2019. október 8., kedd

Pálos ötödszörre is



Immár az 5. pálosomra indultam szombat hajnalban. Sosem látott sor fogadott 5 órakor a templomkapu előtt. Elképzelhető, hogy a beígért eső miatt mindenki ilyen korán szeretne indulni? Vagy ennyire népszerű lett a túra a megnyert díjnak köszönhetően? Ezeken töprengve ácsorogtam mintegy 20 percet, mire végre beregisztrálhattam. A sorállás úgy tűnt, nem az indító személyzetnek róható fel, mert ők igen flottul és pörgősen végezték munkájukat. Ekkor még nem sejtettem, hogy ennek a 20 perc várakozásnak lesz még jelentősége a történetben, ráadásul pozitív kicsengéssel…

5 óra 20 körül végre nekivághattam a Gellérthegy kaptatójának. Ötödszörre kis túlzással elmondhatom, hogy szinte minden szeglete a túraútvonalnak ismerős, pontosan tudom, hol jön egy kisebb kaptató, hol vált az út aszfaltról földútra, hol zavarja sziklás szakasz a haladást stb. A tájékozódással tehát nincs semmi gond, a Tabán fái között ennek ellenére idén se sikerül belőni egyértelműen az ösvényt, de mivel errefelé futva közlekedem, nem okoz gondot az esetleges időveszteség. Innentől fogva viszont semmi kavarás nem történt, pedig 2 helyen is beiktattak aprócska, de ésszerű változtatásokat az útvonalban. Mindez a pontos és gyakori jelzőszalagoknak is köszönhető volt.

Itt már szemerkélt az eső

Sajnos az előre jelzett eső se sokáig váratott magára, már a víztározó előtt elkezdett szemerkélni és ettől fogva az út végéig elkísért kisebb szünetekkel és változó intenzitással hullva. Próbáltam késleltetni a magammal cipelt esőponcsó elővételét, ennek köszönhetően azonban a ruhám nemcsak belülről, hanem kívülről is fokozatosan nedvesedett, a zsákomra akasztott felsőm meg teljesen elázott. A ruhadarab a hűvösvölgyi Nagyréten véglegesen előkerült a zsákból az egyre intenzívebben hulló csapadéknak köszönhetően. A rétig azonban történt egy s más: sikerült sorban kipipálnom a Kútvölgyi kápolna és az Anna-rét, valamint a budaszentlőrinci kolostorrom ellenőrzőpontját. Ahogy fölfele kúsztam a kápolnától a Normafa irányába, egy helyen a házak melletti nagyobb zöldterületről éktelen sivalkodás ütötte meg a fülemet. Nehéz volt eldöntenem, hogy éppen a párzási viadal, vagy maga az aktus, vagy esetleg a mostanában terjedő sertéspestis végstádiumának hangjait hallom-e vaddisznóéktól. Csak imádkozni tudtam, hogy olyan gyorsan elhagyjam a helyet, hogy ne történhessen velem semmi disznóság.

A hegyek idén felhőkbe burkolóztak

Az Anna-réten
Budaszentlőrinci kolostorrom
Őszi virágok útközben
A napfelkelte a Normafánál idén vagy el is maradt, vagy későbbre időzítették, csak a felhőkben úszó Budai-hegység és város derengett elő a hegyoldalból. Idén nem vittem fényképezőgépet, mivel az új telefonom elég használható képeket készít – tehát evvel próbáltam ügyeskedni a látvány megörökítésekor. A szokásos szakaszokat felváltva gyalogoltam és futottam és ennek köszönhetően igen jól haladtam. A pontőröknek sok helyen még az infrastruktúrát se sikerült beüzemelniük, mire odaértem. A Hárshegytől egészen Máriaremetéig közel-távol nem bukkant elő túrázó, elkezdtem töprengeni azon, hogy lehet, hogy a mezőny legelején haladok? Vagy ennyire meglépett az eleje és lemaradtak az utánam jövők? Mindeközben szörnyen küzdöttem az álmossággal, szervezetem egy újabb kávé után kiabált – de erre nem volt semmi reményem, vagy csak időveszteség árán. A pontokon az eső ellenére a megszokott ellátás fogadott: a Kútvölgyi kápolnánál víz, az Anna-réten kétféle, nagyon finom pogácsa, Remetén pedig sütemény. Itt beért 2-3 futó túratárs és jól el is hagytak, miközben én a park szépségeit fényképeztem és a cókmókommal molyoltam.





Valami ésszerűsítést ki kell találni majd a telefon-fényképezőgépnek, melyet jobb híján a nadrágom és a pulcsim közé csúsztatva viseltem, hogy mindig kéznél legyen és a poncsómat is folyton le kellett venni a pontoknál, hogy előhalásszam a pecsételőfüzetet, mely már ekkorra egy ázott salátává vált. A solymári várban újabb csoki és almalé várt a korábbi túrákról megismert lelkes pontőr családdal. Idén mintaszerűen kitáblázták ezt a helyet, így az elsőbálozók is biztosan feltaláltak a várba a ponthoz.
A sorban második útvonal-ésszerűsítés a solymári állomásnál történt egy körforgalmon keresztül (az első meg a Budaszentlőrincnél – így kevesebb eséllyel hagyták ki a kolostorban lévő pontot).

Néhai nagypapám rá se ismerne őrbódéjára

A Kevélyek alatti szántóföldnél újabb futók értek utol és hagytak el, köztük egy hölgy is – emelkedőnek felfelé. Bár azt hittem, vele szemben semmi esélyem, előrehozom, hogy vele még fogunk találkozni a Basaharci kompnál. A táj látványa sajnos nem volt annyira bravúros, mint az elmúlt években, de azért igyekeztem megtalálni, és lencsevégre kapni az apró szépségeket. A Solymári-fal tövében felváltva futottam-gyalogoltam, de hamarosan megakasztott a Kevély meglehetősen cudar emelkedője. Csak az vigasztalt, hogy nem tart sokáig, miközben pihegve araszolgattam felfelé. Van itt egy kisebb sziklalépcső, ha ezen már túlértem, tudom, hogy hamarosan vége a kaptatónak és elérem a széles csobánkai utat. Még nem volt 11, mire ide felértem. A kötelezőket (Oszoly, csobánkai temető, színes fák) a rossz idő ellenére idén is megörökítettem, közben meg majdnem elcsapattam magam egy autóval a csobánkai országúton.




Útban a Kevélyek felé

Temető Csobánka határában

A szentkútnál éppen egy mise közepére sikerült berobognom. Szinte szó szerint, mert a pontőrök az eső elől a templom előterébe menekültek. Nem tudom, mennyire zavarhatta a misén résztvevőket az ellátmányt rágcsáló, ide-oda tébláboló túrázóhad. Én mindenesetre elég kellemetlenül éreztem magam, hogy egy szentmise közben majszolom az idén is verhetetlen zsíros kenyereket. Még fokozta ezt az érzést, hogy közben éppen hívott a húgom. Most se derült ki miért, mert a telefonba nem szólt bele (én meg csak hallóztam bőszen), csak sejtettem, hogy most indulhattak a 22-es távon. Végre a mikor túlértem a szentkúti kaptató nehezén, sikerült felhívnom. idén is biztosítottam őket, hogy sajnos esélytelen utolérnem a társaságukat, hacsak nem szárnyaim nőnek. De nem szoktak…

Szentmise a csobánkai szentkútnál

A Hosszú-hegy nem viselt meg különösen, de sajnos idén a csúcsáról csak a felhőfoszlányok mögül előderengő hegyeket lehetett látni. Innen kisebb megszakításokkal loholtam lefelé a szántói polgármester almái felé, melyek kedvesen mosolyogtak rám. Míg felértem a Pilis alá, el is fogyasztottam egyet. Aztán innen megint nyakamba szedtem a lábam és egészen a Csillagösvényig futottam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem itt-ott kisebb kellemetlenségeket, de szerencsére idén nagyobb fájdalom nem akadályozott. Néha elhagyott egy-egy futó, de én ezt nem nagyon bántam. Ezzel a Pilisszántótól Klastrompusztáig tartó viszonylag lapos, de meglehetősen alattomos szakasszal úgy vagyok, hogy sokat kellene fizetni nekem, hogy itt futómozgást imitáljak. Egyszer meg kellene néznem, hogy mennyi szint van benne felfelé és lefelé, de állítom, hogy az előbbi fog nyerni.

„Kilátás” a Ziribárra

A zarándokok egyelőre sehol se voltak, pedig tavalyi tapasztalataim és az időm alapján hamarosan találkozni kellene velük. Már közel voltam Klastrompusztához – bár ezen az egyhangú szakaszon az ember ebben sose lehet biztos – mikor feltűnt egy zászlót vivő fehér csuhás barát egy zarándok társaságában. De sehol senki más! Lehet, hogy az eső elől mindenki megfutamodott? Vagy csak szétszakadt a csapat? Ezt nem sikerült megtudnom, csak azt, hogy a fehér csuha saras időben egész biztosan nem a legpraktikusabb viselet… Még elhagytam egy jó csapatnyi embert, mire lefutottam Klastrompusztára, de nem úgy tűnt, hogy ők a zarándokokhoz tartoznának. Az ő csapatjuk már bevonult a kolostorrom védelmébe, szóval megint itt sikerült utolérnem őket. Pecsét és pezsgőtabletázás után gyorsan neki is indultam, mert a zarándoklatot vezető barát bejelentette, hogy a csapat 10 perc múlva indul. Arról szó se lehet, hogy mögéjük kerüljek a kaptatón, mert kielőzni őket elég szép mutatvány, és nem a lassúságukról híresek. Végre sikerült beüzemelnem az összecsukható Jägeres poharam, ami már a túra első párszáz méterén okozott némi csalódást, mivel csörömpölve lebucskázott a Gellérthegy lépcsőjén, miután szétvált a tokjától. Így szigorúan csak zsebben tartandó portékaként viendő további túrákra. Másik hátránya, hogy nem véletlenül töményekhez van méretezve, így pl. egy pezsgőtabletta-oldat is elég töményen hat belőle… De ez végül is nem baj a nagy emelkedő előtt.
A zarándokok utóvédje


Idén végre megnéztem, merre megy fel a standard útváltozat eleje, mellőztem az egyéni egérutamat, ami se nem rövidebb, se nem hosszabb, csak talán kicsit vadregényesebb a másiknál. Most már azt is tudom, hogy az kaptató neheze a Kapisztrán-kunyhóig tart. Talán a nyári magashegyi edzéseknek köszönhetően, idén hipp-hopp felértem ide, aztán innen a nyeregbe. Lefelé nagyban előzgettem a túratársakat, míg egy meglehetősen szűk helyen egy lány került elém, akit csak a műúton tudtam lehagyni. Egészen a kikericses rétig megtartottam az előnyömet, de ugye a virágok iránt még mindig ellenállhatatlan vonzalmat érzek… A kikericsfotózás kapcsán elkezdtünk beszélgetni, és ezután majdnem a basaharci leágazásig együtt haladtunk útitársammal, akiről kiderült, hogy élsportoló kajakos volt. Nagyon kellemesen eldiskuráltunk, a pilisszentléleki gulyást is együtt fogyasztottuk el, mely idén, nem csak a hűvös idő miatt, nagyon-nagyon jól esett. A szakácsok szerintem idén nagyon kitettek magukért. Közben forralt borral is kedveskedtek nekünk, ez bombaötlet volt! Indulás előtt még gyorsan felvettem a száraz felsőmet, mert a másik már – poncsó ide vagy oda – csuromvizes volt.


Zarándokkereszt
Egyik kedvenc házikóm Pilisszentléleken még mindig áll
Szentléleki kikericsek

Szivárvány a gerincről
A szentléleki romoknál meg süteményhegyek vártak, egyik csoda finomabb a másiknál, de nálam a mézes bizonyult nyerőnek, ebből kettőt is vettem. A szőlőt már meg se kóstoltam, hanem iparkodtunk tovább. Latolgattuk a kompesélyeinket, de majdnem egyértelműnek tűnt, hogy csak a 18:50-es lehet meg. Ez ugye eggyel későbbi a szokásosnál, tehát eddigi eredményeimhez képest hátrányba kerültem volna. Juditnak, az útitársamnak viszont ez az utolsó komp, ami jó volt még, mert ő Szobon szeretett volna kiszállni, és vonattal még haza kellett utaznia egészen Győrig. Hogy elérje ezt biztosan, diktáltam neki a tempót, miközben jókat beszélgettünk. Sorra maradtak le a gerincen haladó túrázók. Az Enyedi-halálát észre se vettük, hogy elhagytuk, a képesfánál viszont megnéztük a kilátást Esztergom felé. A másik oldalon pedig egy reménykeltő szivárvány bukkant fel az égen, talán nem véletlenül. Hamarosan elértük azt a táblát, mely szerint még 4,5 km a basaharci rév. Órámat nézve láttam, hogy 40-45 perc lenne még a 17:50-es kompig, ami futva egész biztosan teljesíthető, gyalog azonban semmi esetre sem. Így idén se maradt el a sprint a komphoz, miután búcsút vettem útitársamtól.





Ez a lefelé szakasz meglehetősen kellemetlen volt – idén nem a fájós térdem – hanem a nagy sár miatt, melyben ide-oda korcsolyázott még a Speedcross talpa is. Apropó Speedcross! Végül is ebben indultam el reggel az eső miatt, és bár eddig csak 35 km-re volt hitelesítve nálam, és sok reményt nem fűztem a hosszabb távok együttes megtételéhez párnázatlansága miatt, a cipő kitűnően vizsgázott. Nem ázott be, jól fogta a talajt és 0 hólyaggal úsztam meg a kalandot, ami a szokásos Karrimornál nem mondható mindig el. Szóval ezentúl csakis ebben vetem be magam a teljesítménytúrázás világába, amíg szét nem szakad. De szerencsére eddig nyomát se mutatja az elhasználódásnak, bár sokan panaszkodnak erre a konstrukcióra.

Egy túrázó bácsi kérdezett engem, miközben elrobogtam mellette, hogy nem csúszkálok-e. Hát hogyne csúszkálnék én is, azért kell némi ügyesség, hogy ne bukjon orra, vagy huppanjon fenékre az ember, miközben lefelé vágtat a sáros, fatörmelékkel nehezített úton Basaharc házai felé. Már azt hittem, idén a szent Jakabosok megfutamodtak az eső elől, de nem, itt Basaharcnál „bújtak el”. Sajnos a sietségemben éppen csak egy idézet és egy szőlőcukor vételezésére futotta. Mire a főúthoz értem, láttam, hogy olyannyira már sietnem se kell, így miután a komp célegyenesébe fordultam, sétára váltottam. Közben hívott a húgom, hogy célba értek. Mondtam neki, hogy nekem még másfél-két óra kb. innen a cél.


Azért a komppara idén is megvolt: mindig az utolsó percekig izgulni szoktam, feljutok-e, még így is, hogy minden esély megvan rá. Az idei időzítés tökéletes volt, volt idő pecsétre néhány (feles) pohár teára is bőven, meg fényképezgetésre, de éppen csak az ehhez kellő idő telt el és már itt is volt a komp.


A túlparton meglehetősen jó állapotban sikerül leszállnom, robotmozgás sehol, bár az első lépések azért fájnak kissé, mire belelendültem újra.
Rátapadtam egy nagyon jó tempót nyomó párosra, melynek hölgy tagja az volt, aki még a Kevélyek előtt lehagyott. Csodáltam is, hogy még csak itt tart, illetve azt is, hogy a Sukola-kereszt után egyre erősödő eső ellenére nem vett elő semmilyen esőkabátot – lehet, hogy nincs is neki? Furcsa, a legtöbb futó nem használ ilyet tapasztalataim szerint, pedig pl. a poncsó ugyan hosszú, de nem fülled bele az ember és a mozgásban se akadályozott túlzottan. Szinte már szakadt, egész úton nem esett ennyire, miközben kapaszkodtunk felfelé a dombhátra, le is maradtam tőlük kissé. Mikor azonban felértem, nekiiramodtam, egész jó tempót sikerült felvennem, így sorra maradtak el a túrázók, egyesek meg is lepődtek, hogy lehet még 74 km-el a lábamban is futni. Pedig lehetett, idén, semmi akadálya nem volt ennek szerencsére.


Szob temploma
Húgomék elém jöttek a buszmegállóhoz és az utolsó métereken végigkísértek a célig. Mondták, hogy még így 70 km-es távval a lábamban is nehéz velem lépést tartani. Minden eddiginél korábban, 19:15 körül be is értem, köszönhetően annak, hogy az utolsó 1-2 km-en jó tempóban futottam. Az összidőm viszont 14 óra sem lett, tehát jó fél órát vertem az eddigi legjobb eredményemre, köszönhetően annak, hogy később indultam és mégis elértem a szokásos kompot. Idén ez az eredmény 16. helyet, ill. női mezőnyben 2. helyet ért (amennyiben ez verseny lenne, de hát nem az... mérés ellenére igazából magammal versenyzem).

Tehát azon felül, hogy úgy nézhettem ki, mint egy ázott kutya (meg valószínűleg olyan szagom is volt) remekül sikerült minden. Vazullal a célban idén is összefutottunk – úgy látszik, minden évben van itt egy-egy ismerős. Hamarosan Petiék is megjöttek az autóval és hazaindultunk. Útközben találkoztunk jó pár meglepetés őzzel a nosztrai rétek mentén - de szerencsére nem közelebbről.

Eddig ez volt a leggyorsabb pálosom
Idén mondhatni nem volt regenerációs szakasz se, másnap is egész szépen olajozottan mozogtam az eddigiekhez képest, sőt még futni is tudtam. Hogy ezt a cipőnek köszönhetem, vagy a proteinitalnak, amit a túra végén még gyorsan megittam, vagy egészen másnak? Sose fog kiderülni, mint az se, mi lett volna, ha elérem az eggyel előbbi kompot végre. Majd jövőre talán… mert eldöntöttem, hogy nekivágok a 10-es sorozatnak. Az ötödik teljesítés alkalmából egy Pálos 70 pólóval leptem meg magamat.

Készítettem egy apró statisztikát is, mert mindig kíváncsi voltam, voltaképp mekkora részét is teszik ki a teljes útnak a futott szakaszok. Kiderült, hogy csak az út 1/3-át futom le, ami összesen 25 km, a többi 49 km-en gyaloglok. A Huawei szerint a pálos napján 9 hamburgernyi kalóriát égettem, ebből kb. hármat rögtön meg is tudtam volna enni. :-)



3 megjegyzés:

  1. Fel se ismertelek, olyan gyorsan átrohantál a ponton, csak akkor láttam, hogy te voltál, amikor sikerült beüzemelni végre a technikát és a hivatalos nyitás előtt érkezett túrázókat is bevittük a rendszerbe. A budaszentlőrinci terelés a nordic walking fesztivál miatt volt, de próbálom meggyőzni a "főnökséget", hogy rendszeresítsük. Solymárnál meg azt gyanítom, hogy a Mária út került terelésre ugyanúgy, mint az OKT Piliscsabán, ugyanis a MÁV a felújítás után minden turistautat letiltott az állomásokon lévő átjárókról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szötske voltam, csak valamiért nem írja ki. :-)

      Törlés
  2. Remek túraleírás, élvezet volt olvasni. Gratulálok az új egyéni rekordhoz.

    VálaszTörlés