A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Salabasina-kút. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Salabasina-kút. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. november 6., kedd

A piros árnyalatai és árnyai

Találó csillaghegyi utcanév


Csörög a vekker, kelni kell, igaz, hogy még csak 4:15 van. Cucc bepakolva, ruha kikészítve, a futókabát a szekrényből gyorsan be, hátha jól jön majd. Gyors zabkása- és kávékészítés, majd indulás, vár a Piros.

Egy-egy momentum emlékeztet a Halottak napjára
6:15-kor már itinerrel a kezemben kapaszkodom az Ürömi út emelkedőjén. Tulajdonképpen mit keresek én itt? Meglehetősen nehéz választ adnom a kérdésre. Szűk egy hónapja a Pálos70-en (beszámolóm lásd itt) a jobb térdem lesérült, de ennek ellenére mégis beneveztem erre a túrára a sikeres teljesítés utáni euforikus hangulatomban. Éljen a teljesítménykényszer: Ha már a 85-ös távról lecsúsztam, akkor persze csakis a 65-ös jöhet szóba. Ugye, tök logikusan hangzik? Gondoltam, 1 hónap csak elég lesz a gyógyulásra. Hát nem: szerdán kimerészkedtem futni és 2 km után elég egyértelműen jelzett a térdem, 4 km után pedig annyira éreztem a fájdalmat, hogy sétára kényszerültem. Sima gyaloglásnál, biciklizésnél továbbra sem fájt, így bíztam abban, hogy okos stratégiával sikerül mégis végigmennem.

Lássuk hát az általam felállított szabályokat:



  • 1       Futni tilos!
  • 2       Szép egyenletes 4-km/h-s tempó, síkon, lejtőn lehet 5 körüli is.
  • 3       Fotózni, beszélgetni szabad, sőt!

Előttünk a Nagy-Kevély


Pecsét mellé panoráma
A Kevélyekre kaptatván sikerül mindezt betartanom: sorra készülnek a fotók, tempósan, de nem sebbel-lobbal haladok, ha futó halad el mellettem, nem iramodom utána, sőt még egy kedves hölggyel is beszédbe elegyedem, pedig lassabb a tempója az enyémnél. De miután bekerül az első pecsét az itinerembe és meglátom a Kevély lejtőjét, vége mindennek. Nesze nektek szabályok! Mint a nyúl futok az elhaladó terepfutók nyomában mit sem törődve az egyelőre még csak halk sikolyokat hallató térdemmel. A Kevélyek lejtője pedig pont nem arról híres, hogy kesztyűs kézzel bánik vele. A nyereg őszi színei annyira szépek, hogy készítek pár fotót, közben meg benézem a pirost, ami itt szinte már bűvészmutatvány, annyira alapos munkát végeztek a túra szervezői a jelzésekkel. Végig neonszínű nyilak mutatják az irányt a szintén elég egyértelmű piros turistajelzések mellett. Szerencsére hamar rájövök a hibámra és a helyes ösvényre térek.


Egyszerűen pompás!

Útszéli pléhkrisztus Csobánkánál
Csobánkáig nincs megállás, még az aszfaltos részeken se nagyon. Felváltva gyalogolok és futok egészen a Csikóvár alatti első ellenőrzőpontig. Közben azért kattintgatok jobbra-balra, annyi a látnivaló. Bizony már jó régen jártam ezen az útvonalon, vagy 10 éve is annak, hogy András barátommal teljesítettük a 35-ös távot. Az akkori időjárás inkább a telet idézte: havazásban kapaszkodtunk fel Dobogókőre és mire felértünk, pár centis friss hó ropogott a lábunk alatt. Most meg máris lekívánkozik rólam a hosszú ujjú felső. Gyorsan meg is válok tőle.

Ellenőrzőpont a Csikóvár alatt

Úton a Salabasina-kút felé
Még a fa is pirosba öltözött!
Az útvonal már akkor bekerült a kedvenc kategóriába, hiszen a Sikárosi-rét már zsenge koromtól kezdve ellenállhatatlanul vonz, és az akkor megismert Szőke-forrás völgye is rögtön elnyerte tetszésemet. Nem beszélve arról, hogy Dobogókőre egy másik favorit útvonalamon, a Körtvélyesen keresztül visz fel a piros. Mindezt akkor még megtoldottuk a Holdvilág-árokkal, nem vagyunk mi pudingok felkiáltással – így majdnem orrunk előtt zárt be a Tölgyikrek ellenőrző pontja.


Most is átsuhant agyamon a látványosabb kitérő a Holdvilág-árokba, hiszen a szintidővel meglehetősen jól álltam, de a térdem folyton figyelmeztetett, hogy semmi nagypistázás, maradjak csak a sztenderd változatnál, még az is lehet, hogy sok lesz. Azért még futogattam hellyel-közzel a Salabasina emelkedőjéig, majd tempós emelkedésre váltottam. Itt-ott készült egy-egy kép meglepően színpompás fákról, a fakitermelőkről és nem mellesleg magáról a névadó kútról, melynek állapota lassan kétségbeejtő. Közben egy „óriási” felfedezésre tettem szert: a Salabasina név nem is törökből jön igazából, hanem a szerbből, mármint a birtokos rag alapján: sala basina, azaz a basa terme is lehet akár (eddig úgy tudtam, a basa helye a fordítás, ami végül is majdnem ugyanaz. Most akkor adtunk is a basának meg a helyének egy jó nagy pofont ugye?). Kedves nyelvész ismerőseim itt biztosan tépik majd a hajukat… Igaz is, a teljesítménytúrázó maradjon csak a teljesítménytúráknál. Mindenesetre ha valaha székelt itt bármilyen török kényúr, jó kis helyet választott magának.

A Salabasina kút táblája
Őszi panoráma
A Tölgyikreknél való csekkolás után gyors lejtmenet indul(na) a Sikárosi-rét felé. Csak éppen nem megy. A térdem már trágár szavakkal szitkozódva ordítja, hogy legyen elég ebből. És én hallgatok rá. Inkább képeket készítek az előttem kitárulkozó csodaszép színes panorámáról. Közben sorra hagynak el a futók: máris utolért a terepfutás mezőnye. De már nem foglalkozom velük, inkább a Bükki-puszta kerítése felé veszem az irányt, mely ugyan nincs az útvonalban, de most így Halottak napja táján jól esik ide egy kitérőt tenni. Egyrészt megemlékezem a „szentendrei tömeggyilkosság” néven elhíresült eset e helyszínen meggyilkolt áldozatairól (itt olvashattok a történtekről), másrészt készítek pár őszi fotót a félbehagyott hangulatos házikóról. Ezenkívül a pihenőnek praktikus oka is van: végre megválok az egyre inkább nyűggé váló hosszú futónadrágomtól és bekapok egy proteinszeletet. Öt percnél ez se tart tovább, máris indulok a rét irányába, melynek látványa most se okoz csalódást. Egyedüli bánatom az, hogy most már síkon se esik jól a járás, pedig idestova még 20 km-nél se tartok. Lehet, hogy Dobogókőig se jutok el? Mire a völgy bejáratához érek, próbálom teljesen elengedni ezt a futás dolgot, no meg az egyre szaporább számú futókat is. Igyekszem egy-egy vidám „Hajrá!” kiáltással biztatni őket, ha már ők is ezt teszik, de sajnos nem túl őszinte a mosolyom. Ha tehetném, én is futnék, de még a gyaloglás is olyan rosszul esik, hogy a túrázókból is egyre többet engedek magam elé.

Egy engedély nélkül épített, jobb sorsra érdemes ház az egykori Bükki-puszta területén
Bükki-puszta egykori tavacskája
Az a csodálatos Sikáros most sem okozott csalódást



Nos, akkor inkább élvezzük a gyönyörű őszi tájat és adjuk át magunkat a tájképkészítésnek. Máris felfedezek a völgyben egy suvadást, mely nagyon hajaz egy beomlott bányatáróra. A fantasztikusnál fantasztikusabb színekkel, göcsörtös fákkal, sziklás oldalakkal, mohos kövekkel szegélyezett patakmederrel meg egyszerűen lehetetlenség betelni. Belassulásom a lábamnak is jót tesz: mire leérek a Szentfa-kápolnához, már alig érzem, hogy valami baj lenne. A dömösi frissítőpontnál csemegézek egy kicsit a hatalmas kínálatból – az olívabogyótól a csalamádés zsíros kenyérig van itt minden, még a vegánok se maradnak hoppon. Ide is túlzás volt négy proteinszeletet hozni… de most már késő bánat.

Út a Szőke-forrás-völgyében
A piros mindent visz - ezzel a háttérrel egész biztosan!

Úton a Szakó-nyeregbe
Őszi színpompa
Lassan elmaradoznak a falu házai és a régi temető és kezdődik a túra legnagyobb megpróbáltatása, a Szakó-nyeregbe való felkapaszkodás, ami meglepően jól megy. Simán tartom a tempót az előttem haladókkal és a terepfutók (akik közül sokan itt terepgyaloglókká válnak) is csak akkor hagynak le, ha éppen fényképezek. Dobogókőnél meg minket fényképeznek. A Rezső-kilátó egy képet mégis csak megér, ide teszek egy kis kitérőt, aztán hamarosan el is érem a pontot, ahol újabb terített asztal vár. Még egy palack izotóniás italt is kapok a pecsétem mellé. Sokáig itt sem időzök, máris indulok Pilisszentkereszt irányába. Egy elágazásnál majdnem sikerül elkavarnom, de meglátom, hogy az utánam jövők másfelé kanyarodnak: megint benéztem a szalagozást, mászhatok vissza az útra. Ez a lejtő se esik jól, de vigasztal, hogy hamarosan egyenesbe kerülök.

Se a táv, se a futószerelés nem stimmel, de sebaj, irány Nagykovácsi! (Köszönte Szűcs Gézának a fotóért!)

Körtvélyes, a másik nagy kedvenc
Kilátás a Rezső-kilátóból

A házak között összebarátkozom egy különös, stílszerűen vörös színű cicussal, elhaladok egy Tótországot idéző Potraviny felirat alatt, majd egy újabb cicás ablak előtt. Egy darabig az országút szélén kell haladnom. Ez láthatólag néhány autóst nemigen zavar, alig húzódnak arrébb. Meglehetősen mérgesen nézek, de szerencsére hamarosan lekanyarodik a turistaösvény a temető mellé. Jön a Pálos túráról ismerős szakasz, amit mindig futni szoktam. Bár kilométerben kb. ugyanott tartok, mint azon a túrán ilyenkor, futásra nem is gondolhatok. Lebotorkálok az országútig, most szerencsére nem történik újabb incidens az autósokkal. Visszaköszönnek sorra az egy hónappal ezelőtti látnivalók: a Pilis kőfejtője, a Csillagösvény faragványai és a Mészégetők-kútja. Nemsokára azonban számomra is vadonatúj ösvényekre vezérel a piros egy éles balkanyarral. Gyéren jelzett réteken haladunk a Kopár-csárda irányába, de szerencsére a szalagozás sokat segít. Aztán erdős részek jönnek és szembe néhány jó barát. Egy jó negyedórás jóleső pihenő erejéig elbeszélgetünk, majd ők indulnak a szántói kocsma felé, én pedig tovább a maradék kb. 25 km-emre. Kérdezik, hogy bírom? Azt válaszolom, hogy a 65 km nem olyan vészes. És most úgy is érzem, lesz még erőm. Még meg is fordul a fejemben, hogy fel kéne nevezni a plusz 20 km-re a célban.
Klastromkert
Pilisszántó a távolból
Immár búcsúzik az őszi színekbe öltözött Pilis

Őszi út
A csárda felé haladva kezd rám sötétedni, megint lejtős részek jönnek és így kezdem azonnal el is vetni ezt a kósza ötletet. Néhány percre leülök a pontnál, visszaveszem az aláöltözetet, előveszem a lámpást és búcsút intek a gulyásnak – most egyáltalán nem esne jól és nem is szeretném az időmet vesztegetni. Az út előtt egy pontőr figyelmeztet, hogy kapcsoljam be a lámpám az átkeléshez: tökéletesen igaza van, a szervezők még erre is gondoltak, nem semmi!


Kígyózik a lámpasor a Kakukk-hegy irányába, az emelkedőn utolérem a futókat, akik a síkon elhagytak. Nem hiába voltak a nyári magashegyi túrák! Mihelyt újra síkká válik a terep, köddé válnak. Kivilágított ponton kapom meg a pecsétem, majd hamarosan bevetem magam Pilisvörösvár házai közé. Hamarosan feldereng, hogy ismerős környéken járok: visszaköszön a pár hete látott focipálya. Még jó, mert rögtön le is térek véletlenül a pirosról, de szerencsére így nem okoz gondot a korrigálás. A szervezők profizmusa megint megmutatkozik, hol fényvisszaverő szalagok, hol pöttyök szegélyezik a helyes utat, melyeken megcsillan lámpám fénye. Teljesen egyedül haladok, de szerencsére minden egyértelmű. Néha mégis elbizonytalanodom, mikor már régóta nem látok se pöttyöt, se szalagot. Homokos talajon taposnak sajgó talpaim, majd belerúgok egy kiálló kőbe. Kis híján csillagokat látok – most nem a fákon fénylenek vagy az égbolton. Jó darabig elkísér a sajgó lábam és egyre inkább megy el a kedvem ettől az éjszakai muritól. Már nagyon várom, hogy legyen egy pont vagy egy kanyar, vagy bármi, ami hoz egy kis változatosságot.


Egyszer csak mintha álmot látnék: egy vidám napocska mosolyog rám, mögötte piros lámpásokkal szegélyezett út. Biztos hallucinálok, de nem: megérkeztem a Hosszú-árok pontjához. Hála Istennek! Az ellátás is a pontőrök kedvessége itt is pazar. Hamarosan beérkezik még néhány túratárs, majd együtt indulunk neki a számomra utolsó nagy megpróbáltatásnak, a Hosszú-árok kapaszkodójának.
Dömötör így biztat minket

Nagy szerencse, hogy itt vannak velem, különben úgy érzem, hogy úrrá lenne rajtam a kétségbeesés: a cudar emelkedőnek sose akar vége lenni, sőt egyre meredekebb. Sokat segítenek azzal, hogy szóval tartjuk egymást és a lámpájuk is sokkal erősebb fényű, mint az enyém. Nekik még sok van hátra, egyikük mégis keményen diktálja a tempót, amit szerencsére ügyesen tartok. Rémlik, hogy találkoztunk már a Szakó-nyereg előtt, csak ott megléptem előlük. Profizmusra vall, hogy így a végén ennyi energiájuk van még. Magamban szidom az emelkedőt, mint a bokrot, de hamarosan rám mosolyog Dömötör és Amanda. Ez azt jelenti, hogy nemsokára itt a vége. Nem sejtem, hogy innen kezdődik még az igazi keserves megpróbáltatásom: a Nagy-Szénásra nem elég csak tempósan felkapaszkodni, le is kell jutni onnan. Tempóról már szó se lehet, kénytelen vagyok búcsút inteni a túratársaimnak. Ők biztatnak, hogy találkozunk még a Nagykovácsi ponton. Esélyes, hogy túlbecsülték a képességeimet, mert a törmelékes, meredek lejtőn csak üggyel-bajjal, sajgó térddel botorkálok lefelé. Néha az utat is keresgélnem kell. A mögöttem levő srác is megjegyzi, hogy ez elég bizonytalan. Megnyugtatom, hogy hamarosan(?) célba érek. Mondja is, hogy ilyen mozgással nem kell kísérteni a 85-öt. Teljesen igazat adok neki. Egyelőre olyan képek jelennek meg lelki szemeim előtt, ahogy végig négykézlábazok Nagykovácsi utcáin, csak hogy bejussak a célba. Szerencsére épségben elérem az aszfaltot és innentől kezdem lassanként visszanyerni normál mozgásomat és tempómat. Már a templom előtt haladok és bőszen nézelődöm, hogy merre is lehet a cél, mert biztos, hogy valahol itt kell lennie. De sehol egy felirat, vagy egy nyíl, így kénytelen vagyok megkérdezni a mögöttem jövőket, nehogy már díjazás nélkül menjek haza. Ők szerencsére rutinosabbak, és rámutatnak a szemben levő faluházra. Már az se zavar, hogy erősen lejtős füves területen kell lejutnom oda, hiszen itt a vége, nincs tovább, megcsináltam!

Üdvözlöm újra a kedves srácokat, akik még tényleg itt pihennek a ponton. A figyelmes pontőrök kávéval kínálnak. Bár ilyenkor már nem szoktam inni, mégis elfogadom és elfogyasztok mellé egy újabb csalamádés zsíros deszkát. Közben megkapom az oklevelem és a kitűzőm is. Úgy érzem, hogy mostani küzdelmemmel különösen kiérdemeltem a díjazást, annak ellenére, hogy nem a teljes távon indultam. De majd jövőre remélem, minden máshogy alakul!

A turistaház emlékfala a Nagy-Szénáson

Már a buszmegállóban ücsörgök, mikor rájövök, hogy elfelejtettem lenyomni a GPS-em, ráadásul nem írták rá az itineremre az érkezési időmet. Így csak saccolom, hogy 13 óra 20 perc alatt tettem meg a számomra mára kirótt 65 km-es távot, ami végül is rossz térddel, barátokkal való hosszabb trécseléssel együtt nem rossz teljesítmény. Persze ahhoz még edzeni kell, hogy a 15 órás terepfutó szintidőbe cipőkanállal beférjek (álmodozni mindig jó...), de talán az sem lehetetlenség, ha nem küzdök éppen semmilyen hendikeppel. De ez csak akkor derül ki, ha kipróbálom…

Jövőre újból megpróbálom, ha minden jól megy

2017. szeptember 13., szerda

Denke Lajos emléktúra – egy szomorú pilisi történet nyomában

Egy kedves régi túratársamtól, Csiperkétől kaptam egy cikket a „Szentendrei tömeggyilkosság” néven (a linken a vonatkozó Wikipédia cikk érhető el) elhíresült bűnügyi esetről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy hátha felkelti az érdeklődésem, és szervezek ebben a témában egy túrát. A csel bejött, gyorsan ráharaptam a csalira, és pár nap múlva már készen is volt a túrakiírás Csiperke nagy meglepetésére.


Úgy terveztem, hogy egy emléktúra keretében végiglátogatjuk a gyilkossághoz kapcsolódó helyszíneket: Bükki-pusztát, a Denke Lajos emlékkövet, a Helyiipari-forrást, a Kékvízű-forrást, valamint a Salabasina-kutat és a Macskalyuk-barlangot. Ezenkívül érintünk más nevezetes helyeket is, mint pl. a Lenkó Ede emlékoszlop, Lajos-forrás, a Bölcső- és a Lom-hegy. Az ilyen tematika komoly előkészületet is jelent a túravezető részéről, főleg, hogy népes hallgatóság kezdett összegyűlni az eseményhez – hiszen egy gyilkosság kinyomozása mindig meglehetősen izgalmas dolog. Elkezdtem tehát a témában böngészni az interneten, valamint az emlékeim között. Az utóbbi meglehetősen homályos és lim-lomos területen két, már-már igen poros emlék akadt a kezembe:
Sok turista nem is sejti, hogy a kerítés mögött szomorú történetek rejlenek

Emlékeztem, hogy kb. 10-15 éve, láttam egy túrázással kapcsolatos ismeretterjesztő filmet, melyben szó esett Bükki-puszta szomorú történetéről. Már akkor felfigyeltem erre, az egyik kedvenc pilisi kirándulóhelyemhez kapcsolódó történetre és annyi rémlett, hogy az oroszok követtek el valami nagy gaztettet itt, amit az Index cikk is igazolt valamelyest. A filmben azonban valószínű, hogy több mindenről is szó esett, így lázas kutatásba kezdtem, mi is lehetett a pontos címe a műsornak. Hamarosan ráakadtam, hogy a Szent István Vándorlás „Visegrádtól Dobogókőig” epizódjában esett szó az itt történtekről. Azonban sehonnan se sikerült letöltenem, se online verzióra nem akadtam. Egy másik kedves ismerősöm sietett segítségemre, és megszerezte a filmet a videótárból, amit még a túra előtt sikerült megnéznem. Így helyére került a Pilis és Visegrádi-hegység túrakalauz rövid leírása a majorság egy hadgyakorlat során történt pusztulásáról. Ebből, és a többi apró mozaikdarabkából kezdett összeállni a kép.

Denke Lajos emlékkő téves évszámmal – a gyilkosság valójában 1947-ben történt

Egy még porosabb emlék, a gyilkosság másik helyszínéhez, a Denke Lajos emlékkőhöz fűződik, és sajnos máig sem sikerült megszabadítanom teljesen a képletes pókhálóktól. Valaha a plébániai közösségünkkel rendszeresen eljártunk piknikezni a Szilágyi Bernát-forráshoz, és amikor hazafelé menet a Lajos-forrás irányába tartottunk, mindig letértünk jobb kéz felé egy helyre, ahol imádkoztunk. Dereng, hogy lehetett ott valamiféle fakereszt vagy sír, esetleg katonasír, de nem sikerült utánajárnom se korabeli térképek, se más tapasztalt túrázók/túravezetők segítségével se, hogy volt-e arrafelé valóban ilyesmi. Miután a Denke Lajos emlékkövet csak 2003-ban állították, mi meg legalább egy évtizeddel korábban, a 90-es években látogattuk meg szinte minden évben a közvetlen környéken (vagy akár ugyanitt) elhelyezkedő (emlék?)helyet, nem tudni, hogy az akkor felkeresett helynek lehetett-e köze ehhez az esethez.

A túra kezdetéig végigböngésztem jó pár korabeli újságcikket, az esetet, valamint annak utóéletét taglaló internetes cikket, átlapoztam néhány régi és új túrakalauzt, és kerestem pár, a pilisi turistáskodással kapcsolatos korabeli képet a Fortepan gyűjteményéből, mellyel szemléltetni kívántam, milyen felszerelésben vágtak neki akkoriban a turisták a rengetegnek.


Szeptember 9-én, szombaton felvirradt a túra napja, és végül 12-en indultunk a rejtélyes gyilkosság felderítésére. Pilisszentlászlót választottam kiinduló helynek, mert egyben innen lehet a legszebb és legegyszerűbb módon, a vadregényes Bükkös-patak völgyében megközelíteni Bükki-pusztát és innen származott a gyilkosság 3 fiatalkorú áldozata is.


Kifejezetten kellemes túraidőt fogtunk ki, se túl meleg, se kellemetlenül hűvös nem volt, a réteken meg kikericsek milliói pompáztak. A kedvező idő a biciklistákat is kicsalta az erdőbe, tömegével találkoztunk velük a völgyben, talán azért is, mert egyidejűleg zajlott egy kerékpáros rendezvény.


A Kárpát-forrásnál ejtettem pár szót a forrás névváltozásairól (a rendszerváltozás előtt egy darabig Schubert János, a TTE egyik alapító tagjának nevét viselte a forrás, korábbi térképeken így szerepel), majd mikor indultunk volna tovább, döbbenten vettük észre, hogy a túra ötletgazdája, Csiperke, hiányzik. Néhányan mondták, hogy látták, hogy a tábor utáni patakátkelésnél megállt cipőt kötni, de az nem lehet, hogy ilyen sokáig kösse a cipőjét. Páran keresésére indultunk, de nem lett meg és térerő hiányában telefonon se értük el. Úgy gondoltuk, hogy rutinos túrázó, és ha el is ment rossz irányba, előbb-utóbb rájön, hogy téves ösvényen halad. Esetleg mi is hiányozni kezdünk neki. Sőt az is lehetséges, hogy megállás nélkül továbbment a turistaúton, miközben mi kicsit letértünk a forrást közelebbről megnézni, és nem vettük őt észre. Így továbbindultunk és megkérdeztünk két szembejövő lányt, hogy nem láttak-e egy ilyen és ilyen kinézető úriembert szembejönni. Azt mondták, hogy láttak egy ősz hajú urat egy lánnyal, de neki hosszú haja volt. Úgy gondoltuk, hogy Csiperke bár szert tehet egy túratársra, de ennyi idő alatt a haját biztosan nem növeszti meg, így sajnos nem róla lehet szó. Igen aggódtunk, hogy megtaláljuk-e egymást, így küldtem neki egy SMS-t a további útvonallal és a pozíciónkkal, hátha segít neki abban, hogy merre keressen minket, ha majd megkapja.


Lassan továbbhaladtunk egy másik tragédiát idéző Lenkó emlékmű felé, mely egy 1917-ben, egy szilveszteri túrán rosszul lett és elhunyt túrázó emlékét őrzi kissé megkopott, töredezett, de máig szép, havasi rózsát, avagy rododendront ábrázoló mozaikjával, mely a munkás turistáknak volt egykor a jelképe. Lenkó Ede szintén a Természetbarátok Turista Egyesület (TTE) alapító és vezetőségi tagja volt. Sajnálatos, hogy ezt az igen szép emlékművet hagyják így tönkremenni. A törött táblán a szöveg is alig olvasható már és a mozaikból is jócskán hiányoznak a darabkák. A túra során több jobb sorsra érdemes „tereptárggyal” találkoztunk, reménykedem, hogy előbb-utóbb ezek felújítására, rendbetételére is jut majd pénz. A sikárosi őrház sarkánál megálltunk növényeket, többek között a rétnek is nevet adó mezei zsurlót fotózni. A zsurlót magas kovasavtartalma miatt használták edények sikálására. Miközben a szebbnél-szebb kikericseket kaptuk lencsevégre, hirtelen az eltűnt Csiperke jelent meg az erdő irányából. Nagy örömujjongásban törtünk ki megkerült túratársunk láttán. Kiderült, hogy mint sejtettem, rossz irányba ment tovább, majd mikor tévedésére rájött, visszafordult és a megkérdezett lányokkal is találkozva, a segítségükkel immár a jó úton eredt a nyomunkba.

Lenkó emlékmű havasi rózsával

Együtt indultunk tovább a Szilágyi Bernát-forráshoz, melynek elhanyagoltsága sajnos igen lehangoló. Szilágyi Bernát orvosi műszerész és kötszerész szintén a TTE vezetőségi tagja volt a 20-as, 30-as években. Azt még csak-csak megértem, hogy a tájidegen, de egyben nagyon hangulatos sűrű fenyves nagy részét ki kellett vágni, de hogy a forrást és az egykor rendezett pihenőhelyet miért hagyták így sorsára… A padok közül több kidőlt, az esőházak eltűntek. A Pilis egyik leghangulatosabb, sokak által kedvelt, és az OKT miatt is sűrűn látogatott részéről van szó.

Pihenő a Szilágyi Bernát-forrásnál


Csodaszép, vadvirágokkal és kikericsekkel teli réteken áthaladva értünk túránk egyik legvéresebb és legtragikusabb emlékeket őrző helyszínére, a Bükki-pusztához. A pusztát körbevevő fakerítés mögött nem csak egyetlen szomorú történet rejlik.

Valószínűleg 1947. augusztus 17-én vagy 18-án – a gyilkosság pontos idejét nem ismerjük – 5 tizenéves fiút, (a 17 éves Zboray Kálmánt, a 14 éves Zboray Pétert, a pilisszentlászlói illetőségű 16 éves Szlovák Józsefet, a 14 éves Hornyák Jánost és 14 esztendős Kocskovszki Dezsőt) gyilkolt meg az itteni tanyán egy ismeretlen személy. A tanya idősebb Zboray Kálmáné volt, ő talált a vérbe fagyott holttestekre, mikor ebédet vitt az állatokat őrző fiúknak. A fiúkat különös kegyetlenséggel, fejszecsapásokkal ölték meg, valamint lőtt sebeket is találtak rajtuk. Az idősebb Zboray fiú, Kálmán még élt, mikor apja rájuk talált. Miközben a Margit kórházba szállították, el tudta mondani a tettes személyleírását, akit vélhetően ismerhetett. Azonban hamarosan ő is eltávozott az élők sorából. Elmondása szerint az elkövető egy 22 év körüli, szőke, kék szemű, sportos alkatú, kb. 170 cm magas férfi volt, valószínűleg egy szökött orosz katona. (A tettes nemzetisége az ügy utóéletében fontos szerepet játszik.)



A gyilkosság indítékaira csak feltételezések vannak. Lehetséges, hogy az egykori katonának nem sikerült ép elmével átvészelnie a háború borzalmait és bomlott elméje sarkallta a tettekre, de az is elképzelhető, hogy a fiúkkal különböző üzletekbe bocsátkozott és valamin összekülönböztek. Egy további lehetséges szál a gyilkosnak a fiúk nevelőanyjához fűződő szerelmi viszonya, melyet egy korabeli újságcikk is megemlít. Feltételezhető, hogy a gyilkos nem akarta, hogy a fiúk beárulják az apjuknak és igyekezett minden további tanútól is megszabadulni.


Idősebb Zboray Kálmán, az apa története nemkülönben tragikus. Miután 6 fia közül kettőt elvesztett, az oroszok hurcolták el egy lágerba, ahonnan sose tért vissza.


A korábbi Dreher birtok, később, 1910 körül, a Zboray család tulajdonába került. Ugyan átvészelte a háború utáni szomorú történéseket, de az 50-es években egy hadgyakorlat során súlyos belövéseket kapott és leégett. A hadgyakorlat során a lakókat kitelepítették pár órára, és mikor visszatértek, már csak a füstölgő romokat láthatták. Hogy mindez pontosan mikor történt, a Peták István által megszólaltatott hozzátartozók se tudták elmondani. Az tény, hogy az 1955-ben kiadott Pilis turistakalauz nem romokat, hanem házakat említ.


Azonban a tanya tragikus története még mindig nem ért véget ezzel. Ugyan a 60-as években az állam tulajdonába került a terület, a hozzátartozók a 90-es években visszaigényelték, majd 2007-ben engedély nélkül egy házat építettek rá. Miután az építkezés természetvédelmi szabályokba ütközött, a házat bontásra ítélték. Ennek ellenére a mai napig áll, bár lassan kezd eluralkodni az épületen az enyészet.

Akár turistaszállás is lehetne, ha már nem bontották le

Úgy gondolom, hogy az igen csinos házat jó lenne, ha nem hagynák összedőlni, hanem pl. kitűnően lehetne hasznosítani akár turistaháznak, ha már az Országos Kéktúra nyomvonalán áll, vagy akár emlékhelyként, ahol a turisták megismerhetnék a hely történetét.

A tanya emlékét a házon kívül egy békanyálas tavacska, egy illemhely és pár gyümölcsfa jelzi. A kerítést ismét átlépve búcsúztunk el a tanyától és a sajnos már szintén kidőlt Tölgyikrek felé vettük az utunkat. Innen a S jelzésen haladtunk tovább a Lom-hegy oldalában, hogy megkeressük a gyilkos további két áldozatának, Denke Lajosnak és feleségének az emlékhelyét.
Az emlékmű egy igen eldugott helyen, egy nyiladékban vezető jelzetlen szekérút mellett áll. A GPS és a térkép együttesen segített a megtalálásában.

A Helyiipari-forrás
Denke Lajos és felesége hatodmagával hétvégi kirándulásra indult a Lajos-forrás környékére 1947. aug. 17-én. A vidám baráti társaság a Helyiipari- vagy a Kékvízű-forrás környékén délelőtt 9-10 óra tájban megpihent. Se a pontos idő, se a helyszín nem tisztázott, az újságcikkek eltérő módon írják le az esetet. Érdekes, hogy az emléktábla a Helyiipari-forrás közelében áll, de a cikkek a Kékvízű-forrást említik. Hirtelen előbukkant egy szőke, kékszemű, bakancsot és térdnadrágot viselő férfi és tört németséggel beszédbe elegyedett a társasággal, valószínűleg még cigarettát is kért. Az egyik hölgy, Palánkai Ilona tudott egy keveset németül, ő beszélt az idegennel. Egyes beszámolók szerint a férfi el is távozott, majd később, délután tért vissza, más beszámolók szerint azonnal elővette a fegyverét, és több emberre is rálőtt. Denke Lajos rögtön életét vesztette, felesége is élettelenül borult férje holttestére. Bár először azt hitték, szívszélhűdés végzett vele, a boncolás azonban az ő szívében is golyót talált. A társaságból, volt, aki fokossal próbált védekezni, de aztán jobbnak látták, ha kereket oldanak és a szentendrei rendőrségre sietnek.
Valószínű, hogy a viszonylag nagy távolság miatt nem lehetett könnyen és gyorsan eljutni oda, busz is csak Dömörkapuig járhatott, ha járt egyáltalán akkoriban. A rendőrség kihallgatta az életben maradt turistákat, akik ugyanolyan személyleírást adtak a tettesről, mint a másik, akkor még felderítetlen gyilkosságnál írtam. Valószínű, hogy eredetileg ők is orosz katonaként írták le az elkövetőt. Mindenesetre másnap az esetet taglaló újságcikkek már társaival a pilisi erdőkben bujkáló szökött SS-katonát gyanúsítanak, akiket rendőrök és katonák ezrei vesznek üldözőbe. Erről és ennek okairól nagy alapossággal ír az Index cikke, így érdemes ott utánanézni a részleteknek. A korabeli újságcikkeket olvasván sok apró tévedésre és eltérésre lehetünk figyelmesek, pl. sokszor a nevek se egyeznek. Az áldozat hol Denke, hol Benke, hol Tenke Lajos, néha meg László és a többi turista neve se azonos mindig. Egy cikkben megemlítik a Lajos-forrás és az egykori Dreher vadászkastély (a mostani turistaház) közelében lévő, az országúttól 800 méterre fekvő Macskalyuk-barlangot, ahol megtalálták az állítólagos elkövetők állítólagos fegyvereit. Azonban Macskalyuk nevű barlang legközelebb Szentendre határában van, az Álló-rétre vezető S jelzés mellett. A távolabbi, Csobánka közelében lévő Macska-barlangot is hívják Macskalyuknak.
A pusztuló turistaház

Érdekesség az is, hogy Denke Lajos emlékkövén téves évszám, 1917. szerepel, így az esetet nem ismerő erdőjáró akár I. világháborús áldozatoknak is gondolhatja az elhunytakat.

A sípálya nyiladéka

A megemlékezés után felkerestük a két közeli foglalatlan forrást, melynek egyikénél a turisták pihentek. A Helyiipari-forrásból csörgedezett valamennyi víz, a Kékvízű-forrás azonban teljesen száraz volt, pedig a térkép pont ezt jelöli működőnek a másikkal ellentétben. Lajos-forrásnál tartottunk egy kis ebédszünetet és elszomorodva szemléltük az egyre romló állapotú, egykor 83 személynek is szállást adó turistaházat. Teli hassal kicsit talán nehezebb volt megmászni a Bölcső-hegyet, de a csúcsán lévő kilátó romjai közül egész szép panoráma tárult szemeink elé, így megérte a fáradozás. A kilátó már állt a 30-as években, sőt még 1979-ben is megvolt, nem tudom, miért hagyták összedőlni, mint ahogy azt sem tudom, hogy a Bölcső-hegyre álmodott sípályát miért nem készítették el végül, pedig a helyén még mindig látható a nyiladék. A sípályáért talán nem olyan nagy kár, bár ha üzemelne, akkor valószínűleg a turistaház se állna parlagon, viszont a kilátót valóban nagyon sajnálom. Több értelme lett volna ezt újjáépíteni, mint újakat létrehozni olyan helyeken, ahonnan kilátó nélkül is gyönyörű panorámát élvezhetünk.
A Bölcső-hegy tetején

A bázis ma
A Bölcső-hegy után a Lom-hegyet, közelebbről az ottani elhagyott légvédelmi bázist kerestük fel, majd egy szederindákkal nehezített ösvényen jutottunk újra a Tölgyikrekhez. Innen P jelzésen érintettük a Salabasina-kutat, mely úgy kapcsolódik a gyilkossághoz, hogy egy tanú beszámolója szerint itt találkozott a véres ruháit mosó gyilkossal. Sajnos a kút környéke igencsak elhanyagolt, magából a forrásból se folyik víz. Bezzeg a 30-as években sokkal rendezettebb volt a forrás a Fortepan képei szerint. Különösen érdekes volt látni a korabeli turistaviseletet, főleg a nőkét. Ezekben a ruhákban már a körúton is elegánsnak számítanának, nemhogy az erdőben. Azért szívesen kipróbáltam volna, milyen rakott szoknyában, blúzban, ballonkabátban és magas sarkú cipőben gyalogolni az egyenetlen erdei terepen. A forrás és a közelben húzódó Salabasina-árok egzotikus hangzású nevének eredetére több elmélet is létezik. Egyesek szerint török eredetű és a név annyit tesz, hogy a basa helye. Mások szerint a hamuzsírfőzéssel (szalalkáli, népiesen szalajka) van kapcsolatban.

Az elhanyagolt Salabasina-kút táblája

Utoljára a csobánkai Macskalyuk-barlang maradt, mely tévedésem folytán került a túratervbe. A szentendrei barlangot, mely sokkal inkább kapcsolódhat az esethez, ha egyáltalán találtak ott a rendőrök valamit, és nem a közellenségnek számító visszaszökött SS-katonák ellen uszító álhírről van szó, sajnos a túraterv összeállításakor nem ismertem. Macskalyukként így csak a Csobánka melletti barlang jött számításba. Később jöttem rá arra, hogy a cikk valószínűleg a Szentendre melletti barlangról írt. Emiatt nem esett nehezünkre ennek a látványosságnak a kihagyása, inkább a pomázi buszra szavazott a csapatunk.

Bükki-puszta közelében


Kellemesen elfáradva, sok izgalmas és érdekes információ birtokában indultunk haza és talán sikerült hazavinnünk a nem éppen felhőtlen múltunk egy aprócska szeletét is.

A túra előkészítéséhez használt források: 

  • Kolozsi Ádám: Pótnyomozás 70 év után: tömeggyilkosság a Pilisben; index.hu, 2017.augusztus 17.
  • Szentendrei tömeggyilkosság Wikipédia szócikk, ill. a szócikk irodalomjegyzékében felsorolt korabeli, interneten szabadon elérhető cikkek
  • www.fortepan.hu online fotóarchívum
  • Dr. Mezei István, Pálfi Tivadar: Pilis útikalauz, Sport Lap- és Könyvkiadó (Budapest), 1955
  • Dr. Mezei István: Pilis portyavezető, Sport Lap- és Könyvkiadó (Budapest), 1953
  • Pilis és Visegrádi-hegység turistakalauz, Cartographia Kft. (Budapest), 2014
  • Peták István: Szent István Vándorlás - Az Országos Kéktúra mentén, ismeretterjesztő filmsorozat, Visegrádtól Dobogókőig epizód
  • Olvasónk tényfeltáró írása: engedély nélküli építkezés védett területen, Szálasi egykori ügyvédjének birtokán + hozzászólás, https://kuruc.info, Olvasói levelek, 2008. október 20.