Havas kaldera

 

Mikor húgom szóviccgyártásban profi férjének újságoltam, hogy megyek a Börzsönyi vulkántúrára, kérdezte, hogy ugye az is egy Kitörés túra. Elsőre nem tudtam hová tenni a kérdését, de aztán rámutatott a tök egyértelmű összefüggésre: - Tudod, vulkán, kitörés, bumm! Valóban, a Hazajárók és a Börzsöny Akciócsoport ezek szerint többnyire tényleg egy témában utaznak. A mostani túrához akár kívánhattak volna a szervezők kéz- és láb(ki)törést is, ami a terepviszonyokat illette.

Holle anyó igencsak megrázta a párnáját a héten és már az előző időszakban is, és a Börzsöny tájára hatalmas, jó félméternyi fehér lepel jutott. Még itt a főváros körüli hegyekben is régen látott hótakaró fedte a tájat, így szerdán, mikor felmentem futni egy nagyjából szokásos kört a Normafára, kellett véglegesen elengednem azt a kósza gondolatot, hogy futóként induljak a Vulkántúrán. Még főként lefelé tartva is csak majdnem 10 perces kilométereket „futottam” (tényleg futottam, csak nem volt túl produktív a mozgásom, azt leszámítva, hogy nagy sportértéke volt valószínűleg ennek a küszködésnek a lábszárközépig érő szűzhóban, illetve a nyomokat csak nyomokban tartalmazó majdnem szűzhóban). A Goretexes Speedcrossom meg nagyjából negyed óra múlva tocsogott kívülről és belülről is. Én biztos nem vagyok akkora májer, hogy alig futóruhában, csekélyke felszereléssel végigszáguldjak 40 km-t tetemes szintkülönbséggel fel és le. Egyrészt magamat ismerve kockára fagynék, és kapásból már az első 10 kilométerből is alig tudnék futni a szinteket tekintve. Szóval ezt a műfajt most meghagyom az erősebbeknek, felkészültebbeknek, tapasztaltabbaknak. Voltak itt ilyenek egész nagy számban, kis híján ki lehet jelenteni, hogy a terepfutók színe-javának egy része itt volt ma a Börzsönyben (akik nem a Budai trailre mentek másnap – vagy akár ez volt az edzésük arra. Mások meg éppen a Hanák Koloson küzdöttek az elemekkel).

Ahogy Petivel fölfelé kapaszkodtunk Királyrétről a Taxi-nyiladékon a Nagy-Hideg-hegyre, sorra suhantak el mellettünk a csodálatra méltó futók, és kicsit irigykedve néztem őket. A Cseresznyefa-parkoló után az emelkedő fokozatot váltott. Itt Peti is megelégelte a „rohanást" – neki már ez a tempó is az volt, így elbúcsúztunk. Ő ment az ő kis privát túrájára, amiből azért a Vulkántúra féltávja kikerekedett, én meg másztam még erősebb fokozatba kapcsolva a turistaház irányába.

Elérkezett a búcsú pillanata

... miközben sorra húznak el mellettünk a futók

Lassan be kellett látnom, hogy a kivételesen magammal hozott túrabotok nagy segítségemre vannak, ahogy lépésről-lépésre töröm magam előre a hóban, holott a túra elején még ott akartam őket hagyni valamelyik bokorban, mert folyton összecsuklottak. Miután sikerült rendesen beállítanom őket, kiderült, hogy a bot elhozatala volt az egyik legjobb döntésem. Hogy mi minden volt még nálam? Annyi minden, hogy egy futózsákba, főleg mellénybe bajosan fért volna bele: 1 liternyi forró tea termoszban, fél liter izotóniás ital, némi csoki és szelet, egy banán, egy softshell kabát, plusz réteg alulra és felülre, váltózokni, némi elsősegély-felszerelés, mentőfólia, hómacska. Lehet, hogy kicsit túlaggódtam a dolgot, de ma a biztonságos teljesítés lebegett a szemem előtt. Ha lehet, az eredeti 12 órán belül, de bármi jó, csak érjek vissza Királyrétre épségben.

Még a terasz is tele túrázókkal

A turistaház zsúfolásig tele volt, alig találtam meg az ep-t. A forró teából azért kértem és már mentem is kifelé ebből a zajos miliőből, ne vesztegessük az időt. A műanyag poharat szépen elraktam, jó lesz még a többi teás ponton. A gerincen még nehezebb volt a haladás az eddigieknél is. Alig egy-egy pillanatra sikerült körülnéznem, hol is vagyok, micsoda varázslatos téli csodavilágot varázsolt a természet körém. Sokkalta inkább lefelé kellett koncentrálnom: hol a kitaposott nyom, hol az előző túrázó lépése, ahol nem süllyedek térdig a hóba. Annak ellenére, hogy már jó páran törték előttem az utat, mégis küzdelmes szakasz volt. Összetalálkoztam Lénárt Mariannáékkal, gratuláltam nekik a cseh százashoz. Kicsit együtt haladtunk, majd ő inkább megállt fotózni a faágakra tapadó hókölteményeket. Hol föl, hol le, de többnyire kemény mászás ez a két hegyet összekötő gerincút. Ideális körülmények közt is vannak megerőltető, kihívást jelentő részei, így, mély hóban még lassabb és nehézkesebb haladni.

Tiszta Szibéria - vagy Delta

A Csóványoson a kilátóra csupa zúzmarát rajzolt a fagy, nem tudtam megállni én se, hogy ne fotózzak. Kaptam egy kis útravaló csokit a pontőröktől, amit nyomban el is fogyasztottam. Gondoltam, lefelé majd kocogok, ha kedvem van. Pár száz méternyi vergődés után egyértelműen el kellett engednem ezt az ötletet is. Itt, ahol mondjuk egy futóversenyen szinte szárnyakat kapok, ahogy végre lejtőre kerülök, most csak jóformán bukdácsolok a mély hóban, bakancsban, merev téli túranadrágban, kamásliban. Ugyan a bakancsom is már tiszta víz belülről, hiába impregnáltam a héten kétszer is. A kezem is kezd fázni a kesztyűben, hiába melengetném az ujjaim ökölbe szorítva, a botot is kell vinni valahogy. Felfelé ezzel nincsen gond, mert bemelegszik magától a rendszer, de lefelé nincs elég erőfeszítés. Szerencsére a Nagy-Mána után jobban járható lesz az ösvény és tudok futni is – valamennyire. Néhány mellettem elsuhanó futó szerint egész jól nyomom ebben a nehezített szerelésben. (Ja, tulajdonképpen álruhás betoji futó lennék, aki egy kis havat látván hátraarcot csinált... Nem, ha a bizonyítványomat akarom magyarázni, én csak tisztelem a Börzsönyt, ami nem viccel. A téli Börzsöny meg főleg nem...) A botozást még tanulnom kell, de szerencsére inkább segítségemre vannak lejtmenetben is mintsem akadályoznak. 

Fel a Csóványosra

Zúzmarával és jégvirágokkal díszített kilátó

Az Esztergályost elhagyva jövök rá, hogy tulajdonképpen én még nem is jártam a zöld jelzésen, a börzsönyi Sas-úton. Vagy ha igen, akkor nem emlékszem rá. Csak ámulok és bámulok a sziklákat látva. A Dosnya-nyeregnél egész sok túrázó jön szembe. Idefelé meg jóformán csak futók előzgetnek. Szóval talán tényleg jól nyomom... Egyikük a Miklós-tető után éppen hómacskát vesz fel. Talán nem véletlenül. Kérdezem is, hogy szerinte itt kell-e. Ő csak hümmög valamit, így úgy döntök, biztos, ami biztos, felhúzom a bakancsomra. Jó döntés volt, látva a macskátlan futók vergődését lefelé. Egyikük hatalmasat zakózik, nem nagyon akaródzik felkelni neki, pedig felajánlom a segítségem. Fájlalja a bordáját. Szerencsére már jön a társa is, aztán mondja a földön fekvő sporttárs, hogy most már meglesz. Azért többnyire ők is ügyesen lesíelnek a kemény lejtőn a Speedgoatokban és egyéb csukákban. Nekem ezek olyan pillanatok, amikor áldom az előrelátásom. Aztán nálam is jönnek kellemetlen percek. Hómacskám néha úgy dönt, hogy neki ez a hely felettébb tetszik és maradna. Eddig sosem volt ilyen gondom, még a héten sem a Mátrában, mi történhetett? A gumi ép, a lánc hiánytalan... Miután többször megismétlődik a dolog, inkább leveszem és csak a kritikus részeken teszem fel újra. 

Még 2 és fél óra a következő pont???

A Sas-úton

Előderengő kilátások

Nemsokára ott is vagyok a Vilatinál a következő pontnál. Szép nagy kompánia verődött össze, túrázók, futók vegyesen, különféle túlélési stratégiákkal: van aki lenge pólóban, van aki nagykabátban. Töltök egy új adag teát, a saját termoszom is meghúzom. Kicsit bajlódtam a lábfejem görcsölésével a Nagy-Hideg-hegytől, így izotóniát is iszom, beveszek egy adag magnéziumot és a banánt is megeszem. Aztán menni kell tovább, pedig nincs nagy kedvem az előttem álló emelkedőkhöz. Ahogy mászom egyre feljebb, mégis rá kell jönnöm, hogy ma az emelkedő a barátom, bármennyire utálom is őket. A nekem megfelelő lépéseket megtalálva, a bot segítségével egész flottul lehet mászni még ebben a nagy hóban is. Persze ez továbbra is nagy koncentrációt igényel és bármennyire káprázatos is a körülöttem lévő táj, nincs időm sokat foglalkozni vele. A Sas-úton még derengett valami kilátásféle, így reménykedtem, hogy majd a Hollófészek táján is részem lesz benne. Sajnos, mire felszenvedtem magam ide, megint jobban beködösödött, de azért valamennyire kirajzolódtak a Magas-Börzsöny csúcsai és a valamikori vulkán kalderájának körvonalai, amin most haladunk. Még csak most járok féltávnál és körülbelül máris a pokolba kívánom a hátralévő szakaszt és a vele járó szenvedést. Tehát akkor merítsünk erőt a hátizsákban rejtőző dolgokból: elő a forró teával és a mézeskaláccsal. Hátha megjön a kedvem.

Kisebb túrafesztivál a ponton némi teával és zsíros kenyérrel

A mászásnak még nincs vége, jön a Salgóvár, majd a még magasabb Magyar-hegy. A várba felfele utolérek egy másik túrázót. Lehagyni nem tudom, de így legalább kicsit kényelmesebb tempóban taposom a havat a sziklákon felfele. Az utolsó lépés már nekem is túl nagy, kicsit szerencsétlenkedem a botjaimmal. Szerencsére egy pontőr vagy túratárs segítő kezet nyújt és felhúz a várba. Pecsételek, majd készítek pár fotót, majd indulok is tovább. Meredek sziklás szakaszon kéne leszánkózni, ezt még hómacskával se vállalom, inkább kicsit letérve az útról próbálkozom sikerrel. Már-már nekiiramodom, mikor furcsa hiányérzetem lesz. Valami nagyon nem kerek. De mi? A botok... Hol vannak a botok? Már megszoktam, hogy itt lóbálom őket magam mellett, néha ügyetlenül bokán szúrva egy-egy futót. Na most szépen megbosszulták, hogy ott akartam őket hagyni az út mellett még a túra elején. Vagy leírom őket járulékos veszteségként, vagy visszamászom értük a várba. Persze az utóbbit választottam, és kipróbáltam, hogy lehet sziklát mászni hómacskával. Ügyesebben mint nélküle jutok fel az ősi várköveken vagy még ősibb vulkanikus sziklákon – a hó alatt nem látszanak. A pontőröknek meg mondtam megnyugtatásul, hogy nem eltévedtem, hanem ez a vár annyira szép, hogy erről az oldalról is meg kellett néznem. 

Libasorban a Holló-kő felé

Csak néhol van idő és alkalom rácsodálkozni a szépséges tájra - pedig érdemes

Ködben bújik meg a Magas-Börzsöny

A Salgóvári EP

Miután a botokat magamhoz vettem, megmutattam egy párnak, hol kell leszánkózni a sziklán, aztán spuriztam ismét lefelé a lejtőn. A Magyar-hegyre menet megint elkezdődött a régi unalmas történet a hómacskákkal. Volt egy olyan tapadós hófajta, ami folyton leszedte őket a lábamról. Így inkább fellógattam őket a hátizsákom pántjára. Majd lefelé visszaveszem őket, felfelé úgyse nagyon kellenek. Menetelés közben kihallgattam, hogy mások is leginkább egy kád forró vízről ábrándoznak. A hegytető a sáncokkal valahogy most meglepően hamar ideért és már indulhattam is lefelé a meredek hegyoldalon. Először macskák nélkül próbálkoztam, majd inkább megmacskásodtam, látva mások fától-fáig való kínlódását. Legnagyobb megrökönyödésemet egy Nike Pegazus trailes futó váltotta ki, akinek még mellénye, így minimális felszerelése se volt, nemhogy valami csúszásgátlója. Hol fákba kapaszkodva, hol gatyaféken igyekezett lefelé a rézsűn egy szál vékony pulcsiban. Én persze szépen elrobogtam mellette macskakörmeimmel. (Az egyébként remek Pegazust ismerve ehhez a túrához az egyik utolsó választásom lett volna ez az elég csúszós talpú cipő. Pedig többen ebben nyomták, Csipi is. Na jó, ő vérprofi.) Igen ám, de csak addig haladtam flottul, amíg a lábamon maradtak a cicuskáim. Mikor szépen elfeküdtek a hóban, kuporodhattam melléjük és húzhattam fel őket újra. Még szerencse, hogy ez a nadrágom annyira jól állja a nedvességet. Különben már csuromvizes lenne a fenekem. A kesztyűm így is lassan az. Mondtam is az előbb említett futónak, hogy minden elismerésem az övé. És ahogy láthatja, az én haladásom se produktívabb az övénél.

Sziklák avagy várfalak?

Hűségesen őrzi a pontot

És főleg nem produktív, mikor jobbra észreveszek piros jelzéseket, és elindulok rajtuk a többi túrázótól eltérően – felfelé. Nyilván lefelé kéne haladni, de bennem a jelzés felülírja a logikát. Néhány száz méter után látom, hogy mindenki másfelé megy és valószínű, hogy ez a piros normál ága, mi valami alternatív (lehet, hogy sokkal szivatósabb) útvonalon mentünk a nyomokat követve. Ennyi ember csak nem tévedhet, így visszacsatlakozom a menetoszlopba. Hamarosan meg is érkezem a Magyar-völgybe a hangulatos pontra. 

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Lobog a tábortűz

Ég a tábortűz, messzire elhangzik a lelkesítő nemzeti rock, lobog az árpádsávos zászló, aki kér, annak máris töltik a jó házi lélekmelegítőt. Én az itókát mellőzöm, inkább csipegetek a szotyiból. Majd indulok tovább Bányapuszta irányába a hosszú és egyhangú úton, elgondolkozva a következőkön: vajon miért nem hallgattam eddig nemzeti rockot; a hátralévő tizenakárhány kilométer még mindig nagyon sok; meg kell mászni a Nagy-hideg-hegyet és az erről az oldalról halovány emlékeim szerint is meglehetősen keserves lesz. Mellesleg pittyegett a telefonom, meg kéne nézni, nem Peti írt-e. És kéne megint kicsit enni és inni. Fent a házban nem ártana zoknit és kesztyűt cserélni se, mert azok már csuromvizesek. Altáróhoz érve ráveszem magam az ivásra és a chatelésre. Megírom Petinek, hogy még kb. 4 óra, mire célba érek (nem merek 3-at írni, gondolva az előttem álló emelkedőre). Meg véletlenül azt írom, hogy Bányapusztán vagyok, holott ez még csak Altáró és a Katalin-forrás. Na mindegy, Petinek főleg. Viszont lehet, hogy félreérti az üzenetet és azt hiszi, 4-re már bent vagyok. Még nincs 3 óra, de ez fizikai lehetetlenség lenne. Remélem, nem marad csak emiatt ott Királyréten és vár meg. Persze sokkal kényelmesebb lenne hazaautózni, mint várni a buszra. De nincs kedvem elővenni újra a telefont fázós kezeimmel és korrigálni. Csak haladok tovább, monoton menetelek az egyre nagyobb szürkeségbe. Talán még világosban sikerül felérni. Talán... A célidőn eddig nem sokat aggódtam, most is úgy látszik, beleférek, még talán a rendes időkeretbe is.

Hangulatban ők vitték a pálmát

Altáró

Elhagyjuk Bányapuszta házait most már tényleg, egyre meredekebben visz az út a hegyoldalban. Kisebb csapat verődött össze a nagyjából egy tempót gyaloglókból, némán haladunk felfelé. Csak néha húz el egy-egy gyorsabb futó mellettünk még itt is. Már az se foglalkoztat, hogy az egyik rétről csodás látképe tárul elém a mellékgerincen megtett útvonal egy részének. Inkább az előttem lévő szakaszra koncentrálok. Ami leginkább felfelé tendál, de nem annyira vehemensen, mint amire emlékszem. Baljós sejtelmeim vannak. Nézem, egyre közeledik a főgerinc vonala és jobbról elhagyjuk az Aprólépések csúcsát, amivel már jóformán egy magasságban vagyunk. Akkor már nem lehet túl sok hátra. Közben szépen lassan besötétedik. Lámpa mégsem kell, a hóban jól látszik a most már tényleg egyre meredekebben felfelé vezető ösvény. És még mindig lehet fokozni ezt... Próbálok nem kiállni, csak tolom magam előre a botokkal keresve a lépéseket a meredélyen. Egy túrázó jön szemben, muszáj megkérdeznem, sok van-e még hátra. Mint egy türelmetlen óvodás, akit elvittek kirándulni a szülei. Ő már hétszeres teljesítő, így elhihetem, hogy valóban közel a ház, ahol meleg vár, van forró tea és esetleg felvehetem a száraz zoknim is.

Bányapuszta

Még néhány kanyar a szerpentinen és a ködből, szállingózó hódarából elődereng a ház meleg fényű sziluettje. Mindenki megáll fotózni ezt a jelenséget. Talán amiatt, mert ez a látvány mindenkinek hatalmas megkönnyebbüléssel, kisebb megváltással ér fel.

Megint pittyeg a telefonom, sőt már nem is pittyeg, hanem csörög. Természetesen Peti az, de sajnos alig hallom és ezen még kevésbé segít a házban uralkodó hangzavar. Valahogy azért átjön, hogy azt kérdezi, mikorra érek le. Óvatos becslésem innen másfél óra. Szóval megvár, milyen rendes tőle. Akkor igyekszem sietni. De előtte még kell pecsételni, teát inni (ami életem eddigi egyik legfinomabbja), enni. Zoknicserére aligha kerül sor, ahhoz le kéne hámozni mindent a lábamról – kamáslit, bakancsot vizes duplazoknit. A kesztyűmet azért lecserélem a szárazra. A lámpát is elő kell már venni, sőt hideg lesz kimenni újra, szóval fel kell venni a kabátot is, ami eddig a zsákban lapult. Kilépve az ajtón a kabát alig elég, a kapucni is felkívánkozik a fejemre. Természetesen látva felfelé a sípálya meredekségét a macskát is feltettem, szerencsére jó hosszan a lábamon marad most legalább az egyik fele. Sietek lefelé a piroson, aminek szépségeiből sokat nem észlelek. Bal oldalamon hosszan kígyózó völgy és hatalmas fenyőfák. Az ösvény jól ki van taposva, de néhol fényvisszaverő pöttyök is segítenek a tájékozódásban. Sőt az előttem menők lámpája is támpont, amíg látom a fénycsóvákat. Néha megtéveszt az ágakon lévő hókristályok csillogása, melyekről visszaverődik lámpám fénye. Olyan, mintha megannyi szentjánosbogár vagy apró lámpás világítana közelebb és távolabb. Milyen csodálatos! Bár lenne időm élvezni ezt a jelenséget! De nincsen, csak szedem a lábamat, néha belekocogva a lejtőbe, hogy minél hamarabb célba érjek és Petinek se kelljen annyit várnia. Sajnos míg nem voltam lendületben, megint komoly dilemmát okozott a fázós kezem: a kesztyűm vékonyabb az előzőnél, és vagy segítem magam a botokkal, de odafagynak az ujjaim, vagy hónom alá csapom a botokat, miközben próbálom melengetni a fagyos végtagjaim. Nagy nehezen bemelegszem, onnantól szerencsére már nincs gond. 

A név nélküli barátságos hóember

Az egyhangú nyiladékon lefelé haladva azzal szórakoztatom magam, hogy férfineveket adok a villanyoszlopoknak, lehetőleg minél extrábbat: így elhaladok Tihamér, Boldizsár, Gáspár, Menyhért mellett is sorban. (Ezt a játékot még a héten találtam ki az Ágasvár kegyetlen emelkedőjén, csak ott az éppen elhagyott fák kaptak neveket). Utoljára egy barátságos hóember marad, akinek nem jut név, csak a botjaimat kapja kölcsön, míg fotózom. Ö már idefelé is üdvözölt minket széles mosolyával.

Még néhány perc marad a végjátékból, lassan a házak közé érek, jégkarmaim aszfalton csikorognak, így le is veszem azt a fél párt a bal lábamról, ami még rajtam maradt. 6 óra tájt lépek be ismét a Kastélyhotel ajtaján a melegbe, Peti ott ül a kanapén és vár. De jól esik megérkezni 11 óra 20 perc menetelés után. Milyen jól esik a barátságos fogadtatás! Átveszem a díjazást, majd elfogyasztom a finom gulyást, amíg Peti idehozza az autót a vadászkastély elé a parkolóból. Még azért gratulálok pár sporinak, főleg a Pegás futónak, hatalmasat küzdött, megérdemli. 

Mindenki megérdemli az elismerést, aki itt volt, harcolt a hideggel, hóval, a vulkáni formák magasságaival, csúszós hegyoldalaival akár futva, akár gyalogosan, szintidőn belül és kívül. Bár összehasonlítási alapom nincs, mert ez az első teljesített Vulkántúrám, esélyes, hogy dobogós a nehézséget tekintve a 19 eddigi között. Menet közben chateltünk Tarnai Mátéval, aki nálam sokkal tapasztaltabb teljesítménytúrázó, ő is hajlik erre a meglátásra. 

Jövőre vajon ugyanitt ugyanekkor? Most egyértelműen nemet mondanék (és biztosan nem a szervezés miatt, mert az kifogástalan volt), de lássuk, mit hoz az engedékenyebb holnap...

Strava link:

Napfényes utakon

 

„Mondd csak pajtás, indulsz-e már,

Erdőre, völgyekre, bércre?

Hogy ha új út szépsége vár,

Mondd, tudsz-e fáradni érte?

Víg szél, ágat lenget a légben,

Tél volt, most a nap tüze éget.”

Kisiskolás koromban az iskolai kórusunkkal gyakran énekeltük ezt a kissé mozgalmi jellegű dalt, aminek itt a második versszakát idézem, és melynek a címe Napfényes utakon. Valamiért már kisgyerekként is kedveltem lendületes dallamát és a hozzám már akkor is – valószínűleg a természeti képek miatt – közel álló szövegvilágát. Előre elnézést kérek a pálos atyáktól, hogy ez a kommunista nóta jutott eszembe a hétvégi Pálos 70 teljesítménytúra kapcsán, de talán híven visszaadja a szokatlanul ragyogó október eleji időjárást (a pálosok szinte mindig kiimádkozzák nekünk), a kíváncsisággal teli várakozást az idei vadonatúj útvonallal és rekordtervemmel kapcsolatban, és azt is, hogy egy ekkora táv teljesítése nem csupa öröm és boldogság, hanem testi és mentális kihívásokkal teli, sokszor kell gyorsan, lehetőleg jó döntéseket hozni. Talán némileg árnyalja a képet, hogy a Bárdos Lajos féle mű (iskolánk és kórusa is az ő nevét viselte) egy norvég népdal feldolgozása.

Idén alig lézengtek a rajtban fél 6 körül, sokan már 5-kor elmentek

Norvég klímáról itt szó sem lesz, mert már a hajnali órán, mikor a Sziklatemplom felé villamosoztam, se éreztem vacogósnak a reggelt a lenge futócuccomban. Idén csak fél 6-kor terveztem rajtolni, úgy matekoztam, hogy még ha kocogok is az első 20 km-en a nagyobb emelkedők kivételével, a pontok már nyitva lesznek, viszont elkerülöm az indulásnál való sorban állást is. Az persze kérdéses, hogy mennyire fogom tudni előzgetni az előttem indulókat a Gellérthegy szűk és sötét ösvényein, de legyen ez az egyetlen problémám.

A gellérthegyi víztározónál még sötétben - köszönöm a képet a pontőrnek

Az első 20-ast tehát mindenféleképpen meg szerettem volna nyomni, hogy esélyem legyen a 12 órán belüli teljesítésre. Ezt tűztem ki idén magam elé, mivel ez az idő tavasszal a Vérkörön is sikerült hasonló távon. Ehhez már arányaiban több futás kell mint gyaloglás, szóval módjával már talán terepultrának is nevezhető egy ilyen teljesítés. Eddigi legjobb Pálosom 13:30 körüli, szóval ez mindenféleképpen másfél óra időnyereséget jelentene, ráadásul icipicivel hosszabb távon, 75,7 km-en (a régi Pálos 70 útvonal csak 74,1 km hosszú volt). De az ember tervez, Isten végez szólás hatványozottan játszik ezen a túrán, ahol egyrészt folyamatosan jól tartják az embert a módfelett kedves pontőrök, valamint egyes helyeken aranyos állati segítőtársaik, így akkor is állok a pontokon, ha éppen nem annyira szerettem volna eredetileg, ráadásul lassan annyi az ismerős, hogy lépten-nyomon beléjük botlom, köszönhetően annak, hogy egyre több ultratávot teljesítek. És elcsábulni csak egy pillanat műve, máris borul az eredeti terv. Hogy végül mivel jár jobban az ember, az persze kétséges... Lehet, hogy többet ér egy-egy jó beszélgetés kellemes társaságban, mint az eszeveszett, embert próbáló iram és a rekord, amit majd a nemlétező kalapom mellé tűzhetek. Pont emiatt is szeretem a teljesítménytúrákat. Amellett, hogy jóval olcsóbb egy-egy nevezés, és egy ilyen Pálos 70 színvonalú túrán az ellátás már-már a futóversenyekét veri, nincs az a hatalmas teljesítménykényszer bennem, hogy bizonyítsak (micsoda paradoxon, hogy a teljesítménytúrákról beszélek, melyeknek a nevében is ott van eleve a teljesítmény szó), van idő körülnézni, fotózni ezt-azt és természetesen beszélgetni is. Nekem ezek mind hozzátartoznak a természetjáráshoz és a futóversenyeken pont erre nincs időm. És nem ciki, hogy néha csak tényleg gyaloglásra futja (jóóó, egy ekkora távon futóversenyen sem). Nem mellesleg az ember hiúságát legyezgeti, hogy sokkal előkelőbb helyen tündökölhet az ember az eredménylistán, már ha van ilyen, és itt van, profi időméréssel egyetemben.

Hajnali fények a Normafán

Kútvölgyi kápolna

Egy ilyen hosszú bevezetés már sejteti, hogy dőlt a terv, nem lett meg a 12 óra, főleg az azon belüli eredmény, de azért nagyon nem bánkódtam a végén, hiszen sok minden először sikerült: világosban beérni, a 18 km-es távon induló húgomékat utolérni (köszönhetően annak is, hogy ők plusz 3 kilométert hozzátettek a távjukhoz), 6 órás misén részt venni. És az utolsó busz is meglett volna, ha érdekelt volna a dolog, de jöttek értünk autóval a szüleim. Szóval ebből azért kikövetkeztethető, hogy mégsem mentem annyira rosszat, annak ellenére, hogy szépen ellazsáltam a túra közepét.

Egészen a Nagyrétig hoztam, amit terveztem, futás laza tempóban, felfelé gyaloglás. Persze ismerősök addig is voltak, rögtön az Anna-réten Mazsi, mint pontőr, köszönt rám némi pogácsa és forró tea társaságában. A jános-hegyi játszótér előtt sikerült utolérnem Somogyi Andiékat, ő az első Pálosát teljesítette eddigi leghosszabb távjaként, és nagyon drukkoltam neki, hogy jól menjen, sikerüljön és pozitív élményekkel záruljon a túra. Olajozottan haladtam előre az ismerős terepen, és ez nagyon jó előjel volt. A hűvösvölgyi Nagyréten azonban megszakadt az iram, mert utolértem Zsoltot, akivel még a Communitas Fidelissimán gyalogoltunk sokáig együtt. Megörültünk mindketten a társaságnak, és mivel hasonlóan jó tempóban tudunk haladni, együtt is maradtunk kis megszakítással egészen az Apátkúti-völgyig. A lejtőket itt-ott megkocogtuk, de többnyire csak gyalogoltunk nem annyira gyenge tempóban. Tehát itt szállt el a tervem, és ezt már akkor is sejtettem. Viszont mivel nem hajtottam agyon magam, lehet, hogy pont azért maradt még a végén energiám behozni valamennyit az itt szerzett lemaradásból. Ezt utólag már nehéz kisakkozni és kár is tépelődni rajta, idén ez így sikerült és azért titkon nagyon is örülök, hogy van, lesz még benne perspektíva ezen az új útvonalon is. És ez azt jelenti, hogy nagyon sokat erősödtem a kimaradt 2 évben. (70-es távot 2019-ben teljesítettem utoljára, 2020-ban kivételesen Pálos 40-en voltam).

A hűvösvölgyi Nagyrét, minden tervek megdöntője

Virágéknál ég a világ, meggyújtották a töklámpást...

Bandukoltunk tehát Máriaremete felé, közben meg szórakoztattam (remélem, nem untattam) alkalmi útitársam mindenféle helytörténeti dolgokkal Solymárról, Sisa Pistáról, a Jegenye-völgyről vagy ami éppen szóba jött. Ha már néha firkálok ilyesmikről, legyen is gyakorlati haszna. Lehet, hogy túlzottan bele is merültem az anekdotázásba, mert lefelé futva a Jegenye-völgy bevezető szakaszán akkorát zakóztam, hogy öröm volt nézni. A bal térdem bánta a dolgot, a kezeim ezúttal megúszták épen. Volt némi kétségem eleinte, hogy végig fogok-e így menni esetleges térdfájással, de szerencsére viszonylag hamar elmúlt az akut fájdalom, csak a seb maradt. A várban kicsit eszegettünk a pont kínálatából, közben a térdem is lemostam és leragasztottam. A holtidőt sikerült kicsit növelni egy a solymári állomásra éppen érkező vonat miatt, de aztán nem volt megállás egészen az Ürgemalomig, ahol én automatikusan balra fordultam volna, de a szalagok és Zsolt is jobbra navigáltak. Természetesen nekik volt igazuk, a zöld jelzés a szaporodó magánterületek tendenciájának esett áldozatul, így máshova terelődött. Ez volt az első komolyabb változás az eddigi útvonalhoz képest (a másik Budaszentlőrincnél, a kolostorromnál volt, ahol idén sokkal észrevehetőbben és ügyesebben tereltek be minket a ponthoz). Hullámvasutaztunk föl-le a Solymári-fal alatt, majd megmásztuk a Kevély oldalában lévő kellemetlen emelkedőt. Idén egy objektumot vettem észre a völgy felső szakaszán (talán bunker és a katonai gyakorlótérhez kötődik?), amit eddig sosem.

Indul a solymári vonat, az viszi el az én galambomat... (nagymamám énekelte ezt a nótát nekünk)

A bunker

Hamarosan elérkezett a pont, ahol végleg új utakra tértünk: a murvabányánál most jobbra, Csobánka irányába fordultunk. Hamarosan rákanyarodtunk a piros jelzésre, mely egészen az Élet házáig, a következő ellenőrző- és frissítőpontig kalauzolt. 35,5 km-rel a lábunkban jól esett a rendkívül finom vöröses színű zsíros kenyér (régi kedvencem) és a kedves kiszolgálás. A szent Jakab pont is itt volt, lehetett útravaló igéket választani. Sajnos ezeket mindig csak utólag olvasom el, de az ideieknek mind volt mondanivalója számomra jelen élethelyzetemben, szóval akár útközben való elmélkedésre is alkalmasak lettek volna. Volt a ponton még egy nagyon cuki öregedő vizsla is, kapott is egy kis simogatást. Találkoztunk egy ifjú, mindössze 11 éves teljesítővel is, aki ráadásul elég kemény tempóban masírozhatott eddig, ha már itt tartott. Sokáig ugyanis azt hittük (ráadásul nem csak mi), sikerült magunkat talán teljesen az élre verekedni, annyira légüres térben jöttünk. Itt Csobánkán találkoztunk először teljesítőkkel hosszú idő után.

Csobánkán egy vizsla fogadott

És természetesen a felülmúlhatatlan zsíros kenyerek

A csobánkai töltekezőpont után sajnos hosszasan bandukoltunk forgalmas aszfaltúton, már ismertem ezt a szakaszt a Piros 65-ről. Aztán nekivágtunk a Csikóvárak oldalának hol meredekebb, hol lankásabb ösvényeken, amiken eddig valószínűleg nem nagyon jártam még. Utoljára talán a 2003-as túravezetői vizsgám keretében volt szerencsém némelyikhez. Mondtam is Zsoltnak, hogy hátravan még a feketeleves a Karolina-árok emelkedőjének formájában. Ott válik igazán csak emelkedővé az emelkedő, ami egészen a Csikóvár és Bölcső-hegy közti nyeregig kitart. Zsolt kicsit belassult, mondta, hogy menjek nyugodtan előre. Mikor felértem, futásra váltottam, de ez már korántsem volt az az olajozott mozgás, aminek valahol a Nagyrét táján búcsút mondtam. Kicsit döcögősen haladtam a kövekkel teliszórt ösvényen a Lajos-forrás irányába, ahol almával vártak. El is vettem egy szép pirosat, és a Bükkös-patakig sikerült is elfogyasztanom sokszori nekifutásra. (Hol almát ettem, hol futottam ugyanis, mikor hogy adta a terep). A Bükkös-patakon való átkelés sem sikerült zökkenőmentesen, a Hokát másodjára is megmártottam (először a Paprikás-patakban sikerült egy hiányzó hídnál való átkeléskor). Mire felértem a Kis rigó vendéglőhöz, nagyjából ki is száradt. Az emelkedőn hagyott el egy rendes futó, aki felfelé is futott többnyire. Nekem jó volt a gyaloglás is, de azért a zsúfolt parkolótól megint nekiiramodtam. A templomnál, amit még sosem láttam ennyire közelről, egy újabb ellenőrzőpont várt egy nagyon szelíd fiatal vörös kandúrral egyetemben. A cica annyira barátkozó természetű volt, hogy a pontőrök még pecsételni is megpróbálták megtanítani. 

A Bükkös-patak völgye fölött

Szentlászlói lovacskák

Jövőre ez a macska lesz a pontőr, addigra megtanul pecsételni

Meglehetősen egyedi csendélet dobozos nápolyival, ikonnal, pezsgőtablettákkal, almákkal, vizesflakonokkal és macskát simogató Danival

Amig a macska próbálkozott én elvonultam a mosdóba rendezni a restanciámat és nyalogatni a sebeimet. Volt pár nyűgöm, ezeket muszáj volt rendbe rakni, mielőtt nagyobb gondot okoznának. Végül belöktem egy adag gélt is, biztos ami biztos. A gélnek, a pihenőnek vagy a cicamosdásnak vagy mindnek egyszerre köszönhetően olyan friss lettem, mintha kicseréltek volna. Éppen tartottam kifelé, amikor megjelent Zsolt. Így újból útitársak lettünk egy darabon (viszont így megint elblicceltem egy elég rendesen futós részt). A Szent László-völgy viszont korántsem annyira futós terep, mint ahogy képzeltem. Inkább vadregényes és némileg technikás, sok apró emelkedővel, patakátkeléssel, rézsűs, néhol sáros utacskával. Szóval futva sem annyira lett volna haladós és legalább így volt idő gyönyörködni is a tájban. Ráadásul tömegek használták ki a szombati jó időt egy kellemes kirándulásra, egymást érték a családok, osztályok, mindenféle turistacsapatok eme nem véletlenül népszerű helyen. Mikor aszfaltra értünk, latolgatni kezdtük, elérjük-e a 3/4 3-kor menő kompot. Úgy saccoltam, nekem futással meglehet. Zsolt is megpróbált velem jönni az aszfaltos szakaszon, de végül úgy döntött, sok lesz ez neki most. Én viszont el is tempóztam egészen addig a pontig, ahol a Telgárthy-rétnél leágazott az utunk az aszfaltról a zöld keresztre és meg kellett másznunk egy dombocskát még Visegrád előtt az Új-osztásnál lévő kilátó irányában. A kilátót nem érintettük, de az ösvényről elsőrangú kilátás nyílt amúgy is a Szent Mihály-hegy és a Duna irányába. Ez az új útvonal pont emiatt is tetszik nagyon, mert eddig is már sok szép panorámás helyet érintett, és a további börzsönyi szakaszon is bővelkedik ezekben.

Lehetne egy sorozatot készíteni a pilisszentlászlói kerítésekből

A vadregényes Szent László-völgyben - nem kicsit feldobta a túra útvonalát

Nem nagyon volt időm most gyönyörködni, mert igencsak nyakamba kellett szedni a lábam, hogy a komp, a pecsét és az esetleges ebéd is meglegyen. Bár az utóbbira nem nagyon volt már remény a szűkös időkeret miatt. Indul a komppara, rakétákat begyújtani, irány a rév! Nézte is a többi túrázó, mi ez a veszett tempó, de nekem ez a komp volt az utolsó remény, amivel még megközelíthetem az eredeti időtervem. Szóval csak egy opció volt, az, hogy elérem. Még úgy is, hogy a pecsételőponton biztosítottak arról, hogy nem csak 3/4-kor van komp a sok turista miatt. Ekkor volt kb. 10 percem a kompig, ami az étteremtől pár száz méterre volt, úgy, hogy még kompjegyet is kellett szereznem. Mondták is a pontőrök, hogy nyugodjak meg és menjek kajálni. Megnéztem a felhozatalt, volt bizonyára, már csak kinézetre is, nagyon finom gulyásleves és vargabéles. Úgy saccoltam, hogy a komphoz gyalog is csak pár perc szükséges, futva ez annyi se lesz, szóval egy vargabéles azért még bele (és belém) fér. A gulyással többet kell pepecselni, így az most kimarad, egyébként se vagyok nagyon éhes. Egyáltalán nem bántam meg, hogy hagytam magam elcsábítani, mert a Palotaház étteremben nagyon jó vargabélest készítenek. Ilyen finomat talán még nem is ettem. Miután csapot, papot és gulyást is hátrahagytam, célba vettem a kompállomást. Tényleg csak pár percre volt, ennyire nem is kellett volna összetörnöm magam. Megkaptam a kompjegyem és az árkádok alatt ülő nénik sütijeiből is válogathattam kedvemre. Molnárkalács, pogácsa, hatlapos, szőlő és még ki tudja mi minden volt a felhozatal, párat felmarkoltam és már futottam is a kompnál kígyózó sor felé. Egyébként óriási ötlet ez a komp előtti vendéglátás, mert így sokkal könnyebb kalkulálni az időkkel és a kompokkal.

Éhen halni ezen a túrán nem lehet

A komp felé futva

Hosszú sor kígyózik a kompra várva

Újabb ismerősbe botlottam, Márton Dani várt szintén a kompra. Kereste Nagy Orsit, akivel együtt ment, de egy ideje már elvesztették egymást. Mondtam, hogy Orsi lehagyott minket még a Szent László-völgyben, de azóta nem láttam, le tudtommal nem előztem. Másik fogas kérdés Orsi eltűnése mellett az volt, vajon kell-e pecsételnünk Nagymaroson vagy az csak indítópont a 18-asoknak. Erre sem sikerült egyértelmű választ találnunk. Miután átértünk, vételeztünk vizet, de közben több telefonhívásom is érkezett. Így hagytam Danit elmenni, úgyis gyorsabb nálam. Húgom hívott, hogy Toronyaljánál járnak, majd az öcsém, hogy vállalkozzon-e 3 gyerekkel a 18 kilométeres távra. Próbáltam lebeszélni arról, hogy lemerülőben lévő telefonnal plusz egy tekerős lámpával  felszerelkezve, két alsóssal és egy felsőssel térkép nélkül próbálkozzon, úgy, hogy életében nem volt még teljesítménytúrán. Javasoltam neki a régi szobi ingerszegény útvonalat (emiatt utólag nem volt túl boldog). Közben igyekeztem felfelé Nagymaros igen meredek utcáin. A szalagok rövid szakaszon levittek a kék keresztről, én viszont ott másztam fel, és így nyertem pár macska- és várfotót, egy kis vizet és helyezett lettem egy Strava szegmensen is mindezzel együtt is. Visegrád várát egyre klasszabb helyekről lehetett megszemlélni, de én nem nagyon engedtem a csábításnak, hiszen már sátraztam is errefelé, annyi fotót készítve, amennyit nem szégyellek. A Köves-mezőnél végre vízszintes lett a terep és próbálkozhattam újra a futással. Néhány szembe jövő cserkészlány helyesen szurkolt nekem. Törökmezőig felváltva futottam-gyalogoltam, jobban ment, mint vártam. Még utána is vitt kicsit a lendület, majdnem a Toronyalja kolostorromnál lévő pontig. Meséltem is a pontőröknek, hogy a GPS nélküli ántivilágban mennyit kerestem különböző túracsapatokkal a kolostort térkép alapján hiába. Aztán most meg tessék, itt van ellenőrzőpontként. Amióta utoljára (már GPS segítségével) láttam, felépült egy kis fából ácsolt szentély is. És a kút, ami végül nem nyelte el a büntetőcsirkét (barátnőmnek van egy haragos képű plüss csirkéje, őt akartuk bedobni poénból), is áll még. 

Egyre szebb a túlpart panorámája

Macska kosárban

Kökörcsinfotó most is lett

A pontról elindulva majdnem benéztem a szalagokat. Az volt a szerencsém, hogy megláttam az előttem pecsételő lányt egy magasles mellett haladni, aztán észrevettem, hogy a szalagok is arra visznek. Nyomába eredtem hát. Már szinte utol is értem, mikor újabb telefonhívást kaptam, ezúttal anyukám érdeklődött arról, merre van a kálvária Márianosztrán. Miközben eligazítást tartottam, a lánynak teljesen nyoma veszett. Viszont hamarosan beért egy futó, aki nem tudom, mennyire örült, hogy később nyúlnak használtam. Mindenesetre nekem remek motiváció volt, hogy ne engedjem el, még ha ő emelkedőn is futott. Én viszont szokásos módon lejtőn voltam jobb és így nagyjából egy tempót mentünk. Egy nagyobb emelkedőn meglett az elveszett lány is. Ezután hármas csapatunk előzgette egymást Márianosztra felé a végjátékban. Mikor kibukkantam a kálváriahegyen, ismerős arcokat pillantottam meg. Tesómék csoportja nézelődött éppen a templom előtt. Pár szót beszélgettünk, majd mondtam, hogy nekem még van egy kis elintéznivalóm lent. Igaz, az előzetes időtervem eddigre már teljesen elszállt, de azért a személyes rekordért még versenyben voltam. Megint futásnak eredtem a kálváriáról lefelé. Ebben most már csak a kis idézetes papírok akasztottak meg, melyeket próbáltam szó szerint kutyafuttában elolvasni. Nos eközben ért utol és előzött le a szemüveges lány. Úgy tűnt, ő valószínűleg más távon van versenyben velem, az idővel vagy önmagával, mindenesetre elég szép tempóban érkezett. Éppen egy kis emelkedő előtt voltunk, ő nekifutott kapásból, én belassítottam kis lendületet venni. Akkorát kaptam, hogy elhúztam simán mellette, meg sem álltam a templomnál lévő célig. Hát a magvas gondolatok most várhatnak másra, meg a hangulatvilágításnak kitett mécsesek is. Egyelőre még teljesen világos van, minek is meggyújtani őket. 

Még egy kilátás, most a Börzsöny irányába - és ez sem az utolsó

Egy panorámás rét Kóspallag felé menet

Toronyalja

Meglehetősen furcsa egy érzés volt még világosban, egész jó tempóban és a távhoz képest jó kondiban befutni a templomudvar kapuján, majd a célba, hiszen még sosem volt rá precedens, pedig ez már a hatodik befutóm itt. Még közben anyukámnak is integethettem, aki éppen a misére készült bemenni. Átvettem a díjazást, még csodálkoztak is a célban a lányok, milyen gyors voltam, pedig azért előttem is volt női befutó, egy biztosan. Végül Orsi is megelőzött, hiszen ő később indult nálam és azért gyorsabb volt icipicit. Szóval csak harmadik nő lettem, de a jó érzés tényleg az, hogy azt éreztem, hogy több is volt most bennem. Hála a sok futásnak, valamint annak, hogy belehúztam idén a teljesítménytúrázásba és ismét teljesítek százas távokat is. És ebből a perspektívából egy 70-es táv, ami régen nekem az abszolút csúcs volt, már nem is olyan harapós. 

Ha még nem unjátok a kilátásokat...

Ismerős csapat a kálváriahegyen

Még leültem kicsit beszélgetni Danival néhány zsíros kenyér és nagyon finom tea társaságában, aztán bementem én is a misére, aminek addigra a fele már sajnos lement. Megjöttem hamarosan húgomék is és együtt elmentünk még palóclevest is enni almás pitével, ami szintén jár még a túra után.

Még egy kis fácit, hogy mi az ami tetszett, mi az ami kevésbé az új útvonalban, illetve mit sajnálok a régiből:

Amit szívesen eleresztettem a régiből: A Pilisszántó és Klastrompuszta közötti szakaszt, illetve a Szob és Márianosztra közöttit - ezeket viszonylag unalmasnak tartottam mindig is.

Amit igazán sajnálok: A Pilis-nyereg megmászását, Pilisszentléleket mindenestől és a kolostorromot, valamint a hosszú gerincet Pilisszentlélek és Basaharc között. Ja is a csobánkai szentkutat is a hangulata miatt és a kilátást a Hosszú-hegyről (megmászni nem annyira szerettem).

Az új útvonal kedvenc részei: A Csikóvár oldala, mivel kevéssé ismerem, a Bükkös-patak völgyébe való leereszkedés egy kis kilátással, Pilisszentlászló, ahol végre megismerhettem a templomot is és persze a Szent László-völgy. Kicsit az Apátkúti is, bár aszfalt és zsúfolt, de szép rétek vannak. Az Új Osztás felé meg megint csodás a kilátás, Visegrád, Nagymaros pedig verhetetlen. A börzsönyi rész meg egyértelműen a kedvencem volt, nem is sorolom tovább - egyértelműen látszik így is, sokkal hosszabb a lista ezen az oldalon. Szóval az új útvonal a nyerő nálam. 

Továbbá tetszik még az arányaiban több technikás meredek felfelé és lefelé, viszont van sok jól futható rész is mellette.

Mi az, ami nem tetszett: Viszonylag sok aszfalt az új útvonalban, még ha jól futható is. (Nekünk 70-eseknek még nem is olyan vészes az aránya, de a 40-eseknek már összesítésben is tényleg elég sok jut.)

Strava link: Futásnak mértem, de végül fele-fele arányban volt futás és gyaloglás a Garmin statisztikája szerint. Így végül meghagytam annak.