Egy börzsönyi százas sose baromság!

 

Vajon melyik a nagyobb szívás? 106 km-t gyalogolni a Börzsöny köves, morzsalékos ormain szakadatlanul hegynek fel és le, szinte laposabb pihenőszakaszok nélkül, közben megmászva egy kisebb 5300 méteres himalájai csúcsot vagy az Alföld forró de abszolút lapos és monoton sivatagában menetelni 120 km-t alig ellátással, közben epedve keresve a vízlelőhelyeket? Ezen lehetőségek közül választhattam a július 5-6-i hétvégén. Nyilván nem sokáig hezitáltam, mivel a bajnoksági futam egyértelműen a Szondi 100 volt, nem az Ország közepe 120, amit idén egyszer már amúgy is teljesítettem, még januárban. Másrészt éppen ideje volt revansot venni a drégelyi vár kapitányáról nevezett túrán, szépítve a tavalyi fiaskót, mikor is megfutamodtam a túlerőt látva és a Vilatinál átneveztem 85-ös távra. „Diadallal várta be végét.” Ez állt a saját készítésű motivációs karkötőmön. Nem fújhattam ezúttal visszavonulót, végig kellett mennem. Már csak emiatt is. Meg a bajnokság miatt. Nem voltak illúzióim, tudtam mi vár rám. „Egy igazi kihívás”, mint ahogy a túra szlogenje is mondja, egy kőkemény százas, ami A kör kistestvére lehetne, mint ahogy tavaly is megállapítottam. Most, hogy már tarsolyomban a százas táv is, se változtatom meg a véleményemet. Állítólag maga Csipi is tett egy olyan kijelentést, hogy ez a százas nagyjából ekvivalens A kör száz kilométerével.

A motivációs karkötőm - még idézni se tudok pontosan...

És ő aztán igazán tudja, miről beszél. Nála talán az országban, sőt az egész világon nem tudja ezt senki jobban, hisz ő teljesítette legtöbbször a börzsönyi körmenetet, úgy, hogy egyszer duplázott is. 

Megcsináltam, bár valljuk be, a magamfajta irodistának sokat segít az Excel.

Én azt a penitenciát kaptam tőle, hogy írjam le százszor, hogy „Egy börzsönyi százas sose baromság!”, miután azt a felelőtlen mondatot tettem ki a közösségi média sokat látott felületére, hogy az Ország közepe 120-on elindulni ebben a forróságban kb. ugyanakkora baromság, mint a Szondi 100-on. Bár ezt azóta is fenntartom, hogy immár elmondhatom, hogy Szondi 100 teljesítő lettem. Ami szerintem (nem csak szerintem) az ország egyik legnehezebb százasa. Lehet, hogy a nyári Ország közepe 120 is az, hiszen a téli se volt könnyű. Ezt csak akkor fogom megtudni, ha azt is megcsináltam.

Viszont rögtön teszek még egy kijelentést, amivel nem biztos, hogy mindenki egyet fog érteni. Én ugyanis azt hittem, hogy ismerem a Börzsönyt. Méghozzá elég jól. Elvégre túravezető vagyok, aprócska korom óta járom télen-nyáron, tavasszal-ősszel a fővároshoz viszonylag közel fekvő és emiatt igen frekventált hegység magaslatait és vadregényes völgyeit és nem csak a jelzett utakon és nem csak társaságban. Ezen a túrán jöttem rá, hogy bizony alig ismerem a Börzsönyt. Mert a Börzsöny, mint tudjuk, nem viccel. A Börzsöny egy hatalmas tanítómester. Szóval aki még nem járt holtfáradtan, minden második kőben megbotolva, megtett 60 km-rel a lábában, vaksötétben a kaldera peremén a Jancsi-hegytől a Magyar-hegyig, vagy nem mászta a Hegyes-hegy-ormot éppen bedögölni készülő lámpával, sőt nem jött lefelé róla a feneketlen szakadékok peremén, az semmit se tud erről a hegységről. Hiába járt már itt könnyed kis túrákon világosban számtalanszor. Hiába ismeri a közeli beomlott faviaduktokat vagy a Kovács-patak völgyének elhagyott táróit, vagy tudja szinte az összes eldugott kunyhó és emléktábla lelőhelyét. És mutatta ezeket meg másoknak is. Vagy aludt kint már egyedül a Kun-rét vadles-kilátóján. Csak pedzegeti a legjobb esetben is, mit jelent a szállóige, hogy „A Börzsöny nem viccel”. És még most sem merem kijelenteni, hogy megismertem a hegység másik arcát. Mert nem jártam még ugyanitt sűrű ködben vagy szakadó esőben. Méteres hóban már igen, többször is, sőt sok évvel ezelőtt még gyatra kezdetleges túraszerelésben is, az is tanított keményen, de az igazi alázatot most kellett gyakorolnom, mikor a Holló-kő sziklabércén a „leskelő hold” arcát bámulva jött a döbbenet és vele a hirtelen felismerés. Én itt akár le is zuhanhatnék! Egy rossz lépés és vége! Nem véletlenül van ennek a hegységnek saját hegyimentő csapata. Vagy találnak hullákat eldugott völgyekben és hegyoldalakban hónapokkal az eltűnésük után. Sose vettem észre napközben ezeket a tátongó mélységeket, hatalmas sziklákat, melyek között kanyarognak a mérhetetlenül köves ösvények. Vajon a fáradtság és az éjszaka miért mutatja egy teljesen másik arcát a tájnak? Érzéki csalódás mindez vagy ez a valóság?

Már alkonyatkor a Holló-kőn

És az se tud semmit a hegységről, akivel nem nézett még szembe narancssárgán villódzó szempár a sötétben, ahogy vonszolja fel magát teljesen rezignáltan, minden mindegy, egyszer majd felérek alapon a Nagy-Hideg-hegyre a hajnali derengésben. Hogy milyen állat volt, mely félreugrott előlem az út menti bozótba, majd nézett meg még egyszer egy száraz ágról, hegyezve füleit, most sem tudom teljes bizonysággal. Olyan macska nagyságú lehetett az általa keltett zörejekből ítélve, talán akkora szerencsém volt, hogy életemben először láttam vadmacskát a vadonban. De biztosan nem tudhatom. Mint azt se, hogy szarvasok voltak-e az előlem menekülő vadak már a hegytetőn. Vagy azt, hogy vajon „bülbülök” voltak-e aznap az első dalra fakadó madarak. 

Az utolsó komoly emelkedő tetején

Az se ismeri a Börzsöny ezer arcát, aki még nem látta, hogy terít a hegység főgerince fölötti hajnali égboltra „bíborszínű kaftánt” a nap első sugara. Fotó nem készült minderről, vissza úgyse tudná adni a látványt, meg amúgy is túl fáradt voltam már a telefont elővenni és nem mellesleg volt ezer más gondom. De amit láttam, azt láttam és sosem felejtem el. 

Kiégett fű a jenői Závoznál

Az sem tud semmit, akit nem lengett körbe az útmenti bozótból áradó dögszag, a halál átható lehelete. A pusztulásé, ami ott leselkedik lépten-nyomon és támad, ha gyenge láncszemre talál. Elég hozzá talán a rendkívüli szárazság, a sok elgyengült, vizet nem találó szomjas állat. 

Az éjjeli szakaszon volt pár felírandó kód Arany verséből

„Szél zendül az erdőn ... Idekinn hideg éj sziszeg aztán!” - írja Arany János balladájában. Nem tudom, a költő valaha megfordult-e a Börzsönyben, de a természettől kevésbé elszakadt vidéki ember lévén talán pontosan tudta, milyen az, mikor az ember hirtelen beérkezik egy fagyzugos völgybe (jelen esetben Nagybörzsönynél). Majd hirtelen magára kell kapnia a karszárakat, amiket máris húzhat le, mihelyt megtett pár száz métert a fűbe harapós Hegyes-hegy-ormon. Na jó, ezt Arany biztos nem tapasztalta meg. (Most elképzeltem a bajszos parasztember képű költőt full technikai cuccban, ahogy ultrát teljesít.) 🤣 

A Gemini ezt hozta nekem létre - szerintem kicsit Csanyára hajaz :-)

A Börzsöny megtanít arra is, hogy a kaland bármelyik pillanatban véget érhet, elég csak egy nüansznyi gikszer. Például az, hogy valószínűleg a fáradtság miatt a nagybörzsönyi ponton, amit előzetesen vagy egy negyed órát kerestem, mert a gpx máshova jelölte, csúnyán átestem indulásomkor a padon. Magam nem nagyon ütöttem meg, de a lámpám valószínűleg kapott egy kisebb ütést, mert néhány perc múlva villogni kezdett, ami azt jelenti, hogy merülőben az akku. És ennek megerősítéseként hamarosan le is kapcsolt alacsonyabb fényerőre. De ekkor már messze voltam a ponttól és sok kedvem nem volt visszamenni a bizonytalanra. Mert egyáltalán nem biztos, hogy volt töltőjük az egyébként rettentően készséges pontőröknek. Persze az esést és a lámpa vacakolását nem kapcsoltam össze, csak azt tudtam gondolni, hogy megint magától bekapcsolhatott a zsákban és idő előtt lemerült. És ezen a ponton a folytatás igencsak zárójelbe került. Mit tehet az ember? Megpróbálja, működik-e a lámpa a hosszú hónapok óta magával hurcolt pótelemekkel. Vagy megpróbál tovább haladni az alacsonyabb fényfokozattal. Ameddig az kitart. Kockáztatva a még bizonytalanabb és lassabb haladást (éjjel amúgy is szörnyen be szoktam lassulni), ami ráadásul felettébb balesetveszélyes. Különösen a Hegyes-hegy-orom tetején, de erről ekkor még tudomásom sincs... Vagy leülök szépen az út mellé és bevárom a mögöttem jövőket. Csak nagy sokára kapcsolódik össze fejemben, hogy az esésnek köze lehet a lámpa hibájához, hiszen már nagy utat megtettem az addig kifogástalanul világító fejlámpával, és talán meg kéne próbálni újra behelyezni az akkut próba szerencse alapon. Próba, szerencse, működik! Csak érintkezési hiba volt. Aki ultrára adja a fejét, annak magának kell megoldani a hasonló rizikós helyzeteket. A pillanatnyi legjobb tudása szerint. Most ezt is megtanultam.

Éjjeli lajhár a nagybörzsönyi ponton – pont olyan mint én

Persze az sem mellékes, hogy az égiek azért segítenek folyamatosan. Ez abban is megmutatkozik, hogy a főszervező, akit előzetesen, a pont keresésekor nem értem el telefonon (térerő ugye csak elvétve van a hegység mélyén és a peremén is), visszahív, éppen mielőtt elérném a Hegyes-hegy-orom csúcsát. Addigra persze már minden mizériám megoldódott. Teljes bizonyossággal meg tudom nyugtatni, hogy már minden rendben, és haladok szépen előre a tracken. Mesélem neki megkönnyebbülten nevetve, hogy egy motoros találkozón is tiszteletemet tettem, miközben össze-vissza keresgéltem a pontot. Azért minden egyes rizikósabb lejtő alján hálát adok, hogy épségben lejutottam. Van most dolguk az őrangyaloknak! A Börzsöny imádkozni is megtanít.

A jobb sorsra érdemes Magas-Tax

És végül arra is megtanít, hogy mindig van feltámadás. Hiába vánszorog az ember még az egyik pillanatban ásítozva a Taxi-nyiladékon, és dőlne le bármelyik útmenti bokorba néhány percre vagy egy fél órára, pedig elfogyasztott fent a hegyen egy energiaitalt. De annak a hatása már köddé vált, mint az előző, minden rémséget felnagyító éjszaka. Azonban a másik pillanatban a királyréti aszfaltra érve, annak tudatában, hogy nagyon ketyeg a szintidő, mégis tud kocogásszerű mozgást gyakorolni a túrázó. És ezáltal fel is ébred. Majd az ismerősen is ismeretlennek tűnő Jakoby-táró völgyéből (mert itt is vezettem túrát már) kiérve a bicikliútra még fokozni is tudja a tempót, mivel muszáj, ha biztosan benne akar lenni a 26 órában. Ez az ultrázás egyik csodája számomra, az emberben lévő, nagyon mélyen szunnyadó rejtett tartalékok. Amiket elő lehet kaparni, ha kell, hiába rojtosodtak már ki a talpak a sok meneteléstől az alattomos köveken, merevedtek el az izmok, hiába kóvályog a fej a kialvatlanságtól. Mikor az ember 106 km-rel a lábában is tud futni, talán még jobban, mint bármikor a túra folyamán, egészen a célig most már. Csak amiatt, mert „Diadallal várta be végét.” Szondi, aki soha nem vár kegyelmet, nem adta fel a nehézségek ellenére, nem futamodott meg a nagy török túlerő láttán. Nekem sincs kegyelem, végig kellett menni. Még akkor is, mikor az órám már feladta a küzdelmet és lemerült. Emiatt hiányos a Strava track is.

Szóval, igen, Csipinek igaza van, egy börzsönyi százas sose baromság. Mert sok mindenre megtanít. És amiatt is, mert a börzsöny csodaszép, még ha viccelni nem is szokott.

A csodálatos Nagy-Mána, ami mindig ámulattal tölt el.

Strava-link:

A betyár mindenit!

 

A Pisták csak úgy hemzsegnek a teljesítménytúrázás háza táján: kispistázás, Palipista, sőt még maga Sisa Pista is belebetyárkodik a műfajba. 

Kis retro

Nem is teszi hiába, mert én már nagyon is régóta kinéztem magamnak ezt a túrát, mivel Pistával igen régi ismerősök, jóformán barátok vagyunk. Jó tíz éve már annak, hogy egy általam vezetett túra apropóján aprólékos nyomozást végeztem a nógrádi haramia után, hogy nyomába eredhessek és kézre keríthessem – azaz jobban mondva a róla írt könyvet. Évek hosszas munkája után végre húgom segítségével nagy nehezen kezembe került a Puskás Péter és Végh József által jegyzett, nagyon alapos kutatómunkát összegző alkotás. Egy szuszra ki is olvastam és ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi például a korabeli börtönviszonyokra, a betyárok fejenkénti borfogyasztására iccében mérve és körülbelül az összes Sisa Pistával kapcsolatos mendemondára, dalra, ponyvaregényre, színdarabra, versikére, sőt még bűntényre is.

Sisa Pista mai kifejezéssel és mércével mérve celeb volt életében is, hiszen „róla szóltak a hírek, vele volt tele a sajtó”. És ma is az, hála a turizmus ágazatának, mely valószínűleg sokat profitál izgalmas életútjából és a személyét körüllengő mítoszból és betyárromantikából. Létezik róla elnevezett tanösvény (amit a teljesítménytúra is érint), kocsma Bernecebarátiban, sőt még turistaszakkör is diákoknak. Talán annyira nem ismert neve mint Rózsa Sándoré, Angyal Bandié, Sobri Jóskáé, Savanyú Jóskáé – azaz a nagy betyároké, de aki sokat barangol a Börzsöny vidékén, előbb-utóbb biztos találkozik evvel az útonállóval. Holott Sisa Pista nem is annyira a Börzsönyben garázdálkodott, hanem sokkal inkább a Cserhát és Mátra vidékén, néha a Tarna-vidékére vagy az Óbükkbe is elvetődött. Lehet, hogy a Börzsönybe is, csak itteni tevékenységéről nincsenek feljegyzések, viszont annál több történet őrzi az emlékét és hely kapcsolódik hozzá. Számos ilyen helyszínt érint vagy megközelít ez a nagyon szép útvonalvezetésű túra, annak is a 40-es távja, amin indultam. (A többi is, csak ugye a 40-es a leghosszabb, így logikus, hogy ez mutat meg több mindent a Börzsönyből és a Sisa Pista körüli hagyományokból is.)

Vadőrök, vadorzók, találkozásuk emlékét keresztek őrzik (ez pont nem)

A túra köré Petivel felépítettünk egy nomádkodós, chillezős hétvégét. De végül csak szombat hajnalban indultunk el Diósjenőre, mert nem akartam már túra előtt is rosszul aludni, nehogy a teljesítményem rovására menjen. A rajtban egy hatalmas adag házi pogácsa fogadott, de én annyira el voltam foglalva az itinerátvétellel, valamint avval a meglepetéssel, hogy Aszút is ott találtam a rajtolók közt, hogy sajnos elfelejtettem venni belőle. Mire meg visszaértem, már el is fogyott... Aztán meg már gyorsan el is indultunk Petivel a Csóványos irányába, még az órám is majdnem elfelejtettem lenyomni.

A Csóványoson

Mennyit ittak a betyárok egy átmulatott éjszakán?

Nagyon betyáros tempót nem terveztem most a szúk 40 kilométeren, de azért a túra nagy részén szerettem volna a lehetőségekhez mérten erős tempót menni/futni, mivel edzenem kell erősen az őszi hosszabb távú kiruccanásokra. Azt is szem előtt kellett tartanom, hogy hétfőn le fogok majd nyomni egy 10+20 km-es távot a Hétfői henyélőn. Mivel a Nagy-Mánáig Peti is velem tartott, eleve kizárt volt, hogy fussak ezen a szakaszon (meg ugye pont itt van a legtöbb szintemelkedés is, ami azért nem zárja ki a futást, csak elég erősen lekorlátozza annak mennyiségét és minőségét). Mondtam neki, hogy majd kényelmesen felmegyünk a kilátóhoz a Csóványosra, de szegény ilyenkor már sejti, mit is jelent az a „könnyű tempó”. Mikor nagyon vad hajszába kezdtem az emelkedőkön, le is maradozott mögöttem, de azért mindig bevártam. És még csodálkoztam, hogy milyen gyorsan felértünk a Csóványosra – lehet, hogy összement a közelmúltban?  Azért a csúcson hagytam neki időt eszegetni, amíg én felmentem a kilátóba. Aszú éppen fent mutogatta a hegyeket egy másik túrázónak. Mondta is, hogy a gőzöst lent hagyhattam volna - utalva a nagy fújtatásomra. Fent én is körülnéztem, szinte az egész hegységet belátni. Ha mondjuk Sisa idejében is lett volna kilátó, és a pandúrok felmásztak volna tájékozódni, merre is keressék a betyárt, legközelebb a Haramia-lyukat szúrhatták volna ki a Nagy-Hideg-hegy és a Csóványos közti gerincen, ahová állítólag a betyár is behúzódott az üldözök elől. Kicsit még eszegettünk a kilátó alatti padon, majd továbbindultunk a Három-hányás irányába. Na igen, az az italmennyiség, amit a jómadarak a fent említett forrás alapján sokszor megittak (20 icce/2 fő - az icce 0,83 liternek felel meg), egész biztosan a fenti helynevet eredményezte volna. Főleg, ha mellé még némi kisüsti pálesz is lecsúszott két birkalopás közben. Nálam már ennek a mennyiségnek a tört részénél másnap Zacher Gábor köszönt volna rám, de az is lehet, hogy akkoriban rendesen vizezték a bort. 

Ama csodás Mána

A Nagy-Mánára vezető úton sokszor a lábunk elé kellett nézni, hol a görgeteges lejtő, hol pedig a szúrós, alattomosan megbúvó szederindák miatt. Mikor kiértünk a kopáros részre, a Börzsöny legvarázslatosabb, romlatlan arcát mutatta nekünk. A minket körülölelő zöld erdőségbe már néhol sárgás és rozsdás szín is vegyült – „Deres már a határ, őszül a vén betyár”. És igen, Sisa Pista is, bár lehet, hogy korábban is járt a hegység táján, valójában öregkorában, szabadulása után ismerte meg, de akkor töviről hegyire. Jó útra térve több helyi földesúrnak (Berchtold Miklós és Szokoly Alajos) is szolgálatában állt, mint vadőr, így hivatalból is ismernie kellett az erdő minden zegét-zugát. Korábbi életmódja tapasztalatait, marcona kiállását itt sokszorosan kamatoztathatta, állítólag rettegtek is tőle a vadorzók. Pont azon a vidéken, ahol számos kereszt őrzi a rabsicok által elkövetett gyilkosságok emlékét (Foltán-kereszt, Szaszovszky-kereszt, Groote-kereszt). Hogy is mondják? Rablóból lesz a legjobb pandúr. 

Ez nem a mi frissítőpontunk :-)

A Mánán érzékeny búcsút vettem Petitől és a küzdős lejtő ellenére igyekeztem felturbózni a sebességem. Egyik túrázó hölgy, akivel korábban gyakrabban előzgettük egymást, meg is jegyezte, hogy vajon mit szedtem be, hogy ilyen gyors lettem. Most mondjam, hogy kb. eddig is ezt a tempót kellett volna nyomnom legalább a síkabb részeken? A nyaktörő lejtőkön persze nem mindig lehetett csúcssebességet produkálni, aztán nemsokára Aszút is utolértem még Királyháza előtt és valameddig együtt mentünk. Szégyen és gyalázat, a pont utáni emelkedőn csúnyán faképnél hagytam, el sem búcsúztam tőle. De mentségemre szóljon, hogy nem sejtettem, hogy ennyivel gyorsabb leszek majd. Felérve futni kezdtem a Lopona-fő magaslatán keresztül le a Nagy-völgybe az Oszlopó-forráshoz. Ezt a völgyet kimondottan szerette a betyár, hiszen állítólag még kunyhója is volt Deszkáspusztán és a közeli Betyár-kút is az ő emlékét őrzi. Nem beszélve az Oszlai-árokról, ahol a róla elnevezett tanösvény volt a túra egyik fő attrakciója. Ebben az oldalvölgyben azért tartózkodott előszeretettel Sisa, mert pont Hont és Nógrád megye határán húzódik, aztán ha a nógrádi pandúrok kergették, szépen átsétált Hont vármegyébe, ha meg a Hontiak, akkor Nógrádba vonult át jót mulatva a pandúrok teszetoszaságán. Az árok alját most egy ellenőrzőpont vigyázta az illetéktelen betolakodók ellen, ahol azért minket, túrázókat minden földi jóval elláttak, mielőtt megkezdtük a mászást az árokban oldalazva.

A tanösvény egyik ismertető táblája

Állítólag itt is bujkált Sisa Pista az üldözői elől

A tanösvény egyébként nagyon ötletes, a táblák egyik része bemutatja a földtani, botanikai és egyéb érdekességeket, míg a másik felén maga a betyár ad tanúbizonyságot élete viszontagságairól ízes palóc nyelven. A túrának nem sok olyan szakasza volt, ahol még sosem jártam, az árokból a Drégelyvár irányába átvezető kék barlang jelzés egy része ilyen volt, egyetemben az Oszlopó-forráshoz vezető pirossal. Magán a tanösvényen először és utoljára 2011-ben jártam a hivatkozásban szereplő esős túrán, és azon tűnődtem, hogy akkor a már egyetemista fiam milyen picike volt még. Hja kérem, szalad az idő, de vannak dolgok szerencsére, amik nem változnak - ilyen az Oszlai-árok is.

Közben jöttek szemben túrázók, talán egy rövidebb távról, itt is láttam pár ismerős arcot a Sétafikás túráimról. A Sárkány-törés tetejére felkapaszkodva, majd onnan lerongyolva egymás után hagyogattam el a túratársakat. A Drégelyvár előtt valószínűleg benéztem pár szalagot és az ismert kék irányából mentem fel, ahelyett, hogy a piros kereszten hátulról támadtam volna meg a várat. Tévedésemre már csak a várban fent jöttem rá, de mivel pont erre nem volt, nem történt semmi baj sem. Az útvonalat egyébként minimális szalagozás jelölte, de a telefonos trackkel megtámogatva nekem minden egyértelmű volt így is. Összesen kétszer rontottam, itt és a Hugó-villánál, szintén egy hurokban, de ez sehol sem számított.

„Felhőbe hanyatlott a drégeli rom...”

A Csánki-kert felé

Kicsit megpihentem kedvemre gyönyörködve a börzsönyi tájban, majd ismét nyakamba vettem a lábam Pénzásás felé. Az továbbra is rejtély, hogy ki és mit ásott itt, mindenesetre van egy olyan monda is, mikor Sisa Pista temérdek kincset ásott el a Dedre-bérc oldalában egy fa alatt. De sajnos hamarosan a zsandárok vasra verték és csak hosszú, 21 éves raboskodása után tudott visszamenni. Akkorra a fát már kivágták és nem bukkant többé a kincs nyomára. 

Mostanság, így ősszel,  másféle kincseket őriz a Kámor oldala

Kicsit nekem is keresnem kellett a réten a matricás kódot, de egy bicikliző család készségesen megmutatta (pont ott álltak mellette). Aztán nekiveselkedtem a kék kereszt emelkedőjének átbukva a Csurgó-fejezet oldalán a Csánki-kerthez, mellőzve a völgyben megbúvó Wenckheim-vadászházat. Ott valószínűleg éppen egy lakodalom zajlott, mert pont egy kidíszített autó hozta szembe a menyasszonyt. Mivel most szigorúan a betyárvilággal foglalkozunk, a Wenckheimekhez kapcsolódó, holmi repülős történetek nem hoznak lázba, akit érdekel, olvassa el a Kámoros írásomat. A sárga/kék kereszt elágazásban lévő ellenőrzőponttól, úgyis erre a hegyre kellett felkapaszkodni, mintegy utolsó nagyobb kihívásként.

A Hugó-villánál

Kilátás a Hugó-villától

Ehhez a hegyhez legendák füzére kapcsolódik, mely közül néhánynak Sisa Pistához is van köze. A rabló állítólag előszeretettel bujkált a hegy mesterséges és természetes barlangjaiban, például a Hugó-villában, ami tényleg remek bivakhely (itt is volt egy EP), illetve a Csepegő-kőnél, ahova azóta se jutottam el. Kicsit sajnáltam, hogy az alattunk megbúvó villát, magát úgy kellett megmutatnom a túratársaknak (már akit érdekelt egyáltalán), pedig tényleg csak pár lépésre volt a ponttól. Azt hittem, ebben a nagy internetes, GPS-es betyárvilágban sokkal többen ismerik. Bezzeg mikor még térkép alapján kellett keresni! Sőt, mikor mondjuk Sisa Pista, szigorúan erdőőr korában, egyszer rábukkant, aztán domborzat, jellegzetes fák, sziklák, nap- és csillagállás alapján kereste meg újra... Egész biztos, hogy ismerhette, hiszen sokáig itt szolgált a közelben Nagyorosziban és rengeteg itt a vad, most a hegyre kapaszkodva is elég töményen megcsapta szaguk az orrom.

A csodálatos Kun-rét

A Kámorról lefelé menet megint enyém a lejtő, még ha itt-ott elég technikás is. A Jász-bükk kicsit megakasztott a lendületben, de a Kun-rétig ismét hajrá volt a köbön. Apropó Kun-rét – kevés csodásabb vadkempinges helyet ismerek, bő egy éve itt aludtam egy kilátónak álcázott lesen. Hamarosan várt a Závoz, majd sorra előztem a pályán lévő túrázókat egészen be a faluba ereszkedve. Most már lehetett adni neki, hiszen mindjárt itt volt a cél. Kicsit sajnáltam is, hogy ilyen hamar (kb. mire Sisa Pista egy betyárosat csördít a karikás ostorával és mérgesen összevonja a szemöldökét) a végére értem, hiszen klassz útvonal volt, és mellé elsőrangú időjárás társult. No sebaj, hazamenni még nem kell túra után sem, ma kint alszunk amúgy betyármódra.

A célban átvettem az emléklapot és a kitűzőt, megettem a finom virslit (nem gagyi fajta volt), aztán még a cukrászdás bácsinak is a nyakára jártam kávéért, fagyiért, üdítőért, aztán mikor Peti is lejött a hegyről, neki is sütiért. Közben a szökős fél literes, hosszú szívókás Zulu softkulacsom végleg kereket oldott előlem, ha esetleg valaki látta, szóljon - bár már keresztet vetettem rá. Lehet, hogy betyárkodni ment a Börzsönybe?

Strava link: 

Nagy hűhó a Kámor körül

Amikor megszerveztem a Kámort megkerülő és sok-sok, a heggyel kapcsolatos érdekességet bemutató túrát, még nem is sejtettem, hogy esetleg a terepviszonyok miatt nehézségekbe fog ütközni a kivitelezése. Sajnos már egy héttel a túra előtt gyanítható volt, hogy nem biztos, hogy sikerül az eredeti terv végrehajtása a leesett óriási hómennyiség miatt. Különböző fórumokon próbáltam tájékozódni, hogy mire számíthatunk. A segítőkész túratársak, akik a túrát megelőző hétvégén jártak a környéken már akkor kb. 45 cm-es hóról számoltak be. Már ez is alaposan megnehezítette volna a haladásunkat, azonban a túrát megelőző több napra is prognosztizáltak újabb hóesést a meteorológusok.

Diósjenő szépen behavazódott - de vajon mi vár a hegyekben?

Vajon mit kereshet nyolc kalandvágyó turista a csaknem térdig érő hóban a Kámor oldalában? A nem mindennapi havas élmények mellett választ a következő kérdésekre:

•         Hogy kerül egy török asszony a hegy oldalába, akiről még utat is elneveztek?
•          Mit keres egy reptér felirat a térképen a Börzsöny közepén és van-e köze a völgyben meghúzódó csinos kis vadászházhoz?
•         Milyen tragédia emlékét őrzi a Groote-kereszt?
•         Hogy lehet kincsre lelni a Kámoron?
•         Vajon merre bujkált a Börzsöny utolsó betyárja, Sisa Pista?

Az öregek sok mesét, legendát, mondát ismernek a Kámorral kapcsolatban

A válaszokat eredetileg menetrendszerűen megkaptuk volna szépen sorban egymás után megkerülvén a hegyet, azonban még a vonaton eldöntöttem, hogy nem ragaszkodom az eredeti tervhez. A körtúra helyett inkább lineárisan haladunk, hogy egyrészt rövidítsük a távot, másrészt, hogy a valószínűsíthetően legnehezebb, legmélyebb hóval kecsegtető részek ne a túra legvégére kerüljenek, amikor már esetleg sietni kell a vonathoz és amúgy is fogytán van mindenki ereje. Ez azonban avval járt, hogy néhány látványosságot ki kellett hagynunk. Vegyük először ezeket sorba:

Eredetileg a börzsönyi kék útvonalán jutottunk volna Pénzásásig, útba ejtve a Zsibak-patak forrását, ahol valaha a köszvényesek várták gyógyulásukat az árok oldalából kiszedett, tűzben felmelegített kövekkel melegített víztől. A csigákat és más ősmaradványokat tartalmazó kövekből így kioldódtak az ásványi anyagok, melyek jótékony hatással voltak a betegekre. De nem csak a gyógyulást keresők járták a Kámor keleti oldalát, hanem még a törökkorban az itteni várak (Nógrád, Drégelyvár, Kámor) között közlekedő hírvivők, kémek is. A legendák szerint volt köztük egy nő is. Erre utal a Törökasszony útja elnevezés, mely a kék jelzés Pénzásáshoz közelebbi szakaszának a neve.

A szépen felújított, egykor az erdei munkások szállásaként szolgáló Szondi kulcsosház Pénzásásnál

Menet közben kiderült, hogy sajnos a tervezett fő attrakcióról, a Csepegő-kő bizonyára már jókorára hízott jégcsapjairól is le kellett mondanunk, mert a meredek, havas hegyoldalban legalább nehéz, de talán még veszélyes is lett volna megközelíteni a barlangot. Ha még le is jutottunk volna, visszamászni az útra elég fárasztó és bajos lett volna. Pedig állítólag még az utolsó börzsönyi betyár, Sisa Pista is meghúzódott is üldözői elől, de talán ilyen időben ő is inkább más, komfortosabb búvóhely után nézett.

A Csurgó-kút mellett elhelyezkedő, 1920-ban állított Groote-kereszt felkeresése se fért be az időnkbe nagy hóban való lassú haladásunk miatt. A kereszt egy tragikus és egyben talányos esetnek állít emléket. 1906-ban egy vadászat során itt végzett egy gyilkos golyó a helyi birtokos Groote Kelemen báróval, aki korábban Vilmos császár gárdatisztje volt. Állítólag egy tetten ért vadorzó volt az elkövető, akár a Szaszovszky- vagy a Foltán-kereszt esetében, de rebesgetik azt is, hogy maga a báró főerdésze lőtte le munkaadóját szerelemféltés vagy nyereségvágy miatt. Állítólag a fővadász húszezer koronára bebiztosította magát a báró halálára és hirtelen nagy szüksége lett a pénzre.

Kemény kaptató fel a Závozra

Tehát ezeket a nevezetességeket nem sikerült végül megtekintenünk, de a többi érdekességet rejtő helyre való eljutásunkat még a néhol térdig érő hó se akadályozta meg. 

A Závozig az egyre meredekebb kaptatót leszámítva nem ütköztünk nagyobb akadályba. Előttünk túrázók és síelők is haladtak a nyomok szerint, ha azonban leléptünk a kitaposott ösvényről, láthattuk, hogy nem biztos, hogy végig ilyen úri dolgunk lesz. A Jenői-závoznál belefutottunk egy a másnapi „Kőről kőre a Börzsönybe” teljesítménytúra szalagozójába. Belegondoltam, hogy főleg az első indulók micsoda kihívásnak néznek elébe. Ebben a hóban még 20 km is elég combos, nemhogy a maratoni táv.

Behavazódtak a závozi padok

A S jelzés egy erdészeti úton haladt tovább és az előttünk járt autó nyoma viszonylag kényelmes haladást biztosított számunkra. Feltűnt, hogy előttünk mindkét keréknyomban egy róka haladt. Néhol sejthető volt, hogy egy kis bunyó (vagy zsákmány?) kedvéért elhagyták a nyomot, majd visszatértek. A rókákat nemhiába tartják ravasz, okos állatnak, valahogy különleges érzékük van ahhoz, hogy hol sekélyebb a hó. Észrevettem, hogy ha szorosan követem a lábnyomokat, én is jobban járok. Az útról néhol csodálatos panoráma tárult a Magas-Börzsöny zúzmarasapkás hegyeire. 

Régi nyom a havas réten

Mikor elértük a Kun-forrást, páran vállalkoztunk a néhány méteres kitérőre. E rövid, meredek, de a nagy hó miatt nehéznek bizonyuló lejtő, majd emelkedő alapján szomorúan konstatáltuk, hogy semmi esély a Csepegő-kő felkeresésére. És nem is a lemenetel volt a nehéz, hanem a visszaút, amit fákba kapaszkodva, csúszkálva sikerült teljesíteni. És ekkor még nem is sejtettük, mi vár ránk néhány száz méter múlva! A S jelzést a szekérútról elterelték a hegygerinc irányába. Így a kényelmes autónyom helyett egy réten kellett végighaladnunk (majdnem) szűzhóban. A behavazott réten előttünk húzódó mélyedés azt mutatta, hogy ugyan jártak valamikor errefelé, de ez legalább egy hete történhetett. Azóta meg rengeteg hó esett. Majdnem térdig süllyedve, meg-megállva araszoltunk előre. Az erdőt elérve kicsit jobb lett a helyzet, de a gerincen még mélyebb hó fogadott. Petivel felváltva törtük a havat a csapat előtt. Ez a munka nem vette el a kedvemet a meséléstől és egy hóangyal legyártása után Sisa Pista viselt dolgaival szórakoztattam a csapatot kárpótlásul a fáradalmakért és a betyárrejtek kihagyásáért.

Törjük a havat derekasan a márciusi télben

Készülődőben a tavasz

A Kámor emelkedője se jelentett megkönnyebbülést, az előttünk járók nyomai hol feltűntek, hol eltűntek, de még ha nyomba léptünk is, minimum lábszárközépig ért a hó. Lassacskán felértünk a csúcsra, ahol sajnos szomorúan konstatálnunk kellett, hogy nem mi leszünk azok, akik a csúcs melletti kámori sziklahasadékban kincset lelnek. Eleve kizáró tényező, hogy nem virágvasárnap érkeztünk, ráadásul a csapatban senki sem hetedik fiúgyermek a családjában. A csapatot Balogh Béni Kámor rablólovagról szóló mondájával (lásd itt számos egyéb történettel együtt) vigasztaltam, melyben a hegyről szóló számos történethez hasonlóan szintén felbukkan a pénzásás motívuma. Vajon lehet-e köze a közeli, hasonló nevű helyhez Kámor kincsének, melyről rengeteg mesét, mondát ismernek a helyiek?

Kámori-sziklahasadék - vajon itt rejtőzik a rablólovag kincse?

Ha a kincsről le is maradtunk, a másik betyárbarlangot, a hangzatos nevű, de annál szerényebb Hugó-villát könnyen megtaláltuk. Csak ámultunk-bámultunk a gyönyörűséges jégcsapok láttán. Itt elbúcsúztunk Lacitól, akit már nagyon kifárasztott a mély hóban való menetelés, és emiatt inkább bevállalta, hogy a Kámor nagyon meredek lejtőjén jut le a K jelzésre, majd vissza Diósjenőre. Kicsit aggódtam a veszélyes vállalkozása miatt, de bíztam benne, hogy a sokéves rutin majd segítségére lesz.

A Hugó-villa jégcsapjai pazar látványt nyújtanak

3 az egyben: a szarvas lakása

Azt hittem, a hegyről lefelé majd egyre könnyebb lesz haladnunk, de csak itt cáfolt rá reményeimre igazán tél tábornok. Néhol még el is vétettük a turistaösvényt a makulátlan havas erdőben. Erre előttünk csak az erdei állatok jártak, egyik szarvasnak még meg is találtuk az igen helytakarékos illemhelyét, hálószobáját és konyháját. Az Oroszi-závozhoz érve igencsak kifáradtunk. Innen szerencsére volt egy régebbi autónyom az úton, amiben haladni tudtunk. A Csánki-kertnél lévő kereszteződésnél meg fellélegezhettünk: kálváriánk véget ért, innentől letaposott út vezetett Pénzásás felé. Ennek ellenére a helyismertető táblához menet Peti 2 méteres magassága ellenére combig süllyed a hóba. Természetesen ezt nekem is ki kell próbálnom: nekem ugyanezen a helyen derékig ér a hó.

Az Oroszi-závoznál (a szláv eredetű závoz szó jelentése: hegyoldalon ferdén levezető, meredek hegyi mélyút.

Vérebportré

A Wenckheim-vadászházhoz letérve még egyszer alkalmunk nyílott egy rövid szakaszon a szűzhavas mókára. Peti kiérve az útra jó nagyot esett. A házhoz tartozó fiatal vizsla és hannoveri véreb rögtön ott termett és egy kis játék reményében a nyakába ugrott. A kutyusok egészen Pénzásásig a nyomunkba szegődtek, ahol vadász gazdájuk igyekezett erélyesen rájuk parancsolni – hasztalanul. Szegény vizslának így a terepjáró magánzárkájában kellett bűnhődnie. Bánatos szemmel nézett ránk az autóból, ahogy elhaladtunk mellette a gyönyörűen felújított Szondi kulcsosház irányába. Mikor utoljára 2011-ben itt jártam, a ház szinte romokban állt.

A Wenckheim-vadászház

A völgyben megbújó takaros Wenckheim-ház elődjét még 1905-ben építtette Berchtold Miklós nagyoroszi birtokos. Végleges formáját 1910-11 körül nyerte el. A gróf halála után özvegye gróf Wenckheim József, Békés megyei birtokosnak adta el a kastélyt. A talányos reptér elnevezés is miatta került a Börzsöny közepére, mivel a gróf leggyorsabban 975 angol fontért vásárolt Desoutter Mark II-es háromüléses repülőgépével tudta megközelíteni az erdőben megbújó vadászházát. (Ez a gép viselte az első magyar lajstromszámot (H-MAAA)). A gépet a gróf magánpilótája, Dobos István vezette. A gép a ház feletti, 617 m magas Csurgó-fejezet nevű hegyen szállt le, mely közelében a mostani térképeken is látható a Reptér elnevezés. Az anekdota szerint a gróf landolás előtt egy virágcsokrot dobott le a közeli nyír-réti kastélyában időző özvegy Herzog Irén bárónénak, más, cenzúrázott források szerint a saját feleségének. 😉

Itt komoly dilemma elé került a csapat. Vajon merre tovább? Legközelebb a Drégelyvár vasúti megálló lett volna, de a semmi közepén való esetleg hosszas várakozás a mínuszokban senkinek se volt ínyére. Borsosberény irányába a Z+-t az arra közlekedő járművek jól letaposták, a K Diósjenő felé azonban eléggé járatlannak tűnt. A táv mindkét esetben hasonló, 7 km körüli volt, azonban Janóék autója Diósjenőn parkolt. Ők inkább a kéket választották volna, míg mi a gyorsabb haladásra szavaztunk, hogy a 18 óra utáni vonatot biztosan elérjük. Végül a jól kijárt út mindenkit meggyőzött. Ráadásul így a fák közt megbúvó Makkos-vadászkastélyt is fel tudtuk keresni, mely lassan omladozva várja, hogy valaki végre régi pompáját visszaadja ennek a korántsem kicsi és igen impozáns épületnek.

A Makkos-vadászkastély

A Makkos-vadászkastélyt Mocsáry Ödön, borsosberényi birtokos építtette valószínűleg a 19. század végén, majd 1888-ban jelentősen átalakítatta ás kibővítette. Mivel egyik fia, László tehetséges festőművész volt, egy műtermet is létrehozott számára itt. Később másik fia, Sándor örökölte a kastélyt. (A Mocsáry család egyébként a korábban Bocsár vagy Bocsárlapujtő nevet viselő mai Karancslapujtőről származik, nevük is a település régi nevéből ered.) További érdekesség, hogy a birtok határos volt Mikszáth Kálmán szomolyapusztai birtokával, amit a magyar nemzettől kapott ajándékba 40 éves írói jubileuma alkalmával. Később birtokvita is kialakult a két család között. Sajnos mára az egykor szebb napokat megélt kastély elég lehangoló látványt nyújt, pedig a 90-es években még vadászszállásként is üzemelt és a helybéliek kedvenc piknikezőhelye volt.

Sokáig nagyon jól haladtunk, ám egyszer csak azt vettem észre a GPS-emen, hogy a turistaút már nem követi az autók által járt utat, mely kezdett helyenként elég csúszóssá válni. Ráadásul a térkép nem mutatta, hova visz az az út. Gyors hátraarc: visszamentem megkeresni a jelzést. Sajnos az elágazástól rövid szakaszon folytatódott a hótaposás, de hamarosan rátértünk egy útra, amin megint volt autónyom. A vasútállomás alig-alig akart közeledni, közben meg egyre fogyott a vonat indulásáig hátralevő idő. Meglehetősen izgultam, hogy elérjük-e a vonatot, hiszen egyéb esetben 2 óra várakozás várt ránk. Lelki szemeim előtt motivációként egyre a Bzmot kellemes melege lebegett. Szerencsére kár volt aggódni, odaértünk mindannyian időben, annak ellenére, hogy az állomás előtt néhányszor majdnem elestünk a jeges úton.

Télen kikandikál a fák mögül

Diósjenőn elbúcsúztunk a csapat felétől, akik autóval mentek tovább, mi meg továbbzakatoltunk Vácig, majd onnan a Nyugatiig.

Búcsúzik a Kámor