Halálfutam a Balaton fölött

 

Hajnali 5 körül nekiindultunk a Balaton felé tartó mintegy 2 és fél órás autóútnak, miután fedélzetre vettük két utasunkat, Mátét és Pétert. Szerencsésen és szinte bökkenőmentesen sikerült is odanavigálnom a badacsonylábdihegyi Herceg Ferenc strandra, Peti is remekül ellátta a sofőr feladatát. (Megjegyzés: Peti a párom, nem összetévesztendő Péterrel, aki majd a türelmes útitársam lesz, és végigkísér ezen a hosszú úton – vele még a Vérkör után ismerkedtem össze.) Ezzel Peti rá is szolgált az egész napos strandolásra, SUP-os próbálkozásra és kempingezésre a Balaton partján. De most nem az ő története áll itt.

Lehetett volna lent lubickolni is...

A három hibbant utas kicsit másképp gondolta: szépen beálltak a strandon kígyózó sorba és hamarosan a kezükben lobogtathattak egy szépen kivitelezett itinert, ami egyben beugró volt egy kellemes 113 kilométeres sétára a Balaton-felvidéken. Ugyan mi ebben a rossz: ragyogóan süt a nap, a Balaton északi partja tele van szebbnél-szebb tájakkal, látnivalókkal. Most itt az alkalom: egyben mind végig lehet nézni a balatoni kéktúra összes attrakcióját és csak annyi a feladat, hogy egyik lábunkat tegyük a másik elé. Nem lóverseny, futni egy lépést se muszáj, ha nem akarunk, de ha éppen úgy kellemes, néha meg is lehet húzni a tempót – hajnali 6-ig, a pétfürdői cél nyitásáig belefér az is. Ne is hallgassunk a sápítozókra, akik szerint nem egészséges ekkora kánikulában a napon tartózkodni, Isten ments naphosszat gyalogolni, egyébként is tönkre fognak menni a térdeink, ízületeink, napszúrást kapunk, leégünk ennek minden következményével, meg kiszáradunk és mindenféle bajunk lesz, ha nekiindulunk egy-egy ilyen „halálfutamnak”. Útitársam, Péter anyukája így hívja ugyanis ezeket a hosszú távú teljesítménytúrákat, amitől jó anya módjára mindig próbálja lebeszélni a fiát. Sokszor nem is szabad tudnia, éppen mire vállalkozott a fiacskája. Az én anyukám szintén hiába próbálkozik. Nála nincs külön neve a teljesítménytúráknak, én csak azt szoktam megkapni, hogy: „Muszáj neked ilyenkre járnod?” „Elkopnak az ízületeid, öregkorodra tönkre megy a térded” – mikor mi az aktuális végtag és testrész. Tényleg, senki sem kényszerít, szóval most is szabad döntésem volt, hogy én sétálok egyet jót a Balaton északi partján mintegy száz másik hasonszőrű bolonddal egyetemben, ahelyett, hogy a parton kortyolgatnám a hűs sört vagy két pofára zabálnám a hekket és a lángost két csobbanás közt.

Van aki az élet kellemesebb oldalát választotta ma... és van aki nem

Máté már el is tűnt, mikor mi fél nyolc táján nekiindultunk a hosszú útnak. Végül ő lett az első befutó, nem semmi srác. Az ő tempóját elég kevés ember bírja, volt szerencsém hozzá még a Communitas Fidelissimán egy rövidke ideig. Mi kicsit kényelmesebb iramot fogtunk meg, ami nagyjából 9-11 perces kilométereket jelent, emelkedőn is benne vagyunk bőven a 15-ben. Tartjuk is ezt egészen a 70 kilométerig. Ott már kezdünk kicsúszni belőle. De ne szaladjunk még ennyire előre, addig még elég hosszú az út, teli sok élménnyel. Igen, addig az egész vándorlás többnyire pozitív élmény volt dacára a bőven 30 °C fölötti hőmérsékletnek és a kegyetlen UV-sugárzásnak. Ugyan néha megjegyeztük, hogy nagyon tűz a nap, meg megvizeztük a sapkánkat, kendőnket (kaptunk a rajtban egy nagyon dizájnos csősálat, aminek nagy hasznát vettük), meg ittunk gödény módjára és dobáltuk be a sótablettákat.

Szokatlan nyüzsgés a Badacsony tetején

Semmi különösebb időtervünk vagy célunk nincs is: jókat beszélgetni, közben élvezni a látottakat, kicsit csevegni a túratársakkal, ha alkalmilag összeverődik egy-egy kisebb banda és rendületlenül menni csak előre, hiszen az ominózus „híd túl messze van”. Azért jó volna nagyjából még 9 előtt, a nagy hőség beköszönte előtt célba érni. Az első nagyobb megpróbáltatás a Badacsony bazalttömbje, de viszonylag hamar ott vagyunk a Kisfaludy kilátónál lévő pontnál. A kilátót persze meg is másszuk, mint a túra során majdnem az összeset, evvel is gyűjtve még egy kis plusz szintet és kilométert (végül 117 km-t mért az órám a kisebb tévelygésekkel és kód- és pecsétkeresésekkel együtt). 

Minden egyes kilátóban páratlan panoráma fogad

Ha egyetlen kritikát megfogalmazhatok evvel az összességében remekül megszervezett, jó ellátású túrával kapcsolatban, az igazolás bonyolultságát illeti. Kétféle rendszerben kell igazolni az itiner két oldalán. Vannak a hivatalos ellenőrzőpontok, ahol egy-egy pecsétet nyomnak az igazolólapra a pontőrök. De ez nem elég, van mellette néhány titkos és kevésbé titkos önellenőrző pont is, ahol kódokat kell felírni (előre kitalálhatatlan palindrom szövegek formájában). Az itiner túloldalán meg be kell gyűjteni a Balatoni kéktúra összes bélyegzőjét a hivatalos bélyegzőpontokon. Számos EP van és még több pecsételőpont és aki nem bújja folyton a tracket vagy a leírást, nagyon könnyen kihagyhat egyet-egyet. A titkos és nem annyira titkos kódok mellett is igen könnyű elmenni, ha belemélyed a túrázó a szemlélődésbe, gondolataiba vagy éppen benne van egy jó kis beszélgetésben. Ha egyedül mentem volna, és nem jelzett volna Péter órája mindig egy-egy pont közelében, én is kihagytam volna sok pontot (egy titkosat, ami nem szerepelt az előre megadott letölthető tracken, így is sikerült). A kéktúra pecséteket Badacsonyban például többedmagunkkal hosszasan keresgéltük. Éjjel ez a művelet még fáradságosabb volt. Persze tudom, ennek otthon utána lehet nézni előre, ha az ember már elég rutinos. De mind a ketten elsőbálozók voltunk.

A hűs Klastrom-kútnál

Lepke a kéken

E kis kitérő után haladjunk is lefele Badacsonytomaj irányába a hűs vízű Klastrom-kút és a kálvária mentén, immár bele- belekocogva a kellemes lejtőbe. Itt még nagyon jól esik az árnyas erdőben. De hamarosan kibukkanunk a Káli-medence katlanjába, ahol szinte végig tűző napon masírozhatunk. Néha persze vannak erdős részek is, mint a Csönge-hegy emelkedőjén, amiről azt írja a turistakalauz: „Nagy hegységeket is megszégyenítő, igazi meredek hegyoldalban szerpentinezik tovább az ösvény fenyők és tölgyek alatt, fel az Őrsi-hegy és a Csönge-hegy nyergébe.” Na én rettenetesen vártam azt a magashegyi hangulatot, de csak nem akart eljönni. Meredek emelkedőn kitett, sziklás terepen kanyargó zergeösvényre asszociáltam, erre csak egy rövidke emelkedő volt némi fenyőerdővel és borókással fűszerezve. Kimondottan csalódott voltam. Éppen efelett morfondírozva majdnem el is sétáltunk a túra első igazolókódja mellett, még jó hogy figyelmeztetett pár éberebb túratárs. Később szemügyre vehettük a túra első áldozatát, egy az ösvény közepén fekvő jobblétre szenderült őzbak formájában. Ő eddig bírta. Körülötte meglehetősen penetráns szag terjengett, így inkább gyorsan távoztunk a kilátó irányába. Természetesen megmásztuk ezt is, miután néhány újabb túratársat üdvözölve sikerült lefotóznom a túra kabalalepkéjét.

Sok apró csodát rejt az útvonal

Salföld határában meglátogattunk egy tanösvényt, ha jól emlékszem, itt volt a második palindrom kód, amire megint túratársak hívták fel a figyelmet, különben újfent simán elsétáltunk volna mellette. Majd tovamasíroztunk a salföldi major mellett, ami felidézte régi nyaralások emlékét. Ezután következett a túra leghosszabb aszfaltos szakasza, természetesen számottevő árnyék nélkül. Egyedül csak a kékkúti ellenőrzőpont és ásványvíz enyhítette kínjainkat. Persze próbáltuk ezt nem így felfogni, tűrni kell a hőséget és kész, inni mindig eleget, haladni és csak haladni, majd jön az esti enyhülés és minden jobb lesz... Tényleg ennyire naiv az ember? Letérve az aszfaltról voltak olyan látványosságok, mint a sóstókáli templomrom, a tanúhegyek és a Hegyestű is a távolból figyelték a kitartó vándorokat. A látvány éppen idilli volt, a körülmények kevésbé. De ezekkel ilyenkor tilos foglalkozni. Kővágóörsön és Köveskálon is túlhaladtunk, az utóbbi településen a Káli kövek borászatban fogyaszthattunk is kedvünkre 1000 forintért. Egy fröccsöt és egy zsíros kenyeret választottam, Péter szódázott inkább. Remek, ízletes frissítő volt mindegyik. Ahol kutat láttunk, vagy vettünk vizet, vagy vizeztük a fejfedőnket és ittunk bőségesen. Szerintem ennek köszönhettük, hogy stabilan tudtunk haladni és tartani a tempónkat. Itt már egyébként közel 30 km volt a lábunkban.

Variációk tanúhegyekre

Hamarosan pecsételtünk Monoszló határában, majd felkapaszkodtunk a Hegyestűre. A bazaltormot sajnos csak pénzért vehettük volna szemügyre, így inkább letelepedtünk kicsit szerelvényt igazítani a padokra a hegy tetején. Sajnos a múltkor is sérült ujjam a bal lábamon már egy ideje megint sajgott, így megnéztem, mi az újság. Nem láttam semmilyen hólyagkezdeményt, de a biztonság kedvéért inkább leragasztottam. Viszont volt egy minihólyagom szintén a bal lábamon (ilyen aprócskát még sose láttam), ami semmilyen panaszt nem okozott, nem is tudom, mitől jöhetett létre. Ezzel nem is foglalkoztam a továbbiakban – nem adott rá okot. Vízvétel, sótabletta, némi rágcsa és irány tovább a tagyoni szőlők felé, ahol egy nagyon trükkös titkos ellenőrzőpont volt elrejtve. Ugyanis le kellett hozzá menni a hegyről, majd utána újból felkapaszkodni. Ezt szerencsére nem tudtuk kihagyni mert rajta volt a kék útvonalán és már figyeltük az itinert is végre, miután egy túratárs kiokosított minket. Van egy olyan rossz szokásom, hogy itinert én csak túra után szoktam olvasni... mondjuk túra közben szemüveg nélkül már nem is látom, szemüveget meg nem hordok, mert zavar. Ilyen, ha öregszik az ember, mellette meg hiú. Ez egyértelműen nem szervezői hiba, hanem saját. 

Köveskál felé, tűző napon

Tagyon után Szentantalfán haladtunk keresztül, ahol egy sporttelep vizét csapoltuk meg véletlenül a közkút helyett. Aztán persze azt is megcsapoltuk, vízből sosem elég ebben a hőségben. Mellé még lecsúszott egy-egy gél is. Kis szakaszon ismerős tájon haladhattam, ahol múlt héten is halálra ijesztettem néhány borjút az elektromos kerítésen túl. Most csak egy menekült előlem. Nagy örömömre sikerült lefotóznom a múlt héten látott csinos házikót a búzatábla közepén. Behúztuk a negyvenest is. Hamarosan ott magasodott előttünk a Halom-hegy, amire szintén fel kellett másznunk, hogy dinnyét együnk, mellette persze igazoljuk is ottlétünket. Kicsit kavarogtunk, hogy megleljük a kékes bélyegzőt, aztán felmásztunk a kilátóba, hogy megszemléljük az ellenállhatatlan panorámát, majd mentünk a pontra dinnyézni. Szegény pontőröknek kézben kellett mind felcipelni ide. Minden nagyon finom volt, még a kukacos gumicukor is és a pontőrök is rendkívül kedvesek voltak.

Például lehetne most fröccsözni ott a teraszon egy napernyő alatt

Hegyestű

Mediterrán hangulat

A félénk bocik

Ház a búzamezőben

Itt még minden jó

Siettünk, hogy utolérjük a virtuális farmerünket, aki már messze elhúzott  a hosszabb pihenő alatt. Péter beprogramozott ugyanis az óráján egy virtuális partnert, akinek 9-re kéne odaérni Pétfürdőre. Az ő tempóját kellett (volna) követnünk. De aztán kiderült, hogy az óra a haladásunknak megfelelően újabb és újabb partnereket (azaz egy félrehallásomnak köszönhetően farmereket) küld. Akik kimondottan jól érezhetik magukat ezen a szőlőkkel, napraforgó- és búzatáblákkal teli vidéken. Akad itt mezőgazdasági munka, kérem! Hosszú gerincen haladtunk a Hideg-hegy irányába, ahol észrevétlenül elsurrantunk a titkos pont mellett és most nem volt ott senki, hogy figyelmeztessen. Figyelmünket inkább a balatoni panoráma kötötte le egy házikó teraszán, ahol kedvesen be is akartak invitálni fröccsözni. Mi sajnos visszautasítottuk a lehetőséget, pedig állítólag csupa kedvességből, ingyen és bérmentve kínálták az arra járókat. Hamarosan odaérkeztünk a Zádorvárhoz, ahol egy cserkésztáboron kellett keresztülverekedni magunkat. Volt aki az ösvényre állította a sátrát. Biztos rendkívül boldogok voltak azok a kollégák, akik már sötétben estek keresztül egy-egy kifeszített sátorzsinóron. A várban pecsétbegyűjtés, majd lementünk a kúthoz. Azt a pici szintveszteséget bőségesen kompenzálta a bővízű kút hűs vize, ami lábáztatásra is elsőrangú volt. Viszont a lábáztatáshoz a zoknit is illik levenni... Ekkor szembesül az ember a horrorfilm első kockáival. Alakulóban voltak bizony a hólyagjaim a bal lábamon (már megint). Egy a sarokrészen, egy az ujjamon, a minihólyag meg köszöni, elvan változatlanul, szerényen meghúzódva, mintha ott se volna. Újabb kötözés, zoknicsere és gyerünk! Mintha újjászülettek volna a talpaim a fürdőtől. Legurul egy-egy citromos sör az EP-n némi házi süti kíséretében, megmásszuk a Gellákat, aztán ámuldozunk a Cseri kastély árnyas parkjában, hogy egyesek képesek a medenceparton koktéllal a kézben pofátlanul hűsölni, holott lehetne 113 km-t gyalogolni is a hőségben. 60 környékén tartunk. Gondok már a láthatáron, de még csak köröznek rendületlenül a fejem felett. Még tartom magam és a tempót is.

Előre, csak előre!

Panoráma a Balatonra

Csipetnyi Erdélyország

Tudom, már unalmas vagyok ezzel, de normális emberek ebben a melegben például ezt csinálják

Az Evetes-völgyben ahelyett, hogy mókuskák szaladgálnának, mindenféle gizgaz tenyészik és út se nagyon van. Kód az bezzeg van, de mi a bozótharcra koncentrálva megint elsétálunk mellette. Miután a jó sziklás meredek ösvényen kikapaszkodtunk eme evetek rettenetes helyéről (ajánlom következő évben az eszperente kódokat), rájövünk tévedésünkre. Még csak kétszáz méterre vagyunk, lemászunk újból. A mögöttünk jövő csapat éppen a kódot olvassa le, mi is megtudjuk, hogy „sátán Olaf  a falon átás”. Mi még nem ástuk át magunkat a saját falunkon, mert az csak Füred után jön négy szintbéli tüske formájában. Nevesítve a tüskéket: Tamás-hegy, Péter-hegy, Csákány-hegy és Csere-hegy. Sötétedik lassan, a Balaton fölött színes ballon lebeg, érezhetően hűl a levegő. Egyedül a sajgó talpaim tiltakoznak, hogy belemeneteljek ebbe az esti idillbe. Kár lenne azonban kihagyni a füredi lakomát a Léna borozóban!

Egy pont a sok közül, sörrel, sütivel vártak

Immár a nap leáldozott és nekünk is kezd leáldozni

A borozó előtt órám elcsippantja a 68-ik kilométerünket is. Bent hideg gyümölcslevessel, rizseshússal, két italkuponnal várnak. Italkuponért csakis koffeint kérek jó töményen: kávét és kólát. Hajnali fél négy óta talpon vagyok és fél hét óta szakadatlanul menetelek. Az étkek mind nagyon finomak, a kiszolgáló hölgyek is nagyon kedvesek. Megszemlélem újból a lábaim, a sarkam új kötést kap. A felsőm is lecserélem. A hátsóm is ápolásra szorul, mert kicsípte az izzadság. Lassan az órám is tölteni kell, picit fuelt adok neki. Aztán nincs mese, neki kell menni a falnak és az éjszakának!

Füred fényei

Az éjszakai hőmérséklet már-már kellemesnek mondható volt, lendületes rajtot vettünk és pikk-pakk fent is voltunk a Tamás-hegy tetején a Jókai kilátóban. Fejekre vigyázni, indul a mászás, hogy megcsodáljuk a Füred by night panorámát. Lefelé már kicsit küzdelmesebb volt a köveken, de ezt is abszolváltuk. A Péter-hegy ösvényén kicsit túlmentünk, hogy gyűjtsünk még pár száz plusz métert a trackünkbe, de szerencsére ezt a tévedést is hamar észrevettük. Nekiduráltuk magunkat, nyomunkban egy másik fejlámpás társaság is. A mászóka több szakaszos volt és minden egyes alkalommal azt hittem, már vége lesz. De csak egyre keményebb lett. Csanyának (Peaks of Bakony) köszönhetően túloldalról már másztam ezt a hegyet, de csak arra emlékeztem, hogy valamelyest lefelé futható volt ez az irdatlan meredek, köves ösvény. Hát felfelé még gyalog is szenvedős. De azért ide is feljutottunk és le is Csopakra. 2/2 pipa, jöjjön a harmadik, a Csákány-hegy. Ebből is arra emlékeztem, hogy jó köves, de talán annyira nem meredek, mint Péter szomszédja. (Bocsánat a Péterektől, amennyiben szidtam őket menet közben.)  Közben Lovasra is betérünk a savanyúvízforráshoz töltekezni minden jóval, amivel a ponton vártak.

Karácsonyi díszkivilágítás minden egyes ponton

A Csákány-hegy kaptatójával is elég flottul megbirkóztunk, fent találtunk is egy remek frissítőpontot. Itt elkövettem egy hatalmas hibát: hiába kínálta a kedves pontőr hölgy annyira, mégse kértem kávét. Pedig ha előre tudom a folytatást, ezer százalék, hogy kérek legalább egy nagy bögrével. A kilátómászás-sorozatunkat most megszakítottuk. A lefelé innen már meglehetősen kellemetlen volt, le is maradoztam Péter után a sajgó lábaimnak köszönhetően. Azért még az utolsó Csere-hegyet szintén elég jó tempóban megmásztam (itt, a kilátóban készült ősszel a blogom fejlécfotója), de lefelé valami irgalmatlan szenvedés volt a köves úton lebotladozni. Péter kölcsön akarta adni a botjait, de az se segített volna. Egyszerűen borzasztó volt lépdelni a hólyagokkal, de szerencsére nem tudtam, mi lapul pontosan a cipőmben. Mert ha tudom, menten feladom a túrát. Innen már folyamatosan lemaradoztam néhány méterrel Péter mögött. Ő ment elöl, én meg hátul próbáltam tartani a tempóját. Próbált segíteni a nyűgös túratárson, feltöltötte az órám, viselte a panaszaim, kölcsönadta a botokat is. De nem lett jobb semmi sem. Almádi központja felé tartva ráadásul még valami irdatlan álmosság is kezdett rám jönni. Ha mindez nem lenne elég, akkor a főtér környékén, a pecsét közelében jött az is, ami itt egyáltalán nem volt kívánatos. Reggel óta hurcoltam magammal, tehát logikus volt, hogy valahol majd kijön, ami egyszer bement. Hát mondanom sem kell, a legjobb helyet találta meg. Nálam az sajnos nagyon sokszor nem működik, hogy tartogatom, sőt tudom, hogy kb. 1 percem van elkerülni a csúfos balesetet, köszönhetően a betegségemnek. Sajnálatos módon most éppen egy harsány társaság is a közelben cseverészett, akadályozva a műveletet. A szomszédban a vasútállomás, közért, házak, sehol egy alkalmas bokor vagy hasonló rejtek. Versenyfutás az idővel, pásztázom a környéket. Kiszúrok egy virágágyást a főút túloldalán és uzsgyi. Az utolsó előtti pillanatot sikerült elcsípnem. Bocsánat, almádi lakosok! Ilyen sokszor a colitissel élők napi rutinja, ne akarja senki megtudni!

A hajnal első fényei már Litér felé

Hűlt helye a kódnak

A szégyenletes virágágyásbeli kalandom után kicsit megkönnyebbültem és felébredtem, felfelé jól bírtam megint az iramot Vörösberény utcáin. A malom-völgyi frissítőponton lenyomtunk néhány banánt és sütit, kaptam új kólát és már mentünk is tovább. Egy darabig még egész jó volt, aztán megint kezdtem képzelődni, hasonlóan mint a Communitas esti óráiban. Kellemes hűvös fuvallat friss illattal, körülöttem magas hegyek, valahol az Alpokban vagyok. Jobbra kis kunyhó... De rögtön kapcsoltam is, hogy ez így nincs rendjén és ezek a dolgok egyáltalán nincsenek itt, én egy teljesítménytúrán vagyok, benne a pannon tájban. Ok, a friss, illatos szellő stimmel. Próbálom inni a kólát és igyekszem ébren maradni. Nehezen megy, és minden lépés fáj. Lassan a századik kilométerünket rójuk és kezd a távolban hajnalodni, felbukkan a pirosló napkorong. Az út egyre kanyarog a dombok között, felmegy egy magaslatra, majd lejt megint, mezőn vágunk át, majd bozótharcolunk, kerékpárútra vetődünk, ahol kéne lennie egy kódnak, de nem találjuk. Kóválygok, nagyon belassulok. Nagyon úgy tűnik, mintha sehova se haladnánk, összevissza, cél nélkül kanyarog a kék ösvény a dombok közt. Péternek felajánlom, menjen tovább saját tempójában, nem akarom hátráltani. Lehet, hogy inkább feladom Litéren. Nagyon azt érzem, nincs tovább, legszívesebben lefeküdnék aludni valamelyik bokorba. Még 10 perc is jó lenne. De tudom, ha megtenném, ott vége lenne a túrámnak. Biztos nem mennék tovább. Péter nem enged el, holott egész biztos, hogy hátráltatom. Litér pedig még mindig nincs sehol. Még hosszú kilométerek, mire beérünk és felmászunk egy kis dombra az ellenőrzőponthoz. Kérnék kávét a pontőröktől, de nincs nekik. Viszont van koffeintablettájuk. Az is jó lesz! Ha a kokain, hasis vagy LSD tart most életben, akkor azt kérek, csak maradjak ébren és bírjam végig. A hivatalos útból még mindig van legalább 15 kilométer, ami máskor nevetséges táv, de most szinte leküzdhetetlen. Azt mondom Péternek, hogy a következő faluig, Királyszentistvánig még biztos elmegyek. A tabletta kicsit felráz, megint jó iramban és kedvvel másszuk a Mogyorós-hegyet. Amúgy ez egy nagyon vicces hegy, olyan, mintha nem tudná eldönteni, hogy a következő faluig lejtsen vagy emelkedjen-e. Kis lejtő, majd kaptató, megint kis lefelé, majd pár méternyi kapaszkodás. De azért csak lejutunk a végén.

Már a fotózás se megy...

Haha, nem is vicces! (Humorérzékem is elvesztettem már rég)

A falu szélén játszótér és sportpálya, a mosdóba beinvitál egy hölgy, aki éppen ott pakol. De jól esik végre kulturáltan tisztálkodni! Közben a fiúk nyomnak egy pecsétet. Az itinerem a sok pakolászásnak köszönhetően kész saláta, lassan több darabban. Már nem sok pecsét hiányzik róla. A csomagom meg ott van Pétfürdőn, benne a kényelmes papucs. Nincs pardon, menni kell tovább. Az izmaim még jól működnek, tudom előre tenni a lábaim, akkor meg mi a baj? Még mindig 10 kilométer hátra van, rettenetesen sok az. Kezd az új életre kelt nap is pörkölni megint. Egy gáton hagyjuk el a települést, majd egy vasútvonalon átkelve kopasz dombokra kapaszkodunk. De aztán bekanyarog az út egy kellemes erdőbe. Megyünk csak bőszen előre, de úgy tűnik, csak nem fogy az a táv. Aztán újból kikanyarog a kék a szántók mellé a tűző napra. A következő EP megint egy kód lesz egy távvezeték alatt. Onnan már csak 5 km a cél, a megváltás. Már minden távvezetékre azt hiszem, ott lesz, de csak újabb csalódások sorozata. A nap meg csak röhög rajtunk odafent és ontja sugarait. Rémálom ez a halálfutam. Mit halálfutam, halálmenet, vagy inkább halálvánszorgás. Megint szólít a természet, gyorsan be az erdőbe. Persze, hogy pont ekkor jön egy neveletlen vizslát sétáltató bácsi és ér utol néhány túratárs. Itt az utolsó kilométereken egyre hagynak el az eddig mögöttünk haladó túrázók. Nagyon megrogytam. Péter is azt mondja, hogy ő is legyengült, de szerintem csak miattam, hogy tartsa bennem a lelket. Feladnám már bármelyik pillanatban, csak aludhassak kicsit egy fa tövében. Vonszolom magam tovább, most már a kopár dombok tetején menetelünk fel és le. Az előbb nagyon messziről látszott egy geodéziai torony, amit mintha még az autóból láttam volna odafelé. Pont Pétfürdő közelében magasodott. De annyira távolinak tűnt, hogy biztos voltam benne, odáig már nem megyünk el. És tessék, most itt van egy szomszédos magaslaton! Hát csak el kellett jönni idáig! Pétfürdőt meg egészen biztosan törölték Magyarország térképéről reggel óta, mert csak nem akar előbukkanni. Még sok-sok túratárs lehagy, mire ez is megtörténik: gyárkémények a távolban. Sőt, már annyira nem is a távolban, a lábunk előtt füstölögnek, a dombok alatt. Kutyaugatás egyre közelebbről, szippant befelé a civilizáció, talán kicsit gyorsulok is – éppen csak egy hajszálnyit. Muszáj beérni, bár szívem szerint minden egyes lépésnél feladnám már. Akár néhány száz méterrel a cél előtt is. Elhagyunk egy templomot, megnézem a telefonom, már alig csak kb. 500 méter. Tó mellé kanyargunk és ott a nevezetes híd rajta! Nem hiszem, el, nem hiszem el, hogy itt vagyunk, megcsináltuk! 26 és fél óra menetelés után itt a cél!

Gyárkémények a távolban

Edina egy szaletliben vár a tó túloldalán, gratulál nekünk. 113 kilométer, kimondani is rossz, életem eddigi leghosszabb túrája. Gyorsan megszabadulok a cipőmtől és lehúzom a zoknim – bekeményít a horrorfilm. Mellettem egy fekete öves teljesítménytúrázó srác, Dani bizonygatja, hogy ekkora vérhólyagokat még nem látott. Egy gigantikus méretű a sarkamon, egy szintén díjnyertes darab az ujjamon, a minihólyag is szerényen integet, hogy helló, én is megvagyok még. A jobb sarkam meg megúszta egy apróbb vízhólyaggal. Ez a jobb lábam mindig a mázlista. Pedig a szenvedős menethez már az az egy is elég lenne. Anyukám beájul, ha meglátja őket (mondjuk nem fogja). Most mondjam azt, hogy az izomzatom meg teljesen friss, könnyedén hajolok, emelem a lábam? Nem nagyon vigasztal a hólyagjaim nézve. Péter hoz egy jó adag sört, koccintunk a sikeres teljesítésre. Közben megvárjuk Petit, hogy hazavigyen minket. Ha már volt olyan rendes és végig elviselte a társaságom, én is hozok egy sütit Péternek a közeli cukrászdából.

Az utolsó méterek

Sorra érkeznek be a túrázók, de úgy tűnik, eléggé meggyérült a mezőny. Azért örülünk minden ismerős és ismeretlen arcnak. Megtapsoljuk őket, főleg a 10-szeres teljesítőket. Ilyen ez az ultratávos teljesítménytúrás társadalom, egy nagy család, csupa halálfutamokra járó hibbant egyed. Én még viszonylag új vagyok ebben a közegben, de élvezem nagyon. :-) 

A túra hosszú volt, a beszámoló is jó hosszú lett (elnézést!), valószínűleg a regenerációra is kell pár nap. Most hétfőn ott tartok, hogy még mindig a hólyagokat ápolgatom, viszont már remekül mozgok és semmi izomlázam nincs. Ma bicikliztem is egy keveset. Simán futottam is volna, ha a hólyagok engednék. De úgy tűnik, a holnapi résztávozást is ki kell majd hagynom a Bikás parkban, hacsak nem kerít nekem egy sarok nélküli cipőt az On.

Strava link:

22 év

 

Kinizsi 100 indulók 1984-ben (Turista Magazin, 1984.07.01. Forrás: Arcanum)

Mikor a Communitas Fidelissima beszámolót fogalmazgattam (még túra közben, sőt előtt is :-) – bár furán hangzik, de szoktam ilyet), felmerült bennem, hogy feltétlenül írok majd arról, hogy mik a nagyon szembetűnő különbségek egy 22 évvel ezelőtti és mostani százas táv teljesítésénél. De aztán valahogy az egész nem illett és nem került bele a sztoriba. Viszont a téma szerintem megér mindenféleképpen egy külön posztot.

Mivel én a 2001 és 2023 közti időszakot százas teljesítés tekintetében teljesen kihagytam, így igen éles volt a váltás. Rövidebb távokat azonban a köztes időszakban is mentem, sőt az utóbbi években azért évente befigyelt legalább két 60-as, 70-es táv, csak valahogy az nem jött, hogy nekem megint százast kéne mennem. Kivéve a Kinizsim 20 éves évfordulójához közeledve, mikor felbuzgott bennem újfent a mehetnék. Mivel a Covid is akkortájt tombolt, így idén sikerült végül újra letesztelnem magam, hogy 20 év távlatában is működik-e még a gépezet. Jelentem, működik, sőt...

De itt elsősorban nem fizikai képességeim akarom taglalni (vagy fényezni), hanem leginkább a körülményeket bemutatni. Legyen az felkészülés, öltözet, túrakaja, tempó és bármi, ami a teljesítéshez hozzájárulhat. Úgy gondolom, az éles kontrasztot a pontokba szedés mutatja talán a legjobban.

Népszabadság, 2001. május 25-i cikk

Felkészülés:

2001: Ötletszerű indulás volt. Két barátom egymástól függetlenül a túra előtt pár hónappal vetette fel, hogy indulnának, én meg lelkesen csatlakoztam, hiszen világéletemben imádtam túrázni és tudtam és szerettem is sokat gyalogolni. Persze a leghosszabb addig megtett táv is csak 36 km volt... Szóval talán annyit ráfoghatunk a felkészülésre - ha volt egyáltalán ilyen -, hogy a rendszeres túrázás legalább megvolt.

2023: 3 éve rendszeres futás heti 4-5 alkalommal, hetente megtett táv 30-60 km. Emellett hetente valamennyi biciklizés leginkább munkába. Ezalatt 2 maraton (ebből 1 terep), egy 33 km-es terepverseny, egy 30 km-es aszfaltos verseny, számos félmaraton, illetve rövidebb távok teljesítve. Futó szintidőn belül teljesített Vérmókus kör (50 km), illetve Vérkör, mindkettő idén. Több éve  2 hosszútávú teljesítménytúra teljesítése évente (Pálos 70, ill. Kitörés), számos magashegyi túra. Tehát az indulásra felkészülés tervszerűnek és tudatosnak és megalapozottnak mondható volt.

Íme a szerkó -alig valamivel többet viszek magammal manapság

Mostani szerkó (Amarilla fotója)

Öltözet:

2001: Kockás farmer a kínai piacról, alatta pamut biciklis nadrág váltásnak, lógós pamutpóló, turkálós román gyártmányú kockás ing, pamutzokni (a legszimpatikusabb a fiókból), esőkabátnak nem igazán mondható belül ezüst, kívül kék, akkor divatosnak számító kabát, ami talán 5 percet se bírt volna nagyobb esőben. Nem is tudom, sapka volt-e nálam. Talán váltás zokni igen. Az inget egy kerítésmászásnál sikeresen szétszaggattam. Szerencsére az akkortájt főleg bölcsész és néptáncos körökben túrához divatosnak és alkalmasnak talált baromira nehéz erdélyi kötött gyapjú pulcsi otthon maradt. (Voltak teljesen érthetetlen trendek a múltban...)

2023: Ehhez képest szinte beköszöntött az űrkorszak a technikai öltözetek megjelenésével. Kb. pont a teljesített Kinizsim táján kezdtek megjelenni Magyarországon az outdoor cuccok, pár évvel később vettem az első rendesnek mondható túrakabátom, bakancsom, cipőm. Manapság a terepfutókat a teljesítménytúrázóktól szinte csak a tempó különbözteti meg, tehát már nem is túraöltözetben van a legtöbb teljesítő. Mivel a futóruhák ehhez a tevékenységhez szerintem is rendkívül kényelmesek és praktikusak, így hosszú évek óta én is ebben teljesítem a hosszabb távokat – akkor is, ha nem vagy csak részben futom a távot.

Tehát a következőképp néztem ki 2023-ban: kompressziós zokni (zsákban merinó cserezokni), merinó alsó, dupla rövidnadrág (térd fölött érő - ez nálam fontos a kidörzsölődés miatt), technikai melltartó (ez nálam megint kényes pont az előbb említettek miatt és még nincs meg a 100%-os megoldás sajnos), technikai póló (ujj laza és könyék fölött érő az előbbi okok miatt), technikai aláöltözet, sildes sapka (hálós), csere fejpánt (izzadás és lobogó haj miatt), csősál (hideg idő esetére, illetve nagy meleg esetére vizezve), napszemüveg (végül nem hordtam). Zsákban csere alsó, nadrág. Depózott merinó fölső éjjelre, cserepóló. Esőcucc nem kellett, de lett volna alig néhány gramm súlyú technikai, tényleg vízálló esőkabát.

Lámpa:

2001: Kézben vihető zseblámpa

2023: 2 db fejlámpa (egyik csere gond esetére)

Pakolás:

2001: 20 l körüli hátizsák, Alto márka (ez már rendes túracuccnak számított akkoriban és egyébként is tartós, jó darab volt)

2023: 6 l körüli futózsák, ill. egy futóöv. (Márka mindegy, lényeg a praktikus zsebelosztás, ill. a súly minimalizálása)

Frissítés:

2001: Jó néhány szendvics, másfél liter ásványvíz és talán müzli szelet, csoki már akkor is volt, esetleg banán, alma.

2023: Űrhajós-ellátás 2001-hez képest. 2 db 2,5 literes összehajtható softkulacs, egyikben víz, másikban izotóniás ital. egy 0,5 literes softkulacs üresen, ha véletlenül sok víz kéne (menet közben el is hagytam). Gélek, gyümölcspépek, mindenféle szeletek a várható ellátás miatt minimalizálva (müzli, protein, rizs, datolya stb.) Energiagumicukor, sótabletta, magnézium. És ezek közül is csak az italok fogytak, mivel a pontokon bőséges frissítés volt (ropi, műzli, csoki, kávé, szörp, pezsgőtabletta, leves, virsli, sütemény, kóla). Depózott izotónia és citromos sör.

És jöjjön talán a leglényegesebb pont a...

Cipő:

Csak bordó mintával - nem éppen túracucc

2001: Puma sportcipő (magyar gyártmányú PEMÜ talpas), akkoriban a legklasszikusabb változat. Egyetemistaként nyelvóraadásból erre futotta, ez volt az első márkásnak számító cipőm. Ugyan utcára kényelmes viselet, de az biztos, hogy nem túrázásra találták ki. Volt is bajom a túra alatt a hólyagokkal.

2023: Nike Pegazus trail terepfutó cipő (de ha nem ez, legalább 2-3 másik terepcipőben is indulhattam volna, amiben garantált, hogy végigmegyek.) A száraz, nem túl technikás terep és a jó párnázottság miatt jó választás volt, de sajnos a hólyagok azért így sem kerültek el. Talán végre kéne már alkalmaznom a lábkenést szarvasfaggyúval és nem úgy gondolni rá, mint egy túlmisztifikált dologra... Igaz, 50 km helyett csak 90-nél akadt velük gondom, szóval a megfelelő cipő sokat jelent.

Ma már ez a minimum

Még mindig cipő téma:

Közel 20 év teljesítménytúrázás során már sokféle lábbeliben volt alkalmam elindulni és teljesíteni, kezdve a fent említett klasszik Puma cipőtől kezdve a kínai piacos futócipő-szerűségen át mindenféle túracipőkön és bakancsokon keresztül a különféle terepfutó cipőkig. Azt kell, hogy mondjam, az utóbbiak váltak be a legjobban erre a célra ártól és márkából függetlenül. A legextrémebb esetem az volt, mikor egy 40-es távon a lejjebb látható Zamberlan túracipőben indultam, ami már 10 km után hólyagosra, véresre törte a lábam. 20 km-nél túraszandálra cseréltem (véletlenül volt nálam, egyébként sose vittem cserecipőt), innen a Holdvilág-árkon keresztül, létrázást is beleértve, már ebben nyomtam.

Tájékozódás:

Régen és most is a túraszervezők részéről adott a szalagozás és a nyomatott, változó részletességű itiner. Saját részről a túrázó ezekkel tudja megtámogatni a kapott dolgokat:

2001: papírtérkép

2023: offline térkép az okostelefonon (nem vagyok még annyira haladó, hogy órára töltött trackem van). A túraszervezők sok esetben biztosítanak letölthető útvonalat gpx fájlként, így eltévedni szinte már művészet (és mégis megesik néha)

Időmérés: 

2001: sima karóra, matekozás fejben

2023: okosóra, ami mutat szinte bármilyen kívánt és beállított adatot (menetidő, sebesség, megtett km, eltelt idő, pulzusszám, időjárás stb.) De sajnos le is tud merülni... Ha lemerült, még ott van az okostelefon is a megfelelő mérőalkalmazással... Aki cipeli az akkutöltőt, annak az örök élet is garantált.

Kommunikáció:

2001: Telefonkártya, pénz, és ha akad útközben telefonfülke. Illetve akkor talán már volt valamilyen kezdetleges mobilom is.

2023: Okostelefon, kis számítógép a zsebben. Amellett, hogy telefonálhatok (is) vele, számtalan alkalmazáson figyelhetem az időjárást, nézhetem a térképet, keresgélhetem a busz- és vonatjáratokat, ha éppen feladásra kényszerülök.

Elsősegély:

2001: ragtapaszok, papírzsebkendő

2023: ragtapaszok, leukoplaszt (hólyag és kidörzsölődés ellen), Neogranormon kenőcs (ha már kidörzsölődött), fájdalomcsillapító, magnézium (görcsök esetére), hólyagtapasz, szarvasfaggyú, papírzsebkendő, nedves törlőkendő

És végül az időeredmény:

2001: 23 óra 5 perc (szintidő 24 óra) Alapvetően két holtpont, ebből egy Mogyorósbánya után (kb. 50 km) a hatalmas hólyag a talpamon, ami miatt fel is adtam volna a túrát, ha ott éppen lett volna lehetőség rá. Egy mentális 80-90 km táján, mikor egy esés miatt sírva fakadtam, de egyben magamon nevettem, hogy hogy lehetek ekkora hülye, hogy emiatt az apróság miatt sírok. Meg hogy az egész milyen abszurd szituáció már. Emlékeim szerint 40 km-től már végig elég kellemetlen volt menni, főleg a fájós talpak miatt. Már akkor is tudtuk, hogy 40 után nincs állás, egyfolytában menni kell, hogy ne legyen gond az izmokkal, ízületekkel.

2023: 19 óra 24 perc több futott szakasszal, messze nem kihasználva az erre való kapacitásom (szintidő 25 óra) Holtpont: 90 km-ig stabilan mentem, itt hirtelen jött több olyan tényező, amit orvosolni kellett: hólyag, lemerült óra, merülő telefon, térerő hiánya. 80 km után furcsa, hallucinációszerű (de egyáltalán nem ijesztő) élmények, mikor sokáig egyedül mentem az éjszakában. Most is a folyamatos menetelésen van a hangsúly, de egy negyed órás levesezés vagy virslievés már bőven 40 km után se okoz problémát.

2003-ban lelkes túravezető-képzősként a Janda Vilmos turistaház előtt - ez már az átmeneti állapot, amikor már a lábamon virít a menő Zamberlan túracipő, de még márvány farmerben és plüss topban nyomom :-) (mindig is volt stílusérzékem)

Még egy remek kép Szabó Lacitól a tanfolyamról: ma is vállalható túracipő, polár túramellény, de ósdi tréningfelső (valamiért imádtam ezeket a már akkor is retro darabokat a túrázáshoz) Na és természetesen akkor is kicsit ciki és ósdi márványfarmer - itt hosszú változatban. 

Egy 100 km-es távon sincs manapság sokkal több cucc nálam, mint ezen a szűk 12 km-es versenyen
a Kékes csúcsfutáson

Az összevetés végén maradt a kérdés, hogy a hatalmas technikai fejlődés a felszerelés és táplálkozás terén vajon magával hozta-e a könnyebb teljesítést is? A válaszom egyértelműen nem, még akkor sem, ha a végeredmény az, hogy órákkal jobb időt mentem. A jobb eredmény, a flottabb teljesítés oka egészen más. Méghozzá a következők miatt:

A százas továbbra is százas. Lehet bármilyen kényelmes, a legmodernebb fejlesztéseket alkalmazó cipőd, bakancsod, hátitáskád, menő, márkás technikai ruházatod, de te, az ember lépdelsz benne továbbra is. És az emberi tényező még mindig a legfontosabb, a döntő kérdés ebben a műfajban. Ahol elég egy váratlan esemény, ami lehet olyan banális, mint a kifogyott vizes palack, egy szétpattant hólyag vagy egy hirtelen jött napszúrás vagy bokaficam. Ha nem tudod kezelni, akkor vége a dalnak, nem tudsz továbbmenni. A monotonitástűrést, a kitartást, a sikerhez elengedhetetlen mentális erőt se lehet pénzért megvásárolni – ezen a téren eleve vagy már szerencsésen indul az ember, vagy keményen edzeni kell fejben is.

Ami viszont nagyon sokat segít a könnyebb teljesítésben, az a tapasztalat, valamint a többnyire tudatos tréning. És a tapasztalat, amit részben az edzés során szerezhet meg az ember, már magával hozza azt a tudást, hogy mibe célszerű öltözni, milyen frissítést, elsősegély-felszerelést érdemes magunkkal vinni. És ami nagyon fontos, a fent taglalt dolgokhoz nincs recept, mert mindenkinél egyéni, mi válik be. Vannak futócipőhívők és bakancsosok, vannak botosok és bottagadók (én az utóbbi vagyok), tudatosan mindent grammra kiszámolók és érzésre frissítők (ez vagyok én) és még sok más tekintetben vannak különbségek köztünk, „nem százasok” között. Mondom mindezt két százassal a hátam mögött. De úgy érzem, lesz ez majd még több is.

Communitas Fidelissima

 Communitas Fidelissima, azaz a leghűségesebb községek – így nevezik azt a 10 Vas vármegyei falut (azóta párat egyesítettek közülük), melyek 100 éve, 1923-ban, Trianon után visszatérni szándékoztak Magyarországhoz, holott Ausztriának ítélték őket a békeszerződés során. A visszatért községek neve Szentpéterfa, Pornóapáti, Horvátlövő, Vaskeresztes (korábban Német- és Magyarkeresztes), Felsőcsatár, Narda (korábban Kis- és Nagynarda), Ólmod.

Ez az esemény képezte a teljesítménytúra tematikáját, melynek 103 km-es távján volt szerencsém indulni és melynek során sorra felkereshettem ezeket a kis falvakat a nyugati határszélen. 

Jó kérdés, miért megy el az ember az ország túlfelébe azért, hogy 103 km-t gyalogoljon, holott múlt héten szinte a szomszédból indult a Kinizsi 100, ahol szintén kellemesen lejárhattam volna a lábam, ráadásul ilyen téren szörnyen kényelmes vagyok és preferálom azokat a teljesítménytúrákat, melyek majdnem az ajtónkból indulnak. 

Pornóapáti ellenőrzőpont előtt (Amarilla fotója)

Összesen három indokot sikerült összeszednem:

Ugye eldöntöttem, hogy majdnem minden hónapban, de legalábbis rendszeresen szeretnék ultratávokat teljesíteni. A 20 éves jubileumi Kinizsimet elvitte a Covid, aztán tavaly és idén se nagyon éreztem a késztetést, hogy ezen, a számomra már túl népszerű túrán induljak. A Vérkör után pár nappal láttam meg a Communitas Fidelissima hirdetését, és rögtön tudtam, hogy ott a helyem. Először is a Vasi Vándorok szervezik és a Gombos testvéreknek már régóta ígérgetem, hogy elmegyek egyik túrájukra. Ennyi év után már illik beváltani az ígéretet, szóval semmi kifogás, hogy túl messze van, nehéz odajutni, meg hasonlók. Másodsorban az ismeretlen vonzása hívott erre a tájra, hiszen a túra útvonalának jó kétharmada abszolút szűz terület volt számomra. A harmadik, ellenállhatatlan vonzerő meg pont az ismert rész volt, a Kőszegi-hegység. Sok éven keresztül minden nyaralásunkat Velemben töltöttük és nagyon megkedveltem ezt a vidéket. Tehát nem volt kérdés, ide jönnöm kell!

Két nap szabival megtoldottuk a hosszú hétvégét és áthelyeztük rezidenciánkat Velembe Istvánékhoz, úgyis vagy 10 éve nem jártam náluk. Bemelegítésnek Petivel túrázgattunk a környéken csütörtökön és pénteken, ismerkedtem a kőszegi útvonallal, sőt egyet futottam is a Sötét-völgyben. Bár úgy terveztem, hogy a tempót nem tolom most túl, a 100-as távval tisztelettel kell bánni, főleg, mivel 22 éve gyalogoltam utoljára ennyit. Az elejét ugyan próbálom megnyomni, de csak addig futok és akkor, amikor kedvem van és jól esik. Rekordidőt igy nem fogok menni, de nekem ezen a távon bármi jó eredmény, ami a 22 éves Kinizsi teljesítésemnél, azaz 23 óra 5 percnél rövidebb. Ezt pedig nem nehéz megugrani.

A túrát megelőző éjjel elég rosszul aludtam, lehet, hogy betett az előző esti kőszegi pizzaparti és a túra miatti izgalom. Már a 4:30-as óracsörgés előtt fent voltam, meg sem vártam a hagyományos 5 órai velemi harangozást, ami igen hangulatos, de nem mindig örül neki a turista. Gyors kávé és reggeli után már úton is voltunk Petivel Szentpéterfa felé.

Visszacsatolási emlékmű, Szentpéterfa

Fél 7-kor sikerült elrajtolnom, az egyik indító pontőr Kálmán volt, akivel még számtalanszor összetalálkoztam különböző pontokon, úgy tűnt, hogy egyszerűen mindenhol ott van. Rajtcsomagként kaptam egy paksaméta papírt: térképeket, laminált kisokost (amiből most is puskázom), többoldalas részletes itinert és természetesen az igazolólapot. Egyáltalán nem volt a véletlenre bízva, hogy eltévedünk-e. A sok papír mellé járt három kupon is, ezeket az Alpesi fogadóban, a Judit borozóban és Nardán, a maratoni táv céljában válthattam be különböző finomságokra. És mindez csak töredékrésze volt a bőséges frissítésnek.  Zoli írta is a túra előtt, hogy ne nagyon hozzak kaját – és valóban, vihettem is a hozott kajákat mind haza, miután bejárták fél Vas vármegyét.

Az ellenőrzőpontokhoz is kellett egy kis magyarázat: 3 féle volt belőlük. Emberes, ahol pecsétet vagy matricát és frissítőt is kaptunk, bójás, lyukasztós, valamint matricás, általában a visszacsatolási emlékműveknél, emléktábláknál. Így legalább ezeket is megnézhettük mind. A túra rögtön egy ilyen matricás igazolóponttal kezdődött a tulajdonképpeni menetiránnyal ellenkező irányba megtéve néhány száz métert, ahol a szentpéterfai emlékművet kereshettük fel. Petitől így sikerült összesen négyszer is elköszönnöm – egyszer induláskor, majd a visszaforduláskor, majd mikor autóval utolért a műúton, ahol éppen a szentpéterfai horvát nyelvű kálvária felé tempóztam. Negyedszerre lesifotósként lepett meg a kálváriától kivezető úton.

Szentpéterfa kálváriája a falu szélén, horvát nyelvű stációkkal

Jól ment a futás, egyenletes, kényelmes tempót választottam, amit hosszú kilométereken tartani tudok. Most láttam értelmét a sok szántóföldi edzésnek Moravicán, hiszen több kilométeren keresztül hasonló utakon futottam. Egy éles kanyar bevitt a kellemesen árnyékos erdőbe, ahol lassan kezdtem utolérni és beelőzni a 6 körül rajtoló mezőnyt. Ide-oda kanyarogva hamarosan elértük a határsávot, amin a nem túl akkurátusan jelzett zöld turistaút haladt, amit ezen a szakaszon mi is követtünk. A Csencsi-pataknál volt az első lyukasztós ellenőrzőpont. Innentől egy keskeny ösvény vezetett a magas fűben, ahol nehéz volt futni és előzni is, így inkább gyaloglásra váltottam. A turistaút és mi is a határsávot követtük, mely egy erdőben folyatódott. Itt-ott felfedezhetők voltak határkövek és más, szigorúbb határőrzésre emlékeztető jelzések. Egyre nehezebben járható volt a lassan útnak se nevezhető határsáv, néhol többen összeálltunk tanakodni, merre is tovább. De a telefonos track egyértelműen mutatta, hogy csak egyenesen előre. Mikor újból jól futható útra értem, elbúcsúztam szombathelyi túratársaimtól és újból futásnak eredtem. Meg sem álltam Pornóapáti határáig. A közeli határátkelő felé haladó autókból még szurkoltak is nekem. A faluban volt emberes igazoló- és frissítőpont és emlékműves falucímer-matrica is. Ezek a matricák egész egyedivé tették az igazolólapot, kár, hogy harmonikaszerűen behajtogattam az övtáskámba, hogy mindig kéznél legyen, így elég viharverten néz ki. Kálmán már sokkal később, Kőszegen kérdezte is, hogy vajon útközben játszom is rajta?

Variációk határsávra

Pornóapátit egy enyhén emelkedő utcán hagytam el. Itt már sokkal szellősebb volt a mezőny is. Kezdtek előbukkanni azok a demotiváló túratársak, akiket nem nagyon érdemes futva kielőzni, mivel később majd úgyis lehagynak, olyan tempót tudnak menni gyalog. Lányokat innen egyáltalán nem is láttam, egyébként is valószínűleg a 100-as mezőny (hatvanvalahány induló) töredéke volt nő – ebből is látszik, hogy ez a sport eléggé férfias műfaj még mindig. Egy darabig tartottam a tempót egy eszméletlen iramot diktáló párossal, a horvátlövői pontig, ahol ipari mennyiségű zsíroskenyér várt ránk. Miközben a kenyeret majszoltam, egyszer csak a háttérben előbukkant Kálmán, aki az utazó nagykövet szerepét játszhatta a túra alatt. Úgy gondoltam, hogy megelégszem egy kisebb kenyérrel és vízvételezés után gyorsan tova is iramodom, de a matricás pontnál megint emberemre akadtam egy fehér pulcsis srác személyében (vele is találkozunk még a történet folyamán), így besoroltam szépen utána, ha már hasonló gyalogtempót tudtunk menni. Tulajdonképpen a félmaratont nagyjából lefutottam, ki nem nagyon fáradtam benne, azt gondoltam, lesz még időm futni bőven a hátralévő 80 km alatt, ha akarok. Gyaloglás alatt több idő van a tájat nézegetni. Van is mit, hiszen egyre közelebb kerülnek a Vaskeresztes mögötti szőlőhegyek. Unatkozni éppenséggel eddig se unatkoztam, mert ehhez elég túl változatos volt az útvonal. Erdők, mezők, határsáv, szántók, dombocskák, kedves falvacskák. Mindig volt valami magával ragadó érdekesség. Ha más nem, például horvát nyelvű feliratok egyes épületeken. De vajon hogy kerültek ide a horvátok az anyaországtól ennyire távoli területre? - vetődött fel bennem a kérdés többször is. Ennek okát is a törökök előrenyomulásánál kell keresni, még az 1500-as években, mikor különböző horvát területekről a mai Burgenland és Nyugat-Magyarország területére menekültek. Emiatt hívják őket gradistyei horvátoknak is, ami tulajdonképpen Burgenland horvát tükörfordítása.

Visszacsatolási emlékmű Pornóapátiban

Távolban a Vas-hegy

Egy horvátlövői házikó

Dobar dan, hrvati!

Az egyre közelebbről hívogató szőlőhegyek felé kanyarogva hol gyalogoltam, hol futottam és mindig akadt egy-egy aprócska érdekesség, ami miatt előkerült a fényképező – legyen az régi temető, bálványprés, ódon pajta vagy idilli tavacska. A szalagok az Alpesi fogadó felé tessékeltek, ahol beválthattam első kuponom 700 Ft értékben üdítőre, sörre vagy bármire. Én egy presszókávét választottam, mert hosszú lesz még a menet. Mikor előkerestem a kupont láttam, hogy a talon vadiúj nagyobb softkulacsom kereket oldott. Annyira nem aggódtam, mert tudtam, hogy Gombos Zoli az egyik söprű, bármikor írhatok neki a kulacsom miatt. Ennek megfelelően egészen Velemig halogattam a dolgot, mert mindig fontosabb volt a menetelés. 

Bálványprés Vaskeresztes határában

Majdnem szépen el is meneteltem a vaskeresztesi emlékmű mellett, egy szemüveges srác kiáltott utánam, hogy álljak már meg egy matricára. Matricázás után hamarosan emberes pont is volt a faluban, ahol egy müzliszelet ütötte a markunkat. Innen végre egyenesen a pincesorok irányába vitt az utunk. Elhaladtunk egy tábla mellett, amin Vaskeresztes is mint Communitas Fidelissima szerepelt, így gyorsan le is fényképeztem. A szemüveges srác tempóját nem bírtam tartani, főleg, hogy egyre figyelemreméltóbb panoráma tárult elém, a másik oldalon meg sorakoztak a szebbnél-szebb pincék. 

Menetelés a pincék irányába

A legfinomabb bodzaszörp

Mit tegyen az ember ha futó, teljesítménytúrázó de egyben fotózni is szeret? A legjobb, ha szépen bemegy a Judit borozóba és megissza, ami a kuponért jár. Kólát kértem volna, de mondta a tulajdonos hölgy, hogy itt ilyen nincs, viszont bodzaszörpöt tudnak szívesen adni. Örömmel cseréltem le a kólát erre a másik itókára, amit egyáltalán nem bántam meg, mert ilyen finom bodzaszörpöt még életemben nem ittam. Enyhén szénsavas, nem túl édes és nagyon bodzás és nagyon jóleső úgy 30 km táján. Főleg, ha hamarosan mászni is kell derekasan. Egy kiránduló családot kielőzve a kaptatón átváltottam kocogásra, mert éppen ehhez volt kedvem. Néhol az emelkedőket is megfutottam. A következő pont számomra különleges volt, a szúróbélyegző az egykori C7-es határátlépő hangszórójára volt felszerelve. Hol erdőben, hol szőlők és présházak közt szlalomozva egy kápolnához jutottam, ahonnan remek kilátás nyílott a környékre. 

Kezdett felsejleni, hogy mennyit agyalhattak a szervezők az útvonalon, hogy ennyi látványosság beleférjen. Az egyik legnagyobb és legeredetibb az útvonalon éppen most jött: a Vasfüggöny múzeumon keresztül vitt a track, amit egyben meg is lehetett tekinteni. A múzeumtulajdonos bácsi, aki korábban határőr volt, most is lelkesen magyarázott egy csoportnak. Mivel hosszú út állt még előttem és a múzeumot is láttam korábban, inkább csak a pecsételésre szorítkoztam. Miközben a kapott Sport szeletet elmajszoltam, egy helyi cicával is sikerült összebarátkoznom. Kellemesen lejtős terepen futottam ki a nyaralók és szőlők közül az erdőbe, ahol emelkedni kezdett az út. A nagyvilágosi mérőtorony felé lehagytam egy újabb párost, majd a torony utáni combos lejtőn egy kiránduló (vagy teljesítménytúrázó?) családot. 

Néhány kép kedvenc szakaszomról

C27-es határátkelő

Vasfüggöny múzeum

Imádtam ezt a szakaszt, hiszen kedvenceim a kissé technikás, meredek lejtők és még a térdeim is egyben voltak (itt még...). Hamarosan már a Pinka szurdokában bujkálhattam követve a folyó kanyarulatait. A fehér pólós és a szemüveges srác előttem haladt, mindketten igen kemény tempót diktáltak (gyalogosan, nem futva), én csak kicsit lemaradva tudtam őket követni. Nem akartam őket megelőzni, hogy aztán később akadályozzam őket a szűk ösvényen. Így sétáltam és élveztem a vadregényes tájat. A szurdokból kibukkanva utolértem a fehér felsős celldömölki srácot, Gergőt, és beszélgetni kezdtünk. Egy jó szakaszon együtt is haladtunk a továbbiakban. 

A Pinka-szurdok szépségei

Hallépcső

Felsőcsatáron először az emlékműnél, majd emberes ponton, később egy kápolnánál gyűjtöttünk újabb igazolásokat a füzetünkbe. Nardáig együtt mentünk, ahol komoly vendégséggel vártak, kinti asztaloknál finom marhagulyást fogyaszthattunk. Nekem kicsit túl zsíros volt, de a fiúknak mind nagyon ízlett. Csodálkoztam, hogy egyes férfiaknál mekkorát nyom a latban egy túra ellátás része. Nálam ez elég mellékes tényező. Bent a pecsételésnél újból felbukkant Kálmán. A gulyást különböző sebességgel fogyasztották, így külön-külön indultak útnak az itt összesereglett, viszonylag hasonló tempót bíró túratársak. A Béke tava előtt megint úgy szóltak a fiúk utánam, mert nagy lendületet véve majdnem felszaladtam a szemközti emelkedőre. De azért örültem, hogy az emelkedő helyett a tó és a legelésző szürkemarhák felé visz a szalagozás. A marhák csak nézték, hogy hova gyalogol ez a sok marha, ugyanúgy mint a következő utcában egy hölgy, aki megkérdezte, hogy tán Ausztriába igyekszünk? Így 41 km-rel a lábamban lehet, hogy voltam már annyira viharvert társaimmal egyetemben, hogy simán migránsnak néztünk ki. Persze az is lehet, hogy egyszerűen nem értette, minek sétál ma mindenki az osztrák határ felé, hiszen az az utca tényleg oda vezetett. Nem tudta valószínűleg (milyen jellemző ez), hogy egy turistaút is visz pont az ő utcájában, ami később élesen jobbra kanyarodik, mielőtt az ember átsétálna zöldhatáron. Magyaráztam neki, hogy Kőszeg felé igyekszünk és Szentpéterfáról jövünk, de Kőszeg után kell sétálnunk úgy egy 25 km-es kört még. A hölgy csak nézett meredten rám és sápítozott. 

A kereszt és kápolna nevű pont Felsőcsatár és Narda között

Közelednek a kőszegi hegyek

Gulyás várt minket Nardán

A Béke tava - tényleg békés egy hely

Csak bámulnak minket, hogy hova megyünk ennyien

A jobbos kanyar után kopárabb tájakon vitt az út, mindenki ment egyedül a saját tempójában. Még ha akadnak is jó beszélgetőtársak, néha jó egyedül lenni ilyen hosszú úton a saját gondolatainkkal, ezzel nagyjából mindenki így van, aki ekkora távokat gyalogol. Volt hogy pár szót szóltunk egymáshoz, volt hogy valamennyit bele is futottam, mert így esett jól. Egyszer csak észleltem, hogy valaki jön nagyon utánam. Méghozzá egy futó! Sőt, úgy tűnt, hogy nő! Nicsak! De mikor elhúzott mellettem, kiderült, hogy egy sapkás, bajszos fickó, botokkal. Kicsit csalódott voltam, hogy nem kerültek elő az ultrafutó csajok, de ennyi baj legyen. Ennek kapcsán beszélgetni kezdtünk Zsolttal, a barna pólós szemüveges sráccal, aki egyébként nagyon kemény tempót nyomott. Nagyjából együtt haladtunk Búcsúig, de ott ő előre ment. Búcsú után hosszan meneteltem egy erdőben, majd annak a szélén, a Zsibrik-parragnál volt a lyukasztós EP. Most azon gondolkodtam el, hogy van-e köze a Zsibriknek a Sibrikhez, azaz a bozsoki kastély tulajdonosához. 

Bozsok határában, már a hegyek lábánál

A következő falu ugyanis már Bozsok, ahol újból ismerős terepre lépek és egyben elérem a Kőszegi-hegységet. Vonulata lassan egyre közelebb és közelebb kúszott, ami egyben öröm és üröm is volt, mivel jelezte, hogy jön hamarosan a kemény hegymenet, ami amúgy nem lenne baj, ha nincs már 60 km az ember lábában. Így viszont elég kétséges lesz, mit szól hozzá a láb. Igaz, őt nem fogja megkérdezni senki... 

Sibrik (vagy Zsibrik?) kastély Bozsokon, melynek kertjén át vezetett a túra

Menet közben értekeztem Petivel, hogyan szervezzük össze találkánkat Velemben, hogy együtt másszuk meg az Írottkőt. Sajnos az időtervben még mindig éreztem némi játékot, így másfél órát mondtam, de jeleztem, hogy lehetek ennél gyorsabb és lassabb is. Egyben ápolási feladatot is adtunk egymásnak – a találkozáskor mindkettőnk elsősegélyre szorult. Ő egy kullanccsal küzdött, én pedig a szokásos melltartós mizériával, pedig már eleve leragasztással indultam és az Alpesi fogadóban is korrigáltam azt. Egyéb bajom mindeddig szerencsére nem mutatkozott. A pihepuha Nike Pegazus trail remek választásnak bizonyult erre a száraz, nem túl technikás terepre, így a lábam, talpam is egész jó állapotban volt. Vártam már a találkozót, de előbb a bozsoki Kneipp házban kellett egyet pecsételtetni az ottani lányokkal. Finomabbnál finomabb sajtos rudak és pogácsák sorakoztak az asztalon, de engem jobbára csak a vízkészleteim feltöltése érdekelt. Induláskor Jánossal, egy újabb túratárssal elegyedtünk beszédbe. Ő egy nagyon komoly Lyme fertőzésből épült fel, még le is volt bénulva. Jóformán a sírból hozták vissza és most egy százast tol. Micsoda figurák vannak itt! Gergőnek a lábát foltozták össze, de ez majd csak a hegység gerincén derül ki. Én itt az autoimmun bélbetegségemmel igazi kispályás induló vagyok. 

Kerti siklópálya Velemben - egy újabb darab

János tanácsára itt-ott belekocogunk, de sajnos nekem ez a kocogás kevés, ha futás, akkor legyen igazi, akár felfelé is, nem gond. Így hát belehúzok és meg sem állok a velemi találkozópontig, melynek már nagyon éreztem a vonzását. Remekül megy a tempó, két szembejövő biciklis még drukkol is nekem. Petit nem látom először, csak akkor pillantom meg, mikor körbenézek, éppen egy matracon napozik mellettem a réten. Kicsit korábban kijött, de mivel eddig csak pasikat látott elhúzni, inkább leheveredett. Megejtjük a találka elsősegély részét, iszom egy kis izotóniát, majd leadom a felesleges cuccok egy részét. A többit majd fent intézzük a hegyen, addigra úgyis eldől, mi kellhet még és mi válik fölöslegessé a továbbiakra nézve. Írok Zolinak is a kulacsom miatt. Hamarosan érkezik is az üzenet, hogy megvan, majd Kőszegen a büfében leadják.

Meredeken felfelé palás sziklák mellett a gerincen

Mikor készülődtem a túrára, voltak olyan gondolataim, hogy akár le is ugorhatnék a néhány száz méterre lévő szállásra egy jó kis zuhanyra, tiszta ruháért stb. Most ez eszemben sincs, megyünk rendületlenül tovább, közben iszogatom a Peti által hozott citromos sört. Vágyakozva nézegetjük a szebbnél-szebb nyaralókat, mutatom az egyedi kerti siklópályákat, amiket kevés turista ismer. A buszfordulónál felkanyarodunk a piros jelzésre, a Péterics-forrás felé. Szeretem ezt az útvonalat, Zoli azt írta, azért ezt választották, mert ez a legkönnyebb mászás. Én meg hiszek neki, holott már szinte minden létező úton megmásztam az Írottkőt. Most utólag azt kell gondoljam, csak viccelt. Kb. a piros az egyik legmeredekebb út felfelé néhány pihenős szakasszal. Úgy tűnik, az elmúlt 10 év alatt, mióta utoljára Velemben jártam, nemcsak a Péterics-forrás száradt ki, hanem néhány fa is rádőlt a turistaútra, így néha mászni kell felettük vagy alattuk. Újabb szúróbélyegző a forrásnál, majd emelkedünk tovább a völgyben, egyelőre komótosan. Figyelmeztetem Petit, hogy hamarosan változik a meredekség foka. Kikapaszkodunk a gerincre és innen jön az igazi mászóka. Jó tempóban haladunk, utol is érjük Jánost, akit jobban megfog ez az elég kemény emelkedő. Pár szót váltunk, majd megyünk előre. Biztatom Petit, hogy hamarosan szintút jön a következő nagyobb mászás előtt egy kis pihenőként. Kedvenc bükkösömön át haladunk, ami sajnos elég hiányos lett – itt is favágók dolgoztak. Ahogy felkapaszkodunk az áfonyabokrokkal szegélyezett következő kaptatón, már látom, hogy a kipusztult fenyves területe is sajnos nőtt, az eddig erdős területen álló vadetető már szabadban van. De sarjad az új fenyőerdő. A végső kemény mászás után fent állunk a kilátónál, ahol Zsolttal találkozunk újra. Felmászunk a kilátóba, ráérősen körülnézünk, közben Zolival levelezek arról, ki merre jár. Ők a seprűvel Nardán, mi Petivel az Írottkőn. Megmutatom Petinek a névadó követ az osztrák oldalon, majd elindulunk a Hörmann-forrás felé. Csodálkozom a hiányos erdőn, az új ismertető táblákon. A forrás most éppen iható státuszban van, veszünk is vizet, majd igyekszünk pecsételni. Peti szeretné, hogy egyek többet a pont bőséges kínálatából, de nekem csak a menés van az agyamban, csak néhány olívabogyót fogyasztok és elég zizin viselkedek. (Bocsánat, Peti!)

Fent a csúcson, a régen látott Írottkőn

Megejtjük a holmik optimalizálását, magamhoz veszem a melegebb merinó fölsőt, az izzadt aláöltözetem odaadom Petinek. A sapkámtól is megválok, helyette fejpántot veszek fel. A pólóm is lecserélem. Peti hozott nekem jobb lámpát is, mindenre gondolt. Sajnos sikerül eléggé felmálházni őt, nem tud optimálisan bepakolni. Ennek majd a kék kereszten lefelé az aláöltözete látja kárát, ami a softkulacsommal együtt kipotyog a táskájából. A kulacsot később megtalálta a Szent Vid kápolna padjánál, de a pulcsinak örökre búcsút mondhatott.

Közben én a Kendig felé futok-gyaloglok felváltva, domborzattól függően. Csak ámulok és bámulok azon, hogy hol van erdő, hol nincs. A 10 éve szinte kopasz rész lassan rendes erdő lesz, ahol meg volt erdő, onnan kivágták és kitűnő kilátás nyílik a hegységre például a Kendig adótornyaitól. A jó kis lejtőn utolérem Gergőt, újból beszélgetni kezdünk. Zsolt valószínűleg már árkon-bokron túl jár, de a Vörös-kereszten biztosan. Én sem áltatom Gergőt, hogy sokáig vele megyek, mert futhatnékom támad. Elhatároztam ugyanis, hogyha bírom még erővel, a gerincet nagyjából végigfutom. Így amikor alkalmassá válik a terep, neki is lódulok. Az Óház-tetőnél elbizonytalanodok, holott a szalag egyértelműen bemutat a kék háromszög jelzésre. Valamiért a kéket memorizáltam csak, így majdnem átmászom a sima kékre, mire látom a telefonomon, hogy mégis a háromszögön kell haladnom. Elfutok az Ördögtányér-szikla mellett, majd a következő látványosság a grandiózus Fatalin-bükk. Utána egy kis sziklás magaslatra kapaszkodom, ahol Zsoltot érem utol. Meséli, hogy találkozott egy borzcsaláddal. Nagyszerű élmény lehetett. Én csak őzeket láttam még a határsávon. Futok csak tovább, egyedül a Pintér-tető emelkedője és újdonsült panorámája akaszt meg kicsit. Itt már megint az OKT-t követi a szalagozás. A hegyről lefelé a meredeken egyre fájósabbak lesznek a térdeim, azt hiszem lassan vége szakad futókarrieremnek ezen a túrán. Mintha valami hólyagféle is alakulna a bal lábam egyik ujján. Ennek se tesz jót a futás, de egyelőre még nem érzem tragikusnak a helyzetet. Ledöcögök a trianoni kereszthez igazolni, majd visszakapaszkodom és elindulok a kálvária felé, ahol egy fiú ücsörög magányosan. A kálvária köves-gyökeres lejtőjén már egyértelműen nem esik jól a futás. Mihelyt leérek a Szent korona bunkerhez, abba is hagyom, úgyis mászhatok máris a Szulejmán-kilátó irányába.

Meglepetés kilátás a Kendigről

Adótornyok a Kendigen

Ördögtányér szikla

Újabb meglepi panoráma a Pintér-tetőn

Trianoni kereszt

Otthon olvasgattam egy ismertetőfüzetet a hegységről, ebben fedeztem fel a kőszegi Ördögárkot, mint számomra ismeretlen érdekességet. Úgy gondoltam, most a hétvégén se lesz alkalmam megnézni egyéb fontosabb látnivalók miatt, de csalódnom kellett pozitív értelemben: a túra megálmodói rám is gondoltak, ugyanis az útvonal magában az árokban folytatódott egy kellemes fákkal benőtt, korláttal szegélyezett keskeny ösvény után, ahol ugyanazzal a magányos lánnyal találkoztam, ki a Pintér-tetőn utcai ruhában futott. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tetszett a lábamnak ez a köves talajú, folyamatosan emelkedő árok, de a látvány ellensúlyozta a szenvedést. A Szulejmán-kilátóhoz ereszkedve már eszembe se jutott tempósan futni, csak döcögésre volt erőm. Lenéztem az alkonyati pirosló napfényben fürdő városra, majd indultam is tovább a közeli büfébe, a Királyvölgybe.

Ördög-árok

Kár, hogy belerondít az a villanyvezeték a Szulejmán-kilátó panorámájába

Nem tudom eldönteni, hogy a szervezők részéről jófejség vagy extra szivatás, hogy az ember tulajdonképpen egyszer már megérkezik a célba. Ahonnan aztán mehet még egy jó 25 km-es köröcskére, bele az éjszakába (vagy már eleve az éjszakában - kinek mi jut a tempójától függően). Jófejség, mert kapok meleg virslit kenyérrel és mustárral, mellé megszívlelendő jótanácsokat a továbbiakra nézve például a szalagokkal, pontokkal, patakátkeléssel kapcsolatban. És ezek a tanácsok valóban sokat segítettek, mikor felidéztem őket az aktuális helyen. És szivatás, mert borzasztó nehéz felállni innen az asztal mellől és továbbindulni. Lehet, hogy valakinek fizikailag is, de nekem szimplán fejben nehéz megbarátkozni avval, hogy nincs mese, még gyalogolni kell egy kiadósabb túrát innen. Tulajdonképpen minden most kezdődik el, itt 77 km-nél. Ami eddig volt, az a bemelegítés, az igazi túra innen indul, innen dől el, hogy meg tudom-e csinálni ezt az egyedül az éjszakában gyaloglós szakaszt. 

És vajon kivel találkozok a büfében újból? Kálmánnal. Vele is elbeszélgetve kezdek ráeszmélni, mekkora áldozatos szervezési meló volt ezt a túrát összehozni úgy, hogy minden a helyén legyen. Utazó pontőrök, különféle bélyegzők és szalagok, ellátmány stb.

Mikor elindulok, hamar rájövök, hogy hűvöske lesz az éjszaka, ideje felvenni az eddig hanyagolt pulcsit. Arra is rájövök, hogy a fekete nem a legjobb választás volt, ha már fényvisszaverő mellényt nem hoztam az útra, mert későn kaptam erről a levelet, annyi eszem meg nem volt, hogy erre magamtól gondoljak. Azért menti a helyzetet a két biciklis fényvisszaverő csík a táskám hátulján. Ilyen mindig van nálam, most is feltettem. És talán a neonrózsaszín kompressziós zoknim is elég feltűnő. 

Indul az inkluzív kőszegi városnézés

Át a Hősök kapuján, hogy visszatérjek a rengetegbe

Az urbánus szakasz kisebb városnézéssel is felér. Elhaladok a Jurisics gimnázium kastélyszerű épülete előtt, majd a vár mellett és a város egyik legpatinásabb utcáján, ami a nevezetes térre torkollik, ahol a Hősök kapuja is áll. Ha nagyképű lennék, valódi hősnek érezhetném magam, hogy közel nyolcvan kilométerrel a lábamban egész fitten ballagok át alatta. Egy újabb utcában látom, hogy Kőszeg piaca is megújult az elmúlt 10 év alatt, még gombavizsgáló is van. A Gyöngyös partjára érve felidézem az emlékeket, amikor akkor még kisfiammal játszótereztünk itt. Kicsit bosszankodom, mert valaki meg azzal játszadozik előszeretettel, hogy letépegeti ezen a szakaszon a mi kék-fehér Decathlonos szalagjainkat. Mint gondos anyuka szedegetem fel a földön fekvő szalagokat és kötözöm fel a legközelebbi fára. Rájövök, hogy felesleges a duplacsomó, mert Zoliéknak le is kell szedni őket. Nem szeretném megnehezíteni a dolgukat. Szerencsére a Kórház utcában már nem működött a szeleburdi szalagszedő, így ott már nem akad dolgom. Átkelek az országúton és belevetem magam újfent a rengetegbe. Bár erősen sötétedik, lámpa még nem kell. Kicsit féltem ettől a városi szakasztól, hogy sötétben kell itt haladnom és nem találom meg az utat. De a jó szalagozásnak köszönhetően sötétben se lett volna semmi baj. 

Az úgynevezett Munkaszolgálatosok útján távolodom a várostól, mely szomorú történéseknek állít emléket. A németek Kőszeg közelében működtettek a második világháború alatt egy munkatábort, ahol főként zsidókat dolgoztattak legtöbbször halálra. Az ellenőrzőpontunk is egy halomsír helyén volt. Jobbkanyar, balkanyar, majd megint jobbkanyar és máris kedvenc (ja nem) kéktúra szakaszomon találtam magam. Sok-sok éve megfogadtam, hogy erre soha többet nem jövök, erre immár harmadszor rovom ezt az ingerszegény útvonalat. Na jó, ha másodszor nem megyek, akkor nem ismerem meg Kálmánt és Zolit és lehet, hogy itt se vagyok most. És egyre inkább érzem azt, hogy jobb is lenne, ha nem lennék itt, helyette mondjuk aludnék a velemi szálláson. A három unalmas kilométert egyedül az dobja fel, azon kívül, hogy vedelem a kólámat, közben dalolászok és folyamatosan nézegetem az órámat, hogy balra látok egy sátrat. Biztos egy kéktúrázó gondolta, hogy ez elég nyugalmas hely lesz éjszakázásra, hiszen ki az a bolond, aki egyébként erre jár önszántából, ha nem kékezik. Csórikám jól benézte ezt, most ötpercenként fog bevilágítani a sátorba egy-egy kíváncsi fejlámpa fénye. 

Néha egy-egy rét szakítja meg a magányos monoton menetelést és azt kell észre vennem, hogy valami fura játékot űz velem. A papírforma szerint lányként egyedül az erdőben félnem kéne, de ilyesmi eszembe se jut. Olyan dolgokat vélek inkább látni, amik egyértelműen nincsenek ott – magas házak a fák mögött, vagy később éppen egy vadászházat képzelek az erdősáv mögött felsejlő tisztás helyére. Szerencsére a józan eszemet elővéve tudom, hogy csak érzéki csalódás az egész, ezek az objektumok nincsenek ott, csak a világosabb árnyalatok zavarnak meg. De mi van vajon a diszkózene dübörgésével a Peruska Mária kápolna környékén? Egyértelműen hallottam a távolból jövő lüktető ütemes dobpergést. Gondoltam, biztos valami közeli falu helyi diszkójából hallatszik. A kápolna közelében volt egy önellenőrző és önellátó pont is (banán és víz volt depózva az esőkunyhóba, amit aztán a seprű cipelhetett ki az autóhoz – mekkora móka lehetett közel 90 km környékén), szóval egy darabig mással voltam elfoglalva, minthogy figyeljek a dobra. Nem is hallottam többet, pedig hamarosan az út nyílt terepre fordult, ahol elméletileg jobban kellett volna hallanom az ütemes tamtamot. De idilli csillagos, csendes éjszaka fogadott minden zavaró zaj nélkül. 

Profin jelzett pont a Peruska Mária kápolnánál - a pályabontók dolga se volt egyszerű

Valószínűleg ezt a szakaszt nappal is élveztem volna, a dombtetőről pislákolt néhány falu fénye, kellemes szellő lengedezett. Ahogy bekanyarodtam a szalagok mentén, láttam magamtól néhány percnyi járásra egy fejlámpa fényét. Azt hittem, Zsolt az, aki Kőszegen a virslievésnél váltott engem. Láttam, hogy jó tempóban közeledik a fény, utol fog érni a mögöttem haladó túrázó. Hosszan gyalogoltunk a horvátzsidányi műút irányába, egy tanyát hagytunk el, ahol a kutyák szintén biztos nagyon élvezték a nagyjából ötpercenként elhaladó túrázók megugatását. A forgalmasabb műúton mintegy fél kilométert kellett megtennünk (emiatt kellett volna a mellény), majd a túloldalon bevetettük magunkat az erdőbe. A lámpa közben egyre csak közeledett, de utol még mindig nem ért. Mindenféle keszekusza utakra vittek a szalagok, majd nyílt terepen, egy kerítés mellett haladtunk. Ekkor már megnéztem, ki is a mögöttem jövő és meglepetésemre nem Zsolt volt, hanem egy tök idegen fickó, akit eddig még nem láttam. Mivel erősebb tempója volt még a maga totyogós módján is, magam elé engedtem, hagy menjen. Egy kopár dombhátról ereszkedtünk le az ólmodi műút irányába a Kocsis tanyánál lévő ellenőrzőponthoz. Itt hosszasan keresgéltem, mivel is tudnék lyukasztani, mert annyira hosszú volt a zsinór, amin a lyukasztó lógott, hogy beleveszett a magas csalánba.

A műút lassan bevezetett a faluba, közben meg egyre figyelgettem az órámon, hol tartok kilométerben. Egyszer, mikor megnéztem, csúnya meglepetés ért: az óra sötét képernyője vigyorgott csúfondárosan rám. Lemerült, korábban mint én. Bajnak baj, de nem akkora, hogy emiatt ne lehessen továbbmenni, a túraútvonal úgyis a telefonomra van letöltve. De aztán jött a második rossz vicc: a templomnál egyre kerestem az igazoló matricákat. Bója, szalag van, matrica sehol. A templom kapuján is megnéztem a hívőknek kihelyezett paksamétát, de láttam, hogy az nem nekünk szól. Nem tudtam mit tenni, lefényképeztem az emlékművet a szalaggal (egyébként a kép nem is sikerült), majd igazolom ezzel, hogy itt jártam. A baj ugye nem jár egyedül és magyar igazságból is három van – ahogy kanyarodok a falu főútjával egyetemben, egyszer csak érzem a bal lábam ujjánál, hogy placcs - kilyukadt az eddig szolidan növögető hólyag. És ezután a placcs után minden lépés elég fájdalmas volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy közel az emberes ellenőrző pont, ott majd bekötözöm a sérülést leukoplasttal. Nem hiába bújtam a Kinizsis fórumot a közelmúltban, tanultam néhány praktikát. Besántikáltam a tóhoz és rázúdítottam bánataim a fagyoskodó pontőrökre. Szerencsére volt egy erős reflektoruk és annak a fényénél megejtettem a kötözést. Kínáltak mindenféle finom sütivel, de hiába. Engem tovább szomorított az a tényező, hogy láttam, hogy a telefonom is lemerülésre áll, 20% az nem sok, főleg, ha térképeznem is kell. Ráadásul Petit is fel kell hamarosan hívnom, hogy értem tudjon jönni. Nincs már 10 km hátra, szóval most kéne akkor felhívni őt, mikor még megy. Csak hoppá, hamarosan kiderült, hogy Ólmodon egyszerűen nincs térerő. Igen, egy a ráadás... Botladozva elindultam a tótól kifelé, de néhány száz méter után úgy tűnt, a kötözés valóban hatékony, megint olajozottan tudtam menni. Csak a telefonom bírja! Bár a pontőrök megnyugtattak, hogy ilyen alapos szalagozás mellett kunszt eltévedni. Az utat többféle fényvisszaverő szalag jelölte, a kanyarokat meg pluszban egy neonsárga, még jobban reflektív darab. 

A műútról egy igen meglepő emelkedő vezetett fel egy dombhátra, ahol a cuki Belovich kápolna állt. Sajnos így sötétben nem nagyon tudtunk egymással ismerkedni. Aztán egy meredek, a friss irtás miatt kissé viszontagságos út vitt az Őz-kúthoz, ahol a patakátkelésnél követtem a Kőszegen hallott tanácsokat, így nem léptem a puha kavicságyba, ahol bokáig süllyedhettem volna. A bővízű domborműves kútból igazolás után merítettem a kulacsomba vizet, majd elindultam a végső rohamra Kőszeg irányába. Ez a roham nem volt már túl vehemens, de legalább tudtam folyamatosan tartani a saját kis tempómat minden nagyobb probléma nélkül. Azt azért nem mondanám, hogy semmim se fájt, de a nagyobb bajok eddig elkerültek, amik az embert egy ilyen távon érhetik. Újból a kékre értem ki és egyre csak csodálkoztam, mit kanyarog ez az út ennyit, hiszen csalóka emlékeim szerint mindössze van benne egy-két kanyar Kőszegtől. Már vártam, hogy megpillantsam a város fényeit, de egyre csak a fák mögött megbújó holdat láttam mindenhol, ami néha meg is tréfált.

A régen áhított tábla

De aztán eljött az a városközeli szakasz is, amit már régóta lelki szemeim előtt láttam és egyszerre, az országúton áthaladva, visszaérkeztem a teljesen kihalt városba. Pestiként ez nekem szörnyen furcsa volt, hogy sehol egy ember vagy autó. Aztán ahogy elindultam egy kisebb utcán, szembejött egy kocsi. Hirtelen lassít, meg is áll és visszatolat. Biztos, hogy az illetőnek köze van a túrához, ha miattam megáll. És vajon ki vezeti az autót? Kálmán, aki mindenhol ott van. Éppen ment Ólmodra, hogy felváltsa ott a pontőröket. Neki is hosszú éjszakája van.

Nekem viszont még fel kell kapaszkodnom a büféhez a kék-fehér szalagokat követve. Szerencsére az előző nap Petivel bejártuk ezt a szakaszt, így nem volt meglepetés az útvonal. Számomra rejtély ez a Királyvölgy, itt-ott parkolnak autók, vannak kocsibeállók, de tulajdonképpen egy árokparti szűk ösvényről van szó, ahol egy turista tanösvény vezet egyedi háromszögletű táblákkal. Az utacska teljesen alkalmatlan autóközlekedésre (gondolom legalábbis én). Lehet, hogy a környező meredek köves utcákon jönnek le a gépkocsik? Mindenesetre Kőszegen se szeretnék sofőrködni, ismervén már az Ördögárok folytatásában vezető autóutat is... A telefonomat nézve úgy látom, éppen meglesz a 2 óra előtti finis, tehát Petinek is nagyjából jó időpontot mondtam, mikor végre sikerült Messengeren elérnem.

Bebaktatok a büfé e késői órán elég kihalt kertjébe. A pontőrök érthető okokból beköltöztek az épületbe. Örömmel üdvözölnek és gratulálnak a teljesítéshez. Néhány ismerős és ismeretlen alkalmi túratárs is pihen a padokon, hamarosan Zsolt is beér. Csodálkozik, hogy így sikerült utolérnie, pedig az ő tempójával nincs min. Remélem, Gergőnek is minden rendben sikerült. Átveszem a kitűzőket (kettő is jár) meg az emléklapot és két célkaja közül is választhatok. A mákos tészta/milánói makaróni választékból a sósra voksolok és nem is teszem rosszul, mert igen jól sikerült a fogás. Azért ahogy a büfében mozgom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden olajozottan megy. Kissé úgy érzem magam, mint elefánt a porcelánboltban, igyekszem, hogy semmit se verjek le. A megkerült kulacsomat is megtalálom a szomszédos asztalon, ráadásul még nagyon finom pogácsával is megkínálnak, ami a bozsoki ponton megmaradt. Vihetnék is, de sajnos lusta vagyok előkeresni valami megfelelő szütyőt a táskámból. Aztán már keres is Peti, hogy menjek ki az autóhoz. Kicsit bosszankodom a pogik miatt, de nincs kedvem visszamenni.

Ez a túra is véget ért. Bár a mintegy 20 órás menetelés utolsó óráiban alig vártam ezt a pillanatot, most mégis inkább sajnálom, hogy nincs hova tovább menjek, nem várnak újabb és újabb élmények, itt a Communitas Fidelissimán. Mivel egyszeri rendezés volt, ismétlés se lesz, de vannak még jó túráik a Vasi Vándoroknak. Szóval nem kétséges, hogy jövök még a nyugati végekre!

Aki még nem unta meg a hosszú beszámolót, annak néhány szó a túra utáni regenerációról: megint egész jól jöttem ki, leszámítva a bal lábam nyavalyáit: 3 db hólyag, egyik kipukkant a lábujjamon, kettő a sarkamon balról és jobbról, hogy szimmetrikus legyen, ebből egy belső. Ezenkívül valami dagadás és húzódás a nagylábujjam fölött, a bokám fölött szintén a megerőltetésből származó fájdalom (valamit nagyon kompenzálhattam, vagy eleve rossz a mozgásom). A jobb lábam nagyjából épen megúszta a kalandot. Másnapra mindkét talpam gyulladásban volt (szép piros színben). Izomláz elenyésző, azaz kb. volt kicsi mindenhol, de az nem ment a mozgásom rovására. A lábujjas dolog nagyjából hétfőre rendeződött, a boka kicsit makacsabb, de az is múlni látszik. Izomláztól végleg búcsút vettem. Vasárnap felmásztunk (inkább felrohantunk, mert későn indultunk és oda kellett érni - én ragaszkodtam a gyalogmenethez) a Szent Vidre misére (és le is jöttünk), hétfőn mentünk még egy 7 km-es túrát lazább tempóban. Futás most néhány napig nem lesz, amíg nem rendeződnek teljesen a bokám és a hólyagok körüli dolgok.

Strava track - azaz amit Ólmodig sikerült rögzítenie az órámnak: