Talán lassan megszokhatom, hogy a túrázó hétvégén nem lazsálhat. Főleg, ha az aktívkodásra belső késztetést is érez, akkor nincs más út, futócipőt és hátizsákot fel és irány a természet! Ha lehet, már rögtön a pénteki munka befejezése után.
Szóval ez volt a mostani hétvégém 3 felvonásban:
Péntek:
Csillebérci tekergés éjjel 11,5 km
Hirtelen ötlettől vezérelve kötöttem ki péntek este Levente túráján. Ha már úgyis fent a Normafánál szerettem volna futni egy utolsót még a Kékes csúcsfutás előtt, akkor miért is ne szerezhetnék egyben egy újabb tt-s trófeát még. Mivel lámpát nem hoztam, maradt a rövidebb táv lefutása (ami éppen elég is volt edzésnek erre a napra, gondolva a többi hétvégi tervre is). Azzal még éppen tudok világosban végezni és egyben a szinteket se fogom szokásomhoz híven kispórolni az edzésből.
Fel is kerekedtem a KFKI-hez, fél 7 után már el is tudtam rajtolni. Pont egy szemüveges srác indult előttem, akit meg kellett volna jegyeznem... De őt és túratársát az első kilométeren már el is hagytam. Sokat most nem mesélek a túráról, mivel röpke egy és háromnegyed óra alatt végeztem vele. Nem egy nagy eredmény, de pont ilyen kényelmes futótempóban terveztem végigmenni, hogy túlzottan ki ne fáradjak. Amit lehet, ki is fussak azért benne, de gyalogolni se volt tilos, például a kedvenc Adorján utcámon. Ami talán Budapest egyik legmeredekebb utcája, de az biztos, hogy ott van a top 10-ben. Ennek a Mátra 115 előtt különösen örültem. Kicsit lassítottak a Széchenyi-hegy rétjein éppen virágzó nagy ezerjófüvek és egyéb virágok, illetve az innen-onnét kínálkozó panorámák. A Rupp-hegyi miatt tettem egy apró kitérőt is.
Bizony mindig rá kell jönnöm, micsoda szerencsések vagyunk, hogy fővárosunk közvetlen közelében ilyen szép természeti környezet van, ami egyben remek edzőterep a terepfutóknak és terepgyaloglóknak.
 |
| Piros négyzet kilátás |
 |
| Rupp-hegy kilátás |
 |
| Adorján utca vége kilátás |
 |
| Apáca-rét kilátás |
 |
| Normafa kilátás |
Szombat:
Tavaszi nyitott pincék teljesítménytúra 32:
Mivel viszonylag későn értem haza pénteken, nem tudtam, hogy fel tudok-e vagy inkább akarok-e majd kelni szombaton, hogy levonatozzak Alsóörsre pincéket járni. Pedzegettem Leventének, hogy ha elalszom, akkor inkább az ő túrájára megyek majd szigetelni. De este végre megjött a várva várt visszaigazolás a rendezőktől és egyben be is fizettem a nevezési díjat, így aztán nem volt visszaút, felhúztam az órám hajnali kelésre (jobban mondva bepötyögtem a telefonba az időpontot, hisz ki az aki manapság vekkert használ.)
 |
| Már a rajtban zsíros kenyerek |
Természetesen a MÁV most is hozta a szokásos formáját, a vonat késett, így mi túrázók, akik ezzel a pesti vonattal érkeztünk, mind lekéstük a 9 óra 30-as utolsó lehetséges indulást, de ez szerencsére a szervezőket csöppet se zavarta. Elvégeztük a papírmunkát, ami villámgyors volt, hiszen az előnevezés is megtörtént és a pénz is be volt fizetve, így inkább csak arra kellett koncentrálnom, milyen színű karabineres bögrét válasszak. Egy kéket kértem, hiszen az az egyik kedvenc színem. Aztán máris rávethettem magam az asztalon sorakozó zsíros kenyerekre. Elsőre talán furcsa, hogy rögtön itt a túra elején máris megetetnek velük, de mindennek megvan az oka. Nemsokára ki is derült, miért volt szükség rögtön a tulajdonképpeni elindulás előtt már egy jó tápláló étekre.
 |
| Üzemképtelen bicikli valahol a 90-es évek közepe táján, még egy másik univerzumban... |
 |
| Balatoni retró - kissé nosztalgikus volt számomra ez a túra |
 |
| A legjobb lejtő biciklivel anno |
 |
| Török ház Alsóörsön |
A másik ok, mint mindig, az volt, hogy lesznek benne, ha elvétve is, számomra még ismeretlen részek. Harmadrészt meg igazi bulitúra ígérkezik sok-sok pincével és borkóstolási lehetőséggel. Igaz, egyedül haladva bizonyára nem én leszek itt a legnagyobb buliarc, sőt még a borfogyasztást is csak úgy hébe-hóba terveztem. De egyben ez a túra volt az is, ahol könnyen dől mindenféle túraterv, sőt rossz esetben maga az ember is.
 |
| Lovason |
 |
| Lovas Kikötő |
Az első két helyen, azaz az alsóörsi kocsmában pincelátogatás helyett csak a mosdóba zarándokoltam el, illetve a nagyon otthonos lovasi Kikötő nevű helyen csak kávét ittam magányomban. De nem sokáig... Mert már sokadszorra ért utol itt két srác, Feri (ő volt a tegnapi szemüveges magas srác) és Tibi, akiknek asztalához végül csatlakoztam, ha már úgyis hasonló tempóban haladunk. Egyedül a bortúra se az igazi, sokkal vidámabb és szórakoztatóbb társaságban iszogatni és köztes időben haladni. A haladással nem is volt gond, az ment (most még) tempósan, de azonban a szünetek szinte észrevétlenül egyre hosszabbra és hosszabbra nyúltak köszönhetően a finom nedűknek és ételeknek, valamint a gazdák barátságos vendéglátásának. Nehéz volt búcsút mondani a pincészeteknek, főleg úgy, hogy volt ahol még a gépészeti részt is megmutatták nekünk. Sok helyen csak sajnálhattam, hogy nem egy nagyhátizsákkal érkeztem, mert lehetett volna vásárolni mindenféle jó borokat. Így csak egy különleges krémesített akácmézet sikerült bepréselnem a kis futózsákba.
 |
| Nagyon ízletes túrós rétes Nádasyéknál |
 |
| És a kilátás is pompás |
A fizetést rotációs rendszerben intéztük, mindig más hívta meg a többieket. Mivel igen szűkkörű a túrázóvilág, hamar kiderült, hogy mindenki tud történeteket és pletykákat közös ismerősökről, egyszóval kellemesen szórakoztunk, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Feri és Tibi egyébként valójában, mert ők osztálytársak voltak.
 |
| A Söptei pince külföldön is díjnyertes bora |
Nem írom le az egész utat, inkább a legekre szorítkozom.
Legfinomabb bor: Söptei Zsolt pincészete - több rangos külföldi borversenyen is díjat nyert
Legfinomabb sütemény: Nádasy pince házi rétese (nyújtott tésztával)
Legfinomabb kávé és legotthonosabb környezet: Lovas kikötő (mondjuk kávét máshol nem ittam 😄)
Legjobb kilátás: Pocca pince, akik megkapják egyben a legcukibb kutyák díjat is. Szeretnék ide elmenni főállású tacskósimogatónak. Azért egy megosztott díjat a Petrányi pince is kap.
Legnosztalgikusabb hely: Levendula pince - kamaszként rengetegszer bicikliztem el ide a kilátás miatt
Legtöbb kóstoló: Vass pince (miközben kóstoltunk, Tibor eltűnt, aztán nagy sokára sikerült megtalálni, azaz utolérni. Itt először vörösbort (siller) is ittunk.)
Legtermészetközelibb hely: Márffy vendégház a kis patakocskával
Legfinomabb lángos: Gyuri lángos büfé - és egyben a cél, azaz az alsóörsi strand is nagyon nosztalgikus hely volt.
 |
| A Szegner pince kínálata Paloznakon |
És nagyjából mindenhol kóstoltunk, de aztán a közepe felé rájöttünk, hogy ennek így nem nagyon lesz jó vége és haladni is kéne. Bár mikor haladtunk, elég tempósan gyalogoltunk, csak hát a köztes idő sokszor igen hosszúra nyúlt. Így lehetséges az, hogy a végén már a szintidő miatt aggódhattunk. Meg néha amiatt, hogy egyáltalán célba fogunk-e érni. Állítólag voltak olyanok, akiknek ez nem sikerült... Kicsit kocogtunk is, hogy azért biztosan beérjünk – már amennyire a sok elfogyasztott alkoholos nedű engedte. Nehezen megválva a Balaton-parttól végül este 9 után sikerült hazavonatoznunk, sokkal később a tervezettnél, de előtte a nap méltó lezárásaként még megittunk egy unicumot a Bakter bisztróban.
 |
| Petrányiéktól is érdemes rápillantani a Balatonra |
 |
| Pongrácz kastély |
 |
| Márffy vendégház a kis patak mellett (idéztük is Uhrin Benedeket) |
 |
| Hogy lehet kibírni ezt a kilátást? |
 |
| Cuki tacskók, Balaton, nyugalom a Pocca pincénél |
 |
| A Vass pincészetnél sincs csúnya panoráma |
 |
| A végállomás |
Vasárnap:
Kékes csúcsfutás trail 11,54 km, 689 m szintkülönbség:
Ez egyben azt jelentette, hogy éjfél körül értem haza miután Kelenföldről még hazagyalogoltam. Másnap meg korai kelés ismét, hisz megy a busz Mátrafüredre. Ahol fel kéne futni a Kékesre... Innen szép nyerni. No nyerni nem, mert az itt nekem esélytelen, mint szinte minden futóversenyen, főleg, hogy ez egyben Országos hegyifutó bajnokság is, olyan indulókkal, mint az olimpikon Csere Gáspár vagy Tiricz Irén és Posztós Kitti. Meg hát úgysem vagyok egy futóklasszis, valljuk be.
Mindenesetre másnap felkeltem, nulláról összeraktam a holmimat, aztán elbuszoztam a Mátrába. Egy idősebb (majdnem rangidős) futó bácsi már az állomáson kiszúrt, mint hasonszőrűt, és egész úton szórakoztatott. Ennek eleinte még örültem, mert legalább elterelte a figyelmem arról, hogy erősen másnapos vagyok, főleg kialvatlan, de aztán már inkább zavart a sok duma. Így aztán vécézés ürügyén meglógtam a versenyközpontban és nekikezdtem a procedúrának, ami minden versenyt megelőz.
 |
| A rajtkapu |
Izotóniaivás, versenycucc összerakása, BCAA-készítés (most muszáj volt), aztán lassan öltözködés és melegítés és próbafutás a közeli ligetben. Láttam, hogy veszve minden nincs. A hűvös (inkább hideg) idő még segít is magamhoz térni és a terepviszonyok is kedvezők. A rajtban még Edit, volt osztálytársam is meglátogatott. Ők férjével az aszfaltos versenyen indultak, én szokás szerint a trailen, immár negyedszerre.
 |
| Keresztelő Szent János kápolna, Mátrafüred |
Elrajtoltak a bajnokság résztvevői, aztán mi is. A végére álltam, pedig ezerszer megfogadtam, hogy minimum a közepére kéne, hogy haladni tudjak az elején is és ne úgy nézzenek ki az első kilométerek, mintha az Ország teteje teljesítménytúrán vennék részt. De most megint esélytelennek láttam, hogy jót fogok futni, gondolva az előző napi kilengésekre. Szóval másnapos futónak a végén a helye. Most nem is annyira idegesített, hogy nem tudok haladni, szépen, türelmesen vártam, hogy továbbinduljon a sor a Kozmáry-kilátó lépcsőin. Kivártam, hogy eljöjjön az időm és el tudjak kezdeni előzgetni. Ez nagyjából másfél-két kilométer után lesz lehetséges, mihelyt valamivel szélesebb lesz az ösvény, de akkor meg jön egy nagyobb emelkedő, amin egy idő után már csak gyalogolni komfortos. De addig legalább tudok helyezkedni a mezőnyben. Nagyjából Sóstó volt az a hely, amikorra már megtaláltam a helyem. Innen talán két-három nagyobb emelkedő van Mátraházáig, amit gyalogolni szoktam, a többi mind futható nekem is. Egyre hangsúlyosabban tapasztalom, hogy a gyaloglós szakaszokban a legtöbb versenyzőt kenterbe verem és ez nagyon jó érzés. Köszönhetem ezt az intenzív túrázásnak. A legviccesebb szituáció a Sombokron volt, ahol megelégeltem az előttem haladó srác tempóját és elhúztam mellette a sziklás meredélyen. Szegény neki is állt méltatlankodni, hogy mi ez a nagy tempó. Válaszoltam, hogy mindenki a saját tempójában megy, nem tehetek róla, hogy nekem ezen az emelkedőn az valamivel gyorsabb. A saját tempóból meg nem jó kiesni se túrán, se futóversenyen. Még bezsebeltem pár álmélkodó pillantást felfelé haladva, hogy aztán már egy kilométerrel a cél előtt meg kifeküdjek mint a gyalogbéka egy kiálló kőben elbotolva. Ugyanúgy és ugyanott nyúztam le a tenyerem és a térdem, mint szerdán az instant szédelgőn. Folyott belőle a vér, de nem volt idő evvel foglalkozni. Egy futólány kérdezgette, hogy nincs-e baj, nem fáj-e. Mondtam, hogy de, de azt most el kell felejteni, mert alig van már a célig. Addig meg úgyis elmúlik a fájdalom, tesz róla a sípálya emelkedője.
A sípályán még elővettem a gyaloglótudományom, aztán megpróbáltam az utolsó métereken futni, hogy legalább a célfotókon ne gyaloglós képek legyenek rólam. Már Mátraházánál láttam, hogy a „záróbusz” miatt aggódni nem kell, mert még 12 óra sincs, és az csak 12:25-kor érkezik cut-off time formájában, és akkor az időm még lehet jó – mármint magamhoz képest – ha a folytatást is becsülettel megcsinálom, beleértve a Sombokrot is. Szóval felérve konstatáltam, hogy 1 óra 45 lett a célidőm, és úgy emlékeztem, hogy ennél nagyjából 10 perccel több szokott lenni. Persze arra nem emlékeztem, hogy minden évben-e, mert tavaly már az előző két évhez képest sokkal jobbat mentem. Otthon aztán kiderült, hogy nagyjából szűk egy perccel voltam rosszabb a tavalyinál, még így az előzményeket ismerve is. Szóval érzékelhető a fejlődés, még ha most nem is az időeredményben. (Hogy tegyük helyére a dolgokat: amúgy a legjobb hegyifutó bajnok lányoktól majdnem háromnegyed óra leküzdhetetlen távolságban vagyok.)
 |
| A célban csúcsfotóra várva |
Fent még készíttettem egy csúcsfotót, aztán mentem a depós buszhoz, mert igen zegernye idő uralkodott a csúcsrégióban, talán volt 5 fok. Felöltözve aztán még leápoltam a kezem fent az egyik rendező hölgy segítségével, aztán beszereztem a kis kabala túratársamat, Mokit (más néven Mokmokot) az egyik árusnál (már idefelé megláttam).
 |
| Moki a hű túratársam ezentúl - a Vidróczkin már el is kísért, hiszen örült, hogy jöhetett a Mátrába újra |
Aztán még felöltözve is cidrizve spuriztam lefelé konkrét túraterv nélkül. Már nagyon éreztem vállamon az aktívan töltött hétvége súlyát, így végül (egyelőre ideiglenes) végső célnak a mátraházai kedvencemet, az Uhu büfét lőttem be, mivel a gyomrom is rendesen korgott már. Lepényezés után már nem is volt kedvem továbbindulni egy újabb erdei sétára, így a buszállomás felé vettem az irányt.
 |
| Megérdemelt jutalom a hétvége lezárásaként |
Strava:
Csillebérci tekergés éjjel:
Nyitott pincék 32:
Kékes csúcsfutás trail:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése