A mostani hétvégén megszakadt a sorozat, nem szereztem elismerést újabb száz kilométeres túra teljesítőjeként, viszont merőben újfajta tapasztalatokra tettem szert a Kéktúrázás napja szakaszfelelőseként. Teljesen új jellegűek a tapasztalataim annyira nem is voltak, mert közel 10 évig vezettem nyilvános túrákat a Sétafika túraportálon, majd később a Túratárson és a túraportálok hanyatlásával párhuzamosan a Facebookon is. Csak megint volt utolsó nyilvános túravezetésem és a mostani alkalom között egy hosszabb, nagyjából 6 évnyi szünet, és talán ez magyarázza (vagy ez sem), hogy annyira ambivalens érzésekkel éltem meg ezt az egyszeri, de talán visszatérő lehetőséget.
Dévaványa és Körösladány között kalauzoltam a csapatom, ez a vidék nekem is merőben új volt
Korábban írtam arról, milyen volt megtapasztalni újból egy 100 km-es túra teljesítését 22 évnyi szünet után, így a mostani élményeimet, annak módját, ahogy (drasztikus) változásokkal szembesültem, talán ehhez tudom hasonlítani. A változások jelen esetben nem a túravezetés vagy túrázás mikéntjében következtek be, hanem inkább az emberekben és a hozzáállásukban. Nyilván nem lehet egy egyedi eset alapján messzemenő és általános érvényű következtetéseket levonni és azt se mondanám, hogy nem volt sikeres a túrám, mert egy megbetegedett résztvevő kivételével mindenki eljött, mindenki eljutott A-ból B-be, mindenkinek (remélem) megadatott, amiért jött és még a csapat is egyben maradt. Illetve próbáltunk eleget tenni az MTSZ által támasztott követelményeknek (csoportkép, zászló viselése stb.) is, ami remélem, majdnem maradéktalanul sikerült is, egyedül a technika ördöge szólt közbe és mi voltunk a kevés csapatok egyike, akik nem látszódtunk a folyamatosan bekékülő térképen. Hogy ennek mi volt az oka, pontosan nem tudom, talán a mobilnet-kapcsolatom hiánya, amit egyébként előre jeleztem, hogy nem leszek nagyon online, de állítólag emiatt nem kellett volna, hogy hiányoznunk a térképről.
A teljes Kék kör egy ismertető táblán az útvonal mellett
Tehát ezt a pontot leszámítva minden klappolt és én mégis némileg keserű szájízzel tértem nyugovóra aznap és nem tudtam egyértelmű sikerként elkönyvelnem a túravezetésem (lehet, hogy tényleg nem is volt az). Mégpedig amiatt, hogy kvázi fölösleges embernek éreztem magam, egy központilag kirendelt mitugrász biodíszletnek zászlóstól, ajándék kulcstartóstól, extra bélyegzőstül. Ha nem vagyok ott, ez a maroknyi csapat akkor is végigment volna ezen a nem túl bonyolult vonalvezetésű útvonalon és be tudta volna ütni a szükséges bélyegzőket. Legalábbis azok, akik egyáltalán akarták, mert nem mindenki kéktúrázni jött, de nem is evvel volt feltétlenül baj.
Van akit csak az új bélyegzők megszerzése hajt, van akit a sportteljesítmény, van, akit az új látnivalók - és ez talán így is van rendben
Az, hogy van egy nagyjából tucatnyi teljesen eltérő közegből érkező, más-más korosztályokba tartozó ember, akik eléggé más okokból és célokkal érkeznek a természetbe, tulajdonképpen teljesen természetes dolog, nem egyedi jelenség. Volt aki csak sétálni akart, volt, akit a szakasz teljesítése vezérelt, volt aki le akarta tudni egészségmegőrzés céljából a hétvégi penzumot, volt akit anyu-apu cipelt el. Mint túravezető, az lenne az elsődleges feladatom, hogy ezeket a különféle, más és más indíttatású embereket összefogjam és egy csapatba kovácsoljam, valamint végigvigyem a kiírásban szereplő útvonalon. Azt kell, hogy mondjam, ezen a téren részben csődöt mondtam. Nem tudom, kinek a hibája volt ez, egyáltalán kéne-e bárkit is hibáztatni a történtekért.
A cica maradt Dévaványán
Sőt az is lehet, hogy a csapatom tök pozitívan élte meg ezt a napot, csak bennem maradt egy felesleges tüske. Lehet, hogy túl nagyok voltak az elvárásaim az egésszel szemben. Mert a csapattagokra külön-külön egy szó panasszal se élhetek: mindenki nagyon kedves, együttműködő és ügyes volt. Egy dolog hiányzott ebből a csapatból: az egymás közötti interakció. Mindenki ment a saját kis társaságában, a párjával, a családjával, aki meg egyedül jött, az egyedül is maradt szinte végig. Én pedig szomorúan asszisztáltam ehhez és próbáltam mindig valakikhez csapódni. Különben jó eséllyel egyedül bandukolhattam volna a csapat élén mint felvezető vagy kulloghattam volna utánuk, mint záróbusz. Miután a felvezető tempóját és szerepét más már elvitte, meg egyébként is úgy tartottam jónak, ha a leggyengébb láncszem tempóját veszem alapul (rohanok én eleget amúgy is egész évben), a csapat végén sertepertéltem és az ott haladókkal diskuráltam (egyébként nagyon is jókat és érdekes témákban). Így aztán arra se nagyon volt lehetőségem, hogy elmondjam a bebiflázott szöveget a kunhalmokról meg a Csörsz-árkáról. Pedig lehet, hogy lett volna a csapatban valaki, akit érdekelt volna a körítés is, de sajnos valószínűbbnek tartom, hogy nem. És egyébként se nagyon volt annak esélye, hogy ez bármikor is kiderüljön. Mert olyan lendülettel húztunk el nagyon egyértelműen kirajzolódó kunhalmok mellett, hogy azt öröm volt nézni, a Csörsz-árkát meg könnyed mozdulattal léptük át, mintha ott se lett volna. A körülöttem lévők figyelmét (néha utólag) sikerült ugyan felhívni erre, de én ezt nem így terveztem, nagyon nem.
Az rendben van, hogy az ott bal oldalon egy kunhalom (bár nem biztos, hogy mindenkinek nyilvánvaló)
De hogy itt éppen egy másik kunhalmon megyünk keresztül és ott messzebb is figyel egy, az megvan?
Szerettem volna, ha valami hozzáadott értéket fel tudok mutatni a túrámnál. De ezt nem szándékoztam senkire se ráerőszakolni. Így a látnivalók ebből a túrából az érdeklődés hiánya miatt rendre kimaradtak. Egyedül egy kunhalmot vett észre mindenki, illetve 3 embert érdekelt mindössze a Wenckheim család sírkápolnája (pont azokat, akik saját bevallásuk szerint nem nagyon kultiválják a keresztény értékeket).
Ezt az egy külön látnivalót sikerült útba ejteni Körösladányon, ami pár száz méter kitérőt jelentett
Az, hogy a hagyományos ványai kürtős sütijeim, a kéktúrás cukorkáim és emlékkavicsaim se örvendtek túl nagy érdeklődésnek, betudom annak, hogy nem mindenkinek jöttek be ezek a meglepetések. Sajnos a kalácsokat kénytelen voltam előző nap kisütni, és mint tudjuk, a kelt tészta csak frissen az igazi. És a másnapos kalács már nem volt túl kelendő, mint ahogy a kissé egzotikus narancsvirág ízesítés se volt az ízlése sokaknak a cukorka esetében. De nem is vettem ezt zokon, Isten ments, hogy rátukmáljam az összebarkácsolt dolgaimat bárkire is.
Próbálkoztam...a szándék megvolt
És az is lehet, hogy csak nekem vannak olyan tévképzeteim, hogy ha valaki eljön egy nyilvánosan meghirdetett túrára, akkor alapvető, hogy próbáljon vegyülni, de minimum pár szót beszélgetni másokkal. Mert egyéb esetben volt lehetőség önjáró túrázóként is indulni, és mivel az útvonal túl kacifántos sem volt, bárki bejárhatta volna azt hasonló eredménnyel. És akkor nem kellett volna nézni se a többi ember hátát esetleg zavaró elemként. Mint egy sor buborék, vonultunk végig a tágas rónaságon és nem tudta kipukkasztani a burkot semmi történés se.
Vonulunk át a pusztán mint egy füzérnyi buborék
És persze az is lehet, hogy nekem kellett volna jobban a sarkamra állni...
Lehet, hogy könnyűnek találtattam a feladathoz?
Nos én abból a közel 10 évből, amit túravezetőként eltöltöttem, ilyen esetre nem nagyon emlékszem, pedig sokféle, néha eléggé változatos összetételű túracsapatokhoz volt szerencsém. Az is lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket, de azért mesélni kirívó dolgokat így is tudok bőven ... csak nem pont ilyeneket. Lehetséges, hogy a COVID járvány óta az emberek ennyire begubóztak volna? Hogy a technika villámgyors fejlődése, a folyton változó világ, az intenzív közösségi média használat, a mesterséges intelligencia előretörése ennyire rossz irányba vinné ez embereket? Már egy nyilvános túrán se tudunk kibújni a saját kis buborékunkból?
Ebből az egyedi esetből általános nagy következtetéseket levonni hatalmas hiba lenne, de pont ugyanezen a hétvégén a húgom egy teljesen más jellegű rendezvény kapcsán ugyanilyen élményekről számolt be. Lehet, hogy ez is csak véletlen egybeesés? A héten aztán örömmel olvastam más szakaszfelelősök maradéktalanul boldog beszámolóját és próbálom most azt hinni, hogy nem zárkózott be a világ ennyire mégsem, csak egyszerűen mi nem passzoltunk annyira a csapatommal. Vagy passzoltunk, csak én voltam velük ügyetlen vagy csak egyszerűen túl sötéten látom mostanság a világot.
Az MTSZ-nek nagyon köszönjük a szervezést és az ajándékokat
Mikor 3 éve befejeztem az OKT-t, euforikus hangulatomban azon nyomban vettem egy Alföldi kék igazolófüzetet. Ami azóta is parlagon hevert és csak porosodott a polcon. Valószínűleg ez a vétel is egy hirtelen, meggondolatlan döntés volt, impulzusvásárlásaim egyike, hiszen számoljunk csak: az OKT teljesítéséhez majdnem kerek 20 év kellett nekem, ha a most elkezdett Alföldi kéket is hasonló elánnal végzem, mire befejezem, lassan elérem a 7. X-et. Kimondani is rossz. És mire esetleg sor kerülne a DDK-ra és be is fejezném azt hasonló ütemtervnél maradva, éppen elérném azt a kort, amikor nagyanyáim elérték földi pályafutásuk végét túl a 9. X-en. Akár még bele is férhet, csak meg kell őriznem a formám végig. Nos erre, valljuk be, roppant kevés az esély...
Engem, úgy tűnik, csak ezek a rohamakciók tudnak tettre sarkallni, így ezen a napsütéses szép szombaton egy régóta bakancslistás túratervem került megvalósításra, az Alföldi kéktúra első szakasza Szekszárdtól Bajáig a Gemencen át. (Felkészül 75 km az OKT-ből jövőre, amit már alig várok.) Titkon megjegyzem, de aki ismer, netán olvassa a blogomat, az úgy is tudja, hogy nekem nem kell az ilyen teljesítéshez 75 óra, mint ahogy ehhez az akcióhoz se kellett még 10 se... Jó, még 9 se, strandolással, 2 büfézéssel cakumpakk...
Az első bélyegző
8 óra előtt pár perccel letett a Gemenc IC Szekszárdon, szigorúan a menetrend szerint. Füzet és pecsétpárna, valamint a számomra még teljesen új alkalmazás már bekészítve a kezembe. Pillanatok kérdése, hogy valami elkezdődjön. Valami, ami régtől fogva ismerős és mégis vadonatúj. Egy újabb hosszú út első lépését teszem most meg ennek a bélyegzőnek a beütésével. Vajon készen állok-e? Igen, azt hiszem, eljutottam mentálisan és fizikálisan arra a pontra, hogy elkezdjem az Alföldi kéktúrát. A sok hosszútávú teljesítménytúra, valamint a rengeteg, a magyar Alföldhöz képet is kietlen bácskossuthfalvi határban való futkározás talán megadja az alapot ahhoz, ami most rám vár. Talán...
Ahhoz hőség kell, ahhoz sivatag kell...
Az volt a mai haditerv, hogy amíg bírok, szépen elkocorászok Szekszárdtól a Bajáig tartó hosszú, mintegy 45 km-es úton, csak úgy lazán, sétatempóban, utazósebességen, nulla teljesítménykényszerrel. Ebben amúgy is jó vagyok. A tegnapi szenvedős, túl magas pulzusos 4,5 km-es, azonban meglehetősen lassú futásom mintha nem is az enyém lett volna, meg az éjjeli rossz alvás sem, ma minden ment, mint a karikacsapás: könnyű lábak, gyorsan fogyó kilométerek, mintha a világból is ki tudnék szaladni.
A trükkös kerítés
Csak úgy suhantak el mellettem a kilométerkövek, amikkel ezen a ponton még egyáltalán nem foglalkoztam. Az első dolog, már az M6-os autópályán is túl, egy a gáton előttem feszülő, áthatolhatatlannak látszó terepakadály volt. Egy kerítés. Aminek túloldalán ugyanúgy folytatódtak a kék jelzések, mintha ez az előttem tornyosuló kerítés itt se lenne. Az ajtón lakat, semmi se mozdul. Jobbra is kerítés, balra is, ráadásul bal oldalon ott egy vízzel teli folyómeder is. Hm, hogy fogok itt átjutni? Nagy kedvem nem volt a gatyaszaggató kerítésmászáshoz, így először jobbra próbáltam kerülni, mert a töltés aljában látszott egy másik út. Igen ám, csakhogy az véget ért a közeli kukoricásban, a kerítésen meg sehol egy turistáknak való létra vagy egy lyuk. Jó, akkor nézzünk el a folyó, azaz a Sió-csatorna irányába... És jött az abszolút pofára esés: nem elég, hogy a kerítés beért a vízbe, hanem ráadásul a part mentén egy újabb kerítés húzódott. Biztos, ami biztos, itt ne legyen esélye semmilyen illetéktelen behatolónak. Szóval avval se értem volna semmit, ha esetleg idejekorán strandolásra adom a fejem a Sió vizében. Ahogy újabb kudarcomon búslakodva újfent felfelé caplattam a gátra, eszembe jutott sok évtizedes temérdek túrázással kapcsolatos tapasztalatom alapján, hogy ilyen helyeken muszáj lennie valamilyen megoldásnak. Mondjuk egy létrának, mint a legtöbb helyen, de az itt nincs. Vagy esetleg egy forgókapunak vagy billenőkapunak mint a Nagy-Szénásnál. De az sincsen itt. Viszont eddig fel sem tűnt, hogy a kerítésen van egy ajtónak látszó külön keret. Hm, esetleg ezzel kéne megpróbálkozni? Kerestem a kilincset, de ilyen alkalmatosság sehol sem létezett, majd egy picit taszítottam a kereten és láss csodát! Az ajtó kitárult és szabad út nyílt számomra a gáton való futkorászás folytatásához.
Végre le a gátról, be az erdőbe
Egészen Bárányfokig vitt a lendület, ahol aztán egy lépcsősor és a kék jelzés leterelt balra, be az erdőbe a gátról. Éppen ideje volt elhagyni a nyílt terepet, hiszen ma is rendesen befűtöttek és még csak most fogják igazán felfűteni a kazánt. A futásban viszont most már meg-megakasztott egy-egy ismertető tábla. Holmi táblák felbukkanásával úgy vagyok, hogy most vagyok itt, most van esélyem megszerezni a releváns ismeretet (például valószínűleg sosem tudtam volna meg, mik azok a fokok, göröndök vagy, hogy Szomfova az Asszonyfalva szóból származik), ill. elolvasni, amit nekünk turistáknak szántak, tehát futás ide vagy oda, a tábláknak van prioritásuk a sportteljesítmény előtt. A nagy táblaolvasgatásban fel sem tűnt, azaz rosszul mondom, pont nagyon is feltűnt, hogy egyik tábla semelyik oldalán sincs bélyegző. Holott az erdőbe bemutató jelzésnél egyértelműen bélyegző jel is volt. Másrészt meg tudtam is, hogy itt, Bárányfoknál kéne bélyegezni. Nos ilyenkor jön jól az alkalmazás: az bizony egyértelműen mutatta, hogy túlmentem és kulloghatok vissza a kiindulópontra, ahonnan be kell még mennem egy külön ösvényen a vasúti sínekhez. Ott egy különálló táblán volt ugyanis a bélyegző.
Ha már szerencsésen egymásra találtunk, még ha kicsit későn is a pecséttel, úgy döntöttem, ideje megpihenni ezen az árnyas helyen. Aztán lehet újult erővel robogni tovább táblától tábláig. Egy idő után sajnos lekanyarodott a kékről a tanösvény és eltűntek a táblák, valamint sajnos igen gyorsan véget ért a túra kacskaringós, zegzugos, egy nyomsávos úton vezető, számomra legizgalmasabb és legszebb szakasza az ártéri erdőben. De itt még legalább volt viszonylag sűrű erdő és volt árnyék. A holtágak ebben az aszályos időben nem a legvadregényesebb arcukat mutatták, de azért sikerült egy-egy vízimadarat kutyafuttában megpillantanom.
Kedvenc részem a Szilágyi-fok menti tanösvény volt
Azonban evvel a pecsétes mizériával együtt nagyjából a kezdeti lendület is kifogyott belőlem és úgy éreztem, ideje gyalogtempóra váltanom. Minden külső és belső tényező ezt indokolja: a hőmérséklet, az, hogy nagyon is jól állok az idővel, a mentális fáradás, valamint az, hogy egyre inkább sajnáltam, hogy a táj csak elrohan mellettem. Kár érte, hiszen igen ritkán járok itt a Gemencben. Először és legutoljára jó néhány éve Petivel kerekeztünk pont erre, Moravicáról a szekszárdi állomásra tartva kb. 80 km-es utunk vége felé. És azóta is csak tervezgetem, hogy majd egyszer itt elkezdem az AK-t. Az a majd most van! Tehát tessék végre szétnézni!
Még éppen időben lassítottam, mert ahogy a csodára siető csacsiról szóló nóta is mondja: „nincs akadály, jön a gát, gát, gát!” Nos rám biztos nem fogják mondani, hogy „holtra loholta magát-gát-gát!” Úgy tűnik, az Alföldi Kéktúra első szakaszára ezen a ponton gát tekintetében ugyanaz érvényes, mint Lenin elvtársra: van, volt és lesz. Egy darabig biztos nem szabadulok tőle. Monoton menetelésem közben az egysíkú látványt csak nagy ritkán szakította meg egy-egy gátmenti tanyaépület vagy szigorúan kerítés mögött legelésző tehén vagy egy a gáton kedélyesen véres patkánytetemet majszoló macska, ami azt hitte, hogy én is a zsákmányára pályázom, így jöttömre sietősen odébb állt.
Variációk gátra: füves kivitel
Aztán később aszfaltborításos kivitelben is
Amikor végre elértem az előbbi epizódhoz illő nevű Keselyűs nevű igazolópontot és benyomtam az aktuális pecsétet, kószán ábrándozva eltekintettem az étterem irányába, ahol folyadékot szerezhetnék, majd konstatáltam, hogy abból most még van épp elég, annyival kihúzom a következő pecsétig, ahol lesz egy múzeum. Majd ott bekéredzkedek a mosdóba. Aha! Múzeum és mosdó... Én és a hiú ábrándjaim...
A szomfovai pihenőnél már szántam-bántam, hogy ilyen könnyelműen eleresztettem ezt a vízszerzési esélyt, hát még akkor mennyire, mikor a Lankóci Vízügyi Kiállítóhely kapuját zárva találtam. Itt a pecsét helyét mutató tábla is kissé megtévesztő volt és ennek köszönhetően tettem egy fölösleges kitérőt az épület mögé – de ott legalább volt egy kis hűvös. Azonban ezelőtt és ezután is csak hébe-hóba nyúlt be egy-egy terebélyesebb fa árnyéka a gátra. Kezdtem egyre inkább hasonlítani az egyik nagy költőnk által megénekelt tikkadt szöcskenyájakra. (Éppen ekkortájt kérdezte a Messengeren a párom, hogy ég-e már a napmelegtől a kopár szik sarja... csak én nem foglalkoztam holmi üzenetekkel.)
Néha tanyaépületek teszik kissé izgalmasabbá a gát monotonitását
Lankóci Vízügyi Kiállítóhely - zárva
Mivel is szórakoztassa magát az ember lánya rekkenő hőségben, ha már a szembe jövő túrázókat számolni nem érdemes, mert csak egy legény volt a gáton: például lehet olvasgatni a kilométerköveken lévő számokat. És örülni annak, hogy 200 méterrel megint beljebb vagyok. Vagy például lehet felidézni emlékeim mély bugyrából a sárközi karikázó szövegét és dallamát, miközben reggeli dallamtapadásként folyamatosan zakatol bennem a Tarzan Boy dallama. Hiszen most éppen itt vagyok a Sárköz határán. (Egyszerre dzsungel, egyszerre sivatag...) Vagy visszaemlékezni Orbán Imre kisalföldi túrájára, ahol hasonló gáton futottam jó sokáig, csak legalább reménytelenül borongós téli időben. Mit nem adnék most azért, hogy pár percre legalább ilyen idő legyen. Vagy mit nem adnék egy akármilyen rozoga kerékpárért...
Minden egyes kilométerkő egy valódi mérföldkő
Aztán jött végre a megváltó kanyar be az erdőbe a Lassi Halászati Múzeumhoz. Végre le lehet jönni a gátról. És lehet, hogy lesz víz... Nagyon reménykedni már nem mertem és jól is tettem. Ugyan az 1 liternyi izotóniámat már feléltem és egy szintén folyadékszerű gyümölcspürét is legurítottam a torkomon az egyik pihenőhelyen, azért negyed liternyi forró kóla még lötyögött a palackomban. És azzal is spórolósan kellett bánni, mert úgy tűnt, Pörbölyig még ínséges idők jönnek.
Jól is tettem, hogy nem ringattam magam hamis reményekbe, mert a halászati múzeum is zárva volt. Se egy mosdó, se egy csap, a kerekes kútnak meg éppen a kereke hiányzott. Ugyan pár kisgyerekes család várakozott a kisvonatra, mert ez egyben vasúti megállóhely is, de restelltem elővenni a pofátlanabbik arcomat és végiglejmolni őket némi folyadék reményében. Kénytelen voltam hát folytatni most már az egyre erőltetettebb menetet Pörböly irányába. Ahol, ha jól tudom, lesz még egy múzeum. Az utolsó reménysugár...
Lassi Halászati Múzeum: zárva, kerekes kút nem működik
És további 6 km múlva az utolsó reménysugár huny ki utoljára. Éppen akkor, amikor az út kikanyarodik egy gátra (már megint) és nem érinti a múzeumot. Mert kitérőkre már pont nincs semmi szükségem. Még volt egy halovány felszikrázása annak a reménysugárnak, amikor a vasútállomás feltűnt a láthatáron, de azon nyomban ki is aludt, amint megláttam, hogy ez az a fajta, ahol az égvilágon nincs semmi. Szóval pecsét benyom és tessék továbbmenni! Ha tetszik, ha nem, de víz már legfeljebb csak a bajai strandnál lesz ma. És az még további 6 km innen. Na jó, azt az egy vésztartalék gyümölcspürét még meg lehet inni. Mert más folyadékszerű dolog már nincs nálam, az utolsó csepp forró kóla is eltűnt a palackból valahol még a Nyárlegelő környékén.
Szárazság
És az a mechanizmus, ami csak a százasok utolsó etapján szokott beindulni, már rég működik: lesem a számlálót az órámon, nézem a hátralévő kilométereket és métereket a térképen, az alkalmazáson. És azok csak alig fogynak. Ó Baja, te elérhetetlen, te távoli csodás város, te csalfa! Hol van a te drágalátos büféd? És vajon nyitva lesz-e, hogy enyhet adjon az egyszeri balga turistának? Aki rest volt még legalább fél liter vizet magával cipelni, vagy elfáradni néhány száz métert, hogy megnézze, nyitva van-e az a múzeum? Most legalább talán végre megtanulta az a botor turista, hogy ehhez az Alföldi kékhez nem elég a másfél liter folyadék 40-50 km-re elosztva hőségben, valamint némi vésztartalék.
Baja túl messze van...
Komoly agymunka ez már itt a végső szakaszban, aminek egy haszna biztosan van: edződik az akarat. Erre pedig ősszel különösen szükségem lesz, mert sűrű lesz a program, aminek az októberi Szántó 200 teljesítésében kéne kicsúcsosodnia. Addig is egymást fogják érni a százasok, meg utána is lesz pár levezetésképpen. Csak legyen idő erre a vállalásra is, mert így tényleg nem tudom, mikor fog sor kerülni a következő szakaszra és könnyen meglesz az a 20 év.
Azt hiszem, emlékezetes sörfogyasztásom lesz ez is, mind hamar elfogyott
Az igazolófüzet is írja, kitartónak kell lenni az Alföldi kéktúra teljesítéséhez. Én pedig azt mondom, nem elég kitartónak lenni. Nagyon-nagyon kitartónak kell lenni. Hiszen még a néha kínkeserves ultrákon edződött gyomrom is majdnem megfeküdte a gát monotonitása és a vízszerzési lehetőség hiánya... de nem hagytam magam... Így végül csak megérkeztem Baja beachre, ahol első utam a büféhez vezetett, amit szó szerint leraboltam. Egy Peroni rögtön lecsúszott, amit a strandra menet követett egy citromos Gösser is. Sör ilyen jól utoljára a tavalyi Mátra 115-ön esett jól. És ez még nem volt minden, mert egy második utam is volt a büfébe strandolás után, melynek során beszereztem még egy bubis ásványvizet és egy kólát is, gondolva arra, hogy a hazaúton se kéne szomjan halnom. Nos, a hazaútra maradt összesen fél üveg kóla ebből. Ez is mutatja, hogy nem kicsit szomjaztam el.
Végre a megérdemelt pihenés Baja-Dunafürdőn
Amint a német is mondja: Aller Anfang ist schwer, azaz minden kezdet nehéz, jó svábként én is csak ezt a közhelyet tudom szajkózni. Meg kellett tehát fizetni a tanulópénzt belépőként az Alföldi kék világába. Itt nem biztos, hogy érdemes lesz ilyen hosszú szakaszokat szakítani egyszerre, vagy ha igen, gondolni kell a folyadék-utánpótlásra és -beszerzésre. Annyi biztos, hogy nem lehet nagy magabiztossággal rutinból nekivágni. És érdemes lesz beszerezni egy, még ha nem is állandó útitársat is, akivel gyorsabban telnek majd a hosszú, sokszor egyhangú kilométerek. Még szerencse, hogy van egy tősgyökeres alföldi túrázós ismerősöm Ásotthalmon...
