Köd előttem, köd utánam - avagy last minute szurdoktúra a Bakonyban

 Mostanában totálisan döntésképtelen vagyok, főleg avval kapcsolatban, hogy mikor, hol és merre túrázzak. De az is lehetséges, hogy egy bizonyos szint után az ember már annyira profi (vagy szeretne az lenni), hogy van 4-5, szinte kész túraterve, és csak be kell ezeket élesíteni az adott pillanatban. Főleg, hogy a sok futkározás miatt a túrázás mostanában a általában a rövidebbet húzta, így volt ideje összegyűlni az ötleteknek. Szerencsés egybeesés, hogy a szintén felgyülemlett szabikat ilyenkor már illik fogyasztani, így idő is szakad a tervek megvalósítására, ráadásul még a visszafojtott túrakedv is túlteng bennem.

Repülő darvak zajos csapata

Szóval tervezgettem, hogy jól elkalandozom, meg sem állok a jó messzi Bükkszenterzsébetig, hogy ott megnézzem Magyarország legnagyobb sziklafalát meg még néhány más érdekességet. Pár éve beszereztem az összes fellelhető Óbükk térképet, de ó jaj, a kiszemelt rész egyiken se szerepelt. Pedig ez is Óbükk a javából. Kiderült, hogy csak és kizárólag ez a szeletkéje a térségnek a Szarvas féle Bükk térképen érhető el. Kedden terveztem indulni, hétfőn meg még ezt a térképet hajkurásztam – szerencsére sikeresen. Aztán jött a feketeleves: megnéztem az időjárás-előrejelzést. Márpedig az sok jót nem ígért erre a térségre: nyirkos köd egész nap, ráadásul hideg is. Felöltözni fel lehet megfelelően, de ha már az ember elbuszozik jó 4 órát az életéből egy ilyen látványosságért, akkor jó is lenne látni azt, nem csak silabizálgatni a ködfátyol mögött. Viszont mivel a nyugati országrészre jó eséllyel napos időt ígértek, mint nyuszit a cilinderből, gyorsan előhúztam a B tervet: a jól bevált Bakonybélt. Busz a szomszédból, látványos táj, sok érdekesség, amit kicsit ugyan ellensúlyoz a mintegy 6 órás buszozás oda-vissza. De legalább az is élvezetes a tájat szemlélve. 

 Másnap a hajnali buszon hiába is próbáltam szemlélni a tájat, mert a sűrű köd miatt nem sok minden látszott, csak felkelés közben tett a napocska némi erőtlen próbálkozást a felhőn való áttörésre. Kezdeti sikertelen igyekezetét megunva aztán fel is adta. Elég reménytelennek tűnt a helyzet. De akár ködben is lehet jót túrázni, meg hangulatos képeket készíteni, nemde? Főleg, hogy az itteni látnivalókhoz nem feltétlen kell ragyogó napsütés.

A dombon legelésző tehenek

Már Bakonycsernye után járt a busz, mikor úgy tűnt, vékonyodik a ködréteg és mintha egyre jobban átszűrődne a napsütés. Hamarosan már csak ködfoszlányok lebegtek a mezők fölött, melyekből itt-ott kibukkantak a dombok és a házak. Jó lett volna fényképen elkapni ezt a egyedi hangulatú stádiumot, de mire Pénzesgyőrben lekászálódtam a buszról, ködnek már nyoma se volt sehol, maradt a ragyogó idő.

Rés a kerítés alatt

Mivel az utam egy erős kaptatóval indult. máris lekívánkoztak a rétegek rólam, pedig készültem párral. Igazából egy póló elég lett volna, de sajnos a legvékonyabb ruhadarabom egy magas nyakú aláöltözet volt, evvel kellett beérnem. Látványban nem volt hiány, ahogy kifelé kapaszkodtam a zöld kereszt jelzésen a falu Kőrisgyőr nevű szegletében. Tornácos házak, legelésző lovak, útszéli kereszt. A kaptatón egy hölgy küzdött felfelé két jókora csomaggal, meg-meg állva. Mikor utolértem, felajánlottam segítségem, de visszautasításra találtam. Azért beszédbe elegyedtünk. Még kb. kétszer próbálkoztam a csomagok miatt, mert azért ketten csak gyorsabban és könnyebben haladtunk volna velük egyetemben, de hát ha nem, akkor nem. Mindenesetre elmeséltem, hogy merre tervezek menni és kiderült, hogy a Kőszoros nevű szurdokot még a helybeliek se ismerik – vagy legalább is ez a hölgy biztos nem. Viszont megtudtam, hogy a környéken minden le van kerítve. Bár ugyan már korábban is olvastam a megszaporodó kerítésekről, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a térképen kiszemelt utamra esély se lesz bejutni. Mentem csak egyenesen a jelzésen a Hudi tanya irányába, gondoltam, előbb utóbb csak lesz alkalmam valahogy bejutni a kerítés túloldalán kínálkozó idilli mezőre és a célom felé hamarosan lekanyarodó útra. Mert a kerítés ellenére az ott volt... 

Az idilli rét, ahol az utam indult a szurdok felé egy kerítésmászás után

Kb. az utolsó letérési lehetőségnél megláttam, hogy a kerítés és a talaj közt van egy hézag egy helyen, amin kis ügyességgel át is férhetek. Magánbirtok ide-vagy oda, a szurdok nem várhat, laposkúszásban átmásztam a kerítés alatt, magam után rángatva a hátizsákom és az egyéb holmijaim. Ezzel tehát megvolnánk, haladhatunk is egyenesen, a kitaposott úton a szurdok felé. Sajnos az örömöm nem sokáig tartott, az erdő sarkán túlhaladva feltűnt, hogy az út egyenesen egy külön elkerített szarvasmarhatartó telephez tart. A kerítés túloldalán meg máris figyelmes lett rám egy négylábú, és felém tart. Remélhettem csak, hogy szándékai barátiak... (Eszembe is jutott a cserháti területőrző tehén.) Szerencsére sikerült gyorsan tovaosonnom a telep mentén a közeli erdő irányába, ahol nem kis meglepetésemre újabb kerítés állta az utamat. Előtte nehezítésként még egy kisebb mocsaras terület is feketéllett. A marhatámadást sikerült kibekkelni, a bakancs megmerítését sajnos nem – máris zubogott be az egyik tetején a sötét lé. Szerencsére viszonylag gyorsan kilábaltam innen, folytathattam az újabb alkalmas hely keresését a kerítésen való átjutáshoz. A legrosszabb verzió az volt, hogy visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Végül akkora mázlim volt, hogy megint megláttam egy hézagot, valamivel persze kisebbet, mint az előző. Éppen akkora volt, hogy azon még át tudtam préselni magamat. A hátizsákom ma kicsit bucibbra sikeredett nálam, így az nehezebb falatnak bizonyult, de azt is sikeresen áttuszkoltam a lyukon. 

Hevenyészett, ki tudja mikor kifestett tanösvény vezet végig a szurdokon

Rendben, akkor most bent vagyok az erdőben, jó ég tudja, lesz-e erre út, vagy újabb kerítés vagy sűrű bozótos állja majd az utam. De egyelőre legalább szabad a pálya ahhoz, hogy iránymenetben megközelítsem a szurdokot. Nemsokára próbálkozásomhoz jobbról egy út is kínálkozott, így máris könnyebb volt a haladás. Hamarosan újabb kerítéshez értem, az út egy ága bement két lekerített terület közé, a másik, kevésbé markáns nyom a kerítés mentén haladt tovább. Nekem persze az egyértelmű tetszett, de egy kanyar után akkora kerítéslabirintus tárult a szemem elé, hogy feladtam az ebbe az irányba való próbálkozást. A térképet megnézve is úgy tűnt, hogy a kerítés menti út lesz a helyes. Követtem tehát a kerítést és a patakmedret, melynek előbb-utóbb a Kőszorosba (más néven Kőszoros-völgy, Öreg-folyás szurdoka vagy Öred-Séd szurdoka) kell torkollnia. Korábban ez a patak állandó vízhozammal bírt, mostanra már csak időszakos vízfolyás. Fentről a dombról legelésző vagy éppen mélázó tehenek szemlélték próbálkozásomat. Egyszer csak kezdett vadabbá válni a szemközti hegyoldal és feltűnt egy kopott kék T jelzés az egyik fán. Én azon nyomban orra is buktam első örömömben egy kiálló gyökérben vagy kődarabban. Sikerült ráesnem arra a térdemre, amit az előző vasárnapi terepfutóversenyen elég csúnyán megütöttem. Egy darabig kétséges volt, hogy fel tudok-e állni. Ha itt maradok ennek a félreeső, majdnem, hogy ismeretlen szurdoknak a minden emberi létesítménytől távol eső felén, kerítésektől körülvéve, senki sem talál meg, maximum a messzi teheneknek próbálhatok átkiabálni. De szerencsére, bár fájdalmasan, sikerült továbbindulnom. Az első nehéz lépések után kezdett bejáratódni a gépezet, de most már duplán kellett figyelnem a nem könnyű terepen. Itt-ott feltűnt egy-egy nem éppen friss jelzés, és hogy a gyanútlan túrázót jól megtévessze, néha a kerítés túloldalán is volt egy-egy. El is gondolkoztam, hogy akkor most újabb mászás jön? Na azt nem! Aztán feltűnt ezen az oldalon is a tanösvény jel és a kékhez hamarosan piros jelzés is társult. Ismertető tábla azonban egy sem volt, csak néhol számok (talán valami vezetőfüzet van hozzá vagy online QR-kódok – bár erre utaló jeleket nem láttam), ennek köszönhetően felkészületlenül lemaradtam az olyan attrakciókról, mint a szurdok hasadékbarlangja vagy a pihenőhely az elágazásnál. (Ha egyáltalán volt, olyannyira gondozatlannak tűnt ez a tanösvény.) Útközben azon töprengtem, hogy vajon járhattam-e már itt. 

Mert jó esély van rá, hogy pont ide tévedtünk be 2002/2003 szilveszterén, mikor még ifjú voltam és bohó, és képes voltam erdei szilveszteri bulikat szervezni. Már az odaút sem volt zökkenőmentes, mert a környékbeli gazdák elkerítőszenvedélye már akkoriban kezdett kibontakozni és úton-útfélen villanypásztorokba botlottunk. Emiatt kerülnünk kellett, aztán a jelzést is elvesztettük, ami egyébként sem volt nagy kunszt, lévén, hogy elég gyatrák voltak a felfestések, és még bőven a digitális korszak előtt voltunk – azaz papírtérképpel próbálkoztunk eljutni szállásunkra, a Ráktanyára, felszerelkezve jó nagy hátizsákokkal, pluszban hálózsákokat tartalmazó nejlonzacskókkal és egyéb hasznos dolgokkal. Helyismeretünk nulla volt, így aztán hamarosan egy mély és felettébb csúszós árokban kötött ki díszes társaságunk, ahol jelzések már nem voltak, de cserébe volt jó sok sár, minek köszönhetően mire nejlonzacskóstól, mindenestül kivergődtünk innen, pont úgy néztünk ki, mint a dagonyafürdőt vett vadmalacok. És még csak éppen elkezdődött a buli... Elképzelhető, hogy mire néhány nap múlva hazaindultunk, a Volán sofőrjei húzták ám a szájukat, mikor fel akartunk szállni a buszra. Voltak még különös történések, például a Ráktanya és Pénzesgyőr között megtett 25 km, némi kutya- és libatámadással fűszerezve, elhagyott mobiltelefon keresése a sötétben, valamelyest kapatos állapotban (nem lett meg, szóval lehet, hogy még ott figyel Pénzesgyőr határában), elveszett sütemények, melyek utolsó nap kerültek meg a pocsolyákba fagyva, vagy az elhagyott ezresek, amik aztán a nadrágom bélésének legaljából kerültek elő mosás után, és még sorolhatnám.

A nosztalgiázásra nem sok idő maradt, mert koncentrálnom kellett az egyre fifikásabb terepre. Meg is állapítottam, hogy már bakancsban talán nem is tudok közlekedni. Bár pont ez volt a hely, ahol nagyon örülhettem, hogy masszív bakancsban jöttem, hiszen nem csak bokatörő részek voltak, hanem olyanok is, ahol a kövek közt megbújt néhány trükkös pocsolya. 

Sziklatorony bukkan elő a semmiből szinte

A szurdok leglátványosabb része

Egy elágazásnál gondolkodóba estem, hogy akkor most kanyarodjak balra, vagy haladjak az árok egyenes részében, de a GPS egyértelműen a lekanyarodó ágba invitált. Érdekes módon az online térképek jeleztek eligazító táblákat, de ezeket én nem láttam (lehet, hogy csak nem figyeltem eléggé...) Az egyenes ág lehetett, ahol mi anno kivergődtünk az árokrendszerből pont valahol a Ráktanyánál. Már nem emlékszem, ott volt-e valami látnivaló, de a lekanyarodó ág egyre vadregényesebb és izgalmasabb lett. Néhány fatörzsön kellett átmászni, majd egyre impozánsabb sziklaalakzatok szegélyezték az utat. Egy újabb kanyar után egy jókora sziklatorony magasodott fölém. Ahogy továbbhaladtam, akadt még néhány nagyobb kődarab, aztán szépen lassan kezdett lecsengeni a táj szurdokszerűsége. Az ösvény vonalvezetése nem lett egyértelműbb – bár eddig az árok azért kijelölte a haladás irányát. Most azonban, hogy a csapás (ha volt egyáltalán ilyen) kikapaszkodott belőle, nagyon figyelnem kellett, és a telefonomat is segítségül kellett hívnom. Szerencsére elértem egy szélesebb szekérutat és innen már nem volt gond a tájékozódással. Hamarosan meg is pillantottam egy házikót, az úgynevezett Némettanya épületét. Közeledve hozzá bele is torkollott az utam a piros jelzésbe. A tetszetős réten egy terepjárón és egy drónozó srácon kívül senki se volt. Fontolgattam, hogy haladjak-e tovább a piroson vagy kanyarodjak le a balra tartó útra, végül is az utóbbi mellett döntöttem. A Középső-Hajag irányába szerettem volna eljutni és ott megnézni pár olyan attrakciót mint a volt szovjet katonai bázis, a lezuhant szovjet és magyar gép emlékműve, aztán még a hegyi tanyák közül legalább az Augusztin-tanyához el szerettem volna zarándokolni.

A szurdok arcai

Érdekes ennek a tanyavilágnak a története. Azt gondolná az ember, hogy tanyák leginkább az Alföldön fordulnak elő, de Magyarországon léteznek nem síkvidéki tanyák is. (Például Pannonhalma környékén is találkoztam ilyen településrendszerrel). Az itteni tanyarendszer kialakulásának történelmi okai vannak, a szentgáli határhoz tartoznak ugyanis. Szentgált pedig már az Árpád-korban is vadászok lakták és elrendeltetett, hogy 40000 holdnyi területen vadásszanak, valamint lássák el az uralkodói udvart vadhússal, szőrmével, bőrökkel. Cserébe részleges nemesi jogokat kaptak. Ezen a területen a 18. század végén tanyarendszer kezdett kialakulni, mivel a nagy távolság miatt nehéz volt megművelni a földeket. Egészen az ötvenes évekig gazdálkodtak a tanyabirtokosok mintegy 128 tanyán. Ezután államosították a tanyákat és a legtöbb család visszaköltözött a faluba. Sajnálatos módon ezzel a legtöbb tanya pusztulásnak is indult, de szerencsére pár hírmondó még akadt. Például jelenleg a Ráktanya kulcsosházként és az Augusztintanya kulcsosházként működik (a tanyák a tulajdonos családneve után kapták a nevüket). Vannak más lakott tanyák is, van ahol gazdálkodnak is (pl. Gyenespusztán).

Némettanya

Sajnos a kiszemelt út nem megfelelő irányba fordult, viszont lejjebb láttam egy másik erdészeti utat, ahol fakitermelés zajlott a nyomokból ítélve, így visszamentem ide és ezen próbálkoztam. Miután az út felkapaszkodott a közeli domboldalra, el is vesztettem a nyomot. Mérgelődtem is magamban, hogy emiatt kár volt letérni a másik útról. Na mindegy, visszamenni kedvem már nem volt, így maradt az iránymenet lehetősége. Sikerült is levágni az online térkép által jelzett, de valóságban nem létező útkanyart és a túloldalon becsatlakozni az ott már egyértelmű útba. Innentől már sima ügy volt az útvonal követése. 

Gyenespuszta épülete

Ezt néhol csak a semmiből felbukkanó, de a Locusomon lévő turistautak.hu térképen nem létező jelzések zavarták meg, például Gyenespusztánál, ahol egy piros T tanösvényjelzést és egy sima piros jelzést láttam felfestve. Ezeket követtem elég sokáig, míg el nem értem a piros kereszt jelzést. (Egyébként a tanösvényt, ami a Ráktanya tanösvény egy ága lehet, a Locus is jelzi, csak nem egészen Gyenespusztától. A P jelzés meg a Közép-dunántúli Piros régi vonalvezetése, amit nem festettek le, ez valóban erre ment. Az útvonalat 2017-ben azonban módosítani kellett, mivel helyi gazdálkodók bejelentés nélkül elkerítették a P jelzés Öreg-folyás és Gyenespuszta közötti 1200 m hosszú szakaszát és a P+ jelzés egy szakaszát Ráktanya és Pénzesgyőr között (pont ahol mi már 2002-ben is nehezen tájékozódtunk és lépten-nyomon villanypásztorokba botlottunk).

Egy itt felejtett piros

Voltak egyéb furcsaságok is jelzésügyileg: a P+ máshol kanyarodott le valóságban (vagy jobban mondva máshol is lekanyarodott), mint a térképen. Aztán már a Középső-Hajag aszfaltos szerpentinjén fölfele tartva egész különös Pepsi Cola emblémára vagy éppen behajtani tilos táblára hajazó jelzések bukkantak fel. Először azt hittem, hogy ez valami tilalmat jelöl az éppen dolgozó favágók miatt, vagy esetleg a szovjetek festették fel, hogy a kíváncsi turistáknak elmenjen a kedve az objektum megközelítésétől, de valószínű, hogy egyik verzió sem nyert. Ráadásul a színek elég változatosak voltak: volt sárga-piros, sárga-zöld, de sárga-sárga vagy éppen piros-piros félköröket tartalmazó jelzés is. Valószínűbb, hogy ezek is tanösvények jelzései – legalábbis a Mapy térképe alapján. Csak éppen táblák nincsenek hozzájuk, szóval nem jöttem rá, mit akarnak tanítani. Volt egyébként a piros kereszt/piros barlang jelzés elágazásánál egy valós tanösvény is, immár táblával. Majdnem el is mentem arra, annyira hívogató volt, de aztán rájöttem, jobb lesz nekem a katonai objektumhoz vezető, jócskán emelkedő aszfaltcsík.

Pepsi cola jelzés

Egyébként futó szemmel nézve ez a bakonyi terep egyáltalán nem tűnt fifikásnak, egészen Vértes-szerű, leszámítva talán a nehezen futható (és egyáltalán járható) szurdokot vagy a technikásabb köves-csúszós völgyeket mint a P négyzet lesz Bakonybél irányába.

A hópárduc lakosztálya, azaz a BARSZ támaszpont

Mikor végre felértem a hegy tetejére, ahol az egykori szovjet BARSZ (hópárduc) kommunikációs rendszer egyik állomása állt, kicsit bekukkantottam az elhagyatott tankgarázsok és őrbódék világába, de mivel egyébként tilos lenne bemenni, meg már láttam is ilyet párszor, nem időztem sokáig. A főattrakciókat, az antennatornyokat, már úgyis rég lebontották. Tovább is indultam a lezuhant szovjet repülő emlékművéhez, de már szemüveggel is benézem a térképet simán, így sikeresen megkerestem egy geoládát (vagyis inkább a helyét) helyette. Közben kicsit kavarogtam ezen a fura jelzésű ösvényeken, meg eltérítő hadműveletként Petivel is telefonáltam. Arra kellett jutnom, hogy ezeknek az ösvényeknek tényleg nincs sok teteje – max. annyi, hogy a Középső-Hajag tetején vannak. (Érdekes módon az 50-es években kiadott kalauzomban a hegyet még Fekete-Hajagnak hívják.) Végül lerogytam egy kopjafa tövébe a S jelzés mellett, hogy végre igyak röpke pár óra leforgása után – ugye ezt el szoktam felejteni menet közben. Közben fotózgattam az avarba bebújt bodobácsokat. 

Mikor befejeztem a csevegést, fotózást, ivást és minden más mellékes tevékenységet, nekiindultam a sárgának, ami egyben a Dornyai Béla emlékút egy szakasza is. Adótornyok mellett haladtam el, majd nemsokára megérkeztem a nyiladékhoz, ahol a szovjet repülős emlékmű valós helye van. Sokat nem kellett keresni, de nagy bánatomra a kő már téliesítve volt, így nem láttam a feliratot. Koszorú azért így is volt eléje helyezve, állítólag minden évben megkoszorúzzák az emlékhelyet. Ezen a helyen zuhant le 1973-ban három MIG 21-es szovjet vadászrepülőgép is egy hadgyakorlat során. Mind a három pilóta az életét vesztette. Valószínűleg a rossz látási viszonyok miatt csapódtak be a gépek a hegybe, de lehetséges, hogy az irányítók hibája is közrejátszott a balesetben. A jegyzőkönyvek titkosak, nehéz a kutatóknak bármit is kideríteni.

A szovjet pilóták emlékköve letakarva

Visszatértem a turistaútra és haladtam az Augusztin-tanya irányába. Egy lesre menet közben felmásztam, hogy még jobban szemügyre vehessem a hegyhátról nyíló kilátást a Kőris-hegy csoportjára. Innen ésszerűsítettem az utat egy közvetlen jelzetlen útra való letéréssel a Vass Zsigmond emlékmű felé. Az emlékmű kerítés mögött van egy elég szép helyen, de egy kapun keresztül át lehet jutni hozzá. Vass Zsigmond őrnagy MIG-19PM gépe 1968 őszén szenvedett balesetet egy elfogási parancs teljesítése közben irányítói hiba miatt. Mint a szovjet gépek esetében is, itt is napokig tartott a keresés, mivel azt hitték, hogy a vadászgép a Balatonba zuhant, valamint a rossz idő is nehezítette a kutatást. Végül egy vadász találta meg a roncsot.

Vass Zsigmond emlékműve

Visszatértem megint a jelzésre és újfent az Augusztin-tanya felé vettem az irányt. Nemsokára meg is pillantottam az épületegyüttest. Bár csak egyre emlékeztem, a tisztáson több ház is állt, egy gerendaház viszonylag friss építésű lehet. A valamikori turistaház mögött kis pihenőhely van kialakítva, előtte egy kopjafa Veszprém megyei neves turisták emlékére. Silabizálgattam a feliratot, hátha meglátom nagypapám testvérének nevét. De sajnos róla nem emlékeztek meg, pedig elég sokat fáradozott a Veszprém megyei turistáskodás, tájfutás fejlesztésén, még a Vártúrák kalauza nevű könyvhöz is felkérték társszerzőnek. Persze lehet, hogy voltak-vannak nagyobb nevek az övénél, annyira nem vagyok otthon ebben a témában.

Augusztintanya

Nem volt kedvem a P négyzet jelzésre a korábbi úton visszamenni, így levágtam az utat az egyik csinos ház irányába. A jelzést elérve meredeken, sűrű bozótosban ereszkedtem egy sziklakapun keresztül egy völgybe, amit Fehér-kő-ároknak hívnak. Néhol csalánosban gázoltam az amúgy is köves völgytalpon, saras foltokat kereszteztem, fatörzseken kellett átkelni, szóval meglehetősen viszontagságos volt az út. Egy helyen a kidőlt fákon való átkeléskor sikerült egy piruettet is bemutatnom egy csúszós törzsön – biztos lesz néhány kék foltom ennek eredményeként is. (Büntetés a második kerítésmászásért is, ugye-ugye?) Amúgy pedig a völgy meglehetősen látványos, mivel több helyen is névtelen vagy nevesített sziklaalakzatok mellett haladhat a turista. Ilyenek például a Fehér-kő, Szökrényes-kő, valamint a Hegyes-kő. Nagy sokára szelídülni kezdett az árok és az utóbbi szikla után ki is jutottam belőle, amit egyébként egy hidacskán kellett volna megtenni, de volt egy sokkal egyértelműbb nyom a száraz patakmedren keresztül. A hídhoz azért visszamentem fotózni – tavaly még sokkal rosszabb állapotban volt. 

A Fehér-kő-árokban

Jobbra tőlem egy lekaszált mező volt látható – ez lesz a jövő évi cserkésztábor helyszíne. A neve Pipa-rét. Kicsit körüljártam és készítettem fotókat Márknak. Egy faágon találtam két ázott törülközőt. Talán még a nyáron itt táborozók hagyhatták el, mert valószínűtlen, hogy bárki ide járna fürödni, ahol egy fia vízfolyás nincs. A táborhelymustra után mentem tovább a Szentkút felé. Már nagyon korgott a gyomrom, ideje volt enni is valamit. Mivel a buszig még volt elég időm, fotózgattam, nézelődtem és persze eszegettem is ezen a végtelenül nyugalmas helyen. Hosszú idő után itt találkoztam először emberekkel, de hétköznap lévén alig-alig járt erre bárki is.

Virágok és növények

a Pipa-réten

Szentkút Bakonybél mellett (Borostyán-kút)

A többszemélyes macskarandi egyik résztvevője

Mikor végeztem, szépen besétáltam a faluba. Még fél órám volt a buszig, gondoltam betérek gyorsan az apátsági ajándékboltba, hogy vásároljak karácsonyra egy kevéske ajándékot. A húgom is szeretett volna teát és/vagy mézet, Petinek is jól jött volna egy-két söröcske. De sajnos csak és kizárólag ezen a napon a bolt és minden, ami az apátsággal kapcsolatos, rendkívüli okok miatt zárva volt. Az időmet így avval töltöttem, hogy megnéztem a haranglábat és a Nepomuki János szobrot, valamint megfigyeltem egy különös macskarandit is. Macska úr egyszerre több vasat is tartott a tűzben, egy (már hasas) macskahölgy ugyan távozóban volt, de egy másik a napsütötte kőkerítésről bájosan hunyorgott az udvarlóra.

Az apátsági templom

Ideje volt már nekem is távozni a buszmegálló irányába és felvenni a kabátot, mert kezdett hűvösödni az idő érezhetően. Forró teát kortyolgatva vártam a pesti buszt, ami hamarosan be is gördült. A buszvezető már ismerősen üdvözölt, mondta, hogy jó hamar megjártam az utam. Hát végül is belefért egy félmaratonnyi táv nagyjából 10-től 14 óráig és szinte minden látnivaló, amit érinteni terveztem.

Megint szép napot zártam, elégedetten szemléltem a fűtött buszból, ahogy leszáll lassan az éj és vele együtt előkúsznak az első ködfoszlányok.

5 peaks of Budai

 Szeretem az olyan futásokat (is), ahol nemcsak A-ból B-be kell eljutni, hanem közben feladatokat is meg kell oldani. Főleg, ha azok kimondottan az útvonaltervezésről és a tájékozódásról szólnak. Igaz, ilyenben legutoljára akkor vettem részt, amikor egyetemista koromban pár hónapig tájfutottam. Azóta is nosztalgiával gondolok a szinte nem is létező tájfutómúltamra és magam se értem, miért maradt csak ennyiben.

Csanya peaks of sorozata pont ilyesmi feladványt nyújt az egyszeri terepfutónak bóják és tájoló nélkül, sokkal inkább térképalkalmazások böngészésével. Sajnos a Börzsönyös kihívásra pont az utolsó előtti pillanatban bukkantam rá. Azon nyomban, első fellelkesülésemben össze is dobtam egy útvonaltervet (a feladat ezen része legalább ugyanolyan élvezetes legalább számomra, mint ott lenni és teljesíteni a távot, sőt, biztos vannak bizonyos pillanatok, amikor azt kell mondjam, sokkal, de sokkal élvezetesebb...). Csak utána olvastam el, hogy a teljesítésre mindössze pár napom van vagy annyi sincs, tehát erről a buliról tulajdonképpen lemaradtam. Pedig pöpec kis futásnak ígérkezett, jó sok szinttel, simán lehet, hogy inkább egy látványos túra kerekedett ki volna belőle - a bőven mért szintidő, 6 óra lehetővé tette volna ezt is. Olyan csúcsok lettek volna benne, mint a Saj-kút-bérc, Hollófészek, Bárány-bérc, Málna-hegy, melyek a Börzsönynek számomra egyik legkedveltebb területén, Diósjenő szomszédságában, helyezkednek el. Ráadásul ezek közül csak a Hollófészek oldalában jártam eddig, szóval lett volna benne újdonság bőven.

De kár is ezen búslakodni, mert hamar szembejött velem az újabb kihívás, a 5 peaks of Budai, és ezért még nagyon utazgatni sem szükséges. Mondanom sem kell, az útvonaltervvel nagyon gyorsan megvoltam, a legerőtakarékosabb változat kb. 14 km-ből ki is jött. Egyedül azt sajnáltam, hogy a tiltott terület pont az egyik legkedvesebb futóterületemet is magába foglalja a Budaörsi Kopárok területén.

De hogy azok is értsék, akik még sosem vettek részt hasonló terepfutó-kihívásokban, gyorsan elmagyarázom, miben is áll a feladat lényege: van egy bizonyos számú hegycsúcs, melyeket egy adott hegység területén tetszőleges sorrendben, egy adott szintidőn belül fel kell keresni. Hogy annyira ne legyen egyszerű a feladat, ezek a csúcsok csak ritka esetben érhetők el turistaúton, egyáltalán úton. És még hogy ennél is nehezebb legyen a futó dolga: van egy kötelező szakasz, amit akármilyen irányból le kell futni, és egy tilos terület, ahova a lábát is tilos betenni. Ezeken a kereteken belül azonban minden a futóra van bízva, hogy hány kilométerből, mekkora szinttel, kör- vagy lineáris útvonalként hozza ki végül a tracket.

A kihívás annyiban is kedvező volt számomra, hogy a hegység déli szekciójára összpontosult, ami ugye egyrészt közel is esik, másrészt némi gőggel állíthatom, hogy hazai pálya, mivel lévén beképzelt budai úrilány, elég gyakran futok itt. Hogy aztán hogyan töri le az ember szarvait egy ilyen laza hétvégi futómókának szánt "nem is instant és nem is verseny", arról szól ez a történet.

Kilátása Rupp-hegy tetejéről - ahol elég gyakori vendég vagyok mostanában

Mint ahogy fent írtam, a tervezés ment mint a karikacsapás. A felkeresendő hegyeket, a Rupp-hegyet, Kakukk-hegyet, Farkas-hegyet, Meredek-csúcsot, Hunyad-ormot, hellyel-közzel mind el tudtam helyezni egy képzeletbeli Budai-hegység-vaktérképen, még ha nem is százszázalékos pontossággal. De azt legalább tudtam, merre is keressem őket. Magabiztosságom némileg árnyékolta, hogy a magaslatok közül úgy tűnt, mindössze csak a Rupp-hegyen jártam eddig, de ott legalább egy fél tucatszor is az elmúlt egy évben. Előtte még csak nem is ismertem. Viszont ezalatt a rövid idő alatt futóként is megbarátkoztam vele és már nem okoz gondot a csúcsára való felfutás, ami körülbelül egy éve még komoly (és szinte teljesíthetetlen) kihívásnak tűnt. Mivel ez a barátságos orom esik amúgy is a legközelebb nekem, ésszerű volt, hogy vele kezdjek. Innen tulajdonképpen adta magát az útvonal - a Rupp-hegyhez a Kakukk-hegy esik a legközelebb, ahonnan a Farkas-hegyhez is könnyű tenni egy kiruccanást. És a Kakukk-hegy kivételével végig lehet a turistaút-hálózatot használni. Mint kiderült, a Farkas-heggyel is kötöttem már sokkal régebbire nyúló személyes ismeretséget, csak erről eddig keveset tudtam. Legalábbis az a tény, hogy a magaslatot, amin az ikonikus repülőszárnyak állnak, így hívják, valahol eddig elsikkadt, pedig nem keveset böngészgetem a térképet, ráadásul a hajdani vitorlázórepülőtér mementójához már zsenge gyerekkoromban is többször elvittek a szüleim. Szerencsére mióta futok, előszeretettel keresem fel ezt a Kopárok tetszetős vidékét, így nagyjából itt is tisztában vagyok a terepviszonyokkal. Innen a piros majd sárga turistautakon (hogy a védett területet még csak véletlenül se érintsem) jutok majd el a Meredek-csúcs közelébe, amit először majd egy jelzetlen úton, később tökön-babon keresztül közelítek meg. A Meredek-csúcsról nagyjából annyit tudtam, hogy valahol Makkosmária, vagy a János-hegy felé kell keresni. Némileg bekavart a másik M betűs csúcs, a Magas-kő neve is. Rémlett, hogy mikor túravezetőnek tanultam, kerestünk a gyakorlaton valami sziklákat az oldalában. Vagy egy másik M betűs hegy oldalában... Ez már sosem fog kiderülni. A lényeg az, hogy ezt a csúcsot is szépen fel lehetett fűzni az útiterv gyöngysorára, amire zárószemként a Hunyad-oromnak kell majd kerülnie, de előtte fel kell helyezni még a Libegő alatti kötelező meredek lejtőt is. Igazából nem bántam, hogy a kötelező elemből lejtő lesz és nem emelkedő, de mivel csak felülnézetből ismertem eddig, nem tudtam, pontosan mire számítsak. Csak derengett, hogy jóra semmiképpen se... A slusszpoén, a Hunyad-orom pontos helye is csak nagyjából volt meg, ez is még tájfutó múltamból rémlett. A szintvonalak alapján első ránézésre se tűnt nevetségesen lebecsülendőnek. Nem nagyon hiányzott ide a végére, de aki ugye könnyebb végéről fogja meg a munkát, számítson meglepetésekre.

Mivel az útvonalam még 14 km-re se jött ki, mások meg 20-30 km-t terveztek menni a kommentek alapján, úgy éreztem, én sem úszhatom meg ennyivel. Bónusz feladatként, és ha már úgyis elrobognék majdnem mellette, megkeresem majd az ún. KFKI kőedényt, ami már régóta izgatja a fantáziámat. Hogy mi is ez pontosan? Igazából senki se tudja, egy tereptárgyként szerepel egyes online térképeken és maga a megtaláló se tudta hova tenni miben létét. Nem én lennék, ha nem keresnék meg minden ilyen csip-csup dolgot, amit a térkép mutat.

Még így is nagyjából csak 3 órás időkerettel terveztem, ami bőven belefért a nagyon megengedő 6 órás szintidőbe. A vasárnap délelőttöt szemeltem ki a teljesítés időpontjának.

A Gazdagrét feletti Szentháromság-szobor

Reggel, kipillantva az ablakon tejszerű köd látványa fogadott. Bosszankodtam is, hogy bezzeg tegnap hét ágra sütött a nap! De elszántságom ez se befolyásolta, 9 előtt útnak is indultam. Gazdagréten egyszer csak kibukkant a busz a ködből, mindenhol ragyogó napsütés. Éljen az inverzió! Az Irhás-árok aljánál gyorsan le is pattantam a buszról, és a Szentháromság-szobor előtt előkészítettem magam az indulásra: kabát a zsákba, hiszen emelkedővel kezdünk, nem is akármilyennel.

A Rupp-hegyig egy berzenkedő kiscicával van dolgunk, de onnantól egy vérmes vadmacska mutatja meg a körmeit, ha az emelkedőkkel szeretnénk szembeszállni, én legalábbis nagyjából így látom mostani tudásom szerint. Egy éve még maga a hegycsúcs is minimum egy mérges kandúr volt számomra, de most már bájos cicuskává szelídült. Miközben felfelé caplattam, a hegy alatt parkoló autó mellől egy terepfutó küllemű úr kérdezett rám, hogy nem 5 peaks teljesítő vagyok-e? Mondtam, hogy talált, süllyedt, és még biztos találkozunk az út során. Gondoltam, gyorsan beér majd a kolléga, hiszen azért felfelé nem vagyok egy gyorsvonat. A Rupp-hegy tetején lőttem néhány fotót a ködben úszó városról, aztán indultam tovább, miután kigyönyörködtem magam a látványban. 

Már megint turiztam...

Még itt zárójelben megemlítem, hogy a teljesítés egyben (tényleg majdnem) új cipőm, egy On Cloudultra próbafutása is volt, amit pár napja turiztam. Mert az embernek lányának sosincs elég futócipője se... Szerencsére a Háda nem nagyon volt tudatában az árazásnál annak, mit is árult. :-)

Igyekeztem megfutni az emelkedőket, amiket eddig futva csak lejtő oldalukról ismertem. Szóval tudtam, hogy nehéz küzdelem lesz. Egészen az erdős rész aljáig bírtam szusszal, pedig még ezt se néztem ki magamból. Innen azonban győzött a lustábbik énem, gyaloglásra váltottam az egyre szilajabbá váló kaptatókon. Az erdőből kiérve egy olyan utcára jutunk, ami minimum 20%-os, emelkedővel, de inkább még meredekebben közelíti meg a Frank-hegyi Turistaházat. Mikor lesz az, amikor majd ez az utca is barátságos cicaként dörgölőzik hozzám? És nem csak akkor, amikor lefelé száguldozom rajta...

A ködtenger felett

A Rupp-hegy vasasztala manapság zászlórúdként szolgál (mögötte kis Szomszédok-utóérzés)

Miután felértem és kifújtam magam, jöhetett újra a futás, telefonnal a kézben, mert hol fotóztam, hol tájékozódtam a Kakukk-hegy irányába. Szerencsére az utóbbi nem volt túl bonyolult, egy jelezetlen ösvényen kellett bemenni egy vadlesig, etetőig, illetve sózóig, ott balra kanyarodni egy igen tetszetős kanyargós ösvényen. Elsőre el is vétettem ezt a balkanyart, de szerencsére gyorsan kapcsoltam. Hamarosan le is vadásztam a második pontot. Nem is értettem, hogy lehet, hogy eddig még sosem vetődtem el ide gombászás, futás vagy túrázás közben, a kereszteződésben álló vasoszlophoz, mely a tulajdonképpeni csúcstól kicsit odébb helyezkedik el. Létezik, hogy tudnak nekem újat mutatni a Budai-hegységben, melyet gyerekkorom óta járok szakadatlanul? Úgy tűnik, igen, Csanyának sikerült...

Ahogy visszafelé robogtam, már jött is szembe a kolléga sebbel-lobbal, mondtam neki, hogy jó úton jár. Igyekeztem tovább a Farkas-hegy irányába, először egy jelzetlen ösvényen, majd a sárga körön. Itt mögém került két futó srác, így sikerült egész jó tempót mennem, nehogy már leelőzzenek. Először azt hittem, ők is a kihívást teljesítik, de aztán a repülőszárnynál simán továbbmentek. Én viszont letértem a turistaútról ezen a nyúlfarknyi szakaszon, ahol büntetlenül lehetett, ámbár már jócskán a tilos területen belül jártam. Lőttem megint pár képet a környező sziklás magaslatokról és a völgyben megülő felhőkről - ez az a látvány, amit aprócska korom óta nem tudok megunni, mindig is a Kopárok vidéke volt a kedvencem a Budai-hegységben. 

Vasasztal a Kakukk-hegy csúcsának közelében

A repülőszárnynál - háttérben a Szekrényes-hegy

A Meredek-csúcsra úgy terveztem eljutni, hogy felfutok a piroson a KFKI-ig, majd onnan, miután megkerestem a kőedényt, a sárgára váltok. Nem lesz éppen kellemes az eleje, de meg tudom csinálni, volt már hozzá szerencsém korábban is. Miután felszenvedtem magam a Konkoly-Thege útig, megint látókörömbe került a terepfutó, akivel majdnem együtt kezdtünk, de most már valamivel előttem futott. Nem előzött le, így esélyes, hogy a tilos terület szélén jött fel vagy a sárgán a Sorrento irányából. Bár az utóbbi jókora kerülő és némileg technikás is. A sárga-piros elválásánál utolértem és megint szóba elegyedtünk. Ő a piroson szándékozott továbbmenni, én meg mondtam, hogy a sárgán megyek majd, csak még meg akarom keresni a kőedényt. El is indultam bőszen a sárgán és csak későn vettem észre, hogy könnyebb megközelíteni a pirosról. Így hát hátraarc, mentem vissza az elágazáshoz. Közben az előbbi futó szintén nagyban jött visszafelé, mondta, hogy rájött, mégis a sárgán lesz jobb menni. Mondtam, hogy egyetértek, de nekem még itt van egy kis dolgom.

Ez nem a kőedény...

...és ez sem

A letérőt az edény irányába meg is találtam, de miután felértem a gerincre, némileg elbizonytalanodtam. Volt ott egy kisebb magaslat magassági ponttal a tetején, gondoltam, ott lesz az edény. De mikor a GPS-t megnéztem, láttam, hogy tévedtem. A közelben látszott néhány nagyobb szikla is, elindultam abba az irányba. Hát ott se volt edény. Gondoltam, hátha a szikla edény alakú, aztán arról kapta a nevét, vagy mittudomén, van Kőkorsó a Börzsönyben is, az meg egy meredek hegyoldal. Ez meg kőedény, szóval akár egy szikla is lehet, az is kő nem? Ej, mi a kő... Rémlett, hogy az edény, valóban egy tálszerű mélyedés, a kép alapján, de miután régen néztem már meg, nem emlékeztem pontosan. Annyi eszem meg nem volt, hogy indulás előtt csekkoljam a geocaching oldalt, ahol találtam. Néztem bőszen a GPS-t, úgy tűnt, az alig kivehető út jobb oldalán mutatja a helyet, de én semmi gyanúsat se láttam és kezdett elegem lenni abból, hogy csak pocsékolom az időmet közben meg keringek mint egy veszett tyúk. OK, 6 óra a szintidő, de futni kéne, nem céltalanul kóvályogni holmi tereptárgy miatt, amit lehet, hogy amúgy is elvitt már valaki - már ha mozdítható. Gondoltam a franc fog a piroson fölfelé kaptatni, lemegyek a hegyoldalon a susnyásban. Arra viszont nem gondoltam, hogy a sárgáig van még egy völgy, így egy jelzetlen úton mászhattam vissza a kereszteződésbe.

A Meredek-csúcson nincs vasasztal... ez igen gyanúsnak tűnt

Innen azonban nem volt pardon, futni kellett. Menet közben még öcséméknek kellett dobnom egy túratervet telefonon, de semmi más nem zavarta az iramot. Már majdnem a kinézett jelöletlen út leágazásánál voltam, mikor balról megláttam egy igen szimpatikus szárazárkot, amiben út is vitt, éppen a Meredek-csúcs irányába. Csak így pont a hegy másik oldaláról fogom megközelíteni a csúcsot, de innen sincs számottevő szintemelkedés, szóval jól van az úgy, gondoltam. Utólag nézve kicsit rövidebb lett volna a tervem szerint haladni, de végül is egy kisebb, igazán nem vészes bozótharc árán innen is el lehetett jutni a csúcsra. Egyre vártam, hogy felérjek, de amikor megláttam a tűzrakóhelyet, nem voltam 100%-ig biztos benne, hogy ezt kell megtalálni. Leültem az egyik rönkre és próbáltam megnézni a honlapon, hogy vajon itt van-e a pont. Nyilván nem töltött be az oldal. Bár a GPS egyértelműen ezt mutatta csúcsnak mindegyik térképemen. Közben még a tesómékat is visszahívtam, mert menet közben megszületett a túraterv számukra. Na jó, nagyon nem erőltettem meg magam, elküldtem őket a Kő-hegyre meg a Vasas-szakadékba, ahol nemrég Petivel túráztunk. Miközben ücsörögtem és telefonálgattam, befutott egy másik teljesítő srác. Mesélte, hogy eddig neki tiszta szívás volt az egész, felmászott a Hunyad-oromra, majd aztán a libegő szintén nem túl barátságos pásztáján, majd most még ennek a hegynek a tényleg nagyon meredek északi oldalán is. Mondtam, akkor innen már gyerekjáték lesz. Én meg kezdtem rájönni, hogy nekem meg még hátra van a feketeleves. Lebotorkáltam a meredek oldalon a srác nyomában, hadd lássam, miért is kapta a hegy a nevét! A hegy tövéből már csak át kellett navigálnom magam a piros jelzésre, ahonnan felküzdöm majd magam a libegőhöz, a János-hegy alá. Biztattam magam, hogy menni, fog, hiszen itt már többször is felfutottam. Talán kényelmesebb is lesz, mint az eredetileg kinézett Virágvölgy állomás iránya. Most is feltornásztam magam becsületesen futólépésben, bár egy csajszi úgy is leelőzött, hogy félig gyalogolt. Én meg strapálom magam, de minek...

Ámokfutás a libegő alatt indul

Végre vége...

A beszállást a libegő alatti meredek ösvényre nem sikerült elsőre megtalálni - mondanom sem kell, hogy tősgyökeres budapestiként még itt sem jártam. Nekiindultam, na most majd kiderül, mit tud ez a híres svájci On márka. Eddig viszonylag szépen elmuzsikált, de most jön a mély víz! Állítólag pont az ilyen sziklás terepen penge a leírás alapján. Nekiereszteni nem nagyon mertem egyelőre, meg nem is nagyon tudtam. Egyrészt, mert baromira csúszott, másrészt a terep se hagyta, a beszariságom meg pláne nem. Még így is sikerült az első harmadban egyszer fenékre hupannom, gondolom, a libegő közönsége hihetetlenül jól szórakozott a lökött csajon, aki itt akar lefutni. Ha valamihez hasonlítani tudnám a terepet, akkor hazai szinten a Vadállókövek lenne az mind meredekségben, mind terepügyileg. Persze én már kamaszként is imádtam lefelé rongyolni rajta a túratársak szörnyülködése közepette... Igaz, száraz időben, ez most meg még csúszik is. Szerencsére jöttek azért egész jól futható szakaszok is, ahol tudtam, neki is iramodtam rendesen, hogy aztán egy-egy tagoltabb résznél megtorpanjak újra.

Az egykori végállomás

Előbb-utóbb minden szenvedésnek vége szakad, mondják a bölcsek, így ennek az eszeveszett lejtmenetnek is. Csakhogy alighogy leértem, máris kirajzolódott előttem következő kálváriám, a Hunyad-orom sziluettje. Előtte még betévedtem az egykori Niche kemping területére fotózni, meg nosztalgiázni a múlton, hogy nyertem itt tájfutó versenyt, meg korizgattam itt ifjúkoromban. Nehezen találtam meg a kiutat a hegy irányába. Mielőtt nekivágtam, gyorsan megittam a magammal hozott magnéziumital nagy részét, ha már eddig tartogattam. Szükség lesz rá, úgy tűnik. 

Igazából csak a tájban gyönyörködtem (ja nem...)

A mai utolsó

Rögtön láttam, hogy ebből futás nem lesz. De hamarosan azt is be kellett látnom, hogy amit produkálni tudok itt, gyaloglásnak is nehezen hívható. Folyamatosnak semmiféleképpen. A János-hegy és a Tündér-szikla lenyűgöző látványa a meredekség és a sziklás terep folyton megállásra késztetett. Tulajdonképpen ha ezt a terepet hasonlítanom kell bármihez is, akkor azt kell mondanom, hogy abszolút magashegy fílingje volt, abból is a küzdősebb. Néhol még a kezem is használnom kellett. Persze, hogy sikerült kiválasztanom a hegy legmeredekebb oldalát! És már megint olyan ösvényekre kalauzolt Csanya, ahova magamtól sosem mentem volna. Hiszen nem vagyok én mazochista... Vagy mégis? Hiszen máris tervezgetem, hogy ide Petit is elhozom, mert neki is tetszene. A hegy tetejéig van még egy kicsi, de nagyon lassan araszolgatok csak felfele. Aztán mégis nekidurálom magam, hadd lássam azt a vasasztalt, a mai utolsót. Igazból hívhatnánk ezt a futótúrát "Vasasztalok nyomában a Budai-hegységben is", szinte minden hegy csúcsán találkozom egy korabeli földmérési segédeszközzel.

Ilyen egy már használt On Cloudultra

Elkészül az utolsó csúcsfotó, aztán hajrá, gyerünk lefelé a szerpentinen. Az On képességeiben még mindig nem bízom teljes körűen, ez rányomja a bélyegét a lefelé irányuló mozgásomra. De ahol tudom, meghúzom kicsit a tempót. Sajnálom valamennyire, hogy nem a Speedgoat 3-ban jöttem, őt már jobban ismerem és merem használni is. Hogy aztán mire jutottam volna vele, azt nem tudni, hiszen ugye lehetetlenség egyszerre kétféle cipőben futni. Ha meg tegyük fel nekiindulnék az útnak még egyszer Hokában, ott már nem állnának fent ugyanazok a körülmények, például fáradtabb lennék, vagy időközben szikkadna a felázott talaj, szóval egyszerűen nem lehet ugyanazokat a tesztkörülményeket produkálni. Mindenesetre nem bántam meg, hogy megvettem ezt az alig használt cipőcsodát, ami a turkáló polcáról, potom pénzért, az eredeti ár töredékéért kacsintott rám. Itt az utamnak, azaz a cipő próbaútjának majdnem végén, tulajdonképpen nem is érzem, hogy eddig már megtettem legalább 14 km-t, ráadásul olyan, mintha a lábamra öntötték volna. A talpa ugyan a kelleténél kicsit jobban csúszik, de egyéb kifogásom nincsen. A talaj egyenetlenségeit még annyira se érezni benne, mint a Hokában, ráadásul a lábam is kevésbé csúszkál benne, mint riválisában, pedig a legcsúszósabb zoknim van rajtam.

A Hunyad-orom szerpentinjén

Egy ilyen autócsodára leltem a Zugligeti úton

Szóval ha ennyire benne vagyok a lendületben, lefutok még az 56-os villamosig. Ráadásul úgy tűnik, ennek a cipőnek kevésbé ellensége az aszfalt, holott terepfutásra találták ki. Innen már kész örömfutás az egész, fotózgatok és élvezem a lejtőt, a nehézségeket már mind a hátam mögött hagytam. A Stravat lenyomva kiderül, hogy 3 óra 13 percet mentem a gazdagréti Szentháromság-szobortól, ami talán nem is rossz. Sőt 3 szegmensen is helyezett lettem, egyik ezek közül pont a libegő alatti irdatlan lejtő, a másik pedig a Hunyad-orom szerpentinje. Vajon mit mennék teljesen száraz időben és terepen itt vagy esetleg Hokában? Máris elkapott a versenyszellem, pedig éppen most végeztem csak.

Boldog voltam a sikeres teljesítés miatt, annak ellenére, hogy a kihívás képletesen arcul csapott. Azaz talán inkább meglegyintett, hogy ébresztő, ne csak folyton a megszokott kis ösvényeiden bolyongj, hiszen vannak még számodra is ismeretlen és egyben igen attraktív és egyben kemény diónak bizonyuló helyek még itt a Budaiban is. Amiről azt hitted, hogy már ismered, mint a tenyeredet. Azonban tévedsz, bőven van még felfedezni való!

és ilyen szép az érem :-)