Egy börzsönyi százas sose baromság!

 

Vajon melyik a nagyobb szívás? 106 km-t gyalogolni a Börzsöny köves, morzsalékos ormain szakadatlanul hegynek fel és le, szinte laposabb pihenőszakaszok nélkül, közben megmászva egy kisebb 5300 méteres himalájai csúcsot vagy az Alföld forró de abszolút lapos és monoton sivatagában menetelni 120 km-t alig ellátással, közben epedve keresve a vízlelőhelyeket? Ezen lehetőségek közül választhattam a július 5-6-i hétvégén. Nyilván nem sokáig hezitáltam, mivel a bajnoksági futam egyértelműen a Szondi 100 volt, nem az Ország közepe 120, amit idén egyszer már amúgy is teljesítettem, még januárban. Másrészt éppen ideje volt revansot venni a drégelyi vár kapitányáról nevezett túrán, szépítve a tavalyi fiaskót, mikor is megfutamodtam a túlerőt látva és a Vilatinál átneveztem 85-ös távra. „Diadallal várta be végét.” Ez állt a saját készítésű motivációs karkötőmön. Nem fújhattam ezúttal visszavonulót, végig kellett mennem. Már csak emiatt is. Meg a bajnokság miatt. Nem voltak illúzióim, tudtam mi vár rám. „Egy igazi kihívás”, mint ahogy a túra szlogenje is mondja, egy kőkemény százas, ami A kör kistestvére lehetne, mint ahogy tavaly is megállapítottam. Most, hogy már tarsolyomban a százas táv is, se változtatom meg a véleményemet. Állítólag maga Csipi is tett egy olyan kijelentést, hogy ez a százas nagyjából ekvivalens A kör száz kilométerével.

A motivációs karkötőm - még idézni se tudok pontosan...

És ő aztán igazán tudja, miről beszél. Nála talán az országban, sőt az egész világon nem tudja ezt senki jobban, hisz ő teljesítette legtöbbször a börzsönyi körmenetet, úgy, hogy egyszer duplázott is. 

Megcsináltam, bár valljuk be, a magamfajta irodistának sokat segít az Excel.

Én azt a penitenciát kaptam tőle, hogy írjam le százszor, hogy „Egy börzsönyi százas sose baromság!”, miután azt a felelőtlen mondatot tettem ki a közösségi média sokat látott felületére, hogy az Ország közepe 120-on elindulni ebben a forróságban kb. ugyanakkora baromság, mint a Szondi 100-on. Bár ezt azóta is fenntartom, hogy immár elmondhatom, hogy Szondi 100 teljesítő lettem. Ami szerintem (nem csak szerintem) az ország egyik legnehezebb százasa. Lehet, hogy a nyári Ország közepe 120 is az, hiszen a téli se volt könnyű. Ezt csak akkor fogom megtudni, ha azt is megcsináltam.

Viszont rögtön teszek még egy kijelentést, amivel nem biztos, hogy mindenki egyet fog érteni. Én ugyanis azt hittem, hogy ismerem a Börzsönyt. Méghozzá elég jól. Elvégre túravezető vagyok, aprócska korom óta járom télen-nyáron, tavasszal-ősszel a fővároshoz viszonylag közel fekvő és emiatt igen frekventált hegység magaslatait és vadregényes völgyeit és nem csak a jelzett utakon és nem csak társaságban. Ezen a túrán jöttem rá, hogy bizony alig ismerem a Börzsönyt. Mert a Börzsöny, mint tudjuk, nem viccel. A Börzsöny egy hatalmas tanítómester. Szóval aki még nem járt holtfáradtan, minden második kőben megbotolva, megtett 60 km-rel a lábában, vaksötétben a kaldera peremén a Jancsi-hegytől a Magyar-hegyig, vagy nem mászta a Hegyes-hegy-ormot éppen bedögölni készülő lámpával, sőt nem jött lefelé róla a feneketlen szakadékok peremén, az semmit se tud erről a hegységről. Hiába járt már itt könnyed kis túrákon világosban számtalanszor. Hiába ismeri a közeli beomlott faviaduktokat vagy a Kovács-patak völgyének elhagyott táróit, vagy tudja szinte az összes eldugott kunyhó és emléktábla lelőhelyét. És mutatta ezeket meg másoknak is. Vagy aludt kint már egyedül a Kun-rét vadles-kilátóján. Csak pedzegeti a legjobb esetben is, mit jelent a szállóige, hogy „A Börzsöny nem viccel”. És még most sem merem kijelenteni, hogy megismertem a hegység másik arcát. Mert nem jártam még ugyanitt sűrű ködben vagy szakadó esőben. Méteres hóban már igen, többször is, sőt sok évvel ezelőtt még gyatra kezdetleges túraszerelésben is, az is tanított keményen, de az igazi alázatot most kellett gyakorolnom, mikor a Holló-kő sziklabércén a „leskelő hold” arcát bámulva jött a döbbenet és vele a hirtelen felismerés. Én itt akár le is zuhanhatnék! Egy rossz lépés és vége! Nem véletlenül van ennek a hegységnek saját hegyimentő csapata. Vagy találnak hullákat eldugott völgyekben és hegyoldalakban hónapokkal az eltűnésük után. Sose vettem észre napközben ezeket a tátongó mélységeket, hatalmas sziklákat, melyek között kanyarognak a mérhetetlenül köves ösvények. Vajon a fáradtság és az éjszaka miért mutatja egy teljesen másik arcát a tájnak? Érzéki csalódás mindez vagy ez a valóság?

Már alkonyatkor a Holló-kőn

És az se tud semmit a hegységről, akivel nem nézett még szembe narancssárgán villódzó szempár a sötétben, ahogy vonszolja fel magát teljesen rezignáltan, minden mindegy, egyszer majd felérek alapon a Nagy-Hideg-hegyre a hajnali derengésben. Hogy milyen állat volt, mely félreugrott előlem az út menti bozótba, majd nézett meg még egyszer egy száraz ágról, hegyezve füleit, most sem tudom teljes bizonysággal. Olyan macska nagyságú lehetett az általa keltett zörejekből ítélve, talán akkora szerencsém volt, hogy életemben először láttam vadmacskát a vadonban. De biztosan nem tudhatom. Mint azt se, hogy szarvasok voltak-e az előlem menekülő vadak már a hegytetőn. Vagy azt, hogy vajon „bülbülök” voltak-e aznap az első dalra fakadó madarak. 

Az utolsó komoly emelkedő tetején

Az se ismeri a Börzsöny ezer arcát, aki még nem látta, hogy terít a hegység főgerince fölötti hajnali égboltra „bíborszínű kaftánt” a nap első sugara. Fotó nem készült minderről, vissza úgyse tudná adni a látványt, meg amúgy is túl fáradt voltam már a telefont elővenni és nem mellesleg volt ezer más gondom. De amit láttam, azt láttam és sosem felejtem el. 

Kiégett fű a jenői Závoznál

Az sem tud semmit, akit nem lengett körbe az útmenti bozótból áradó dögszag, a halál átható lehelete. A pusztulásé, ami ott leselkedik lépten-nyomon és támad, ha gyenge láncszemre talál. Elég hozzá talán a rendkívüli szárazság, a sok elgyengült, vizet nem találó szomjas állat. 

Az éjjeli szakaszon volt pár felírandó kód Arany verséből

„Szél zendül az erdőn ... Idekinn hideg éj sziszeg aztán!” - írja Arany János balladájában. Nem tudom, a költő valaha megfordult-e a Börzsönyben, de a természettől kevésbé elszakadt vidéki ember lévén talán pontosan tudta, milyen az, mikor az ember hirtelen beérkezik egy fagyzugos völgybe (jelen esetben Nagybörzsönynél). Majd hirtelen magára kell kapnia a karszárakat, amiket máris húzhat le, mihelyt megtett pár száz métert a fűbe harapós Hegyes-hegy-ormon. Na jó, ezt Arany biztos nem tapasztalta meg. (Most elképzeltem a bajszos parasztember képű költőt full technikai cuccban, ahogy ultrát teljesít.) 🤣 

A Gemini ezt hozta nekem létre - szerintem kicsit Csanyára hajaz :-)

A Börzsöny megtanít arra is, hogy a kaland bármelyik pillanatban véget érhet, elég csak egy nüansznyi gikszer. Például az, hogy valószínűleg a fáradtság miatt a nagybörzsönyi ponton, amit előzetesen vagy egy negyed órát kerestem, mert a gpx máshova jelölte, csúnyán átestem indulásomkor a padon. Magam nem nagyon ütöttem meg, de a lámpám valószínűleg kapott egy kisebb ütést, mert néhány perc múlva villogni kezdett, ami azt jelenti, hogy merülőben az akku. És ennek megerősítéseként hamarosan le is kapcsolt alacsonyabb fényerőre. De ekkor már messze voltam a ponttól és sok kedvem nem volt visszamenni a bizonytalanra. Mert egyáltalán nem biztos, hogy volt töltőjük az egyébként rettentően készséges pontőröknek. Persze az esést és a lámpa vacakolását nem kapcsoltam össze, csak azt tudtam gondolni, hogy megint magától bekapcsolhatott a zsákban és idő előtt lemerült. És ezen a ponton a folytatás igencsak zárójelbe került. Mit tehet az ember? Megpróbálja, működik-e a lámpa a hosszú hónapok óta magával hurcolt pótelemekkel. Vagy megpróbál tovább haladni az alacsonyabb fényfokozattal. Ameddig az kitart. Kockáztatva a még bizonytalanabb és lassabb haladást (éjjel amúgy is szörnyen be szoktam lassulni), ami ráadásul felettébb balesetveszélyes. Különösen a Hegyes-hegy-orom tetején, de erről ekkor még tudomásom sincs... Vagy leülök szépen az út mellé és bevárom a mögöttem jövőket. Csak nagy sokára kapcsolódik össze fejemben, hogy az esésnek köze lehet a lámpa hibájához, hiszen már nagy utat megtettem az addig kifogástalanul világító fejlámpával, és talán meg kéne próbálni újra behelyezni az akkut próba szerencse alapon. Próba, szerencse, működik! Csak érintkezési hiba volt. Aki ultrára adja a fejét, annak magának kell megoldani a hasonló rizikós helyzeteket. A pillanatnyi legjobb tudása szerint. Most ezt is megtanultam.

Éjjeli lajhár a nagybörzsönyi ponton – pont olyan mint én

Persze az sem mellékes, hogy az égiek azért segítenek folyamatosan. Ez abban is megmutatkozik, hogy a főszervező, akit előzetesen, a pont keresésekor nem értem el telefonon (térerő ugye csak elvétve van a hegység mélyén és a peremén is), visszahív, éppen mielőtt elérném a Hegyes-hegy-orom csúcsát. Addigra persze már minden mizériám megoldódott. Teljes bizonyossággal meg tudom nyugtatni, hogy már minden rendben, és haladok szépen előre a tracken. Mesélem neki megkönnyebbülten nevetve, hogy egy motoros találkozón is tiszteletemet tettem, miközben össze-vissza keresgéltem a pontot. Azért minden egyes rizikósabb lejtő alján hálát adok, hogy épségben lejutottam. Van most dolguk az őrangyaloknak! A Börzsöny imádkozni is megtanít.

A jobb sorsra érdemes Magas-Tax

És végül arra is megtanít, hogy mindig van feltámadás. Hiába vánszorog az ember még az egyik pillanatban ásítozva a Taxi-nyiladékon, és dőlne le bármelyik útmenti bokorba néhány percre vagy egy fél órára, pedig elfogyasztott fent a hegyen egy energiaitalt. De annak a hatása már köddé vált, mint az előző, minden rémséget felnagyító éjszaka. Azonban a másik pillanatban a királyréti aszfaltra érve, annak tudatában, hogy nagyon ketyeg a szintidő, mégis tud kocogásszerű mozgást gyakorolni a túrázó. És ezáltal fel is ébred. Majd az ismerősen is ismeretlennek tűnő Jakoby-táró völgyéből (mert itt is vezettem túrát már) kiérve a bicikliútra még fokozni is tudja a tempót, mivel muszáj, ha biztosan benne akar lenni a 26 órában. Ez az ultrázás egyik csodája számomra, az emberben lévő, nagyon mélyen szunnyadó rejtett tartalékok. Amiket elő lehet kaparni, ha kell, hiába rojtosodtak már ki a talpak a sok meneteléstől az alattomos köveken, merevedtek el az izmok, hiába kóvályog a fej a kialvatlanságtól. Mikor az ember 106 km-rel a lábában is tud futni, talán még jobban, mint bármikor a túra folyamán, egészen a célig most már. Csak amiatt, mert „Diadallal várta be végét.” Szondi, aki soha nem vár kegyelmet, nem adta fel a nehézségek ellenére, nem futamodott meg a nagy török túlerő láttán. Nekem sincs kegyelem, végig kellett menni. Még akkor is, mikor az órám már feladta a küzdelmet és lemerült. Emiatt hiányos a Strava track is.

Szóval, igen, Csipinek igaza van, egy börzsönyi százas sose baromság. Mert sok mindenre megtanít. És amiatt is, mert a börzsöny csodaszép, még ha viccelni nem is szokott.

A csodálatos Nagy-Mána, ami mindig ámulattal tölt el.

Strava-link:

A Magyar-hegy északi oldalában

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ezekben a vérzivataros járványos időkben előszeretettel keresem az olyan helyeket a térképen, ahol gyér a turistaút-hálózat. Ami nem azt jelenti, hogy árkon-bokron kell végigbotorkálnia az egyszeri turistának, mert mindenféle más utak (pl. erdészek, vadászok által használtak) természetesen léteznek ezeken a helyeken is. Viszont nem árt hozzájuk némi (advanced skills jellegű) tájékozódási képesség, esetleg egy jó GPS is. 100%-os biztonságot ez sem ad, mert ugye a meglévő utaknak adott területtől függően változó számú hányada lelhető fel csak a GPS-be betölthető térképeken. Másrészt bármilyen térképet vegyünk is elő, legyen az online vagy papír alapú, régebbi vagy újabb kiadású, semelyiken se fog minden út szerepelni. Vagy sokszor a hálózatban szereplő utak a valóságban khm... már köddé váltak. Legjobb tehát, ha indulás előtt fejben próbáljuk összeollózni a talált úthálózatot, és ennek segítségével megtervezni a túrát. Ilyen esetben tervezés fázisban azt is be kell vállalnunk, hogy igenis lesznek várhatóan szakaszok, ahol majd tökön-babon, vagy esetleg ruhát szaggató szedresben fogunk előre (vagy sokszor inkább hátra) evickélni.

A "parasztház" jellegű épület

Ezt megfontolva találtam ki szombati, a Magyar-hegy jelzetlen északi oldalában vezető túránkat. Első körben ugye kiszúrtam a viszonylag nagy "fehér foltot", aztán megláttam egy aszfaltosnak tűnő utat Vámosmikolától keletre, mely egészen a hegy alá vezet. Az utat több térképen is ellenőriztem és megtudtam, hogy a végén ún. típusházakat vagy más forrás szerint egy mezőgazdasági telepet fogunk találni - ha még léteznek egyáltalán. Ugye sose tudhatja az ember, hogy egy ilyen - valószínűleg elhagyatott - helyen mivel fog szembesülni, otthagyott autója visszatértekor is várni fogja-e, egyáltalán be tud-e jutni az úton egy mezei autóval stb. Emiatt jön képbe ilyenkor a sárga ember a Google térkép szolgáltatásából, avagy az utcakép funkció. 

A talányos célú épületek és parkolóhelyünk

Az úttal jelen esetben mázlink volt, bejárta már a Google autója pár éve, így kiderült, hogy pár üres épület található reménybeli parkolóhelyünkön némi hulladék kíséretében, mert ez ugye a Magyarországon sajnos elmaradhatatlan. Petinek megmutattam az egész, majdnem végig aszfaltos  bekötőutat és úgy ítélte meg, hogy részéről indulhatunk. Végül is a meglehetősen meredek Magyar-hegy az ő bakancslistájára került fel még a február végi nagybörzsönyi bázisú vándortúránkon.

Mámoros esték idilli emlékét idézi e hely

Viszonylag későn sikerült nekiindulnunk és leutazásunkat némileg izgalmassá tette az akut benzinhiány az autónkban, amit végül az utolsó pillanatban sikerült orvosolnunk egy ici-pici vámosmikolai benzinkúton. A bekötőutunkat gyorsan megtaláltuk, így már semmi sem akadályozta, hogy feljussunk végre-valahára a Magyar-hegyre. Bár én már számtalanszor jártam a környéken, de a jelzetlen, általam is járatlan utak mindig fellelkesítenek. Az út minősége is megfelelt a látottaknak és a kiszemelt parkolóhelyünkön is csak annyi változás történt, hogy az egykor nyitott hangárokat (vagy miket) oldalról betéglázták, így alájuk nem lehetett beállni. Hogy mire is szolgáltak valaha ezek az épületek és melyikük lehetett a típusház, nem sikerült kitalálnunk. Összesen négy épületet láttunk, ezek közül az egyiknek parasztház formája volt, a másik őrbódé lehetett, a harmadik és negyedik meg... nos... szerintem traktorgarázs, Peti szerint meg valami istállószerű, amit az is alátámaszt, hogy mellettük egy siló állt. Mindkét elméletnek van hibája a mezőgazdaságban jártasabb párom szerint, tehát végeredményben teljesen tanácstalanok vagyunk. Amíg Peti szerelvényigazítást tartott, én feltérképeztem valamelyest a parasztháznak nézett épületet, melynek kertjében egy düledező kerekes kút árválkodott. Közelebbről az építmény inkább parasztház stílusúnak tűnt, mivel legfeljebb 50 éve építhették. Ajtói tárva-nyitva, így az elhagyatott helyek iránti vonzalmamnak engedve belülről is megszemléltem. Egy levedlett ágyon és asztalon kívül semmit sem találtam az egyik helyiségben. A másik helyiség valamikori szeszmámorban töltött esték (vagy nappalok) emlékét idézte - az ágy mellett számtalan üres üveg, alatta egy koszlott gumicsizma. Próbáltam gátat szabni fantáziámnak, így inkább visszatértem az autóhoz, majd útnak indultunk. 

Szebb napokat látott kunyhó a Magyar-hegy északi oldalában

A felkeresendő látványosságok közül az első számú egy az egyik térkép által jelzett kunyhó volt, amit szerencsésen felleltünk, de nem túl szívderítő állapotban. Továbbhaladván a kiszemelt úton figyelmes lettem egy fára, mely egy piros négyzet turistajelzést viselt magán. Se előtte, se utána többet nem láttunk. Úgy tűnt, nem mostanában festették fel. Úgy döntöttem, utánanézek a dolognak a túra végeztével. 

Reitinger-kút

Utunk egyelőre kellemesen kanyargott felfelé a hegy északi oldalában és könnyen tudtuk követni a kinézett irányt. Az online térképen (turistautak.hu) fellelhető tereptárgyak (etetők, lesek) nagyrészt megvoltak, de sokuk már csak romokban. Az út azonban kifejezetten jó minőségű volt, egészen nagyjából a Vár-bükk aljáig. Itt szaladt el párszáz méterre előttünk egy csapat szarvas - hatan-heten lehettek. Miután bejutottunk a völgybe, az út egyre inkább göröngyössé vált, mire elértük a Reitinger-kutat, szinte már csak lelki szemeink előtt láttuk, inkább csak az irányt követtük. A kutat sajnos emberi használatra alkalmatlannak ítéltük, talán az előbb látott állatok több hasznát vehetik az itt található minimális vízmennyiségnek. A nagy szárazság miatt egész biztos, hogy járnak ide. 

Összedőlt, de az online térképen szereplő vadetető

Nagy farontólepke hernyója

A Vár-bükk és a Vár-bérc közti nyerget céloztuk meg, ahova keserves kaptatón küzdöttük fel magunkat az út nélküli rengetegben. A feltámadt szél süvített a hátunkba és egyre gyakrabban kellett megállnom "keltikéket fényképezni". Alig tapodta lábunk a jelzett ösvényt, máris turistákra lettünk figyelmesek. És ez így is maradt mindaddig, amíg a gerincen vezető piros jelzést követtük. Előtte-utána azonban csak négylábúakkal, pontosan szarvasokkal találkoztunk. Úgy tűnt, hogy a napos, ámbár igencsak szeles idő sok turistát vonzott a Börzsönybe a Holló-kő gerincére. A várban alig találtunk helyet, ahol biztonsággal megtarthattuk a másfél méteres távolságot, a panorámafotózásnál is kis túlzással sorba kellett állni. 

A várban rögtönzött ebédszünet után javasoltam egy kis kitérőt a Holló-kő látványos sziklaszirtjére, ha már nincs annyira messze. Az odavezető hullámvasúton számtalan emberrel találkoztunk, de a panoráma feledtette ezt az aprócska bosszúságot. Engedélyeztünk magunknak egy jó félórás napfürdőzést, amit egyedül a fáradhatatlan szélzúgás zavart meg. Pihenés közben hírt kaptam, hogy egészségesen világra jött a legkisebb unokahúgom. :-)

Várpanoráma

Holló-kő

Majd visszaindultunk a várhoz - sajnos benéztem a rövidítést a Bagolyvár vadászház irányába, amivel az utolsó hegymászás elkerülhető lett volna, hiszen a szépen felújított házat amúgy is felkeresni terveztem. Jó régen láttam már és akkor elég siralmas állapotban volt. A kis kitérő után tovább követtük a pirost, hogy végre-valahára feljussunk a Magyar-hegy tetejére is. Ebből az irányból nem túl megerőltető a mászás, nehezebbre emlékeztem. A hegy tetején megmutattam Petinek a teraszokat, amik a bronzkori sáncvárból láthatók. 

Bagolyvár vadászház

Mikor az óriás is törpe

Legutóbbi ittjártam óta megváltozott a piros nyomvonala Nagybörzsöny irányába. Kivitték a hegy peremére, valószínűleg az azóta létesített kerítések miatt. Így némileg bajosnak tűnt, hogy mikor sikerül a görgeteges ösvényről letérnünk a vadászház irányába, amit a mostani útvonal már nem érint. Az új útvonal sokkal látványosabb, mivel a ritkás növényzet szinte folyamatosan szabaddá teszi a kilátást, egy helyen még egy magyar zászló is lobog - gondolom, ha már Magyar-hegy a hely neve, legyen stílusos. Azonban korántsem könnyebb, mivel keskeny, omladékos ösvényen kell ereszkednie a turistának igencsak meredeken. Egy helyen a kerítés felkanyarodott a hegy irányába és nemsokára egy útnak alig nevezhető nyiladékot pillantottunk meg, ami a megfelelő irányba vitt. Bátran nekivágtunk, és hamarosan egy szekérúton találtuk magunkat, ami egyenesen a házhoz vezetett.

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Bár az erdei házikók felkeresése egyik kedvenc hobbim, most mégsem csak emiatt volt fontos, hogy megtaláljuk a vadászlakot. Innen vitt ugyanis az utunk az adótoronnyal "ékesített" Kis-Hegyes-hegy irányába, ahonnan reményeim szerint el tudjuk majd érni az úthálózat ama részét, ami visszavezet az autónkhoz. Hogy hogyan, az egyelőre számomra is kérdés volt. Peti is érezte a bizonytalanságom, némi csüggedés fogott rajta erőt. Így újabb kajaszünet következett a ház tövében.

Magyar-hegyi vadászház

Kis túlzás, hogy újult erővel vágtunk neki, így már említeni se mertem, hogy szívesen felkeresném a közeli Száraz-kutat (Elischer-kút néven is ismert), melynek nemrég újították fel az egyébként is gyönyörű foglalatát. Elég gyötrelmes volt felkapaszkodni az újabb emelkedőn is, jobb, hogy nem fogadtam meg Peti javaslatát, aki inkább a hegy csúcsára mászott volna vissza, ahonnan a GPS-en is követhető módon vissza lehetett volna jutni az autóhoz. Igaz, ő nincs annyira tisztában a szintvonalakkal... 

Emiatt én inkább a kockáztatást javasoltam - elmegyünk az adótorony irányába vezető lejtőn, és mihelyst jobbra (azaz északi irányba) egy járható út kínálkozik, letérünk. Így is tettünk az első adandó alkalommal. Az út eleinte megfelelő irányba haladt, de aztán elkezdett emelkedni és láttam, hogy szinte visszavezet ugyanabba az irányba, ahonnan érkeztünk, a kerítéssel elzárt újulat túloldalán. Az egyre emelkedő utat a másik oldalról meg egy nagy árok (Róka-völgyi-árok), valamint egy meredek hegy, a Török-bükk-bérc szegélyezte. Kicsit enyhítette bosszúságunkat, hogy egy szarvas szinte modellt állt nekünk az út közepén egy darabig. Fontolgattuk, hogy átvágjunk-e az árkon és megmásszuk-e a hegyet, de inkább azt javasoltam, hogy haladjunk tovább az úton, hátha jobb lehetőség is (pl. egy mesebeli út) kínálkozik majd. 

Nicsak, ki figyel minket?

A jobb lehetőség végül abban mutatkozott meg, hogy utunk egy szinte átláthatatlan bozótba torkollott, melyben az előbb látott szarvas hirtelen nagy ugrásokkal eltűnt, miután pár méterre újból megközelítettem és nagy sokára észrevett. Kiútként számunkra az immár egész sekéllyé vált árok kínálkozott, melyen egy vadcsapás is keresztülvezetett egy másik, sokkal lankásabb hegy (a találó nevű Szarvasborjú-bérc) oldalába, ami nem mellesleg pont a követendő irányt jelentette. Így erre indultunk tovább újabb és újabb szarvassztrádákat követve. Mondtam is Petinek, hogy ha innen kijutunk, akkor kiérdemelhetem a tiszteletbeli vezérünő címet. Vállalkozásunk legviszontagságosabb szakasza szerencsére nem sokáig tartott. Egész ügyesen ki tudtuk kerülni a sűrűbb részeket és hamarosan egy kevéssé járt útra jutottunk. Ezt egy darabig követtük, majd a jobbra alattunk elterülő völgy aljában egy sokkal egyértelműbb utat vettem észre. Az éppen még sarjadóban lévő csalánoson keresztül leoldalaztunk, majd újabb párhuzamos utat vettem észre tőlünk jobbra. Javasoltam tehát, hogy menjünk eggyel még beljebb, ha már az a mi irányunk. Az út vonalvezetése nagyjából megfelelő volt, bár néha a kanyarulatok aggodalomra adtak okot. Úgy tűnt azonban, hogy egy idő után pont olyan irányt vesz, hogy a GPS-en látható úthálózat alá kerülünk legfeljebb párszáz méterre. Kis szerencsével könnyedén át is juthatunk a "mi utunkra". 

Unidentified lying object, azaz ULO, egyesek szerint maga a koronavírus

Szerencsére a legjobb verzió valósult meg, jobbról egy út kínálkozott, melyen rövidesen átértünk az online térképen is látható útra. Innen már nem volt kunszt visszajutni az autóig. Kedélyes beszélgetésünket csak néhány újabb szarvas felbukkanása szakította meg, valamint egy máig azonosítatlan tárgyé, ami egyesek szerint maga a koronavírus. Aki tudja mi ez, ne habozzon meghatározni, mi epedve várjuk a megfejtést.

Piros négyzet jelzést viselő fa a Magyar-hegy északi oldalában

A rejtélyes magányos jelzett fával kapcsolatban az 1991-es Cartographia kiadású, legendás Börzsöny térképem vezetett eredményre, melynek a felét egy túrán elhagytam Szokolya közelében. Szerencsére nem azt, amin a megfejtés volt.

Valóban létezett egy piros négyzet jelzésű út, mely a Vámosmikola és Kemence közti országútról indulva vezetett a parkolónkként szolgáló, itt névtelen objektum érintésével a Magyaloson (2009-es Szarvas-Faragó térképemen Magyalfa) keresztül a Salgóvár alatti Vár-tisztásra. Ez az útvonal csak részben azonos a miáltalunk követett iránnyal. A valamikori jelzés a Farkas-völgy után áttér a Vár-bérc északról való kerülésével a Róka-völgybe, míg mi a bérc túloldalán haladva értük el a Reitinger-kutat, így a vár túloldalán lévő nyeregben lyukadtunk ki. Hogy pontosan mikor szűnhetett meg a turistaút, sajnos nem tudom, illetve azt se, mikor létesülhetett, mivel a birtokomban viszonylag kevés Börzsöny térkép van, és az Internet segítségével se találtam választ. Úgy sejtem, hogy a településektől távol lévő kiindulópont nem lehetett túl vonzó a vándorok számára, bár ha jól veszem ki, a térkép mintha jelölne egy buszmegállót a bekötőút közelében. Talán ez lehetett a megszüntetés oka, vagy az a szándék, hogy ne bolygassák e vadban gazdag területet, illetve a mezőgazdasági telepet - tényleg csak találgatni tudok.

Hevérdelelő - Hevértemető

A beszámoló egy korábbi, 2011. március 11-i, általam vezetett túráról készült.

Fagyosasszony, Fagyos-kút, Hideg-kút, Kis-Hideg-hegy, Nagy-Hideg-hegy – talán nem véletlen, hogy ilyen elnevezésekre bukkan a turista, ha végigpásztázza a Nagy-Hideg-hegy északi lejtőjének térképét. 

2011 márciusának közepén járunk és bizony keményen tartja állásait itt még tél-tábornok, az öt-tíz centiméteres jégpáncél a Börzsöny-patakon a mínusz 20 fokos éjszakák emlékét őrzi. A kisebb zúgóknál a jég a gyerekek örömére csúszós lépcsőket alkot, a fotóst pedig az ágakon, gyökereken képződött fantasztikus alakzatok örvendeztetik meg. Itt egy fátyol, ott egy elefánt – csak a természet alkotókedve és a fantázia szab határt. 

Sehol egy eltévedt hóvirág vagy egy frissen sarjadó fűszál, a fagyos rögökön még nehéz lenne áttörni nekik. Hallgat a völgy is, rajtunk kívül most más nem jár errefelé.
Pedig valaha zajosabb volt e táj, deszkamalom kattogott a patak mellett, a kovácsműhelyből és az érczúzóból súlyos pörölyök csapása hallatszott és reggelente vidám énekszóval bányászok indultak Deutsch-Pilsen, a mostani Nagybörzsöny városából a közeli tárók felé.

Da steigt der Beargmann ins tiefe Schacht, 

Vielleicht ist das sein kühles Grab. 

Da steigt er wieder vom Schacht hinaus, 

Gligauf, Gligauf, Gligauf! 

A bányász a bányába leér, 

mint aki hideg sírvermébe tér. 

Feljön a vágatból, napfényre lel: 

Szerencse fel, szerencse fel! 

- hangzott az ősi bányászdal ismét, mikor ebédjüket költötték a vájárok a napos Hevérdelelő nevű hegyoldalban vidám anekdotázás közepette. Máskor szívtépően szomorúan szólt, mikor szerencsétlenül járt társukat kísérték utolsó útjára a szemközti hegyoldalban lévő Hevértemetőbe. A bányászsors márpedig ilyen – szerencse fel, szerencse le – és ilyen volt a bányák sorsa is – a telérek idővel elapadtak, a környékbeliek az ércbányászat helyett más foglalatosság után néztek.

Évek múltán favágók indultak a hegyoldalakba, csattogtak a fejszék, süvített a fűrész, embervontatta szánkón csúsztak a rönkök a rakodóig, hogy majd sínen guruljanak egészen az Altáróig. Aztán a favágók is más völgyekbe indultak már reggelente, a síneket felszedték, a berobbantott bányabejáratok emlékét egy-egy kőomlás őrzi csak és a kettéfűrészelt villanyoszlopok is mint halott óriások fekszenek a földön. A Kovács-patak völgyét csak néhány kíváncsi turistacsapat és kósza kincsvadász járja. 

Kanyarodik a patak és vele a frissen meglelt szekérút is, változik a táj – a bükkösök alját immár hó borítja. A zajos turistacsapat elől menekülő őzek hol csánkig, hol csüdig süppednek a bele, nem szökellnek most. A vándor ugyanígy aprózza lépteit az Aprólépések oldalában, hol a csúszós tükörjég, hol a magas hó és a kemény kapaszkodó miatt.

A gerincre kiérve azonban napfény simogatja a földön elterülő fáradt turista arcát. Ideje megpihenni, mert a csúcs ugyan már előbukkant és hívogat, de egyelőre még csak a távolból kacsintgat ide, és további fáradságos kapaszkodót ígér. A gerincen továbbvezető út sincs már, bokáig érő hóban, tüskés indák és csapódó ágak között araszol a turistacsapat, amíg nem lel újra szekérútra a völgyfő oldalában. A haladás itt sem könnyebb, néha bokáig, néha térdig süpped a hóba a bakancs és a kamásli, néha meg az olvadó hóval keveredő sár nehezíti az előrejutást. Még negyedóra kemény mászás, és végre feltűnik a Nagy-hideg-hegyi turistaház kőtömbje. Aztán hamarosan kilincsen a kéz és a nyíló ajtó mögött meleg, forró tea, zsíros kenyér és babgulyás. Megérkeztünk.

Marasztalna még a barátságos ház, de ideje hamarosan búcsúzni, hiszen az út fele még hátravan – csak egy egész rövid pillantásra van idő a hegytetőről a felhős Dunakanyarra és a Naszály napfényben sütkérező bányájára. A feltámadt szél fagyos hódarát csap a turisták arcába, de szárnyakat kapott a csapat is – negyedóra múlva már a Kammerhof sötét fenyvesében tapossa a havat, hogy rövidesen a Vadász-forrás fölött a napfényben fürdő bükkösben gyönyörködhessen.

Elmaradnak az egykori tárók és a kisvasút töltése is, ahonnan faleveleket görget a hűvös szélfuvallat a turistaútra. A Vasedény-kulcsosház megállásra biztat, de csak röpke pihenőre van idő, mivel az út Nagybörzsönyig hosszú még.

A Rustok-hegyi sáncnál a látvány lenyűgöző: a nap még utoljára végigtekint a tájon és búcsúzóul szinte lángba borítja a hegyoldalakat üzenve minden élőlénynek, hogy aggodalomra nincsen ok, hamarosan sugarai felmentő seregével eljön és kiűzi véglegesen tél-tábornokot, felolvasztja a jeget és a havat, melegével előcsalogatja a bimbókat, rügyeket.

(Az idézett vers egyetemi tanárom Manherz Károly gyűjtése, fordította Kalász Márton.)