Szomor felé félúton

Várnak, hívnak megint a hegyek

Így az emberélet útjának felén, valamint a Kitörés emléktúra 60 km-es távjának célja felé félúton, a Jegenye-völgy felső szakaszán hegynek fel baktatva sok mindenről gondolkozik az ember. Ilyenkor már maga mögött hagyta a Budai-hegység minden szempontból technikásabb részeit, búcsút intett a Diós-árok, a János-hegy, Hárs-hegy, valamint az Újlaki-hegy embert próbáló emelkedőinek, tükörjeges, csúszós szakaszainak vagy éppen a Virágos-nyereg előtti embert marasztaló sártengernek, letudott pár nyaktörő köves jégpályát lejtmenetben, a jégjáró alkalmatosságának köszönhetően szerencsére nagyobb nehézségek nélkül, kiállt megannyi sort először is az indulásnál uralkodó őskáosz közepette, majd utána szinte minden egyes ellenőrzőpontnál, sőt még a Virág-völgy egyszemélyes ösvényén araszolva is, hogy végre valahára saját tempójában haladhasson. Ilyenkorra nagyjából már kiderül, hogy az aktuális kondíció mire elég, az izmok már jól bejáratódtak, de egyben már fáradnak is, hamarosan eljön az az idő, amikor már nem lesz jó megállni, 10 percekre sem, mert nehéz lesz újból útnak indulni. Ha közbe nem jön valami váratlan esemény, akár célidő is prognosztizálható kis túlzással. Kiderült, hogy megfelelő-e az öltözet, elég-e az útravaló, megvan-e szükséges kitartás, ami egyre csak visz előre.

Vajon megfelelő-e az öltözet?

 Lassan a 10-szeres teljesítés felé is félúton járok, ha sikerül a mostani küldetés, ez lesz a negyedik a sorban, így a tarsolyomban van már valamennyi rutin, előre tudom az útvonal lassan összes kanyarját fejből. Úgy érzem, úgy tapasztalom, utam szüntelenül felfelé ível, szinte végeláthatatlanul, nem gondolva azzal, hogy a Kutya-hegy csúcspontja után után már jön az elkerülhetetlen lejtmenet. Bár még lesz egy-egy kisebb magaslat, a célba érés után utam véget ér végérvényesen. Az az élmény lesz az enyém, amit út közben tapasztaltam, amit magamnak szereztem. Ha csak végigrohantam, akkor az, ha próbáltam mindent magamba szívni szépen komótosan, amit lehetett, amit az út kínált, akkor az. Hogy melyik változat a jobb, afölött ítélkezni nincs semmilyen hivatottságom, nem is teszem, hiszen bár minden út egyedi, mégis egy helyre visz. Lehet, hogy mécses fogja jelezni, hogy itt voltam, végigküzdöttem, megcsináltam, amit kellett, de az is lehet, hogy nevem, létem örökre feledésbe merül majd, mint megannyi katonáé, akik itt nyugszanak a környező hegyekben. 

Rengeteg katona talált végső nyughelyet a környező hegyekben

 

Egy-egy mécses meggyújtásával is megemlékezünk a kitörés áldozatairól (fotó: Gombos Zoltán)

Kapaszkodunk tehát útitársammal, Zolival felfelé a Zsíros-hegy emelkedőjén bízva abban, hogy idén is célba fogunk érni. Neki az ötödik, nekem a negyedik teljesítésem. Még néhány óra gyaloglás, és elérjük a szomori sportcsarnokot. Hagyjuk sorban magunk mögött a túratársakat, bár nem futunk, tempónk meglehetősen húzós, kevés túrázó tud velünk lépést tartani. Még emelkedőkön felfelé is. Most nincs rajtunk a hómacska, így ahogy egyre feljebb érünk a hegy magasabb régióiba, egyre több figyelmet kell fordítani a talajviszonyokra. Hiába azonban a fokozott óvatosság, a Muflon itató előtt pár méterrel mégis sikerül hatalmasat zakóznom. Zoli is túl van már egy esésen, ő az Újlaki-hegy lejtőjén fogott nyulat. A hóhatár fölött sok itt is az eljegesedett szakasz, bár annyira még nem akut a helyzet, mint amivel a Normafa után szembesültünk. Onnan tulajdonképpen a Hárs-hegy vasútállomásig nem volt semmi értelme levenni a hómacskát, mert néhány vagy néhány száz méter múlva vehettük volna vissza. Mivel előző nap egy jókora részt lefutottam a túra Budai-hegységben vezető útvonalából, tudtam mire készüljünk. 

