Vér és mókusok

 

Úgy tűnik, a véres dolgokkal hadilábon állok. Hiába szerepelt a Vérmókus kör már nagyon régóta a bakancslistámon és hiába neveztem már be az ősz folyamán rá, úgy tűnt, ez egyszerűen nem akar nekem összejönni. Egyrészt borzasztóan nehezen szánom rá magam, hogy elinduljak egy-egy instant körön – ugye mint tudjuk, a Vérkört már több éve halogatom (de most végre elérkezett a pillanat és ha instantban nem is, de teljesítménytúraként végre majd megcsinálom, ha minden összejön). Másrészt meg pont mindig akkor leszek beteg, ha végre eljutok odáig, hogy most akkor nekiindulok. 

Először egy futóismerősömmel, Vilivel mentünk volna ketten december elején, de elkapott valami tüsszögős, orrfolyós, hidegrázós nyavalya, így nem mertem ennyit bevállalni, pedig már a szabim is kivettem. Persze mire eljött a nap, kicsit már jobban lettem, így végül mégis elindultam futni, de csak egy 1.0-ás Budai peaks verziót mertem végigfutni, amit kb. feleakkora távra (26 km) ki tudtam hozni. Igaz, menet közben még bőszen küzdöttem az orrfolyással, de szerencsére nem ártott meg a kiruccanás. Vilit persze nem értem utol, pedig részben majdnem ugyanarra mozogtunk, egész biztosan kereszteztük egymás útjait.

Most, hogy megint végre elhatározásra jutottam a Vérmókust illetően és ki is vettem a szabim, ismételten kezdtem magam ramatyul érezni az előző nap délutánján. Kapart a torkom, és mintha a hideg is borzongatta volna a hátam. Ilyen az én szerencsém... Azért még adtam egy esélyt annak, hogy éjjel majd kialszom magamból a kórt, így mindent szépen összekészítettem – legfeljebb majd visszapakolom a cókmókot a helyére, ha mégsem mennék. Így is lett, ugyan jól megizzadtam éjjel, de reggelre kimondottan jobban éreztem magam. Irány akkor a Szépjuhászné!

Már 7 óra előtt ott virítottam a büfé előtt és mivel a kezdőkód helyét már ismertem, gyors szerelvényigazítás után tudtam is rögtön startolni. Az első kilométereken már régi ismerősként szaladtam végig, hiszen mostanában hétköznaponként is gyakran edzegetek erre. Szeretem a Vadaspark környékét, kevesen járnak hajnalonként arra, valamint az ösvények és a terepviszonyok is izgalmasak, változatosak. Egyik legviccesebb élményem az volt, mikor még fejlámpával indultam neki a hajnali sárga/kék keresztnek, szembe pedig szintén egy fejlámpás futó érkezett – alig akartam hinni a szememnek. Ezek szerint másokat is ilyen korán kivet az ágy! Hiába azonban a rutin, az ellenőrzőkóddal az Erdő fohásza táblán megint megküzdöttem. Valamiért nincs a 20-asoknak ezen a helyen mobilnet vagy nem tudom, mi lehet a probléma. A Szilfa-tisztás környékén sikerült végre beolvasnom a kódom, igaz kétszer, így csak egy hibaüzenetet kaptam. Kicsit izgultam, de nem volt szívem ilyen korán felcsörgetni Mátét. Végül is az az üzenet, hogy „ezt a kódot már beolvastad”, azt jelenti, hogy egyszer sikeresen megtörtént a dolog – legalábbis mertem ezt remélni.

Haladtam hát előre, amennyire a mostanában szokásos lassúcska tempóm engedte – úgy voltam vele, inkább tartalékon megyek, csak bírjam jól végig, hogy a végén is maradjon még erőm futni is – főleg, ha muszáj lesz a szintidő miatt. A második kód a villanyoszlopon gyorsan meglett és fel is töltődött, és a mumus Kecske-hátat is viszonylag könnyedén leküzdöttem. Fura, de ez az emelkedő is egyre könnyebb minden egyes alkalommal. Egy jó fej bringással kerülgettük egymást, jó utat kívánva kölcsönösen. Ő is meglehetősen nézelődős tempóban nyomta, mert majdnem utolértem a Vöröspocsolyásnál. 

A vörös pocsolya - a vaddisznók kedvenc dagonyája

A piros háromszög elágazásától komolyabb elánt vett az emelkedő, de úgy voltam vele, hogy ezt még kifutom, majd legfeljebb a Csergezán-kilátó előtti kaptatón lazsálok kicsit, hátha látok kökörcsineket. Így is lett, bár sajnos a virágok egyelőre még didergősen elbújtak. A platóra felérve célba vettem a kilátót, ahol most a kódok (ráadásul mindkettő) sitty-sutty meglett. Pedig mennyit kerestem őket hiába a Mókus-körön! 

Kicsit borongós a kilátás

Sajnos a kilátás egyelőre elég borongós volt, így lehúzódtam a közeli padra, hogy elfogyasszam a magammal hozott banánt. Aztán újból nyakamba vettem a lábam és meg sem álltam a hegy aljáig, az elágazásig, ahol megint emelkedésnek indult az éppen aktuális zöld turistaút. Kicsit belepihentem a menetbe, majd a zöld négyzetet elérve nekiiramodtam a lejtőn. Innen egy jelzetlen útra kell letérni, megmászva a Peaksről ismerős Zsíros-hegy nyergét, majd egy szintén jelzetlen, kellemesen lejtő úton futhat a teljesítő az Ilona-lak irányába egy hosszan elnyúló gerincen. Vele párhuzamosan egy másik, szintén szép gerinc húzódik. Futás közben volt energiám a festői látvány élvezésére is. Éppen egy csuszka mutatványozott egy közeli cserjén, illegette-billegette magát, majd gyorsan eltűnt veszélyt sejtve. Hamarosan tűleveleken tapodtak a lábaim és eszembe jutott, hogy akár egy mókus is előbukkanhatna ebben a fenyvesekkel tarkított miliőben, ha már múltkor, a Mókus-körön volt olyan szerencsém, hogy láthattam egyet. A találka elmaradt, de a pihenő nem, hiszen megérkeztem a csinos vadászházikóhoz. A kódot gyorsan leolvastam, majd leültem egy farönkre, hogy élvezzem az itteni végtelen nyugalmat. Közben persze gondoskodtam az energiautántöltésről is.

Ilona-lak, egy igazi idilli hely - főleg hétköznap

Bár órákat el lehetne időzni itt, mégis indulni kell, hiszen ketyeg nekem a szintidő – remélhetőleg a futó. Igaz, a futással nem sokáig jutok, pár lépést teszek meg a lejtőn, máris megállásra csábít egy hóvirág, majd rengeteg társa. Igyekeznék tovább, de a keskeny ösvény hirtelen, szinte a semmiből sárossá válik, jobb oldalamon meg egy villanypásztor őrzi az újulatot. A csúszós lejtő kicsit rézsűs is, így komoly esély van arra, hogy ha elesek, nemcsak egy szép sárpakolás lesz a jutalom, hanem egy jókora áramütés is. Inkább kioldalazok az ösvény melletti giz-gazba, aztán ott próbálok előreevickélni. A villanypásztort elhagyva akkora lesz a dzsindzsás, hogy muszáj maradnom a korcsolyapályának is beillő úton. Sajnos nincs sok esélyem menet közben gyönyörködni a szemközti Meszes-hegy sziklás oldalában. Végül a sárfürdőt sikerül megúsznom. 

Hiába tűnik a Nike Pegasus trail változata az eddigi legkényelmesebb cipőmnek, ekkora sár eléggé ki tud rajta fogni. De szerencsére az egész útvonalon szinte ez az egyetlen sáros szakasz akad, így a cipőválasztás elég jónak bizonyul. A sunyin emelkedő, ámde igen látványos Hosszú-völgyön felfelé haladva semmi kedvem futni, inkább átadom magam a hóvirág- és sziklafotózásnak és az ébredő tavaszi táj élvezetének. Azért a gyaloglásom is meglehetősen tempós, közel 10 perces átlagokat megyek. Favágók zaja hallatszik, majd elhagyva őket igazán meredekbe kapcsol az ösvény. Végre felérve a sárga keresztre újból futok hellyel-közzel, még a forgóajtót elhagyva is. Közben a napocska is kisüt, ideje nekivetkőzni. Keresem a virágokat, de úgy tűnik, korai még az igyekezetem. Megint egy kellemetlen emelkedő visz fel a Kutya-hegyre, de tudom, hogy felérve majd újból futhatok, hiszen a nemrég teljesített Kitörés túrán mindez emelkedő szokott lenni szemből. A Nagy-Szénás végső kaptatójáig nincs is megállás. Számolgatok – most járok félúton. Ugyan most egy hosszas lejtmenet jön, de az út vége felé bizony akad néhány bosszantó hupli, mint például a Kálvária, Vihar-hegy, Hármashatár-hegy és további társaik. Idővel jól állok, még 11 óra sincs. Kicsit kifújom magam, körbefotózom a páratlan körpanorámát, majd indulok is tovább.

Hóvirágok a Hosszú-völgyben

A Hosszú-völgy legfestőibb szakasz

Az esést a Meszes-hegy alatt sikerült megúsznom, de ami meg van írva a nagy könyvben, elkerülni lehetetlen: a sorompó előtti irdatlanul köves lejtőn kimegy a jobb bokám, én meg eldőlök balra mint egy krumpliszsák. Bal tenyeremből, amivel hárítottam az esést, csordogál a vér, a sajgó bal combomat inkább meg sem nézem, lényeg az, hogy a fancy hópehelymintás pink-fekete nadrágom nem szakadt ki. Újraindítom a gépezetet, ami kicsit döcögősen, fájdalmasan indul, majd aztán belelendül. Menet közben próbálom egy zsebkendővel kúrálni a sebesülésem. Hát persze – kapcsolok – Vérmókus körön vagyok – vér kipipálva, már csak a mókusok hiányoznak. Úgy döntök, hogy a Muflon-itatónál muszáj beiktatnom egy rövidke táplálkozással egybekötött pihenőt a kódolvasás mellé. Miközben keresgélem (hiába) a ragtapaszt a táskámban, nézem, micsoda műsort csapnak a harkályok a közeli fákon. Mindenhol őket hallani, próbálják a fiúk minél nagyobb kopácsolással elcsavarni a csajok fejét. Az a fránya ragtapasz nem kerül elő, pedig van itt minden: sótabletta, szőlőcukor, hajgumi, hólyagtapasz, magnézium. Na mindegy, akkor marad a zsepis gyógymód, bár jó volna valahol vizet is keríteni. Az ivóvizem nem akarom pazarolni, mert már rendesen fogytán van. 

A Nagy-Szénás felé

Az útvonal felezőpontja, minden szempontból csúcspontja stb. stb.: a Nagy-Szénás

Mókus körös pólóban természetesen

Feltápászkodom és indulok Solymár irányába, de pár méter múlva hirtelen mozgást észlelek az egyik közeli fán. Nicsak, egy mókus igyekszik felfelé a törzsön. Menekülés közben utánozhatatlan mókushangot hallat. Megállok és figyelem mókus pajtást, ő is ugyanezt teszi. Közben készítek pár portrét róla, ha már ilyen szépen beállt pózolni. Hirtelen észreveszem, hogy nincs egyedül, haverja ott figyel a fa túloldalán. Oké, konstatálom, hogy sima Mókus-körhöz egy, Vérmókus-körhöz két mókus jár, ha már a táv is duplaannyi. A vér már úgyis megvan, a hiányzó mókust is sikerült begyűjtenem hozzá. Kényelmesen lejt az út egészen Solymárig, nem spórolom meg a trackből az ugyan felesleges kitérőjét a sárgának sem, ha már egyszer benne van. Kitörésen mindig kihagyjuk, most akkor nézzük meg világosban, mit veszítünk vele. A nagy igazság, hogy semmit, azaz egy kis szintet lefelé és fölfelé is, ami sok kilométer megtétele után a fenének hiányzik. Miközben ezen morfondirozok, egy helikopter berreg a fejem felett, majd a települések közelébe érve néhány kutyással találkozom. Csorgok lefelé a Jegenye-völgy felső szakaszába, aztán a műútra kiérve gondolok egyet és betérek a benzinkútra, hogy végre kezet mossak és kitisztítsam a sebem. Sajnos a művelet eredeti ára 200 magyar forint lenne, de a kutasok rendesek és megkímélnek engem a pénzköltéstől, mivel a sebemet mutatva biztosítom őket, hogy tényleg csak kezet mosnék, meg fogyasztanék is a hűtőpultból. Már csak egy fél üveg kólám van és úgy tűnik, ma még a Dunát is kiinnám, úgyhogy egy buborékos vízre esik a választásom. 

Még mindig a Szénás - nem lehet betelni vele

A Muflon-itató, ahova a legenda szerint Sétafikások nem térnek be (egyébként már igen)

Vérbeli mókusok

Haladok tovább az Alsó-Jegenye-völgyben, egyre több a ráérős kutyasétáltató. Itt-ott fotózok, balról mellettem az Aszkéta nevezetű németjuhász öklendezik. Próbálok elszakadni fejben az igen kellemetlen látványtól és inkább a következő emelkedőkre koncentrálni. Futás ezeken már nem lesz, de azért illene jó tempót menni. Úgy tűnik, a Kálvária emelkedője végtelen, ami nem meglepő, mert a Kitörésen lefelé is elég hosszúnak tűnik. Végre fent vagyok a villanypásztánál, innen már kicsit hullámvasutazik az ösvény és, néhol futni is tudok. Egy katonasírt hagyok el, ami egy, a várból való kitörés során életét vesztett német katona emlékét őrzi. A Kötők padjához megint egy alamuszi emelkedő vezet. Újdonságként csodálkozok rá a sárga háromszög jelzést viselő sziklára, pedig nem először járok erre. Innen válik csak igazán meredekké az út! Felszenvedem magam, majd próbálok futni a gerincen. Mire elérem a stációkat az erőm is kifúj, sőt gyaloglás helyett is csak vánszorgok felfele. Ez egyben az én kálváriám is, képletesen és valóban is, hiszen pici gyerekkorom óta gyakorlom magam eme hegy megmászásában. Évről-évre ide jártunk nagypénteken keresztutat járni, és felsejlik bennem a sok meghitt pillanat. Kisgyerekként igazi kalandnak tűnt a gyertyafényes erdei szertartás, a kereszteknél elmondott ima. Most is elrebegek egy hálafohászt, hogy végre feljutottam a hegy tetejére és sikerült rendben leolvasnom a kódot. Sokat nem időzhetek, indulok a távolban sorakozó csúcsok irányába – sajnos mind meg kell őket mászni, bár ki tudja, mennyire futja majd az erőmből.

Vízesés az Alsó-Jegenye-völgyben - valaha itt fürdőzött nagymamám

A pesthidegkúti kálvária

A Virágos-nyeregig nem sokat futok, utána meg esély sincs erre, hiszen máris a Vihar-hegy köves kaptatóján találom magam. Lefelé is csak inkább botorkálni lehet, mintsem szaladni a nagy köveken, aztán már mászhatom is a következő domborulatot, a Hármashatár-hegyet. Azért, hogy valami tempót is mutassak, berobogok a turistacentrum udvarába a kódért, amit megint nem tudok leolvasni internet híján. Tanácstalanul téblábolok, odamegyek egy a közelben pakoló sráchoz, hátha tud tanácsot adni. Azt monda, húszasoknak elég problémás a dolog, de fönt a kilátónál lehet próbálkozni. Felkapaszkodom, útközben a kód beolvasódik, megint duplán. Kocogok bőszen lefelé az utat keresgélve. Elrobog mellettem két gyorslábú srác, őket valószínűleg nem zavarja az erősen kövekkel szabdalt terep. Én meg folyton arra koncentrálok, hogy ne törjem ki a bokám feleakkora tempó mellett. A nagy összpontosításban el is felejtem, hogy az Újlaki-hegy is benne van az útvonalban. Már alatta állok, mikor erre rádöbbenek erre a tényre. Kispistázás nincs, mehetek vissza azon a ronda köves emelkedőn. Még jó, hogy a meredek sárgán nem mentem le a Határ-nyeregig. Onnan már biztos nem másztam volna vissza. Szusszanok egyet a csúcs alatti padon, aztán visszabotladozom a korábbi útvonal kövein, majd leereszkedem ama rettenetes lejtőn, aminek csak az a szerencséje, hogy most nem emelkedő, mert különben ezer átok sújtaná.

Gückler Károly kilátó

Pad az Újlaki-hegy alatt

A Nyéki-hegy rövid, ámde húzós emelkedője megvisel rendesen, de legalább utána tudok megint hosszabban futni le Hűvösvölgyig. Már sokadszor számolom át, benne leszek-e a futó szintidőben. Bevallom, nem vagyok nagy matekos, először, még a Kálváriánál, arra jutottam, hogy éppen ki fogok csúszni a 10 órából, aztán minél többször átkalkuláltam a dolgot, annál inkább megbizonyosodtam róla, hogy bizony benne leszek, sőt jócskán hagyok is benne. Így innentől már nem nagyon iparkodtam, nem nagyon kínoztam magam futással, legfeljebb a lejtőkön iramodtam meg. A Hárs-hegy oldalában még kicsit erőt is gyűjtöttem az utolsó csúcsmászáshoz. Igaz, erre sok szükség nem volt, mert még olyan korán volt, hogy a büfét is biztosan nyitva találom. A csúcs előtt kielőztem két turistát miheztartás végett, ha már futószerkóban vagyok, aztán uzsgyi lefelé a büféig beolvasni a zárókódot.

A hűvösvölgyi Nagy-rét - régi majálisok színhelye

Kaán Károly kilátó a Hárs-hegyen

Kicsit izgultam, mikor 3 óra után a pulthoz léptem, hogy vajon sikerült-e tényleg beolvasnom mindent a hibaüzenetek ellenére, de a büfés hölgy megerősített abban, hogy az összes kód rendben felment és átadta az érmet. Mellé jól esett a kávé, palacsinta, üdítő kombó most is. Mivel elhatároztam, hogy kicsit belehúzok az ultratávokon való fejlődésbe és nagyjából havi szinten futok-gyaloglok valami ilyesmit (valamiért azt érzem, ez az én igazi világom, bár se gyors, se különösen jó futó nem vagyok, sőt még a maratoni távot is csak pedzegetem, egyedüli „erényem”, ami előrevisz ebben a törekvésben, hogy makacs vagyok mint az öszvér), azt hiszem, leszek még vendége a Vérmókusnak.

A túra utóélete annyiban nyilvánult meg, hogy a másnapra betervezett termálfürdős lazulás közben-után úgy elkapott a torokfájásos influenza, hogy egy bő hétig alig tudtam kimászni belőle. Szóval ezért se érdemes nagyon betegen nekiindulni (igaz, aznap tényleg nem éreztem semmi jelét annak, hogy beteg lennék, de hát ahogy a mellékelt ábra mutatta, még jócskán benne voltam).

Strava link a Vérmókus körömhöz:

Mókuska, mókuska

Fotó egy 2017-es túrámról a Börzsönyből (Kismaros)

Néha szükséges, hogy kiszakadjunk a mindennapos mókuskerekünkből. Sajnos erre felgyorsult világunkban borzasztó nehéz a legtöbbször alkalmat találni. Most kapóra jött megint, hogy az év vége felé közeledve a felhalmozódott szabadságaim számát fogyasztani kell, ráadásul a húgom is férjhez megy (azóta már meg is történt), így ezt az esküvőre készülődős időszakot ki is vettem. Persze non-stop pörgős, ide-oda szaladgáló, folyton tevékeny mókuskaként a megszokott mókuskerekem helyett sikerült rögvest egy kevésbé pihentető másikat találnom egy házi cukrászüzem formájában – de legalább egyik hobbimnak, a sütésnek hódolhattam pár napig. És igen, készült valódi mókuscsemege, egy csupa dió Eszterházy torta is!

Házi tortaműhely (ez éppen az esküvői torta)

Már nagyon régóta szemeztem a Mókus instantokkal, közülük leginkább a legnagyobb testvérrel, a Vérmókussal. Mikor meghirdették a Mókus körök szülinapját, nem is volt kérdés, hogy kihasználom az alkalmat – főleg, hogy cuki mókusos pólót is lehet szerezni, nekem meg feltétlenül kell egy olyan, mert nincs vagy félszáz mindenféle színű és mintájú futópólóm otthon. Egy biztos, mókusos még nincs! (És a Runaway-es pólók, pulcsik, zsákok amúgy is nagy kedvenceim mind.) Mivel az esküvőre való sütéssel is haladnom kellett, meg kicsit még edződnöm is, hogy egy valódi Vérmókussal (50 km) randevúzzak, első körben egy mezei (azaz erdei, 25 km-es) mókust céloztam meg. Úgy gondoltam, mire túl leszek egy VTM-en is (remélhetően sikeresen), készen fogok állni a nagy találkozásra.

És volt még egy apropó – az esküvő miatt lemaradtam a Pálos 70-ről (és bármilyen hétvégi alternatív programról, pl. Budapest Maraton bármilyen távja), így más kihívások után kellett néznem.

Kedvenc fám a Szilfa-tisztás mellett

Szerdán reggel – ha nem is annyira korán, mint eredetileg terveztem – már zötykölődtem is a villamoson, majd a buszon a Szépjuhászné felé, ahonnan indul a kör. Az étterem előtt szépen elrendeztem a holmimat. A kabát máris mehetett a zsákba, hiszen igazi október eleji indián nyárat idéző napnak néztünk elébe. Aztán felkerekedtem megkeresni az első kódot. Kicsit izgultam a QR-kódok beolvasása miatt, hiszen ilyen jellegű kódos instantot még sosem teljesítettem. Most azonban úgy tűnt, nem is a beolvasással lesz a legnagyobb baj, hanem a Rajt kód megtalálásával. Tudtam, hogy valahol egy oldalsó üvegablakon kell keresnem a büfénél, de ilyet valahogy sehol sem találtam. Mikor már mint egy kerge mókus, a sokadik kört teljesítettem a büfé körül, feltűntem a büfé gazdájának, és megkérdezte, mit keresek (a következő pont nálam is az lett volna, hogy odamegyek hozzá, csak még bíztam abban, hogy végre rálelek). Így végül kiderült, hogy az ablakot a kóddal némileg hátrébb kellett volna keresnem. Végre tehát beolvashattam az induló kódot, beírtam a számomat és voilá! – indulhattam is. Ez volt az első órás hosszabb futásom, így azt is tesztelhettem, hogy működik az óra-telefon páros, kell-e félnem attól, hogy az egyre kevésbé penge telefonakkum lemerül-e menet közben, úgy, hogy a rögzítés már az órán fut, viszont a térképet a telefonom nézem (ami szerintem, begyöpösödött, maradi túravezetőként sokkal jobban áttekinthető, mint egy vonal az órán), és azzal készítek képeket is. 

Régi határkő

Az első kilométerek ismerős terepen vezettek, hiszen gyakran edzek a Budai-hegyekben és mostanában pont többször vetődtem el a Budakeszi úttal párhuzamos piros kereszt irányába is. Igaz, általában az ellenkező irányból szoktam érkezni. A főúton való átkelés után a jelzés sárga kereszt/kék keresztre váltott, de erre is ismerős vagyok, hiszen nem is olyan rég futottam erre (végig az illegális kék kereszten majdnem a piros háromszög kereszteződésig), mivel igencsak kedvelem ezt a részt, túrát is vezetettem erre párszor és ne feledkezzünk meg a Gyertek ki a Vadasparkba teljesítménytúrákról se, ahol vagy pontőrként vagy söprűként vagy mindkettőként vettem részt és vezetett erre az utam. Szóval eltévedéstől kevésbé kellett tartanom, egészen más volt az, amivel tapasztalatlan instantozóként meg kellett küzdenem.

Kutyatár, kutyatár...

A Petneházy-rét közelében egész különleges perspektívából látszik a Budai-hegység

A harmadik kódnál

Ahogy közeledtem az első beolvasandó kódot rejtő Erdő fohásza táblához, a rét közelében favágókkal találkoztam, akik barátságosan köszöntöttek. Úgy tűnt, annak ellenére, hogy hétköznap van, viszonylag sokakat kicsalt a természetbe a remek idő, hiszen annak ellenére, hogy még csak az első kilométereket tapostam, már egy jókora nyugdíjas túracsoporttal is összeakadtam, a turistaút mellett meg többen kerestek gombát, fonott kosárral a kezükben hajladozva. A táblánál szerencsére azonnal megtaláltam a kódot, viszont a beolvasás nem és nem sikerült. A telefonom valahogy nem tudott internetkapcsolatot csiholni. Kicsit köröztem a parkolóban, hátha sikerül hálózatra lelni, de aztán végül feladtam. Lefotóztam a kódot bizonyítékként és haladtam tovább, hiszen még jócskán volt út előttem. Gondoltam, hátha sikerül később netre találni  és feltölteni a kódomat. Ha meg nem, majd elküldöm a fotót. Végül egy határkő közelében, fotózás közben kisebb csodaképpen lett net és feltöltődött a kód is. Probléma tehát megoldva, most már lehet majd a többi kódra koncentrálni. Eközben olyan tetszetős őszi díszbe öltözött (ráadásul lejtős) utakon haladtam a Petneházy rét irányába, ahol már talán évtizedek óta nem túráztam. A rétnél sajnos éppen nem legeltek lovak, de a panoráma most is a régi formáját hozta, így kénytelen voltam megállni és néhány képet lőni. A következő megállómat a villanyoszlopnál lévő kód beolvasásához ütemeztem be. Szerencsére nem is olyan régen futottam erre, így tudtam, hol vannak azok az ominózus oszlopok. A kódot is viszonylag hamar megtaláltam és beolvastam, így már trappolhattam is fel a Kecske-hátra. Kicsit tartottam ettől a kissé köves emelkedőtől, mivel úgy emlékeztem, itt elég jó kis flowban lehet ellenkező irányból lefelé száguldozni, kerülgetve a köveket, buckákat, de szerencsére annyira nem bizonyosodott emberesnek. A Vöröspocsolyásnál szintén fotózgattam kicsit, majd tovább haladva egyre több gombász jött szembe. Egyiküket meg is kérdeztem, mit gyűjt. Kiderült, errefelé is az őzlábnak és a pöfetegnek van mostanában a szezonja. Sajnos a tempóm miatt én most nem nagyon tudtam a gombákkal foglalkozni, valószínűleg ennek köszönhetően nem is láttam semmi ehetőt, pedig terveztem, hogy ha végeztem majd a körrel, visszamegyek szorgalmas mókuskaként még gombát keresni (ők is kedvelik a gombákat, sőt, meglepő módon még néha a nekünk mérgezőket is jóízűen, gond nélkül elfogyasztják). De aztán úgy elment az idő és volt még a napra rengeteg feladat és nem akartam a reménybeli gombák feldolgozásával ezeket még szaporítani.

Vöröspocsolyás

Nagykovácsi főterén

Gót betűs feliratú kereszt a határban

A Nagy-Szénás a falu határából

Hamarosan kikanyarodtam az erdőből egy igen lejtős utcára, Nagykovácsi első házai közé. Pár perc múlva már kereshettem is az újabb kódot a buszfordulónál. De sajnos hiába. Pedig tudtam, hogy a biciklitárolón lesz. Körbejártam egyszer, kétszer, de kód nem lett. Biztonság kedvéért egy cetlire felírtam, hol vannak a kódok, így a tároló tetejét még külön megvizslattam, de az a fránya kód sehol sem volt. Na jó, akkor lássuk a pótkódot, az talán megkerül. A mozgássérült parkoló tábláját is körbejártam, kód itt sincs. De hoppá, van még egy tábla, hátha ott több szerencsével járok. Már készítettem is biztonság kedvéért egy fotót táblástól, templomostól, hogy igazolni tudjam, hogy itt jártam, mikor végre megláttam a kódot a másik tábla hátulján. A beolvasás most pillanatok alatt ment, irány tehát a zöld kereszt jelzés a falu túlsó végénél.

Vajon hová tűnt a mókus?

Mikor kiértem a faluból, kezdtem érezni, hogy egyre inkább fáradok, így hát szívesen álltam meg itt-ott fotót készíteni a színesedő Szénás-csoportról. Aztán bekanyarodtam az erdőbe, ahol rá kellett térnem a Sisakvirág tanösvényre. Már éppen az első lépéseket tapodtam a lekanyarodás után, mikor egyszer csak huss – a kör névadó állatkája suhant el előttem egy tobozzal a szájában. Az út szélén, mikor már biztonságban érezte magát valamennyire, megállt. Próbáltam lefotózni, de vajmi kevés sikerrel, szerintem a képemen maximum egy mókust rejtő bozót látszik, semmint egy fürge mókuska. 

Egy viszonylag friss, idei mókus a Vértesből (bocsánat, de a telefon csak erre képes)

Pedig az alatt a pár év alatt, mióta rendszeresen terepen futok, számtalanszor találkoztam mókussal, legalább annyiszor, mint több évtizedes turista pályafutásom alatt. Sőt mókus típusú találkozásaim meglehetősen érdekesen szoktak alakulni. Általában a szokásos forgatókönyv szerint az szokott történni, hogy miközben szaladok, a földön megpillantom az állatkát, mely nem ritkán szájában vagy mancsában - a szokásos mókusábrázolásoknak pont megfelelően - tart valami tárgyat, ami általában valami mókuseledel (toboz, dió, makk, véletlenül sem sült kolbász vagy egy fél csülök). Közeledtemre a mókus megrémül és futásnak ered. Azt már általában én sem észlelem, hogy zsákmányát ijedtében otthagyja-e vagy magával viszi. A mókus a fán érzi magát biztonságban (biztos gondolja, hogy ekkora böszme, fújtató lény nem tud fára mászni), ergo gyorsan felszalad egy fára. Itt aztán csúfondárosan lekiált valamit (egyértelműen érzek valami szemtelen konnotációt). Hogy mit, azt ne kérdezze senki, mert mókusnyelven nem értek, sőt, a mókusnak olyan fura hangja van, hogy utánozni sem tudnám (pedig nem vagyok rossz állathang-utánzásban). De valószínűnek tartom, hogy nem túl barátságos, amit mond, politikailag korrekt változatban ilyesmi lehet: "Na most kapj el és vedd el tőlem a kajám!" Aztán vagy fut felfelé tovább, vagy megáll a fán valahol és nézzük egy darabig egymást. Én próbálok neki mondani valami kedveskedőt, például "Milyen aranyos kis mókus vagy!" vagy olyan nyelven valamit, amit az emberek mókushangnak tulajdonítanak: mak-mak meg hasonlók, ő meg gondolja, hogy ekkora hülyét se látott még, tehát érdemes tovább bámulnia. De az is lehet, hogy az ember-mókus közti világbékéről szeretne tárgyalni vagy az is, hogy ő valójában egy vérmókus, vagy annak képzeli magát, és azt ordibálja, hogy "Ha nem tágítasz, szépen a nyakadba ugrok és ripityára szaggatlak!" Aztán nekem egy idő után eszembe szokott jutni, hogy futni jöttem ki, nem mókusokkal vitatkozni, meg a munkaidőm is kezdődik hamarosan, így hát megyek a dolgomra. De általában még gyorsan lövök egy béna képet a telefonommal a delikvensről.

Egy tipikus januári futó mókusrandi 

Közben rájöttem, hogy egyszer errefelé is futottam egy Geogo instantot, tehát ismerős utakon kapaszkodhattam egyre meredekebben a Nagy-Kopasz csúcsa felé. Igyekeztem mindenhol futni, ami sikerült is, ennek különösképpen örültem. Bár könnyűnek nem volt nevezhető a kilátóhoz vezető kaptató, ebből az irányból is futhatónak bizonyult számomra. Egyedül egy ponton álltam meg, méghozzá egy padnál, ahol beszédbe elegyedtem egy pihenő turistával – természetesen a futás kapcsán. Kiderült, a fia is fut terepen, bár ennek ellenére mi egy kicsit így is ufók vagyunk a számára, persze jó értelemben. Még úgy is, hogy én egy kevésbé fénysebességgel közlekedő űrmókus vagyok. Szóba került még sok minden, gombák, terepfutóvádlik és -combok vs. ruhavásárlás stb. Sajnos hiába az idilli időjárás és környezet, a mindenhol hallható, látható favágók kapcsán az egyre aggasztóbb irányba száguldó világunk ide a Nagy-Kopasz oldalába is beférkőzött, ahonnan kiszakadni próbáltam néhány órára. Ennek ellenére egész jól eldiskuráltunk, így azon kaptam magam, hogy bizony nekem ketyeg az órám a szintidő miatt és még a fele utam nagyjából hátra van, így ideje indulni.

A Nagy-Kopasz oldalában a tanösvényen

A kilátóval

Kódok hűlt helye (vagy csak nem voltam elég szemfüles)

Páratlan panoráma

A Csergezán-kilátóhoz vezető út sikeres leküzdése után gyorsan fel is másztam megkeresni a kódot a felső emeleten. De mindhiába, a kód nem volt sehol. Köröztem bőszen, mustrálgattam az építmény deszkáit, léceit, de arra jutottam, hogy a kódot vagy meglovasították, vagy magától leléphetett. maradt tehát a fotós bizonyítás. Annak ellenére, hogy az alsóbb szinteken is árgus szemekkel fürkésztem a falakat, de kódot vagy pótkódot továbbra sem találtam. Apropó, Csergezán Pál! Egyszer, még ifjú titán pontőr koromban strázsáltam itt a kilátón harmadmagammal a Budai kilátók teljesítménytúra keretében, és ha már ilyen remek erődítményünk volt, gyorsan rendeztem is a kilátóban egy ad-hoc Csergezán Pál kiállítást a képeiből. Természetesen a túrázóknak fel kellett mászniuk a pecsétért a kilátó tetejébe (a mi nagy örömünkre és az ő nagy bánatukra), de így a képeket is végignézhették és megismerkedhettek a festő életével is. És ha már mókus és Csergezán Pál, akkor talán az sem meglepő, hogy van közös halmaz remek gyermekköny-illusztrációk formájában. 

Lobog a Sétafika zászlaja a kilátóban, várjuk a teljesítőket egy harlekin katica támadás közepette (Budai kilátók, 2013)

Csukás István: Erdőben jártam leporelló is Csergezán képeket tartalmaz, mint megannyi gyerekkönyv

Mikor leértem, éppen befutott egy másik futólány. Ugyan átsuhant az agyamon, hogy hátha ismerős errefelé vagy csinált már Mókus-kört és tudná, hogy van-e jelenleg kód, és ha igen, akkor pontosan hol, de aztán mégse kérdeztem meg. Aztán meg szégyenszemre jól elkavartam és alig találtam meg a helyes irányba vezető zöld keresztet, majdnem visszafutottam Nagykovácsiba. Mire átvergődtem a rendes irányba, megint elpocsékoltam néhány értékes percet. De legalább innen (nagyrészt) már lefelé vezetett az út. Errefelé már nem is voltak turisták, pedig a Budai-hegység számomra egyik legkedvesebb szeglete a Vadaspark és a Nagy-Kopasz közti rész, az ún. Fekete-hegyek, tele olyan izgalmas látnivalókkal mint a Nagy- és a Kis-sziklafal a Szarvas-árok mentén, egy egykor volt vízesés lépcsője bent az árokban, illetve egy alig járt (mára mér részben járhatatlan) Spartacusra hajazó szintösvény az árok oldalában tele sombokrokkal, tavasszal meg kosborokkal, a hegyoldalakban megbújó vadászkunyhók. Aztán nem kevésbé izgalmas a Julianna-major területén a Cserkészpark se, ahova az Alpin trail teljesítése alatt betévedtem, vagy a Vadaspark turistautas bekerített része. És természetesen az illegális kék kereszt jelzés, a nagy kedvencem, amin most is haladhattam és amiről még mindig nem tudom, hogy végül bekerült-e a kánonba. Csak azt tapasztaltam, hogy a Vadasparkhoz közelebbi részen az út már rendesen, szabványos jelzésekkel ki van jelezve, viszont a Nagy-Kopasz irányába továbbra is a régi, illegálisan felfestett csúnyácska jelzések láthatók.

Ilyenek és még ilyenebbek (fotó egy 2019-es túrámról)

Még nem értem el a vadkerítést, amin egy létrán át kell másznom, de muszáj volt néhány percre megállnom a nagy rohanásban, mert kezdtem teljesen eléhezni. Sajnos jellemző rám, hogy ha futok, akkor se nem látok, se nem hallok, se nem iszom, se nem eszem. Bár mostanában az folyadékbevitelre már igyekszem odafigyelni, a kajálással még mindig hadilábon állok és ugye holmi energiagumicukrok és sótabletták szárnyán nem lehet messzire jutni. Mert eddig csak ilyeneket ettem. Most tehát egy alamuszi emelkedő utáni tisztáson magamba tuszkoltam egy ostyás gyümölcsszeletet valamennyi izotóniás itallal, aztán újra felvettem a fonalat. Kerítést másztam, majd újabb kódot olvastam teljes sikerrel, majd némi kerítésen belüli tekergés után elhagytam a vadasparkot. Itt már megint voltak gombászok, a vadaknak élelmet hordó erdészek, kutyasétáltatók is. A Szilfa-tisztáson lyukadtam ki, ahonnan már ismerős járt úton juthattam vissza a Szépjuhásznéhoz, ahol sikeresen beolvashattam a Cél kódot is. Ekkor konstatáltam, hogy még kb. egy negyed órám van a 4 órás futó szintidőből – tehát jól kihasználtam, annak ellenére, hogy tényleg mindent végigfutottam. Szóval megint egy megdönthető eredmény...

Munkás gyermekkel – szobor a célban

Amíg kipihentem magam egy padnál, azon agyaltam, van-e értelme jelentkeznem a büfében az éremért, hiszen hiányzik egy kódom. De a kóla-kávé-palacsinta kombó még érem nélkül is nagyon csábító volt, így beálltam a sorba. A büfés kicsit megijedt, mikor kiderült, hogy már megint egy teljesítő kuncsorog az ablaknál (meg főleg látta a mögöttem kígyózó sort), de mondtam, hogy én ráérek, meg az 1000 forinton felül is szívesen fogyasztok. Így hamarosan kiderült, hogy a köröm a hiátus ellenére leigazolásra került és nagyon cuki mókusos érem is ütötte a markomat. Ugyan a pólómhoz még mindig nem tudom, hogy fogok hozzájutni, pedig majd a Vérmókust szeretném már ebben nyomni (ha a turiban már elszalasztottam a mókusos futókabátot gondolván, hogy annyi pénzért tutira nem kell senkinek – ja és egyébként is Polar feliratú volt, így egy Garmin által szponzorált körre nem illene ebben menni – főleg egy Garmin órával felvértezve). És persze amiatt is lehet majd izgulni, hogy ott sikerül-e majd beleférnem a futó szintidőbe.

Update: időközben a mókusos pólóm is megérkezett, így ha a Vérmókus még várat is magára, a WTF-en a hétvégén már futhatok ebben.

Strava link: