Szilágyi Virgiliusz (avagy a Valentin nap) dicsérete

Lassan két hónap távlatából megírni egy túrabeszámolót, valljuk be, igen hiú vállalkozásnak tűnik. De mivel meglehetősen lusta és halogatós blogíró vagyok, csak most került sor rá, holott már a túra utáni hetekben szerettem volna megörökíteni zseniális és világraszóló túránkat. Hogy miért is? Arra akkor igazán a Valentin nap közelsége adott volna apropót. Most viszont a vírushelyzet súlyosbodásával, valamint egyre terhesebbé váló bezártságunk miatt megint előtérbe kerültek az általam karantúrának titulált túratípusok: miként jussunk el olyan helyekre, ahol jóformán a madár sem jár.

Ez a túra iskolapéldája lehetne ezeknek: utunk során emberrel nem találkoztunk. És valószínűleg nem csak azért, mert részben szándékosan kerültük a jelzett utakat.

Holott idejekorán eldöntöttük, hogy ezen a szép szombati napon túrázni szeretnénk, mire odaértünk Szokolyára, már jócskán elmúlt dél is. Ragyogó téli időt fogtunk ki, a lehetségesek legszebbikét a Börzsönyben: szikrázó napsütésnek és a lábunk alatt ropogó hónak örülhettünk. A túraterv (azaz frenetikus agyszüleményem) az volt, hogy a Szokolya és Kóspallag közötti hegyek térképen jelölt nevezetesebb objektumait keressük fel. Értsünk ezalatt egy kunyhót, melyet észrevehetően az összes térképem közül csak egy jelölt, az úgynevezett Krisztus szamara követ, amit egy korábbi általam szervezett túrán nem sikerült bizonyítható erejűen fellelni, egy az erdőben megbújó vendégházat, a Szilágyi Virgil nevének szentelt emlékkövet, és opcionális jelleggel holmi (valószínűleg láthatatlan) sáncvárakat. Ha még fussa. És ha már szóba került a futás, a biztonság kedvéért még a futócipőmet is betettem, hogy ha kevésnek érezném a megtett kilométerek számát, majd futok még egy jót a Deszkametsző-völgyben. Eme szépen kitervelt merénylet elszenvedő alanyául párom jelentkezett, holott ő már sejtette a kezdetek kezdetén is, hogy nem fogjuk megúszni olyan könnyen a 10 kilométeres, könnyű kis délutáni kiruccanást. De azért jött szépen velem, sőt egészen a Deszkametsző-völgyig mondhatni még élvezte is a túrát. Utána már egyre kevésbé... de ne szaladjunk ennyire előre.

Ama csodálatra méltó kunyhó

Hogy mi mindent kell kiállni az embernek egy megszállott térkép- és kirándulásfüggő hobbitúravezető, valamint teljesítménytúrázó és (egyre kevésbé botcsinálta) terepfutó párjaként, nos annak is iskolapéldája lehetne ez a történet. Ahány ember, ahány túrázó, annyiféle ok miatt járunk a természetbe. Már két ember esetében is elég eltérőek lehetnek a mozgatórugók, főleg, ha az egyik fizikai, a másik szellemi munkát végez. Esetünkben én sokszor alig várom, hogy kiszabadulhassak az iroda (jelenleg a home office) fogságából és habzsolnám a kilométereket, Peti meg inkább a természet közelségére és pihenésre vágyik egy végigdolgozott hét után. Elmondása szerint világéletében utált gyalogolni, bár ezt kitűnően titkolta, mert egy túracsoportban ismerkedtünk meg. Persze gyerekkora óta jócskán javultak a tendenciák, de azért egy 60-70 km-es teljesítménytúra igencsak megfeküdné a gyomrát. Bár még sose próbálta, így lehet, hogy nem, de szerintem ez ebben az életben már nem fog kiderülni. És ez így teljesen jól is van.

Ha valamiért érdemes volt elindulni, akkor például ezért

Az előbbi okfejtéssel igazából arra akartam kilyukadni, hogy engem ellenállhatatlanul vonzanak az erdőben fellelhető mindenféle csip-csup dolgok, míg a páromat nem annyira, sőt mondhatjuk, egyáltalán nem, de ő ennek ellenére kitartóan jön velem sokszor árkon-bokron és többnyire nem panaszkodik. Szóval ha valamit ünnepelni kellene a sokat vitatott Valentin nap alkalmából, akkor ez egy ilyen momentum. Meg az is, hogy elfurikáz engem a Velencei-tóhoz és órákat vár rám az autóban, míg én körbefutom. Mert én ugye még mindig nem tudok autót vezetni, csak túrát. De azt nagyon :-). 

Hegynek fel, havas tájakon

Vezettem is őt először hegynek fel Szokolya határától indulva a kék kereszt jelzésen, majd a jelzésről letérve egy girbe-gurba, nem túl direkt vonalvezetésű szekérúton, hogy felleljük azt az istenverte kunyhót. Ami a valóságban tényleg úgy nézett ki, mintha legalább kisebb üstökös rászakadt volna, mert a tetején egy hatalmas lyuk tátongott. Tehát eldugott erdei bivakszállásnak kevésbé volt alkalmas. Mert titkon igazából erre is gondoltam, mikor ráleltem a térképen. Rendben, a düledező kunyhó kipipálva, jöjjön akkor a grandiózusan hangzó Krisztus szamara kő. De előtte még feltétlenül meg kellene nézni egy, a térkép által jelölt, szép kilátással kecsegtető hegyoldalt is. Fújtatva fel is kapaszkodtunk a hegytetőre, majd az útról letérve, immár csak a térképen létező úton, bokáig hóban gázolva, az utunkat torlaszoló bokrokról a csilingelő, szanaszét hulló jeget leverve másztunk fel a kilátóhelyre. Jobban mondva a térkép által jelölt kilátóhelyre, ahonnan egyáltalán nem volt semmiféle kilátás. Talán azért, mert időközben kicsit megnőtt már a környező erdő. Vagy eleve nem volt és az információ volt téves.

Gyémánterdő

Itt, a Tar Péter-hegyen (vajon kiről kapta a nevét, csak nem hű követőmről?) már muszáj volt kicsit kifújni magunkat, mert a sok mászásnak, és a hideg miatt felvett meleg ruháknak köszönhetően eléggé megizzadtunk. Meg ideje volt gyönyörködni is - ha nem is éppen a kilátásban - a téli erdő kivételes szépségében. Az ágakat, növényeket, bogyókat csillogó-villogó, ezer színben szikrázó jégréteg borította, és nekem erről egyik gyerekkori kedvenc Grimm mesém, a Széttáncolt cipellők jutottak eszembe, mikor a bálba elszökő lány csengő-bongó gyémánterdőn keresztül jut el céljához, és mikor letör egy ágat, az csilingelő hangot ad és elárulja. Ha az eddigi látnivalókért nem is, a tél csodáiért érdemes volt eljönni erre a helyre. És amiatt is, hogy lássuk, hol is pihennek az erdei állatok. Felfedeztük ugyanis, hogy a nyomok alapján ezen a hegyoldalon tömegesen szoktak aludni, pihenni egész állatcsapatok. Mi azonban sajnos egyet se láttunk közülük. 

Igen, teljes bizonyossággal kijelenthetem, ez az a kő...

Átvergődtünk egy félig ledőlt kerítésen és próbáltunk a megfelelő irányban lejutni az ominózus kőhöz, melyen a monda szerint Krisztus szamarának a patanyoma található. A helyiek talán valami olyan mesét köríthettek köré, hogy amikor Krisztus urunk a Földön járt, és megelégelte a kóspallagiak vendégszeretetét, elindult Jeruzsálem felé, a szamara viszont megbotlott egy kőben, és rajta maradt a patanyoma. Vagy valami más hasonlót, amiben van szamár, Krisztus meg kő is. Ez alapján az ember azt gondolja, hogy egy ha nem is kimondottan látványos, de egy mindenféleképpen markáns szikláról vagy kőről van szó, amit jó esetben már messziről kiszúr az ember. Hát persze, hogy nem! A kő, bár elhinni ott a helyszínen nem annyira akartuk, teljesen jelentéktelen és viszonylag kicsi is. És még patanyomot se nagyon találtunk rajta, mert hó borította. De minden kétséget kizáróan az a kő volt, amit megtaláltunk a GPS és a leírásban szereplő képek alapján is. 

Itt még élvezte...

Az újabb csalódás után úgy döntöttünk, hogy a földvárakat és a vendégházat kihagyjuk, helyette viszont még megnézzük az emléktáblát a Deszkametsző-völgy túloldalán. Jobban mondva én ragaszkodtam ehhez, Peti leginkább az autó felé vette volna az irányt. Megint jelzetlen úton jutottunk a völgyben vezető aszfaltos útig, majd a túloldalon jelzett és jelzetlen utakon próbáltuk megtalálni a lehető legrövidebb utat az emléktábláig, mely a Király-rétnek nevezett mező fölött található. A rét az ismert kirándulóhelytől nem túl messze található, de nem azonos vele. Peti már kezdett egyre nyomatékosabban hangot adni annak, hogy nem bánná, ha visszafordulnánk. Hiszen az autóig még viszonylag sok van hátra és az út nagy részét a tükörjég borította aszfalton kell megtennünk. Szóval nem lesz egy diadalmenet, és már kezd lebukni a nap is. De azt az emléktáblát még muszáj volt megkeresni, legyen bárki is az a Szilágyi Virgil doktor. Én a neve alapján valami szerzetesre tippeltem volna, de igazából gőzöm se volt, miért állítottak pont itt, a semmi közepén, egy ilyen különös nevű személynek valami mementót. A lényeg az, hogy némi hótaposás és hegymenet után megtaláltuk a teljesen jelentéktelen táblát egy hasonlóan jellegtelen kődarabon. Hurrá! Akkor mehetünk is az autóhoz!

A másik Király-rét

Ez lenne az az ominózus emléktábla

A visszautat szerencsére orra bukás nélkül megúsztuk és a többnyire hólánc nélkül arra közlekedő járművek sem ütöttek el. Még éppen sötétedés előtt elértük az autót is. A könnyű kis délutáni sétát cirka 15 kilométerből meg is úsztuk, a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Természetesen a futásból már semmi se lett, de azt egy csöppet se bántam.

És akit továbbra se hagy nyugodni, ki volt Szilágyi Virgil - íme, a Wikipédia azt tudja róla, hogy összesen három is volt belőle. Mivel a táblán az 1987-es évszám szerepel elhalálozásként, valószínűsíthető, hogy a vadászíró lesz a mi emberünk, aki a Pirosbetűs vadásznapok című könyv szerzője is egyben. Sokkal többet ennél nem sikerült kideríteni róla a következő könyvismertetőn kívül, ami talán sejteti, miért itt a Börzsönyben, egy eldugott helyen található az emléktáblája:

"Dr. Szilágyi Virgil elismert sportlövő és nagyszerű vadász volt. A harmincas-negyvenes évek vadászlapjaiban gyakran találkozhatunk a nevével, valamelyik lövészverseny győzteseként, vagy helyezettjeként. Azok közé a vadászok közé tartozott, akiknek a vadászat mellett rendkívül fontos volt a kellemes társaság, a jó hangulat és a jóízű beszélgetés. Nagyon sokat tudott a vadászatról és legnagyobb szerelméről a Börzsönyről. Érdemes volt hozzáfordulni és kérdezni tőle akármit is a vadászatról."

Nálunk a neve (Szilágyi Virgiliusz formában) mindenesetre holmi szitokszó lett, a kihagyhatatlan, ámde teljesen jelentéktelen látnivalók szinonimája.

A Magyar-hegy északi oldalában

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy ezekben a vérzivataros járványos időkben előszeretettel keresem az olyan helyeket a térképen, ahol gyér a turistaút-hálózat. Ami nem azt jelenti, hogy árkon-bokron kell végigbotorkálnia az egyszeri turistának, mert mindenféle más utak (pl. erdészek, vadászok által használtak) természetesen léteznek ezeken a helyeken is. Viszont nem árt hozzájuk némi (advanced skills jellegű) tájékozódási képesség, esetleg egy jó GPS is. 100%-os biztonságot ez sem ad, mert ugye a meglévő utaknak adott területtől függően változó számú hányada lelhető fel csak a GPS-be betölthető térképeken. Másrészt bármilyen térképet vegyünk is elő, legyen az online vagy papír alapú, régebbi vagy újabb kiadású, semelyiken se fog minden út szerepelni. Vagy sokszor a hálózatban szereplő utak a valóságban khm... már köddé váltak. Legjobb tehát, ha indulás előtt fejben próbáljuk összeollózni a talált úthálózatot, és ennek segítségével megtervezni a túrát. Ilyen esetben tervezés fázisban azt is be kell vállalnunk, hogy igenis lesznek várhatóan szakaszok, ahol majd tökön-babon, vagy esetleg ruhát szaggató szedresben fogunk előre (vagy sokszor inkább hátra) evickélni.

A "parasztház" jellegű épület

Ezt megfontolva találtam ki szombati, a Magyar-hegy jelzetlen északi oldalában vezető túránkat. Első körben ugye kiszúrtam a viszonylag nagy "fehér foltot", aztán megláttam egy aszfaltosnak tűnő utat Vámosmikolától keletre, mely egészen a hegy alá vezet. Az utat több térképen is ellenőriztem és megtudtam, hogy a végén ún. típusházakat vagy más forrás szerint egy mezőgazdasági telepet fogunk találni - ha még léteznek egyáltalán. Ugye sose tudhatja az ember, hogy egy ilyen - valószínűleg elhagyatott - helyen mivel fog szembesülni, otthagyott autója visszatértekor is várni fogja-e, egyáltalán be tud-e jutni az úton egy mezei autóval stb. Emiatt jön képbe ilyenkor a sárga ember a Google térkép szolgáltatásából, avagy az utcakép funkció. 

A talányos célú épületek és parkolóhelyünk

Az úttal jelen esetben mázlink volt, bejárta már a Google autója pár éve, így kiderült, hogy pár üres épület található reménybeli parkolóhelyünkön némi hulladék kíséretében, mert ez ugye a Magyarországon sajnos elmaradhatatlan. Petinek megmutattam az egész, majdnem végig aszfaltos  bekötőutat és úgy ítélte meg, hogy részéről indulhatunk. Végül is a meglehetősen meredek Magyar-hegy az ő bakancslistájára került fel még a február végi nagybörzsönyi bázisú vándortúránkon.

Mámoros esték idilli emlékét idézi e hely

Viszonylag későn sikerült nekiindulnunk és leutazásunkat némileg izgalmassá tette az akut benzinhiány az autónkban, amit végül az utolsó pillanatban sikerült orvosolnunk egy ici-pici vámosmikolai benzinkúton. A bekötőutunkat gyorsan megtaláltuk, így már semmi sem akadályozta, hogy feljussunk végre-valahára a Magyar-hegyre. Bár én már számtalanszor jártam a környéken, de a jelzetlen, általam is járatlan utak mindig fellelkesítenek. Az út minősége is megfelelt a látottaknak és a kiszemelt parkolóhelyünkön is csak annyi változás történt, hogy az egykor nyitott hangárokat (vagy miket) oldalról betéglázták, így alájuk nem lehetett beállni. Hogy mire is szolgáltak valaha ezek az épületek és melyikük lehetett a típusház, nem sikerült kitalálnunk. Összesen négy épületet láttunk, ezek közül az egyiknek parasztház formája volt, a másik őrbódé lehetett, a harmadik és negyedik meg... nos... szerintem traktorgarázs, Peti szerint meg valami istállószerű, amit az is alátámaszt, hogy mellettük egy siló állt. Mindkét elméletnek van hibája a mezőgazdaságban jártasabb párom szerint, tehát végeredményben teljesen tanácstalanok vagyunk. Amíg Peti szerelvényigazítást tartott, én feltérképeztem valamelyest a parasztháznak nézett épületet, melynek kertjében egy düledező kerekes kút árválkodott. Közelebbről az építmény inkább parasztház stílusúnak tűnt, mivel legfeljebb 50 éve építhették. Ajtói tárva-nyitva, így az elhagyatott helyek iránti vonzalmamnak engedve belülről is megszemléltem. Egy levedlett ágyon és asztalon kívül semmit sem találtam az egyik helyiségben. A másik helyiség valamikori szeszmámorban töltött esték (vagy nappalok) emlékét idézte - az ágy mellett számtalan üres üveg, alatta egy koszlott gumicsizma. Próbáltam gátat szabni fantáziámnak, így inkább visszatértem az autóhoz, majd útnak indultunk. 

Szebb napokat látott kunyhó a Magyar-hegy északi oldalában

A felkeresendő látványosságok közül az első számú egy az egyik térkép által jelzett kunyhó volt, amit szerencsésen felleltünk, de nem túl szívderítő állapotban. Továbbhaladván a kiszemelt úton figyelmes lettem egy fára, mely egy piros négyzet turistajelzést viselt magán. Se előtte, se utána többet nem láttunk. Úgy tűnt, nem mostanában festették fel. Úgy döntöttem, utánanézek a dolognak a túra végeztével. 

Reitinger-kút

Utunk egyelőre kellemesen kanyargott felfelé a hegy északi oldalában és könnyen tudtuk követni a kinézett irányt. Az online térképen (turistautak.hu) fellelhető tereptárgyak (etetők, lesek) nagyrészt megvoltak, de sokuk már csak romokban. Az út azonban kifejezetten jó minőségű volt, egészen nagyjából a Vár-bükk aljáig. Itt szaladt el párszáz méterre előttünk egy csapat szarvas - hatan-heten lehettek. Miután bejutottunk a völgybe, az út egyre inkább göröngyössé vált, mire elértük a Reitinger-kutat, szinte már csak lelki szemeink előtt láttuk, inkább csak az irányt követtük. A kutat sajnos emberi használatra alkalmatlannak ítéltük, talán az előbb látott állatok több hasznát vehetik az itt található minimális vízmennyiségnek. A nagy szárazság miatt egész biztos, hogy járnak ide. 

Összedőlt, de az online térképen szereplő vadetető

Nagy farontólepke hernyója

A Vár-bükk és a Vár-bérc közti nyerget céloztuk meg, ahova keserves kaptatón küzdöttük fel magunkat az út nélküli rengetegben. A feltámadt szél süvített a hátunkba és egyre gyakrabban kellett megállnom "keltikéket fényképezni". Alig tapodta lábunk a jelzett ösvényt, máris turistákra lettünk figyelmesek. És ez így is maradt mindaddig, amíg a gerincen vezető piros jelzést követtük. Előtte-utána azonban csak négylábúakkal, pontosan szarvasokkal találkoztunk. Úgy tűnt, hogy a napos, ámbár igencsak szeles idő sok turistát vonzott a Börzsönybe a Holló-kő gerincére. A várban alig találtunk helyet, ahol biztonsággal megtarthattuk a másfél méteres távolságot, a panorámafotózásnál is kis túlzással sorba kellett állni. 

A várban rögtönzött ebédszünet után javasoltam egy kis kitérőt a Holló-kő látványos sziklaszirtjére, ha már nincs annyira messze. Az odavezető hullámvasúton számtalan emberrel találkoztunk, de a panoráma feledtette ezt az aprócska bosszúságot. Engedélyeztünk magunknak egy jó félórás napfürdőzést, amit egyedül a fáradhatatlan szélzúgás zavart meg. Pihenés közben hírt kaptam, hogy egészségesen világra jött a legkisebb unokahúgom. :-)

Várpanoráma

Holló-kő

Majd visszaindultunk a várhoz - sajnos benéztem a rövidítést a Bagolyvár vadászház irányába, amivel az utolsó hegymászás elkerülhető lett volna, hiszen a szépen felújított házat amúgy is felkeresni terveztem. Jó régen láttam már és akkor elég siralmas állapotban volt. A kis kitérő után tovább követtük a pirost, hogy végre-valahára feljussunk a Magyar-hegy tetejére is. Ebből az irányból nem túl megerőltető a mászás, nehezebbre emlékeztem. A hegy tetején megmutattam Petinek a teraszokat, amik a bronzkori sáncvárból láthatók. 

Bagolyvár vadászház

Mikor az óriás is törpe

Legutóbbi ittjártam óta megváltozott a piros nyomvonala Nagybörzsöny irányába. Kivitték a hegy peremére, valószínűleg az azóta létesített kerítések miatt. Így némileg bajosnak tűnt, hogy mikor sikerül a görgeteges ösvényről letérnünk a vadászház irányába, amit a mostani útvonal már nem érint. Az új útvonal sokkal látványosabb, mivel a ritkás növényzet szinte folyamatosan szabaddá teszi a kilátást, egy helyen még egy magyar zászló is lobog - gondolom, ha már Magyar-hegy a hely neve, legyen stílusos. Azonban korántsem könnyebb, mivel keskeny, omladékos ösvényen kell ereszkednie a turistának igencsak meredeken. Egy helyen a kerítés felkanyarodott a hegy irányába és nemsokára egy útnak alig nevezhető nyiladékot pillantottunk meg, ami a megfelelő irányba vitt. Bátran nekivágtunk, és hamarosan egy szekérúton találtuk magunkat, ami egyenesen a házhoz vezetett.

Kilátás a Magyar-hegy oldalából

Bár az erdei házikók felkeresése egyik kedvenc hobbim, most mégsem csak emiatt volt fontos, hogy megtaláljuk a vadászlakot. Innen vitt ugyanis az utunk az adótoronnyal "ékesített" Kis-Hegyes-hegy irányába, ahonnan reményeim szerint el tudjuk majd érni az úthálózat ama részét, ami visszavezet az autónkhoz. Hogy hogyan, az egyelőre számomra is kérdés volt. Peti is érezte a bizonytalanságom, némi csüggedés fogott rajta erőt. Így újabb kajaszünet következett a ház tövében.

Magyar-hegyi vadászház

Kis túlzás, hogy újult erővel vágtunk neki, így már említeni se mertem, hogy szívesen felkeresném a közeli Száraz-kutat (Elischer-kút néven is ismert), melynek nemrég újították fel az egyébként is gyönyörű foglalatát. Elég gyötrelmes volt felkapaszkodni az újabb emelkedőn is, jobb, hogy nem fogadtam meg Peti javaslatát, aki inkább a hegy csúcsára mászott volna vissza, ahonnan a GPS-en is követhető módon vissza lehetett volna jutni az autóhoz. Igaz, ő nincs annyira tisztában a szintvonalakkal... 

Emiatt én inkább a kockáztatást javasoltam - elmegyünk az adótorony irányába vezető lejtőn, és mihelyst jobbra (azaz északi irányba) egy járható út kínálkozik, letérünk. Így is tettünk az első adandó alkalommal. Az út eleinte megfelelő irányba haladt, de aztán elkezdett emelkedni és láttam, hogy szinte visszavezet ugyanabba az irányba, ahonnan érkeztünk, a kerítéssel elzárt újulat túloldalán. Az egyre emelkedő utat a másik oldalról meg egy nagy árok (Róka-völgyi-árok), valamint egy meredek hegy, a Török-bükk-bérc szegélyezte. Kicsit enyhítette bosszúságunkat, hogy egy szarvas szinte modellt állt nekünk az út közepén egy darabig. Fontolgattuk, hogy átvágjunk-e az árkon és megmásszuk-e a hegyet, de inkább azt javasoltam, hogy haladjunk tovább az úton, hátha jobb lehetőség is (pl. egy mesebeli út) kínálkozik majd. 

Nicsak, ki figyel minket?

A jobb lehetőség végül abban mutatkozott meg, hogy utunk egy szinte átláthatatlan bozótba torkollott, melyben az előbb látott szarvas hirtelen nagy ugrásokkal eltűnt, miután pár méterre újból megközelítettem és nagy sokára észrevett. Kiútként számunkra az immár egész sekéllyé vált árok kínálkozott, melyen egy vadcsapás is keresztülvezetett egy másik, sokkal lankásabb hegy (a találó nevű Szarvasborjú-bérc) oldalába, ami nem mellesleg pont a követendő irányt jelentette. Így erre indultunk tovább újabb és újabb szarvassztrádákat követve. Mondtam is Petinek, hogy ha innen kijutunk, akkor kiérdemelhetem a tiszteletbeli vezérünő címet. Vállalkozásunk legviszontagságosabb szakasza szerencsére nem sokáig tartott. Egész ügyesen ki tudtuk kerülni a sűrűbb részeket és hamarosan egy kevéssé járt útra jutottunk. Ezt egy darabig követtük, majd a jobbra alattunk elterülő völgy aljában egy sokkal egyértelműbb utat vettem észre. Az éppen még sarjadóban lévő csalánoson keresztül leoldalaztunk, majd újabb párhuzamos utat vettem észre tőlünk jobbra. Javasoltam tehát, hogy menjünk eggyel még beljebb, ha már az a mi irányunk. Az út vonalvezetése nagyjából megfelelő volt, bár néha a kanyarulatok aggodalomra adtak okot. Úgy tűnt azonban, hogy egy idő után pont olyan irányt vesz, hogy a GPS-en látható úthálózat alá kerülünk legfeljebb párszáz méterre. Kis szerencsével könnyedén át is juthatunk a "mi utunkra". 

Unidentified lying object, azaz ULO, egyesek szerint maga a koronavírus

Szerencsére a legjobb verzió valósult meg, jobbról egy út kínálkozott, melyen rövidesen átértünk az online térképen is látható útra. Innen már nem volt kunszt visszajutni az autóig. Kedélyes beszélgetésünket csak néhány újabb szarvas felbukkanása szakította meg, valamint egy máig azonosítatlan tárgyé, ami egyesek szerint maga a koronavírus. Aki tudja mi ez, ne habozzon meghatározni, mi epedve várjuk a megfejtést.

Piros négyzet jelzést viselő fa a Magyar-hegy északi oldalában

A rejtélyes magányos jelzett fával kapcsolatban az 1991-es Cartographia kiadású, legendás Börzsöny térképem vezetett eredményre, melynek a felét egy túrán elhagytam Szokolya közelében. Szerencsére nem azt, amin a megfejtés volt.

Valóban létezett egy piros négyzet jelzésű út, mely a Vámosmikola és Kemence közti országútról indulva vezetett a parkolónkként szolgáló, itt névtelen objektum érintésével a Magyaloson (2009-es Szarvas-Faragó térképemen Magyalfa) keresztül a Salgóvár alatti Vár-tisztásra. Ez az útvonal csak részben azonos a miáltalunk követett iránnyal. A valamikori jelzés a Farkas-völgy után áttér a Vár-bérc északról való kerülésével a Róka-völgybe, míg mi a bérc túloldalán haladva értük el a Reitinger-kutat, így a vár túloldalán lévő nyeregben lyukadtunk ki. Hogy pontosan mikor szűnhetett meg a turistaút, sajnos nem tudom, illetve azt se, mikor létesülhetett, mivel a birtokomban viszonylag kevés Börzsöny térkép van, és az Internet segítségével se találtam választ. Úgy sejtem, hogy a településektől távol lévő kiindulópont nem lehetett túl vonzó a vándorok számára, bár ha jól veszem ki, a térkép mintha jelölne egy buszmegállót a bekötőút közelében. Talán ez lehetett a megszüntetés oka, vagy az a szándék, hogy ne bolygassák e vadban gazdag területet, illetve a mezőgazdasági telepet - tényleg csak találgatni tudok.

Hétköznapi karantúra

Hogy is néz ki közelről az egyéni szabadidős sportevékenyég gyakorlása járványhelyzetben? 

Úgy, hogy 2 óra után, mikor az embernek már totál elege van a home office-os nyüglődésből, felpattan az irodaszéknek kinevezett hadviselt ülőalkalmatosságból és teleportálja magát egyenesen Biatorbágyra, az Iharos alá. Szép is lenne...

Álom vagy valóság?

A valóságban azonban a következőképp történik mindez: A húgom már egy ideje pedzegette, hogy csütörtök délután ki kell mennie Biatorbágyra munkaügyben, és éppen úgy alakult, hogy munkám aznapra már nem maradt, valamint az irodavezetőnk is épp kérte, hogy vegyük ki június végéig az idei szabink 1/5-ét. E dolgok együttállása eredményezte, hogy sikerült villámsebességgel, kb. fél óra leforgása alatt felmentetnem magam az itthoni munkavégzés kötelessége alól. Igaz az utolsó pillanatban Murphy bedobott még egy elintézendő feladatot, de azzal gyorsan megküzdöttem és máris szabad volt a pálya.

Szabad az út, vár az erdő - a biatorbágyi lőtér közelében

Mivel kb. egy háztartásban élünk - szomszédok vagyunk, ráadásul a lakásunk papíron egy cím - a közös leutazásnak sem volt akadálya, csak éppen még el kellett bicikliznünk az autóért. Útközben megbeszéltük, hogy kb. 2 órám lesz erdőt járni, amíg ő felméri az átalakítandó nyaralót, mely éppen a turistaút mellett épült. Így rögtön a P jelzésről indulhattam az Iharos utcából. 

Konkrét túratervem nem volt, extra tempót se terveztem, hogy minél több látványosság beleférjen a kiruccanásba. A szokásos felező módszert alkalmaztam, ami azt jelenti, hogy a rendelkezésemre álló időm felének leteltekor kell visszafordulnom, vagy biztonsági ráhagyással valamivel előbb. Tehát a piros jelzést követtem a focipálya irányába, majd a lőtéren keresztül. Itt találkoztam néhány bringással, majd ezután sokáig jóformán senkivel. 

Kisvirágú hunyor

Utoljára két hete jártam a természetben, így meglepett, hogy ennyi idő alatt mennyire kitavaszodott és kilombosodott,  kizöldült az erdő. Sorra fotóztam a szebbnél szebb virágokat - kankalinokat, hunyorokat, kutyatejeket. Majd eközben szépen lassan fel is érkeztem a Szily kápolnához. E Szent Vendelnek szentelt, elipszis alaprajzú, klasszicista stílusú 19. század eleji templomocska valaha szebb napokat élt, és a névadó Szily család nyughelyéül szolgált. 

Kankalin

Innen még mindig az egyre meredekebbé váló piros jelzést követtem az Iharos nyugati oldalában, mígnem elértem az öreg-hegyi nyaralós rész szélét. A biciklis sportember, aki a lőtérnél hagyott el, itt már visszafelé jött, de én sem szégyenkezhettem, egész messzire jutottam, miközben majdnem letelt a részemre kiszabott idő fele. Ennek tudatában úgy döntöttem, jelzetlen utakon megközelítem az iharosi titkos katonai bázist. Az Iharosra vezető utat egy nagy gyöngyvirágmező szegélyezi, a virágok már kezdték bontogatni a szirmaikat.

Mire felkaptattam az elhagyott légvédelmi bázishoz, lejárt a fele időm. Készítettem néhány vagány maszkos fotót a hangárokkal és körülnéztem, hátha találok kosborokat, de csak éppen elnyíló héricseket pillantottam meg, valamint egy párocskát az egyik hatalmas garázs tetején. Nem akartam zavarni őket, így gyorsan tovaindultam a piros jelzés másik szára felé, de előtte még megcsodáltam a Budai-hegységre nyíló egyedi kilátást.

Pilisi bükköny

Olocsán csillaghúrok

Ekkor telefonált a húgom, hogy végzett és már a focipálya felé tart a piroson. Feltett szándékom volt, hogy a sziklákhoz még felmászom, ha nem is fejezem be a körömet a piroson, így azt tanácsoltam neki, haladjon tovább a kápolna felé, én meg majd átvágok valahol az erdőn az irányába. Közben megcsodáltam néhány zöld gyíkocskát, de sajnos hamarabb menekülőre fogták, mintsem elővettem volna a telefonom pár fotó reményében. A meredek hegyoldalon emlékezetemben idestova jó 15 év távlatából növögető sarjerdő időközben egész vadonná érlelődött. A túloldalon rám váró emelkedő azonban sajnos nem lett lankásabb. 

Bázistúra csakis (szabálytalanul felvett) védőfelszerelésben

Tavaszi héricsek

Most már tudom, hogy az itteni sziklák is kaptárkövek. Eddig a számos Bia 25 részvételemen mindig csak elrohantam mellettük, észre se vettem a kőfülkéket. Pedig az ellenkező irányból eészen szembetűnőek. Éppen a fülkéket nézegettem - közben meg ügyeskedtem, nehogy megcsússzak a mállékony és poros hegyoldalban, mikor másodszor is telefonált a húgom, hogy immár a lőtér végénél jár. Számomra már nem volt sok a kemény kaptatóból, felmásztam tehát a legközelebbi sziklateraszra - az egyik fülkés kő tetejére. Kicsit napoztam és fényképeztem, majd visszaindultam, hogy a legközelebbi kereszteződésnél átvágjak a piros másik ágára. Ha jól időzítettem, éppen találkozom a húgommal. Ez kis híján sikerült is, mert mikor elértem a jelzést és felhívtam, kiderült, hogy majdnem azonos ideje láttuk a nemrég elhaladt futócsapatot. De sajnos az is kiderült, hogy elvétette a pirosnak a kápolna felé hirtelen letérő csapását. Mondtam tehát, hogy forduljon vissza és hamarosan találkozunk.

Egyik fülkés szikla a Kő-orr oldalában

Kilátás fentről

Így is történt. Aztán együtt megmásztuk megint a Szily-kápolnához tartó emelkedőt, mely emlékeimben mindig kísért egy téli terepviszonyok között megtett teljesítménytúráról, mikor is itt kellett lefelé araszolnunk az eljegesedett ösvényen. A kápolnát újfent megcsodáltuk, majd a piros kereszt jelzésen tértünk vissza a focipályához, majd a lejjebb hagyott autóhoz.

Szily kápolna

Két óra alatt ezernyi élmény ért a szikrázó, szinte nyári napsütésben fürdő üde természetben, sikerült kikapcsolódnom, hogy másnap újra teljes elánnal belevethessem magam az otthoni munkavégzésbe, tanulásba, főzésbe, kenyérsütésbe és minden másba, ami a háziasszonyokra vár karantén idején. Innen az íróasztal mellől jelentem, hogy sikerült. ☺

Karanténban

Fácit: mostanság akár ez a rész is ideális túracélpont lehet: nincs messze a fővárostól, és ha hétköznap megyünk, alig találkozunk valakivel, azok is igen gyorsan elgurulnak vagy futnak mellettünk. Hétvégén a jelzetlen utak jöhetnek inkább szóba - azokból is számos akad errefelé.

Macskapuszi -nekik most is lehet