Imbolygó fénycsóvák felfelé a Nagy-Szénáson 

Távolban a város és az agglomeráció fényei

Megbeszéltük, hogy együtt megyünk, hiszen utoljára a tavalyi Kitörésen találkoztunk - akkor kb. pont ezen a részen köszöntünk egymásra. Zoli ugyan rendkívül gyorslábú túrázó, mégsem futó, nem kényszeríthettem arra, hogy végigfussa velem legalább a sík és lejtős szakaszokat. Emiatt el is engedtem eredeti tervemet, hogy idén nagyjából végig megpróbálom tartani a futótempót és összehozok egy 10 óra alatti eredményt, ami számomra rekordteljesítmény lenne. Tavaly alig volt az időm 10 óra felett (10 óra 10 perc), így ez korántsem lenne lehetetlen számomra ez az időeredmény. Egyedül annyi volt a kikötésem, hogy ha a Szénás környékén benne vagyunk még a 7 órában, akkor elfutok előre, mert van még esélyem a rekorddöntésre. 

Ejtőernyősök vertek tanyát a Kaán Károly-kilátó alatt

Azonban pont ezekben a percekben átlépte a csuklómon ketyegő okosóra ezt a kiszabott időtartamot. Tehát alig, mintegy fél-háromnegyed órával csúsztunk ki a limitből. Pedig mindent megtettünk azért, hogy benne legyünk, a lejtőket, ahol lehetett megfutottuk, lehetőleg gyorsan végeztük a grödli fel-le vételét és még emelkedőknek is bámulatos tempót mentünk. Ami egyértelműen hátráltatott minket, az az egyes pontokon uralkodó szervezetlenség és az ennek köszönhetően feltorlódó, lassan előrehaladó sorok voltak. Sokan az emléktúra jellegéhez méltatlan viselkedést tanúsítva a sorok mellett előretolakodtak és hátráltatták a sort becsületesen és türelmesen kiváró túrázókat (akik azért többségben voltak). Azokon az útszakaszokon, ahol az ösvény egyemberesre szűkült, például a Virág-völgyben, szintén képtelenek voltunk saját tempónkban haladni, ha nem akartunk tolakodni, be kellett állni a lassan előrefelé araszoló sorba. Nem mindenki készült előre a csúszós útviszonyokra, így néha egy-egy kritikusabb résznél várni kellett. Az előző heti szélvihar néhány fát is az útra döntött, ezeket is vagy át kellett mászni, vagy ki kellett kerülni. Az ilyen útakadályoknál is feltorlódott a nép. 

Tábortűz az Újlaki-hegy alatt

Összességében nézve a vártól a Virágos-nyeregig megtett 22 km alatt sokkal kevesebb volt az ideálisnak mondható szakasz, mint a valamilyen oknál fogva viszontagságos. Nem várt körülmény volt az Újlaki-hegy és a nyereg között a cipőleszedő állagú sár. Bár a jégen viszonylag gyorsan és biztonságosan tudtunk haladni a macskáinknak köszönhetően, ezen semmilyen eszköz nem segített. Maradt tehát a cuppogva tapicskolás. Csak az egyre közelebbről hallatszó lónyerítés adott némi biztatást, hogy hamarosan vége szakad a szenvedésnek, megérkezünk az ellenőrzőpontra, ahol forró teával és szendviccsel várnak és egy picit megpihenhetünk az ismét nehéznek ígérkező Csúcs-hegy alatti szintösvény előtt. 

Az Újlaki-hegy már a szovjeteké

 A pihenő közben fontolgattuk a jégkarmok visszavételét, illetve azt is, hogy kerülünk a kéken. Végül, mivel semmi nehézséget nem tapasztaltunk a katonasírnál lévő leágazásig, vállaltuk a rendes útvonalon való, hómacskamentes haladást. És jól is tettük, egy-két kisebb kifagyáson kívül nagyon jól lehetett előre haladni. Ekkorra már fogyatkozott a sosem látott tömeg is, hiszen sokan csak 25-ös távra jöttek, a 35-ösök ekkorra, 10 óra tájban már mind elrajtoltak. Nagyjából a saját tempónkat mehettünk, csak néha kellett beállni mások háta mögé - előzni ugye itt se nagyon lehet. Solymárt meghaladva pedig jó ideig már-már azt hihettük, ma éjjel egyedül kapaszkodunk felfelé a Jegenye-völgy felső szakaszán. Azonban ez a csalóka érzés nem tartott sokáig, nemsokára újabb és újabb csapatnyi túrázót hagytunk le, többnyire katonaruhás németeket és civil öltözetes magyarokat vegyesen. Bár legtöbbször csak akkor tudtuk eldönteni, kikhez van szerencsénk, ha beszélni is hallottuk őket. 

Közel a féltávhoz - a solymári ellenőrzőponton

 De most éppen már túl 30 km-en, azaz a túratáv felén, tápászkodom felfelé egy gödörből a jeges talajon, kicsit fájlalva a tenyerem és a könyököm. A rekordkísérlet füstbe ment, semmi reményem már 10 órán belül beérni Szomorra, hiszen még az aktuális emelkedőből is jócskán van még hátra. Ráadásul mihelyt elérjük a kocsmát, a jégtalpakat is vissza kell venni, fogyasztunk is valamit a táskánkból és a büfé kínálatából, ezzel is megy majd az idő. Az ember folyton kerget bizonyos álmokat, ezek között rengeteg hiúságot is. Vajon számomra az ultrafutás is ilyen? Ha így haladok, sosem fogom megtapasztalni... De mi van ha nem tapasztalom meg soha? Veszítek vajon bármit is? Ha 6 percesekben végigfutom, ha 24 óra alatt végigvánszorgom ezt a 60-as távot, akkor is Szomorra érek és megkapom, amit érdemlek. 

Egy-egy síron mécsest is gyújtottunk, annyira azért nem siettünk, hogy ez ne férjen bele

 Nézzük inkább úgy, hogy mi az amit nyerek a lassabb tempóval. Ami egyébként korántsem lassú - 10-11 perces kilométereket megyünk, ha nem állunk meg közben kényszerűségből vagy szükségszerűen. Közben rengeteget társalgunk túraélményekről, családról, világról, közben megemlékezve a túra apropójáról is. Zoli még a Kutya-hegyről lefelé futva a háta mögött elszaladó őzcsapatot is észreveszi. Van időnk minden ponton fotózni, teázni, eszegetni, felszerelést igazítani, cserélni, ha ez szükséges, de arról továbbra sem kell lemondanunk, hogy ha haladunk, akkor a gyalogtempóba beleférő lehető leggyorsabban tegyük azt. Nem kell dideregnem az erdőmentes részeken feltámadt hideg szélben, mert fel tudom venni bátran a pehelykabátom és nem kell félnem attól, hogy rögtön bele is izzadok a futás miatt. Több idő van feltérképezni a csúszós részeket, úthibákat is, nincs is több esés ennek köszönhetően, akkor sem, mikor jócskán már a forgóajtó után megszabadultunk a hómacskáinktól - immár végleg. És ami a legfontosabb: a 60 km sokkal kevésbé gyötör meg, mint tavaly, amikor egy részét futottam a távnak. A Kakukk-hegyet lehet, hogy idén legyalulták, mindenesetre mire fáradni kezdek, már fent is vagyok a csúcson lévő ellenőrzőpontnál. És igen, a legeslegvégén, a csarnok előtti emelkedőn még egyet sprintelni is kedvem támad. A túrázók valószínűleg döbbent arccal nézik a bizonyára bolond lányt, aki azért a kapuban megvárja a túratársát, hogy együtt vegyék át a díjazást, ha már végig együtt rótták a kilométereket. 

Nekem negyedik, Zolinak ötödik teljesítése, lassan régi motorosnak számítunk itt.

 12 óra 10 perc, ennyi idő alatt értünk célba, ennyi idő jutott nekünk, hogy a budai vártól Szomorig szembesüljünk avval, amit ez a túra valamint egymás társasága adott, adni tudott. Kicsit ugyan csalódás, hogy ebből a nettó gyaloglási idő mindössze 10 óra 30 perc volt, és nem feltétlenül avval ment el az időnk, hogy a frissítőpontokon töltekeztünk, fotózkodtunk és a hómacskát veszegettük fel és le. De hát ez van, az idei körülmények erre adtak most lehetőséget. 

Sok időt vesztettünk a pecsétekre várva

Örüljünk tehát a sikeres teljesítésnek, a célban kapott gratuláció mellé a pálinkának, amivel koccinthatunk, valamint a finom virslinek és a teának. A szervezők ugyanis arra mindig ügyelnek, hogy ne valami kommersz változatot kapjunk. Csak magamat tudom ismételni: Szomoron ne szomorkodjunk! Kár, hogy évről-évre nem tudnak mit kezdeni az indításnál és a látogatottabb ellenőrzőpontoknál uralkodó káosszal. Márpedig ez magától jobb nem lesz, mert így a pandémiás időszak utáni szabadságban az eddigieknél is jóval több résztvevőt vonzott ez a túra. 

Pálinkával ünnepeljük az újabb sikeres teljesítésünk a célban (fotó: Gombos Zoltán)

 És az egyik legnagyobb öröm az ürömben, hogy idén minden eddiginél kevesebb erőfeszítésbe kerül a hazaút, Peti ugyanis eljött értünk autóval a hajnali 5 óra körüli időpont ellenére is. A Budai-hegység egyre közelebb kerülő ormai felett mindenféle színekben körvonalazódik a napfelkelte, és mire a napocska felkapaszkodik a csúcsok fölé, haza is jutunk, illetve Zoli is vonatra szállhat Kelenföldön.

Végeláthatatlan sorok várnak az indulásra, évről évre többen vagyunk.

Strava link: