Még nincs 7 óra, a kinti hőmérséklethez képest lenge öltözékemben vacogva kuporgok a busz ülésén, mely lassan vánszorog a Normafa irányába. Más ilyenkor éppen a másik oldalára fordul a meleg paplan alatt vagy éppen borzas fejjel, köntösben főzi a reggeli kávéját. Én meg a kávén túl is alig látok ki a fejemből, legszívesebben bekuckózva olvasgatnék inkább vagy nyomkodnám csak a telefonom. Vagy innék egy második kávét a meleg konyhában. Bármi jobb lenne ennél. De nekem a terep kell! Szuszogva izzadás meredek emelkedőkön, botorkálás göröngyös lejtőkön, trappolás poros utakon, cuppogás a sárban, latyakos hóban, csak erdő-mező legyen. Meg lehetőleg hegyek. Mit nekem a Kopaszi-gát, vagy a Bikás park, pedig ott is lehet futni. Vagy a Gellérthegy, az is emelkedő és lejtő, nem is olyan könnyű. És mindegyik szép a maga módján. Túl egyszerű, túl kézenfekvő, túl közel van, nem terep, tehát nem pálya. Néha beérem velük, de ma más a helyzet. Nekem ma a Normafa kell! Vagy inkább a KFKI, mert egy odáig menő buszra sikerült éppen átszállnom és tervezésben se vagyok túl jó, ami az edzéseimet illeti. Legyen a piros és a Sorrento-gerinc vagy inkább a sárga? Vagy vissza fel a Normafához? Na azt nem, ebben a zombi állapotban csak vánszorognék. Csakis lejtő, legalább addig, amíg fel nem ébredek. Rendben, akkor sárga, utána jöhet akár a Sorrento-gerinc. Már csapatok is lefelé a sárga kereszten, szedem a lábaim, visz a lendület lefelé. Kezd ez jó lenni, csak hajrá! Egyedül vagyok, enyém az egész erdő! Egy rigó cserregve menekül az őrülten robogó futó elöl. A Sorrento-gerinchez vivő utat persze benézem, így marad a sárga út. Egy single track! Mindennél jobban imádom a single trackeket! De a végén ott figyel a mumus, a sárga siratófala. Megérkezem alá, nem is tűnik annyira félelmetesnek. Utolsó ittjártam óta lehet, hogy elvitték a kaptató felét az erdei manók? Még mindig futólépésben megyek, bár nem túl tempósan, és már a háromnegyedénél járok. Na jó, innen már tényleg gyaloglok, nem vagyok én kőprofi. A technikás, köves platón pár lépés elejéig kifújom magam, éppen visszanyerem a tempóm és már ott is vagyok a szikláknál. Fotózás nélkül ma sem ússza meg a Sorrento. Pár lépésre jobbra egy kökörcsinekkel teli dombocska üdvözöl ismerősként. Itt is készül pár kép, aztán már távolodok is az ösvényen. Léptem nyomán lila keltikék hajladoznak, a múlt héten még nem voltak itt. Előttem egy harkály húz el. A lejtő már rég emelkedőbe váltott, de szinte észre se veszem, pedig egymás után marad el mellettem a Szekrényes- majd a Szállás-hegy tömbje. Már fent is vagyok a sorompónál, éééés: Elindul a lejtő! Tiszta rock'n roll érzés, együtt ordít egy hang a fejemben Csipával, arcomon széles vigyor. Ha most szembe jönne valaki, biztos azt gondolná, lökött ez a lány. Nagyot nem is tévedne. De amióta elindultam, egy emberfiával nem találkoztam. Már rég a házak között szaladok, mikor jön egy autó. Régen nem fázom már, egy póló is elég lenne. Ideje lassan visszarázódni a civilizációba. Egyelőre nehezen sikerül. Egy hang azt sugallja, hogy ennyi ma nem lesz elég, így még az Odvas-hegy mögötti gerincre is felkapaszkodom és a piros ösvényének bokazúzós köveit is kipróbálom. Aztán még néhány kisebb emelkedő és lejtő a főút mentén, és ott is vagyok a közigazgatási határnál. Fél kilenc, éppen egy órát futottam, még pont visszaérek munkakezdésre. Mennyivel könnyebb lesz így... Most már meg is érdemlem azt a második kávét is.
Pontosan erre jártam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése