Azok a csodálatos terepfutók és rettegett versenyeik

 

Willkommen im Saarland

Első találkozásom a Vértes Terep Maratonnal sokkal korábbra datálódik mint terepfutó mivoltom. Hogy pontosan mi is lehet az évszám, már nem tudom, 2011, 2015 és 2016 is szóba jöhet (igen, ennyire régi verseny a VTM), mert ezekben az években vezettem a VTM útvonalát érintő túrákat. Inkább hajlok a két utóbbi időpont, főleg a 2016-os túra felé, mert a versenyzők láttán a szent borzadály mellett felsejlett valami halvány vágyakozás, hogy én egyszer... Valamint konkrétan emlékszem, hogy erősen szemeztem a futók Hoka és Salomon cipőivel. Történt ugyanis, hogy túránk keresztezte a futók útvonalát, akik sárosan, izzadtan és főleg futva küzdöttek a Vértes domborzatával mintegy 40-50 km-en keresztül. Akkoriban már kóstolgattam a futást, emellett mint turistából, túravezetőből lett (koca)futó, természetesen a terepfutást is, de leginkább abban a formában, hogy ha kedvem szottyant hozzá, futottam kb. 5 km-t, meg esetleg elmentem évi egy-két, 10 km körüli (lehetőleg ingyenes) versenyre. A terepfutás meg abban merült ki, hogy hosszabb teljesítménytúrákba, mint a Pálos 70, bele-bele futogattam. Mondhatni a táv már régóta a lábamban volt, de ugye a tempó... 

Egyszóval a VTM terepfutói számomra egyfajta csodalények voltak, csupa Superman és Superwoman,  akik képesek dacolva a terepviszonyokkal, meredélyekkel, egyhuzamban akkora távokat lefutni, amit még gyalog is viszonylag kevés ember bír.

2016-ban is sikerült feljutnom a Körtvélyes tetejére - csak éppen még gyalog

Aztán bő két éve elkapott a gépszíj, alkalmi futóból rendszeresen edzővé váltam. Megmaradt a terep, a természet szeretete is, hiszen már ovis koromban is a hegyeket jártam szüleimmel. Jöttek az egyre hosszabb távok, már a félmaraton se volt álom, majd a 30 km-t is abszolváltam tavaly ősszel, és idén tavasszal a maraton is meglett, bár pocsék idővel és kínkeservesen az erős szembeszél miatt (is). Terepen is szépen haladgattam előre, a 10 km körüli távok után jöttek a hosszabb, 20 km körüli versenyek is, majd 2022 tavaszán megtörtént a randevú a VTM félmaratonjával is, magamhoz képest abszolút nem rossz eredménnyel. Közben persze a teljesítménytúrázást se hagytam abba, de futás ügyileg a történet általában 20-30 km táján mindig megfeneklett. Persze az edzés nem tűnt eredménytelennek, az időimen sorra javítani tudtam, sőt egyre könnyebben ment a futás egy-egy hosszútávú túra bármelyik fázisában, akár a végén is, nem beszélve az egyre gyorsabb regenerációról. Csak éppen folyamatában nem sikerült futom. Általában győzött mindig a kényelmességem, lustaságom, a hang a fejemben vagy éppen a szimpatikus emberek társasága - kifogást ugye mindig könnyű találni a nem futásra.

Idén azonban eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, megpróbálom a Pálos 70-en megdönteni az eddigi rekordomat, ami szűk 14 óra. Ez nem lehetetlenség, hiszen ebben rengeteg a holtidő gulyásevés, pontokon ácsorgás és az út mintegy kétharmadának gyaloglása kapcsán. Jó reményt adott minderre, hogy idén pünkösdkor megcsináltam egyhuzamban az OKT 70-et is egy olyan szakaszon, aminek paraméterei hasonlítanak a Páloséhoz. A teszt sikerült, nagyjából egy órát valóban nyertem. Viszont a futás itt is csak kb. 25 km-ig ment egyhuzamban. Aztán jött jó sok gyaloglás is, ott is, ahol a terep futható lett volna. A végén már akár lejtőkön is... 

Szóval idén úgymond a Pálos 70 lett volna a főversenyem, de egy hétre rá ott volt a nagyon szimpatikus és szintén szép kihívásnak ígérkező VTM is. Nehéz dilemma volt, de a Pálos 70 egyértelműen vitte a prímet, ha már egész évben erre készültem. De aztán húgom minden számításom keresztülhúzta avval, hogy kitalálta, hogy a nagy napon akar pont férjhez menni. Még úgy is, hogy ő és a majdani férje is rendszeres résztvevője ennek a túrának. De ha nincs más jó időpont az esküvőre, nem lehet mit tenni, el kell fogadni, hogy idén fuccs a főversenynek. De veszve sincs semmi, kell találni másik kihívást - ez lett a VTM (talán nem véletlenül).

De még mindig tele voltam kétségekkel - vajon nevezhetek-e én az eddigi teljesítményemmel egy ekkora távra? Ugyan a szintidő nagyon megengedő, 7 óra, de azért nem szeretném ezt végletekig ki is használni, mert abban már nem feltétlenül a futás dominálna. Szerencsére volt olyan futótársam, akinek biztatása megadta a végső löketet (köszi, Vili!) és mertem nevezni a klasszik maratoni távra. Igen, arra a versenyre, ahol azok a fantasztikus földönkívüli lények futottak menő terepszerkóban!

A hosszabb tereptávok felé Száron keresztül visz az út

Próbáltam célirányosan terepen edzeni, futni egyhuzamban 2 órát, ismerkedni az útvonallal, futni egy 25 km-es Mókus-kört, de úgy éreztem, hogy azon túl, hogy egyre inkább a lábamban vannak a kilométerek, a tempót valahogy nem találom. Pedig egy hónapja futottam egy PB közeli félmaratont is aszfalton. Aztán azon is jól eltöprengtem, hogy vajon milyen célidőt jósoljak magamnak? Egy Börzsönyben futott 23 km-es verseny alapján például nehéz bármit is mondani, de még egy Gánt trail 13 km alapján is, pedig az a Vértesben volt. Két vértesi Peaks alapján meg pláne, hiszen abban nem csak futás volt. Az útvonalpróbámon Szárligettől Várgesztesig is sok volt a fotózással, beszélgetéssel és egyéb molyolással szerzett holtidő. Az aszfaltos, de a felétől viharos szembeszeles maratonom közel 5 órás végeredménnyel zárult - itt is jöhet bármilyen hátráltató tényező. Vagy esetleg kétszerezzem meg a tavaszi VTM félmaratonom célidejét (2:18:03)? Végül mindent összevetve arra jutottam, hogy 5 óra 30 perc már reálisnak tűnik a befutásra, ha minden jól megy, számolva a közel 1000 méteres szintemelkedéssel is. Ha meg nem megy jól a futás, szóba jöhet bármi, ami ezen túl van, akár 6 órán túli idő is.

Utolsó fotók rajt előtt

Aztán felvirradt a verseny napja, a vonat megérkezett Szárra egy kétségekkel még mindig teli versenyzővel, de már nem volt visszaút. A sportcsarnok felé tartva a ragyogó napsütésben próbáltam összekapirgálni az irányelveimet: Nem nyerni, másokkal versenyezni jöttem ide, hanem teljesíteni, magam határait feszegetni, aki siet, az hadd menjen. A végére is kell az erő, tehát csak tartaléklángon szabad égni, főleg az elején, nehogy a végére ellobbanjon az a gyertya. De mindez nem azt jelenti, hogy majd szépen kényelmesen besétálok a célba, ha már terepfutás, akkor legyen is az, kivéve ott, ahol tényleg nem megy (mert azért akad ilyen még a lankás Vértesben is...). A holtidőt (fotózás, dumaparti, pontokon időzés, miegyéb) a lehetséges legkarcsúbbra kell szabni. A legfontosabb pedig: az ajándékként érkezett csodás napsütést, a színeket ontó őszi erdőt, valamint annak ezernyi rezdülését, amennyire a tempó és a rendkívüli táv engedi, szeretném kiélvezni.

Rajt előtt, tele kétségekkel

Visszaszámlálás, dudaszó, óra lenyomva és már taposom is első terepmaratonom első kilométereit Szár nem túl sík utcáin - rögtön egy szép kis emelkedővel indítunk. De mindez most kevésbé visel meg mint tavasszal a félmaratonon, pedig jobb tempót megyek mint akkor (bár ezt még itt és most nem tudom). Megérkezik a hegy előbb lankásan, majd egyre meredekebben, számomra már futhatatlanul. Szerencsére találok nyulat egy hosszú botot egyensúlyozó srác személyében, aki szintén erős tempót tud gyalogolni hegynek felfele (bot használata nélkül is). Bár talán ő kevésbé boldog tőle, hogy így rátapadtam... Meg is lép, mikor az ellenőrzőpont után futhatóvá válik az út. Felfelé a hegyre történt még egy rövidke eszmecsere a 3-as Speedgoatom kapcsán, úgy tűnik, nem csak nekem jön be ez a cipő. Nekem annyira kedvencem, hogy még így 800 km közelében is ezt választom, pedig van még pár türelmetlenül toporzékoló versenylovam, még egy vadiúj 5-ös Speedgoat is. (Naná, hogy azon a hírhedt leárazáson szereztem - nekem éppen szerencsém volt és kihozták). Egyelőre még nem érzem, hogy veszített volna a régi darab a csillapításából és a majdani, egyre közelgő, csúfos szétszakadásának is nüansznyi jeleit látom csak. 

No de haladjunk így, már a Körtvélyes csúcsához vezető jelzésen túl is hosszan elnyúló hegyháton a macska-bükki elágazás felé, ahonnan is elkezdődik a várva várt lejtő. Futóként eddig ismerős volt az útvonal még a félmaratonról, de innentől olyan szakaszok jönnek (a kék jelzés Várgesztesig terjedő szakaszát, valamint a félmaraton leszálló ágát kivéve), ahol futóként legjobb esetben is csak ellenkező irányból közlekedtem. Turistaként viszont akár többször is, de azóta évtizedek is elmúltak. 

A Vértesnek ez az északi része az, ami a fővárosból autó híján is gyorsan és egyszerűen elérhető volt, így kamaszként a családdal, majd egyetemista barátokat terelgető zöldfülű túravezetőként gyakran jártam az itteni erdőket. Tehát szerencsére eltévedéstől most sem kell nagyon tartanom, vész esetén a Locuson rögzített útvonal is ott lapul a zsákom zsebében figyelő telefonon. Ez a túravezető sír bennem, mikor kénytelen vagyok elrohanni olyan látványosságok mellett, mint a körtvélyespusztai kápolna vagy a régi erdei temető és a kilátóhoz se tehetek kitérőt... És a vadak illata is csak néhány másodpercre csap meg, nem is beszélve a csodaszép, fotóra kívánkozó gombákról, sziklákról, várromokról, az előttem fénypásztában szállingózó falevelekről. De most futni jöttem és nem csodát látni és álmélkodni, elégedjek meg azokkal az apró élménymorzsákkal, amit elém szór az út. Először is az tűnik fel, hogy a kék kereszten egyre több turista érkezik szembe, sőt egy-egy futó is jön. Jó turistaként köszöngetek tehát bőszen, de csak a temetőnél lévő elágazásnál derül ki számomra egyértelműen, hogy bizony nem a mienk az egyetlen vasárnapi rendezvény a Vértesben. 

Küzdelem a Mária-szakadékban (háttérben a dekoratív Inka-szikla)

Felkaptatok a kilátó irányába vezető kék kereszten először a sótabletta lenyelése körüli hercehurca miatt gyalogosan, majd mikor rájövök, hogy ez az emelkedő azért nem olyan combos mint elsőre gondoltam, futásra váltva, és kis híján elmegyek rossz irányba, mert arra látok egy egész tetszetős szalagkavalkádot. De egyes szalagok kék-fehérek, másikak meg piros-fehér csíkosak, tehát nem a mieink. A mieink jobb kéz felé szintén ott libegnek, logikus is, hiszen a csákányospusztai turistaháznál van a pont. Oda azonban igen viszontagságos, kidőlt fákkal tarkított lejtő vezet. Gondolom, lesz ez még rosszabb a Mária-szakadékban, hiszen körülbelül egy hónapja is igen cudar volt ott a terep. A ponton mosolygós személyzet fogad, csipegetek a tálkákból és kérek kólát a kulacsomba. Indulok is gyorsan tovább, vár a szakadék annak minden szépségével és kihívásával. Egy turista bácsi azért kellően elbizonytalanít azt hangoztatván, hogy "ilyen emelkedőn nem kell futni". Mondom neki, hogy az még csak eztán jön majd. A szűkebb ösvénynél kicsi gyerekekkel kiránduló családdal találkozom, de mindenki udvariasan félreáll, sokan még biztatnak is. Én is igyekszem mindenkinek köszönni, a szembe futókat meg biztatni. Az első faakadálynál kicsit feltorlódnak a futók, de szerencsére várni nem kell és igyekszem én is gyorsan végezni a saját egyedi mászómutatványommal. A futást emiatt hanyagolom is, inkább engedem előre a gyorsabbakat. Még jó, hogy a mezőny itt nem oda-vissza halad. A szikláknál fotós leselkedik és sorra lecsap minden egyes áldozatára, ahogy liheg felfelé az egyre csúszósabb köveken. Aztán véget ér a hurok, az irányítók ugyanúgy örülnek nekem mint odafelé és én is nekik, amiatt is, hogy ezt a részt is abszolváltam. Pont errefelé volt, hogy őszinte bámulattal adóztam annak idején a terepfutóknak. Talán egy-két erre kirándulót most szintén megfogott a dolog, ki tudja. 

A kék kanyarjánál lévő stand nem a mienk, viszont a sárga kabátos irányítók igen, akik ismét helyes irányba terelnek, bár tudom magamtól is az utat itt. A rövid aszfaltcsíkon van idő felkészülni a kutyás fától (Csikasz volt a neve a vizslának) kezdődő emelkedőre. Most sajnos nem kísér szemmel az őzike, mint a próbafutásomon a legnagyobb kaptató előtt. Ezt gyalog tudom le, majd szaladok is tovább, innentől már szerencsére a várig kellemesebb részek jönnek. Igaz, a favágók kissé felszabdalták a terepet, szóval ami kellemes volt, az egyben kissé technikás is lett. Nem baj, szeretem az ilyet, kezdem is beérni az előttem haladó futót. Szembe is jön jó néhány ember, felváltva gyalog és futva. Ők biztos a másik rendezvényen (vagy a számukból és a különböző szalagokból ítélve rendezvényeken?) vannak. Egy helyen egy erdészeti gép állja el az utat - persze pont a mienket. Elaraszolunk mellette oldalazva. A vár alatt lehagyom az előttem futót mert egyre inkább visszavet a tempója, főleg, hogy most egy lejtő jön. Lent egy lány keresi az utat, de miután megtalálja az irányt, kiderül, hogy ő a gyorsabb, lassacskán nő is köztünk a távolság. Aztán a Rockenbauer fáig megint elfogy. A Szarvas-kútnál a teljesítménytúra pontőrei invitálnak viccesen, hogy ha végeztünk a versenyünkkel, menjünk még hozzájuk is futni egy röpke 30-ast. Hát biztos jól is esne 40 vagy éppen 50 km után. Haladunk tovább, megint nő a távolság köztünk olyannyira, hogy mikor látom, hogy a két előttem futó se tér le a Mátyás-kút előtti hegyre vezető útra, már nem tudok szólni nekik. Pedig ott a szalag, de ha nem figyelek vagy nem tudom az utat, megyek én is a kínálkozó murvás úton. Persze lehet, hogy a nagyobb mászást akarták elkerülni, de látatlanban ne ítéljünk. 

Igen kellemetlen ez az emelkedő, futni nem tudok rajta, nem is olyan rövid, de egyszer azért vége szakad. Mondja is egy szemből érkező futó, hogy hajrá, mindjárt vége. Meg hát persze tudom is az előtanulmányaimból. Szerencsére most kevésbé visel meg, mint múltkor. A forráshoz vezető lejtő se kellemesebb az előző emelkedőnél és ha ilyen szépen leereszkedtünk, máris kezdhetjük a mászást a Zsigmond királyos fa irányába. Győz a lustaságom, sétálok, holott múltkor felfutottam itt. El is hagy egy lány, de legalább húz magával. Azon kapom magam, hogy megint futok. Pár métert azért még belegyaloglok a fa utáni emelkedő legdurvább részébe, de utána nincs több séta egészen Várgesztesig. A lány egy kanyarnál elmarad, a mi futóinkkal már alig-alig találkozom. A horgásztónál néhány ember ácsorog terített asztalnál, hirtelen pontőröknek hiszem őket. De aztán látom, hogy horgászgatnak kedélyesen az úriemberek. Az egyik még oda is szól a másiknak: "Te, ma milyen jó csajok futnak el itt!"

A falu utolsó házainál tartok már, mire egy ismerősnek tűnő szerelést látok. Lehet, hogy Gábor az, volt osztálytársam, Edit férje? Ő is maratoni távon indult, de úgy becsültem, hogy jóval előttem lehet. Csak nem utolértem? Úgy tűnik, mintha gyalogolna is. Én is gyaloglok ezen felbuzdulva egy keveset, aztán a pont látványa annyira vonzó, hogy muszáj futnom. Tényleg Gábor az, ő már távozóban van én meg éppen még érkezőben, jó utat kívánunk egymásnak, aztán a töltekezésnek szentelem magam. Van miből, igazi terülj-terülj asztalkámról válogathatok. 

Az egyetlen verseny alatt készült kép

Aztán a pontőrök is jó utat kívánnak egy-egy hajrá kíséretében, így a ponttól kezdődő emelkedő első lépései is könnyebbnek tűnnek. A kék kereszt-sárga elágazásig még ismerős vagyok, kb. pont eddig is tart a lelkierőm a futáshoz. Gábor megint látótávolságba került, úgy látszik küzd az egyre meredekebb emelkedővel. A szalagok egy erősen felszabdalt meredek vízmosásba terelnek, ahol gyalog is elég kellemetlen haladni. Pont itt szoktunk elmenni mindig rossz irányba huszonéves túrázóként a Lófő-völgy felé. De ezek az emlékek már igen haloványak, mint ahogy arra sem emlékszem, milyen is volt itt felkapaszkodni. Küldök Petinek egy üzenetet, hogy már 24 km-nél tartok, aztán találok egy annyira dekoratív harkály tintagombát, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy lefotózzam. Hát legyen akkor ez az egyetlen kép, ami az út során készül! Sok időt itt nem veszítek úgysem miatta. Mászom tovább, ez a fránya emelkedő csak egyre rosszabb. Gábor ennek ellenére egyre közelebb kerül. Kicsit beszélgetünk, mikor utolérem, de ő már annyira kész, hogy inkább pihenni szeretne. Én meg küzdök tovább, csak legyek már túl ezen a meredek szakaszon. Szerencsére mire felérek, van erőm újra futni és a terep is velem van, lejteni kezd. 

Még egy futót elhagyok, mikor egy kerítés mentén kanyarog az út. Aztán más, gyorsabb futó meg engem hagy el, de így van ez rendjén. Alig ismerős ez a rész, pedig túráztam én már erre is, csak nagyon régen. Egy helyen a kék kereszt balra távozik, szalag híján nehezen tudom eldönteni, merre is menjek tovább. Szerencsére jó a megérzésem és nem kell elővennem a térképet, pedig már a telefon a kezemben van. Hamarosan irányítókkal találkozom, akik a bal oldali útra terelnek. A jelzés itt már zöld csík. Ez is idegen terepnek tűnik, pedig nem kéne, hogy az legyen, kedvenc Sárkánylyuk-völgyem torkolata ez. Sejtésem sincs, milyen régen jártam erre utoljára! 

A zöld egyre kanyarog, olyannyira, hogy elő kell vennem a telefont. Szerencsére rajta vagyok a vonalon, de bizonytalankodásomnak az az ára, hogy lehagy megint egy srác. Hát ennyi baj legyen! A zöld utolsó métereit már sétálom, de már látom is a frissítő állomást. Kínálgatnak mindenféle itallal, még géllel is, de hát a zsákomban lévők se voltak eddig túl kelendőek. Eddig szinte csak ittam a két sótabletta és az egy darab energiagumicukor elfogyasztását leszámítva, meg az asztalokról szemezgettem ezt-azt. És ez úgy tűnik, bőven elég is volt, mert éhes nem vagyok egy csöppet sem és az erőm is kitart még. Isot azért bőven iszom, mert kezdem érezni, hogy feszülnek a vádlijaim. Innentől jóformán már csak lejt a terep, néhány buckát leszámítva. Számítgatom, hogy ha innen gyalogolnék valami balszerencsés dolog folytán, talán akkor is beérnék szintidőn belül. De szerencsére itt még nem tartok, tudok futni, sőt újra hét perc alatti kilométereket mutat az órám. Rajta hát, fogyjon az út! Egy emelkedőn újabb futót hagyok le, majd egy másiknál egy másikat. Valahogy jobban esik most az emelkedőket is megfutni, így kevésbé jövök ki a lendületből. Elég szellős itt már a mezőny. Fogalmam sincs hol tarthatok a mezőnyben, hányadik lehetek, nem is foglalkoztatnak ezek a dolgok. Egy a lényeg: egyre közelebb kerülök a szári sportcsarnokhoz, ezzel az első terepmaratonos érmemhez. Még ha ezt a maratont most kicsit szűken is mérik, csak 39 km hosszú.

Újabb frissítőpont, tehát haladtam megint hat kilométert. A figyelmes és kedves pontőrök szerencsére indulásnál helyes irányba terelnek, mert simán bementem volna a szemközti erdőbe, tudat alatt annyira nincs kedvem a következő aszfaltos szakaszhoz. Lassan elmaradnak mellettem Szálláskút házai, majd a katonasír is. Megint lehagynak gyors srácok, de menjenek csak, én nem versenyzem velük egy ligában. Innentől szinte már csak lejt a terep, lassan befutok Szár első házai közé. Jobb oldalon a gazdaság udvarán két macska legelészik békésen egymás mellett, nem zavarják őket a futók meg az sem, hogy ilyet macskák egyébként nem csinálnak. Újabb futó tűnik fel előttem, ahogy közeledem hozzá, látom, hogy lány. Egy percig sem fordul meg a fejemben, hogy beérjem, ennyire nem érdekelnek most a helyezések. Pedig egyre fogy a távolság köztünk. Egyébként meg fogalmam sincs, melyik távon van. A finist ő talán jobban megpörgeti, mert eltűnik, de nekem is segít a már végzett futók hajrázása, ahogy rákanyarodom a cél előtti lejtőre. Már nem is érzem, mennyi kilométer van a lábamban. Nem sprintelek most rá a célegyenesre, hagyom magam szépen becsorogni a célkapu alá, ahol gratulálnak a teljesítéshez és megkapom az érmem. 

Újabb szép érem a gyűjteménybe

Hurrá, én is terepmaratonista, azaz jobban mondva csodálatra méltó földönkívüli lettem! Megnézem az órám: 4:56:19! Te jó ég, még 5 órát se mentem! Ez jobb idő, mint a nem terepes maratonon! (Ami, valljuk be, 3 km-rel hosszabb volt, de cserébe nem volt szint.) Mindez ráadásul stabil középmezőnyt jelent, ami a múltkori maraton nem volt így. Mivel az órám a teljes időt nem mutatja a mostani beállítással (hát elég kezdő órás vagyok még...), egy idő után el szoktam veszteni a fonalat hosszú futásoknál, hányadik órában is járhatok. Most is így történt, tehát sejtésem se volt, hol tarthatok időben. Így meglepetésként ért a dolog tényleg. Minden relatív persze, ami nekem sikernek számít, másnak lehet pocsék eredmény is és fordítva. Mindenesetre én most nagyon örültem. 

Próbáltam nyújtogatni a befeszült vádlimat, majd Edittel is összetalálkoztam. Neki is jól sikerült a Minimaraton. Csodálkozott, hogy Gábor előtt értem be - mondjuk ezen én is csodálkoztam nem keveset. Mondtam neki, hogy találkoztunk, nem lehet már messze, szerintem negyed órán belül ő is a célban lesz. Így is lett, közösen gratuláltunk neki első terepmaraton-teljesítéséhez. 

Még éppen a gulyást fogyasztottuk közösen, de a fura (tényleg UFO) regenerációmnak köszönhetően már el is indultam volna (persze azért inkább gyalog) a Tatabánya 30 teljesítménytúrán, azért örültem, hogy Editéknek hála, megúsztam a talán már nem sokáig hevenyészett állapotban lévő szári vasútállomásig való gyalogutat. Azért a biztonság kedvéért a másnapot egy lazára vett, közel 7 km-es terepfutással köszöntöttem egész olajozottan működő végtagokkal és izmokkal - ez lehet, hogy tegnap még bennem maradt, és persze a hazafelé látott színek is kivonzottak a Dobogó nevű magaslat elfeledett Olimpiai parkjába.

Másnap azért nekem is kijárt egy Dobogó, még ha nem is olyan

Strava link: