A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pálos 70. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Pálos 70. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. október 9., hétfő

Napfényes utakon

 

„Mondd csak pajtás, indulsz-e már,

Erdőre, völgyekre, bércre?

Hogy ha új út szépsége vár,

Mondd, tudsz-e fáradni érte?

Víg szél, ágat lenget a légben,

Tél volt, most a nap tüze éget.”

Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.

Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek

Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.

A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek

Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.

Hajnali fények a Normafán



Kútvölgyi kápolna

Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.

Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).

A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője

Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...
Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.

Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)


A bunker

Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.

Csobánkán egy vizsla fogadott

És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek

A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani. 

A Bükkös-patak völgye fölött

Szentlászlói lovacskák

Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni

Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival

Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.

Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből


A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát

Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.

Éhen halni ezen a túrán nem lehet

A komp felé futva

Hosszú sor kígyózik a kompra várva

Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával  felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még. 

Egyre szebb a túlpart panorámája

Macska kosárban


Kökörcsinfotó most is lett
A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket. 

Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó

Egy panorámás rét Kóspallag felé menet

Toronyalja
Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós. 

Ha még nem unjátok a kilátásokat...


Ismerős csapat a kálváriahegyen

Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.


Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:

Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.

Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).

Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam. 
Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.

Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)


Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.




2019. október 8., kedd

Pálos ötödszörre is



Immár az 5. pálosomra indultam szombat hajnalban. Sosem látott sor fogadott 5 órakor a templomkapu előtt. Elképzelhető, hogy a beígért eső miatt mindenki ilyen korán szeretne indulni? Vagy ennyire népszerű lett a túra a megnyert díjnak köszönhetően? Ezeken töprengve ácsorogtam mintegy 20 percet, mire végre beregisztrálhattam. A sorállás úgy tűnt, nem az indító személyzetnek róható fel, mert ők igen flottul és pörgősen végezték munkájukat. Ekkor még nem sejtettem, hogy ennek a 20 perc várakozásnak lesz még jelentősége a történetben, ráadásul pozitív kicsengéssel…

5 óra 20 körül végre nekivághattam a Gellérthegy kaptatójának. Ötödszörre kis túlzással elmondhatom, hogy szinte minden szeglete a túraútvonalnak ismerős, pontosan tudom, hol jön egy kisebb kaptató, hol vált az út aszfaltról földútra, hol zavarja sziklás szakasz a haladást stb. A tájékozódással tehát nincs semmi gond, a Tabán fái között ennek ellenére idén se sikerül belőni egyértelműen az ösvényt, de mivel errefelé futva közlekedem, nem okoz gondot az esetleges időveszteség. Innentől fogva viszont semmi kavarás nem történt, pedig 2 helyen is beiktattak aprócska, de ésszerű változtatásokat az útvonalban. Mindez a pontos és gyakori jelzőszalagoknak is köszönhető volt.

Itt már szemerkélt az eső

Sajnos az előre jelzett eső se sokáig váratott magára, már a víztározó előtt elkezdett szemerkélni és ettől fogva az út végéig elkísért kisebb szünetekkel és változó intenzitással hullva. Próbáltam késleltetni a magammal cipelt esőponcsó elővételét, ennek köszönhetően azonban a ruhám nemcsak belülről, hanem kívülről is fokozatosan nedvesedett, a zsákomra akasztott felsőm meg teljesen elázott. A ruhadarab a hűvösvölgyi Nagyréten véglegesen előkerült a zsákból az egyre intenzívebben hulló csapadéknak köszönhetően. A rétig azonban történt egy s más: sikerült sorban kipipálnom a Kútvölgyi kápolna és az Anna-rét, valamint a budaszentlőrinci kolostorrom ellenőrzőpontját. Ahogy fölfele kúsztam a kápolnától a Normafa irányába, egy helyen a házak melletti nagyobb zöldterületről éktelen sivalkodás ütötte meg a fülemet. Nehéz volt eldöntenem, hogy éppen a párzási viadal, vagy maga az aktus, vagy esetleg a mostanában terjedő sertéspestis végstádiumának hangjait hallom-e vaddisznóéktól. Csak imádkozni tudtam, hogy olyan gyorsan elhagyjam a helyet, hogy ne történhessen velem semmi disznóság.

A hegyek idén felhőkbe burkolóztak

Az Anna-réten
Budaszentlőrinci kolostorrom
Őszi virágok útközben
A napfelkelte a Normafánál idén vagy el is maradt, vagy későbbre időzítették, csak a felhőkben úszó Budai-hegység és város derengett elő a hegyoldalból. Idén nem vittem fényképezőgépet, mivel az új telefonom elég használható képeket készít – tehát evvel próbáltam ügyeskedni a látvány megörökítésekor. A szokásos szakaszokat felváltva gyalogoltam és futottam és ennek köszönhetően igen jól haladtam. A pontőröknek sok helyen még az infrastruktúrát se sikerült beüzemelniük, mire odaértem. A Hárshegytől egészen Máriaremetéig közel-távol nem bukkant elő túrázó, elkezdtem töprengeni azon, hogy lehet, hogy a mezőny legelején haladok? Vagy ennyire meglépett az eleje és lemaradtak az utánam jövők? Mindeközben szörnyen küzdöttem az álmossággal, szervezetem egy újabb kávé után kiabált – de erre nem volt semmi reményem, vagy csak időveszteség árán. A pontokon az eső ellenére a megszokott ellátás fogadott: a Kútvölgyi kápolnánál víz, az Anna-réten kétféle, nagyon finom pogácsa, Remetén pedig sütemény. Itt beért 2-3 futó túratárs és jól el is hagytak, miközben én a park szépségeit fényképeztem és a cókmókommal molyoltam.





Valami ésszerűsítést ki kell találni majd a telefon-fényképezőgépnek, melyet jobb híján a nadrágom és a pulcsim közé csúsztatva viseltem, hogy mindig kéznél legyen és a poncsómat is folyton le kellett venni a pontoknál, hogy előhalásszam a pecsételőfüzetet, mely már ekkorra egy ázott salátává vált. A solymári várban újabb csoki és almalé várt a korábbi túrákról megismert lelkes pontőr családdal. Idén mintaszerűen kitáblázták ezt a helyet, így az elsőbálozók is biztosan feltaláltak a várba a ponthoz.
A sorban második útvonal-ésszerűsítés a solymári állomásnál történt egy körforgalmon keresztül (az első meg a Budaszentlőrincnél – így kevesebb eséllyel hagyták ki a kolostorban lévő pontot).

Néhai nagypapám rá se ismerne őrbódéjára

A Kevélyek alatti szántóföldnél újabb futók értek utol és hagytak el, köztük egy hölgy is – emelkedőnek felfelé. Bár azt hittem, vele szemben semmi esélyem, előrehozom, hogy vele még fogunk találkozni a Basaharci kompnál. A táj látványa sajnos nem volt annyira bravúros, mint az elmúlt években, de azért igyekeztem megtalálni, és lencsevégre kapni az apró szépségeket. A Solymári-fal tövében felváltva futottam-gyalogoltam, de hamarosan megakasztott a Kevély meglehetősen cudar emelkedője. Csak az vigasztalt, hogy nem tart sokáig, miközben pihegve araszolgattam felfelé. Van itt egy kisebb sziklalépcső, ha ezen már túlértem, tudom, hogy hamarosan vége a kaptatónak és elérem a széles csobánkai utat. Még nem volt 11, mire ide felértem. A kötelezőket (Oszoly, csobánkai temető, színes fák) a rossz idő ellenére idén is megörökítettem, közben meg majdnem elcsapattam magam egy autóval a csobánkai országúton.




Útban a Kevélyek felé

Temető Csobánka határában

A szentkútnál éppen egy mise közepére sikerült berobognom. Szinte szó szerint, mert a pontőrök az eső elől a templom előterébe menekültek. Nem tudom, mennyire zavarhatta a misén résztvevőket az ellátmányt rágcsáló, ide-oda tébláboló túrázóhad. Én mindenesetre elég kellemetlenül éreztem magam, hogy egy szentmise közben majszolom az idén is verhetetlen zsíros kenyereket. Még fokozta ezt az érzést, hogy közben éppen hívott a húgom. Most se derült ki miért, mert a telefonba nem szólt bele (én meg csak hallóztam bőszen), csak sejtettem, hogy most indulhattak a 22-es távon. Végre a mikor túlértem a szentkúti kaptató nehezén, sikerült felhívnom. idén is biztosítottam őket, hogy sajnos esélytelen utolérnem a társaságukat, hacsak nem szárnyaim nőnek. De nem szoktak…

Szentmise a csobánkai szentkútnál

A Hosszú-hegy nem viselt meg különösen, de sajnos idén a csúcsáról csak a felhőfoszlányok mögül előderengő hegyeket lehetett látni. Innen kisebb megszakításokkal loholtam lefelé a szántói polgármester almái felé, melyek kedvesen mosolyogtak rám. Míg felértem a Pilis alá, el is fogyasztottam egyet. Aztán innen megint nyakamba szedtem a lábam és egészen a Csillagösvényig futottam. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem itt-ott kisebb kellemetlenségeket, de szerencsére idén nagyobb fájdalom nem akadályozott. Néha elhagyott egy-egy futó, de én ezt nem nagyon bántam. Ezzel a Pilisszántótól Klastrompusztáig tartó viszonylag lapos, de meglehetősen alattomos szakasszal úgy vagyok, hogy sokat kellene fizetni nekem, hogy itt futómozgást imitáljak. Egyszer meg kellene néznem, hogy mennyi szint van benne felfelé és lefelé, de állítom, hogy az előbbi fog nyerni.

„Kilátás” a Ziribárra

A zarándokok egyelőre sehol se voltak, pedig tavalyi tapasztalataim és az időm alapján hamarosan találkozni kellene velük. Már közel voltam Klastrompusztához – bár ezen az egyhangú szakaszon az ember ebben sose lehet biztos – mikor feltűnt egy zászlót vivő fehér csuhás barát egy zarándok társaságában. De sehol senki más! Lehet, hogy az eső elől mindenki megfutamodott? Vagy csak szétszakadt a csapat? Ezt nem sikerült megtudnom, csak azt, hogy a fehér csuha saras időben egész biztosan nem a legpraktikusabb viselet… Még elhagytam egy jó csapatnyi embert, mire lefutottam Klastrompusztára, de nem úgy tűnt, hogy ők a zarándokokhoz tartoznának. Az ő csapatjuk már bevonult a kolostorrom védelmébe, szóval megint itt sikerült utolérnem őket. Pecsét és pezsgőtabletázás után gyorsan neki is indultam, mert a zarándoklatot vezető barát bejelentette, hogy a csapat 10 perc múlva indul. Arról szó se lehet, hogy mögéjük kerüljek a kaptatón, mert kielőzni őket elég szép mutatvány, és nem a lassúságukról híresek. Végre sikerült beüzemelnem az összecsukható Jägeres poharam, ami már a túra első párszáz méterén okozott némi csalódást, mivel csörömpölve lebucskázott a Gellérthegy lépcsőjén, miután szétvált a tokjától. Így szigorúan csak zsebben tartandó portékaként viendő további túrákra. Másik hátránya, hogy nem véletlenül töményekhez van méretezve, így pl. egy pezsgőtabletta-oldat is elég töményen hat belőle… De ez végül is nem baj a nagy emelkedő előtt.
A zarándokok utóvédje


Idén végre megnéztem, merre megy fel a standard útváltozat eleje, mellőztem az egyéni egérutamat, ami se nem rövidebb, se nem hosszabb, csak talán kicsit vadregényesebb a másiknál. Most már azt is tudom, hogy az kaptató neheze a Kapisztrán-kunyhóig tart. Talán a nyári magashegyi edzéseknek köszönhetően, idén hipp-hopp felértem ide, aztán innen a nyeregbe. Lefelé nagyban előzgettem a túratársakat, míg egy meglehetősen szűk helyen egy lány került elém, akit csak a műúton tudtam lehagyni. Egészen a kikericses rétig megtartottam az előnyömet, de ugye a virágok iránt még mindig ellenállhatatlan vonzalmat érzek… A kikericsfotózás kapcsán elkezdtünk beszélgetni, és ezután majdnem a basaharci leágazásig együtt haladtunk útitársammal, akiről kiderült, hogy élsportoló kajakos volt. Nagyon kellemesen eldiskuráltunk, a pilisszentléleki gulyást is együtt fogyasztottuk el, mely idén, nem csak a hűvös idő miatt, nagyon-nagyon jól esett. A szakácsok szerintem idén nagyon kitettek magukért. Közben forralt borral is kedveskedtek nekünk, ez bombaötlet volt! Indulás előtt még gyorsan felvettem a száraz felsőmet, mert a másik már – poncsó ide vagy oda – csuromvizes volt.


Zarándokkereszt
Egyik kedvenc házikóm Pilisszentléleken még mindig áll
Szentléleki kikericsek

Szivárvány a gerincről
A szentléleki romoknál meg süteményhegyek vártak, egyik csoda finomabb a másiknál, de nálam a mézes bizonyult nyerőnek, ebből kettőt is vettem. A szőlőt már meg se kóstoltam, hanem iparkodtunk tovább. Latolgattuk a kompesélyeinket, de majdnem egyértelműnek tűnt, hogy csak a 18:50-es lehet meg. Ez ugye eggyel későbbi a szokásosnál, tehát eddigi eredményeimhez képest hátrányba kerültem volna. Juditnak, az útitársamnak viszont ez az utolsó komp, ami jó volt még, mert ő Szobon szeretett volna kiszállni, és vonattal még haza kellett utaznia egészen Győrig. Hogy elérje ezt biztosan, diktáltam neki a tempót, miközben jókat beszélgettünk. Sorra maradtak le a gerincen haladó túrázók. Az Enyedi-halálát észre se vettük, hogy elhagytuk, a képesfánál viszont megnéztük a kilátást Esztergom felé. A másik oldalon pedig egy reménykeltő szivárvány bukkant fel az égen, talán nem véletlenül. Hamarosan elértük azt a táblát, mely szerint még 4,5 km a basaharci rév. Órámat nézve láttam, hogy 40-45 perc lenne még a 17:50-es kompig, ami futva egész biztosan teljesíthető, gyalog azonban semmi esetre sem. Így idén se maradt el a sprint a komphoz, miután búcsút vettem útitársamtól.





Ez a lefelé szakasz meglehetősen kellemetlen volt – idén nem a fájós térdem – hanem a nagy sár miatt, melyben ide-oda korcsolyázott még a Speedcross talpa is. Apropó Speedcross! Végül is ebben indultam el reggel az eső miatt, és bár eddig csak 35 km-re volt hitelesítve nálam, és sok reményt nem fűztem a hosszabb távok együttes megtételéhez párnázatlansága miatt, a cipő kitűnően vizsgázott. Nem ázott be, jól fogta a talajt és 0 hólyaggal úsztam meg a kalandot, ami a szokásos Karrimornál nem mondható mindig el. Szóval ezentúl csakis ebben vetem be magam a teljesítménytúrázás világába, amíg szét nem szakad. De szerencsére eddig nyomát se mutatja az elhasználódásnak, bár sokan panaszkodnak erre a konstrukcióra.

Egy túrázó bácsi kérdezett engem, miközben elrobogtam mellette, hogy nem csúszkálok-e. Hát hogyne csúszkálnék én is, azért kell némi ügyesség, hogy ne bukjon orra, vagy huppanjon fenékre az ember, miközben lefelé vágtat a sáros, fatörmelékkel nehezített úton Basaharc házai felé. Már azt hittem, idén a szent Jakabosok megfutamodtak az eső elől, de nem, itt Basaharcnál „bújtak el”. Sajnos a sietségemben éppen csak egy idézet és egy szőlőcukor vételezésére futotta. Mire a főúthoz értem, láttam, hogy olyannyira már sietnem se kell, így miután a komp célegyenesébe fordultam, sétára váltottam. Közben hívott a húgom, hogy célba értek. Mondtam neki, hogy nekem még másfél-két óra kb. innen a cél.


Azért a komppara idén is megvolt: mindig az utolsó percekig izgulni szoktam, feljutok-e, még így is, hogy minden esély megvan rá. Az idei időzítés tökéletes volt, volt idő pecsétre néhány (feles) pohár teára is bőven, meg fényképezgetésre, de éppen csak az ehhez kellő idő telt el és már itt is volt a komp.


A túlparton meglehetősen jó állapotban sikerül leszállnom, robotmozgás sehol, bár az első lépések azért fájnak kissé, mire belelendültem újra.
Rátapadtam egy nagyon jó tempót nyomó párosra, melynek hölgy tagja az volt, aki még a Kevélyek előtt lehagyott. Csodáltam is, hogy még csak itt tart, illetve azt is, hogy a Sukola-kereszt után egyre erősödő eső ellenére nem vett elő semmilyen esőkabátot – lehet, hogy nincs is neki? Furcsa, a legtöbb futó nem használ ilyet tapasztalataim szerint, pedig pl. a poncsó ugyan hosszú, de nem fülled bele az ember és a mozgásban se akadályozott túlzottan. Szinte már szakadt, egész úton nem esett ennyire, miközben kapaszkodtunk felfelé a dombhátra, le is maradtam tőlük kissé. Mikor azonban felértem, nekiiramodtam, egész jó tempót sikerült felvennem, így sorra maradtak el a túrázók, egyesek meg is lepődtek, hogy lehet még 74 km-el a lábamban is futni. Pedig lehetett, idén, semmi akadálya nem volt ennek szerencsére.


Szob temploma
Húgomék elém jöttek a buszmegállóhoz és az utolsó métereken végigkísértek a célig. Mondták, hogy még így 70 km-es távval a lábamban is nehéz velem lépést tartani. Minden eddiginél korábban, 19:15 körül be is értem, köszönhetően annak, hogy az utolsó 1-2 km-en jó tempóban futottam. Az összidőm viszont 14 óra sem lett, tehát jó fél órát vertem az eddigi legjobb eredményemre, köszönhetően annak, hogy később indultam és mégis elértem a szokásos kompot. Idén ez az eredmény 16. helyet, ill. női mezőnyben 2. helyet ért (amennyiben ez verseny lenne, de hát nem az... mérés ellenére igazából magammal versenyzem).

Tehát azon felül, hogy úgy nézhettem ki, mint egy ázott kutya (meg valószínűleg olyan szagom is volt) remekül sikerült minden. Vazullal a célban idén is összefutottunk – úgy látszik, minden évben van itt egy-egy ismerős. Hamarosan Petiék is megjöttek az autóval és hazaindultunk. Útközben találkoztunk jó pár meglepetés őzzel a nosztrai rétek mentén - de szerencsére nem közelebbről.

Eddig ez volt a leggyorsabb pálosom
Idén mondhatni nem volt regenerációs szakasz se, másnap is egész szépen olajozottan mozogtam az eddigiekhez képest, sőt még futni is tudtam. Hogy ezt a cipőnek köszönhetem, vagy a proteinitalnak, amit a túra végén még gyorsan megittam, vagy egészen másnak? Sose fog kiderülni, mint az se, mi lett volna, ha elérem az eggyel előbbi kompot végre. Majd jövőre talán… mert eldöntöttem, hogy nekivágok a 10-es sorozatnak. Az ötödik teljesítés alkalmából egy Pálos 70 pólóval leptem meg magamat.

Készítettem egy apró statisztikát is, mert mindig kíváncsi voltam, voltaképp mekkora részét is teszik ki a teljes útnak a futott szakaszok. Kiderült, hogy csak az út 1/3-át futom le, ami összesen 25 km, a többi 49 km-en gyaloglok. A Huawei szerint a pálos napján 9 hamburgernyi kalóriát égettem, ebből kb. hármat rögtön meg is tudtam volna enni. :-)