Szondi apródjai

 

Miután megtudtam, hogy újra lesz Szondi 100 új szervezőkkel, legalább egy hónapig nyüglődtem, hogy menjek vagy ne menjek, aztán egyszer csak egy óvatlan pillanatban megnyomtam a nevezés gombot. Hiba volt? Nem tudom, de ennek köszönhetem életem egyik legnehezebb túra élményét. Ami ugyan százas nem lett, de most lehet, hogy ez esetben tényleg a lenevezés volt az okos döntés.

105 km, 5300 méter szint és erre mindössze 25 óra szintidő. Ez egy normál százasra teljesen elég, de egy ilyen keménynek ígérkező menetre, főleg hőségriadó közepette már igen karcsú. Akár a Kör kistestvére is lehetne, szintügyileg biztosan. Na ez az a túra, amire minimum folkmetállal edz az ember. Méghozzá stílusosan a Dalriada Szondi két apródja című feldolgozással. Egész végig a túra közben ez a dal ment a képzelet- és fejbéli magnómban. Meg ott  figyelt a telefonomon is MP3 formátumban, de a füles nem került végül bevetésre most sem. Az olvasókat azonban nem kímélem meg az Arany ballada néha többé-kevésbé ideillő strófáitól.

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.

Éjjeli szenvedésem színhelye

Péntek délután egyenesen a munkából utaztam le Nógrádra, mert tulajdonképpen édesmindegy, hogy a fülledt lakásban nem alszom és kelek hajnalok hajnalán, vagy a függőágyban forgolódom álmatlanul hálóban vergődő hal módjára egy sportpálya szomszédságában, ahol ugatnak a kutyák, csípnek a szúnyogok (ja az nem, mert Juli adott szúnyogriasztót) és folyton harangoznak. Mikor meg éppen alszom, zöldségeket álmodom a túrával kapcsolatban. Ez utóbbi tortúrát választottam. Ennek köszönhetően frissen és üdén ébredtem és a remekbeszabott reggeli kávém elfogyasztása után útnak is indulhattam. Ja nem. Hosszasan molyoltam még a motyómmal, mi melyik depóba menjen és mivel egy BCAA shottal kezdtem a napot, kávénak esélye se volt. Végül 6:45-kor sikerült számomra ellőni a rajtpisztolyt, induljunk hát csatára fel! Meg is indultam a sportpálya melletti sétány irányába, ahol a track kezdődött. Túra előtt memorizáltam az egész útvonalat, mit nekem az. Ismerem a Börzsönyt meglehetősen jól mindenféle futóversenyek, általam vezetett túrák és teljesítménytúrák kapcsán, nem fenyeget az eltévedés esélye (gondoltam én). Az első meglepetés akkor ért, mikor próbáltam az elején kocogósra venni a figurát. Az egy dolog, hogy a kocogás igencsak nyögvenyelősen és nem sokáig ment, de egyszer csak balról egy népes túrázócsapat érkezett a vasút melletti földútra. 

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.

Célkeresztben a hegyek

Ja hogy lehetett volna rövidebb úton is elindulni? Tempóztam, hogy legalább felzárkózzam a csipet csapat után sereghajtónak. Nem voltam éppen szociális hangulatban, nagyjából örültem, hogy élek. Beszélgetni sem volt kedvem, boldog voltam avval, hogy tudom egyáltalán tartani a 9-10 perces kilométereket. Egyelőre még... Közben bámultam ki a fejemből egy elég homályosnak tűnő szemüvegen keresztül. Mintha köd lenne a szemeim előtt és mintha kicsit kóvályognék is. Nem lesz ez így jó. Egy útmenti feszület előtt elhaladva kértem az ott függő Isten-embert, legalább annyi erőt adjon most, hogy becsülettel végig tudjak menni a vállalt úton. Ahogy haladtunk a Nógrád feletti hangulatos kaszálók mentén a hegyek irányába, egyre magasabbra hágott a nap és eregette máris forró sugarait felénk. A közeledő front előjeleként valami irdatlan dunszt is volt a levegőben. Kicsit jobb lett, mikor az első EP, a Török-kút előtt elértük az erdőt. De az igazolás után következett egy embertelen emelkedő a szalagok mentén, út nélkül. Csak úgy neki a förtelmesen meredek hegyoldalnak, míg el nem értünk egy szekérutat, ami elvitt a Verebes-kaszáló irányába. Juliékat megfogta az emelkedő és a csapatból végül Viktor volt, akivel hosszasan együtt tudtam menni. Legfőképpen futóversenyekről beszélgettünk, végül is futóedzésről ismerjük egymást. Pont aktuális, a futással kapcsolatban mindketten jó mély gödörben leledzünk. A Foltán-keresztnél gyors igazolás és töltekezés, majd máris indulhatunk lefelé a kék négyzeten a Spartacus házhoz. 

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!"

A Foltán-kereszt

Felidézem, hogy utoljára, áprilisban futóversenyen száguldottam itt ötpercesben, elfog a nosztalgikus hangulat. Sőt a többiek közül is sokan kocogva indulnak el ezen a sokáig kellemetes lejtőn, hát mért nem futhatnék én is. Elköszönök Viktortól és Juli nyomában nekivágok a hegyoldalnak. Juli viszont akkorát zakózik, mint ide Lacháza, rossz nézni is. Aggódva kérdezgetjük, minden rendben-e, próbáljuk begyűjteni a szétszóródott holmijait. Mindenkit megnyugtat, hogy egyben van még, így hát kocogok tovább. Na nem ötpercesben, csak úgy komótosan, ma csak ennyi fér bele, az ötperces meg nem is menne. Hol van már az az április? Mikor leérek a házhoz és hosszasan frissítek, folyton azt kérdezgetem magamtól az út felé tekintgetve, hol vannak már a többiek? Nem és nem jönnek. Viszont vár a rusnya kaptató fel a gerincre a megváltozott jelzésen, ideje nekivágni. Páran megint elmennek rossz irányba, mint a futóversenyen is. Aztán korrigálnak, sokkal jobb tempóban előznek ki a mászós oldalban. Nekem ez ma nem megy. Nem vagyok képben, nem megy a tempó, nem megy a mászás. Mi lesz így a százassal? Így nem lehet ennyit menni, vagy fel kell adni vagy le kell nevezni. De feladni nem lehet akárhol és akármikor, mert éjjel nincs semmi közlekedés a Börzsöny táján, csak a pontőrök esetleges jóindulatában lehet bízni. Vagy marad a kigyaloglás a vonathoz vagy vissza Nógrádba idő előtti feladás esetén. A túra ugyanis csak Nagybörzsönyt érinti mint települést és mire odaérnék úgy 50-60 km múlva, rég elmegy az utolsó busz.

Viktor a romantikus vadvirágos réten

„Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván.”

Kótyagos fejem tudatában sincs a dolognak, de elkövetem második nagy hibámat az útvonallal kapcsolatban: maradok a frissen festett zöld kereszten, ahelyett, hogy a piros körre váltanék az itinerben szereplő Dr. Bubó fája irányába. Ami ugye ellenőrzőpont, csak én nem nézem az itinert és a tracket is hibásan memorizáltam. De ez már csak a következő EP-nél derül ki a Magas-hídi-réten, már a Rakodótól is messze. Átkozom a hülyeségem, de ez talán nem végzetes hiba. Főleg amiatt, hogy kezd hatni a még a Rakodó előtt bevett koffeintabletta és az árnyas Oltár-patak völgye is jó hatással van rám, nemhiába kedvenc börzsönyi völgyem. Na azért annyira nem idilli tájat kell elképzelni (zöld ormó meg egyebek), ide jó nagy dzsindzsán keresztül jutottunk le a kék kereszten és a völgy is tele van kidőlt fákkal. De lesz ez még rosszabb, jön a rettegett Kőkorsó. Ezen a túrán sikerült csokorba gyűjteni a Magas-Börzsöny szinte összes nemszeretem emelkedőjét és lejtőjét és a túra szintvonala is leginkább egy veszélyes élű fűrészre hajaz. Cikk-cakk, fel és le, minél meredekebben, minél technikásabban. Itt a lejtő se pihentető, hanem inkább térdgyilkos szinte kivétel nélkül. 

Az útvonal és a szintrajz - csak a végül bejárt 85-ös távról

De most ez kőkemény emelkedő, amivel nem túl szimpatikus kezdő turistákat túravezetőként jó messzire el lehet riasztani. Miközben kapaszkodom felfele, folyamatos, már nem is annyira rossz tempóban, megzendül távolban az ég. Csak nem kapunk valami zuhét a nyakunkba? Nem is lenne olyan ördögtől való egy ilyen frissítő. Bár most itt a magasban már elég jól jár a levegő. 

S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.

Patakátkelés a Mázsaház előtt

A Három-hányás felé utolér egy túratárs, akivel beszélgetni kezdünk. Hozzám hasonló cipőben jár, neki is rosszul indult ez a túra. Csak nyolcvanötösön van, de itt a 85 se éppen babatáv a maga 4000 m szintemelkedésével. Kimásszuk még a Csóványost, ahol a kilátó tövében Edina őrködik, váltok vele pár szót a függőágyazás rejtelmeiről. Ő is így aludt a sportpályán előző éjjel, bár saját bevallása szerint klasszisokkal jobban nálam. Közben eszegetünk az elénk rakott szőlőcukorból és gumicukorból. Lefelé a zöldön a Mázsaházhoz szinte móka és kacagás haladni, kezdünk magunkra találni. Nem lesz itt feladás, de lenevezés se. Menet közben már hárman leszünk, csatlakozik hozzánk még egy srác. És megint egy útvonalkövetéssel kapcsolatos hiba részünkről – a műút elágazásánál rossz ágon indulunk a jenői Závozhoz. Egyébként harmadik útitársunk trackje pont ezt az utat mutatta. Így kimaradnak a bombatölcsérek, amiről hosszasan mesélek útitársaimnak. Meg egyébként később minden más nevezetes dologról a környéken, hiszen tele van ez az erdő történetekkel én meg imádok kalauzolni. Fent a frissítő- és ellenőrzőpontnál, aminek az éppen ott időző István szerint kijár a best EP ever díj, az ott lévők ki is fejezik rosszallásukat a kispistázók láttán. (Ők még akkor és ott nem is sejtik, hogy mi minden lesz még itt. Aki kicsit jobban megnézi a rögzített útvonalamat, fog látni némi disznóságot.) A ponton időzve láthatjuk, hogy alant a völgyben áll a bál, tiszta szürke az ég és szakad az eső. Minket azonban megkímél az időjárás egyelőre talán.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Best EP evör

Mézizű sörbet ugyan nem volt, de helyette volt zsíros és lekváros kenyér, sós paradicsom, uborka, sokféle szörp, de a fő attrakció egyértelműen a kicsit fagyos csalamádé volt. Senkinek se kellett kétszer kínálni. Aki egyszer vett belőle, vesz még jó néhányszor. Töltekezés után irány a Kámor, ami nem akaszthat meg minket. Pénzásástól két társam, Zsolt és a másik anonim srác, igencsak felveszi a nyúlcipőt, jól elhúznak, nekem viszont megfelel a saját tempóm is, csak semmi túlvállalás most. Drégelyvár előtt szembe is jönnek túrázók, egy csávót majdnem visszaküldünk, hogy rosszfelé megy. Aztán kiderül, hogy ő a negyvenes távon van, ami valószínűleg itt így halad. 

Még egy idilli mező, a Kun-rét

A Kámor oldalából szemléljük a lent felvonuló fellegek seregét

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.

Szondi sírja a drégeli rom közepén

Hamarosan meg is érkezünk a várba, ahol a túra névadójának, a hős várkapitánynak, Szondi Györgynek a jelképes sírja van. Kapunk matricát és vizet meg némi mogyorót és mazsolát. Amíg elmazsolázgatunk, aggodalommal nézegetem a combom, ahol annak ellenére, hogy reggel a kritikus felületet jól lekentem naptejjel, a Kazinczyn elszenvedett csípésem már elvándorolt foltja kezd nagyon bedurranni. Inkább felteszem a térdvédőt, bár nem tudom, jó ötlet-e. Mikor kirázom a cipőmből az eddig összeszedett felesleges cuccost, konstatálom, hogy bal lábam nagylábujja csúnyán kikandikál a szinte vadonatúj zokniból. Az a nem túl szép látvány már mellékes, hogy az egész lábam koromfekete a ráizzadt kosztól. Zoknit cserélni csak 10 km múlva, Királyházán tudok majd, mert oda depóztam be. Addig ki kell bírnom így, remélhetőleg nem lesz baj belőle. Mikor elindulunk a várból, Viktor jön szembe egy csapattal, tehát nincs nagyon lemaradva. De a csajok sehol. Remélhetőleg nincs baj Julival. Az útvonal fel és le hullámzik, de szerencsére komolyabb mászás nélkül egyelőre. A két srác jobban bírja a tempót, előre is megy, én ballagok a magam módján lemaradva. Néha picit kocogok, de úgy érzem, erőltetni semmi értelme. Jó sokára egy meredek lejtőn leérek a Kalakocshoz, ahol megint kódot kell felírni, de víz is van nekünk az esőházba bedepózva. Közben szemerkélni kezd az eső, de meg se látszik szinte a csontszáraz talajon. A levezető út egy része durván felrepedezett, akkora a szárazság a Börzsönyben is. Az éppen itt időző Istvánék is pont befejezik a mosakodást, így a csapatukkal indulok tovább. Nem sokáig tart a kegyelmi állapot a szintvonalak terén, máris kezdődik egy combos mászás a Lopona-főre. És mindez csak bemelegítés a Nagy-Mánára, a mászást követő lejtőt is beleértve.

Kilátásaink némileg borúsak a Magas-Börzsöny, úgy mint a sikeres teljesítés irányába

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Serbet, füge, pálma és még több görögdinnye Királyházán

Jól tartanak minket Királyházán is az ellenőrzőponton, van itt is minden, mi szem szájnak ingere (bocs, ez egy másik Arany ballada), de a fő fogás egyértelműen a hideg görögdinnye. Mindenki rájár ezerrel, aki a ponton lézeng. Van aki szó szerint, mert kénytelen volt itt feladni a túrát masszív rosszullét kapcsán. Szedi első áldozatait rendesen a meleg, a pára és a Börzsöny, ami most se viccel. Kikérem depós csomagomat és a földre kucorodva rendbe hozom a lábaim, hogy méltók legyenek az új zoknira. Még kicsi vazelinos kenést is kapnak a sarkakon, mert máris kezdenek felázni. Bekeverem az izotóniát, kiveszem a lámpám (a pesszimista verziót választottam és ide depóztam a Vilati helyett és milyen jól tettem!), friss pólót húzok, még bekapok pár dinnyeszeletet és nyomás tovább. Nem várom meg Istvánékat, nincs idő teketóriázni. Ha el kell hullani a Nagy-Mánán, akkor legyen meg minél előbb. Idefelé tartva azon filozófálgattam, hogy a számomra okkal rettegett Nagy-Mána, ami már egyszer megevett, bedarált, lesz most a vízválasztó. Ha itt rendben, gond nélkül felmegyek, akkor nincs ok lenevezni, maradok a százason. Bizalomra ad okot a Lopona-fő is, amit nagyon szépen abszolváltam. Kis bemelegítés és máris itt a fal. Egyik korábbi túratárs, Zsolt szenved a tetején, már a Lopona-főnél is látszott, hogy kezd nagyon megrogyni. Pedig két hete sikerrel lejárta az egész százast. Kicsit biztatom, hogy a Mána nem olyan vészes, mert mindig van benne pihenő egy-egy nagyobb mászás előtt. Meg jutalom is van kilátás képében, de ezt nem mondom, úgyis tudja. Én viszont rendületlenül haladok tovább, csak pár kép miatt állok meg szusszanni. Nem is akkora mumus ez a Mána! Nemsokára a Magosfát is kimászom, és átválthatok lejtmenetbe a Vilatihoz. Bizony kezd sötétedni, de húzom még az időt a lámpázáshoz, ameddig csak lehet.

Dr. Tóth Péter emlékhely a Nagy-Mána kaptatóján

Mára a kilátásaink se olyan csodásak

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.

Már a zöld elején is van pár kacifántos lejtő, de egyelőre jól haladok, segítenek a botok, csakúgy mint a mászások esetében. Nem is fog ki rajtam a Miklós-tető környéke sem. De az a rossz emlékű lejtő a Godóvár alján még a Vulkántúráról, ahol mindig elhagytam a hómacskáim, az bizony csúnyán bemutat most is. Kegyetlenül hosszú, irdatlanul meredek és morzsalékos. Lehetetlenség itt esés nélkül lejönni. Úgy belassulok, hogy szinte tyúklépésben araszolgatok lefelé, felülről máris meglátok két lámpafényt. De itt sietni maga az öngyilkosság. Egy örökkévalóság, mire végre lejutok a frissítőpontra. Virslievés közben három dolgot mérlegelhetek: feladhatom a túrát, ebben a pontőrök is segítségemre tudnának lenni egy fuvarral, hiszen a normál nyitva tartásuk szerint hamarosan zárnának. Vagy lenevezhetek a 85-ös távra, ami még nagyjából egy félmaratonnyi táv legyaloglását jelentené egy nagyobb emelkedővel. Vagy mehetek tovább a százason. Ez azonban azt jelenti jelen esetben, hogy jó eséllyel egyedül indulhatok neki az éjjeli szakasznak, megtéve még nagyjából 45 km-t és 2000 méter szintet. És a mászásokon kívül ott vannak a borzalmas lejtők is, főleg a Magyar-hegyre gondolva, ami a Vulkántúrán is egyik legkeményebb szakasz volt. Időközben négyen is beérkeznek a pontra. Zsolt, a megrogyott túratárs fel akarja adni a százast, Bandi bácsi és István leneveznek 85-re, a negyedik eleve 85-re nevezett társunk, Laci végül nem adja fel, bár erősen fontolgatta ezt, jön tovább. Mindez engem is lökdös afelé, hogy távot váltsak, annak tudatában, hogy nagyon frusztráló, ami még vár rám. Végül nagy nehezen közlöm döntésem a pontőrökkel, hogy én is lenevezek. Reménykedem, hogy utólag se fog számomra megfutamodásnak tűnni, hanem inkább észszerű döntésnek. Maroknyi csapatunk nekiindul a Csarna-völgy zegzugos túraútjának a Börzsönyi kéken. István egyre csak mondja, hogy bizony nagyon Vadrózsa feelingje van. Hol fákon mászunk át, hol hirtelen egy megszűnt szakaszon találjuk magunkat, patakot keresztezünk számtalanszor. Sokszor érezzük, hogy nem vagyunk sínen, pedig igen, ha nem éppen a megszűnt kisvasúti pályán haladunk, egyértelműen a síneket követjük a Hamuház felé. Már elhagyjuk a Hamuházat, az út is végre járhatóbbá válik, mikor hirtelen légmozgás támad és mintha a távolból villámok világítanák meg az erdőt. Vihar közeleg megint, de talán most is elkerül, mint délelőtt. Nincs ilyen szerencsénk, egyre közelebb zúg az ég és sűrűn pattognak és kaszabolnak a villámok fényes kardjai. Egy mázlink van, hogy még mindig meglehetősen távol tőlünk. Hamarosan az ég csatornái is megnyílnak.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

Hát a Börzsöny tényleg nem az a Humor Herold. Vagy ha igen, kimondottan rossz vicceket tartogat csak számunkra a tarsolyában. Nincs mese, elő kell szedni az esőkabátokat. Beállunk egy fa alá, ami vajmi kevés védelmet nyújt, hogy felöltözzünk. Szép mulatság lesz szakadó esőben, villámlás közepette megmászni az ezen az úton is igencsak meredek Nagy-hideg-hegyet, aminek máris ott vagyunk a tövében. Egy a szerencsénk, úgy tűnik, a vihar keletre távozik, de az eső viszont ragaszkodik hozzánk és elég kiadósan hull továbbra is. Jól le is hűlt a levegő, kabát nélkül már-már fáznánk is. Követjük a piros keresztet csüggedten, István próbál belénk egy kis lelkesedést csiholni mindenféle pozitív gondolattal. Például azzal, hogy milyen jó, hogy a teljesítménytúrázók egy összetartó csapatot képeznek, akik segítik egymást a bajban. Ha hiszünk ebben, ha nem, most is éppen ez történik. István jelenleg az élő példája ennek, bár talán ennek tudatában sincs. Vezeti a csapatot, bár tudna erősebb tempót diktálni, mégis bevár minket a lassabbakat és még arra is fordít energiát, hogy jobb legyen a már igen lapos hangulat. Csak kimásszuk az egyre csúnyábbá és nedvesebbé váló kaptatót és lassan mi is csuromvizessé válunk, hiába a bíborszínű kaftán és a mindenféle más ruhadarab. Kínai egyszer használatos esőkabátom például muszáj feltűrnöm a derekamba, mert folyton a hólyagos bőrfelületet verdesi a lábamon. Lámpám le-le csúszik a nedves homlokomról, a kapucnim is folyton igyekszik megválni tőlem. Ráadásul a lámpafény sűrűbb aljnövényzetben haladva még a szakadó eső ellenére is mind idevonzza az összes szárnyas rovart, ami csak az erdőben létezik. Még jó, hogy a lódarazsak távol maradnak egyelőre. Nagyon nyűgös ez a menet már.

A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.

Feltornásszuk magunkat valahára a koromsötét bezárt turistaházhoz. Keressük egyre a pontot, de az úgy tűnik, sehol sincs. Se kód, se fény, csak egy magányos sátor ázik a ház nyitott teraszán. Azért elég muris szituáció az, ha nincs benne éppen az ember, mikor négy szanaszét ázott, mindenre elszánt és csalódottságában ölni tudó turista egy sátort von felelősségre éjjel a szakadó esőben. Mivel nem derült ki számunkra, hogy van-e lakója, és ha van, annak van-e köze a mi túránkhoz, így hát minden panaszunkat és sérelmünket a szerencsétlen sátorra zúdítottuk. Még jó, hogy föl nem rúgtuk. Jobb híján aztán felkutattuk a kéktúra pecsétjét, amit megpróbáltunk az itinerünkbe nyomni. Aki csinált már ilyet, tudja, hogy mennyire hiábavaló próbálkozás szakadó esőben, pecsétpárna nélkül olvasható lenyomatot készíteni.

„Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
Zengjétek Alit ma helyette!”

Ugyan szerettük volna elkerülni a sípálya mellett levezető, csúszósnak ígérkező utat, de nem sikerült vagy nem akaródzott az újabb kispista akció. Végig a piroson, a Grófi úton Királyrétre érni már a Vulkántúrán is végeláthatatlannak tűnt. A történelem ismétli önmagát, akkor vizes bakancsban, most szétázott cipőben igyekeztem lépést tartani a többiekkel. De magas hóban ugyanitt lemenni klasszisokkal élvezhetőbb, mint ezen a köves, útnak nevezett izén, ahol később már a víz is patakokban folyik. Egye fene, a cipőnknek már úgyis édesmindegy! Lassan halakat keltethetek a Hokámban. Botladozunk össze-vissza. Volt aki többször kifakadt, szidva a köveket és azok mindenségit. Nagy sokára értük el a kastélyt, melynek előterében dideregtek takarókba burkolódzva a pontőr lányok. Ez az a helyzet, amikor egyik oldal se cserélt volna a másikkal. Itt legalább jutott kevéske müzli szelet nekünk, meg be lehetett menni a mosdóba. A hazait is kezdtük felélni mindannyian, hiszen Vilati virslije már igencsak odébb volt és azóta történt egy s más, kezdtünk eléhezni is, meg már amúgy is mindenkinek mindenféle baja volt. Sokáig nem lehetett azonban időzni, mert kezdtünk mi is erőst cidrizni a csuromvizes vagyis magyarul az esőkabátok ellenére szarrá ázott ruháinkban.

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába'!

Már csak 7-8 km volt hátra a célig, azon még túl kellett esni valahogy. Lefelé jövet is némi erőfeszítésbe került ügyelni arra, nehogy a botjaim végére tűzzek egy-egy kósza varangyot, mivel a békák igencsak aktivizálták magukat az eső örömére. A Várhegy oldalában haladva egy szalamandra is utunkat állta. Fotót készíteni már kedvem se volt, meg valószínű, hogy a rozoga telefonom úgyis bemondta volna az unalmast, mint nem sokkal később tette térképnézés közepette. Van olyan, hogy egy telefon egyszerűen nem szereti az esőt, mit csináljunk... Inkább próbáltunk vigyázni arra, ne tapossunk rá és ne csússzunk bele a bal oldali mély árokba. Bandi bácsi később észrevette, hogy mintha kicsit a tücskök is felélénkültek volna és hallatják ciripelő hangjukat. És ez jót jelent, talán hamarosan eláll az égi áldás. Kicsit mintha csillapodna is. De aztán még sincs olyan szerencsénk, egészen a célig elkísér a csapadékhullás, majd ott szinte egy varázsszóra eláll. Már a bicikliúton konstatáljuk, hogy nekem például két kerek percem van a szintidő lejártáig, ezen már semmiféle futás nem segít. Pedig csodák csodája most menne, semmi izomfájdalom vagy ilyesmi. Győz a csapatszellem, nincs szívem kibabrálni a többiekkel, hiszen a nálunk gyorsabb István is folyton bevárt minket. Most meg milyen lenne, hogy egyszer csak rohamtempóban elhúzok a búsba. Ezen a végső szakaszon annyi szép példája mutatkozott annak, hogy a teljesítménytúrázók segítik egymást a bajban, hogy muszáj megosztanom párat, még ha a beszámolóm hosszúra is nyúlik. István folyton „nagy bejelentéseket” tett a hátralévő távval kapcsolatban, csak hogy lelket öntsön belénk. Szinte kérés nélkül nyújtjuk már a mindenféle „csodaszereket” annak, akinek szüksége van rá hólyag vagy kidörzsölődés vagy bármi más miatt. Mikor hirtelen kihullik a saját készítésű fülbevalóm a fülemből, Bandi bácsi megvár, sőt lámpájával segít, hogy megtaláljam.

„S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!”

Négyefogatunk végül nagyjából egy negyedórányit (vagy kinek mennyit) kicsúszva a szintidőből beérkezik a célba a sportpálya vizes füvén áthaladva a sátorhoz. Már ez sem tud nagyon rontani a helyzetünkön. Azt hiszem, vagyunk annyira viharvertek, mintha valami vesztes csatából érkező apródok lennénk. 

A sportöltöző meleg vizes zuhanyzója többeknek életmentő volt: Még így felfrissülve is alig bírtam összeszedni a holmijaim, hogy végre beszállhassak Laci autójába. Biztos nagyon unta, ahogy csak több körben sikerült begyűjtenem a folyton ott felejtett cókmókjaim, aztán végül még két potyautast is hoztam magammal.

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.

„Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte.”

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.

„Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak.”

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!

Ez a szép díjazás járt a teljesítésért. Sajnos az egyedi kerámia az öltözőben egy óvatlan pillanatban kicsúszott a zacskóból és egy kicsi darab kitört belőle. Ezt is a túra utáni szétszórtságomnak köszönhetem.

És íme most lantomon pengetem a túránk nem mindig túl diadalmas krónikáját. Nem állhat benne részünkről semmi olyan, hogy „diadallal várta be a végét”, egy kivétellel mind lenevezők voltunk, szintidőn túl beérkezők. Az érkeztetők amúgy is valószínűleg többször mondhatták a célban, hogy „mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért”. De a díjazást azért hiányos és szétázott igazolólapunk dacára megkapjuk még így szintidőn túl is. Mert aki itt volt és beért egyáltalán (és az is aki nem) mind hatalmas, néha valóban emberfeletti küzdelmen van túl. Belegondolva ez volt az egyik legnehezebb eddigi túrám, még akkor is, ha nem jártam le az eredetileg bevállalt távot. Ha meg bejártam volna, egyértelműen ez lett volna, a Kazinczys próbálkozásom szépen meghúzta volna magát a sarokban kánikulástól, csípésestől, Tolvaj-hegyestől meg mindenestől. 

Strava-link:

És a Dalriada lantján megszólaló Arany ballada: 

És végül egy rövid fácit: Így, hogy leneveztem, viszonylag jól jöttem ki az egészből, két felázott sarokkal, egy kisebb vízhólyaggal a jobb sarkamon, számottevő izomláz nélkül. Viszont annyira túl voltam pörögve, hogy a Lacinak köszönhető gyors hazaút után se tudtam többet aludni 3 óránál, fél kilenckor már újból ébren voltam. Délután még volt egy rövidebb próbálkozásom az alvással. Az éjjeli alvás is megint kuka volt a házi szúnyogjaim és a vihar miatt. Ma viszont irány az éjjeli „Gyermekvasút nyomában" öcsém két nagyobb csemetéjével, elvégre ki kell nevelni a jövő generációját (ha már a magam csemetéjével kudarcot vallottam is), a teljesítménytúrázás apródjait. Remélem, addig sikerül még valamennyit aludnom, ne az jöjjön már le nekik, hogy ezek a túrás arcok mind idióta zombik.