A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tájfutás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tájfutás. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. november 25., csütörtök

5 peaks of Budai


 Szeretem az olyan futásokat (is), ahol nemcsak A-ból B-be kell eljutni, hanem közben feladatokat is meg kell oldani. Főleg, ha azok kimondottan az útvonaltervezésről és a tájékozódásról szólnak. Igaz, ilyenben legutoljára akkor vettem részt, amikor egyetemista koromban pár hónapig tájfutottam. Azóta is nosztalgiával gondolok a szinte nem is létező tájfutómúltamra és magam se értem, miért maradt csak ennyiben.

Csanya peaks of sorozata pont ilyesmi feladványt nyújt az egyszeri terepfutónak bóják és tájoló nélkül, sokkal inkább térképalkalmazások böngészésével. Sajnos a Börzsönyös kihívásra pont az utolsó előtti pillanatban bukkantam rá. Azon nyomban, első fellelkesülésemben össze is dobtam egy útvonaltervet (a feladat ezen része legalább ugyanolyan élvezetes legalább számomra, mint ott lenni és teljesíteni a távot, sőt, biztos vannak bizonyos pillanatok, amikor azt kell mondjam, sokkal, de sokkal élvezetesebb...). Csak utána olvastam el, hogy a teljesítésre mindössze pár napom van vagy annyi sincs, tehát erről a buliról tulajdonképpen lemaradtam. Pedig pöpec kis futásnak ígérkezett, jó sok szinttel, simán lehet, hogy inkább egy látványos túra kerekedett ki volna belőle - a bőven mért szintidő, 6 óra lehetővé tette volna ezt is. Olyan csúcsok lettek volna benne, mint a Saj-kút-bérc, Hollófészek, Bárány-bérc, Málna-hegy, melyek a Börzsönynek számomra egyik legkedveltebb területén, Diósjenő szomszédságában, helyezkednek el. Ráadásul ezek közül csak a Hollófészek oldalában jártam eddig, szóval lett volna benne újdonság bőven.

De kár is ezen búslakodni, mert hamar szembejött velem az újabb kihívás, a 5 peaks of Budai, és ezért még nagyon utazgatni sem szükséges. Mondanom sem kell, az útvonaltervvel nagyon gyorsan megvoltam, a legerőtakarékosabb változat kb. 14 km-ből ki is jött. Egyedül azt sajnáltam, hogy a tiltott terület pont az egyik legkedvesebb futóterületemet is magába foglalja a Budaörsi Kopárok területén.

De hogy azok is értsék, akik még sosem vettek részt hasonló terepfutó-kihívásokban, gyorsan elmagyarázom, miben is áll a feladat lényege: van egy bizonyos számú hegycsúcs, melyeket egy adott hegység területén tetszőleges sorrendben, egy adott szintidőn belül fel kell keresni. Hogy annyira ne legyen egyszerű a feladat, ezek a csúcsok csak ritka esetben érhetők el turistaúton, egyáltalán úton. És még hogy ennél is nehezebb legyen a futó dolga: van egy kötelező szakasz, amit akármilyen irányból le kell futni, és egy tilos terület, ahova a lábát is tilos betenni. Ezeken a kereteken belül azonban minden a futóra van bízva, hogy hány kilométerből, mekkora szinttel, kör- vagy lineáris útvonalként hozza ki végül a tracket.

A kihívás annyiban is kedvező volt számomra, hogy a hegység déli szekciójára összpontosult, ami ugye egyrészt közel is esik, másrészt némi gőggel állíthatom, hogy hazai pálya, mivel lévén beképzelt budai úrilány, elég gyakran futok itt. Hogy aztán hogyan töri le az ember szarvait egy ilyen laza hétvégi futómókának szánt "nem is instant és nem is verseny", arról szól ez a történet.

Kilátása Rupp-hegy tetejéről - ahol elég gyakori vendég vagyok mostanában

Mint ahogy fent írtam, a tervezés ment mint a karikacsapás. A felkeresendő hegyeket, a Rupp-hegyet, Kakukk-hegyet, Farkas-hegyet, Meredek-csúcsot, Hunyad-ormot, hellyel-közzel mind el tudtam helyezni egy képzeletbeli Budai-hegység-vaktérképen, még ha nem is százszázalékos pontossággal. De azt legalább tudtam, merre is keressem őket. Magabiztosságom némileg árnyékolta, hogy a magaslatok közül úgy tűnt, mindössze csak a Rupp-hegyen jártam eddig, de ott legalább egy fél tucatszor is az elmúlt egy évben. Előtte még csak nem is ismertem. Viszont ezalatt a rövid idő alatt futóként is megbarátkoztam vele és már nem okoz gondot a csúcsára való felfutás, ami körülbelül egy éve még komoly (és szinte teljesíthetetlen) kihívásnak tűnt. Mivel ez a barátságos orom esik amúgy is a legközelebb nekem, ésszerű volt, hogy vele kezdjek. Innen tulajdonképpen adta magát az útvonal - a Rupp-hegyhez a Kakukk-hegy esik a legközelebb, ahonnan a Farkas-hegyhez is könnyű tenni egy kiruccanást. És a Kakukk-hegy kivételével végig lehet a turistaút-hálózatot használni. Mint kiderült, a Farkas-heggyel is kötöttem már sokkal régebbire nyúló személyes ismeretséget, csak erről eddig keveset tudtam. Legalábbis az a tény, hogy a magaslatot, amin az ikonikus repülőszárnyak állnak, így hívják, valahol eddig elsikkadt, pedig nem keveset böngészgetem a térképet, ráadásul a hajdani vitorlázórepülőtér mementójához már zsenge gyerekkoromban is többször elvittek a szüleim. Szerencsére mióta futok, előszeretettel keresem fel ezt a Kopárok tetszetős vidékét, így nagyjából itt is tisztában vagyok a terepviszonyokkal. Innen a piros majd sárga turistautakon (hogy a védett területet még csak véletlenül se érintsem) jutok majd el a Meredek-csúcs közelébe, amit először majd egy jelzetlen úton, később tökön-babon keresztül közelítek meg. A Meredek-csúcsról nagyjából annyit tudtam, hogy valahol Makkosmária, vagy a János-hegy felé kell keresni. Némileg bekavart a másik M betűs csúcs, a Magas-kő neve is. Rémlett, hogy mikor túravezetőnek tanultam, kerestünk a gyakorlaton valami sziklákat az oldalában. Vagy egy másik M betűs hegy oldalában... Ez már sosem fog kiderülni. A lényeg az, hogy ezt a csúcsot is szépen fel lehetett fűzni az útiterv gyöngysorára, amire zárószemként a Hunyad-oromnak kell majd kerülnie, de előtte fel kell helyezni még a Libegő alatti kötelező meredek lejtőt is. Igazából nem bántam, hogy a kötelező elemből lejtő lesz és nem emelkedő, de mivel csak felülnézetből ismertem eddig, nem tudtam, pontosan mire számítsak. Csak derengett, hogy jóra semmiképpen se... A slusszpoén, a Hunyad-orom pontos helye is csak nagyjából volt meg, ez is még tájfutó múltamból rémlett. A szintvonalak alapján első ránézésre se tűnt nevetségesen lebecsülendőnek. Nem nagyon hiányzott ide a végére, de aki ugye könnyebb végéről fogja meg a munkát, számítson meglepetésekre.

Mivel az útvonalam még 14 km-re se jött ki, mások meg 20-30 km-t terveztek menni a kommentek alapján, úgy éreztem, én sem úszhatom meg ennyivel. Bónusz feladatként, és ha már úgyis elrobognék majdnem mellette, megkeresem majd az ún. KFKI kőedényt, ami már régóta izgatja a fantáziámat. Hogy mi is ez pontosan? Igazából senki se tudja, egy tereptárgyként szerepel egyes online térképeken és maga a megtaláló se tudta hova tenni miben létét. Nem én lennék, ha nem keresnék meg minden ilyen csip-csup dolgot, amit a térkép mutat.

Még így is nagyjából csak 3 órás időkerettel terveztem, ami bőven belefért a nagyon megengedő 6 órás szintidőbe. A vasárnap délelőttöt szemeltem ki a teljesítés időpontjának.

A Gazdagrét feletti Szentháromság-szobor
Reggel, kipillantva az ablakon tejszerű köd látványa fogadott. Bosszankodtam is, hogy bezzeg tegnap hét ágra sütött a nap! De elszántságom ez se befolyásolta, 9 előtt útnak is indultam. Gazdagréten egyszer csak kibukkant a busz a ködből, mindenhol ragyogó napsütés. Éljen az inverzió! Az Irhás-árok aljánál gyorsan le is pattantam a buszról, és a Szentháromság-szobor előtt előkészítettem magam az indulásra: kabát a zsákba, hiszen emelkedővel kezdünk, nem is akármilyennel.

A Rupp-hegyig egy berzenkedő kiscicával van dolgunk, de onnantól egy vérmes vadmacska mutatja meg a körmeit, ha az emelkedőkkel szeretnénk szembeszállni, én legalábbis nagyjából így látom mostani tudásom szerint. Egy éve még maga a hegycsúcs is minimum egy mérges kandúr volt számomra, de most már bájos cicuskává szelídült. Miközben felfelé caplattam, a hegy alatt parkoló autó mellől egy terepfutó küllemű úr kérdezett rám, hogy nem 5 peaks teljesítő vagyok-e? Mondtam, hogy talált, süllyedt, és még biztos találkozunk az út során. Gondoltam, gyorsan beér majd a kolléga, hiszen azért felfelé nem vagyok egy gyorsvonat. A Rupp-hegy tetején lőttem néhány fotót a ködben úszó városról, aztán indultam tovább, miután kigyönyörködtem magam a látványban. 

Már megint turiztam...
Még itt zárójelben megemlítem, hogy a teljesítés egyben (tényleg majdnem) új cipőm, egy On Cloudultra próbafutása is volt, amit pár napja turiztam. Mert az embernek lányának sosincs elég futócipője se... Szerencsére a Háda nem nagyon volt tudatában az árazásnál annak, mit is árult. :-)

Igyekeztem megfutni az emelkedőket, amiket eddig futva csak lejtő oldalukról ismertem. Szóval tudtam, hogy nehéz küzdelem lesz. Egészen az erdős rész aljáig bírtam szusszal, pedig még ezt se néztem ki magamból. Innen azonban győzött a lustábbik énem, gyaloglásra váltottam az egyre szilajabbá váló kaptatókon. Az erdőből kiérve egy olyan utcára jutunk, ami minimum 20%-os, emelkedővel, de inkább még meredekebben közelíti meg a Frank-hegyi Turistaházat. Mikor lesz az, amikor majd ez az utca is barátságos cicaként dörgölőzik hozzám? És nem csak akkor, amikor lefelé száguldozom rajta...

A ködtenger felett
A Rupp-hegy vasasztala manapság zászlórúdként szolgál (mögötte kis Szomszédok-utóérzés)

Miután felértem és kifújtam magam, jöhetett újra a futás, telefonnal a kézben, mert hol fotóztam, hol tájékozódtam a Kakukk-hegy irányába. Szerencsére az utóbbi nem volt túl bonyolult, egy jelezetlen ösvényen kellett bemenni egy vadlesig, etetőig, illetve sózóig, ott balra kanyarodni egy igen tetszetős kanyargós ösvényen. Elsőre el is vétettem ezt a balkanyart, de szerencsére gyorsan kapcsoltam. Hamarosan le is vadásztam a második pontot. Nem is értettem, hogy lehet, hogy eddig még sosem vetődtem el ide gombászás, futás vagy túrázás közben, a kereszteződésben álló vasoszlophoz, mely a tulajdonképpeni csúcstól kicsit odébb helyezkedik el. Létezik, hogy tudnak nekem újat mutatni a Budai-hegységben, melyet gyerekkorom óta járok szakadatlanul? Úgy tűnik, igen, Csanyának sikerült...

Ahogy visszafelé robogtam, már jött is szembe a kolléga sebbel-lobbal, mondtam neki, hogy jó úton jár. Igyekeztem tovább a Farkas-hegy irányába, először egy jelzetlen ösvényen, majd a sárga körön. Itt mögém került két futó srác, így sikerült egész jó tempót mennem, nehogy már leelőzzenek. Először azt hittem, ők is a kihívást teljesítik, de aztán a repülőszárnynál simán továbbmentek. Én viszont letértem a turistaútról ezen a nyúlfarknyi szakaszon, ahol büntetlenül lehetett, ámbár már jócskán a tilos területen belül jártam. Lőttem megint pár képet a környező sziklás magaslatokról és a völgyben megülő felhőkről - ez az a látvány, amit aprócska korom óta nem tudok megunni, mindig is a Kopárok vidéke volt a kedvencem a Budai-hegységben. 

Vasasztal a Kakukk-hegy csúcsának közelében
A repülőszárnynál - háttérben a Szekrényes-hegy

A Meredek-csúcsra úgy terveztem eljutni, hogy felfutok a piroson a KFKI-ig, majd onnan, miután megkerestem a kőedényt, a sárgára váltok. Nem lesz éppen kellemes az eleje, de meg tudom csinálni, volt már hozzá szerencsém korábban is. Miután felszenvedtem magam a Konkoly-Thege útig, megint látókörömbe került a terepfutó, akivel majdnem együtt kezdtünk, de most már valamivel előttem futott. Nem előzött le, így esélyes, hogy a tilos terület szélén jött fel vagy a sárgán a Sorrento irányából. Bár az utóbbi jókora kerülő és némileg technikás is. A sárga-piros elválásánál utolértem és megint szóba elegyedtünk. Ő a piroson szándékozott továbbmenni, én meg mondtam, hogy a sárgán megyek majd, csak még meg akarom keresni a kőedényt. El is indultam bőszen a sárgán és csak későn vettem észre, hogy könnyebb megközelíteni a pirosról. Így hát hátraarc, mentem vissza az elágazáshoz. Közben az előbbi futó szintén nagyban jött visszafelé, mondta, hogy rájött, mégis a sárgán lesz jobb menni. Mondtam, hogy egyetértek, de nekem még itt van egy kis dolgom.

Ez nem a kőedény...

...és ez sem

A letérőt az edény irányába meg is találtam, de miután felértem a gerincre, némileg elbizonytalanodtam. Volt ott egy kisebb magaslat magassági ponttal a tetején, gondoltam, ott lesz az edény. De mikor a GPS-t megnéztem, láttam, hogy tévedtem. A közelben látszott néhány nagyobb szikla is, elindultam abba az irányba. Hát ott se volt edény. Gondoltam, hátha a szikla edény alakú, aztán arról kapta a nevét, vagy mittudomén, van Kőkorsó a Börzsönyben is, az meg egy meredek hegyoldal. Ez meg kőedény, szóval akár egy szikla is lehet, az is kő nem? Ej, mi a kő... Rémlett, hogy az edény, valóban egy tálszerű mélyedés, a kép alapján, de miután régen néztem már meg, nem emlékeztem pontosan. Annyi eszem meg nem volt, hogy indulás előtt csekkoljam a geocaching oldalt, ahol találtam. Néztem bőszen a GPS-t, úgy tűnt, az alig kivehető út jobb oldalán mutatja a helyet, de én semmi gyanúsat se láttam és kezdett elegem lenni abból, hogy csak pocsékolom az időmet közben meg keringek mint egy veszett tyúk. OK, 6 óra a szintidő, de futni kéne, nem céltalanul kóvályogni holmi tereptárgy miatt, amit lehet, hogy amúgy is elvitt már valaki - már ha mozdítható. Gondoltam a franc fog a piroson fölfelé kaptatni, lemegyek a hegyoldalon a susnyásban. Arra viszont nem gondoltam, hogy a sárgáig van még egy völgy, így egy jelzetlen úton mászhattam vissza a kereszteződésbe.

A Meredek-csúcson nincs vasasztal... ez igen gyanúsnak tűnt

Innen azonban nem volt pardon, futni kellett. Menet közben még öcséméknek kellett dobnom egy túratervet telefonon, de semmi más nem zavarta az iramot. Már majdnem a kinézett jelöletlen út leágazásánál voltam, mikor balról megláttam egy igen szimpatikus szárazárkot, amiben út is vitt, éppen a Meredek-csúcs irányába. Csak így pont a hegy másik oldaláról fogom megközelíteni a csúcsot, de innen sincs számottevő szintemelkedés, szóval jól van az úgy, gondoltam. Utólag nézve kicsit rövidebb lett volna a tervem szerint haladni, de végül is egy kisebb, igazán nem vészes bozótharc árán innen is el lehetett jutni a csúcsra. Egyre vártam, hogy felérjek, de amikor megláttam a tűzrakóhelyet, nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy ezt kell megtalálni. Leültem az egyik rönkre és próbáltam megnézni a honlapon, hogy vajon itt van-e a pont. Nyilván nem töltött be az oldal. Bár a GPS egyértelműen ezt mutatta csúcsnak mindegyik térképemen. Közben még a tesómékat is visszahívtam, mert menet közben megszületett a túraterv számukra. Na jó, nagyon nem erőltettem meg magam, elküldtem őket a Kő-hegyre meg a Vasas-szakadékba, ahol nemrég Petivel túráztunk. Miközben ücsörögtem és telefonálgattam, befutott egy másik teljesítő srác. Mesélte, hogy eddig neki tiszta szívás volt az egész, felmászott a Hunyad-oromra, majd aztán a libegő szintén nem túl barátságos pásztáján, majd most még ennek a hegynek a tényleg nagyon meredek északi oldalán is. Mondtam, akkor innen már gyerekjáték lesz. Én meg kezdtem rájönni, hogy nekem meg még hátra van a feketeleves. Lebotorkáltam a meredek oldalon a srác nyomában, hadd lássam, miért is kapta a hegy a nevét! A hegy tövéből már csak át kellett navigálnom magam a piros jelzésre, ahonnan felküzdöm majd magam a libegőhöz, a János-hegy alá. Biztattam magam, hogy menni, fog, hiszen itt már többször is felfutottam. Talán kényelmesebb is lesz, mint az eredetileg kinézett Virágvölgy állomás iránya. Most is feltornásztam magam becsületesen futólépésben, bár egy csajszi úgy is leelőzött, hogy félig gyalogolt. Én meg strapálom magam, de minek...

Ámokfutás a libegő alatt indul

Végre vége...

A beszállást a libegő alatti meredek ösvényre nem sikerült elsőre megtalálni - mondanom sem kell, hogy tősgyökeres budapestiként még itt sem jártam. Nekiindultam, na most majd kiderül, mit tud ez a híres svájci On márka. Eddig viszonylag szépen elmuzsikált, de most jön a mély víz! Állítólag pont az ilyen sziklás terepen penge a leírás alapján. Nekiereszteni nem nagyon mertem egyelőre, meg nem is nagyon tudtam. Egyrészt, mert baromira csúszott, másrészt a terep se hagyta, a beszariságom meg pláne nem. Még így is sikerült az első harmadban egyszer fenékre hupannom, gondolom, a libegő közönsége hihetetlenül jól szórakozott a lökött csajon, aki itt akar lefutni. Ha valamihez hasonlítani tudnám a terepet, akkor hazai szinten a Vadállókövek lenne az mind meredekségben, mind terepügyileg. Persze én már kamaszként is imádtam lefelé rongyolni rajta a túratársak szörnyülködése közepette... Igaz, száraz időben, ez most meg még csúszik is. Szerencsére jöttek azért egész jól futható szakaszok is, ahol tudtam, neki is iramodtam rendesen, hogy aztán egy-egy tagoltabb résznél megtorpanjak újra.


Az egykori végállomás

Előbb-utóbb minden szenvedésnek vége szakad, mondják a bölcsek, így ennek az eszeveszett lejtmenetnek is. Csakhogy alighogy leértem, máris kirajzolódott előttem következő kálváriám, a Hunyad-orom sziluettje. Előtte még betévedtem az egykori Niche kemping területére fotózni, meg nosztalgiázni a múlton, hogy nyertem itt tájfutó versenyt, meg korizgattam itt ifjúkoromban. Nehezen találtam meg a kiutat a hegy irányába. Mielőtt nekivágtam, gyorsan megittam a magammal hozott magnéziumital nagy részét, ha már eddig tartogattam. Szükség lesz rá, úgy tűnik. 



Igazából csak a tájban gyönyörködtem (ja nem...)

A mai utolsó
Rögtön láttam, hogy ebből futás nem lesz. De hamarosan azt is be kellett látnom, hogy amit produkálni tudok itt, gyaloglásnak is nehezen hívható. Folyamatosnak semmiféleképpen. A János-hegy és a Tündér-szikla lenyűgöző látványa a meredekség és a sziklás terep folyton megállásra késztetett. Tulajdonképpen ha ezt a terepet hasonlítanom kell bármihez is, akkor azt kell mondanom, hogy abszolút magashegy fílingje volt, abból is a küzdősebb. Néhol még a kezem is használnom kellett. Persze, hogy sikerült kiválasztanom a hegy legmeredekebb oldalát! És már megint olyan ösvényekre kalauzolt Csanya, ahova magamtól sosem mentem volna. Hiszen nem vagyok én mazochista... Vagy mégis? Hiszen máris tervezgetem, hogy ide Petit is elhozom, mert neki is tetszene. A hegy tetejéig van még egy kicsi, de nagyon lassan araszolgatok csak felfele. Aztán mégis nekidurálom magam, hadd lássam azt a vasasztalt, a mai utolsót. Igazból hívhatnánk ezt a futótúrát "Vasasztalok nyomában a Budai-hegységben is", szinte minden hegy csúcsán találkozom egy korabeli földmérési segédeszközzel.

Ilyen egy már használt On Cloudultra
Elkészül az utolsó csúcsfotó, aztán hajrá, gyerünk lefelé a szerpentinen. Az On képességeiben még mindig nem bízom teljes körűen, ez rányomja a bélyegét a lefelé irányuló mozgásomra. De ahol tudom, meghúzom kicsit a tempót. Sajnálom valamennyire, hogy nem a Speedgoat 3-ban jöttem, őt már jobban ismerem és merem használni is. Hogy aztán mire jutottam volna vele, azt nem tudni, hiszen ugye lehetetlenség egyszerre kétféle cipőben futni. Ha meg tegyük fel nekiindulnék az útnak még egyszer Hokában, ott már nem állnának fent ugyanazok a körülmények, például fáradtabb lennék, vagy időközben szikkadna a felázott talaj, szóval egyszerűen nem lehet ugyanazokat a tesztkörülményeket produkálni. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megvettem ezt az alig használt cipőcsodát, ami a turkáló polcáról, potom pénzért, az eredeti ár töredékéért kacsintott rám. Itt az utamnak, azaz a cipő próbaútjának majdnem végén, tulajdonképpen nem is érzem, hogy eddig már megtettem legalább 14 km-t, ráadásul olyan, mintha a lábamra öntötték volna. A talpa ugyan a kelleténél kicsit jobban csúszik, de egyéb kifogásom nincsen. A talaj egyenetlenségeit még annyira se érezni benne, mint a Hokában, ráadásul a lábam is kevésbé csúszkál benne, mint riválisában, pedig a legcsúszósabb zoknim van rajtam.

A Hunyad-orom szerpentinjén

Egy ilyen autócsodára leltem a Zugligeti úton


Szóval ha ennyire benne vagyok a lendületben, lefutok még az 56-os villamosig. Ráadásul úgy tűnik, ennek a cipőnek kevésbé ellensége az aszfalt, holott terepfutásra találták ki. Innen már kész örömfutás az egész, fotózgatok és élvezem a lejtőt, a nehézségeket már mind a hátam mögött hagytam. A Stravat lenyomva kiderül, hogy 3 óra 13 percet mentem a gazdagréti Szentháromság-szobortól, ami talán nem is rossz. Sőt 3 szegmensen is helyezett lettem, egyik ezek közül pont a libegő alatti irdatlan lejtő, a másik pedig a Hunyad-orom szerpentinje. Vajon mit mennék teljesen száraz időben és terepen itt vagy esetleg Hokában? Máris elkapott a versenyszellem, pedig éppen most végeztem csak.

Boldog voltam a sikeres teljesítés miatt, annak ellenére, hogy a kihívás képletesen arcul csapott. Azaz talán inkább meglegyintett, hogy ébresztő, ne csak folyton a megszokott kis ösvényeiden bolyongj, hiszen vannak még számodra is ismeretlen és egyben igen attraktív és egyben kemény diónak bizonyuló helyek még itt a Budaiban is. Amiről azt hitted, hogy már ismered, mint a tenyeredet. Azonban tévedsz, bőven van még felfedezni való!

és ilyen szép az érem :-)




2021. szeptember 3., péntek

Ősök nyomában

 Figyelem, csak erős idegzetűeknek: újabb önboncolgató bejegyzés a láthatáron. Ami nem is rólam szól igazából...

És amiben valahol mégis avval foglalkozom, hogy vajon miért túrázok és miért futok. 

Most nem a közvetlen, egyértelmű mozgatórugók érdekelnek, melyek ilyen irányba terelik az embert – legyen az a természet szeretete, aktív kikapcsolódás utáni vágyódás, testmozgás vagy kihívások keresése, netán fogyni vágyás és számtalan más indítóok –, hanem inkább a szinte tudattalanban kapirgálnék, olyan tényezők között, melyekről az ember keveset, vagy talán nem is tud, mégis valahol mélyen esetleg befolyásolják döntéseinket és választásainkat.

Az olyan emlékek se számítanak most, melyek bizonyára befolyásolták életem alakulását, mint például az, hogy szüleim már egész kis koromban vittek magukkal kirándulni, szinte évente alkalmam nyílt napokat-heteket tölteni a Bükkben, vagy éppen eljuthattam már 4 évesen is ilyen helyekre:

A Csorba-tó partján, ahol 4 és 44 évesen is megfordultam (majd képeket idővel mellékelek)

Van egy pszichológiai irányzat, a manapság divatos Hellinger féle családállítás, melynek elmélete szerint felmenőink döntései, életvitele, viselkedési mintái nagyban befolyásolják a leszármazottak viselkedését, viszonyulását egyes dolgokhoz, akár elakadásokat okozva egyes életszakaszokban egy-egy sérült pont által. 

Bevallom, csak érintőlegesen foglalkoztam evvel a területtel egy fordítás kapcsán, különösebben nem érdekel és nem is értek hozzá, de azért felteszem a kérdést: Mi van, ha őseink és mintáik tudat alatt pozitív irányba is motiválhatnak, terelhetnek? Még akkor is, ha nem is voltak esetleg közvetlen felmenők, csak távolabbi családtagok? Olyanok, akik esetleg életünknek csak pár évében kísérhettek minket, vagy akár olyanok is, akiknek létezéséről se tudtunk?

Az a tény mindig is szerepelt a családi legendáriumban, hogy anyai nagypapám fiatal korában sportos ember volt, focizott és futott is. Ennek bizonyságául sokáig állt a kredencen egy koszorút nyújtó bronz angyalszobor, amit egy megyei futóversenyen nyert. Kiderült, hogy a fiók számos, szintén futóversenyekről származó érmet is rejt. De sajnos senki sem tudta elmondani, pontosan milyen versenyek voltak ezek, és miféle díjak. Mindössze annyit maradt fenn a családi szájhagyományban, hogy nagypapám nagyon gyorsan tudott futni, és a focicsapatban a társai emiatt egy finn futóbajnok után Nurminak becézték. És hogy később is rendkívül mozgékony volt, remekül korcsolyázott például. Sajnos meghalt, mikor 3 éves voltam, így igazából tőle már semmit sem tudhattam meg minderről. Pedig mostani életszakaszomban, hogy én is aktívan futni kezdtem, nagyon is érdekelne mindez. 

Óriási szerencse, hogy van az Arcanum és a Hungaricana, és vannak a nyílt napok, amikor is ingyen lehet böngészni régi újságokban. Szoktam élni az alkalommal és kutatgatni mindenféle turistasággal kapcsolatban álló témában. Egy szép napon nagypapám nevére kerestem rá, hátha lesz valami adat arra vonatkozóan, miért is hagyományozta ránk azt a szép angyalfigurás szobrot.

Összesen 3 találat érkezett a Nemzeti Sport hasábjairól, egy az 1928-as októberi számból, illetve, egy-egy az 1929-es júniusi és júliusi számokból. A híradás szerint 100 méteres síkfutásban ért el helyezéseket a gesztesi járás leventéinek versenyén. 

Hogyan is zajlott egy ilyen verseny? Díszes külsőségek között, sok prominens vendég és elöljáró részvételével. Többféle versenyszám volt, az atlétikai pályán futás mellett súlydobásban, gerelyvetésben, diszkoszvetésben és magasugrásban is összemérhették tudásukat a leventék. Többféle futótáv és korcsoport volt: 60 m, 100 m, 200 m, valamint junior és szenior korosztály. (Leventekötelesek 12-től 21 éves korukig voltak az ifjak, de pontosan nem tudni, mit is jelentett ez a bontás.) Az biztos, hogy nagypapám már az idősebb, szenior korosztályban versenyzett. Érdekesek az időeredmények is: 12,6 mp (1929. június), 13 mp (1929. július), ill. 13,4 mp (1928. október), de a szerencse forgandóságát mutatja, hogy míg a 13 mp első helyet jelentett, a legjobb 12,6 mp-es időeredmény csak második helyre volt elegendő. 

Azért nézzük meg, ekkoriban mi is számított pontosan jó eredménynek: az olimpiai csúcs férfiaknál 10,9 mp volt 100 méteren. Ennél nagypapám legjobb regisztrált eredménye csak 1,7 másodperccel tér el. Az összesen annyi, hogy elszámolok ... kettőig se. Jó, persze tudjuk, ez pont az a sportág, ahol még a tized- és a századmásodpercek is sokat érnek...


Szóval nagypapám fiatalon sprinter volt. Az általunk őrzött szobrocska meg jó eséllyel egy ilyen vándordíj lehet (bár nem értem, hogy nem vándorolt tovább egy későbbi győzteshez). Meg persze az is lehet, hogy nagypapa több versenyen is részt vett, esetleg nyert is, csak ezeknek a versenyeknek nem volt hír értéke, és ennek fejében maradhatott nála a szobrocska.

Nagypapámnak több, összesen 8 testvére is volt (12-en születtek), ezek közül az egyik, József, még repülőgépet is készített 1908-ban. Az általa feltalált tömőgépről meg még tanulmányokat is írtak. Mégse róla szól a legtöbb újságcikk, hanem egy másik fivérről.


Híradás az Esztergom újság 1910. aug. 14-i számából az új repülőgépről

Itt éppen egy másik rokonunk komáromi múzeumát mutatja be az 1983-as Turista Magazin, ahol a repülőről fotó is látható volt

Ha már Turista Magazin, akkor említsük meg Lászlót is, nagypapám másik fiútestvérét, akit tovább volt szerencsém ismerni, és arról volt híres, hogy még 90-en túl is fürge léptekkel szaladt fel a lépcsőn. Arra emlékszem, hogy gyerekszemmel is mindig élmény volt a látogatása ennek az öregen is fitt és gyors észjárású bácsinak. Míg testvéreimmel az asztal alatt tekergőztünk és lopdostuk a pogácsát az asztalról, Laci bácsi szívesen mesélt például a turista élményeiről. Amiből rengeteg lehetett. Egyszerű felsőörsi kántortanítóként kezdte a pályafutását, amit veszprémi iskolaigazgatóként fejezett be, közben meg a Veszprém környéki és bakonyi turistáskodás és tájfutás egyik megalapozója és mozgatórugója volt. De minderről mi mit sem tudtunk. 

Veress D. Csaba: Felsőörs évszázadai. A község története a kezdetektől napjainkig.

Ennek egyértelmű példája, hogy mindig is ott lapult a Vártúrák kalauza című könyv a polcunkon, amit diákként többször a tanulnivalóm mögött (és helyett) böngészgettem. És sose lettem figyelmes arra, hogy a dunántúli várakkal foglalkozó kötet szerzői között ott van egy ismerősen csengő név, Venczlik Lászlóé. Se én, se az unokahúga, édesanyám, se apukám, aki valószínűleg szintén olvasta ezeket a leírásokat. És valahogy a rokoni látogatásokon se került szóba az, hogy mi mindent tett is ő a természetjárásért, illetve annak megszerettetésért az ifjúság körében.

Talán az alábbi cikkből, ami sejteti szerteágazó tevékenységét is, kirajzolódik karaktere:


Egy 1981-es cikk a természetjárás Veszprém megyei úttörőjeként jelöli meg őt is:

"Bakancsos öregek" között megemlítve

Rengeteg újságcikkben megtalálható a neve, ezek között számos visszaemlékezés tanárként és természetjáróként is követendő példaként említi, turista fronton is számos díjat vehetett át munkásságáért. De érdekes módon ezekkel sose dicsekedett.

Szóval lehet, hogy nem megy csodaszámba ilyen ősökkel és családtagokkal, hogy nálam is alapvető vonás a természet és a mozgás szeretete. És talán az sem meglepő, hogy mindkét testvérem szintén nagyon szeret kirándulni. 

Amikor csak tehetem, megyek ki az erdőbe, a hegyek közé futni, túrázni, hegyeket mászom, túrát vezetek, edzek a következő futóversenyre vagy éppen túrablogot írok. Mert a véremben van. Ugyan 13 mp-en belüli 100-ast jó eséllyel nem fogok futni sosem és makett repülőt se fogok készíteni, nemhogy igazit, de most már tudatosan inspirál a múltjuk. Még ha nem is érhetek a nyomukba. Erre jó példa, hogy versenyeken, mindig gondolok nagypapámra, aki szintén versenyzett, nem is akárhogyan.