Másfél hét alatt már a harmadik százas következik a sorban ezen a szombaton, a Tolnai Zöldút Teljesítménytúra leghosszabb távja. Egyben a hosszútávú bajnokság második fordulója. A bajnokságban egyelőre sereghajtó vagyok a női mezőnyben, tehát most itt a lehetőség a szépítésre. A terep nem tűnik túl nehéznek, csinos dombocskák-völgyecskék, mindössze 1700 m szintkülönbség. Így túra után máris szembesültem avval, hogy hiába töltöttem fel a Giga Túra Ligába, a túra itt semmit se ér, azaz kemény 0 pontot kapnék érte. Ha nem lesz nagy sár, a vidék jól futható, lehet teperni terepen, ameddig csak bírja az ember.
Ez még csak a kezdet...
Csakhogy a Tolna megye május 10-én komolyan összefogott, hogyan tudná megakadályozni a rekordidő elérését. Mint egy lakodalomra, úgy készülődtek a helyiek erre a túrára, amin már gyalogosként is rengeteg táv volt választható, de ezen kívül volt kenus, mountain bike-os és lovas mezőny is. Rengeteg ellenőrzőpontot állítottak fel, ezek mindegyikén rendes vendéglátás fogadott: fröccsök, szörpök, helyi különlegességek, házi sütemények, lekvárok, haltepertő, sajtok és még sok minden más sorakozott a terített asztalon. Ezen felül a legszebb túraidőre virradtunk: napsütés, hűvös hajnal, de napközben sincs több 25 foknál, szóval egyben a legkedvezőbb idő a fotózáshoz is. Főleg, ha van is mit fényképezni. És hogyne lenne: szép népi épületek, rendezett, virágos sváb falvak, cuki és barátságos kutyák és macskák, gyönyörű tájak. Azaz komoly útakadályok mindenhol. Mivel teljesen szűz terület ez a régió számomra, nem kérdés, hogy sokszor kell emiatt majd megállni. Borzasztó nagy dilemma, de legyenek inkább csak ilyen dilemmái az embernek.
Átkelés a Kaposon - egyben itt folyt a kenutúra
Már a fogadtatás se volt kispályás. Fél 7 előtt értünk a kurdi művelődési házhoz, és ahogy beléptem a terembe és elintéztem a formaságokat, máris egy gazdagon terített asztalhoz vezettek. Különleges színes kurdi kalács, zsíros kenyerek, házi lekvárok, extra (és nagyon finom) fehér körözött, cukkinikrém és egyéb kencék, kávé, tea, szörpök és még ki tudja mi. Mindez úgy, hogy a mezőny nagy része már elindult előttem és valószínűleg fogyasztott is rendesen. Igyekeztem visszafogni magam, de azért a házi lekvárok és a kávé, no meg a kalács nagyon csábítóak voltak. Be is raktam egy szeletet a mellényem zsebébe útravalónak. 7 óra 33-kor aztán sikerült is elrajtolnom, nagyjából Harrer Tamásékkal együtt. Az első 10 km-en aztán egymást kerülgettük a fiúkkal sűrűn köszöngetve egymásnak. Utána megléptek a fiúk, viszont addig is megmásztunk néhány meredekebb dombocskát, felkapaszkodtunk az úgynevezett Wosinszky-sáncra és megnéztük Wosinszky Mór emlékművét is, aki Lengyelen, majd Závodon volt plébános az 1800-as évek vége felé és régészeti feltárásokat végzett a környéken. Egyik fő kutatója volt az ún. lengyeli kultúrának. Monográfiát írt, megyei múzeumot hozott létre Szekszárdon, egyszóval igen komoly tudományos munkásságot folytatott az atya.
Wosinszky Mór emlékműve
A szentkúti kunyhó udvara
A sánc után végre kellemes lejtő következett, tehát lekocogtam a szentkúti kunyhóhoz, az első ellenőrzőponthoz. Itt lyukasztottam, majd kézbe vettem egy kisebb hagymás-zsíros kenyeret, amivel visszamásztam az elágazásba a fiúk nyomában. Innen hosszan tartó aszfaltút szerpentinezett le a papdi kápolnához, a második ellenőrzőponthoz, amit szinte végig futottam. Itt gusztusosan terített asztal várt ismét, ezúttal házi süteményekkel. Nem mellesleg szörppel tölthettem után a kulacsom. Alakult a mellényzsebemben már egy kisebb morzsabál, amiből a túra végére már fergeteges parti kerekedett, együtt bulizott a papdi csiga, a regölyi pogácsa, a szakadáti sajtos rúd és a diósberényi diós kifli mind. A buli utáni takarítást Peti végezte az előszobánkban, mikor is mulatság nem túl szép maradványai mind kihullottak a táskámból a padlóra. Mindig tartalékoltam az érdekesebb sütikből kicsit, de annyi pont volt annyiféle finomsággal, hogy nem nagyon kellett pusztítanom a mellényzsebparti résztvevői között.
Mint egy lakodalomban
Papdi kápolna
A kápolnától kis pallókon átkelve mellőzött a jól kiszalagozott útvonalunk egy madármegfigyelő kilátót, ezután viszont figyelni kellett, hogy a track helyes ágán induljunk el, nehogy Mucsi felé vegyük az irányt, ahonnan majd jó pár óra eltelte múlva érkezünk ugyanide vissza a túra véghajrájában. Szerencsére jól értelmeztem mindent és jófelé sikerült folytatnom a túrát, azaz Lengyel-Annafürdő irányába indultam tova. Egy újabb, tolnai viszonylatban tekintélyes emelkedőt mászhattam ki egy műútig, ahol egy kék hátizsákos fiú ért utol. Majd megint lehetett futni, egészen Annafürdőig. Itt egész turistakomplexumot alakítottak ki: kisvendéglő, erdei iskola, vendégház, kulcsosház, vadaspark és természetesen nekünk is járt egy frissítő- és ellenőrzőpont, megint finom sütikkel és zsíros kenyerekkel. Szörp kulacsba be, sajtos rúd a zsebbe, zsíros kenyér a kézbe és már lehet is indulni az újabb dombok megmászásának. Sokáig nem tartott a mászóka, mert a dombtetőn egy remek kilátó fogadott, ami annyira csábító volt, hogy rögtön fel is másztam a felső emeletre. A felmászást egy fából ácsolt ösvény is könnyítette, ami majdnem, hogy a legfelső szintre vitt, ahol egy jókora sasfészek díszlett a kilátó közepén. Nemhiába, az építmény neve Rétisasfészek-kilátó. Ezután festői környezetben fekvő tavacska mellé ereszkedtem, az Annafürdő-horgásztóhoz.
Van rétisas és fészek is a kilátóban
Annafürdő horgásztó
Az előző ponttól alig tettem meg pár kilométert, máris egy tanyán, a Lengyel-Szállásmajoron berendezett frissítőpont fogadott. A házigazdák finom bodza- és mentaszörpökkel vártak, valamint házi süteményekkel és sajttal is megkínáltak. Sajnos sütit nem vettem, pedig a 30-as távon ekkor már előttem járó Peti szerint sajnálhatom. Szerinte az alkoholos italok is finomak voltak, de ekkor (még) tartottam magam ahhoz az ökölszabályhoz, hogy túrán nem alkoholizálunk. Innentől már kétszeresen is siettem, mert az Annafürdőről, mintegy egy óra előnnyel induló Petit üldöztem, abba a reménybe kapaszkodva, hogy majd előbb-utóbb utolérem.
Szállásmajor finomságai
És egy csintalan mudi
Hamarosan már Závod templomtornya köszöngetett a dombháton haladó túrázók felé, majd leereszkedtünk a nagyon szép fekvésű, rendezett faluba, melyben manapság mindössze 250 fő lakik. A falukép sváb lakosokról árulkodik, de ennyire nem egyszerű a történet, a 20. század elég rendesen megkavarta a dolgokat itt is. A török uralom után elnéptelenedett falvak lakosságát errefelé is több hullámban német földről érkező telepesekkel igyekeztek pótolni, miután az első rác telepesek inkább máshol kerestek mégis boldogulást. Ez volt az első falu Tolna megyében, ahol Fulda környéki svábok telepedtek le.
Závod gyönyörű fekvésű falucska
A Fachwerkhaus, azaz favázas ház kis múzeummal
Stifolder és mindenféle más finomságok
Máris teljes a képzavar, hogy jönnek össze a svábok és Fulda környéke? A svábok köztudottan Baden-Württemberg tartomány környékén élnek, Fulda azonban kicsit odébb, Hessen tartományban helyezkedik el és az itteniek nem sváb nyelvjárást beszélnek. A diszkrepanciáról leginkább a magyar terminológia tehet, ami minden németajkú telepest „sváb” (Schwaben) névvel illet, érkezzen bárhonnan is. Valódi svábok köztük csak kevesen voltak, például Szatmárban, vagy Soroksáron és Ceglédbercelen éltek a beszélt nyelvjárásuk szerint is svábok. Itt Tolnában például az általunk is érintett Tevelen, valamint Zombán, Kisdorogon beszélnek valóban sváb elemeket felmutató nyelvjárásokat. Egyébként elég változatos a dunai svábok (Donauschwaben), azaz a magyarországi németek (Ungarndeutschen) eredete, akiknek én is egy késői keverék leszármazottja vagyok, kis híján 100%-ban német felmenőkkel. Így kissé szívügyemnek tartom, hogy hosszasabban taglaljam történetüket, azért is, hogy valami haszna legyen a „Magyarországi németek nyelve és kultúrája külön programnak”, amit még az egyetemen elvégeztem. Egykori német szakosként megadom a megfelelő német terminológiát is, hátha valakit érdekel. Ez volt ugyanis az egyik kedvenc tantárgyam, és erről csak részben tehetett a viszonylag fiatal és jóképű és jó kiállású programvezető, akibe minden bölcsészlány kicsit szerelmes volt.
Závodi kifli
Szóval Fulda környékéről sokan telepedtek meg itt a tolnai dombok között és addig építettek-szépítettek a romokból, valamint nagyjából a semmiből szorgalmasan, mígnem ilyen szép falvakat hoztak létre. Közben a földművelésből és az állattenyésztésből maguk is meggazdagodtak a tüchtig svábok. Magukat Stiffollernek, azaz Stift Fuldaernek, azaz Fulda apátságbelieknek nevezték, innen ered kolbászféleségük, a stifolder neve is, amivel az ellenőrzőponton vártak. Azért annyira nem egyszerű a képlet, hogy mind Fulda környékiek telepedtek volna meg errefelé, jócskán vannak itt más területekről származó németek is. Miután elég elszigeteltek voltak a völgyek mélyén megbúvó kis falvak, el lehet képzelni, hogy az eleve más-más vidékekről származó falubeli nyelvjárások az idő folyamán egy-egy kis nyelvi szigetet képeztek és mind külön irányba indultak fejlődésnek. Viszont például vásárok alkalmával találkoztak egymással a különféle nyelvjárásokat beszélő svábok, kommunikálniuk kellett egymással, sőt, azért más nyelveket beszélőkkel is alakultak interakciók, így létrejött egyféle áthidaló nyelvjárás is. A magyarországi németeknek több csoportja van, akik külön nevet viselnek a „sváb” gyűjtőnéven belül, pl. Sopron környékén élnek a poncichterek (Bohnenzüchter, azaz babtermelő névből, rengeteg babos ételt ettek, például babtortát is), a heáncok (esetleg a Heinz személynévből eredően), Szepes vármegyében élnek a cipszerek (Zipsersachsen) (Zips = Szepesség), illetve Erdélyben található nagyobb szász népcsoport még. Az Óbuda környéki Braunhaxlereknek is külön nevük van, ők barna lábszárukról kapták a nevüket – a napsütésben annyit dolgoztak feltűrt nadrágban, hogy gyorsan lesült a lábuk. Az apai felmenőim is a legújabb kutatások szerint óbudai marhakereskedők voltak, de később a család áttelepült Solymárra. (Lehet, hogy innen ered bennem is a természet és a gyaloglás szeretete, azt hiszem hajthatták az ősök eleget az ökröket... Ráadásul én is könnyen barnulok, a túra után már nem kell nekem se szolárium biztosan. 😀 )
Závod kálváriája
Ennyi elég is a svábokkal kapcsolatos gyorstalpalóból, majd később azért még röviden visszatérek hozzájuk. Most azonban nem győzve fotókat készíteni a falubeli látványosságokról, kicsit túlmentem a ponton és viszonylag már későn kapcsoltam: pont akkor, mikor már a trackről is lementem. Szaladtam is vissza a pontra, amit egy különlegességnek számító favázas ház (Fachwerkhaus) szomszédságában rendeztek be. Itt éppen egy helytörténeti múzeumot, amolyan miniskanzent alakítottak ki. Lyukasztás után kicsit be is kukkantottam a házikóba, ahol megszemlélhettem a régi élet kellékeit: faklumpákat, csizmát, bölcsőt, magasra vetett ágyat, szerszámokat, konyhai és egyéb használati eszközöket. Utána átadtam magam a helybéli ízek élvezetének. Hurka, kolbász (azaz stifolder), uborka és frissen sült és még meleg závodi kifli. Ez a finomság egészen hajaz a szintén sváb solymári nagymamám péceli kifli receptjére, sőt, lehet, hogy teljesen azonos vele. Nem ez volt az utolsó alkalom, hogy a sütést majdnem olyan kedves hobbiként művelőként, mint a túrázást, örültem volna egy receptnek.
Egy Ulmer Schachtel Tevelen
Závod egyik fő nevezetességét akkorra tartogatta, mikor már majdnem elhagytam a falut. A huncut emelkedőn egy felfelé kínlódó népes csoportot kielőzve, egy nagyon szép kálváriát szemlélhettem meg, ahonnan a kilátás is egy szóval mesés volt. Kezdett tűzni a napocska, én meg újból futásnak eredtem a valamelyest nyitott dombháton, szóval elő kellett venni valami fejfedőt. Már most láttam, hogy rendesen túlpakoltam, pedig kaját csak biztonsági tartaléknak hoztam. EÜ-holmi, töltő viszont kell, nemkülönben plusz ruha is, mert hajnalra csak 4 fokot mondtak, ellenben a mostani 20 fok fölötti hőmérséklettel. Szóval most a hosszú nadrág is sok, viszont éjjel kesztyű is kelleni fog (nekem legalábbis) – nehéz ilyenkor jól öltözni. Nagyjából egész út alatt csak az italom, és a sótablettám fogyott, a hozott kólát vihettem egészben haza. És sajnos a veszteség számlájára írhatom a kék futópoharam is, amit itt ránthattam ki véletlenül a csősálammal. De legalább azt se hoztam hiába, mert itt lehetett használni sokat már eddig is.
Tevelen is jól tartottak minket
Tevel felé vettem utam, a jó kis lejtők hosszas kocogásra csábítottak. Itt már kezdtem beérni jócskán a rövidebb távok népesebb mezőnyét, sorra kerülgettem az embereket. A faluban pedig kezdődött a pincelátogatás: először a Veres pincészetet, majd a Jahn pincét látogattuk meg némi itóka reményében. Kezdtem utolérni az ismerősöket a szintén elég népes, mintegy 70 fős százas mezőnyből is. Mecseki túratársam, Marianna volt az első, akivel találkoztam, majd utána Gál Viktort előztem le a templomnál, aki szintén megcsodálta az Ulmer Schachtel makettet. Az Ulmer Schachtel (ulmi doboz) egy nagyjából 20-30 m hosszú és 5-8 m széles bárkaféle, amivel svábok érkeztek új hazájukba. Hogy semmi ne vesszen kárba, a 2-3 hetet is igénybe vevő utazás után a hajtót szétszedték, és anyagát újrahasznosították épületekben, vagy máshol.
Itt még akadnak hengerelt festésű házak
A Jahn pincénél nagyon finom és frissítő fügefalevél szörpöt vételeztem kulacsomba, pogácsát eszegettem, majd miután futásnak eredtem, utolértem Tóth Ferit, Salap Julit és Lévai Évit. Egy darabon velük haladtam, majd továbberedtem, felgöngyölítve a mezőny további részét. A következő útitársaim Baranyai Zsókáék voltak. Már nagyon szerettem volna Petit utolérni, és hiába írta chaten, hogy nagyon jól haladok, mégse bukkantam nyomára sehol a Donát-patak völgyében. A horgásztavak előtt még volt egy vicces epizód: éppen nekiindultam futva egy kisebb emelkedőnek, mikor rohamsebesen egy nyúl vágtatott át előttem, illetve a mellettem haladó pár előtt, akiket éppen előztem. Mondtam nekik, hogy a nyuszit üldözöm, azért futok. De valójában Petit üldöztem még mindig. A második Hőgyész előtti horgásztó mellett még beszélgettem egy ismerős fehér pólós sráccal, akinek nem tudom a nevét. Itt kezdtek megint ismerősök szembe jönni a tó melletti pontról: Szabó Attila, illetve egy Mecsekből ismerős úr. A horgásztanya lépcsőjén meg Márton Danival és Botos Istvánnal találkoztam össze. Ők már indulóban voltak, én meg egy keveset időzni szándékoztam, mert út közben megtudtam, hogy Petit itt fogom megtalálni a jó borok és a haltepertő társaságában. Én még mindig nem alkoholizáltam, így csak a haltepertőkből eszegettem. Bár egyesek mondták, hogy szálkás volt, nekem szerencsém volt, egy szálkát sem találtam bennük. Kicsit leheveredtem Peti mellé, majd cicasimogatás után továbbindultam. A trükkös cirmos is biztos kinézte magának a haltepertőket, amik igazából kis haldarabok panírozva.
A cicuska is enne egy kis halat
Erre mást nem is lehet mondani: egyszerűen gyönyörű!
Egy rövid de velős kaptatót kimászva ismét rácsodálkoztam a tolnai táj szépségére, majd futottam le Hőgyészre. Rövid ideig megint a fehér pólós srác volt az útitársam, aztán vitt tovább a lendület a jó kis lejtőkön. Nagyjából itt már a maratoni távnál jártam. Éppen kerestem, merre is van a pont és egy helyi úrral beszéltük meg, majd mikor hol kell igazolni a számos pont közül Hőgyészen, amikor bekanyarodva a Székely házba megint Istvánra és Danira bukkantam. Dani kóstolgatta a fröccsöket, István viszont tartotta magát az absztinenciához. Én meg beadtam a derekam és kértem egy rozé fröccsöt. Elvégre a maraton után már nem nagyon terveztem kocogni, ideje megkóstolni az italoknak eme részét is. Fröccsfogyasztás után majdnem táncra pördültem, mert szólt a jó kis erdélyi népzene a hangszórókból, de a fiúk lassan indulóban voltak, így nem tartottam táncbemutatót. Ahhoz úgyis kicsit többet kellett volna innom.
Apropó székelyek! Ha svábok lakják a környéket, hogy kerülnek ők a képbe? Bizony a svábokat is jól megrángatta a történelem, nem különben a székelyeket. A II. világháborút átvészelve közellenségnek kiáltották ki a magyarországi németeket származásuk miatt (nem csak a Volksbundistákat, hanem mindenkit), jó részüket kitelepítették Németországba. Helyükre székely és felvidéki családok érkeztek. A németek nem is kitelepítésnek hívják szomorú sorsfordulójukat, hanem a sokkal drasztikusabb „Vertreibung”, azaz elűzetés szóval illetik. A határon túlról tömegesen érkeztek magyar menekültek (őket is üldözték, például a benesi dekrétumok sújtották a Csehszlovákiában élőket), és szükség volt ingatlanokra, ahol el lehet helyezni őket az anyaországban. Úgy gondolták, jó megoldás lesz erre a németek kitelepítése. A még romokban lévő, a háború után éppen éledezni próbáló Németországban viszont nem várták őket tárt karokkal, szakadt idegeneknek nézték, cigánynak csúfolták őket, ráadásul a különös nyelvjárásaikkal is nehéz volt megértetni magukat, furcsán nézték idegen szokásaikat. Jó páran próbáltak is visszaszökni. (Az persze már más kérdés, hogy néhány évtized múlva a kitelepített német rokonaink rendezett kertes házban éltek, Mercedest vezettek és mindenük megvolt, mi meg éltünk úgy, ahogy...)
Hőgyész már inkább amolyan kisvárosféle
A Székely háznál is barátságos fogadtatásban részesültünk
A betelepülő székelyeket talán szintén irigyelhetnénk, mert azonnal beköltözhettek a gondos sváb gazdák rendezett otthonaiba, ahonnan ők csak egy batyuval távozhattak. Ha egyelőre távozhattak, mert volt olyan is, hogy a sváb családok még bent laktak, de már nyakukra hozták az új menekült családokat és osztozniuk kellett otthonaikon, amiből hamarosan menniük is kellett. Milyen érzés lehetett ez bármelyik fél számára! Biztos nem tudták egymást megkedvelni, viszont a gyűlölködésnek, sztereotípiáknak ez a szituáció jó melegágya volt. Szóval a székelyeket emiatt se kell irigyelni, de ha ismerjük például a bukovinai székelyek történetét, egyenesen azt fogjuk gondolni, hogy velük cserélnénk a legkevésbé. Először a Vajdaságba telepítették őket, például Topolya környékére, erről már írtam is egy korábbi, Vajdasággal kapcsolatos bejegyzésemben. De sajnos 1944 őszén megérkeztek Tito partizánjai és innen is menniük kellett. 1945-ben telepítették át őket többek között ide, Tolnába is. Innen Hőgyészről összesen 618 német családot telepítettek ki, a helyükre felvidéki magyarok és székelyek jöttek. A nagyközségnek korábban jelentős zsidó lakossága is volt, őket meg a második világháború alatt hurcolták el és ölték halomra. A háborúval senki se jár jól, vagy inkább csak kevesen.
Hőgyész címere a hermelinnel
A település a többihez képest kissé városias, van néhány cifrább emeletes épület, Apponyi kastély, meg néhány szocreál maradvány a városközpontban és másutt, amolyan régióközpont lehetett. Állítólag textilipara is volt, amiből mára egy frottírüzem maradt. Mindebből nem sokat tapasztalunk, de a sportpályához érve már-már népünnepéllyel keresztezett tömegtúra feeling fogad. István mérgelődik is, hogy a szűk ösvényen, a sok előttünk bénázó miatt lassacskán 1 km/óra sebességgel haladunk csak. Lehet, hogy itt a túra alkalmából egyben a falunapot is megtartják, mert valami zene szól, sátrak vannak kirakva. Mi is bekanyarodunk alájuk, lyukasztunk, aztán átadjuk magunkat a helyi ízek élvezetének. A pontőr nénik elég hamar rájönnek, hogy mi vagyok azok, akik megyünk tovább még, azaz a (nem) százasok. Szerintem ez valahol biztosan ránk van írva, a kinézetünkben, tekintetünkben stb. van kódolva. A többi táv közül soknak itt van a cél. Mi is vissza fogunk térni még egyszer Hőgyészre, aminek az egyik sátor mellett meglátom a címerét.
Regölyi sütikavalkád
Regöly címere, ezúttal süteményen
Azon nyomban meg is világosodok a címerben nyújtózkodó fehér állatka láttán, pedig így elsőre nem tudom, hogy ez menyét, nyest, vagy hermelin-e. Azt viszont tudom, hogy korábban az ilyen állatkákat „hölgy” névvel illették, a középkorban pedig az egy mesterséget űzőket igyekeztek egy helyre telepíteni. Történetesen Hőgyészre a hőgyészeket, azaz a hölgymenyétvadászokat, mai szóhasználattal a hermelinvadászokat telepítették, hogy a királyi palásthoz legyen elég alapanyag.
Regöly temploma
Fejtegetem Daniéknak az elméletem, közben haladunk elfele a hermelinvadászok falucskájából a műúton. Ma valószínűleg már úgyis frottírból készülnek a királyi palástok, sőt nincs is nagyon, aki hordja. Az út ismerős, mert reggel pont erre jöttünk az autóval, így megvan az a kanyar is, ahol le kell térni és ahol már reggel is láttam szalagot lengedezni. Amellett, hogy komoly gasztrotúrát szerveztek nekünk a tolnaiak (ráadásul potom pénzért), a szalagozást is derekasan elvégezték, nem nagyon lehet hibát találni benne. Pedig innen már jelzett úton nem is nagyon megyünk hőgyészi visszatérésünkig. Most egy hosszabb EP nélküli, mintegy 10 km-es szakasz jön Regölyig, ilyen ezen a túrán nem sok akad. Hát akkor zúzzuk azokat a kilométereket és előzzük, akit lehet! Furcsa mód akadnak emberek, akiket nem tudunk nevesíteni, pedig azért ebben a magára maradt százas mezőnyben ez már ritka. Sajnos Daninak akad némi gondja az eddig elfogyasztott fröccsökkel, de aztán kezd magára találni, meg is kocogjuk a lejtőket. Már közel járunk Regölyhöz, mikor hátulról egy alakot látunk közeledni, aki gyanúsan integet is. Hamarosan közelebb ér és kiderül, Fiala Peti az. Ő is csatlakozik hármasfogatunkhoz. Kiderült, nem sokkal később indult nálam, csoda, hogy eddig nem ért utol. A vonatját akkor láttam elmenni, mikor Szabó Attiláék után tepertem még a kurdi műúton.
Péter lett az új útitársam, nagy szerencsém volt vele, mert rendesen hajtott
Hosszú oda-vissza szakasz vezet a faluba be és onnan ki, ahol a százas mezőny nagy részét üdvözölhetjük. Sorra haladnak el az ismerősök: Tarnai Máté és Őrsi Bálint, Görög Adriék, Szarvák Szabi, Harrer Tomiék, Szabó Attila (a másik) a teljesség igénye nélkül. Ismeretlen arc nincs is. Nagyjából együtt érkezünk Láng Ritáékkal a pontra, a vele tartó, eddig ismeretlen férfiemberről meg kiderül, hogy az MKE-s csapattársunk. Négy ember az MKE-ből egyszerre a ponton, szép munka! Csak Frisch Laci hiányzik, aki olyan gyors, hogy a visszafordítóban se láttuk. Ezt megünneplem egy fehér boros fröccsel és néhány korttyal Dani borából, amit nem akar mind meginni. Péter sajnos száraz hónapot tart, vele nem lehet koccintani. Komoly süteményarzenál sorakozik a regölyi asztalon is, amiből kiemelendő a szívecske alakú pogácsa és a Regöly címeres keksz. Gyarapítom a morzsabálban résztvevők számát is új tagokkal.
Szakadát határában
Mi meg az üléstől kicsit gémberedett végtagokkal továbbindulunk. Istvánék elmaradnak, így Petivel kettesben folytatjuk tovább a menetelést az északi körön, most éppen Szárazd irányába. Mondom Petinek, hogy a falu neve rímel is az ehavi fogadalmához. Menet közben leelőzzük Ritáékat, akik aztán visszaelőznek, énekeljük a Thomas a gőzmozdonyt, vonatot fotózunk és a pápaválasztást, valamint gyermekeink párválasztási szokásait is megbeszéljük.
Festett szent Flórián Szakadáton
A szárazdi falatozó (leánykori nevén EP) különlegessége a hagymalekváros kenyér, amit nem lehet kihagyni, olyan finom. A pontőr hölgy statisztikát készít a százas őrültek foglalkozásáról. (Vajon mi ösztönözhet egyeseket erre, hogy önként és dalolva gyalogoljanak ilyen brutális távokat? Szerintem ő az ülőmunkára tippel, de Csaba válasza erre is rácáfol. Rita, Péter és saját magam válasza valószínűleg erősíti a hölgy elképzelését.) Ritáéknak ís búcsút mondunk a pontnál és megnyomjuk a következő dombokon való felkapaszkodást. Itt utolérjük Csornai Edinát, valamint egy párt is beelőzünk, akik nagyon megdicsérnek minket, hogy milyen jól megyünk.
A diósberényi templom tornya jól ment a pólóm színéhez
Diósberényi óvoda
Menet közben nem győzzük lőni a jobbnál-jobb tájképeket, ahogy közeledünk a mesés fekvésű Szakadát felé. Német neve Sagetal (nyersfordításban Mondavölgy), ez jobban közelíti a valóságot, mint a magyar. Itt Nepomuki Szent János vigyáz egy kaukázusi segítségével a Claas traktorokra, le is fotózom, hogy elküldjem a kollégáknak, úgyis én vagyok a Claas felelős. A terített asztal, ami a településen vár, is egészen mondába illő, annyiféle sütemény van. Nekem a kedvencem a sajtos rúd lett (nagyon kellene a recept). Itt még utolérünk pár túrázót, akiket hamarosan meg is előzünk.
Itt is falatozunk egy jót
Átlábalunk pár látványos dombocskát az igen közeli, mintegy 2 km távolságra fekvő Diósberényig. Óránk immár 70 km-t mutat. Jók vagyunk, jól haladunk. Diósberényben előre üdvözölnek a pontnál, majd töltik is a friss kávét. Mellé lehet csemegézni diós kiflit (ha már Diósberény). Még szerencse, hogy nem Borsosberényben vagyunk, ahogy a falut menet közben párszor véletlenül elneveztem. Az majd a Szondin (nem) lesz. Beszélgetek a pontőrökkel az egy hét múlva rendezendő Berény települések találkozójáról (a vértesi Csákberény, a börzsönyi Borsosberény és a tolnai Diósberény, valamint Lovasberény, Jászberény és Balatonberény és még néhány nevező mind versenyezhet, melyik a szebb és melyik süti a jobb sütiket.), illetve arról, hogy jövőre lehet, hogy 200 km-t is végig lehet majd zabálni. Máris jelentkezem a kalandra, csak tudjak addig 200-ast is teljesíteni...
Fejest ugrik a napocska a búzamezőbe
Sajnos nem maradhatunk, mert vár ismét Hőgyész, ahol az is lehet, hogy még egy randit össze tudok hozni Petivel, aki éppen oda készül vacsorázni. A randi nem jön össze, de legalább a naplemente egész szép a búzamezők mögött lebukni készülő napocskával. Hőgyészen megkeressük a művelődési házat, ahol a visszafelé tartók pontja berendezkedett. Almás pitét találok az asztalon, aminek nagyon megörülök. A templomnál keringünk kicsit, de azért megtaláljuk a helyes irányt Mucsiba, ahol a következő pont lesz. Ez a szakasz is majdnem 10 km-es, ráadásul hamarosan ránk is sötétedik. Majdnem 80 km-t eljöttünk világosban, ilyen még nem volt! A lámpát elővesszük, de látjuk, hogy telihold lesz és a nyílt részeken akár lámpafény nélkül is lehet majd haladni. A szem előbb-utóbb megszokja. Az erdei állatokat nem látjuk, csak a nyomokból észleljük, hogy sokan lehetnek, illetve hangjukat is hallatják néha. A sötétben nehéz lépést tartanom Péterrel, kezdek lemaradozni az emelkedőkön. Sokszor csak sétakocogással sikerül mögötte maradnom. De szerencsére nem fáraszt különösebben a dolog, bár megvádolom, hogy előző életében biztosan lányokat futtatott. Megbizonyosodom arról is, hogy Mucsi valahol a mennyországban van, bármennyit is káromkodjon. Annyit kell felfelé mászni, hogy már kis híján én is káromkodom. Aztán meg hosszasan le kell ereszkedni a településre, amit mintha tolnának előttünk, sehogy se akarjuk elérni, pedig már régóta látszódnak a fényei. A lovas túra is biztosan erre haladt az egy négyzetméterre eső lócitromok számából ítélve. Végül csak odakanyargunk a polgármesteri hivatalhoz, ahol a pont van berendezve. Bálint ücsörög bent éppen és eszi előlünk a réteseket. Szerencsére pite nekünk is marad bőven, főleg a meggyes isteni. Mellé megint kapunk kávét. Kisebb szerelvényigazítás szükséges: óratöltés, hólyagkiszúrás, kesztyűelőszedés. Kezd igen hideg lenni, és a kezem az egyik legfázósabb pontom. De készültem. A hajnali hidegre túlzottan is. De nem fog ránkhajnolodni, még erősen szombat van. Biztonság kedvéért előszedek egy futókabátot is a kettőből, de hamarosan annyira bemelegszem, hogy csak a derekamon lógatom. Másszuk a dombokat, én kicsit lemaradok, de haladok a fiúk mögött, általában látótávolságban. Figyelnek rám, nem hagyják, hogy nagyon lemaradjak. Hamarosan visszaérünk a papdi kápolnához, ahonnan a hosszú aszfalton felmászunk a sáncokhoz a már reggelről ismerős útvonalon. Onnan meg jóformán lefelé tartunk, nagyjából 4-5 km van a célig. Éjfél már elmúlt, de úgy tűnik, beérünk még 1 óra előtt.
Gazdasági épületek Hőgyészen
Még egy hosszabb aszfaltszakasz a falu széléig hátra van. Úgy látom, mintha hátulról lámpafények közelednének. Pedig nagyon nem volt senki utánunk. Kik lehetnek vajon? Hamarosan kiderül, Dani és István azok. Így már öten baktatunk át a vasúti síneken és a Kapos hídján. Messziről látjuk, ahogy pontban 0 óra 49-kor lekapcsolják a templomtorony kivilágítását. Megnézném a közgyűlési vitát, amikor sikerült eldönteni, hogy ez legyen az ominózus időpont. De mi már nem foglalkozunk a túrnak ezen pontján holmi templomtornyokkal, se a buszmegállóban dajdajozó fiatalokkal, hanem egyenesen a művelődési ház felé tartunk, hogy véget vessünk ennek a hetedhétországra szóló gasztronómiai barangolásnak, bejárva legalább fél Tolnát, de negyedet biztosan. Dehogy vessünk véget neki, inkább koronázzuk meg egy szarvasgulyással!
Madárvárta sötétben
Azonban evvel még nem ér véget a túra, mivel legtöbben megvárják a négy óra után induló vonatot. Én sem tudok még hazamenni, mert Peti kint alszik az autóban a parkolóban, nincs szívem felébreszteni, különben is vezetnie kell majd. Az autósok aludni mennek a tornaterembe, mielőtt útnak indulnak. Néhányan a zuhanyzásra várunk. Olyan balga voltam, hogy nem hoztam semmilyen alvós cuccot, avval számolva, hogy jóval később érek majd be és már nem fogok aludni. Jobb híján próbálkozunk az alvással, üdvözöljük az éppen beérkezőket vagy beszélgetünk egy-egy sarokban. Kétféle alvással is próbálkozom: az összetolt székeken és a matracon is, de elaludni nem tudok, mert rögtön úrrá lesz rajtam a fáradtságtól és a hidegtől való reszketés. Inkább iszom még kávét és elcsenek még egy-egy finomságot az asztalról.
A papdi kápolna éjjel is
Nagyjából kiürül a terem és kivilágosodik, mire én is megnézem, mi újság Petivel. Kezd felébredni, így hát be tudok cuccolni, kicsit próbálok pihenni a meleg hálózsákban is. Nehéz szívvel indulunk útnak. Peti még maradna, de én szeretnék aludni kicsit a saját ágyamban végre. Meg kell hát válni Tolna minden szépségétől és vendégszeretetétől. De örökre nem, mert máris tervezgetjük, hogy visszatérünk, legalább egy hosszú hétvégére.
Út közben cseng a telefonom, idegen szám hív. Szokásomtól eltérően felveszem. Kiderült, hogy már megint elhagytam valamit, bent maradt a depós zsákom a teremben. Igaz, pár szeleten és egy vazelinen kívül nincs benne sok dolog, de azért elküldik nekem ezt is postán. Azt hiszem, most már tényleg megvan az év teljesítménytúrája cím nyertese idénre.
Ha lenne dobogó, most a nők között én is felállhatnék rá, Hirth Helga és Őrsi Anna mögött a harmadik helyen végeztem, az egész 71 fős mezőnyben 18. helyen értem be. (Eredménylista itt) Szóval minden legyet sikerült egy csapásra agyonütnöm: az egyéni százas rekord (17 óra 22 perc) is meglett, fotók is lettek (129 használható darab), a mennyei ételek és italok is elfogyasztásra kerültek.
Eredetileg úgy terveztem, hogy most majd arról írok, hogyan lehet menedzselni a túrázást család és munka mellett, illetve vannak-e mindennek árnyoldalai. (Még Évinek ecseteltem is a tervem menet közben, mert ő is ezt kérdezte. Most sajnos csalódást kell, hogy okozzak neki.) Még a héten a rádióban meghallottam egy zenét (4S Street: Mesélek a bornak), aminek szövege nagyon mély rétegeket ért el bennem, és úgy döntöttem, bármi is történjen a túrán, ezt fogom betenni kísérőzenének, mert már akkor sejtettem, hogy borokkal biztosan kapcsolatba fogok kerülni a hétvégén. A szöveg akár illeszkedett volna az eredeti tematikához: sose felejtse el az ember, honnan jött, hol a családja, bármerre is viszi az út. De mivel a zenekar határon túli, és egyik fő tematikájuk a kettős identitás, illetve az egyén küzdelme evvel (hátrahagyott otthon, helykeresés a világban stb.), és mivel a jelenlegi írás a különböző népcsoportok kapcsán ilyen dolgokat is boncolgat, mégis csak aktuálisnak tartom a zenét. Ráadásul a határon túlról származó párom révén, aki nem önszántából hagyta el hazáját, mi is megéljük ezeket a dolgokat itthon is, tehát az eredetileg tervezett családi témakörhöz is kapcsolódik.
