a menü, ami újból lelket tud önteni belém ilyenkor, hogy kimenjek az esőbe és még megmásszam a Nagy-Koppányt, aztán Letkés után a Piribék-tisztást is, megtéve még vagy 20 km-t. A ponton beér minket Márton Dani és Botos István is, aki elmondása szerint már a kezdetektől fogva lábfájdalommal küzd. Ahhoz képest nagyon szépen halad. Mesélem neki, hogy most én lettem Laci Istvánja, aki bizonyos időközönként örömteli bejelentéseket tesz, hogy ne üljön le a hangulat. Az imént léptük át a félmaratoni küszöböt, aztán most meg már csak 10-essel kezdődnek a számok. Ilyenkor minden ilyen apróságnak örülni kell (azaz kéne, ha még fel tudja dobni az embert).
Daniék még időznek, mi nekiveselkedünk a Nagy-Koppánynak. Teljesen kiesett a Ba-Di óta az az állati meredek, de rövid szakasz, amit meg kell mászni. Egy a szerencsénk: annyit még nem esett, hogy csússzon. De mi lesz a mögöttünk levőkkel? Mi még nagyjából az első 20 százas beérkező között vagyunk itt. A többi kanyargás a csúcsig szerencsére inkább csak hosszú, de nem meredek. Most sajnos nem élvezhetjük innen a kilátást, csak azt látjuk, hogy igen felhős az ég, kaphatunk még az égi áldásból, ami mostanra szűnni kezdett. Megkezdjük az ereszkedést.
Lacinak már belengettem, hogy van még egy Sákola-tetőnk is Letkésig. Mikor alá érünk, furcsa dolgot tapasztalunk: a track felmegy a csúcsra, de a szalagozás elvezet alatta. Egyszer vissza is megyünk, mert azt hisszük, elrontottuk az irányt. De nem, mert a szalagok ezen a széles úton vannak. Ennyi gond legyen! Viszont sokkal nagyobb baj történik. Már egy ideje tapasztalom, hogy Laci nem jön annyira, valamivel le van maradva mögöttem. Most mondja, hogy álljunk meg kicsit, mert szúrást érez a mellkasában. Ha ő mondja ezt, az nem vicces, egy éve volt stentbeültetése. Elgondolkodom, mit tudnék csinálni, ha nagy baj van. Valami halvány fogalmam van az elsősegélynyújtásról, de az egy infarktus esetén sajnos édeskevés. Még az is lehet, hogy itt fent térerő sincs, hogy felhívjam a 112-t. Ráadásul ide maximum a Börzsönyi Hegyimentők tudnak kijönni, az meg rengeteg idő, amíg riasztják őket és kiérnek. „Ne félj, csak higgy! Megmenekül.” (Lukács 8,50) Vajon miért húztam pont ezt az idézetet?
Szerencsére Laci picit később mondja, hogy bár fáj még mindig a szívénél, de valamivel jobb lett, tehát menjünk, csak lassabban. Közben Istvánék utolérnek. Mondom nekik mi van, nem árt, ha tudnak a dologról ők is. Lacinak meg azt mondom, hogy nem szégyen feladni ám Letkésen, ha úgy érzi, hogy gáz a helyzet. Közben reménykedem, hogy épségben elérünk addig. És a terep nem könnyű: meredek hegyoldalban le, alig látható letérés vezet oda, aztán több bozótoson kell átcsörtetni keskeny vágaton, árkok fölött egyensúlyozva. Mezők, ahol nincs igazi út, de annál több a gödör és a bucka. Csak érjünk le biztonságosan! Egy futó lány el is kavart jó sokat előttünk, így csak most előz le. Igen, hiába volt ott egy halom szalag, azt a keskeny kis ösvényt mi is majdnem benéztük. Laci biztat, hogy menjek nyugodtan én is, ha akarok, de nem hagyhatom egyedül.
Egy különleges élménynek vagyok tanúja. Valami narancssárga, talán egy szempár világít előttem az úton. Vajon egy kis állatka? Ahogy közelebb megyek, nem mozdul, így most már inkább arra gondolok, hogy valaki elhagyott egy fényvisszaverő alkatrészt. Már egész közel értem, amikor az égő narancssárga folt egy madár kontúrjával körülvéve hirtelen felröppent az út közepéről.
Figyelek mindig hátra, Laci stabilan jön mögöttem. Beérünk Letkésre. Egy utcát eltévesztünk, de így is odajutunk az étteremhez, aminek hátsó traktusába a pont költözött. Daniék és az eltévedt lány éppen indulóban vannak. Itt vár az egész túra egyik legfinomabb eledele: a kenyérlángos. Sajnos Laci nem bír enni belőle, az ő adagját is megkapom. Nekem inkább arra kell koncentrálnom, hogy hagyjak a többi beérkezőnek is. Kínálnak itt is kávéval, de úgy érzem, a maradék 10 km-re már megleszek nélküle is. Ó bár ilyen ellátás lenne minden túrán!
Az utolsó pont a távozó Daniékkal
Laci mondja, hogy induljunk. Nem tétovázom, megyek a nyomában. Egy kis kutya megkerget minket a kivezető úton. Nehezen tudjuk eldönteni, hogy játszani, barátkozni vagy támadni akar. Lehet, hogy ő is... Szerencsére Laci jó tempót megy még így is felfele, nem egyszerű követni őt a sok helyen süppedős, feltúrt, fatörmelékes úton. Néhol még kidőlt fák is nehezítik a dolgunk. A hágó előtt meg hirtelen még az eddiginél is jobban emelkedni kezd az út. Az tartja bennünk a lelket, hogy ez már az utolsó mászás és a Börzsöny azért csak nem a Himalája. Egy darabig nyugi van, de miután elhagyjuk a Piribék-tisztást, ahonnan még kb. 5 km van hátra, megint rákezd az eső. Úgy tűnik, most nem csak incselkedni akar velünk. A terep se kímél: megint kisebb mászások jönnek, pedig meg voltam már győződve arról, sőt Lacit is azzal biztattam, hogy most már csak lefelé megyünk. Igen ám, de amikor végre lejtésbe kezdünk, abban semmi köszönet nincs. Ágas-bogas bokrok között, szűk ösvényen kanyarog lefelé az út, szerencsére a szervezők alaposan kiszalagozták, így nem tudunk eltévedni. Néha nézek hátra, követ-e Laci lámpája. Megint lemaradt tőlem, remélem, nincs baj. Szaporázom a lépteim, amennyire tudom, mert egyre jobban esik. A bozótosba vágott zergecsapás meg egyre jobban lejt, majd kikanyarog egy meredeken leszakadó rézsűs patakpartra. Ezer szerencsénk, hogy itt a talaj még nem ázott fel. Hogy mi lesz itt a később érkezőkkel? Az Úr legyen hozzájuk irgalmas! Az ösvényke átvág a patakon és felmászik ugyanolyan magasba, ugyanolyan dőlésszöggel a másik oldalra, szóval semmi se lesz ezzel jobb, maximum a másik oldalról gurulhatok bele a mély árokba, ha nem vigyázok. Nagy sokára kiérek egy széles útra, de ennek se kell örülni: csak a reményeim közepette járható jobban az előbbieknél. Ugyanis a sűrűn hulló eső kezdi feláztatni az agyagos talajt, aminek a következményei a cipőn gyűlő sárkoloncok, majd később az ide-oda korcsolyázás. És én ma nem a műjégpályára készültem cipővel. Itt bizony minden perc számít, így ahogy tudom, nyomom a tempót, de a falu távoli fényei alig közelednek. Laci innen már csak letalál, de néha azért hátra nézek. Nem látom a lámpáját, aztán később is csak igen távol. De jön legalább.
A sárban fetrengést megúszom, és a majdnem vadiúj cipőm pont itt az utolsó kilométereken kap tetemes sárpakolást. Kissé DBV feelingem van... Meg Palipista, ahol szintén az utolsó kilométerekre jut egy jó adag szívatás. Apropó, új cipő: nem tudtam ellenállni a közelmúltban leárazott Salomon Ultra Flow 2-nek, meg a csajos színeinek, így került egy a cipősszekrényembe. Amit egy csöppet se bántam meg, mert talán még az előbbi írásomban agyondicsért New Balancenál is kényelmesebb. Majdnem ez volt az első útja rögtön és azt kell mondanom, nagyon közel van a számomra tökéletes cipőhöz.
Egyre közelebbről villog a kisvasúti átkelő lámpája, ami egyben jelzi, hogy beértem a faluba és végre aszfalt kerül a lábam alá. Már nem érdekel semmi, nem akarok tovább ázni, be akarom fejezni az egészet minél hamarabb, így futásra váltok. Még mindig megy...
Persze, hogy két fiú pont a templomkapuban akarja elkészíteni élete célfotóját. Tőlem csinálhatják, csak egy lépéssel jó lenne beljebb fáradniuk, hogy elsurranhassak a hátuk mögött a célnak otthon adó épület esőtől védett melegébe 19 óra 16 percnyi vándorlás után. Nem vagyok különösen büszke magamra, főleg a türelmetlenségemre. Meg leginkább arra nem, hogy nem vártam meg Lacit, hogy együtt érjünk célba.
„sírásra görbült a szánk / mikor a legszebben akartunk énekelni
gyáva lett bennünk az öröm / ahogy boldogok akartunk lenni
induljunk szívünk dzsungelében / az embert megkeresni
a jóságot még ma / el kéne kezdeni
óh bennünk fénylő csillag / merj már megszületni” (Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag - ezt is kihúztam)
Már átvettem a díjazásom, amikor megérkezik Laci is. Nálam sokkal jobban kész van, de beért ő is egyben és épségben és ez a legfontosabb. Engem ez a túra most nem viselt meg annyira és ez jó jel a folytatáshoz. Tulajdonképpen az utolsó három túrámon egyre jobb formát tudok felmutatni és ez biztató életem eddigi legnagyobb távja előtt, ami majd október végén következik. Ez pedig a Szántó 150B lesz, ami tudom, tök lúzerség, mert csak sima 100-asként tudom elszámolni a bajnokságban. De az óvatos duhajoknak nem jár több.
Annyira érdekes dolog, hogy a legutóbbi százas túráim között mindig van egy kapocs. Pont olyan, mint egy láncszemekből álló hosszú láncolat. A Kohász kéket a Bazalttal összekötik a közös szakaszok. A Bazalt és a Palipista között nehezen találok kapcsolatot, de ha nagyon erőltetjük a dolgot, legyen az, hogy mindkettő helyszíne vulkanikus hegység. És akkor jön a névmisztika: Palipista, utána Pálos – ezt szerintem nem kell magyarázni. Majd Pálos után Szántó. Mennyire szép párhuzam, hiszen a pálos rend első kolostora Pilisszántón volt.
Peti rendes volt, megvárt minket, pedig ő is jól elfáradt. Még azt is kivárja, hogy vacsorázzak egyet az iskolában. Aztán hazaviszi a társaságot. Lacinak jár annyi, hogy házig fuvarozzuk, hiszen annyiszor vitt már mindenhova, sőt még el is viselt az egész úton.
Vezet A fény Éltet Minket a remény És még Hisszük Hogy figyel ránk az Ég Ó, de várom Igen, várom Hogy véget érjen az álom Hogy végződjön a kezdet Kezdődjön A vég
Refr.: Coming around, coming around A change of heart is here as the lights go down Coming around, coming around As soon as the lights go down
Tudom Hogy fáj Magadhoz térsz Ismeretlen a táj De még Hiszed Hogy figyel rád az Ég Kicsit félek Kicsit fázom Az utunk végét látom Hogy végződik a kezdet És kezdődik A vég
(Bonanza Banzai: Coming around)
Az idézeteim és a díjazás (a legfelső is nagyon a szívemhez szól)
Eddig ritkán ért olyan élmény, hogy tegező viszonyba kerültem volna egy túrával, pláne egy százassal. És főleg egy olyan nem könnyű százasnak tartott teljesítménytúrával, mint a Palipista. 107,4 km és 4100 m szintkülönbség a kiírás szerint: hosszú és szintes így első ránézésre is. Tavaly a túrán átélt élményeim is ráerősítettek erre. 8-9 óra masszív eső, irgalmatlanul csúszós, amúgy is kegyetlenül bokatörő lejtők, éjjeli szélvihar, aztán a soha véget érni nem akaró vándorlás a sötétben, majd már nappal is, aztán végül kegyelemdöfésként a Bandalak megmászása, letargia és álmosság: nem volt egy leányálom. Kis híján fel is adtam, egyedül talán Eszternek és a regéci kávénak köszönhetem, hogy tovább mentem. Meg annak az isteni szerencsének, hogy elállt az eső és volt teljes száraz öltözetem Telkibányán.
Az ominózus ponton, ahol tavaly esőt hozó fellegek tornyosultak előttünk, most se volt derűs a kilátás
Tehát méltán tartottam a Nemzeti Bajnokság utolsó előtti futamától, viszont ez volt az a túra, amire feltétlenül el akartam jönni, hiszen ez egy annyira gyönyörű útvonal, amit kár kihagyni az éves programból. És hátha lesz olyan szerencsém, hogy az időjárás is kegyes lesz és megmutatja szebb fényben is ezúttal. Tavaly leírtam, mik voltak a motivációim a sikeres teljesítéshez, idén a fent leírtak mellett mindössze annyi, hogy ebben az évben ez volt a tervezett 10. százasom, ha csak a rendes teljesítménytúrákat számoljuk. Ha az instantokat is, akkor a 11 – és messze még az év vége. Tavaly összesen nyolc százast mentem, és már ez is óriási haladás volt a tavalyelőtti háromhoz. Ami ugye hatalmas eredmény azt nézve, hogy az embereknek talán nem is mérhető százaléka teljesít egyáltalán százast az életében. Nem akarok elszállni önmagamtól, hiszen nincs nagyon miért, mert szívem szerint már tarsolyomban kéne lennie legalább egy kétszázasnak, de nincs. És ezzel a női bajnokság abszolút sereghajtójaként kulloghatok csak a sor végén. Főleg, hogy passzoltam is két túrát. Viszont néha jó összegezni, hogy merre és hol tartok. És leszűrni, hogy bár néha nagyon úgy látszik, hogy egy helyben toporgok, mégis van haladás és nem is olyan pici.
A legutóbbi túra tanulsága is talán pont ez, persze a mostani sikerélmény csak részben írható az ezekhez a távokhoz való hozzáedződésem számlájára. A „jó” (ez ugye nagyon relatív dolog, mert másnak bizony ez a 24 órán belüli egy gyenge idő lenne) eredményhez nagyban hozzájárult a kellemes időjárás és a tavalyinál sokkal jobb terepviszonyok összessége is.
Jövőre lehet, hogy odáig süllyed a MÁV, hogy ez a szerelvény visz Sátoraljaújhelyre
Kezdjük akkor Ádámtól és Évától, mert már a leutazásom is megért egy misét. Szerintem egy jó pap többet is elcelebrálhatott volna fél hattól este 10 óra utánig, mire végre levergődtem Sátoraljaújhelyre. Hiába engedtek el korábban a munkahelyről, mire észbe kaptam, hogy jegyet is kéne venni, kiderült, hogy a fél 5-ös közvetlen vonatra, amivel utazni szerettem volna, már elfogyott a helyjegy. Volt egy drágább opció is, de azt meg se próbáltam, pedig, mint utólag kiderült, kellett volna vele kísérletezni. Így maradt az eggyel későbbi átszállásos vonat. A Keletiből ez is vagy 10 perces késéssel indult és még felhalmozott valamennyit Szerencsig, ami éppen elég volt arra, hogy elmenjen az ottani csatlakozás. A sok hoppon maradt utas meg nézhette, mivel utazik majd tovább. A MÁV-ot ismerve azért még indulás előtt megnéztem, hogy legyen biztosan későbbi csatlakozás is. Ami most tulajdonképpen az eggyel későbbi közvetlen IC volt a Keletiből. Tehát akár dolgozhattam is volna még egy órát. Persze az is késve érkezett és amíg a peronon tébláboltam, kiszúrtam pár emberkét, akik feltehetőleg szintén a Kovács villába igyekeztek. Annyira vicces, hogy a túrázók hamar be tudják azonosítani a hasonszőrűeket. Így hát megszólítottam a két hátizsákos, futócipős fiatal srácot, akik szintén azt mustrálgatták, ki igyekezhet még a Palipistára. Rajtunk kívül még Wagner András volt, akinek ma este nem volt szerencséje.
Összebandáztunk, aztán mikor végre odaérkeztünk a rendeltetési helyünkre nagy nehezen és jó sokára, felvezettem a srácokat a villába, mert ők még sosem jártak ott. Kicsit aggódtunk, hol lesz egyáltalán helyünk ilyen későn. Méretes csomagomban ugyan volt sátor is, de semmi kedvem nem volt felverni ilyen későn az esőtől nedves fűben.
De mihelyt megérkeztem, már nem is az foglalkoztatott, hogy hol alszom, mert meglehetősen szívélyes fogadtatásban részesültem a fiúk, azaz Parai Pista, Fiala Peti, Borosnyay Pali és Gál Viktor részéről, akik éppen a konyha előtt felállított sátornál sörözgettek. (Bocsánat, ha valakit kihagytam.) Később a szintén körülményesen lejutó Márton Dani is csatlakozott hozzánk. Nagyjából éjfélig eliszogattunk és addig szerencsésen alakult az alvásom ügye is az egyik pontőr néni jóvoltából, aki befogadott a szobájába, ahol felfújhattam a matracom. Már éjfél felé járt, amikor eszembe jutott, hogy a túra előtt még aludni is kéne, így sürgősen leléptem a buliból.
Ideális túraidő, nem túl meleg, nincs tűző nap, de eső sincs
Nem mondom, hogy másnap üdén és kipihenten ébredtem, de legalább aludtam valamennyit az új hálózsákom jó meleg bugyrában, és ez mindig fontos. Összekészítettem magam a hosszú útra, majd 7 óra 10 perckor sikerült is elrajtolnom Botos Istvánnal, Somogyi Lacival és Határ Csabával együtt. A girbegurba lépcső alatt még pár szót váltottunk az éppen érkező Gézával, aztán a híd felé vettük az utunk. Ki nem hagynánk, ha már biztosítják nekünk ezt a nagyszerű lehetőséget a sátoraljaújhelyi önkormányzat jóvoltából. Az első mászás eléggé szíven ütött, kissé lemaradtam a fiúk mögött azon sápítozva, hogy mi lesz, ha már az elején ennyire nem megy. Pedig ideális az idő, nincs meleg, nem esik, ma lehetne a lovak közé csapni. Persze nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a tavalyi 26 óra 36 percnél jobbat menjek. Az meg nem lesz nehéz.
Még virrad, de mi már úton
Nem siettünk, nézelődtünk, fotózgattuk a hegyeket, ízlelgettük a túrát. Sajnos a híd előtt észrevettem pár, a nem túl hívogató bozótosba bevezető szalagot, pedig adta magát a kényelmes murvás út mellette. A fiúk szidtak aztán, miért kell nekem mindent meglátni. A hídon csak élvezkedtünk (például megnéztük madártávlatból, mint egy gyerekeknek szánt böngészőben, mások mennyivel értelmesebben töltik a hétvégéjüket, például bográcsozásra készülnek), majd a Várhegyen is jól körülnéztünk. Nem most kell meghúzni a tempót, lesz még rá idő. Például lefelé a Nagy-nyugodó irányába vagy a hágó után. Bár felfelé a fiúk egyértelműen gyorsabbak voltak, viszont utána könnyedén otthagytam őket (amíg nem kezdtem például gombákat is fotózgatni) és azon vettem észre magam, hogy ide-oda turnézgatok a mezőnyben és mindig más oldalán tűnök fel. Hol Mariannával sétálok lefelé a nyeregből, hol Kreiter Balázzsal futok Hercegkút irányába, hol Dórival tempózok a falu utcáin, hol Eszterhez és Péterhez társulva simogatom a cicákat a Cirkáló-tanyánál. Persze tudtam, hol a helyem, nem erőlködtem fölöslegesen, így a futókat könnyedén elengedtem, amikor kellett, a nekem lassúaktól meg nagyobb szívfájdalom nélkül szakadtam el. Istvánék ott voltak közvetlenül mögöttem, csak amiatt nem előztek meg, mert néha futottam. Tóth Ferivel sokat kerülgettük egymást Hercegkút és Komlóska között, egyszer Ferit vissza is irányítottam a helyes útra. A faluban Márton Danival, Kováts Sárával és Borosnyay Palival találkoztam össze, akik éppen utolértek a nyomós kútnál. (Csak a második működött.) Menet közben mélyen belélegeztem az erdők, a fenyvesek, a gombák illatát és próbáltam lélekben részévé válni a mellettem elhaladó gyönyörűséges zempléni tájnak.
Ilyen cukiságok simogatását és fotózását nehéz megállni
Komlóskán volt egy vicces találkozásom. Éppen próbáltam menet közben leverni a cipőmre tapadt tetemes sárréteget az aszfalton, mikor helyet kellett adnom egy mögöttem érkező terepjárónak. Az autó lelassított és a benne ülő humor Heroldra hajazó vadász- vagy erdészemberek megkérdezték, ne gyorsítsák-e meg a túrámat. Mondtam, hogy nekem megfelel ez így is. Aztán megkérdezték, hova igyekszem. Elkezdtem hát sorolni és megállapítottam, hogy 107 km lesz a vége. Na erre elhűltek a jó jágerek és mondták, hogy ezt még felsorolni is sok, nemhogy végighallgatni, főleg legyalogolni.
Műemlék pincék Hercegkúton
Egy tipikus zempléni házikó
Elbúcsúzva a helyiektől és a gyorsabb sporttársaktól nekiveselkedtem a Pusztavár emelkedőjének, ahol Örsi Anna és Kotlár Laci ért utol. Büszke voltam magamra, hogy messzire tőlem nem kerültek a mászás során. Éppen nagyjából behoztam volna őket, amikor a rövid, a romig tartó oda-visszában szembe jött Horváth Vera és nagyon megörültünk annak, hogy egyforma a cipőnk. Nem sokan használják ezt a New Balance modellt (még), de mindketten állítjuk, hogy eddigi legkényelmesebb cipőnk, ráadásul még tartósnak is tűnik, ami kevés cipőről mondható el. Mikor már én is jöttem lefelé, érkezett szembe egy komoly érdeklődő, Salap Juli, aki szintén szeretne egy ilyen lábbelit. Lehet, hogy fel kéne csapnom cipődealernek vagy influenszernek?
Mikor a sejk még mit sem sejt...
Meglepetéééés!
A várnál Dani buzdított, hogy a csúcsra feltétlenül menjek ki, mert érdemes. Szót is fogadtam neki: meg is láttam Magyarország egyetlen napelemes várromját.
A túra hőse a New Balance v9 hierro volt - kitartott mindenféle jellegű sárban
Szerencsére a lefelé se volt olyan vészes, mint tavaly a szakadó esőben, és még kocogni is volt kedvem egészen hosszan. Ez azt eredményezte, hogy Erdőhorváti határában utolértem a cipőtársamat, aki innentől útitársammá is vált. Kiderült, hogy működik a girlpower és jók vagyunk így együtt. Nagyjából egy tempót megyünk és a lejtőket is tudjuk kocogni, ami Vera IT-szalag bajos térdének nem túl meredek. Megtárgyaltuk a csajos és nem csajos témákat, Telkibányáig bőven volt rá időnk. Mivel Vera a 60 km-es távon indult, csak odáig szólt a közös túránk.
Sokadalom az erdőhorváti ponton
Kitartóan mászunk szegetlen kedvvel
Az Erdőhorváti ponton nagy tumultus volt, ráadásul nagy örömünkre régi ismerősömmel, a kerek szülinapos Parai Istvánnal megint üdvözölhettük egymást. Ettünk, ittunk, jól mulattunk, majd egyelőre Vera nélkül nekiindultam a hosszúra nyúlt emelkedőnek a regéci vár irányába. Aztán Vera menet közben utolért. Rácsodálkoztam az itteni tájra, milyen szép, mennyi a gomba, micsoda gyönyörű rétek vannak errefelé és milyen mennyei illatok lengedeznek: vadak, gombák, esőtől áztatott erdők lehelete áramlik felém. Tavaly csak mentem leszegett fejjel, összeszorított fogakkal, és a földet bámulva kapucnim alatt csak arra koncentráltam, el ne csússzak. És lehetőleg Telkibányáig fel ne adjam. A mostani viszont igazi örömtúra volt. Jó passzban voltam, és vidáman gördült előre a szekér. Azért így is beletellett egy időbe, mire odaértünk a várhoz, ahol csodák csodájára Botos Istvánékkal találkoztunk. De vajon hogy kerültek elénk? Egész biztosan abban a körülbelül 10 percben, mikor mi benéztünk egy kanyart.
Regéci vár
A várban aztán megint állt a bál, barackkompót, ropi és miegymás, nem mellesleg a büfében forró kávé. Ezt már babonából sem hagytam ki, hiszen tavaly is többek között ez vitt tovább Telkibányánál. A kávé mellé még vettem egy palack kólát, mivel a magammal vitt cherry coke éppen elfogyott, Telkibánya az újabb kólaadagommal meg még odébb volt. Szerencsére Vera se akart lemondani a kávéról és a civilizált mosdóról, így teljes egyetértésben frissítettünk.
Vár alatti tisztáson suhanunk
A pontőröknek még bohóckodtam egy sort a historikus zeneszámokra, amik a vár hangszórójából hangzottak és megkérdeztem őket, hogy viselik ezt az állandó, bár némileg változó történelmi keretet (szólt itt kuruc nóta, Militaris congratulatio az 1600-as évekből, csak amíg ott tartózkodtam és figyeltem, és valószínűleg sok minden más is). Lefelé tartva a Verának igen térdfájdító lejtőn, kicsit szórakoztattam avval, hogy „Jóllehet sok kárban, de azért vígságban, magyarok örömében”. Ekkorra már eltűntek a kutyás külföldiek is (a várostromló ellenség?), akik valami trekking group-ot emlegettek minket látva.
A brutál lejtő szűntével a táj is kivirult, zöldellő réteken kocogtunk át, legelőre tartó tehenek keresztezték utunk. A faluban meg megcsodálhattuk a zempléni urbánus várépítészet újabb gyöngyszemét. (Egy már volt Erdőhorvátiban is.) A faluból kifelé tartva hiába bégettek utánunk a birkák, nem tudtak maradásra ösztönözni. Mert várt a Fehérkúti ház és az út további része. És én kíváncsi voltam rá. Egyes részek visszaköszöntek, más szakaszok teljesen áthelyeződtek máshová tavalyról, aztán voltak olyanok is, amik teljesen törlődtek. Például az tisztán megvolt, hogy egy lejtős aszfaltos kanyarban haladunk és Inczédi Zoli csak mesél és mesél... Onnan már nem is volt messze a vadászház. A pont most nem a fedett teraszon honolt, hiszen csapadéknak még a gyanúja se mutatkozott. Egy apuka tábortüzezett pár csemetéjével és büszkén mutatták eddig szedett gombáikat, köztük egy ritka tüskés pöfeteget is. Én is örömmel megmutattam a császárgombámat és a légyölő galócámat, igaz, csak fotón. Ilyenkor a vérbeli gombászoknak is be kell érnie ennyivel.
Falusi várépítészet erdőhorváti és regéci módra
Hiába volt nagyon kedves a pontőr család, nekünk menni kellett tovább, Telkibánya, ami Verának egyben a cél is volt, mindössze 10 km-re volt innen. És még bőven világos volt! Tavaly itt már sötétedett. Már jóval korábban számolgattam, hogy ha így haladunk, akkor Telkibánya előtt fog ránk sötétedni. A tempót jól tartottuk, így is lett. Világosban néztünk körül a Sólyom-kőről, ahová tavaly ki sem mentünk, mert semmi értelme nem volt a sötétben és esőben, világosban haladtunk el az Amádé-vár mellett és éppen a nyaktörő lejtőjén kezdett ránk sötétedni. Úgy terveztük, hogy lent már elővesszük a lámpát, mert a kolostorig hátralévő rész is elég kacifántos szakasz sok kidőlt fával. Vera kicsit lassabban ért le a fájós térde miatt, de aztán ismét jó tempóban haladtunk tovább, figyelve azokra a részekre, ahol tavaly rossz irányba mentünk. Nem is volt gond. Bár meglepetésként ért, hogy a kolostor fala mellett vezet el a piros turistaút – ez is teljesen kiesett az emlékezetemből. Itt már annyira zombik voltunk a szinte egész napos esőtől és a sok eltévedéstől, hogy nem jegyeztem meg ilyen részleteket. A Potácsház bezzeg megvolt! Emlékeztetett arra, hogy megörültünk itt, hogy már itt a falu, aztán meg jött a feketeleves némi emelkedő, meg további 2 km-es nyűglődés formájában a tényleges faluig. Nem is gondoltam, hogy a ház neve is német eredetű és a hamuzsírfőzéshez kapcsolódik (Pottasche - hamuzsír). Persze, mert életemben nem hallottam ezt a szót... Innen idén már tényleg csak egy nyúlfarknyi út volt Telkibánya, ahonnan valami buli hangjai hallatszottak. Mire beértünk, persze már elhallgattak a mulatozók, csak egy dühös, turistákra különösen haragvó huskyját sétáltató ipse mászkált ide-oda.
Regéci vár messziről (Zoli szerint innen a legszebb)
Őszbe fordul lassan a táj
A Palipista házhoz érve gratuláltam Verának a 60-as táv szép teljesítéséhez, aztán gyorsan a váltóruhám után néztem. Kezdett hűvösre válni az idő, de amíg mozgásban voltunk, nem volt érdemes előbányásznom a pulcsimat, elég volt a póló. Még út közben elterveztem, hogy ha nincs semmi kardinális probléma, nem is cserélek ruhát, csak egyszerűen felveszem a depóban lévő hibrid kabátom. Az esőkabátot meg kitettem, minek cipeljek fölösleges ballasztot. Óra töltőre, nézzünk gyorsan kaja után. Elfogyasztottam egy adag diós tésztát, aztán uccu neki. A husky a sárga jelzés felé tartva is megugatott, kocogtam is gyorsan az Ósva-patak völgye felé. Minden jó, minden kerek, a lábaim bírják, a kedvem fergeteges, készen állok az éjszakára.
Sólyom-kő
Fények játéka a Sólyom-kőről
Egy szituációt utálok, amikor kocogva beérek olyanokat, akik, ha gyaloglásra váltok, tuti visszaelőznének. Ilyenkor nem is próbálkozok tovább futással, minek. Most is így jártam, amikor az előttem haladó Istvánék nyomában tévútra mentem a lámpák után, holott sejtettem, hogy a bal oldali széles út lesz a helyes. Tartoztunk az ördögnek egy oda-vissza kövön ugrálós patakátkeléssel, ami tartogatott némi fürdős kockázatot. A gyorsakat elengedtem, én meg mentem az én kis tempómban tovább a völgyben, ahol jó eséllyel táboroztunk a fizikusokkal még a 2000-es évek elején. Kavarogtak bennem a nosztalgikus érzések, szivacsjegyek, dögcédulák, gólyák, medvék és vadászok kergetőztek, mint anno a „Venator, venator, tu venis sugere huc” feliratú gólyatábori pólómon. Közben igyekeztem nem szem elől téveszteni a perlitsziklákat. De jó lenne ezeket egyszer nappal látni... Kicsit jobban ki kell hozzá lépni, de nem lehetetlenség.
Palipista ház formájában is
A hosszú völgynek már-már sose akar vége lenni, de egyszer aztán eljön az a pont, ahol kiszerpentinezik az ember belőle és megláthatja, mennyi fejlámpa fénye kanyarog még a lentebbi régiókban. Tavaly ez fel sem tűnt, annyira be voltam fordulva. Szerencsére a másnapi Kőkapu trail leghosszabb távjának szalagjai és irányjelölései annyira eltérőek voltak a mieinktől, hogy egyáltalán nem kavartak be, meg már tavalyról tudtam, hogy itt szigorúan a jelzések alapján megyünk: sárga, kék kereszt és punktum. Tréfás kedvű favágóknak semmi esélye! Fel is értem a magasabb régiókba szerencsésen, ahol jó sokáig az országos kék jelzés vendége lettem, leszámítva egy-egy kitérőt a Pengő-kőhöz, Nagy-Péter-mennykőhöz és a Kerek-kőhöz. Ezeken a rövid oda-vissza szakaszokon tájékozódhattam, kik vannak közvetlenül előttem és utánam és nagyjából mekkora távolságra. Istvánék nem tettek tetemes előnyre szert, de a mögöttem jövő ismeretlen srác se ért utol. Pék Ádám viszont feltartóztathatatlanul közeledett (nő volt a dologban).
A becsületkasszás Pengő-kő
A tavaly végeláthatatlanul hosszúnak tűnő kéktúra etap most egészen flottul fogyogatott: becserkésztem a köveket és a pontokat (ahol volt), közben az Istvánkúti háznál összeszedtem Istvánékat (nomen est omen). Laci eléggé el volt anyátlanodva, így belassultak és már én is tudtam velük tartani a lépést. István néha Nagy Janit istápolta, és akkor megint nyelvészkedjünk kicsit (néha ilyen dolgok ugranak be menet közben). Itt van az István és az istápol szó, mindkettő egy olyan jelenségre példa, amikor az idegen eredetű, szó eleji mássalhangzó-torlódást felmutató szó elé a magyar, nem tűrve azt, betett egy magánhangzót, mert neki az úgy jobban tetszett. Stefanból lett István, vagy esetleg Estefán a népmesékben, a bot jelentésű Stabból pedig istápol (nem ütögették az illetőt, hanem támaszt nyújtottak neki), scholaból lett iskola, Stallból istálló, a szikla jelentésű szlovák skalaból pedig Eszkála. Meg is fejtettük az itteni házikó nevének az eredetét. Haladjunk hát tovább!
Ál- és igazi gombák
Sötét az éjszaka, de kárpitját milliónyi ragyogó csillag pettyezi, nincs túl hideg, de leheletünk azért meglátszik. Távolról néha szerelmes szarvasok üzenete jut el fülünkhöz, hol alig kivehetően, hol harsányabban. Néha vonuló vadludak rikoltozása hallik a magasból. Kis nyuszi ugrál előttünk a nyeregben, a sok hirtelen érkező lámpafénytől berezelve nem is nagyon menekül. Egy-egy fedetlen részen megállunk egy szusszanásra, hogy élvezzük azt, amit csak itt és most lehet. Távol mindentől, de közel a szívünkhöz. Átélni, csak egy pillanatra megragadni a Zemplén esszenciáját. Lehet ilyet? Minden olyan illékony, főleg az ilyen pillanatok. Mint az előbbi kisnyúl, már tova is inalt a lehetőség, hogy enyém legyen a lehetetlen, akár csak egy pillanatra is.
Mert már neki is kell kezdeni az ereszkedésbe abba a csúnya völgybe, amit úgy hívnak, Repka. Ha ez itt a Bükk lenne, lehet, hogy az lenne a neve, van már ott úgyis kettő ilyen. Azok is hasonló okok, barátságtalanságuk, nehéz járhatóságuk miatt kapták a nevüket. De kiérve a picinyke faluba se túl barátságos a fogadtatás, ami az időjárást illeti. Metsző hideg járja át tagjainkat, az itteni pontőr szerint csak 3 fok van itt a völgy mélyén.
Laci eléggé odavan, biztatjuk, hogy nem lesz jó neki itt feladni és órák hosszat dideregni, míg esetleg érte jön valaki. Jöjjön inkább tovább velünk, addig legalább nem fázik. Vágáshuta csak 5 kilométer ide. Milyen kevés az, ha még erejénél van az ember. És milyen hosszú, ha már nincs... Magukat viccesnek gondoló szalagozók a falu végi emelkedő tetején beraktak pár megtévesztő szalagot a susnyába, de mi ismerjük a dörgést és nem hagyjuk magunkat becsapni. Beereszkedünk a völgybe, szigorúan a kék jelzés mentén. Egy a bökkenő, az órám megadta magát. Pedig Telkibányán kapott plusz töltést... Nem is értem. Talán a navigáció a ludas, meg megint elfelejtettem energiatakarékos módba tenni. Mihelyt leérünk az aszfaltra, töltőre teszem.
Még valamennyi aszfalt, ami most a tavalyinál jóval rövidebbnek tűnik, és megérkezünk Ádám barátnőjének a pontjára. Ádám már szolidaritásból vele együtt didereg egy ponyva alatt. Itt sincs több 3 foknál. Nem is időzünk sokáig, be kell darálni azt a maradék öt kilométert Smaragdvölgyig, majd további ötöt a villáig, aminek becses neve vagy Kovács, vagy Kováts. Lacit nehéz elindítani, de sajnos nem nagyon van más választása, most már menni kell.
Az oly sok turistát frusztráló benőtt emelkedő a Cseréptői-rétig meg se kottyan, de leginkább meg sem izzaszt. Olyan hideg van. A tavalyi hosszas kanyargás a Kazinczyval közös szakaszon is lényegesen lerövidült. A Smaragdvölgybe vezető lejtő is megszelídült, egyedül Lacit támadja meg egy kósza lódarázs. Szerencsére segít a lámpa lekapcsolása. A szobatárs néni pontján is van némi finomság: ideje is, mert nagyon eléheztem Vágáshuta óta. A hideg rengeteget kivesz az emberből, hiába ettem ott egy nagy szelet májkrémes kenyeret. Utánpótolok csokival, gumicukorral, nápolyival. Most már talán kitart a célig és felvisz a Bandalakhoz.
Ez az utolsó, kegyelemdöfésként érkező meredek emelkedő senkinek sem esik jól, de ha meg kell ..., hát meg kell ... Kimásszuk, úgy, ahogy kell. Nagy Janit majdnem beérjük, de végül úgy döntünk Istvánnal, nem veszélyeztetjük a pozícióját. Pedig be tudnánk fogni. Felérve a nyeregbe hátulról egy idősebb futó érkezik divatjamúlt nemzetiszín susogósban. Poénból utána iramodom, imitálva a mozgását. István mondja is, amit szokott: „Mit csinált az addig, aki ilyenkor így tud futni?” Megnyugtatom Istvánt, hogy sokáig nem menne, esélyes, hogy a villáig se, ami innen már tényleg nincs messze.
Leereszkedünk a szintén rusnya árokban, még kimásszuk azt a picike murvás emelkedőt, ami Istvánban és bennem is mély nyomokat hagyott, aztán jön a végső idők ama rettenetes lépcsője. Nem törjük ki a nyakunkat és bevárjuk alul Lacit. Igaz, Tóth Feri beelőz addig minket, de ez most nem számít. Gratulálunk neki, szép teljesítményt tudhat magáénak. Hárman együtt lépünk be a konyhába és kapjuk meg a teljesítői státuszunkat. Így az igazi. Együtt indultunk, együtt is végzünk, még ha közben mindenki a saját útját is járta.
Kis híján 3 órát vertem tavalyi önmagamra
Ezen a még mindig igen hosszú úton sikerült megszelídíteni magamban legbelül ezt a túrát, ami eddig Pál névre hallgatott, de immáron Pali a neve. Iszunk is azon melegében egy pertut, természetesen Palipista pálinkával!
Itt gratulálok minden teljesítőnek, bajtársnak, útitársnak a regéci várban is felcsendült Militaris Congratulatioval a Ghymestől, ha már régen annyit hallgattam:
