A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pilis. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pilis. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. november 20., hétfő

Iszinik - szelek és emlékek szárnyán


 

Volt egy olyan kósza ötletem pár éve – pontosan 2021-ben – hogy nekem jubilálnom kell a Kinizsi 100-on. 2001-es az első és eddig egyetlen teljesítésem, szerettem volna duplázni. Igaz, azóta se mentem százast, maximum 60 és 74 km-t évente egy-egy alkalommal, így kíváncsi voltam arra, vagy inkább be akartam bizonyítani magamnak, hogy tudok még ekkora távon sikerrel szerepelni. Mindezen törekvésem elvitte a Covid, aztán a saját lustaságom. De az idei 2023-as évben beütött nálam valami újabb dili: nekem minden hónapban, de legalább kéthavonta kell mennem valami erősebb távot. Így aztán újra terítékre kerültek a százasok. Ha sikerül végigmennem az Isziniken (a fordított Kinizsin - nevében, útvonalban sőt még naptárügyileg is), ez lesz az idei harmadik százasom, illetve nyolcadik teljesítménytúrám (plusz volt egy 50-es instantom, a Vérmókus is). Pár hónap a számok alapján így is kimaradt... Tudom, másokhoz képest ez semmi, de nálam ez hatalmas szintbeli ugrás. És mindezzel együtt megtörténtnek tekinthetem a jubilálást is, hiszen ugyanazon a régi klasszikus útvonalon haladhatok Szárligettől Csillaghegyig, mint akkor 2001-ben. Most ugyanezt már nem tehetném meg a rendes Kinizsin.

- Te, mi ez a sok rokkant hátizsákos fiatal? - kérdezi az egyik mozdonyvezető társát a Déli pályaudvaron, látván a vonatról lekászálódó, magát csak éppen vonszolni tudó Kinizsi teljesítőket.

„Szeretettel köszöntünk azon „becsavarodott” emberek között, akik elindulnak az Iszinik 100 elnevezésű teljesítménytúrán.” - írja az itiner első mondata. Igen, kell ahhoz egy jó adagnyi flúgosság, hogy az ember ilyen vállalkozásokra adja a fejét, de szerencsére elég sokan vannak ilyenek, hiszen a szárligeti Faluház előtt elég sokan gyülekeznek. Itt a hibbant egyedek egy négyzetméterre eső száma most elég magas. Mivel a MÁV jelenleg ezen a viszonylaton (is) elég használhatatlan, sokan érkeztek autóval, lehetőleg telekocsi rendszerben. Mi is így utaztunk, az áldozat, azaz a sofőr Peti volt, aki cserébe szintén egy szárligeti túrát nyert előzékenységéért, csak kicsit rövidebbet, mint bármelyik utas. 

Vajon mit tartogat ez az út számomra?

Kisebb zombihadsereg vonszolja magát át a szárligeti felüljárón, majd fel a vonatra. Az üléseken elterpeszkedve sokan rögtön álomba merülnek. Egy idős bácsi kérdezi a még ébren levőktől: - Fiatalok, maguk mit csináltak, hogy így elfáradtak? - Túráztunk - feleli valaki. A bácsi csak néz lemondóan, ilyenek ezek a mai puhány fiatalok, egy kis erdei sétától úgy néznek ki, mintha háborúból jönnének. Azért megkérdezi: - Hány kilométert mentek?  - Százat. - feleli valaki megint a fáradtságtól szűkszavúan. A bácsinak hallhatóan esik le az álla.

Nagyegyházi trabi

Az indítás pikk-pakk megtörténik, névsor szerint vannak a nevezők felosztva. Én a Z betűmmel, ami ráadásul W-vel folytatódik jó eséllyel megkapom mindig az utolsó füzetet a sorban, ez most is így van. Tehát már 7:25-kor sikerül elrajtolni. Az ajtó előtt ismét összefutok Péterrel, aki egyben utasunk is volt, nyáron vele együtt szenvedtük végig a Kék Balatont (azaz lehet, hogy csak én szenvedtem, főleg a második felében). Nekiiramodunk és az első kilométerben tisztázzuk, hogy elég mások az időterveink, erőviszonyaink, így most inkább megy mindegyikünk a saját tempójában, lehetőleg végig. Neki 18 órán belüli az időkerete, én meg csak 22 órát lőttem be (első Iszinikem és úgy szól a fáma, hogy ez a fordított verzió jóval nehezebb, mint a klasszikus Kinizsi). A nem túl technikás Communitason ideális körülmények között 20 óra körüli időt mentem, szóval itt jó lesz ez is. Az ideális körülmények most elég kérdésesek, az élénk szél adott néha viharos lökésekkel, az idő egyelőre tiszta, de a távolban akadnak fenyegető sötét fellegek. Szóval ma bármi lehet a záportól kezdve a hózáporig, esőkabátot meg nem hoztam. Még a Mogyorósbányán depózott csomagomban sincs. Kicsit aggaszt a könnyelműségem, de cserébe van nálam vékony futókabát, sőt zsákomban a legnagyobb helyet egy pehelykabát foglalja. Emiatt nem tudtam jönni a még kényelmesebb futómellénnyel. Hiba volt-e - majd elválik a túra során. És vajon hiba volt-e a cipőválasztás? A Salomon Speedrossra esett ma a választásom, mivel nem tudtam, mennyire lesz locs-pocs. A Hoka Speedgoat lett volna a másik esélyes, most ő maradt otthon szomorkodni.

A rokonok nézik, hogy kik ezek a birkák itt

Daráljuk az első kilométereket, szuszogva kapaszkodunk a Zuppa-tető oldalbordájára, a Hajagos-tetőre. Itt még nagyjából együtt megyünk, de Péter az emelkedőn előnyt nyer. Mikor felérek végre a szintben haladó szakaszra, újból futásra váltok és egy másik futó túratársat érek utol. Így hárman haladunk elég sokáig nagyjából a Somlyóvárig egy bolyban, váltogatva gyaloglást és futást a terepviszonyoktól függően. Útközben csodálom a tájat és örülök a szabadságnak, önmagam társaságának. Most inkább zavar a csevegés, a hegyekkel-völgyekkel, az úttal magával szeretnék együtt lenni, figyelve befelé és kifelé. Teljesen megfelel ez a társas magány – tudom, és megnyugtat, hogy vannak úton rajtam kívül mások is, akikhez, ha szeretnék, szólhatok pár szót, de semmit se muszáj, ha nem akarom. Abban is megvan így a szabadságom, hogy futok-e vagy csak sétálok, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Átjár a szabadság szele, élvezem a színek tobzódását, ahogy a nap sugara rásüt egy-egy foltra, miközben a kellemesen hullámzó táj más részeire szürke felhők súlyos árnyéka vetül. Bennem régi, nagyon halovány emlékek ébrednek.

A Somlyóvár tetején

Keserves hajnal virrad a Gerecse peremét őrző dombok felett, még keservesebb a vánszorgás az utolsó kilométereken, de menni kell, mert már közel a cél. Nincs kegyelem!

Fotózom a Pes-kőt

A Somlyóvár tetején fogad az első pont, itt újból összeverődik hármas csapatunk. Pecsétet kapunk, elfogyasztjuk a kapott Sport szeletet és már megyünk is tovább. A két srác gyorsabban fut a lejtőn Tornyópuszta irányába, én leszek a sereghajtó. Hamarosan végleg szem elől vesztem őket, illetve kezdenek lehagyogatni a gyorsabb futók. Egyikük biztos komplett hülyének néz, ahogy a növényzet által biztosított ablakból éppen a Pes-kő szikláit fotózgatom, közben fennhangon dúdolva, hogy „Veszélyes az út, hazafelé...”. Na jó, itt úgyis csupa ketyósok vannak, talán nem botránkozik meg rajta.

A hosszú út a szenvedés mellett rengeteg szépséget tartogat mindig - ezért megyünk újra és újra

„Mint a promenádon!” - mondja elismerően minket látva egy a tornyópusztai aszfalton Szárliget irányába furcsa mozgással kígyózó sort zseblámpa segítségével monitorozó ember. Pár kilométerrel odébb, a Somlyóvár oldalában már kevésbé vidám a helyzet, mikor egy fatörzsben megbotolva hirtelen földet érek. Előtör belőlem a skizofrénia, sírok, közben magamon kacagva, hogy a hülye én vagyok, minek jöttem ide, hisz én akartam minden áron ezt a Kinizsit. Innen kell felállni, innen kell tovább menni...

Koldusszállás


Szemlélem a távoli Pes-kőt, pár óra múlva már ott haladok, jobb esetben futok. A haditerv a következő Lenin szavaival élve: Tanulni, tanulni, tanulni. Ez is de, főleg haladni, haladni, haladni, míg világos van, de főleg Mogyorósbányáig. Minél hosszabb távot letudni még világosban, hogy kevesebb éjszakai lámpás menet jusson osztályrészül. Ennek megfelelően kis megszakításokkal futok egészen a következő pontig, Koldusszállásig. Rakk Gyula fotóz minket egyenként, ahogy érkezünk a lejtőn a pontra, a mezőny e része többnyire még futva. Miután a vadászház előtt elhaladunk, ismét emelkedik a terep, így sétára váltok. Futókedvem a Pes-kő oldalában se nagyon jön meg, legfeljebb percekre. Hosszú ez a szakasz, közben kémlelem, hogy látom-e az eddigi enyhe időjárás miatt még elég sűrű színes lombok között a sziklákat. 

Vértestolna határában, kicsit Hotdogman autója is látszik a távolban

Lóri cukorkával kínál, hogy tartsa bennem a lelket a hosszú monoton menetelés közben ezen az unalmas éjszakai szakaszon. Jól esik ez a figyelmesség.

Bányahegy

Néhány kanyar és meglepetéééés! Hotdogman kocsija köszön rám a sorompó mögött. A pecsét mellé így egy finom hot-dogot is jóízűen elfogyasztok, miközben az aszfalton, majd a dombokon kanyargok Bányahegy irányába. Kezem közben a szeles időben szanaszét fagy, így előkerül a kesztyű az övtáskámból. A másik kötelező felszerelés a zsebkendő, nem amiatt, mert siralmasan rossz volt a hot-dog. Rájövök, hogy a hegymászás valamiért beindítja nálam egyidejűleg az orrfolyást is. Fura az emberi szervezet. Így sok futás továbbra sincs, viszont van izzadás ezerrel. Haditervem része az is volt, hogy próbálok nem nagyon leizzadni, hát ez a része máris nem jött össze, csuromvizes az aláöltözetem és az alatta lévő intimebb ruhadarab. Az utóbbi kezdi is kidörzsölni a bőröm, pedig már azt hittem, megtaláltam végre az ideális melltartót. A mögöttem jövő túrázó nagy örömére vagy bánatára próbálom szellőztetni a derekam, hátha szárad a ruhám. Aztán meg próbálom visszatűrni. Biztos nézi, mit matat ez a hülye perverz csaj magán annyit. Öltözködés közben lassan fel is kanyargok Bányahegyre, a bánya zajai már egy ideje kísérnek. 

Újabb akadály, egy vadkerítés létrával. Miközben próbálok átmászni, begörcsöl az egyik lábfejem. (Ez a jelenség azóta is kísért, ha fáradok.) Nem elég a lábamba álló görcs, a pechsorozat folytatódik... A szürke-fekete román gyártmányú kockás ingem beleakad a kerítésbe mászás közben és elszakad.

Végre látom magát a bányát is egy pillanatig. Fent újabb EP, újabb pecsét. Az erdészházat nagyon szépen kicsinosították, mióta utoljára itt jártam. Egyre többen hagynak le, de hiúságom legyezgeti, hogy mind futóruhás és mind férfi. 

A Nagy-Gerecse oldalában


Hihetetlen játék a fényekkel és színekkel, amit ma művel a természet

Dóri és Zsolt nem mennek tovább. Zsolt másfél évvel van csontvelőátültetés után, csoda, hogy eddig is eljött. Leheverednek a tábortűz mellé. Mi Lórival úgy döntünk, szenvedünk még tovább. Csak addig állunk, míg megesszük a csokit és elbúcsúzunk, különben baj lesz... Lóri előző évben 98 km-nél adta fel napszúrás miatt, most mindenféleképpen végig akar menni. Én is megyek, amíg csak tudok, bármeddig is jutok. Számomra egy tét nélküli kísérlet csak az egész, hiszen ez az első teljesítménytúrám.

Áhítat a bükkösben

És egy másfajta áhítat a Kis-Gerecse oldalában

A következő szakaszt Pusztamarótig felettébb élvezem. Hatalmas, katedrális érzetet keltő bükkösök tornyosulnak fölém színes lombjaikkal. Ha ez itt egy istentisztelet, akkor bizonyára egy vidám istenséget imádunk most áhítattal eme káprázatos színjáték közepette. Éjsötét, nehéz terhük nyakunkba zúdításával fenyegető fellegeket hajt a szél, miközben a napsugarak a tarka lombokra vetülnek. Próbálom megörökíteni, képekbe zárni ezt a megismételhetetlen élményt, de közben tudom, ezt igazából csak belülről lehet megtenni. A Serédi kastély előtt hagy le először két lány. Keményen tolják, néhol fölfele is futva, nekem itt esélyem sincs. De nem is versenyzem velük, ennek a menetnek nincs most semmi tétje. Nehéz, sziklás, de nem kevésbé látványos lejtő jön a Kis-Gerecse oldalában, amit próbálok megfutni. Egész jól megy, persze már nem először járok itt, köszönhetően a gerecsei Peaks duplázásomnak. A Vizválasztótól Pusztamarótig még kitart a lendületem, majd sétálok kicsit, mivel az út is megint emelkedőre vált. Szétnézek, hátha van pontőr ezen a nagyon alkalmas helyen, de sehol semmi, tehát egyszerűen tovább kell menni az itiner szerint. Így is teszek. 


Ránk sötétedett, mindenfelé a fűben heverő alakok. Tudjuk, megállni nem szabad, így csak megyünk tovább négyen, rójuk a kilométereket az éjszakában.

Pusztamaróton


Az emelkedő után hamarosan lejtő jön így, megint futásra váltok. Egy anya-lánya túrázó pár köszön ránk. Az idősebb kérdezi, hogy valami verseny van-e. Hú, ennyire jól nyomnánk? Mondom, ez most a fordított Kinizsi száz, nem verseny, Csillaghegyig megyünk és éppen 40 km van a lábunkban eddig. Kedvesen gratulálnak, drukkolnak, de szemükben szent borzalom. Szerencsére egy éles irányváltásnál megint turistákra találok, akik lelkesítenek és a helyes irányba terelnek. Nekünk ezen a túrán nincsenek szalagjaink, a jelzés, az itiner és a letöltött track alapján megyünk. És bőven elég is ez. Éjszaka majd nehezebb lesz a tájékozódás, de talán lámpával is boldogulok, még talán egyedül is.

Még néhány óra, és azokon a hegyeken vezet utunk

Kapu a bajóti Öreg-kőre
A Gete is előkandikál

Ez itt most egyébként is ismerős szakasz, viszonylag frissek az élmények, pár éve túráztunk erre Petivel, látogatást téve fiam cserkésztáborában a közeli Domoszló-forrásnál. Hamarosan leérek a Bika-völgyben lévő forgalmas országútra, ahol ellenőrzőponton jár egy újabb bélyegző a füzetembe. Mellé vehetek egy kis nápolyit is, kérek is egy citromosat. Lekanyarodván az aszfaltról újabb kemény, de nem túl hosszú emelkedő jön a Domonkos-hegyre, hogy átbukjunk a túloldalra, Péliföldszentkeresztre. Menet közben számolgatok, vajon hány óra lehet még hátra a túrából. A legrosszabb forgatókönyvet veszem, hogy innentől már csak gyaloglásra lesz erőm. 14 órát saccolok nem túl acélos 4 km/h átlagot alapul véve, így nyomasztóan nagy a szám. Nemsokára azonban féltávnál vagyok és még elég jó az állapotom. Lejtőn még tudok futni, ha van motivációm, síkon is. Amire szükség lesz biztosan a depózott holmiból, az a melltartó és egy másik, száraz aláöltözet. Útközben kicsit mérges voltam magamra, hogy váltócipőt nem küldtem Mogyorósbányára, mert a jobb lábamon az egyik talppárna kicsit sajgott egy darabig minden lépésnél ebben a kemény, kevés csillapítással rendelkező cipőben, de ez a nyűgöm időközben megszűnt, és már semmi bajom a lábammal. Szóval jók a hírek.

Barátságos paripák Péliföldszentkereszt határában

Borzasztóan fáj a jobb talpam. Lehámozom a Puma sportcipőm a lábamról, hatalmas, két tízforintosnyi vízhólyag látványa fogad. Errefelé semmi kiszállási lehetőség nincs, muszáj menni tovább, míg valami településre vagy pontra nem érek. Teszem egyik lábam a másik után gépiesen és igyekszem közben kímélni a hólyagot. Furcsa módon egy idő után erre sincs szükség, már rá tudok lépni anélkül, hogy minden egyes alkalommal csillagokat látnék. Talán mégsem kell feladnom?

Haladunk a féltáv felé

Végigtrappolok Péliföldszentkereszten, hatalmas a fejlődés, mióta utoljára itt jártam. Műfüves focipálya, csinos épületek. Igaz, akkor még fiam csak a 6 osztályos gimnáziumot kezdte, mikor itt volt gólyatáborban, idén már pedig leérettségizett és az egyetem padjait koptatja. Múlik az idő. Újból összetalálkozom a két futólánnyal, nem tudom, eddig hol rejtőztek, azt hittem, már árkon-bokron túl vannak. Az út melletti karámból egy gyönyörű fekete ló figyeli érdeklődve a dombra kapaszkodó társaságot – most páran összeverődtünk – mire odaérünk, odajön, kér egy kis simogatást. Társai is követik páran. Nem is leszünk adósaik. Hipp-hopp már ott is vagyunk Mogyorósbányán a zeneháznál. Egyre didergősebb az idő így árnyékban haladva, örülök, hogy már csak egy karnyújtásnyira van a váltóruhám. 

Mogyorósbánya, a pont a Zeneházban

A Zeneház mellett egy sátrat húztak fel nekünk, de bemehetünk melegedni magába a házba is. Nagyon jól esik, hogy van kulturált mosdó és tükör előtt kényelmesen és zavartalanul ragaszthatom le a sérüléseim és öltözhetek át, nem egy bokorban kell vacogva rejtegetnem magam. Szegény pontőrt kicsit megijesztem, ahogy az elsősegélyt és kötözést emlegetem, de próbálom megnyugtatni, hogy csak szimpla kidörzsölődésről van szó. Úgy ítélem meg, elég csak továbbra is a vékonyabb aláöltözet, nem kell a vastag merinó. A felső réteg is száraz maradt, így azt nem kell lecserélni. A vastagabb kesztyű, sapka, kapucnis pulcsi se kell. A Red bull se. Hibák sorozata? Majd elválik... A cseremelltartó vadonatúj, ez lehet, hogy probléma lesz, ugye olyat tilos, hogy felszerelést versenyen próbálunk ki. Ugyanaz az a számomra előnyös fazon, mint az előző, csak nem lesz gond... Ok, tisztálkodás, öltözködés, ápolás megvan, gyerünk táplálkozni. Tarnai Máté üdvözöl, most érkezett be, neki ez már a cél. Kicsit beszélgetünk. Közben Csipi is megérkezik, aki sárkányos sapkájában megint egy jelenség. Benyakalok egy sós paradicsomos Allrys gélt (Petit pont tegnap kértem, hozzon már egy adagot, mert ez az egyik kedvencem – ez itt a reklám helye), mellé egy utasellátó szeletet, amit máris felveszek a frissítés listámra. Sajnos forró teát nem merek kérni a kulacsomba, helyette egy fél lilahagymás zsíroskenyérre nyújtom be igényemet. Remélem, a gyomrom rendben megemészti ezt az ízkavalkádot. Két sráccal indulunk neki, hamarosan kiderül, egyikük Stravan ismerősöm is. Most végre élőben is megismerkedhetünk Kovács Andrással, ahogy átszaladunk a falun egészen a Kő-hegy lábáig. Itt hamar elválik, hogy bár ebből az irányból nem kedvelik a srácok ezt az emelkedőt, mégis ők vannak jobb kondiban, így elengedem őket. Marad a magányos menetelés, de így van ez jól most, ezt szeretném. Lefelé a meredek lejtőn futni próbálok, de az elém táruló táj, a távolban fenyegető Nagy-Getével nem enged.

Tokodi pincék

A Katlanban majd lefúj a szél a hegyről

Teljesen kész vagyok, nem megy tovább, pedig már közel a csúcs és közel a pont is. Ez már a sokadik kemény mászás sorozatban. Meleg is van nagyon itt a tűző napon. Muszáj leülnöm legalább pár percre a száraz fűbe. Zakatol a szívem, közben csodálom a tájat. Lassan ideje feltápászkodni, hiszen nagyon messze még a cél. Vajon fogom-e bírni?

Tokod és egy kis Gete

Aztán mégis nekiiramodom, azaz inkább a „próbálok nem hasra vagy seggre esni” betojt galamb mozgásformát követem. Már ott is vagyok a tokodi pincesoron. Ekkor hív a húgom, hogy merre járok. Férje ott volt sikeres teljesítőként az első megrendezett, nagyon kemény időjárási körülményeket tartogató Isziniken, így fel tudják mérni, hogy haladok. Mondják, hogy jó vagyok. Reménykedem én is, hogy a Getére még éppen világosban fogok felmászni. Ahogy a Kis-kő kaptatójára kapaszkodom, a zsákomra akasztott szélkabát vitorlává válik az ismét élénkké váló szélben. Sajnos nem repít egészen a Gete csúcsára, pedig jó lenne. Inkább csak beleakad az utat szegélyező tüskés bokrokba. A Hegyes-kő sziklakúpja alatt egy autó (vajon hogyan jött fel ide?), benne pontőr. Kiderül, ez az egyébként nagyon szép autó a Dakar rallyt is megjárta. Lekocogok Tokodra és amíg megy, a település utcáin is tartom a tempót. Előttem mumusként tornyosul a Gete tömbje. Valahogy muszáj lesz ide feljutni. Végül is sok éve télen, az akkor még kicsi fiammal is ment erről az oldalról. Most se szabad ennek máshogy lennie. Kikanyargok a városkából és már ott is vagyok a tövében, kezdődik a kemény menet. Az eleje még csak-csak, de a végjáték elég siralmasra jön ki. Utolérek egy túratársat, ő még jobban szenved. Lehagyni nem akarom, adok neki mindig kis egérutat, addig legalább kiszuszogom magam. De újból és újból beérem. Mikor vége a kőkemény sziklás mászásnak, inkább mégis kielőzöm a srácot és igyekszem a hegy tetején világító fények felé. Tán csak a hold az, de lehet, hogy a pont lámpái. Majdnem teljesen besötétedett, mire feltornásztam magam ide. A nap utolsó sugarai narancsszínű sávot vonnak a kereszt sziluettje mögé még, hamarosan az éjszaka az úr. Ideje elővenni a lámpámat. A hegy tetején kék-zöld hangulatosan kivilágított sátor, Csetneki Sanyi húzta fel itt az éjjelre a szállását, ő adja a pecsétet. Közben dermedt kezeimmel előkotrom a lámpám és sapkát veszek. Jó szeles ez a hegytető, nem irigylem Sanyit egyáltalán. Jó, minket se lehet irigyelni. 

Pontőrsátor a Getén

A Nagy-Gete, a nagy vízválasztó. Itt sokan feladják. Kicsit most szusszanunk, utoljára hosszabban a hegytetőn. Annyit most is tudunk már, hogy 40 km után tilos állni. Minket azonban nem olyan fából faragtak, hogy könnyedén feladjuk, mind a négyen folytatjuk a vándorlást. Hogy idáig is eljutottam, azt már jegyzik a krónikákban, hiszen ennyit még sosem gyalogoltam egyhuzamban. Mindössze 36 km, ennyi volt eddig a személyes rekordom. Most már több...

Az utolsó képek egyike, lassan elfogy a fény


Pár lépés után tempót is váltok, hiszen hosszú lejtő jön Dorogig. Haladni kell, ki kell használni a terepadottságokat. Az erdőből zöld szempár figyel viszonylag közelről. Vajon mi lehet? Vadmacska, netán róka? Utólag beszélgetve a túratársakkal többen is észrevettük, hogy szemmel tartanak minket az erdei vadak. Bár külön-külön haladunk, mégis támogatjuk egymást, én segítek eltenni egyik srác futóbotjait, egy másik túratárs meg nekem segít, hogy helyes irányba kanyarodjak. Dorogon meg az éppen felkapcsolt lámpám tereli egyik teljesítőt helyes irányba. Innentől együtt futunk a város utcáin egészen a Molnár sörözőig, sőt egészen a célig társulunk. Csak annyira, hogy együtt mozgunk, néha szólunk egymáshoz pár szót és figyelünk egymásra. Ez pont megfelelő így. Még nevét se tudom társamnak, csak annyit, hogy zenetanár (régi zenét tanít) és hogy elég komoly tapasztalattal rendelkezik futás és teljesítménytúrázás terén is. Egyre szélesedik a paletta, ami a túrázó ismerősök foglalkozását ismeri.

A sörözőben vételezek kávét és kólát, hogy ébren tudjam tartani magam. A Kék Balatonról kísért még az álmossággal való küzdelem hosszú órákon át, ezt most szeretném elkerülni. Pont annyi apróm van, amennyibe a két ital kerül, a pultos és jómagam nagy örömére. Mindenki nagyon kedves, nehéz távozni ebből a meleg miliőből. De mese nincs, menni kell tovább. Alkalmi túratársam is megitta a sörét, szóval indulás. Az órám rögzítését elfelejtettem visszakapcsolni, erre csak egy átkelésnél jövök rá. Szerencsére sok távot nem vesztettem. Kicsit kocogunk, kicsit sétálunk, váltogatva a tempót, ahogy Kesztölc felé haladunk a homokban. Megint számolgatok. Lassan értesíteni kell Petit, kb. mikorra futok (vánszorgok) be. Fura kimondani, de lassan csak 30 km van hátra, alig létezik, hogy ilyen közel van már Budapest ide. Pedig ahogy felfelé kapaszkodunk a szőlőhegyre, látszik is a nagy fényszennyeződés keleti irányban. És igen, még a legrosszabb eshetőségben is 2-3 óra lesz az érkezési időm, ami nagyon jó teljesítési időt jelent. Persze csak akkor, ha az előttem lévő távon nem akadályoz semmi tényező komolyabban. Ezt egy ilyen távon nem lehet előre kiszámítani (máskor sem.)

A kesztölci pont nagyon bőséges kínálattal rendelkezik, finom szörpök kavalkádja, alma és banán. Egy banán le is csúszik és vedelem mellé az itókákat sorba. Az a taktikám, hogy a két negyed literes softkulacsomból két pont közt egyet ki kell kötelezően üríteni. Ha lehet, kettőt is, ha már nagyon közel a pont. De tartalék is maradjon mindig valamennyi. Ponton mindent vissza kell pótolni, indulni csak két teli kulaccsal lehet. Most ugyebár van még kólám is, amit csak lassan iszogatok, így csak egy kulacsot kell teletölteni.


Húzós emelkedő jön, még a pontra érkezés előtt szemléltük a távolból, hogyan kígyózik felfele a hosszú lámpasor. Ez alapján elég magasra kell még kapaszkodni, fel a Kétágú-hegyre. Jól megizzaszt ez a hegy, de azért ide is felérünk, minden mászásnak egyszer vége szakad. A hűvös gerincen már csak sétálunk a Pilis-nyereg irányába. Meglehetősen sáros itt az út az eddigiekhez képest, lehet, hogy itt szakadt ki a Gerecsében látott felhőzsák. Most gyönyörű csillagos az ég, az éppen dagadni készülő hold is fent kukucskál a fák közt. Lent az égi tünemények tükörképeként a Pilis aljában meghúzódó települések fényei világítanak. Hiába szép ez a látvány, egyre fogvacogtatóbb az éjszaka. Rajtam még nincs kabát, de túratársam a Pilis-nyeregben lévő ponton felveszi vékony dzsekijét. Jól is teszi, bár én is megtettem volna... Csak egy kávés bonbont vételezek (hurrá, megint egy kis koffeinbevitel!) és már megyünk is tovább. A nem túl fiatal pontőr, a legendás Sistergő bringával jött fel ide, minden elismerésem!

Mászunk fel egy emelkedőn. Talán a Simon-halálán, bár én az éjszaka közepette nem regisztrálom, hogy ott vagyunk-e vagy máshol. (Nem, nem ott vagyunk.) Szerencsére könnyen veszem az akadályt még, a haldoklást meghagyom Simonnak, bárki legyen is ő (a névhez kötődő sztorikról korábban már írtam). Felérve majdnem elkavarunk egy kereszteződésben (kb. itt találkozik a túra útvonala a Simon-halálával jövő P+ jelzéssel), kijutva az egykori rakétakilövő bázis szervizútjára. Szerencsére bejelez az órám (életemben először használom rajta a navigációt, ami bizony hasznos). Megyünk is gyorsan vissza a jelzésre és megtaláljuk hamar a folytatást a zöldön, ami nagyon hosszan vezet a Pilis oldalában. Túlzottan hosszan ahhoz, hogy majdnem kockára fagyjak itt a magaslati levegőn. Kabát nyista, ott libeg továbbra is a táskámon, a vastagabb pehelydzseki meg benne pöffeszkedik dologtalanul. Pedig igazából most ő kéne. De ha bármit is előveszek, az a vékony kabát lesz, mert amíg kibontom a pehelykabátot a táskából, majd a saját zsebéből, elhagyom a fele cuccom a sötétben és lefagy a kezem is. 

Az a fránya gyűrű! Mi a fene van vele, miért szorítja úgy az ujjam? Úristen, teljesen bedagadt a kezem a nagy melegben, le se tudom venni az ékszert. Most mit csináljak? Nagy nehezen leoperálom, ahogy kanyargunk felfelé a Pilis szerpentinjén és elrejtem a pénztárcámba. Gyűrűt azóta se hordok...

Addig húzom-halasztom a dolgot, míg a szerpentin kezdetét jelző rétre érünk. Nincs több halogatás, muszáj megállni, hiszen már a kezem is fázik a kesztyűben is, úgy átfagytam. Kiérünk a szeles szerpentinre és már a vékonyka futókabát se segít. „Kegyetlen hajnal, jéghideg, az arcomat friss szél csapja meg...” dúdolhatnám kocogó fogakkal, ha ilyenhez bármi kedvem lenne. A régi dal folytatása azonban megadja az útmutatást kicsit átköltve: „Csillaghegy felé indulok, maradni tovább nem tudok...” Menni, mozogni kell, akármennyire is fázom, csak ez segít. Reménykedem, hogy a Szántói-nyeregben lesz pont és ott végre felvehetem a másik kabátom is. A futás még segíthetne, de ezen a köves terepen gyalog is csak botladozom, jól le is maradtam túratársam mögött. Mikor végre szűnni látszanak a kőakadályok, utánadöcögök. Picit jobb most. Egy kereszteződésnél elő kell venni a telefont, de mihelyt ránézek a térképre, a telefon beadja a kulcsot. Próbálnám visszakapcsolni, de minden hiába. Pedig kell még töltésnek lennie rajta. Tovább nem is kísérletezek, mert az óra a fontosabb. Az is folyton merül rohamtempóban, míg célba érünk, kétszer is töltőre kell tennem. Ezek az akkus kütyük nem bírják a mínuszokat.

A szántói pont életmentő, van forró tea, zsíros kenyér és végre előkerül a nagykabát. Biztos, ami biztos a másikat se veszem le. Végre kezd visszatérni az üzemi hőmérsékletem, amíg a ponton vendégeskedünk. Aztán megint megyünk tovább, vár a végeláthatatlan Hosszú-hegy. Az az emelkedő, amit a régi Páloson mindig is utáltam, lefelé még rosszabb az apró bokaforgató köveivel. Megint lemaradozom. Jó sokára kiérünk a murvás útra, itt már kényelmesebb a járás. De már morcosan mered felénk a Kevély sötétlő csúcsa, a következő leküzdendő akadály, nem is olyan messze. Ide is fel kell még mászni. Jól biztos nem fog esni.

Annyira nem is rossz, mint amire számítottam, mert csak a nyeregbe kell először felkapaszkodni. Ott vár a pont tábortűzzel, túró rudival. Egyet elmajszolok és már megyünk is, nincs ok a hosszas időzésre. A cél már csak karnyújtásnyira van kilométerben számolva az eddigiekhez képest. De ami ezen a hegyen még ránk vár, minden képzeletet felülmúl. Köves, sziklás mászás jön először a Nagy-Kevély csúcsára, ami még a kisebb probléma. A nagyobb az, hogy ugyanilyen terepen kell lebotorkálni jó hosszú szakaszon. Csak az vigasztal, hogy fentről még így sötétben is bámulatos a panoráma. Sajnálom, hogy nem tudok képet csinálni.

A véghajrá nekem már csak merő szenvedés a köveken bukdácsolva. Alig várom, hogy simább terepre érkezzünk. De eljön az is, és szárnyakat kapunk. Páran megelőztek lefelé jövet, most mindenkit visszaelőzünk. Túratársam tempósan, hosszú léptekkel halad, amit én csak kocogva tudok tartani. De jól is esik ez a másfajta mozgásforma! Kisebb csoda, hogy így, 100 km-rel a lábamban is tudok futni. Bár ez, amit művelek, még nem annyira futás. De az lesz belőle, amint lejtőre kerülünk. Sorra előzünk mindenkit. Eddig megkíméltek az éjjeli hallucinációk ezen a túrán, na most azért a célig kapok rendesen belőle: kilométerhosszan terjeng az átható marihuánaszag a teljesen néptelen Csillaghegy utcáin. Nem tudom mire vélni az egészet, talán valami növény rohad hasonlóan, vagy tényleg csak az agyam játszik furcsa játékot velem megint. 

Túratársam fájlalja a térdét, így megint gyaloglásra váltunk. Igazából, mivel navigációt nem nézünk, csak a többieket követjük a célnak otthont adó gimnázium irányába. A végét majdnem el is vétjük az élre törve, két srác szól oda, hogy nem arra kell menni. És persze az órám is mondja a tutit. 

Már ott is vagyunk a célban, örömmel lépek be 1 óra után pár perccel, bármelyik jósolt időmnél korábban a Veres Péter gimnázium hátsó ajtaján evvel a hosszú, küzdelmekkel teli de mégis élménydús vándorlással mögöttem. Voltak gyötrelmek, de igazi mélypontok nem, és ennek borzasztóan örülök most. Az időm, amit mentem, számomra is hihetetlen: benne vagyok Péter célidejében, a 18 órában (17:49). Jó, ő meg igazi ufó időt ment, amit már akkor látok, mikor ránézek a Stravara. Minden elismerésem! Sorra érkeznek be a túrázók, köztük ismerős, Márton Dani is.

Hát nekiindultunk! Négyen, két lány, két fiú, barátok, ismerősök. Nálam ez egy kósza ötlet volt, csak azért vagyok itt, mert a két fiú, Zsolt és Lóri egymástól függetlenül meséltek nekem arról, hogy van ilyen, hogy teljesítménytúra, és hogy hamarosan rendezik az egyik legkeményebbet, a Kinizsi százat. És ők mennének. Hogyne csatlakoznék! Hiszen világéletemben szerettem gyalogolni, túrázni, nem hiába kalauzolom én a baráti társaságunkat mindenféle erdei ösvényeken. Valami ilyesmire vágytam titkon, próbára tenni magam, feszegetni a határaimat. Ha már többet megyek, mint az eddigi leghosszabb túrám, az is jó lesz. De lehet, hogy akár végig is tudok menni ezen az elsőre is rettenetesen hosszúnak tűnő távon?

Eszegetem a finom gulyást, és arra gondolok, hogy mekkora mázli, hogy se hólyagjaim nincsenek, a mozgásom is egész korrekt még, és előreláthatóan a regenerációval se lesz így nagyon gond. Minden szép és jó volt, a szervezők derekasan kitettek magukért. Köszönöm mindenkinek a testi és lelki támogatást, pontőröknek és túratársaknak egyetemben.

Idén újra elindultam egy úton, mely ugyan harcokkal van kikövezve, de rengeteg élményt lehet útközben szakítani. Hogy pontosan merre visz, még nem tudom, de a tervek már kezdenek kirajzolódni a jövő évre és akár hosszabb távra is. Az ilyen sikerek, mint a mostani újabb megerősítést adnak, hogy érdemes folytatni és menni a még nagyobb célok felé idővel. Azért csak idővel, mert most még ezen a távon kell sok-sok tapasztalatot szereznem, erősödnöm testben, lélekben, szívben, akaratban, mert ehhez a műfajhoz ezek közül mindegyik kell. Megismerkedni, megbarátkozni önmagammal, erősségeimmel, gyengeségeimmel – csak ilyen áron lehet előrébb lépni.

Visszatekintés

Valószínűleg már minden olvasó rájött a trükkre, hogy a dőlt betűs részeket végigolvasva fordított irányba kirajzolódik egy másik történet is, a Kinizsi 100-am, első teljesítménytúrám története 2001-ből. A fenti kép ezt a perspektívát mutatja. Itt léptem rá egy olyan útra, ami idáig, a jelen teljesítésig vezetett, miután elkapott a teljesítménytúrázás gépszíja akkor. Voltak kis szünetek, kevésbé intenzív évek, de talán olyan esztendő nem is nagyon volt, amikor egyáltalán nem voltam semmilyen túrán.

Fotó: Rakk Gyula - Koldusszállás


Strava link: 




2023. október 9., hétfő

Napfényes utakon

 

„Mondd csak pajtás, indulsz-e már,

Erdőre, völgyekre, bércre?

Hogy ha új út szépsége vár,

Mondd, tudsz-e fáradni érte?

Víg szél, ágat lenget a légben,

Tél volt, most a nap tüze éget.”

Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.

Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek

Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.

A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek

Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.

Hajnali fények a Normafán



Kútvölgyi kápolna

Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.

Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).

A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője

Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...
Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.

Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)


A bunker

Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.

Csobánkán egy vizsla fogadott

És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek

A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani. 

A Bükkös-patak völgye fölött

Szentlászlói lovacskák

Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni

Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival

Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.

Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből


A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát

Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.

Éhen halni ezen a túrán nem lehet

A komp felé futva

Hosszú sor kígyózik a kompra várva

Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával  felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még. 

Egyre szebb a túlpart panorámája

Macska kosárban


Kökörcsinfotó most is lett
A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket. 

Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó

Egy panorámás rét Kóspallag felé menet

Toronyalja
Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós. 

Ha még nem unjátok a kilátásokat...


Ismerős csapat a kálváriahegyen

Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.


Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:

Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.

Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).

Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam. 
Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.

Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)


Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.